Utazás Prúszába

HOMMAGE À MIKKELS KLUSSIS1

Nagy izgalommal szálltam fel 1967. június elején a Hamburg–Kunnegsgarbs2 járatra, mivel életemben először jutottam el Poroszországba, vagyis Prúszába, ebbe a kis országba, amely még jobban el volt zárva a szocialista országok polgárai elől, mint a többi nyugati, kapitalista ország. Sőt, tíz évvel ezelőtt, amikor Prúsza még nem volt nyugati ország, a nyugatiak számára is gyakorlatilag lehetetlen volt oda eljutni. Ezért a titokzatosság aurája lengi be a kis köztársaságot. De nemcsak a megközelíthetetlenség miatt, hanem azért is, mert – legalábbis a Vasfüggöny mögött élők számára – akkoriban az is rejtély volt, hogyan sikerült a kis országnak egyedüli tagköztársaságként kiválnia a Szovjetunióból. A Szovjetunió és a szocialista tábor sajtója legfeljebb nagyon hiányos és még kevésbé megbízható információkkal próbált ködösíteni az ügyben, de leginkább mélyen hallgatott az eseményekről. A Szovjetunióban, mint hallottam, tabunak számított Prúsza vagy Kunnegsgarbs nevének említése is, amiért könnyen kellemetlen helyzetben találhatta magát az ember.

Az átlagpolgár nem is nagyon tudott Prúsza, illetve a Porosz-Szovjet Szocialista Köztársaság létezéséről, de engem, mint a Baltikum történetének kutatóját, izgatott a dolog. Egy NDK-beli történészprofesszor ismerősöm révén valahogy fel tudtam venni a kapcsolatot egy fiatal porosz történésszel, Pīteris G¹ilsszal, aki biztosította számomra a vízumhoz szükséges meghívólevelet. Így sikerült pár napra kiutaznom Kunngesgarbsba A porosz függetlenség tíz éve című történészkonferenciára, amelyet a Porosz Köztársaság fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendeztek.

A repülőtéren várt rám, ahogy megbeszéltük, kezében egy kartonlappal, amire a nevem volt írva. Akkorra szerencsésen átvergődtem az útlevél- és vámvizsgálaton, ahol a szálas porosz határőrök és vámosok tüzetesen, de azért meglehetős udvariasan átvizsgáltak. Kíváncsian nézegettem világosbarna egyenruhájukat, rajta piros mezőben a két lábon ágaskodó, lovas nélküli fehér lovat ábrázoló címerrel. Pīteris is tipikus porosz, kék szemű, piros arcú, ahogy már Brémai Ádám2 is megírta. Bár most találkoztunk először, nagyon kedves és közvetlen volt. Eddig német nyelven leveleztünk, így most is németül beszéltünk. Taxiba ültünk, hogy elkísérjen a szállodáig. Az út elég rövid volt, de azért valamennyire sikerült szemügyre vennem a várost. Egy üzleten felfedeztem a Geītka4 feliratot, és megörültem, hogy valamit megértek. Óriási jólétnek és virágzásnak nem volt nyoma, de modern, rendezett, viszonylag jómódú város volt, valamivel magasabb életszínvonallal, mint a Szovjetunióban. A szovjet autók mellett sok Volkswagent, Opelt és Volvót is lehetett látni. A háború óta eltelt idő alatt sikerült eltüntetni a romokat, felújítani a megrongált épületeket vagy újakat építeni helyettük. Jól el lehetett különíteni a régi német gótikus téglaépületeket, a rövid szovjet időszak szocreál alkotásait és a függetlenség elnyerése után épülteket. Több középületen lobogott a zöld-fehér-kék porosz zászló.

– Miért pont ezek a színek vannak a zászlóban? Hiszen a címer, ha jól láttam, piros-fehér színű – kérdeztem Pīteristől.

– Természetesen a függetlenség elnyerése után alkották meg, előtte időnként a mostani címert használták zászlóként a függetlenségi mozgalomban, de mindenféle mást is, nem igazán volt ebben következetesség. A piros mezőben a fehér ló tulajdonképpen a szász címerből származik, de az újporoszoknak is megtetszett pogány őseink lókultusza miatt, és talán azért is, mert az ősi litván címer is hasonló. Végül ez lett a hivatalos címer, a zászló megalkotásával pedig a Porosz Tudományos Akadémia egyik bizottságát bízták meg ’57-ben, rögtön a függetlenség elnyerése után. A bizottság a porosz táj színeit próbálta megjeleníteni a zászlóban. A zöld az erdőket szimbolizálja, a kék a tengert, a fehér pedig a tengerpart fövenyét. Az újporosz időben volt egy olyan ötlet, hogy rekonstruálják a Grunau 16. századi krónikájában leírt porosz zászlót, rajta a három pogány istenfejjel, a két fehér paripával és a cirill betűkre emlékeztető írással5, de mivel nincsen róla képi ábrázolásunk és egyébként is eléggé csalásszaga van a dolognak, végül erről letettek.

Közben a taxival egy széles, forgalmas úton hajtottunk, melynek két oldalán magas épületek és elegáns üzletek álltak. Látszott, hogy ez lehet a város fő ütőere.

– Ez a Herkus Monti6 sugárút. A szovjet időszakban Lenin sugárútnak hívták – mondta Pīteris enyhe mosollyal. Eredetileg több utca volt: Posener Straße, Vorstädtische Langgasse, Kneiphöfer Langgasse, Kantstraße és Steindamm; ezeket a szovjet időszakban egyesítették.

Nemsokára kiértünk egy nagyobb térre, ahonnan látszott a Preigilis folyó7, és a folyóparton egy rendkívül magas, az ötvenes évek sztálini barokk stílusát tükröző épület állt.

– Itt állt egykor a königsbergi vár, a német lovagrend kastélya. A háborúban csak kissé rongálódott meg, de aztán a szovjet vezetés felrobbantotta, nem kis részben azért, hogy a porosz nemzeti érzésnek kedvezzen, másrészt a kommunista ideológiába is beleillett, hiszen azt mondták, hogy a német lovagok hozták el a feudalizmust, és döntötték szolgaságba a poroszokat. És sajnos, be kell vallani, a porosz nacionalistáknak ínyére volt a dolog. Még a szovjet időszakban kezdték el építeni a helyén a Porosz Kultúra Palotáját (most a Porosz Kultúra Várának hívják). De az építkezés munkálatainak nagy része szerencsére már a független Prúszában zajlott, így a szocreál sablonok helyett nemzeti motívumokat használtak fel. Itt található az épületben a Jôns Bretki8 Porosz Nemzeti Könyvtár, a P¹uls Megôts9 Központi Könyváruház (az egész teret P¹uls Megôts térnek hívják), a Porosz Történelem és Kultúra Múzeuma, a Porosz Tudományos Akadémia, a Kulturális Minisztérium és a Borostyánügyi Minisztérium.

– Ezt most komolyan mondod? Ilyen tényleg van?

– Hogyne. A borostyánnak a porosz gazdaságban is nagy szerepe van, az egyik legfontosabb exportcikk. A világ borostyántermelésének 90%-át Prúsza adja. Sőt, a Kulturális Minisztériumnak van egy Borostyánszoba Főosztálya is.

– És ott mégis mivel foglalkoznak? Hiszen a Borostyánszoba nyomtalanul elveszett.

– Hát éppen ez az. A főosztály feladata a szoba felkutatása. Tulajdonképpen a főosztály azonos a Tudományos Akadémia egyik bizottságával. Sőt, van egy ún. Borostyánszoba-osztag is, ez egy katonai jellegű különítmény, feladata az esetleges feltételezett helyszínek átvizsgálása és adott esetben a Borostyánszoba megszerzése, akár külföldön is. Gyakorlott búváraik is, utászaik is vannak, akik már többször végeztek kutatásokat a Balti-tengerben és a Pregilis fenekén. Egyelőre sajnos eredménytelenül.

Az utolsó mondatokat Pīteris már a Hotel Sembia liftjében mondta. Ez a város legnagyobb szállodája, a Preigilis partján, szintén a P¹uls Megôts téren, a Porosz Kultúra Palotájától nem messze áll, kilátással a Knīpavára (azelőtt Kneiphof), ahol az angol bombázások után újjáépített katedrális áll. (Nem szeretjük a nevén nevezni, Szent Adalbert Katedrálisnak, ezért csak úgy emlegetjük, hogy a dóm – mondta sokat sejtetően Pīteris10.) Felkísért a szobámba, és az ajtónál már búcsúzkodni kezdett, hogy hagy pihenni a délutáni konferenciáig.

– Tudod mit, Pīteris? A konferencia csak öt órakor kezdődik. Ha tudsz várni negyedórát, amíg rendbe szedem magam, ebédelhetnénk együtt, ha ráérsz. Nagyon szeretném megtudni tőled, hogyan támadtak fel a poroszok a kihalásból, és hogyan sikerült önálló államra szert tenniük. Biztos jobban megértem majd a konferencián az előadásokat, ha ismerem a történelmi hátteret, mert pillanatnyilag az ismereteim meglehetősen hiányosak.

– Nagyon szívesen. Elmegyünk a Prutena étterembe, ahol megkóstolhatod a helyi specialitásokat.

– Akkor fél egykor találkozunk lent a hallban.

Pár perc séta után ott voltunk az étteremben, amelynek a berendezését úgy alakították ki, mintha egy helyi parasztház belseje lett volna. A pincérnők is népviseletbe voltak öltözve. Pīterisre bíztam a választást; beszélgetésünk közben valamilyen burgonyás ételt tettek le elénk.

– Nos, akkor kezdjük azzal, hogy az egész világ úgy tudta, hogy az óporoszok kihaltak. Aztán egyszer csak megint felbukkant ez a nép. Hogy lehet ez?

– Igazából nem haltunk ki, bár nagyon lecsökkent a beszélők száma, főleg a német asszimiláció miatt. A németek azt érzékelték, hogy poroszul már senki sem beszél, mert a németekkel a poroszok mind németül beszéltek, hiszen szégyen volt ilyen parasztnyelvet használni, mint a porosz. De az eldugott falvakban továbbra is fennmaradt. Az Albertina Egyetemen – ahol ugyebár Kant is tanított – nagy hagyománya volt a porosz nyelv tanulmányozásának, amire eredetileg a német anyanyelvű lelkészek felkészítése miatt volt szükség. Az egyetemnek nagy szerepe volt abban is, hogy a német romantika hamar eljutott a poroszokhoz. Gondoljunk csak arra, hogy Herder is poroszföldi születésű volt, a kunnegsgarbsi Collegium Fridericianum növendéke, aztán Rigában tevékenykedett. Az Albertinán is népszerűek voltak a tanai. Ezek hatására Prīdriks Stabis tudós (eredetileg Friedrich Stein), aki már elnémetesedett családból származott, porosz nyelvet tanult, elkezdett nyelvjárást és népköltészetet gyűjteni, kiadta a porosz dalok gyűjteményét. Társai is akadtak, akik szótárt állítottak össze, megírták a porosz nyelv nyelvtanát, s egy-két hazafias költeményt is (köztük a leghíresebbet, A hű áruló címűt Martīns Malűniks Herkus Montiról). Így bontakozott ki lassanként az újporosz mozgalom, amely szép csendben előkészítette a porosz nemzeti újjászületést.

Azután jött az első világháború, amelynek eredményeképpen Kelet-Poroszország exklávé lett, az anyaország többi részétől a lengyel korridor választotta el. A weimari köztársaság idején a németek tartottak attól, hogy az amúgy is kiszolgáltatott exklávépozíciót még tovább súlyosbíthatja, ha a poroszok lázongani kezdenek – időközben persze rájöttek, hogy nem haltunk ki, hiszen hallattuk a hangunkat, de igyekeztek ezt a tényt nem világgá kürtölni –, ezért több jogot biztosítottak az őslakosságnak, például, bár korlátozott keretek között, de bevezették az anyanyelvű oktatást, kiadhattunk porosz nyelvű újságokat. Aztán jött a náci hatalomátvétel, ami természetesen a poroszok jogainak visszaszorításával járt, de különösebb bántódásuk nem esett, mert Kelet-Poroszország számára a Szovjetunió volt a főellenség. Persze igyekeztek is minél jobban elbújni, nehogy útjában legyenek a Harmadik Birodalom vezetésének.

– És aztán a második világháború után…

– Igen, a háború után nagy változások következtek be a térségben. 1945-ben az itteni németek nagy része elmenekült, a potsdami konferencia döntése értelmében pedig egyfajta hadizsákmányként, vagy kárpótlásul a szovjet háborús áldozatokért az egykori Kelet-Poroszország a Szovjetunió része lett, de nem csatolták a szomszédos Litvániához, hanem önálló szovjetköztársaságot hoztak létre Porosz-Szovjet Szocialista Köztársaság néven, fővárosa Kunnegsgarbs-Tvangste lett. (Hivatalosan ma is ezt a kettős nevet viseli a város, utalva az ősi porosz településre, Twangstéra, amelynek a helyén a kereszteslovagok megalapították Königsberget.) Ennek az volt a célja, hogy leplezze a szovjet (tulajdonképpen orosz) imperializmus terjeszkedését, azzal a jelszóval, hogy az őslakosok kapják vissza a területet. Másrészt összhangban volt a Nyugat világháború utáni németellenes hangulatával is, hiszen Kelet-Poroszország és Königsberg a Drang nach Osten szimbólumai voltak. Az oroszok támogatták, sőt, szították is a porosz nemzeti érzést, hogy ezáltal a németek ellen fordítsák a poroszokat. De ennek ellenére nem voltunk elégedettek a szovjet rendszerrel és az orosz uralommal (ugyanis valójában Moszkvából küldött emberek irányították a Porosz SZSZK-t). Ezért földalatti mozgalomként megjelentek az újporoszok, akik függetlenségpártiak voltak, emellett szélsőséges nacionalista nézeteket képviseltek. Ez a mozgalom korábban, a német időszakban is jelen volt, de folyamatosan változott, és a szovjet időszakban radikalizálódott.

Közben a világpolitikában is zajlottak az események. A Szovjetunió komoly katonai bázist telepített a területre, ami miatt egyes NATO-országok aggodalmukat fejezték ki, főleg az NSZK és Dánia. Aztán 1957 elején elsüllyedt egy Svédországba tartó nyugatnémet hajó, amiből óriási botrány lett; bár nem volt rá bizonyíték, hogy a szovjetek műve volt a dolog, de őket gyanúsították. Ezzel párhuzamosan az újporoszok tüntetéseket szerveztek, az oroszellenes és kommunistaellenes hangulatú lakosság körében jó táptalajra találtak az eszméik. A Szovjetunió elsöprő katonai erejével könnyen vérbe fojthatta volna a mozgalmat, de éppen ekkor zajlott a hruscsovi enyhülés, másrészt Magyarországon az 1956-os forradalom, szóval zűrzavaros volt a nemzetközi helyzet, és a szovjet vezetés nem akart újabb konfliktust, inkább megszabadultak ettől a problémás területtől. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Prúsza végül, történelme során először önálló állammá válhatott.

Az első választásokon, amint azt várni lehetett, az újporoszok győztek. A mozgalomban addigra az elvakult nacionalisták ragadták magukhoz a vezető szerepet, és sajnos, elég dicstelenül kezdődött a porosz függetlenség. Elnyomták a német kisebbséget (jelenleg mintegy 10%-nyi német él az országban az 5% litván és az 5% orosz mellett – utóbbiak a szovjet hatalomátvétel után települtek be), megromlott a viszony az NSZK-val és a többi nyugati országgal is (a Szovjetunióról nem is beszélve), végül két év után a kormány kénytelen volt lemondani, feloszlatták az országgyűlést, az új választásokon pedig a mérsékelt jobbközép pártok nyertek, amelyek azóta is kormányozzák az országot.

– De végül is miért romlott meg a viszony a nyugatiakkal, és miért kellett lemondania a kormánynak?

– Ez egy nagyon érdekes jelenség volt, bár nem vagyunk rá annyira büszkék, hogy egész Európa rajtunk röhögött – mondta Pīteris kedélyes, de kissé zavart mosollyal.

– Mármint az a fele, akik tudták, hogy min kell röhögni…

– Hát igen. Szóval arról volt szó, hogy az Újporosz Párt vezetésének az volt a rögeszméje, hogy a XIX. századi litván történésznek, Simonas Daukantasnak az ősi balti társadalomról alkotott elmélete11 alapján szerették volna berendezni Prúszát is. A pártnak ez a szárnya tulajdonképpen egy vallási mozgalom vagy egyház is volt egyben, a régi pogány balti vallást próbálták feléleszteni, deivtureinak12 nevezték magukat (még mindig vannak követői az irányzatnak, de politikai és társadalmi befolyásuk minimális). Ezenfelül teokratikus államot akartak létrehozni, amelynek élén a főpap, a sikko13áll. A miniszterelnök, Geôrgs Rikīs, sikkónak hívatta magát, hosszú szakállat viselt, és hosszú bottal a kezében jelent meg a nyilvános szerepléseken.

– Már kezdem érteni, mi lehetett a derültség forrása…

– Na igen. Mindazonáltal voltak a deivturei-kormánynak pozitív intézkedései is. Például következetesen végigvitték a régi porosz helynevek visszaállítását, amely már a szovjet időszakban elkezdődött. Helyesírási reformot hajtottak végre: a német időkben, a második világháborúig a gót betűs írást használtuk. Aztán a háború után még maguk a németek is feladták a gót betűket, és áttértek a latin írásra. Mi, poroszok is ezt szerettük volna, ami félig-meddig sikerült is, de közben az oroszok a cirill betűs írást akarták ránk erőltetni. Ilyen körülmények között nem volt lehetőség egy átfogó, következetes, jól átgondolt helyesírási reformra, amit a porosz nyelvészek addigra már előkészítettek14. A sikko-kormány alatt ezt bevezették. Lényegében a fonetikus írásmód érvényesítését jelentette, az addigi felesleges németes elemek mellőzését, mint például a w. A nyelvújítás is már régebben folyt, de ekkor teljesedett ki. Ennek keretében sok német eredetű szót lecseréltek a litván vagy a lett nyelvből vett és fonetikailag a porosz hangrendszerhez, hangfejlődéshez idomított szavakra, illetve lett és litván mintára képeztek porosz szavakat. (Pl. maga a deivturei is a lett dievturiból származik; a litvánból vettük át a pastanga ’törekvés, erőfeszítés’ szót, és a litván orlaivis’repülőgép, tkp. léghajó’ mintájára alkottuk a vinalaīvan szót; vagy például érdekes hibrid a lett uzmanība és a litván démesys mintájára alkotott nôda ’figyelem’.) Óriási lemaradást kellett behoznia a porosz kultúrának minden téren, gondoljunk csak például az irodalomra. Nemcsak az eredeti művek hiányoztak, hanem a világirodalomból se volt semmi lefordítva, íróink és fordítóink óriási munkát végeztek ezen a téren. Kialakult emiatt egyfajta könyvkultusz is, ami tudomásom szerint teljesen egyedülálló. A P¹uls Megôts könyváruház és a többi könyvesbolt forgalma is óriási.

A gazdaság biztatóan fejlődik. Ami a külpolitikánkat illeti, sajnos balti testvéreinkkel nem olyan felhőtlen a viszony, mint azt feltételezni lehetne, a litvánokkal (vagyis a Litván SZSZK-val) voltak határvitáink Klaipéda és vidéke miatt, de inkább a sikko-kormány idején, ma már kiegyensúlyozottak a kapcsolatok, hiszen az új kormány belátta, hogy értelmetlen dolog a Szovjetunióval összeakaszkodni, jobban tesszük, ha örülünk a függetlenségünknek, amit csodával határos módon szereztünk meg. A lettekkel viszont kezdettől fogva kifejezetten jó a viszonyunk.

– Ez már csak a kulturális hasonlóság miatt is érthető.

– Igen, ők is evangélikusok, németes kultúra, remekül megértjük egymást. Hát mit mondjak még? A Szovjetunión kívül ma mindenkivel jó viszonyban vagyunk, leszámítva a szocialista tábort, akikkel egyáltalán nincsenek kapcsolataink, még Lengyelországgal is alig. De érthető, hogy a Szovjetunió sajtóháborút folytat, amelynek célja Prúsza létének semmibevétele, hiszen mi vagyunk az egyetlen ország, amelynek sikerült kiválnia a Szovjetunióból és leráznia a szovjet befolyást, és ezt a vereséget nyilván nem szívesen ismerik be, nem is szólva arról a félelmükről, hogy a példa esetleg ragadós lehet…

– Köszönöm, Pīteris, a részletes beszámolót, lenyűgöző a történelmetek. Így már készen állok a konferencia előadásainak befogadására!

Valóban, a konferencia során rengeteg új részletet tudtam meg, amelyek kiegészítették a Pīteris által felvázolt történelmi tablót; alig győztem jegyzetelni. A konferencia utáni napra, ott-tartózkodásom utolsó napjára Pīteris elhívott kirándulni.

– Valami egészen különlegeset szeretnék neked mutatni. Nem messze Pilavôtól15 van egy hely, ahol egykor pogány porosz szentély állt.

Valóban, a Kunnegsgarbs-Pilavô vonattal indultunk, majd a végállomás előtt nem sokkal leszálltunk egy kis falunál, ahonnan gyalog folytattuk utunkat. Gyaloglás közben jeleztem Pīterisnek, hogy el kellene intéznem folyó ügyeimet.

– Amíg vissza nem térünk a faluba, nem lesz más lehetőség, úgyhogy ajánlom azt a kis erdőt ott.

Elindultam a mintegy száz méterre látható kis erdő felé. Nehezen lehetett haladni a mocsaras talajon, minduntalan besüppedt a lábam. Amikor már majdnem odaértem, egyszer csak az eddigieknél is jobban elmerültem az ingoványban, nem is térdig, hanem majdnem derékig, és úgy látszik, egy nagyot kiáltottam is, mert ahogy hátrafordultam ebben a nem túl kényelmes pozícióban, láttam, hogy Pīteris futva közeledik felém. Segített kimászni a lyukból.

– Valami verem vagy mi lehet ez.

– Ugyan, itt az erdő szélén, távol a falutól?

– Nem tudom, mi, de elég mély.

– Várjál, gyújtok egy gyufát és lenézek.

Pīteris lehasalt, és bedugta a fejét a gödörbe.

– Olyan, mint valami kisebb pince. Te, még valami láda is van itt vagy mi. Wehrmacht van ráírva… Ez nagyon érdekes. Lehet, hogy egy bomba- vagy fegyverraktár. Vagy akár az is lehet, hogy… Ha megnéztük a templomot, és beérünk a faluba, a postáról felhívom a Borostyánszoba Főosztályt…

  1. Mikkels Klussis: Mykolas Letas Palmaitis (1944) baltista nyelvész porosz álneve. A leningrádi születésű, részben balti német származású tudós Vlagyimir Toporovval közösen a fennmaradt nyelvemlékek alapján újjáélesztette a kihalt óporosz nyelvet, megreformálta helyesírását, rekonstruálta töredékesen fennmaradt nyelvtanát, óporosz szótárat írt, melybe saját szóalkotásait is belefoglalta, illetve szövegeket is alkotott a felélesztett nyelven.
  2. Kunnegsgarbs: Königsberg (ma Kalinyingrád) óporosz neve.
  3. Kunnegsgarbs: Königsberg (ma Kalinyingrád) óporosz neve.
  4. ge†tka: a kenyér szó óporoszul. (A továbbiakban az óporosz szavak és nevek, illetve a balti eredetű személyek nevei a Palmaitis-Toporov alkotta újporosz helyesírással szerepelnek.)
  5. Simon Grunau (†1530 körül) német krónikás, az első Poroszországról szóló történeti mű írója, aki művében a következőket írja: „az utolsó porosz uralkodó, Widowuto és bátyja, a főtáltos Bruteni (…) 500-ban elevenen elégették magukat. Maradt Widewuto után egy 5 könyök hosszú és 3 könyök széles fehér zászló-lepel, amelyen három porosz isten mellképe látható, alatta címerre támaszkodó két fehér paripa, az istenek körül, a zászló szélén pedig cirill betűkre emlékeztető írás” (Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, Osiris, Budapest, 1997, 159).
  6. Herkus Monti (németesen Heinrich Monte, litvánosan Herkus Mantas) az 1260–1274 közötti porosz felkelés vezére. Herkust, aki valószínűleg előkelő származású volt, gyerekkorában a németek foglyul ejtették, és német nevelést kapott, később mégis népe oldalára állt.
  7. Preigilis: A Kalinyingrádnál a Balti-tengerbe torkolló Pregolja folyó (németül Pregel) óporosz elnevezése.
  8. Johannes Bretke (litvánosan Jonas Bretkűnas 1536–1602): valószínűleg óporosz származású lelkész, történész és fordító, az első litván nyelvű bibliafordítás elkészítője.
  9. Paul Megott: porosz paraszt, aki segített Abel Will német lelkésznek egy 1561-ben megjelent katekizmus porosz nyelvre fordításában.
  10. Paul Megott: porosz paraszt, aki segített Abel Will német lelkésznek egy 1561-ben megjelent katekizmus porosz nyelvre fordításában.
  11. Simonas Daukantas (1793–1864) A régi litvánok és žemaitisok tulajdonságai (1845) című kvázi-történeti művében idealizált képet festett a pogány litvánok teokratikus társadalmáról.
  12. dievturi: a Lettországban létrehozott neopogány, az ősi balti vallást hirdető egyház elnevezése.
  13. sicco: feltehetőleg valamely papi tisztség elnevezése a pogány balti vallásban.
  14. Az alábbiakban ismertetett fiktív porosz nyelvújítás tulajdonképpen a később Letas Palmaitis és Vlagyimir Toporov által végrehajtott, az óporosz nyelv felélesztésére irányuló kísérlet leírása.
  15. Pilavô: német nevén Pillau, ma Baltyijszk: város a Kalinyingrádi Területen, balti-tengeri kikötő.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.