Zavargások odalent

Teresa Porzecanski1

– Zavargások vannak odalent – erősködött újból a férfi, megpróbálta zaklatott hangjával beszippantani a testre záporozó víz pompás csobogását és fölkelteni a sugárzóan fénylő nő figyelmét, de hozzátehette volna: „összepréselődnek, mint forgó fogaskerekek”, vagy: „egymással egyre szorosabb kapcsolatot teremtő embercsoportok közti kölcsönhatás”.

A nő azonban nem szándékozott véget vetni saját száműzetésének – nem, ha odakint át is lépnek meghatározott szabályokat –, fogva tartotta a gyöngyöző tisztaság, mely lassan, szappanos hullámok láncolataként tartott lefelé a hátán, és végül elárasztotta feneke fehér domborulatait. A nő sápadt volt, már-már áttetszően halvány, a férfi a fürdőszobához vezető opálos fényű folyosón át figyelte őt, ahogy ott áll a zuhanyfülke, egy sírkamra csillogó négyszögében, szinte bebábozódott mozdulatlanságban, karjait – sok összefonódó karját – nyújtva a vízsugár elapadhatatlan forrása felé, mint egy vézna, ókori papnő.

– Zavargások – ismételte meg a férfi, fölemelve metsző hangját. – Odalent, a téren – tette hozzá, félbehagyva azután többi gondolatát: hét emelettel lejjebb, „azon a téren, pontosan itt, az ablak alatt; melyik ez a város, melyik világban élünk?”.

De időben észrevette, oldalt, a szeme sarkából, ahogy parázna csápjaival aláereszkedik egy kavargó, tejszerű folyó, és fekete, iszamos medúzát formál a nő hosszú hajából, nedvei ütemes cseppekben hullottak a víz által alámosott combok közti nyiladékba.

– Gyere, nézd meg! – ragaszkodott hozzá továbbra is a férfi. – Ezt látnod kell! – mondta, de addigra a nő már hátat fordított neki, a vizet melle reszkető kupoláira engedte, ott vízesések fakadtak, s tartottak tovább köldöke sötétlő kráterébe.

– Zavargások – magyarázta a férfi teljesen kikelve magából. – Egyének küzdenek, öli egymást a tömeg. Látnod kell! – kiáltott föl, de a nő ismét a szappant forgatta kezében, és már sűrű habkönnyek fojtogatták szemérme szenvtelen sötétjét.

– Vér! – kiáltott hirtelen. – Ott látok valakit a földön, az is lehet, hogy halott. A földre került és tovább ütik. Egy csontváz két darabban, lehet, hogy halott. A földön. Halott, és rugdalják tovább.

De a nő csak engedte magára a folyadékot szemtelenül, eggyé válva az örvénylő kristálynyúlvánnyal, mint aki már túl van, örökre túl van minden időn, minden anyagi dolgon, mindenen. Szoborszerűen, mégis törékenyen. Ekkor a férfi egy fásult rohamában megpróbálta őt elragadni, öt hosszú lépéssel a fülke oltalmában termett, elázva próbált belekapaszkodni a nő testének mohos foszlányaiba, de ezek makacsul ellenállva csúsztak ki kezei közül, mintha meleg, megfoghatatlan olaj borítaná őket.

Végül a nő az erőszaktól elgyengülve megadta magát és összeroskadt, elárasztotta a komor, magába zárkózó délutánt, szétszóródott, ahogy a férfi hadonászva egyengette darabjait, hogy a szoba bolyhos szőnyegén újra visszanyerjék eredeti – magzati, vagy már embrionális – formájukat, megpróbálta újra felépíteni a nőt, megmentve a hasát, kiegyenesítve a hátát, újra testbe zárni, dacolva a vízpermettel, levegő után kapkodva, hogy talpra állítsa, vagyis, az ablakhoz cipelje a nőt, szóval így, meztelenül és síkosan, mindenféle váladéktól nyálkásan, hogy lássa, igen, hogy végre megnézze azt odalent, azt a baljós, sötétlőn terjeszkedő foltot, mely mintha a tér vércsomóiból táplálkozna. Egy tér, amely ahogy elnémult, egyszerre távolinak is látszott; kiáltások, jajszavak nélkül, utat nyitott a lakás kitárt ablakán át esetlenül betolakodó halál dacos csöndje előtt.

– Most már látod – mondta izgatottan a férfi. – Nézd! – parancsolta büszke hangon. Ám hatalmán hirtelen felülkerekedett a nő magzati póza: tudomást sem vett a téren történtekről, arcát fölemelve követte tekintetével a nap fölött már majdnem győzedelmeskedő sötét alakzatok ruganyos előrenyomulását, és a pagodákat kémlelte, melyekkel a város megpróbált az ég kihívója lenni. Ekkor, a nőt figyelve, a férfi fölfedezett valami ennél is nagyobb pimaszságot, egy verejték-, nyál-, vízcsermely folyt végig az állán, és cseppenként, büntetlenül hullott alá a térre rétegződő városra, hétemeletnyi mélységbe.

Akkor a férfi fölkapta, megbabonázva, szertartásosan a párkány fölé emelte, mint egy megvetendő áldozatot, és egy hajítással szélnek eresztette. A nő áttetsző teste ott lebegett még egy pillanatig a felhők habpaplanján, majd ereszkedni kezdett, ütemesen hintázva táncolt súlytalanul. Ereszkedett, csak így, ringatózva, de közben azok a lenyelt, meleg vízcseppek szükségszerűen bekebelezték, sűrű, sötétedő, mágikus párává formálták, s a pára egyenes vonalban emelkedett a zenit felé.

A transzba esett férfi aztán az ablakból nézte, ahogy hirtelen megnyílnak a levegőben úszó fekete üregek, és bőséges vízsugárként tör elő belőlük a nő, majd kérlelhetetlenül, felhőszakadássá terebélyesedve zúdul a térre, miközben a teret lassan elhalványítja az a halálos erő, mellyel a csapadék bogozza ki a küzdő emberek vérszennyes csomóit, és amely széttárja karmait – karmainak megcsonkított és most ismét helyreállított maradványait – a békés föld felett.

KERTES GÁBOR FORDÍTÁSA

  1. Teresa Porsecanski uruguayi író, költő, a 69-es generáció tagja (Jorge Onetti, Mercedes Rein, Cristina Peri Rossi, Mario Levrero mellett), askenázi és szíriai gyökerekkel. Eredeti, a fantáziára és képzelőerőre építő, a hagyományos szintaxis kereteit feszegető, kísérletező prózájában szakít az uruguayi szerzőkre korábban oly jellemző városi realizmussal. Műveit Uruguayban és külföldön egyaránt ismerik és elismerik, angolul, németül, franciául, portugálul és hollandul is megjelentek. Jelen írás forrása: Teresa Porzecanski: Disturbios abajo. Ciudad Impune. Trilce, Montevideo, 1986.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.