A Tandori-költészet van a felszínen és van a mélyben. Nagyon sokféle a felszíni vonás, mire utánozni próbálná az ember, már nincs ott, és nem az. Például tandorisnak gondoltam a következő önironikus kérdést:

Ez még hülyülés,
Vagy már a hülyülés?

De lehet, hogy ez felszíni elem. A felszín és a mély együtt a játék, a játék a filozófia.
Tandori filozófiájából legerősebben az idő, a szabadság, a figyelem kérdése hatott rám, a figyelem szabadsága.
Az Evidenciatörténetekben szerepel ez a két mondat:

Élni-halni kellene. De csak megélni lehet és meghalni.

(Nem akarom hozzátenni, hogy ez a 96-os szöveg mennyire optimistán cseng ma.) inkább azt mondanám, hogy a gyökere ott van a Töredék Hamletnek-kötet címadó versében:

TÖREDÉK HAMLETNEK

– ily egyetlenné el-nem-gondolás
tehet csak. Minden megközelítés már
önmagától tünékeny: mérték,
melyet mindig saját
változása teremt meg; oly síp,
mely csak saját hangjára szól –

Ó, te állhatatlan odaadás,
te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő
megül halálosan –

A Töredék Hamletnek: a figyelem pereme, felhangoltsága, készen állása – nem elgondolás, nem megközelítés, nem mérték, nem (saját) változás, nem saját hang. „Odaadás”. Ami persze több, mint amit emlegettem, több, mint a figyelem. Az odaadás mint magatartás vagy életfilozófia lehet feltárulás, megmutatás-megmutatkozás, leplezetlenség-kiszolgáltatottság, csodálat-bámulat, önzetlenség-adakozás – de a kulcsa a versnek valószínűleg a „porszemnyi át-nem-szitált idő”. Az átszitálás a reflexió. Más szóval tükröződés, gondolkozás, beszéd. (Egy másik vers ugyaninnen: „tükörzajából egy / hangom se tér meg: – mondja a T.S. Eliot-érme –, most már csak néz beszédem.”)

Minden egyes szóról tovább lehet reflektálni. Ebben a tömör versben, ennek a kötetnek az enigmatikus (vagy későbbi Tandori-szóval evidenciás) sűrűségében benne van már a későbbi beszédbőség is. Benne vagyunk mind, a „megélni és meghalni” kereteibe zárva, az élni-halni lehetőségétől megfosztva, már ha fáj ez nekünk.

A magam verseiben már korábban is valószínűleg Tandoriból loptam, hogy szeretném „csak egyetlen pontján” „végignézni a Dunát”, és a most olvasandó versben is ez az élmény, csak másik várossal és folyóval.

* * *

PRÁGA

(Lelkem újra…)
Tandori Dezsőnek

Ha mindig itt ülhetnék,
nem ülnék soha,
folyópart, máris emlék,
Podolí, Praha.

Vinohrady, fenyők a
szőlőhegyen,
forgószél, forgó magvak,
örök jelen.

Madarak Stromovkája
bennem lakik,
hisz alig is ülhettem
örökre itt.