Megmondom, mi az igazság. Az az igazság, hogy – hát itt most többféleképp folytathatnám, mintha bizony az igazság nem egy aranyrög volna, hanem inkább egy szivárvány az orrunk előtt, egy karnyújtásnyira, vagy egy délibáb, magyar is, valóságos is, hogy én folyamatosan gondolok TD-re, ehhez nekem nem kell egy öttel osztható születésnap. Ez több mint negyven éve van így, és többé-kevésbé ugyanazt is gondolom, nem szégyellem tehát, ha ismétlem magam.

*

Hatvan az öreg, írtam hajdanán, most nem írnám, mert akkor a 64-ről is kéne valami ugyanilyent mondanom. TD legföljebb kamaszként lehetett egy pillanatra öreg, azután már sosem. Amióta az eszemet tudom, ő a legradikálisabb fiatal költőnk, és látszik, ez már így marad mindég.

TD tacskószerű. Csak tacskóban nincsen ekkora. Amivel nem arra utalok, hogy a verebek sasok. Nála mindig minden rémületesen az, ami. Ez az ő nagy következetessége, ennek rendel alá mindent, az életét, az elképesztő tehetségét és az olvasót.

Sokat olvasok tőle és sokat nem olvasok tőle. Hogy van ez? Ezt a botrányos kérdést is ő hozta.

*

Ha versenyt rendeznék, lót, kinek köszönhetem a legtöbbet a kortárs magyar művészetből, akkor jó esélyekkel indíthatnám a Tandori nevűt, muraközi és arabs telivér természetes keveréke, kis hucul beütéssel, tétre, helyre, befutóra, még ha nem is tudom, hogy az mit jelent. ő is azok közé tartozik, akiket a hosszú, munkás, magányos estéken magam elé képzeltem (mit kerteljek, képzelek¸ se a hosszú, se a munkás, se a magányos nem változott), hogy ők is épp ott ülnek az asztaluknál, ott szöszmötölnek, vagyis baráti ablakok fényei szövik át a várost, vagyis mégsem úgy van egészen, ahogyan érzem, mégsem teljesen egyedül stb., az önsajnálat viszonylag fegyelmezett köreit róttam.

Három kicsit mesélnék – újra, mert mindegyiket fölemlegettem már, fontosságuk azonnal világos volt. Pontosabban két kicsi, egy nagy. Az első: ahogy üldöztem a megjelenésekor a Sárga Könyvet, az Egy talált tárgy megtisztítását, könyvesboltról könyvesboltra, végig a Kossuth meg a Rákóczi úton, egyre ijedtebben, hogy esetleg nem lesz sehol, hogy nem tudom most megvenni, most, most, most, azonnal, és azt nem lehetne kibírni. Hallom a zihálásomat. A másik, ahogy tátott szájjal néztem, hallgattam a Kamrában a sapkás performanszát, a világ legpontosabb rögtönzését. Egy szabad ember, gondoltam sóvárogva, mintha egy valódi, létező színpadi, nagy drámai hőst látnék. Szegény Bánk bán.

A harmadikat, a nagyot, az Otthon címűben írtam volt meg, de újra meg újra érdemes elmondani, mert annyira hihetetlen, hogy aztán tényleg nem is hiszik el. Úgyhogy, ha még élünk, ezt régebben nem tettem hozzá, akkor tíz év múlva újra elmesélem. A csodákról esik ott szó, arról például, hogy 1977. december 26-án csoda történt velem, mert amikor aznap, délután kettőkor befejeztem a Termelési-regényt, akkor, hívás nélkül, mintegy véletlenül, jönni, áradni kezdtek hozzánk az emberek, barátok, mintha követték volna a regény utolsó mondatának fölszólítását: legyetek ott.

Ezt megelőzően már egyszer történt csoda velem, tényleg olyan, ami a világlapok címoldalára való, de hát tudjuk jól, mi van manapság egy világlap címoldalán, mindenféle fontos és reális hazugság, és a belső szerkesztőségi kommentárból azt is megtudjuk, hogy remélhetően életünk ettől jobbra fordul majd, illetve rosszabbra, attól függ.

Akkor most elmesélem, hogyan esett meg életem legtehetségesebb pillanata. idemásolom Tandori Dezső egy szép versét, a Hérakleitosz-emlékoszlop címűt.

P
r
ó
b
á
l
j
u
k
m
e
g
e
l
s
ő
o
l
v
a
s
á
s
r
a
m
e
g
m
o
n
d
a
n
i
h
á
n
y
s
o
r

Látható, a vers konkrét fölszólítása teljesíthetetlen, mert, példásan, mire fölfogjuk, mi a teendő, a teendő már elvégezhetetlen, ha birtokoljuk, elveszítjük, ha elveszítjük, elveszítettük, ha tudjuk, mit kell tenni, akkor azért nem tudjuk megtenni, ha meg nem tudjuk, akkor nem tudjuk, és azért. Csiki-csuki, a világnak vége, reménykedjék az, aki akar!

igen ám, de itt jöttem én, szólhatna e mondat annak a regénynek a modorában (és -rosságában), melyet azon a későbbi karácsony másnapon fejeztem be.

A Tandori-vers a párizsi Magyar Műhelyben jelent volt meg, és én azt akartam megtudni, hogy hány sor fér a tükörre, hány sor van egy lapon, már nem emlékszem, mért, nyilván szerettem volna ott megjelenni. És éppen ezen a versen „számoltam le” sebtiben a sorokat, mint látjuk a vers igen alkalmas erre, és csak hetekkel később olvastam el őt magát. Szaladtam fűhöz-fához mesélni, de oly nehézkesen lehet elmondani… meg… meg nem is hitték el úgy igazán. Pedig akárhogy is: nagy dolog ez, és nyilván nem rólam szól a történet, még csak nem is a sokat szenvedett Alfelügyelő úrról, hanem… „hogy a végén megint minden felragyog”. Vagy ha nem ragyog is, a csoda megváltoztatja a világot; jobbá teszi, ebben biztos vagyok.

Hát ilyen szépeket gondoltam a nyolcvanas évek közepén, pedig még, teszem azt, jócskán itt voltak az oroszok. Mondhatni, teszem azt, tőlük függetlenül, számomra TD olyan, mint Kurtág, ugyanarra emlékeztet, mint ő, arra, hogy a művészet legfőképp szabad és radikális.

*

Erre emlékeztet most is. A játék mélabúsabb lett, de játék maradt. Most épp a krimiket vettem sorra. … de maradj halott, ez a címe annak, amit most olvasok. Születésnapi köszöntő zárómondatának nem épp ideális.