Beckett radikális végessége

„Azt mondták: minden vagyok. Hazudság”

(Lear király, Vörösmarty Mihály fordítása)

A modern filozófia éppolyan hevesen allergiás a határok, közelebbről saját határainak kérdésére, mint amilyen kórosan függ tőlük. Azt is mondhatnánk, hogy a modern filozófiai gyakorlat, akárcsak a modern tudományos vizsgálódás, elsősorban a határok – a tudatlanság, konfúzió, alkalmatlanság határainak – meghaladásáról szól. Nietzsche óta a filozófia nem más, mint fáradhatatlan túlhaladás (exceeding) és túllépés (overgoing). A kortárs filozófiában semminek nincs az excesszushoz fogható sikere. A filozofálás egyetlen módja, különösen, ha némelyek apokaliptikus hangulatban azon merengenek, vajon végéhez közeledik-e a filozófia (be over), az, ha túlhajtják (overdo).

A határ filozófiája sosem érkezik meg: minden alkalommal a filozófia határainak melankolikus vagy éppenséggel felpezsdítő számvetésévé válik, ami felkelti a vágyat ezeknek a határoknak a túlhaladására, vagy az abszolút határ aszimptotikus megközelítésére – így tehát a határ fogalmába belekódolja a mértéktelen késztetést: elmenni az ismert, a lehetséges, az elgondolható legvégső pereméig. Ez a gondolat implicite jelen van magában a határ(vonal) (limit) szóban, amely a latin limen-ből („küszöb”) származik, és amely feltételezi, hogy a peremig való elmenés mindig az átlépés, túl-menés, a túl(nan) ígéretét hordozza – máskülönben honnan tudhatnánk, hogy ez a perem? Ennek ellenére a „liminológia” – az a tény, hogy „a filozófia lényegi viszonyban áll a határok és saját határainak kérdésével”, ahogy David Wood írja ¹ – magába foglalja a kényelmetlen felismerést, hogy vágyunk a határok diadalmas túllépésére önmagában véve görcsös becsvágy, olyasmi, amit ugyancsak meg kell haladni, túl kell lépni (alulhaladni, ill. alullépni [undercome], ahogy – lehetetlenül – mondanunk kellene).

Két végesség

Mit értünk végességen? A végesség elsősorban azt nevezi meg, ami arra rendeltetett, hogy ne maradjon fenn, hanem véget érjen – vagy mondhatnánk, megnevezi próbálkozásunkat, hogy alkalmazkodjunk ehhez a szükségszerűséghez. Heidegger számára a végesség legfőbb és legelsöprőbb, a végességre vonatkozó számos filozófiai vizsgálódás kiindulópontjául szolgáló formája a zum Tode sein vagy „halál-felé-való-lét” állapota, a Dasein vagy jelenvalólét megkülönböztető jegye, amely az élet egészét a maga feszültségével színezi.

A végességnek, a vég-felé-létnek vannak szubszidiáris formái. Közismert tény, legalábbis nem lehet tudomást nem venni róla (a kettő nem egészen ugyanaz), hogy Beckett általában vonzódik a dolgok végetérőségéhez (endingness). Ahol az átlagolvasó azt a kérdést teszi fel, „most mi következik?”, Beckettnél a kérdés, aminek sosem tesz eleget: „most mi végződik?”, vagy „hogyan fog megtörténni a legeslegutolsó dolog?” Ebben az értelemben Beckett valóban világi, sőt népnyelvi eszkatológus, aki szüntelenül az eschatonra irányul.

A halandóság végessége mintegy önkényes, felfoghatatlan erőszaktételként jelenik meg a vidám ego számára, amely örökké szeretne élni és továbbra is úgy él, mintha elhinné, hogy örökké élni fog. A halál végessége ugyanakkor az üres idő lerövidülését is jelenti, a vég érzetének, a vég tudatának lehetőségét egy olyan világban, amelyben máskülönben semmi sem fejezhetné be valamivé válását. Egyik fajta végesség botrányként, katasztrófaként jelenik meg, valamennyi emberi terv fekélyeként; a másik a beteljesülés szívfájdító perspektíváját villantja fel. Beckett műve a végességnek ezt a két aspektusát a megszakítás használatában egyesíti. Az ő véges világa mindig ki van téve a megszakításnak, ami természetesen meghiúsítja a beteljesülés felé tartó mozgást. De néha beveti a megszakítás erejét, próbál ráhangolódni, például a félbeszakítás, abbamaradás váratlan vagy önkényesnek tűnő formái által: „Egyelőre maradjon így”², fordította: Barkóczi András. Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak. Válogatott kispróza (Budapest: Európa, 1989), 350.]; „Molloy maradhat, ahol éppen van”.³

Beckettnél az egyik visszatérő kijátszás azzal a kérdéssel kapcsolatos, mennyire lehet teljes bármely látszólagos befejezés. Hogy a végesség nem mindig esik közvetlenül egybe a halandósággal, világos abból a módból, ahogy maga a halál el van bizonytalanítva Beckett műveiben: valaki szenvedhet a halál, halottság állapotától, de nem eléggé ahhoz, hogy el is lehessen temetni.⁴ Alig van olyan szó a Beckett-életműben, ami nagyobb gyanúba keveredne, mint a „Vége!”⁵ (’Over!’). Felidézhetnénk a tanácstalanság apró pillanatát, amely végigszánt Molloy beszámolóján nehézségeiről, hogy anyjával megértesse a koponyájára mért négy koppantás értelmét:

Mert, nem mintha teljesen elfelejtett volna számolni, nem volt képes kettőnél tovább jutni. Tudják, őneki nagyon messze volt egytől a négy. A negyedik koppantásnál azt hitte, hogy még csak a másodiknál tartunk, mert az első kettő már teljesen kiment a fejéből, mintha sosem érezte volna, bár nemigen értem, hogy mehet ki valami a fejünkből, ha egyszer nem éreztük, s mégis gyakran előfordul. ⁶

Ahhoz, hogy valami kimenjen a fejből, hogy többé ne legyen, az kell, hogy előzőleg meglegyen, és ez a mindig aggályos Beckett szemében nyomorult örök második befutó a sosemlétezetthez képest. Arról az aggályról van szó, hogy a végetérés, a vég talán maga is behatárolt, nem elég definitív ahhoz, hogy eltüntesse a valaha-meglét nyomait, s az így megmaradhat kiradírozhatatlanul, visszavonhatatlanul és, ami talán mindennél rosszabb, újraéleszthetően.

Ennyit a halandóság végességéről, nyersen szólva. S ezzel eljutottam a végesség másik idiómájának a közelébe, amire végső soron koncentrálni szeretnék. Ez a végesség a határ vagy a korlátozás, restrikció kikerülhetetlenségét jelenti. A hangsúly itt nem a végetérésen van, hanem az alulmaradáson: nem a halandóságon, hanem az elégtelenségen. A végesség egyfajta megfosztottságot jelöl a létezésen legbelül, a veszteség permanens lehetőségének tudatát, valamint a halál felderengő, fenyegető szükségszerűségét, ami azt jelenti, hogy sosem lehetünk egészen, tényleg ott, ahogy Beckett írja M-ről a Léptekben, és ez megakadályozza, hogy teljes mértékben az itt-és-mostban éljünk. A végességnek ez az aspektusa a végességet könnyen összemoshatóvá teszi a határozatlansággal, bizonytalansággal (indefiniteness). A végesség mindörökké elmarad a bizonyostól. A végességnek ez a létmódja egybeesik az időbeli végességgel, hiszen végtére is a halált gyakran úgy tapasztaljuk meg, illetve ábrázoljuk, mint pontosan ilyen határt vagy önkényes megrövidítést. A végesség itt nem a végetérés (coming to an end) bizonyosságát jelenti, hanem a befejezetlenül be-végződés (ending unfinished) bizonyosságát – a meghalást idő(nk) előtt, ami valamennyiünk jussa.

De amennyiben a végesség annyit tesz, hogy sosem eshetünk egybe saját itt-és-mostunkkal, ugyanakkor éppenhogy annak a képtelenségét is jelenti, hogy bárhol máshol, itt-és-mostunkon kívül éljünk. A végesség beágyazottságot jelent, annak a lehetetlenségét, hogy valaha is másként létezzünk, mint egy bizonyos helyen és időben, en situation, adott körülmények között, amelyeket nem lehet egyszerűen lesöpörni vagy félretenni, mint akcidenciát – Virginia Woolf szavaival élve, ez „a hétfő vagy kedd élete”, aminek mégiscsak meg kellett íródnia a hét valamelyik napján.⁷ „A halál nem követeli meg tőlünk, hogy meghagyjunk egy szabadnapot”, írja Beckett⁸, ugyanakkor emlékeztet bennünket, hogy naplónkban pontosan kijelölt helye van, amely számunkra még nem ismert, éppúgy, ahogy világrajöttünké sem: „ezen és ezen a napon láttad meg a napvilágot”.⁹ Ahogy Philip Larkin teszi fel, már-már tébolyultan, a kérdést Napok (Days) című versében: „Hol másutt élhetnénk, mint napokban?” Válasza, ha lehet, még zakkantabb: „Ó, ha e kérdést megoldjuk, / már jön is a pap, az orvos, / hosszú köpenyükben / szaladnak felénk a mezőn át” (Nádasdy Ádám fordítása).

Talán annyit mondhatunk, hogy a végesség ennek a két ellentétes aspektusnak az egymásbacsavarodását jelenti, a létezést legbelül kísértő hiányt vagy elégtelenséget, és a bestiális körülmények megmagyarázhatatlan, redukálhatatlan többletét, amibe mindenkor be vagyunk ágyazva.

A humor gyakran összefonódik a határokról való, és a határokon járó gondolkodással. Ezt a tételt megejtően illusztrálja Beckett allúziója Jackson papagájára, amely azt mondogatja, „nihil in intellectu”, de visszakozik, vagy belesül még azelőtt, amit Beckett a „híres-neves korlátozásnak” hív¹⁰ – quod non prius in sensu. A vicc abban áll, hogy úgy tűnik, a madár nem azt mondja: semmi sincs az értelemben, ami előbb ne lett volna meg az érzékelésben, hanem azt, hogy semmi sincs az értelemben úgy általában. De mivel a papagáj akadályozva van, vagy tartózkodik a korlátozás kinyilatkoztatásától, így megnyílik az az értelmezési lehetőség is, hogy az értelemnek csak korlátozott hozzáférése van olyan más dolgokhoz, amelyek nem az érzékek közvetítésével érkeznek hozzá (mint például a „semmi” ideája). Beckett szövege viszont, az utaláson keresztül legalábbis, tartalmazza a madár által meg nem engedett restrikciót is, arra invitálva bennünket, hogy kihalljuk a rímet a madár által kimondott és az el nem hangzott szavak közt – és nem utolsósorban a tényt, hogy a szavakat egy madár mondja (vagyis egyáltalán nem „mondja”). A papagájokra és a jelmondatokat gondolkodás nélkül szajkózó filozofálókra talán valóban áll az, hogy „nihil in intellectu”: az égvilágon semmi sincs az értelmükben, mert minden, amit a szájukon kiejtenek, csupán és kizárólag az érzékelhető tartományába sorolható, semmiképp sem a megérthetőbe és értelmezhetőbe.

A végesség és végtelenség ironikus interferenciájából gyakran születik humor, vagy legalábbis egybeesik azzal. Ezt alátámasztja Freud diagnózisa is a vicc ökonómiájáról: a vicc hatásmechanizmusa azon alapszik, hogy előbb feállít egy korlátozást vagy gátlást, majd fellazítja ennek nyomását. A vicc a végesség gondolatának elasztikussága által működik úgy, hogy a maximálisan kifeszített végesség, hirtelen felengedve, látszólag korlátlan többletenergiát szabadít fel – nem végtelent persze, mivel a viccekre éppúgy érvényes a termodinamika második törvénye, mint minden másra. Beckett tehát a viccek egyedülálló taxonómiáját kínálja fel nekünk, nem létmódjuk, tárgyuk vagy sikerességük, hanem a lejárati idejük alapján osztályozva őket: distinkciója felosztja a vicceket olyanokra, amelyek valaha viccesek voltak, és olyanokra, amelyek sosem voltak viccesek.

Szándékaimban, ami Beckett végességét illeti, segítségemre van Jean-Luc Nancy definíciója arról, amit ő „véges gondolkodásnak” (pensée finie) nevez. A véges gondolkodás Nancy értelmezésében elszegényített vagy alkalmatlanná tett gondolkodás – a gondolkodás mint a létezés egy fajtája, alap és cél nélküli gondolkodás, egy olyan sens (cél, irány, értelem, érzet) irányába történő tájékozódás, amely nem remélheti, hogy újrakezdi vagy visszafoglalja, visszaveszi önmagát. Nancy ezt önmagának-való-létnek (being-to-itself ) nevezi, amely „többé nem tartozik önmagához, többé nem tér vissza önmagához”.¹¹; ha létezik olyasmi, hogy sens, hát csakis abban az értelemben [sens], hogy az értelem [sens] mindig adott és adja magát, mint elgondolni valót” (3). A sens esetében fogalom / jelölő és jelölt egybeesik, ugyanis a sens – az, amit sens-ként írunk le – mint fogalom létezik: a sens magának a fogalomnak a fogalma (5). A sens-ban a filozófia legerősebb distinkciója – a megérthető és az érzékelhető (sensible) – esik egybe, és vezet kettős apóriához: ami a megértésben (sens) megért, az a tény, hogy a megértés magába foglalja azt, amit megért – az érzékelésben ugyanakkor az, ami érzékletet (sens) hoz létre, önmagát érzékeli az érzékelés aktusában (senser) (ford. jegyz.).] A véges gondolkodás eszerint „olyan gondolkodás, mely minden alkalommal azt a tényt gondolja, hogy képtelen elgondolni, mi éri”. A végesség itt a beteljesülés megvalósítására való képtelenséget jelenti, alkalmatlanságot, elégtelenséget, hiányosságot – olyan egyedülállóságot, ami ellenáll minden általánosításnak, olyan hic et nunc-ot, amit sohasem lehetséges bármikor-bárhollá promotálni. Ebben a fajta végességben nincs „semmiféle vigasz vagy kompenzáció”, írja Nancy (bár úgy érezhetjük, kissé mégiscsak vigasztalóan): „a végességben sosem egy ’vég’ kérdéséről van szó, legyen az cél vagy megvalósítás […] csupán a sens felfüggesztésének a kérdéséről, amely vég-telen (in-finite), minden alkalommal újra lejátszódik, újra megnyílik, exponálódik olyan radikális újdonsággal, hogy azonnal megbukik.”¹²¹³ Ha Nancy-val tartunk, viszonylag simán megkapjuk a mértéktelenül megújuló kudarc, a végesség vég-telen felfüggesztésének vagy elhalasztásának a Beckettjét – egy olyan Beckettet tehát, aki gyanúsan kongeniálisnak tűnhet, lévén túlságosan problémátlanul ismerős.

Ez

Ha a végesség azt jelenti, kénytelen lenni belakni egy olyan én gátolt állapotát, ami nem tér vissza önmagához, Nancy azt is hangsúlyozza, hogy a végesség körömszakadtáig való ragaszkodás annak a hic et nunc-jához, ami nem esik bele a művi végtelenség kategóriájába. Ez furcsának tűnhet: micsoda itt-és-most lehet az, amit lehetetlen megragadni – sem mint megragadott és megragadó konvergenciáját, sem mint az itt konvergenciáját a mosttal? Társtalan fajta: az itt és a most egymásra vonatkoztathatatlanságának egyféle tapasztalata, amelyhez csak az itt és mostban lehetséges hozzájutni. Csakis a pillanat aktualitásában lehet a redukálhatatlan átmenetet – a mozgással aláaknázott pillanatot – közvetlenül megragadni, bár ez annyit tesz, hogy sosem időben, hanem mindig idő előtt vagy megkésve. A pillanatban élés, úgy tartják, intenzitást, határozottságot vagy nyugalmat kölcsönöz, mivel a tudatot megszabadítani hivatott a disztrakcióktól, a figyelem elvonódásától – a múlt elhúzódásától (protraction), a jövő előreirányuló vonzásától (attraction). Ezek az elvonódások, disztrakciók azonban nyilvánvalóan részei az időben való létezés végességének: a sokat emlegetett pillanat felépítésében részt vevő alkotóelemek. Így hát a pillanat megélése magába kell, hogy foglalja annak a tapasztalatát is, hogy a pillanat kisajátítása lehetetlen. A pillanat megélésének egyetlen módja, ha megpróbáljuk nem megragadni –, vagyis ha lemaradunk róla, elveszítjük. Nem lehet egyszerre lenni itt-és-most, és az itt-és-mostot birtokolni, ugyanis az itt-és-most véges, végessége pedig aktuális és meghatározhatatlan. Meghatározhatatlan, mert befejezetlen és önmagában kisajátíthatatlan, ahogy Az utolsó tekercsben láthatjuk, ahol az idős férfi (K3) hallgatja annak a fiatalabb férfinak az ércesen zengő hangját, aki ő volt valaha (K2), és aki kijelenti, hogy most már semmire sincs szüksége az izzó jelenen kívül: „Talán már elmúltak java éveim (…) De nem kell többé. Most, hogy bennem ég a tűz, nem kell többé.”¹⁴ K2 korlátolt, véges, mivel nem tudja, mi lesz belőle, amint azt mi és a későbbi Krapp (K3) már tudjuk. Mégis, ezt a végességet senki más nem tudja úgy belakni, mint ő (ezt jelenti a végesség), vagyis senki más nem lakhatja be az ő mostjának a belakhatatlanságát, pontosan azért, mert az ő végessége mindaddig befejezetlen ügylet marad, amíg fel nem fedi előttünk K3 figyelme (találóbb volna talán úgy mondani, figyelmetlensége, hiszen egész idő alatt a múltjából próbál valami sokkal fontosabbat kihallgatni). Újabb ok arra, amiért a végesség sosem lehet definitív. Hogyha K2-nek összejött volna a dolog, megvalósította volna azt a fajta véges gondolkodást, amit Nancy leír és amely „minden alkalomal azt a tényt gondolja, hogy képtelen elgondolni azt, ami éri”. De mindezt csakis általában véve tudja elgondolni, valamiféle elvont felkészültség értelmében mindarra, amit a jövő hozhat, nem pedig az itt-és-most végesség(ének) értelmében. Beckett nem csupán a végesség nyugtázására törekszik: néha mintha megpróbálná kisajátítani, megmérni, abszolút értelemben és korlátozás nélkül (így tehát: „végtelenül”) átfogni. De az itt-és-most végességével nem az itt-és-most rendelkezik, lévén az egy még-eljövendő, proleptikusan megkésett itt-és-most.

Beckett mesterét és félig-meddig atyját, Joyce-ot ugyancsak foglalkoztatta az itt-és-most meghatározhatatlan véglegessége (indefinite definiteness), amit ő „epifániának” nevezett. Az epifánia joyce-i gondolata a véges és végtelen egymásba hatolását feltételezi, vagy az örökkévaló betörését az ideiglenesbe, írói gyakorlata pedig nem arra a kísérletre irányul, hogy felmutassa a pillanatszerűben az istenit, mint amikor a hirtelen áttetszővé vált vetítővásznat hátulról átvilágítja egy vakító fényforrás, hanem hogy magának a pillanatszerűnek a kisugárzását felmutassa, átlényegítetlenül, de önmagába beemelten. Duns Scotus azt a szót adta ennek: haecceitas, amit általában „ez-ségnek, ezvalóságnak” (thisness) szokás fordítani: az a dolog, amely definiálja, micsoda valami önmagában, minden mástól elkülönülve. De Beckettnek másfajta érzéke volt a haec-hez: úgy tűnik, maga a szó fókuszál a végességre és hordozza azt. A Beckett életében írt utolsó megjelent mű ennek a szónak, ennek az ez-ségnek (thisness) a tölcsérén örvénylik le, mely messzibb nem is lehetne a nagyvonalú jelenéstől, amit Joyce ünnepelt. „Ez” azt jelöli, ami egyszerre elviselhetetlenül közeli, annyira kézhez eső, hogy ahhoz, hogy kijelöljük, csupán rámutatnunk kell, ugyanakkor viszont megnevezhetetlen, túlságosan közeli, mindent elárasztóan közvetlen ahhoz, hogy meg lehessen nevezni:

folly seeing all this –
this –
what is the word –
this this –
this this here –
all this this here –
folly given all this –

Az eredeti francia változat még sürgetőbb, ugyanakkor a mutatószók relatív bősége miatt nem annyira valamiféle szájzárnak vagy elakadt lemeznek hat, sokkal inkább a felmutatás extrém nyomása alatti eszeveszett szilánkokra hullásnak:

comment dire –
ceci –
ce ceci –
ceci-ci –
tout ce ceci-ci –¹⁵

Míg tehát az angol szöveg megengedi, hogy a „this” [ez] ismétlődésében egyszerű fokozást halljunk, a francia „ce ceci” egy megkettőzött reflexív „ez”-t ad ki, ahol a második „ez” az első tárgya („ez ez[t]”), és amelynek pontos fordítása inkább az lenne: „this thisness here” – „ez ez-ség itt”. „Ez” mindig valami közvetlenül adottat jelöl, a beszélő valós vagy elképzelt közelségében. De pontosan mivel „ez” jelöltje nincs belefoglalva, és nem is lehetséges belefoglalni, „ez”-ben ahhoz, hogy „ez”-nek továbbra is hatalma legyen kijelölni bármit, ami kézhez esik, közel van, és bármit, amit megjelöl, a kéznéllevőség állapotába hozni, „ez” sosem lehet elég megnevezni azt, amit felidéz. A What is the Word? (Mi is a szó?) című versben ez, ez „ez”, „ez ez itt” tökéletesen összefoglalja a meghatározhatatlan végesség (indefinite finitude) állapotát.

Én és néhány magamfajta hosszú évekig többé-kevésbé őszinte robotolással igyekeztünk kimutatni mindazokat a módokat, ahogyan Beckett írásai feloldják, semmítik a jelenlét megnyilatkozását. Ma inkább úgy gondolom, Beckett műve próbálkozás utat találni egy jelenléthez akkor is, ha ez a jelenlét végsőkig le van csupaszítva, mentes minden determinációtól, akárcsak hagyományos végtelenített attribútumaitól, úm. permanencia, esszencia, önadekvátság; egy lepusztult, fércelt, ínséges jelenlét.

Difficilis facilis

Művem végül is alapvető hangok kérdése (nem viccnek szántam), a lehető legteljesebben képezve; semmi másért nem vállalok felelősséget. Hogyha valaki mindenáron fejfájást akar kapni a felhangoktól, felőlem csak nyugodtan. Aztán szerezze be magának az aszpirint. Hamm, ahogy meg van írva, és Clov, ahogy meg van írva, ketten együtt, ahogy meg van írva, nec tecum nec sine te, egy ilyen helyen, és egy ilyen világban, ez minden, ami tőlem telhet, sőt több, mint amit tudnék.¹⁶

Ezt a hírhedt nyilatkozatot, mely egy 1957-ben Alan Schneiderhez írott levélből származik, a szakma régóta kanonizált dióvá avatta, amelyet szertartásosan fel kell törni, rituálisan körbekanyarogni való akadállyá, mint a négyzet rettegett középpontját a Sitt-ben, hogyha a Beckett műveivel való kritikai foglalatoskodás tovább akar haladni, és nyilván tovább kell, tovább. De figyeljünk oda, mi az, amit Beckett itt, úgy tűnik, mondani próbál. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, hogy a Beckett által makacsul emlegetett „mint ilyen” elégtelen, véges – ez „minden, ami tőlem telhet, sőt több, mint amit tudnék” (talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a „tudnék” furcsán felfüggesztettnek tűnik, mintha olyan módbeli segédige lenne, ami mellől lemaradt a jelentését kitöltő szó – „több, mint amit (remélni) tudnék”, „több, mint amit (valaha is) tudnék”?). A reményteli semmittevők azt feltételezik néha, hogy Beckett ezzel azt mondja, az exegézisnek itt nincs mit tenni, hogy a kritika és értelmezés haszontalan és önelégült fölöslegességek, csupán elbonyolítanak egy művet, amelynek ilyesmire semmi szüksége, hiszen annyira egyszerű, szókimondó és így önmagát értelmező. Ebben persze megerősíti őket, amit Beckett alig pár sorral feljebb ír a levélben: hogy ő és Schneider „ragaszkodnak a drámai helyzet és probléma végletes egyszerűségéhez (extreme simplicity). Ha ez nekik nem elég, márpedig nyilvánvalóan nem elég, vagy nem látják be, hát nekünk viszont rengeteg”.¹⁷ De még itt is felbukkan némi nehézség. Ahhoz, hogy maguknak a szavaknak a végletes egyszerűségét megengedhessük, hogy lehetővé tegyük őket, „ahogy meg van írva”, óvatosan meg kellene kerülnünk, hogy bármit is észrevegyünk a „végletes egyszerűség” szintagmában: miért nem egyszerűen egyszerű egyszerűség és kész – miért kell az egyszerűséget végletekig vinni, miért kellene az egyszerűségnek „rengetegnek” lennie? Nincs olyan egyszerűség, ami valóban egyetlen lenne, s amin ne húzódna végig az alatta-értett egyetlen ránca sem.

Ezekbe a sorokba Beckett beleért egy kis alkalmat az exegézisre. A nec tecum nec sine te – amely vélhetően Hamm és Clov képtelenségére utal, hogy akár egymással, akár egymás nélkül éljenek – lábjegyzetért kiált a nem teljesen érdeklődésmentesek, vagy azok számára, akik nem ismerik eléggé Martialis epigrammáit: „Difficilis facilis, iucundus acerbus es idem: / Nec tecum possum vivere, nec sine te”¹⁸, írja Martialis az ő Lesbiájához, valószínűleg maga is Ovidiust idézve, „nec sine te nec tecum vivere possum”¹⁹. A mondatnak megvan az a libikókaszerűsége, amit Beckett úgy szeretett („Ne csüggedjetek el: az egyik lator üdvözült. Ne bízzátok el magatokat: a másik lator elkárhozott”; „Sem segíteni, sem gátolni nem foglak”). Egyben azonban meg is nevezi az összekapcsolódó ellentétek feloldhatatlan helyzetét, ahol az ellentétek kibogozhatatlanul egymásba fonódnak. Könnyen lehet, hogy Beckett azt gondolta, az exegézis hiábavaló ostobaság, itt viszont nem azt állítja. A nec tecum nec sine te arra is utalhat, hogy éppúgy, ahogy Beckett nem dolgozhat a színházban rendező, színészek és technikusok segítsége nélkül, azt sem várhatja el, hogy műve ne provokáljon ki exegézist, amellyel és amely nélkül egyaránt nem élhet tehát. Amit itt állít: az, hogy nem hajlandó belekeveredni a kritikai értelmezésbe és nem vállal felelősséget azért, hogy megkönnyítse ennek az útját; és pontosan azért mondja, mert máskülönben fellazítaná a csiki-csuki helyzetet, amit állítani próbál, egyszerre végletes egyszerűséggel és „a lehető legteljesebben”.

Röviden, Beckett mondandójának lényege itt nem elsősorban az, hogy az exegézist kritizálja vagy hiteltelenítse, hanem hogy eltartsa magától. Azaz, nem a kritika gyakorlatát támadja, hanem hogy azt összekössék azzal, amit ő tesz, amikor megformálja műve „anyagát”, bármi legyen is az. Számára az exegézisbe belebonyolódni annyit tenne, mint fellazítani annak a nem-viszonynak a feszültségét, ami az ő viszonya a kritikához: leegyszerűsíteni a nec tecum ne sine te nehézségét.

Beckett időről időre kétségtelenül vad dolgokat fantáziált arról, hogyan „adna” a kritikusoknak és műve többi értelmezőjének, akik benne találták meg munkájuk tárgyát – kevéssel az idézett levél után azt írta Schneidernek, hogy álmában „az összes német színidirektor, egyetlen kivétellel talán, egy figurában egyesül háttal a falnak állítva, én meg ötpercenként belelövök a golyóiba, míg el nem megy a kedve attól, hogy javítgassa a szerzőket.”²⁰ De azt hiszem, ez a szigorú különállás mégiscsak lehetővé tesz bizonyos fajta társaságot. Nemrég hallottam Sophie Calle-t, saját munkáiról beszélt a Riverside Studios-ban. A közönségből valaki feltett egy hosszú, rendkívül elmélkedő és intelligens kérdést a lehetséges kapcsolódási pontokról Calle műve és a gyász, illetve melankólia elméletei között. A folyamodó azzal fejezte be époszi kérdését, „tehát úgy gondolja, a művét lehet ilyen összefüggésrendszerben nézni, vagy mindezt csak én teszem hozzá?” Calle elgondolkozott, majd válaszolt: „igen, azt hiszem, igaza van. [Szünet.] Csak ön.” A labdának ez a királynői leütése persze azonnal előhívta a közönségből az obligát röhögést, bár a hangneméből nem hallottam ki olyan szándékot, hogy megalázza, sem ingerültséget. Sophie Calle arra szólította fel beszédpartnerét, hogy vállaljon felelősséget a saját értelmezéséért, és nem volt hajlandó úgy tenni, mintha kiemelné önmagát és vele együtt őt is a végességből, az általa létrehozott műben való bennelevőség állapotából és bármiből, amire ezt felhasználják.

Ez valóban kemény vigasz és nehéz könnyűség. Beckett végességének a lényege ellenállni annak, hogy kihúzzák, kihurcolják (az „exegézis” szó szerinti értelme) a jóváhagyásba, promotálásba, (szerzői) felhatalmazásba, tisztázásba, explikációba – egyszóval, a közönségszolgálatba. Talán ebből következik a „viszony kikényszeríthetetlen hiánya”, amiről Beckett beszél²¹, hajthatatlansága, hogy önmagával vagy bármilyen más tárggyal más viszonyt létesítsen, mint a belőle-levés vagy benne-levés – „Je ne peux pas écrire sur” („Többé nem tudok valamiről írni”), írja 1949-ben Georges Duthuit-nek.²² Beckett számára az a fontos, hogy módot találjon az érdekelt létezésre (interested being), a létezésre inter esse, nem pedig az összetett érdekeltség (compound interest), ami az explikáció nyomában keletkezik. Olyan periódusban élt, amikor már masszívan terjedni kezdett a nyomás a vég-telenítésre, a végesség meddő, lehetetlen kötelezettségének felsíkosítására. Az ő idejében és a mienkben Beckett művét óriási felerősítésnek és megnagyobbításnak vetették alá – műfajokon, médiákon, nyelveken, kultúrákon keresztül. Kinevezték megkerülhetetlen viszonyítási pontjául annak, amit hívhatunk a kimeríthetetlenség kortárs esztétikájának, amely magára vállalja a vég nélküli propagálás szuverén értékét és fenntartja a rettegést a határ minden formájától. Beckett saját történelmi végessége részeként abban a helyzetben találta magát, hogy mindig újra és örökké félúton módot kellett találnia arra, hogyan tartózkodhat ettől a végtelenítéstől.

A táplálás fejlődése

A művi végtelen legnyilvánvalóbban talán az internetben testesül meg, amelynek jogalapját a behatárolhatatlanságra leginkább az általa működtetett linkek elvileg végtelen megsokszorozhatóság adja: az internet hatalma nem annyira az általa hozzáférhetővé tett dolgok igen nagy számából következik, mint inkább a kiszámíthatatlanul sok módból, ahogyan ezek képesek egymáshoz kapcsolódni. Az internet a viszonyok pszeudo-végtelenségét kínálja fel, mintegy szó szerinti értelmezéseként Henry James meglátásának Roderick Hudson című regénye előszavából: „valójában, egyetemesen, a viszonyok sehol sem állnak meg”.²³

Az internet érdekeihez való könnyű asszimilálhatósága ellenére Beckett mégis emészthetetlen marad: ennek egyik megnyilvánulása szembenállása a kapcsolódásokkal. Nem túlzás azt állítani, hogy Beckettnél az egyetemes társítástól való rettegés jól kiegészíti az örök élettől való rettegést. Életművében a végesség talán legnyilvánvalóbb és legnehezebb formája a distinkciók, kivételesség, kívülállóság hangsúlyozása. Ezt kézenfekvően el lehet intézni azzal, hogy olyan neurotikus és dominációra törő vágyból táplálkozik, amely az esszenciát szeretné megvédeni az akcidenciától, és ahol az esszencia az uralmon lévő kisebbségek és hagyományos elitek hatalmát támasztja alá. De mihez kezdjünk egy olyan végességgel, amely nem hajlandó feladni az akcidencia esszenciáját, egy az-ra, ez-re, „ez”-re redukált esszencia redukálhatatlanságát?

W. R. Bion „Támadás a kapcsolódások ellen” című esszéjét sokszor citálták már annak a szerzőnek a művéhez, akit húsz évvel ezelőtt elemzett. Én magam is sokkal részletesebben foglalkoztam vele, mint itt időm és terem van, vagy szükséges volna elismételni.²⁴ W. R. Bion Melanie Klein nyomán úgy véli, bizonyos szkizofrén páciensek a projektív identifikáció szakaszába lépnek vissza, vagy ott fixálódnak; ebben a szakaszban a gyermek hajlamos jó és rossz aspektusaikra hasítani a tárgyakat, elsősorban az anyamellet (jó és rossz anyamellre). De annak ellenére, hogy így szét vannak hasítva, ezek a részletek továbbra is adottak a szubjektumnak, aki viszonyba kerülhet velük, hacsak, ahogy Bion szerint bizonyos pszichotikus állapotokban előfordul, a megmaradó kapcsolat maga is áldozatul nem esik a dühödt tagadásnak és eltörlésnek.²⁵

Beckett támadásai a kapcsolódás ellen nem a kleini funkciót töltik be, hogy egymástól biztonságosan elbarikádolják a rosszat és a jót. Egy sokkal homályosabb és általánosabb rettegésből emelkednek ki, amit a definíciók összeomlása és az egyetemes ekvivalencia ezáltal megnyíló perspektívája idéz elő, amely valójában a maximális entrópia állapota. A probléma az, hogy ha valaki a legvégső határokig viszi a kapcsolódás elleni támadást, ragaszkodva az abszolút korreláció-nélküliséghez, ezzel hajlamossá válik belecsúszni egyfajta atomizációba, amely funkcióját tekintve megkülönböztethetetlen az egyetemes ekvivalencia világától. Erre a két alternatívára leginkább gasztronómiai analógiák kínálkozak. A maximális kombinálhatóság emblémája Mr Knott mindenféle földi jókból készült étke;²⁶ a maximális viszony-nélküliséget az ennivalóhoz fűződő emetikus (hánytató) vagy anorexiás viszony jelenti – például Belacqua Shuah kedvenc, istentelenül bűzlő sajtja a More Pricks Than Kicks-ben, amelytől agresszívan elkülönül még akkor is, mikor épp fogyasztja.²⁷

Kétségtelen, hogy a kapcsolódásoktól való viszolygás időnként már-már fóbiás méretet ölt Beckettnél. De ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen kizárná a részvételt a társas létben, netán aszociális vagy éppenséggel atomisztikus magányt írna elő. Beckett számára viszony csak távolságtartással és elkülönüléssel lehetséges: minden más beolvasztással és bekebelezéssel fenyeget. Ahogy Heidegger kicsit kelletlenül beismeri, és ahogy Hans-Georg Gadamer alapvetőbben hangsúlyozza, az emberi végesség primér formája Mitsein-unk, a többiekkel, többiek-között-létünk.

Végességünk vagy belevetettségünk igazi értelme abban áll, hogy tudatára ébredünk nemcsak történelmi meghatározottságunknak, de elsősorban a másik általi meghatározottságunknak. Pontosan a másikhoz való etikai viszonyunkban válik világossá számunkra, milyen bonyolult igazságot szolgáltatni a másik követeléseinek, vagy akár egyszerűen tudomást venni róluk. Az egyetlen mód, hogy ne adjuk meg magunkat saját végességünknek, az, ha megnyílunk a másik előtt, meghallgatjuk azt a „thou”-t, „te”-t, aki előttünk áll.²⁸ De ez távolról sem egyszerű, magától értetődő vagy csupán adott társaság. Nehéz könnyűség: nec tecum nec sine te.

Határtalanítatlan (Unborderless)

Azt gondoljuk, az adott, behatárolt, aktuális világ az, ami legfojtóbban nehezedik ránk, és hogy csak kitartó erőfeszítéssel vagy óvatos éberség árán lehetünk képesek kitörni a műviség magával ragadó szorításából, hogy ezáltal projektálhassuk önmagunkat a lehetőségbe, a jövőidejűségbe, transzcendenciába, végtelenségbe – vagy abba, amit Badiou „a semmi igazságos felkeltése boldogságának” nevez.²⁹ Azt álmodjuk, a végesség a pusztán adottat jelenti, a végtelen pedig az, ami excesszus útján az adottból képezhető vagy elképzelhető. Valójában viszont az adott, az úgynevezett magától értetődő tartomány az, amely az emberi gondolkodás számára a legmegoldhatatlanabb és legirányíthatatlanabb. Majdnem lehetetlennek találjuk a vele való egybeesést, vagy azt, hogy megragadjuk az adottnak ezt a tartományát, minden egyes pillanatnak a szertelenül-megújítható „egyszer-s-mindenkorra”-ságát, minden egyes terv korlátainak statútumát. Megértésünk szúnyogként röppen tovább az aktuálisról bármi felé, ami meghosszabbíthatná vagy marasztalhatná, minden lehetséges elmozdulás árán a fantázián, valláson, irodalmon, társas érintkezésen keresztül, végességét mérséklendő.

Érző életem első felét azzal töltöttem, hogy rámutassak mindenre Beckettben, ami úgy tűnt, kvalifikál, komplikál, elodáz, vagy vég-telenít – minden majdnem-elvétést, a korrespondencia minden kudarcát, elbizonytalanítást, időhúzást, ami látszólag a végtelen felé tart – és próbáltam fellazítani a végességhez való adherenciát, amely az életmű minden sorában kísért. Beckettről írt első könyvem az ismétlés zárlatát próbálta letagadni, szétfeszítve ennek öklét, hogy megmutassa a műben a kimeríthetetlenség jellemző formáit. Ez a munka, bár egykor szükséges volt, még ha csupán nekem is, most megkerülésnek tűnik, kísérletnek a balga megfutamodásra a végesség kérlelhetetlen ínsége elől Beckett művében. Nancy Heideggert idézve figyelmeztet erre a megkerülésre: „Amikor a létezést végtelennek állítjuk be, pontosan ekkor determináljuk. Hogyha végesként állítjuk be, akkor állítjuk alap-talanságát”.³⁰

Az emberi lények által önmaguknak tulajdonított számos egyedülálló megvalósítás közt találjuk a képességet, hogy felfogják saját haláluk elkerülhetetlenségét. Épp ellenkezőleg, az emberiség nagy betegsége a végtelenség, képtelenségünk, hogy komolyan és tartósan megragadjuk a végességet. Nem csupán arról van szó, hogy nem vesszük komolyan az absztrakt halál „egy napon”-ját, hanem arról, hogy szinte lehetetlenül nehéznek találjuk felfogni nap mint nap élt életünk behatárolt és véges természetét, a tényt, hogy csupán azt az életet élhetjük, amit élhetünk, „egy ilyen helyen és egy ilyen világban”.³¹ Kijelenteni, hogy Beckett műve radikális végességet jelent, annyit tesz, mint azt mondani, ez a mű arra törekszik, hogy önmagának a számára lehetséges legkevesebb könnyítést engedélyezzen abból a tudatból, hogy élnie, mozognia, léteznie „egy ilyen világban”, „ezen és ezen a helyen” kell mindörökké, sosem a világban általában, vagy a világban „mint olyanban”. Beckett, akárcsak Heidegger szerint az állatok, „világban szegény”, a világ világ-ságában szegény.

Nancy a végesség meg nem engedésének, vagy önmagából való kitelepítésének négy módját nevezi meg, ezek: a kiirtás (extermination); kifosztás (expropriation); szimuláció; és végül, a technológia. Ehhez hozzátehetjük a behatárolhatatlan lexikonát, amely olyan burjánzásnak indult a filozófiában és kritikában. A teljesség igénye nélkül, ez a lexikon tartalmazza a következőket: „jouissance”, „a szemiotikai”, „différance” („elkülönböződés”), „az anyagtalan”, „a véleményeltérés” (le différend), „fluxus” (flow), „az impotenciális”, „a vágy” és természetesen, mindezeknek a felvett neveknek az eredetije, az „élet”. Valamennyi ellenében Nancy felmutatja a végesség etikáját: „Mivel az itt-és-most maga a végesség, a sens kisajátíthatatlansága, az ’itt’ minden kisajátítása valami ’máshol’ által, és a ’most’-é egy ’később’ (vagy egy ’előzőleg’) által rossz, és rosszat tesz”.³²

Beckettnél a kevés, nyugalommal átitatott pillanat némelyike a kilakoltatott létezésnek ebből az elutasításából, az egyetlen lehetséges elfogadásából származik, ami felé minden dolog biceg: „Nohát, jól van, idáig jutottam, ennyi elég”. ³³Nancy felidéz egy „élvezetet – ha az élvezet fogalma maga is nem a kisajátításé, hanem egy sens-é (minden sens-ben, értelemben), amely itt és most nem tér vissza önmagához”³⁴ és ami mintha közel esne a Mal vu mal dit / ill Seen ill Said (Rosszul látom, rosszul mondom) végén megpillantani vélt „boldogsághoz”, ahol a nyugalom nem a megelégedettségből, hanem annak ígéretéből származik, a lezárulás kilátásának pillanatnyi megnyílásából: „Búcsú a búcsútól. Majd a teljes sötétben a lélekharang távoli, andalító, időjelző szavára a vég kezdete. Első utolsó másodperc. Éppen elég, hogy felzabáljunk mindent. Teli pofával, pillanatról pillanatra. Eget, Földet meg ezt a limlomot. Fikarcnyi döghús se marad. Lefittyedt ajkak, félre. Nem. Még egy másodperc. A végső. Belélegezni az űrt. Megismerni a boldogságot”.³⁵ Alain Badiou az ehhez hasonló ritka pillanatokban „eseményeket” lát, amelyek egyszerre szolgálják a máskülönben saját végességébe zárt szubjektum feloldását és végtelenítését:

A Kettő, amelyet a találkozás avat fel és melynek igazsága a szerelemből származik, nem marad önmagába zártan, hanem átjáró inkább (passage), sarkalatos pont, az első számszerűség. Ez a Kettő átjárót képez, vagy felhatalmazza az átlépést a szolipszizmus Egy-éből (amely az első dátum) a létezők és a tapasztalat végtelenségéhez. A szerelem Kettője kockázatos és véletlennel terhes meditáció a másságért, alteritásért általában. Előhívja a cogito Én-jének szakadását vagy szétválását; emiatt viszont nem állhat meg egymagában, ehelyett megnyílik a Létezés határtalan többszörösének.

Akárcsak Lyotard, Badiou számára az esemény egyfajta epifánia, olyan nyílás, amely valami másnak enged utat. Az esemény a dolgok determinálatlan természetére nyílik, ezzel megtörve a determinációk láncolatát. Az esemény kiteszi a szubjektumot a nem-, vagy aluldetermináltság megfosztottságának – szemben az il y a-val, egyedül azzal rendelkezve. Badiou és Lyotard számára az esemény egyszerre ritka és példaszerű, így tehát legalábbis potenciálisan következményekkel jár: az esemény kiterjed, burjánzik, szerteágazik. De Beckettnél az esemény se nem ritka, se nem rendelkezik következményekkel. Minden új pillanat megújítja a végességnek való kitettséget anélkül, hogy elmélyítené. Beckett végessége ebben az értelemben radikális: nem vet árnyékot, nem vezet be semmilyen sorozatot. A végességnek nincs szintaxisa: tervezés nélküli kitartás. Ez magyarázza az ismétlés erejét, a „megint ez” tudatát, az epifániát, amely semmit nem mutat meg és semmit sem kelt fel, mégis újra és újra visszatér, parataktikusan, mint jobbulás nélküli megfosztottság. Ez az, ami „véges gondolkodássá” avatja, a Nancy által leírt értelemben. Nem csupán olyan gondolkodássá, amely mementóként vagy óvintézkedésül mindvégig észben tartja a végességet: olyan gondolkodás ez, amely maga is véges. Nancy műve segít leírni Beckett végességét azzal a feltétellel, ha felismerjük: elvekkel Beckett ilyen módon nem szerelkezik fel. Elutasítja Nancy véges gondolkodásának végtelenítő tendenciáit – és vigasztalását –, nem engedélyezi, hogy a bizonyosság, hogy mindennek kikerülhetetlenül van egy vége, leülepedjék valamilyen absztrakt és így véget-elhárító igazolássá.

Ez azt jelenti, hogy Beckett művét vissza kell tartani a filozófiától, meg kell engedni, hogy alatta maradjon a filozófiának (fall short of philosophy), alulteljesítse a filozófia ígéretét (come up short before [philosophy]), pontosan amiatt a vágya miatt, hogy ne végtelenítse a végest. Amikor Bem és Bom beszámolnak kísérletük kudarcáról, hogy vallomásokat csikarjanak ki, BAM azt mondja: „Hazugság”. Én ebben Lear király panaszának visszhangját szeretném hallani: „Azt mondták: minden vagyok. Hazudság: én nem vagyok lázmentes” (Vörösmarty Mihály fordítása). Hogyha azt szeretnénk, hogy Beckett minden legyen, magunkra vagyunk hagyva. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha kiszolgáltatjuk Beckettet annak a végtelenségnek, amelytől visszahőkölt, akár azáltal, hogy művét megkonstruáljuk úgy, mint jouissance des limites (a határok öröme), ahogy Evelyne Grossman nevezte előadásában a Borderless Beckett („Határtalan Beckett”) konferencián, úgy, mint a hermeneutikai lehetőségek kifogyhatatlan Aladdin-barlangját és a továbbiakban felszabadult performatív újrakisajátítások forrását, ami mellett Stan Gontarski érvelt dolgozatában, vagy mint olyan művet, amit az idény vagy territórium semmilyen formában nem korlátoz, mint határok nélküli művet, ezáltal erőszakot követünk el azon, ami talán a Beckett-életmű legbonyolultabb és leginkább elkülönülő kihívása. Evelyne Grossman Beckett művében egy „ellendepresszív dekompozíciót” vél felfedezni, emlékeztetve a „tér és idő kompozíciójának” szent ignác-i gyakorlatára; eszerint a gondolatmenet szerint én valószínűleg ellen-eufórikus kompozíciót követelek.

Radikális végesség, mondtam előbb. Ez alatt nem rigorózus, programszerű vagy totalizáló végtelent (infinitude) értek, a szőröstől-bőröstől mindent-kiirtó apai-anyait, ami valamiért mindig megérkezik az úgynevezett „radikális gondolkodás” farvizén. Beckett végessége egyszerre rámért állapot és választás, egy (rámért) állapot választása: „a nehézségnek a keresése inkább, mint vergődés a markában”. Olyan végesség, amely sosem használódik el, vagy olyan végességet mond és teremt, amelyet sosem lehet kimerítően megmagyarázni, lerövidíteni vagy takarékoskodva beosztani, mivel mindig lesz, és mindig az egyetlen lesz, ami van: további itt és most. Olyan végesség, amely úgy tűnik, nem szűnik meg és nem enged abból, hogy önmaga is véges legyen. Ez talán újabb betársuló lehet a társaságban, még ha csak bizonyos pontig is.

Fordította: Mihálycsa Erika