Sokáig semmi, aztán eszembe jutott ez-az, de kitöröltem.
Mit mondjak annak, aki mindent tud, ráadásul az ibolyán is túlról?
isten éltessen? Jobb híján beültem az ibolyába.
Kértem egy sört meg egy Unikumot, az egészségedre. Az ibolya szokott pimasszá öregedő, ám most még viszonylag gyönyörű gimnazisták természetes élőhelyének látszott, pont, mint az elmúlt harminc évben bármikor. Vigasztalásul arra gondoltam, hogy én viszont éppen most vagyok a szokott pimasz.
Én, én, én – így kezdtelek ünnepelni. Gratulálok!
Ne tegezd, kés van nála.
Már egy hete csak magamra gondolok, mindig.
Pedig egykor sokat telefonoztunk.
Nem zavarlak?, kérdeztem tőle egyszer köszönés helyett a telefonban, úgy húsz évvel ezelőtt, mert elfogott valami rossz érzés, hogy esetleg de. „Nem zavarsz. Minden zavar.” – válaszolta. Na, akkor ennek jegében. Ezt a „jegében”-t nem javítom, szerintem ő sem javítaná, aminek föltehetően az volna az oka, hogy így jó, ahogy van.
Szóval beültem az ibolyába, ennek jegében, a narancs és vörös fényeken túlra, magamban beszélni, mert egy közös barátunktól megtudtam, ami persze sejthető volt, hogy az, akit ünnepelni kellene, nem jelenik meg a saját születésnapján. Nem tartja helyénvalónak. Nem jön el, mert nincsen jól. Örül, hogy él. Minden zavarja. Naná!
Abszolút evidenciák.
Jó, akkor vegyünk egy csonka gúlát, szonettet anagrammákból, megoldásnak egyszerre bornírt és cinikus, tehát a szó garaczi értelmében harmonikus. Ha szonettnek rossz lesz is, köszöntőnek legalább rövid. Amúgy aztán napokig semmi mást nem csináltam. Pedig nem akartam, buksi medve láncon, öt percnél hosszabb ideig verstannal foglalkozni. Hálisten, ezen leszünk most mindannyian túl. Az úgynevezett igazság kedvéért persze hozzá kell tennem, hogy az endecasillabo szó, jelentsen bármit is, nagyon megtetszett. Pont olyan, mintha hosszú, aljas lándzsa volna, amivel az öreg bikákat kell a manézsban (vagy hol?), szépen, komótosan fölingerelni. De aztán letettem róla, mégis. Már régen letettem a megtetszésről.

„VAGY VAGY, VAGY NEM VAGY”

– TöreDék Hamletnek –

Tőr? Na, oszd ide,
ősz Don. E riadt
tor a dendi ősz?
A doni erdő – tsz,

de intő szódra
dőre int? A szód
irtandó, Dezső?
Torna ez időd, s

Tóra edz. ős ind
sodra időt, Zen
sző irandót. De

ronda őszt ide¹
isten ad – ő zord,
ó-dísz tanerőd!

A legmélyebb fájdalommal tudatom, hogy szeretett Mesterünk, Ferencz Győző kabátlopási ügybe keveredett. in concreto én loptam el tőle TD ronda őszeit. Nevezzük mentségnek a súlyosbító körülményt: úgy, mint egy alvajáró – nem tudtam, de tettem. A legkínosabb nyilván, így visszanézve – replay! – amint éppen jövök rá, forsriftosan, hogy Tandori nevéből majd anagrammákat, azokból meg verset fogok csinálni. A nagy arcon elúrhodó bárgyú mosolynak az a gyengéd fénye. Csak a spanyolviaszéhoz volna hasonlítható. Kábé annyira vicces, mint a régi szilveszteri kabaréban, amikor viszik szülinapra Körmendi úrnak a második szamovárt. (http://www.youtube.com/watch?v=9UyCyZno8Lk) Sírok, úgy röhögök. (A – khm – szerző.)

Drága Győző!
Bánom. Heg. Tré.

P.S.: Ember tervez, isten végez – dolgozom egy családregényen, ami kizárólag C, E, E, F, G, N, Ő, Ő, R, Y, Z, Z betűkből állna, nem föltétlen ebben a sorendben.

Ajánlott irodalom:
Ferencz Győző: A,D,D,E,I,N,O,I,R,S,T,Z – anagrammák
(Szakadás, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 2010, 85. oldal)