GRATULÁLNI TANDORINAK TAKÁCS ZSUZSÁVAL ÉS TAKÁCS ZSUZSÁNAK TANDORIVAL, MINDKETTŐJÜKNEK ÖNMAGUKKAL, 2013. TÉLELŐJÉN, AMIKOR AZ ÚJ ÉVSZÁZAD MÉG NEM FEDTE FÖL ARCÁT, ÉS AZT SE TUDJUK, HOGY HOSSZÚ VAGY RÖVID-E A DIVAT ÉVSZÁZADBAN ÉS CÍMBEN, HOGY MIKOR KEZDŐDÖTT A HOSSZÚNAK IGÉRKEZŐ HUSZONEGYEDIK, ÉS AZT SE, HOGY EZ MÉG A CÍM VAGY NETÁN MÁR A KÖSZÖNTÉS

Könyvespolcomon, ahol viszonylag laza
rendben sorakoznak a könyvek, Takács Zsuzsa
és Tandori kötetei épp egymás mellé kerültek.
A letakart óra és A becsomagolt vízpart.
Üdvözlégy, utazás! és A járóbeteg.

Fél nyolc? Letakarom az órát. Hogy elteltek
az évek. Hogy megteltek tartalommal,
milyen sokat hoztak, miközben kint a versen
kívüli másvilágban vagy innenvilágban
pusztított a hülyeség vihara, és a tarvágás után
lemosta a józanság, a jóhiszeműség,
a jóindulat, a jog, a jóga, a jogosultság
fekete termőtalaját, barnás humuszát, sárga
agyagrétegeit, lemosta és a kőig leoldotta,
addig itt bent a versen belüli világban,
a semmi partján nem történt egyéb csak
csomagoltak és letakartak. Becsomagoltak
egy vízpartot, és kicsomagoltak
ugyanakkor egy sivatagot. Letakartak
egy órát és kicsomagoltak ugyanakkor
egy évet, egy telefirkált naptárt.

Mert csak a vers létezik, a többi
van, lehet, vagyogat, el gat-get.
Kedves Zsuzsa, köszönöm a táviratot,
az üdvözletet, amit nem az utazásból,
hanem az utazásnak küldött.
„Ami a legképtelenebb, nem hiszem
el, hogy meghalok.”
igen, ez képtelenség, de elhinni is az lenne,
a lét olyan folyamatos, mint a
becsomagolt vízpart alatt folyó
becsomagolatlan víz, maga a képtelenség,
az utazás végessége, a végesség utazása,
tárgyak könnye folyik, ha erre gondolunk,
viszonyok könnye, tükörfolyosó a víz alatti
lét termeiben buborékként pattogni a sodrás
falának ütődve, édes Zsuzsa, képtelenség
a halál, az órák letakarva, Teréz anya hitetlensége
hajlik elénk, mint vízre a szomorúfűz,
ha a szentek se hisznek, nekünk nem marad más,
a képtelenség, ami szinte bizonyossággá erősödik
már, de a hamis tudatért még nem avattak szentté senkit,
hát engem nem is ez foglalkoztat, hanem
kocsikeréknyi babért fűztem össze,
ön nem nőköltő, bár nő, nagyon is nő, de menyire nő,
nem polgári költő, bár olyan biztosan áll a létben,
mint akinek a családja ötszáz éve hanyatlik,
ön nagy költő, ezt súgják a babérlevelek,
nem mintha a nagy nem a legelkopottabb lenne minden
jelzők közül, ahogy családnévként is a leggyakoribb.
Vagy a Szabó az, nem a Nagy?
Ön szabó költő, még a Lőrincnél is szabóbb,
ön tóth költő, még Árpádnál is tóthabb,
hogy az élőkről ne is beszéljek.
Ön persze a Lászlónál is nagyabb,
Kosztolányinál is zsuzsább, Dezsőnél
is tandoribb, mit mondjak,
nem adybb az Endrénél, azt már nem,
ön nem a győzőt üdvözli, ön eltévedt sétáló
saját álmainak ködös németvölgyén és
farkasrétjén. Mit mondjak?
Csak a vers létezik. Mi se vagyunk itt,
ha a vers föl nem támaszt hét
köznapunkból a nyolcadikra. Mit mondjak?
Csak a vers fontos. Ahányszor
lemérem, egyre fontosabb.
Kileng a mérleg,
elgörbülnek a méterrudak, bolyonganék
háromsoros versszakainak útvesztőjében, hosszú
verseinek egyenes labirintusában,
kijózanult hajnali járóbetegként, gyomorégéses
szózabálóként, mint aki indiába került
álmában, és ha fölébred is ott van,
menekülnék már a sikátoron át,mint Jónás csatornákon, ereszen lecsúszva.

A vers fölösleges. Hiány a világhiányban.
Szünet a kincstári pesszimizmusban,
útban van, mint a rosszkor érkezett vendég.
De az út nincs sehol.

Én legalábbis nem látom.
Nem mutatná meg,
drága Zsuzsa?