Bulgakov, aki szerzőként, dramaturgként, sőt, olykor még színészként is állandóan a színház világában forgott, és akinek frissen bemutatott és sikeresen játszott Molière-darabja nem sokkal a Sosztakovics és Mejerhold ellen indított antiformalista hajsza után hasonlóképpen megsemmisítő kritikát kap a sajtóban, majd a Művészetügyi Bizottság kezdeményezésére1 letiltják a színpadokról, ugyan nem volt jelen a Kisvárosi Lady Macbeth elhíresült bemutatóján a Nagy Színház Kamara Színházában 1936. február 26-án – a kormányzati páholyban Sztálinnal, Molotovval, Mikojannal, Zsdanovval, a nézőtéren pedig az archangelszki utazását elhalasztó, halálsápadt Sosztakoviccsal, a karmesteri pulton a kitüntetésre ácsingózó szolgálatkész A. Melik-Pasajevvel –, de azért nem elbeszélésből ismerte Sosztakovics operáját. Jelena Bulgakova naplójából tudjuk, hogy 1936. január 2-án hívta meg őket az opera bemutatójára Ja. Leontyev és A. Melik-Pasajev. Akkor játszották a moszkvai Bolsoj Kamara Színházában másodszor az operát, miközben magában a Bolsojban párhuzamosan ment Sosztakovics A tisztavizű patak (Szvetlij rucsej) című kolhoz-témájú balett-komédiája. Egyébként az 1932-ben Leszkov elbeszéléséből – az addigra már emigrált – Jevgenyij Zamjatyin bevonásával írt librettó alapján komponált Lady Macbeth ősbemutatója éppen két évvel korábban, 1934 januárjában volt Leningrádban, és ezt követően alig egy év leforgása alatt ötvenszer játszották telt házakkal és felemelt jegyárakkal, belföldi és külföldi fogadtatása minden várakozást felülmúlt. A. Sz. Bubnov (1929 végétől ő váltotta a közművelődési népbiztos helyén Lunacsarszkijt, az 1936 végén beindult „nagy terror” során őt is kivégezték) külön rendeletet adott ki, amelyben az állt, hogy Sosztakovics operája is meggyőzően „mutatja, hogy az SZKP (b) KB 1932. április 23-i történelmi jelentőségű [a RAPP, az úgynevezett Proletár Írók szervezetének feloszlatását kimondó] határozata talaján kezdetét vette a szovjet operaművészet felvirágzása”.
Az előadás után Bulgakovék együtt vacsoráztak Melik-Pasajevvel és Sosztakoviccsal a Művészet Mestereinek Klubjában, január 6-án pedig Bulgakovék otthonukban látták vendégül a Bolsoj vezetőségét, Melik-Pasajevet és Sosztakovicsot. „Misa kérésükre felolvasott a Puskinból [Puskin című színművéből]. Sosztakovics hálásan megköszönte Misának, mondván, hogy borzasztóan tetszett neki a darab, és elkérte egyik példányát. Utána ebédeltünk, a pirogoknak eszelős sikerük volt… Az egész nagyon jól sikerült. Sosztakovics eljátszotta A tisztavizű patakból a polkát és a keringőt, Melik pedig szintén Sosztakovics keringőjét játszotta Az aranyhegyekből [Zlatije gori, 1930]. Mindhárom opus nagyszerű. Ha a Puskinból opera készülne, azt szeretném, hogy Sosztakovics szerezze a zenét.”
Jelena Szergejevna naplójában így emlékezik meg a Sosztakovics-ellenes Pravda-cikkről: „A Pravdában névtelen cikk jelent meg Hangzavar zene helyett címmel. A cikkben »disszonáns, kaotikus hangözönről« írnak, és az operát »a balos elkorcsosulás« kifejeződésének nevezik. Nem kellett volna Sosztakovicsnak ehhez a komor, súlyos témához nyúlnia. Képzelem, milyen hangulatban lehet most!” Közben a Pravdában megjelenik a második megsemmisítő cikk is Sosztakovics balettje, A tisztavizű patak ellen, Bulgakov pedig, a Molière bemutatójára készülve „végleg arra az elhatározásra jutott, hogy darabot ír Sztálinról”. (Tulajdonképpen a Sztálinról szőtt Bulgakov-mesék fölfoghatók a témára való játékos-ironikus szerzői ráhangolódásként is.) De a Molière előbb zártkörű nagy sikerű főpróbáját (február 6-án), majd hasonlóan sikeres premierjét (február 11-én) követően megindulnak a támadások ellene is. A Molière bemutatójával és O. Litovszkij éles hangú kritikájának megjelenésével egy napon kelt levelében Bulgakov egészen addig emelkedett hangulata hirtelen elborul: „Nálunk az olvadást követően megint itt van ez az ocsmány, szeles, ördögi fagy. Gyűlölöm és átkozom – írja Jasznaja Poljanába A. I. Tolsztojnak és P. Sz. Popovának. – Persze, ha lehetséges volna minden erőfeszítés nélkül ott teremni Jasznaja hóbuckái közt, elüldögélnék a tűz mellett, teljesen elfeledkezve Molière-ről is, Puskinról is, és a komédiáról is. (…) A Molière-t bemutatták. A főpróbák 5-én és 9-én voltak. Azt mondják, sikere van. Mindkétszer ki kellett mennem a színpadra hajlongani, ami számomra maga a kínszenvedés. Ma a „Szov. Iszk.”-ban megjelent az első fecske – Litovszkij recenziója. A darabról elítélően, nagyfokú, de amennyire ez lehetséges, véka alá rejtett rosszindulattal nyilatkozik… Az Ivan Vasziljevicset próbálják, de rég nem voltam a Szatírában [a Szatirikus Színházban]. Alekszandr Szergejevicsre [Puskinra, a Puskin című drámára] igyekszem nem is gondolni, már így is akkora a nyomás rajtam. Állítólag a vahtangovisták [a Vahtangov által alapított Stúdiószínház színészei] már el is kezdték a próbákat. A Művészben [Művész Színházban] nyilvánvalóan nem fog menni. Nem érzem jól magam; annyira elfáradtam, hogy képtelen vagyok bármit csinálni; csak ülök, cigarettázom, és meleg lábbelikről álmodozom. De túl sokáig már nem üldögélhetek – este mennem kell az előadásra (ez lesz az első, zártkörű).”
Sz. Á.
Mihail Bulgakov elbeszélése arról, hogyan született a Hangzavar zene helyett című Pravda-cikk
Jelena Bulgakova naplófeljegyzései alapján 2
A történet azzal kezdődik, hogy Mihail Afanaszjevics mélyponton van és teljes reményvesztettségében levelet ír Sztálinnak. A levél rövidke, de csattanós: így meg így, kérem tisztelettel, színműíró vagyok, de sehol nem mutatják be a darabjaimat, és kiadni sem hajlandók tőlem egy sort sem. Aláírás: az Ön Trampazlinje. [Bulgakov barátai és önmaga szórakoztatására kitalált Sztálin-meséiben hol Tarzancsik, hol Trampazlin néven szerepeltette magát. A Trampazlin feltehetően az orosz színházi nyelvben rivaldát jelentő „rampa” és az ugródeszka, trambulin jelentésű „tramplin” szavak keresztezéséből született névalak. A név így magát a levélírási szituációt „beszéli el”: Sztálinnak levelet írni egy szerencsétlen, névtelen kis színpadi szerző számára annyi, mint halálugrással próbálkozni, csak a színpadi ember számára a trambulin azonos a rivaldával. – Sz. Á.] Sztálin megkapja a levelet. Értetlenül forgatja, hümmög.
Sztálin: Hát ez meg ki a csoda?… Tram-paz-lin… Semmit sem értek. [Bulgakov, jegyzi meg ezen a ponton a mesét naplójában megörökítő Jelena Bulgakova, Sztálin szerepét mindig a vezér jellegzetes grúz akcentusával adta elő.] Sztálin megnyom egy gombot az íróasztalán: Jagoda, hozzám! Jagoda belép, szalutál.
Sztálin: Idefigyelj, Jagoda, mi a fene ez? Nézd csak meg ezt a levelet. Valamilyen írótól jött, az aláírás meg: az Ön Trampazlinja. Te tudod, ki lehet ez?
Jagoda: Alázatosan jelentem, fogalmam sincs.
Sztálin: Hát ezt meg hogy értsem? Mi az, hogy fogalmad sincs? Hogy merészelsz nekem így válaszolni? De hisz neked még azt is látnod kell, ami három arsin mélyen a föld alatt van! Egyik lábad itt, a másik meg ott: fél órán belül jelented, ki ez!
Jagoda: Igenis, felséges uram!
Jagoda elmegy, és pontosan fél óra múlva megjelenik.
Jagoda: Jelentem, Bulgakov az, felséges uram!
Sztálin: Hogyhogy Bulgakov? Hát micsoda dolog ez? Mért ír nekem ilyen keserves levelet az én íróm? Azonnal küldess érte!
Jagoda: Igenis, felséges uram! (El)
A Kremlből kivágódik egy motorbicikli – bzzz! bzzz! – egyenesen a Furmanov utcába. Bzzz! Megszólal a csengő és egy ember jelenik meg a lakásunkban.
Egy ember: Bulgakov? Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal vigyem a Kremlbe.
Misán azonban csak az ócska, mosásban összement, gyűrött vászonnadrágja van, meg a lyukas házi papucsa, amelyből kikandikálnak a lábujjai, az inge vasalatlan, vállán lyukak, a haja, mint a szénaboglya…
Bulgakov: De hát így… mégsem mehetek oda… még csizmám sincsen.
Egy ember: A parancs úgy szólt: vigyem magammal, úgy, ahogy van.
Misa ijedtében még a papucsát is lerúgja a lábáról, és elszáguld az emberrel. A motorbicikli – bzzz! bzzz! – már ott is van a Kremlben. Misa belép a terembe, ahol a hosszú asztalnál már ott ülnek Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Mikojan, Jagoda. Misa megáll az ajtóban, és szertartásosan meghajol.
Sztálin: Hát ez meg mit jelentsen? Mért van mezítláb?
Bulgakov (szomorúan széttárja kezét): Szó, ami szó… nincsen csizmám…
Sztálin: Ki hallott még ilyet? Az én íróm, és itt áll mezítláb! Micsoda disznóság! Jagoda, le a csizmákkal, add oda neki!
Jagoda kelletlenül lehúzza a csizmáit, és odaadja Misának. Misa megpróbálja fölhúzni, de nem megy a lábára.
Bulgakov: Nem jók…
Sztálin: Hát miféle lábad van neked, Jagoda, nem értem! Vorosilov, vedd le a csizmád, a tied talán jó lesz.
De Vorosilov csizmái túl nagyok Misának.
Sztálin: Látod – túl nagyok neki! Hát mekkora lábakat növesztettél? Mi vagy te, hadtápos?!
Vorosilov elájul.
Sztálin: Na tessék, már tréfálni sem szabad! Kaganovics, te meg mit ülsz itt, nem látod, hogy ez az ember mezítláb van?
Kaganovics kapkodva rángatja le lábáról a csizmáit, de azok se jók Misa lábára.
Sztálin (legyint): Hát persze, nade mit is várhattunk volna tőled! Nem orosz embernek valók a te csizmád… Tűnj is a szemem elől.
Kaganovics elájul.
Sztálin: Semmi baj, hagyják csak, majd magához tér. Mikoján! De tudod mit, te inkább hagyd! Le se vedd a csizmád, neked úgyis csirkelábaid vannak. Mikoján feláll, imbolyogva tesz néhány lépést, de majdnem orra bukik.
Sztálin: Már csak az hiányzik, hogy hasra ess itt nekünk! Molotov, gyerünk, húzd le a csizmád!
Molotov csizmái megfelelnek.
Sztálin: Na, akkor ez megvolna! Kényelmesek? Jól van. Akkor most meséld el szépen nekem, mi történt? Mi vett rá, hogy ilyen levelet írjál nekem?
Bulgakov: Mi mást tehettem volna!… Egyre csak írom, írom a darabokat, de semmi értelme az egésznek… Most is ott fekszik az egyik a Művész Színházban, de sem bemutatni nem akarják, sem egy kopejka honoráriumot nem fizetnek érte…
Sztálin: Hm. Hát így állunk! Na jó, várj egy csöppet, mindjárt utánanézünk. (Telefonál valahová.) Halló, Művész Színház? Itt Sztálin. Kérem, hívják a telefonhoz Konsztantyin Szergejicset [Sztanyiszlavszkjt – Sz. Á.] (Kis szünet) Hogyan? Meghalt? Mikor? Most? (Misához fordulva) Amint meghallotta, hogy keresem, meghalt szegény.
Misa sóhajt egy keserveset.
Sztálin: Na, jó-jó, ne siess még azzal a sóhajtozással! (Megint telefonál)
Sztálin: Művész Színház? Nagyszerű. Itt Sztálin. Kérem, hívják a telefonhoz Nyemirovics-Dancsenkót. (Kis szünet) Micsoda? Meghalt? Hát ez is meghalt? Mikor?… Most? Tessék, ez is abban a minutában hal meg, hogy fölhívom. Semmi baj, várj még egy kicsit. (Telefonál) Hívjanak már a telefonhoz valakit! Kivel beszélek? Jegorov? Na hát, Jegorov elvtárs, arról van szó, hogy a maguk színházában fekszik egy színdarab (Misára sandít), egy bizonyos Bulgakov nevű íróé… Távol álljon tőlem természetesen, hogy bárkire nyomást gyakoroljak, de nekem az a benyomásom, hogy ez egy jól megírt színdarab… Hogyan? Ön szerint is? És be is akarják mutatni? De mikor lenne a bemutató (befogja a telefonkagylót és Misát kérdezi: te mikorra szeretnéd?)
Bulgakov: Istenkém, hát úgy három éven belül…
Sztálin (legyint): Eh, te! (Jegorovnak) Tudja, nem szívesen avatkoznék színházi dolgokba, de azt hiszem, hogy a bemutatót meg lehetne tartani… (Misára kacsint) úgy három hónap múlva… Hogyan? Három hét is elég lesz? Úgy is jó. És mit gondol, mekkora honoráriumot fizetnének érte?… (megint befogja a kagylót és Misától kérdezi: te mennyit akarsz?)
Bulgakov: Ó, én már ötszáz rubellel beérném…
Sztálin: Ugyan már! (Jegorovhoz fordulva) Én persze nem vagyok valami nagy szakember pénzügyi kérdésekben, de azt hiszem, egy ilyen jó darabért legalább ötvenezer rubelt kellene fizetni. Hogyan? Hatvanezret? (Misa felé) Látod, te meg beszélsz itten össze-vissza…
Ezek után olyan élet kezdődik, amilyet még nem látott a világ. Sztálin elválaszthatatlan Misától, nem tud nélküle létezni. De Misa egyszer csak beállít hozzá, és közli:
Bulgakov: Kijevbe ké’k mennem, úgy három hetecskére.
Sztálin: Na tessék! Hát ilyen barát vagy te! Hát velem mi lesz?
De Misa hajthatatlan és elutazik. Sztálin egyre csak nyög, sóhajtozik nagy magányában.
Sztálin: Haj, Mihó, Mihó! [A Mihail név „Misá”-nak megfelelő grúz becéző alakja – Sz. Á.] Elutazott az én Mihóm! Nincs már nekem Mihóm! Jaj, szegény fejem, mitévő legyek most már, megöl az unalom! Ne menjek színházba? Itt van ez a Zsdanov, egyre csak azt hajtogatja, hogy így a szovjet zene, meg úgy a szovjet zene!… Na jó, gyerünk az operába!
Kezdi egymás után felhívogatni embereit.
– Vorosilov, te vagy az? Mit csinálsz? Dolgozol? De hát a te munkádban úgysincs köszönet. Na, azért nem kell mindjárt elájulni! Kapd össze magad, és gyere ide, megyünk az operába! Ne felejts el út közben beugrani Bugyonnijért.
– Molotov, gyere, mindjárt indulunk az operába. Mit mondasz? Már megint úgy dadogsz, hogy egy szavadat sem értem. Ne beszélj, csak gyere! És hozd magaddal Mikojant is!
– Kaganovics, idefigyelj, tedd már kicsit félre a zsidó dolgaidat, és gyere, megyünk az operába.
Előáll a kocsi, mindenki elhelyezkedik, már majdnem elindulnak, amikor Sztálinnak eszébe jut:
Sztálin: A szentségit, majdnem itt hagytuk Zsdanovot! Hogy feledkezhettünk meg a mi legfőbb zenespecialistánkról? Küldjenek azonnal gyorsrepülőgépet érte!
Bzzzz! A repülőgép kilő, és pár perc elteltével már ereszkedik is lefelé, fedélzetén Zsdanovval.
Sztálin: Na, ez már derék! Nézzenek oda, milyen fürge a mi kis Zsdanovunk! Szóval, mi itt úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az operába, mert mást sem hallunk tőled, mint hogy virágzik a szovjet zene. Ha virágzik, hát virágzik, de most mutasd is meg nekünk, hogyan virágzik. Szállj be! Hogyhogy nincs hova ülnöd? Na jó, csüccs szépen ide, a térdemre, te úgyis olyan pici vagy.
Egy szemvillanás, és a kocsi már ott is van az opera előtt. Sztálin és kompániája bevonulnak és irány egyenest a kormánypáholy. A színház fel van bolydulva, mindenki össze-vissza rohangál, mert persze azonnal híre megy, hogy itt vannak a fő-főkorifeusok. Az opera igazgatója telefonál Szamoszudnak, akinek torokgyulladása van, aztán Sosztakovicsnak. Szamoszud öt perc múlva ott nyüzsög a színházban, bekötött torokkal, lázasan. Közben Sosztakovics is belohol, a félelemtől holtsápadtan.
Melik frakkban, gomblyukában vörös szegfűvel készülődik a vezényléshez – ez lesz a Lady Macbeth második előadása. Mindenki izgatott, mindenki várakozással van tele, tudják, hogy a Gazda nemrég nézte meg kíséretével a Csendes Dont [Dzerzsinszkij zeneszerző harmatgyönge, de hivatalosan agyondicsért operája – Sz. Á.] és másnap, az előadás minden szereplője magas kitüntetésben részesült. Úgyhogy most mindannyian – Szamoszud is, Sosztakovics is, Melik is – zakójuk bal oldalán meg-megsimogatják a helyet, ahová majd a plecsni fog kerülni.
A kormánypáholyban mindenki elhelyezkedett, Melik karmesteri pálcájával teljes lendületből suhint egy nagyot és kezdetét veszi a nyitány. [A Lady Macbethnek nincs nyitánya, ez a mesemondó túlzása – Sz. Á.] Az elközelgő kitüntetés kellemesen bizsergető érzésével, a vezérek tekintetét érezve magán – Melik önmagán kívül vezényel: ugrál, hadonászik pálcájával a levegőben, hangtalanul mozgatva ajkait előénekli a zenekarnak a dallamot. Szakad róla a veríték. „Semmi baj, a szünetben majd inget váltok” – gondolja önkívületében.
A nyitány után a páholy felé sandít, várja a tapsot, de a nézőtéren néma csönd.
Ugyanez történik az első felvonás után is. Hatás semmi. Szemben, a színház igazgatósági páholyában mindenki áll: Szamoszud nyaka körül a törülközővel, mellette a halottsápadt, reszkető Sosztakovics és az arisztokratikusan rendíthetetlen Jakov Leontyevics, aki kitüntetésre eleve nem is számíthat, nyakukat nyújtogatva a kormányzati páholy felé meresztgetik szemüket.
Így megy le az egész opera. Kitüntetésről már nem álmodik senki. Csak túléljék valahogy…
Mikor az opera véget ér, Sztálin feláll és így szól kíséretéhez:
– Arra kérem az elvtársakat, maradjanak még. Menjünk a páholy előterébe, meg kell beszélnünk valamit.
Átmennek.
– A helyzet, elvtársak, úgy áll, hogy testületi ülést kell tartanunk. (Mindenki leül.) Távol áll tőlem, hogy mások véleményére nyomást gyakoroljak, inkább el sem mondom, amit erről az operáról gondolok, egy szót sem fogok mondani arról, hogy ez nem zene, hanem hangzavar, kakofónia, ezért inkább arra kérem az elvtársakat, hogy a saját véleményüket mondják el, úgy, ahogy gondolják, kertelés nélkül, nyíltan és önállóan. Vorosilov, te vagy a legöregebb, kezdd te: mondd meg, mit gondolsz erről a zenéről?
Vorosilov: Az én véleményem erről a zenéről az, felséges uram, hogy ez a zene nem más, mint hangzavar.
Sztálin: Ülj mellém, öreg Klim, jól van. Hát te, Molotov, mit gondolsz?
Molotov: É-én, fe-felséges uram, a-azt gondolom, ho-ho-hogy ez kakofónia.
Sztálin: Jól van, jól van, csak ne dadognál, ülj le te is szépen ide, Klim mellé. Halljuk akkor, mit gondol minderről a mi kis cionistánk?
Kaganovics: Úgy vélem, Sztálin elvtárs, hogy ez a zene egyszerre ez is meg az is: kakofónia és hangzavar!
Sztálin: Mikojant meg sem kérdezem, mert ő legfeljebb a konzervdobozokról tudna véleményt mondani, nem a zenéről… Na jó-jó-jó, nem kell azért mindjárt elájulni… Na és te Bugyonnij, te mit gondolsz?
Bugyonnij (végigsimítja kétfelől a bajszát): Aprítani kell az ilyeneket, egytől-egyig!
Sztálin: Na, azért nem kell mindjárt aprítani! Nézzenek oda, még mindig milyen forróvérű! Jól van, ülj te is közelebb. Akkor hát elvtársak, mindenki elmondta a véleményét, egyetértésre jutottunk. A testületi ülésről elmondhatjuk, hogy jó légkörben zajlott le és sikeres volt. Mehetünk haza.
Kezdenek beszállni a kocsiba, mindenki elfoglalja a helyét, csak Zsdanov lábatlankodik odakinn: nem tudja, mitévő legyen azok után, hogy az ő véleményét meg sem kérdezték. Próbálkozik azért ő is beszállni a kocsiba, visszaülni előbbi helyére, Sztálin térdére.
Sztálin: Hé, hová tolakszol? Megőrültél? Már amikor jöttünk is, úgy rátehénkedtél a lábamra, hogy még most is sajog! Adok én neked „virágzik a szovjet zenét”! Gyalog jössz!
Ezek után jelent meg másnap a Pravdában a Hangzavar zene helyett című cikk, amelyben a „kakofónia” a leggyakrabban előforduló szó.
FORDÍTOTTA SZILÁGY ÁKOS
- Lásd P. M. Kerzsencev, a Művészetügyi Bizottság elnökének a Bulgakov-színjáték betiltásának szükségességét hosszadalmasan indokló felterjesztő levelét Sztálinnak és Molotovnak: Dokladnaja zapiszka predszedatyelja Komityeta po gyelam iszkussztv pri SZNK SZSZSZR P. M. Kerzsenceva I. V. Sztalinu i V. M. Molotovu o pjesze M. A. Bulgakova „Kabala szvjatos” (Molière). In: Vlaszty i hudozsesztvennaja intelligencija. Dokumenti CK RKP(b)-VKP(b), VCSK-OGPU-NKVD o kulturnoj polityike, 1917–1953. MFD, Moszkva, 1999. 298– 300. l. ↩
- In: Marietta Csudakova: Zsiznyeopiszanyije M. A. Bulgakova. 1988. 578–583. l. ↩