Dolly

Azon az őszön volt valami beszélgetés a halálról. A mi halálunkról. Franklin nyolcvan- három éves volt, én hetvenegy, így természetesen terveket szőttünk a temetésünkről (semmilyen) és az elföldelés módjáról (azonnali) egy korábban megvásárolt helyen. A hamvasztást elvetettük, bár a baráti körben népszerű volt. Már csak a konkrét meghalás maradt hátra, azt a sorsra bíztuk.

Egy nap vidéken autóztunk, nem túl messze a lakóhelyünktől, és felfedeztünk egy utat, amit korábban nem ismertünk. A jókora sarjerdő, juhar, tölgy és a többi arra utalt, hogy a területet kiürítették. Valaha tanyák voltak, legelők meg házak, pajták. De ennek nyoma sem maradt. Az út nem volt aszfaltozva, de használták. Úgy tűnt, naponta jó pár jármű. Talán teherautók rövidítettek arra. 1

Ez fontos, mondta Franklin. Véletlenül sem akarnánk napokra, esetleg egy hétre is ott maradni anélkül, hogy megtalálnának. És a kocsit sem akarjuk magára hagyni, hogy a rendőrségnek kelljen végigjárnia a fák közt, a maradványok után kutatva, amiket talán már a prérifarkasok is kikezdtek.

És ne legyen túlzottan melankolikus az a nap. Eső vagy korai havazás semmiképp. A levelek sárguljanak, de még ne hulljanak. Ragyogjanak aranyszínben, mint aznap. De a nap talán ne süssön, különben az aranyfénytől, a ragyogó naptól ünneprontónak éreznénk magunkat.

A búcsúlevelet illetően nem tudtunk megegyezni. Vagyis hogy hagyjunk vagy ne hagyjunk. Tudniuk kell, hogy nem volt szó halálos betegségről, fájdalomról, ami megfosztott volna bennünket a szép élet lehetőségétől. Biztosítanunk kell őket, hogy ez egy tiszta fejjel, sőt akár mondhatjuk úgy is, hogy könnyű szívvel meghozott döntés.

Elmenni tudni kell.

Nem. Ezt visszavontam. Frivol lenne. Sértő.

Franklin azon a véleményen volt, hogy minden magyarázkodás sértő. Nem másoknak, önma- gunknak. Önmagunknak. Mi magunkhoz tartozunk, és egymáshoz, és minden magyarázkodás csak nyavalygás lenne.

Értettem, mit mond, mégis hajlottam rá, hogy ellenkezzem.

És ez a puszta tény – az egyet nem értés – valahogy száműzte a lehetőséget a fejéből.

Azt mondta, hülyeség. Részéről rendben, de én még fiatal vagyok. Majd visszatérünk rá, ha hetvenöt leszek.

Azt mondtam, engem csak egyvalami zavar, egy kicsit, hogy mintha ez azt feltételezné, hogy most már semmi nem fog történni az életünkben. Semmi, ami fontos lenne a számunkra, semmi, amit el kell érni.

Franklin azt mondta, épp most vitatkoztunk egyet, mit akarok még?

Túlzottan udvariasak voltunk, feleltem.

Soha nem szoktam érezni, hogy fiatalabb vagyok Franklinnél, kivéve talán, amikor a háború kerül szóba – mármint a második világháború –, de ez manapság már ritka. Egyrészt Franklin sokkal kitartóbban sportol, mint én. Valaha egy istállót vezetett – mármint olyan istállót, ahol az emberek a lovaikat tartják, nem versenypályán. A mai napig eljár hetente kétszer-háromszor, és a saját lován lovagol, meg beszél az istállómesterrel, aki időnként kikéri a tanácsát. Bár azt mondja, igyekszik nem útban lenni.

Valójában költő. Tényleg költő, és tényleg lovas edző. Tartott féléves kurzusokat különféle főiskolákon, de soha nem ment olyan messzire, hogy ne maradhasson kapcsolatban az istállókkal. Elismeri, hogy szokott felolvasni, de mint mondja, csak minden szökőévben egyszer. Nem hangsúlyozza, hogy a költészet munka. Néha bosszant ez a hozzáállás – a szerény ibolya alteregójának nevezem –, de értem az okát. Mikor az ember lovakkal foglalatoskodik, mindenki látja, hogy elfoglalt, de amikor egy verssel foglalkozik, úgy néz ki, mintha lustálkodna, és akkor kicsit furcsán vagy kínosan érzi magát, ha el kell magyaráznia, mi a helyzet.

A másik gond meg az lehet, hogy bár Franklin tartózkodó alkat, az a verse, amiről errefelé – már- mint ahol felnőtt – leginkább ismerik, nyugodtan nevezhető nyersnek. Meglehetősen nyers, tőle is hallottam, nem mentegetőzésképp, inkább talán azért, hogy valakit előre figyelmeztessen. Tiszteletben tartja azoknak az érzékenységét, akikről tudja, hogy bizonyos témáktól megriadnak, bár különben a szólásszabadság nagy védelmezője.

Nem mintha itt nem történtek volna változások a tekintetben, hogy az ember mit mondhat ki, és mit olvashat el nyomtatásban. A díjak segítenek, és az is, ha az embert emlegetik a lapok.

Évekig voltam gimnáziumi tanár, de nem irodalmat tanítottam, mint várni lehetne, hanem matematikát. Aztán mikor otthon maradtam, nyugtalan lettem, és valami másba fogtam: precíz, és remélem, szórakoztató életrajzokat kezdtem írni olyan kanadai regényírókról, akikről méltatlanul feledkeztek meg, vagy soha nem kapták meg a nekik járó elismerést. Nem hiszem, hogy engem bíztak volna meg ezzel a feladattal, ha nincs Franklin és az irodalmi tekintélye, amiről nem beszélünk – én Skóciában születtem, és tényleg nem ismertem a kanadai írókat.

Franklin vagy más költő soha nem érdemelte volna ki azt az együttérzést, mint a regényírók, úgy értem, a mellőzöttségükkel vagy az elfeledett mivoltukkal. Nem is tudom, miért nem. Talán mert úgy gondolom, a költészet nyilvánvalóbban öncélú.

Szerettem ezt a munkát, értékesnek tartottam, és a tanteremben töltött évek után örültem az elmélyülésnek és a csendnek. De úgy délután négy körül mindig eljött az idő, amikor lazításra, esetleg társaságra vágytam.

És nagyjából ilyen idő tájt történt, egy sivár, sötét napon, hogy egy nő jelent meg az ajtómban egy csomó kozmetikummal. Bármikor máskor bosszankodtam volna, de most örültem. Gwennek hívták, és azt mondta, korábban azért nem keresett, mert azt mondták, nem az a típus vagyok.

– Bármit jelentsen is ez – mondta. – Én meg arra gondoltam, tőle szeretném hallani, hiszen nyugodtan mondhat nemet.

Megkérdeztem, nem kér-e egy csésze kávét, mert épp most főztem, azt felelte, szívesen.

Azt mondta, amúgy is készül bezárni a boltot. A rakományát egy nyögéssel a földre tette.

– Maga nem sminkel. Én sem sminkelném magam, ha nem lennék a szakmában.

Ha nem mondja, azt hittem volna, az ő arca is ugyanolyan csupasz, mint az enyém. Csupasz, sápadt, a szája körül meg a ráncok elképesztő fészke. A szemüvege felnagyította a szemét, a leghal- ványabb kék szemet. Egyetlen árulkodó jel volt rajta, a rézszínű, vékonyszálú haja, amit a homlokán egyenes frufruban hordott.

Talán zavarba hozta, hogy behívtam. Ideges kis pillantásokat vetett mindenfelé.

– Borzasztó hideg napunk van – mondta.

Aztán hirtelen:

– Létezik, hogy sehol se látok hamutartót?

Találtam egyet a szekrényben. Elővette a cigarettáját, és megnyugodva hátradőlt.

– Maga nem dohányzik?

– Leszoktam.

– Ki nem akart?

Kitöltöttem a kávéját.

– Fekete – mondta. – Hát nem ez az igazi? Remélem, nem tartom fel valamiben. Levelet ír?

És azon kaptam magam, hogy mesélem neki a mellőzött írókat, még meg is neveztem azt, akivel épp foglalkoztam, Martha Ostensót, aki Vadludak címmel írt regényt, meg egy sereg másikat is, amiket rég elfelejtettek.

– Úgy érti, hogy ez itt mind ki lesz nyomtatva? Mint egy újságban?

Könyvben, mondtam. Kissé kételkedve szívta mélyre a levegőt, és rájöttem, hogy valami érdekesebbel kellene előrukkolnom.

– A regény egy részét állítólag a férje írta, de az a fura, hogy a neve sehol nem szerepel.

– Talán nem akarta, hogy a haverjai gúnyolódjanak – mondta Gwen. – Tudja, miket gondolnának egy olyan pasasról, aki könyvet ír.

– Erre nem is gondoltam.

– De a pénzt bezzeg fölvette – mondta. – Na igen, a férfiak…

Aztán elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt mondta:

– Maga aztán okos nő lehet. Várjon csak, majd elmesélem otthon, hogy láttam egy könyvet, amit még csak most írnak.

Hogy témát váltsak, mert már kezdtem feszengeni, megkérdeztem, kik azok az otthoniak.

Különféle személyek, nem bírtam követni, vagy talán nem is akartam. Fogalmam sincs, milyen sorrendben bukkantak fel, csak arra emlékszem, hogy a férje volt az utolsó, és már meghalt.

– Tavaly. De hivatalosan nem volt a férjem. Tudja, hogy megy ez.

– Az enyém sem – mondtam. – Illetve most sem az.

– Komolyan? Ma már annyian vannak így, nem? Régen az volt, hogy hát nem szörnyű?, most meg, hogy na és? És aztán vannak, akik éveket élnek le együtt, és a végén mégis, jaj, hát összeházasodunk. Az ember azt gondolja, ugyan minek? Az ajándékokért, ugye, meg hogy kicsíphesse magát a fehér ruhában. Röhej, én bele is halnék.

Azt mondta, van egy lánya, aki az egész zenés-táncos mulatságon átesett, de sokra ment vele, mert most börtönben ül üzérkedésért. Az a pasas tehet róla, akihez fogta és hozzáment, az vitte bele. Úgyhogy most jobb híján neki kell kozmetikumokkal házalnia, meg a lánya két kisgyerekére vigyáznia, mert senki más nincs.

Mindezt széles jókedvvel mesélte. Csak mikor a másik, egész sikeres lánya került szóba, aki képesített, de már visszavonult ápolónő, és Vancouverben él, akkor lett tele kétellyel és ijedelemmel.

Ez a lánya azt akarta, hogy az anyja hagyja a fenébe ezt az egész bagázst, és menjen, éljen nála.

– De én nem szeretem Vancouvert. Mindenki szereti, tudom. Én viszont nem.

Nem. A gond valójában az volt, hogy ha elmegy ahhoz a lányához, akkor le kell szoknia a dohányzásról. Nem Vancouver a baj, hanem a leszokás.

Kifizettem valami testápolót, ami majd visszaadja a fiatalságomat, és Gwen megígérte, hogy ha legközelebb erre jár, behozza.

Franklinnek mindent elmeséltem róla. Gwen, úgy hívják.

– Egy teljesen másik világ. Egészen élveztem – mondtam. De nem igazán tetszett, hogy ezt mondtam.

Franklin azt mondta, talán többet kéne emberek közé járnom, jelentkeznem kéne helyettes tanárnak.

Mikor Gwen nemsokára megjelent a testápolóval, meglepődtem. Végül is már kifizettem. Még csak meg se próbált mást is rám sózni, és ez inkább megkönnyebbülés volt a részéről, mint taktika. Megint főztem kávét, és könnyedén, egymás szavába vágva csevegtünk, mint a múltkor. Adtam neki egy példányt a Vadludakból, amit a Martha Ostensóról szóló könyvhöz használtam. Akár meg is tarthatja, mondtam, biztos kapok belőle, ha megjelenik az új kiadás.

Azt mondta, elolvassa. Lesz, ami lesz. Nem is emlékszik, mikor olvasott el utoljára egy könyvet, mert annyira elfoglalt, de most megígéri.

Azt mondta, soha nem találkozott ilyen emberrel, mint én, aki ilyen művelt és laza. Ez kicsit hízelgett, de ugyanakkor óvatos is voltam, mint mikor az ember érzi, hogy egy diák belészeretett. Aztán jött a kínos érzés, hogy milyen jogon érzem magam felsőbbrendűnek.

Besötétedett, mire kiment a kocsijához, de nem sikerült beindítania. Újra meg újra próbálta, a motor szolgálatkészen berregett, de aztán megállt. Mikor Franklin bejött az udvarra, és nem fért el mellette, odasiettem, hogy elmondjam, mi a helyzet. Gwen kiszállt a vezetőülésről, mikor látta, hogy jön, és magyarázni kezdett, elmondta, hogy az utóbbi időben folyton kiszúr vele a kocsi.

Franklin is próbálta beindítani, miközben mi a terepjárója mellett álltunk. Neki sem sikerült. Bement, hogy telefonáljon a szervizbe. Gwen nem akart újra bemenni, bár kint hideg volt. A háziúr jelenléte valahogy feszélyezte. Kint vártam vele. Franklin az ajtóból kiáltotta ki, hogy a szerviz zárva van.

Nem volt mit tenni, meg kellett hívni Gwent vacsorára és éjszakára. Azonnal mentegetőzni kezdett, aztán mikor egy új cigarettával leült, kicsit megkönnyebbült. Kezdtem mindenfélét elővenni a vacsorához. Franklin bement átöltözni. Megkérdeztem Gwent, nem akar-e hazatelefonálni.

Azt mondta, de, az jó lenne.

Arra gondoltam, hátha el tudna jönni érte valaki. Nem örültem, hogy egész este beszélgetni kell, miközben Franklin csak ül és hallgat. Persze bemehet a szobájába – amit nem nevezett dolgozó- szobának –, de akkor meg úgy érezném, hogy az én hibám, ha ki van rekesztve. És a híradót is meg akarjuk nézni, Gwen meg végig fogja beszélni az egészet. Még a legértelmesebb barátnőim is így szokták, Franklin ki nem állhatja.

Vagy lehet, hogy csöndben ül majd, furcsa zavarban. Az legalább olyan rossz.

Úgy tűnt, senki nem veszi fel. Úgyhogy Gwen a szomszédokat hívta – a gyerekek is ott voltak –, és jó hosszú nevetgélő szabadkozás következett, aztán beszélgetés a gyerekekkel, figyelmeztette őket, hogy legyenek jók, aztán további bizonygatások és szívbéli köszöngetések az illetőknek, amiért vigyáznak rájuk. Bár kiderült, hogy ezek a barátok másnap valahová elmennek, és akkor a gyerekeknek is velük kell menniük, ami azért már nem annyira kellemes.

Franklin akkor lépett a konyhába, amikor Gwen letette a telefont. Gwen felém fordult, azt magyarázta, hogy talán csak kitalálták azt a kirándulást, kinézi belőlük. Hiába tett ő annyi szívességet, mikor rászorultak.

Aztán Franklinnel egyszerre döbbentek meg.

– Uramisten – mondta Gwen.

– Nem, dehogy – mondta Franklin. – Csak én vagyok.

És csak álltak ott, földbe gyökerezett lábbal. Hogy is nem vették észre, mondták. Nyilván rájöttek, gondolom, hogy nem lenne illendő kitárt karral egymásra borulni. Ehelyett tettek pár furcsa, összefüggéstelen mozdulatot, mintha tetőtől talpig végig kéne vizsgálniuk egymást, hogy higgyenek a szemüknek. És tréfás rémülettel ismételték el egymás nevét. Még csak nem is azokat a neveket, amikre számítottam volna.

– Frank.

– Dolly.

Egy idő múlva rájöttem, hogy a Gwent, a Gewndolynt lehet Dollynak is becézni.

Egy fiatalembert meg sokkal inkább hívnak Franknek, mint Franklinnek.

Rólam sem feledkeztek meg, legalábbis Franklin, kivéve azt az egy pillanatot.

– Meséltem már neked Dollyról, nem emlékszel?

A hangja igyekezett normális színt ölteni, bár Dolly vagy Gwen hangja ahhoz a hatalmas, már- már természetfeletti tréfához ragaszkodott, hogy így egymásra találtak.

– El se tudom neked mondani, mikor szólítottak így utoljára. Nincs a világon senki más, aki ezen a néven ismer. Dollynak.

Az volt a fura ebben, hogy már én is kezdtem részt venni az általános vigasságban. Mert az ámulatnak vidámsággá kellett alakulnia előttem, és így is történt. Az egész felfedezésnek ilyen gyors fordulatot kellett vennie. És a jelek szerint én is olyan mohón részt akartam benne venni, hogy előhoztam egy üveg bort.

Franklin már nem iszik. Soha nem ivott sokat, és szép csöndben teljesen felhagyott vele. Úgyhogy rám és Gwenre maradt, hogy csevegjünk és magyarázkodjunk a frissen felfedezett jókedvünkben, és álmélkodjunk a véletlen játékain.

Elmondta, hogy amikor Franklint megismerte, pesztra volt. Torontóban dolgozott, két angol kisgyerekre vigyázott, akiket a szüleik Kanadába küldtek a háború elől. Más segítség is volt a háznál, úgyhogy az estéi általában szabadok maradtak, és olyankor elment szórakozni, hiszen melyik fiatal lány ne menne? Franklint az utolsó eltávozásán ismerte meg, mielőtt a tengerentúlra indult, és olyan őrültek voltak, amilyenek csak lehettek. Lehet, hogy Franklin írt neki egy-két levelet, de ő nem ért rá levelezni. Aztán, mikor véget ért a háború, Gwen amint lehetett, felült egy hajóra, hogy az angol gyerekeket hazavigye, és a hajón megismert egy férfit, akihez feleségül ment.

De nem tartott sokáig, Anglia olyan sivár volt a háború után, hogy azt hitte, beleőrül, úgyhogy hazajött.

Ez volt az életének az a része, amit még nem ismertem. De a Franklinnel töltött két hetéről tudtam, és mint mondtam, tudtak sokan mások is. Már ha olvastak verseket. Tudták, milyen bőkezűen osztotta Gwen a szerelmet, de nem tudták, amit én, hogy azt hitte, nem tud teherbe esni, mert ikerként született, és a halott testvére tincsét a nyakában hordta egy medalionban. Mindenféle hasonló elmélete volt, Franklinnek is adott egy varázsfogat – Franklin nem tudta, kiét –, hogy biztonságban legyen a tengerentúlon. Franklinnek sikerült azonnal elvesztenie, de életben maradt.

Volt egy olyan szabálya is, hogy ha rossz lábbal lép le a járdáról, akkor az egész napja elromlik, úgyhogy ilyenkor vissza kellett fordulniuk, hogy elölről kezdjék a mozdulatot. Franklint lenyűgözték ezek a szabályok.

Az igazság az, hogy én titkon egyáltalán nem voltam lenyűgözve, mikor ezt elmesélte. Arra gondoltam, ha egy lány elég csinos, a férfiakat elvarázsolja az önfejű különcség. Persze ez ma már nem divat. Legalábbis remélem. A gyönyörködés a női agy gyermetegségében. (Mikor kezdő tanár voltam, mesélték, hogy volt idő, amikor a nők egyáltalán nem tanítottak matematikát. Az intellektus gyengesége miatt.)

Persze az a lány, az a varázslatos, aki miatt addig noszogattam Franklint, amíg beszámolt, lehetett átlagos külsejű is. Lehetett teljesen közönséges. De én nem úgy véltem. ő a maga pimasz módján volt olyan, amilyen. Annyira tökéletesen imádta önmagát.

Természetesen befogtam a szám azzal kapcsolatban, amit Franklin mesélt, és ami a versbe került. És többnyire Franklin is hallgatott róla, legfeljebb arról beszélt, milyen volt Toronto azokban a nyüzsgő háborús napokban, a hülye szesztilalomról, vagy a templomi körmenet börleszkjéről. Amikor arra gondoltam, hogy megajándékozza Gwent valamelyik írásával, tévedtem.

Franklin elfáradt, és lefeküdt. Gwennek vagy Dollynak megágyaztunk a díványon. Leült a szélére az utolsó cigarettájával, mondta, ne aggódjak, nem fogja felgyújtani a házat, soha nem fekszik le, amíg el nem szívta.

A szobánkban hideg volt, az ablakokat sokkal szélesebbre tártuk, mint máskor. Franklin már aludt. Tényleg aludt, mindig meg tudom állapítani, ha csal.

Utálok úgy lefeküdni, hogy tudom, koszos edényeket hagytam az asztalon, de hirtelen fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy nekiálljak, ráadásul Gwennel, aki nyilván felajánlotta volna a segítségét. Arra gondoltam, korán felkelek, és reggel mindent elpakolok.

De fényes napsütésre ébredtem, és a konyhából edénycsörömpölésre meg a reggeli illatára, és cigarettaszagra. Beszélgetésre is, méghozzá Franklin hangjára, pedig Gwenre számítottam volna. Hallottam, hogy nevet azon, amit Franklin mond. Azonnal fölkeltem, felkapkodtam a ruhámat, megigazítottam a hajam, amivel amúgy ilyen korán nem szoktam bajlódni.

Az este minden biztonsága és vidámsága elszállt belőlem. Jó hangosan mentem le a lépcsőn.

Gwen a mosogatónál állt, előtte egy sor ragyogó tiszta befőttesüveg a szárítón.

– Kézzel mosogattam, mert féltem, hogy nem jövök rá, hogyan működik a gép – mondta. – Aztán leszedtem ezeket az üvegeket is, gondoltam, ha már belekezdtem, ezeket is elmosom.

– Ezer éve nem voltak elmosva – mondtam.

– Ja, szerintem sem.

Franklin azt mondta, már kint járt, újra megpróbálta beindítani a kocsit, de semmi. Viszont elérte a szervizt, és azt mondták, délután kijön valaki, és megnézi. De arra gondolt, hogy várakozás helyett inkább odavontatja, hogy már délelőtt nekiláthassanak.

– Legalább Gwen nekieshet a konyhának – mondtam, de egyikük sem értékelte a viccemet. Franklin azt mondta, nem, jobb, ha Gwen is megy, nyilván vele akarnak beszélni, az ő kocsija.

Észrevettem, hogy kicsit nehezére esik félretolni a Dollyt, és kimondani a Gwent.

Mondtam, csak vicceltem.

Franklin megkérdezte, készíthet-e nekem reggelit, mondtam, hogy ne.

– Vigyáz a vonalaira – jegyezte meg Gwen. És valahogy ezen a bókon is lehetett nevetni.

Egyikük sem adta jelét, hogy érdekelné, mi van velem, bár nekem úgy tűnt, furcsán viselkedem, minden megjegyzésem valami törékeny kis gúnyolódás formáját öltötte. Annyira el vannak telve magukkal, gondoltam. Ez a kifejezés nem tudom, honnan jött. Mikor Franklin kiment, hogy előkészítse a kocsit a vontatásra, Gwen követte, mintha egy pillanatra sem tudná levenni róla a szemét.

Kifelé menet visszakiáltott, hogy rettentő hálás nekem.

Franklin megbökte a dudát, hogy elköszönjön, amit normális körülmények között sosem szokott.

Utánuk akartam rohanni, darabokra püfölni őket. Föl-alá járkáltam, miközben ez a gyászos izgalom mind jobban erőt vett rajtam. Kétség nem fért hozzá, mit kell tennem.

Viszonylag rövid idő alatt kimentem, és beültem a kocsimba, a lakáskulcsomat előtte bedobtam a bejárati ajtó résén. Egy bőrönd is volt velem, bár már nagyjából el is felejtettem, hogy mit pakoltam bele. Írtam egy szűkszavú cédulát, hogy valamit ellenőriznem kell Martha Ostensóval kapcsolatban, aztán belekezdtem egy hosszabb levélbe is, amit Franklinnek szántam, de nem akartam, hogy Gwen is lássa, mikor visszajön vele, nyilván. Annyi volt benne, hogy Franklin szabad ember, azt csinál, amit akar, és én csak egy dolgot nem bírok elviselni, a csalást, ami persze lehet, hogy öncsalás. Nincs más hátra, valljon színt. Nevetséges és kegyetlen dolog elvárni tőlem, hogy végignézzem, úgyhogy félreállok az útból.

Még azt is elmondtam, hogy végül is egyetlen hazugság sem olyan erős, mint amikor önmagunknak hazudunk, és sajnos folyamatosan hazudnunk kell, hogy ezt az egész okádékot lent tartsuk a gyomrunkban, hogy aztán élve felzabáljon bennünket, mint azt hamarosan megtapasztaljuk. És így tovább, a szemrehányás végtelen folyama, ami még ilyen rövid terjedelemben is ismétlődött és csapongott, és egyre kevesebb volt benne a méltóság és az elegancia. Felfogtam közben, hogy ha el akarom küldeni Franklinnek, újra kell írnom, úgyhogy magammal kell vinnem, és később feladni postán.

A kocsifelhajtó végén a faluval és a szervizzel ellentétes irányba fordultam, és egyszer csak, legalábbis úgy éreztem, már az egyik nagyobb autópályán hajtottam kelet felé. Merre tartok? Ha nem döntök hamar, Torontóban találom magam, és ahelyett, hogy menedékre lelnék, valószínűleg olyan helyekre jutok el, és olyanokkal futok össze, akik mind a korábbi boldogságomhoz és Franklinhez kötődnek.

Hogy ne így legyen, lekanyarodtam, és Cobourg felé vettem az irányt. Ahol soha nem jártunk együtt.

Még dél sem volt. Kivettem egy szobát egy belvárosi motelban. Elmentem a személyzet mellett, akik az előző éjszakai vendégek után takarítottak. Az én szobámban, mivel az éjjel nem aludtak benne, nagyon hideg volt. Felcsavartam a fűtést, és úgy döntöttem, járok egyet. Aztán mikor kinyitottam az ajtót, feladtam. Reszkettem és remegtem. Bezártam az ajtót, és ruhástól bebújtam az ágyba, de még úgy is remegtem, úgyhogy a fülemre húztam a takarót.

Fényes délután volt, mikor felébredtem, a ruhám rám tapadt a verejtéktől. Lecsavartam a fűtést, a bőröndben találtam tiszta ruhát, amit fölvettem, és elindultam. Nagyon gyorsan mentem. Éhes voltam, de úgy éreztem, nem tudnék lassítani, leülni, enni.

Ami velem történt, nem ritkaság, gondoltam. Sem a könyvekben, sem az életben. Kell, hogy legyen, és biztos van is valami jól bejáratott módszer, hogyan kell ezt kezelni. Így gyalogolni, persze. De hát meg kell állni, még egy ilyen kis városban is meg kell állni az autók előtt, ha piros. Meg az emberek is olyan ügyetlenül járnak, megállnak, nekiiramodnak, meg ott van az a tömeg iskolás gyerek is, akik közt régen én is rendet tartottam. Miért vannak ilyen sokan, és miért üvöltöznek meg ordítoznak ilyen elmebeteg módon, mikor ennyire fölöslegesek, ennyire nincs szükség a létükre. A képembe vágott sértések mindenütt.

Csupa sértés minden bolt és cégér, a kocsik zaja, ahogy fékeznek, gázt adnak. Minden azt hirdette, ez az élet. Mintha szükségünk volna rá, még több életre.

Ahol végre fogyatkozni kezdtek a boltok, valamilyen bódék következtek. Üresek, az ablakuk bedeszkázva, bontásra vártak. Ahol az emberek a motelek világa előtt, szerényebb nyaralásokon megszálltak. És akkor eszembe jutott, hogy én magam is megszálltam egyszer itt. Igen, az egyik ilyen helyen, mikor kedvezményesen – talán uborkaszezon volt –, kedvezményesen fogadtak olyan délutáni bűnösöket is, amilyen én is voltam. Még tanár szakos főiskolás voltam, és nem is emlékeztem volna, hogy ebben a városban történt, de volt valami ezekben a bedeszkázott bódékban. Az illető tanár volt, idősebb. Otthon feleség, nyilván gyerekek is. Elrontandó életek. A felesége nem tudhatja meg, mert összetörne a szíve. Engem aztán nem érdekelt. Hadd törjön.

Többre is vissza tudtam volna emlékezni, ha akarok, de nem érte meg. Kivéve, hogy kicsit normálisabb tempóra lassítottam, és visszafordultam a motel felé. Az éjjeliszekrényen ott volt a levél, amit írtam. Már leragasztottam, csak nem volt rajta bélyeg. Újra kimentem, megtaláltam a postát, vettem bélyeget, és a levelet bedobtam, ahová kellett. Szinte gondolattalanul, minden rossz érzés nélkül. Ott is hagyhattam volna az asztalon, mit számít? Mindennek vége.

Séta közben láttam egy éttermet, valami lépcsőn kellett lemenni. Újra megtaláltam, és néztem a kitűzött étlapot.

Franklin nem szeretett étteremben enni. Én igen. Továbbsétáltam, ezúttal normális tempóban, vártam, hogy kinyissanak. Egy kirakatban megláttam egy sálat, gondoltam, bemegyek és megveszem, jól jöhet még. De mikor a kezembe vettem, leejtettem. Émelyegtem a selymes tapintásától.

Az étteremben bort ittam, és hosszan vártam a vacsorámra. Alig volt valaki – a zenekart készítették elő estére. Bementem a mosdóba, és meglepett, milyen jól nézek ki. Eltűnődtem, nem lehet-e, hogy valami férfinak – valami öregnek – eszébe jut, hogy fölcsípjen. Groteszk ötlet – nem az illető lehetséges életkora miatt, hanem mert én soha senki másra nem tudtam gondolni, csak Franklinre.

Az ételből, mikor megérkezett, alig tudtam enni. Nem benne volt a hiba. Hanem hogy olyan fura volt egyedül ülni, egyedül enni, ez a tátongó magány, a valószerűtlenség.

Emlékeztem, hogy tegyek el altatót, bár szinte sosem szedtem. Sőt olyan régen megvolt, hogy abban se voltam biztos, fog-e hatni. De hatott – elaludtam, és másnap reggel hatig egyszer sem ébredtem fel.

Valami nagy teherautók álltak ki a parkolóhelyükről a motel előtt.

Tudtam, hol vagyok, tudtam, mit csináltam. És tudtam, hogy rettenetes hibát követtem el. Felöltöztem, és ahogy tudtam, elhagytam a motelt. Alig bírtam elviselni a pultnál ülő nő barátságos fecsegését. Azt mondta, jön a havazás. Meg hogy vigyázzak magamra.

A forgalom már kezdett sűrűsödni az autópályán. És akkor még egy baleset is történt, ami tovább lassította a haladást.

Elgondoltam, hogy Franklin talán már kint keres valahol. Vele is történhet baleset. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Gwenre nem gondoltam, legfeljebb mint olyan valakire, aki közénk állt, és abszurd problémákat okozott. A kis kövér lábára, a hülye hajára, a ráncai fészkére. Egy karikatúra, lehet mondani, olyan valaki, aki nem hibáztatható, akit eleve komolyan sem kellett volna venni.

Aztán otthon voltam. A házunk nem változott. Bekanyarodtam a felhajtóra, és megláttam Franklin kocsiját. Hála Istennek, otthon van.

Nem vettem észre, hogy a kocsi nem a szokásos helyén parkol.

Mivel egy másik kocsi, Gwen kocsija áll a helyén.

Nem tudtam felfogni. Egész idő alatt úgy gondoltam Gwenre, ha egyáltalán gondoltam, mint aki már nem számít, aki az első zavarok után már nem követelhet magának helyet az életünkben. Még mindig tele voltam megkönnyebbüléssel, hogy hazaértem, és Franklin is otthon van, biztonságban. A bizonyosság úgy szétáradt bennem, hogy kész lettem volna kipattanni a kocsiból, és odarohanni a házhoz. Még a kulcsomat is keresgéltem, elfelejtettem, mit csináltam vele.

De amúgy sem volt rá szükség. Franklin már nyitotta a házunk ajtaját. Nem kiáltott fel a meg- könnyebbüléstől meglepetten, még akkor sem, amikor kiszálltam, és elindultam felé. Csak lejött a bejárati lépcsőn kimért léptekkel, és ahogy odaértem, a szavai távol tartottak. Azt mondta:

– Várj.

Várjak. Persze. A nő itt van.

– Ülj vissza a kocsiba – mondta. – Nem tudunk itt beszélni, hideg van.

Mikor a kocsiban ültünk, azt mondta:

– Az élet teljesen kiszámíthatatlan.

A hangja szokatlanul kedves volt és szomorú. Nem nézett rám, hanem egyenesen előre a műszerfalra, és a házunkra.

– Nincs értelme azt mondani, hogy sajnálom – mondta. – Tudod – folytatta –, még csak nem is a személyről van szó. Hanem inkább az aurájáról. Lenyűgöz. Hát persze igazán a személy, de ez körülveszi, magába foglalja őt. Vagy ő foglalja… nem tudom. Érted? Úgy hat, mint egy holdfogyatkozás, vagy valami.

Megrázta lehajtott fejét. Rémület.

Alig várja, hogy beszélhessen róla, látni lehetett. De ez a hantázás tényleg olyan volt, amitől normálisan hányingere lett volna. Ettől estem végképp kétségbe.

Úgy éreztem, keservesen fázom. Már meg akartam kérdezni, hogy az illetőt is értesítette-e erről az átváltozásról. Aztán arra gondoltam, nyilván igen, és most is nálunk van a nő, a konyhában, az elmosogatott edényekkel.

Franklin elragadtatása olyan szánalmas volt. Mint bárki másé. Szánalmas.

– Ne mondj többet – mondtam. – Ne is beszélj.

Megfordult, és most először nézett rám, és a hangjában már nem volt az a különleges, tűnődő hallgatás.

– Úristen, hülyéskedek – mondta. – Gondoltam, veszed a lapot. Jól van. Jól van. Ó, az Isten szerelmére, hallgass. Figyelj.

Mert én tomboltam dühömben és megkönnyebbülésemben.

– Jól van, egy kicsit dühös voltam rád. Kedvem támadt kicsit megnehezíteni a dolgodat. Mégis mit gondolsz, mit éreztem, amikor arra jöttem haza, hogy nem vagy sehol? Jól van, seggfej vagyok. Hagyd már abba. Hagyd abba.

Nem akartam abbahagyni. Tudtam, hogy már minden rendben, de olyan jól esett tombolni. És találtam egy újabb sérelmet is.

– Akkor meg mit keres itt a kocsija?

– Nem tudnak vele mit csinálni, roncs.

– De miért van itt?

Azt mondta, azért, mert ami nem-roncs benne, nem sok minden, az most már az övé. A miénk.

Mert vett Gwennek egy kocsit.

– Egy kocsit? Újat?

Elég újat, hogy jobban működjön, mint a régi.

– Az a helyzet, hogy el akar menni North Baybe. Rokonai vagy kik vannak ott, és oda akar menni, amint talál egy olyan kocsit, ami elviszi.

– Itt vannak rokonai. Ahol lakik, valahol. Hároméves gyerekekre kell vigyáznia.

– Hát ezek szerint akik North Bayben vannak, jobban megfelelnek neki. Nem tudom, mi van a háromévesekkel. Talán magával viszi őket.

– ő kérte, hogy vegyél neki kocsit?

– Nem kért semmit.

– Tehát akkor – mondtam –, akkor benne van az életünkben.

– North Bayben van. Menjünk be. Rajtam még kabát sincs.

Befelé menet megkérdeztem, mesélt-e neki a verséről. Vagy esetleg fel is olvasta-e neki.

Azt felelte:

– Édes Istenem, dehogy, miért kellett volna?

Az első dolog, amit a konyhában megláttam, a befőttesüvegek csillogása volt. Előrántottam egy széket, fölmásztam, és elkezdtem felrakosgatni őket a szekrény tetejére.

– Segítesz? – kérdeztem, és Franklin kezdte adogatni őket.

Tűnődtem: lehet, hogy hazudott a versről? Lehet, hogy felolvasta neki? Vagy otthagyta neki, hogy olvassa csak el?

Ha igen, Gwen úgysem reagált volna megfelelően. Ki lenne rá képes?

Mondjuk, azt mondta, hogy bájos? Azt Franklin utálta volna.

Vagy esetleg hangosan eltűnődik, hogy úszhatta meg Franklin, amit megúszott. A disznóságokat, mondhatta. Ez jobban hangzik, de nem eléggé.

Ki találhatja el, pontosan mit kell mondani egy költőnek a verséről? Se túl sokat, se túl keveset, hanem pont annyit.

Franklin átölelt, leemelt a székről.

– Nem engedhetünk meg magunknak ilyen veszekedést – mondta.

És tényleg nem. Elfelejtettem, milyen öregek vagyunk, elfelejtettem mindent. Azt hittem, a világ minden ideje a rendelkezésünkre áll, hogy szenvedjük és panaszkodjunk.

Észrevettem a kulcsomat, amit bedobtam a nyíláson. Ott volt a szőrös lábtörlő és a küszöb közti résben.

Most majd figyelhetek arra a levélre is, amit megírtam.

És ha meghalok, mire megérkezik? Az ember azt hiszi, egész jó formában van, aztán meghal, és kész. Hagynom kéne Franklinnek egy cetlit, a biztonság kedvéért?

Ha jön egy levél tőlem neked címezve, tépd össze.

Az a helyzet, hogy megtette volna, ha megkérem. Én nem, az ő helyében. Feltépném, bármit ígértem is korábban.

ő engedelmeskedne.

A haragnak és a rajongásnak micsoda keverékét éreztem, amiért kész lenne ezt megtenni. Az egész közös életünk benne volt.

FORDÍTOTTA MESTERHÁZI MÓNIKA

  1. Alice Munro (1931) kanadai író. 2013-ban ő kapta az irodalmi Nobel-díjat. A novella eredeti címe: Dolly. In: Dear Life, 2012. Nemsokára megjelenik magyarul kötetben a Park Könyvkiadó gondozásában.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.