Nézze, mint dobál

(se Jónás, se Jób)

Isten olykor cefetül rosszul volt, valamiféle fordított Narcissusként belenézett teremtése tükrébe, s iszonyodva elfordult, erős, szívbemarkoló, alig elviselhető szégyenérzet fogta el attól, amit látott, amit teremtett, mondhatni, undorodott magától, kinézett a hűvösen-ezüstösen kéklő szobája ablakán, és mindentől megvonaglott az arca, ha kémlelte a Földet, csak feketét látott, fekete országokat, fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ, hogy ez az örökké újra és újra előretörő rosszulléte minek volt köszönhető, nem tudni, talán a töménytelen szörnyűségnek, amit elgondolnia, elrendelnie, véghezvinnie és látnia kellett olykor, talán túl sokszor is, talán emiatt húzta maga elé a keserűség kárpitját, nem engedte, hogy kilessen és kilásson, hogy felismerje a nagyságát azoknak, amiket véghezvitt, mert igenis, történtek nagy dolgok a világban, ha bátrak voltak, akik mertek, volt hasznuk a tanításoknak, amelyeket szép lassan becsepegtetett a lelkekbe, s amikért olykor tényleg, valljuk meg, őszintén hálásak voltak a teremtményei, még ha ez nem is mindig látszódott. A nehéz napokon viszont úgy ébredt Isten, mintha szépen kifényezett satuba fogták volna az ilyenkor amúgyis hangtalanul vacogó szívét, volt, hogy kikecmergett a vackából, s megpróbálta elindítani a reggelt, de ha nem sikerült, képes volt mereven feküdni napokig, míg valahogy kiürültek belőle a kudarcok, a veszteségek, a keserűségek mérgei.

Az is lehet persze, hogy időnként újból és újból elérkezett egy pont, amitől fogva sem a magány, sem a felelősség nem volt már elviselhető, amitől fogva üvöltve rohannia kellett magától, el, a szenvedésétől, el, ettől a pokolba mártott ostyától, amit újra és újra, minden lélegzetvételnél le kellett nyelnie, s ezekben a keserves órákban, napokban úgy tűnt, hogy ez a borzalmas állapot örökké fog majd tartani. Istennek volt egy, ezekre az alkalmakra tartogatott játéka, csak ilyenkor fogott bele, nagyon fájdalmas volt, illett az állapotához, ugyanakkor, ha sikeresen végigjátszotta, megnyugodott tőle, utána kis időre ugyan még kegyetlenebb lett körülötte a világ, de aztán képes volt kimozdulni, és tovább igazgatni a világot. Isten a könyörtelen játékos óráiban kinyitotta a Földre néző kis ablakát, s kilesett. Mondhatni, élesvad szemeivel emberre vadászott. Azokat kereste, akik a kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) menekültek. Nem háborúk, betegségek, pusztító természeti vészek, gyilkosságok lehetséges áldozatai érdekelték ilyenkor, hanem a konok, elszánt teremtményei, akik látszólag maguk urai voltak vagy akartak lenni, valójában a hideglelésig féltek a halál kihűlt feketéjétől, s mivel a kegyelmet nem ismerő, matt rettegést egy idő után nem tudták elviselni, sokszor maguk rohantak, hogy magukhoz vegyék két cukorral, kevés tejjel vagy akár anélkül.

Amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde, mustrálgatta teremtményeit Isten, nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is – muszáj?, hát persze, gondolta el lesújtva Isten, neki mekkora utat kell tennie egy efféle muszájért, míg egy érintés számára lehet lesz kiszignálva vagy míg leemelhet egy arcról egy kifejezetten neki készített mosolyt, de most nem akarta belelovallni magát a komorkeserűségébe, számos teremteni való tornyosult előtte, a világ jövője múlt a termékeny vagy rosszkedvvel terhelt napjain, ezért hamar túl akart esni katasztrofális állapotán. Ölnek, ha nem ölelnek, próbált nevetni derűre kész kínjában Isten, nagyon mély üregből tört föl a kacagása, mintha a pokol manikűrözetlen patásainak dobogása is színezte volna, így aztán irgalmatlanul hamisan hatott, ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is, húzta el a száját a Teremtő, s tudta, tényleg, a teremtményeinek is az lesz a jobb, ha most minél gyorsabban elintézi fájdalmas elintézni valóit. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Nem. Nem lesz sem igazságos, sem bármivel magyarázható, csak szurokszín, amit véghezvisz, bár ha megérteni nem is tudják, majd úgyis megmagyarázzák, de át kell esnie a bukás katarzisán, hogy továbbfonhassa a teremtés rikító-ríkató, máskor meg örömöt hozó fonalát.

Nézegetett, megrendítően nehéz volt a választás. A játék lényege ugyanis abban állt, hogy büszke választottját ki kellett löknie a teremtés örvényfolyosójáról méghozzá úgy, hogy azt higgye, ő maga akart távozni a wellnessből, ő maga unt rá a kornyadt világra, neki lett elege, ő az, akivel már ezt tovább nem csinálhatja senki, ő az, akinek feltett szándéka kijelölni azt a percet, amikortól a következőt már konokul elmulasztja. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak szaggatásának, a mi ültettetett. Istennek nem volt sok ideje, mégis sokmindent mérlegelt választásakor, tenyerébe vette a szóba jövő teremtettjeinek sorsképeit és mérlegelt. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat, villant eszébe, s kivételesen nem a sajátmaga sorsától rendült meg, amit pedig efféle gyilkos időkben igazán szeretett gyakorolni, hanem azt fontolgatta, inkább olyat taszít ki, akibe épp nincs belefonódva senki, hogy kevesebb kín következzék komor tettéből. Micsoda színlelt ősjóság!, micsoda szánalmas képmutatás!, aztán mintha erre maga is rájött volna, kibújt nessus vérrel csúnyán összepecsételt tartuffe-ingéből, és némi távolságtartással szemlélve elrendelt rémségeit, mérnöki pontossággal kezdte számba venni a számára ennél jóval fontosabb körülményeket, mint például a végrehajtás mikéntje, a logisztika, aztán csak ezután jöhetnek, intette józanságra magát, az érzelmi, a szociális és az egyéb megfontolások. Isten különben nagyon profi volt ebben a játékban, nem volt hiábavaló a sok gyakorlás, a különféle terepmunka, a szorgalom és a kitartás. Nincsen egyéb menedékünk, a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!, hasított bele Istenbe, arról persze elfelejtkezett, hogy e pillanatban a gyilkos művelet az ő menedékét, az ő romos állapotából való kimenekülést jelentené, a teremtmények részéről nem feltétlen volt igazolható az ebbéli igény. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Próbálta különben már mindenféle eszköz bevetésével Isten ezt a kunsztot, nem volt dilettáns, mazsola a fantázia gyilkos terepén sem, ahogy valljuk meg, szeretjük vagy sem, elismerjük a létét vagy nem, a dilettantizmus nem feltétlen jellemezte, azt viszont nem volt képes visszaidézni, melyik csillogó öngyilkosságpapírba csomagolt gyilkosságváltozat után, a sors fogja tán a volánt, terjedt szét benne leginkább a nyugalom.

Kés?, fegyver?, vízbefúlás?, méreg?, gyógyszer? tíz emelet?, erkély?, hegyfal?, önakasztás?, áram?, vonat?, autós ütközés?, kihűlettetés?, önéheztetés?, mindegyikben volt valami vonzó, ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek, bár az utolsó egyes teremtmények esetében időigényes, így azt elvetette Isten. Fülelt a csend, Isten pásztázta a Föld különféle tájait. Belesett házakba, és kerítések mögé, nyomortanyákra és árvíz nyomorította területekre, fürgén listázta a nincsteleneket és a hajléktalanokat, az éhezőket, a kitaszítottakat, a különféle okok miatt rútul üldözötteket, meg a véglegörökre elhagyottakat, a testi vagy lelki betegségekkel, balesettel vagy kibírhatatlannak tűnő veszteségekkel sújtottakat, a problémáikra vagy a sebeikre irt nem találókat, a csalódottakat és a megszomorodottakat, és azokat, akik lelki háborúságaik közben vagy védtelenségük miatt bármely pillanatban kaphatók arra, hogy meghozzák a végső döntést. Hezitált, kit válasszon, s egyáltalán, közülük válasszon-e, mikor arra a mondatra lett figyelmes, és lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától, azt gondolta, ha e mondat közlője minden egyéb szempontnak megfelel, továbbviszi a történetet, nem kutatja tovább az illő alanyt a tervéhez, továbbperdíti a kétségbeesésbe, s kimondatja vele azt is, hogy nincsen helyem így, élők közt, ezt, elég nyomatékosan, esetleg hozzátéve még azt, hogy zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza, aztán az egyre mélyülő kétségbeeséshez hozzáadja a knowhow-t, a logisztikát.

Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom, hisz kitaszit a világ igy is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom, gondolta Isten és tényleg nem szégyellte kitalálni, igaz, közben újfent kicsit elfelejtkezett arról, hogy most épp nem őt akarják kitaszítani, ami persze talán teljes képtelenség is lett volna, hanemhogy igen, ő akar valakit a világ széles sztrádájáról végleg parkoló pályára tenni, de hát Istennek annyi dolga volt, hogy olykor összekuszálódtak benne a gondolatok, ilyenkor meg A KULTÚRA ÚGY HULLOTT LE RÓLA, MINT RUHA MÁSRÓL A BOLDOG SZERELEMBEN – , de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál, S MÉG EGYEDÜL KELLJEN SZENVEDNIE, esett teljes kétségbeesésbe Isten, közben persze kezdett derengeni azért neki is, miféle kínokat okoz sokszor másoknak, a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő, páros kínt enyhíthet alázat, sorolta a napi rutinfájdalmak egyikét, vagy a költőét, akivel felidéztette a keserű sorokat, miszerint de énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat, hát igen, lehetne még sorolni, van mit, a betegségek kínjától a lelki kínokig varázslatos a választék, Isten bámulatos bűvészmutatványokra volt képes ezen a téren, úgy húzta ki a tragédiák ezernyi nyuszikáját kopottas kalpagából, hogy maga is elcsodálkozott, s bár a taps ilyenkor elmaradt, ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak, s Istenhez nem az ámulat, s nem is a hozott pénz, hanem a hozott megnyugvás miatt szegődött a gyalázat, de ennek a kegyetlen paradoxona ugyanúgy hordozott némi nehezen elviselhetőséget.

Nem!, mégsem!, üvöltötte Isten, s már felhagyott volna a felhagyhatatlannal, új, illetve nagyon is megszokott, persze nem kevésbé keserű gyógyszert keresve a kínjaira, ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak, emlékezetébe próbálta idézni mindazon nem ritka alkalmakat, mikor lázasan húzogatta ki a világ szobájának fiókjait, dühödten hajigálta ki a kacatokat, végstádiumban levő haldoklók és komoly betegségekből lábadozók, sérült sorsok vagy épp csak gyanútlan látogatók, arra járók, Isten keze ügyébe rosszkor kerülők, rosszkor rossz helyen flangáló flanőrök, épp a felépülés győzedelmes útján levő, a betegségeiket orvosaik szerint a legteljesebb mértékben legyőzni kész teremtmények, tegnap, mint ma, hurut, flegma, gyilkos asthma, emphyseuma, meg reuma, örök téma, sikeres műtétek boldog, eufórikus menekültjeinek szivárványos kavalkádja, akiket pillanatnyi dühében dobált, dobált, kit ért, ki a teremtésből, ám az ilyen jeleneteket a befogadó, az észlelő, a tudást mohón vágyó szápiensz részéről a teljes értetlenség övezte, az ekkor bekövetkező hirtelen, érthetetlen szívmegállások, az orvosi diagnózisok lapjainak széttárt karjai, a teljes megmagyarázhatatlanság, a nemtalálható szavak mély, rémült csöndjei nem öregbítették Isten amúgy sem töretlen jó hírét a világban. Segítsetek!, üvöltötte Isten, ti kisfiúk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár, ez már tényleg túlzás volt, hogy kissrácokat kérjen meg, asszisztáljanak borzalmas viselkedéséhez, és a vicc az volt, hogy miközben Isten művelte a rémségeket, nagyon is tudta, mit csinál.

Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: nagyon fáj, suttogta el rendrakó, pusztító rohamai végén Isten, s most már tudta, hogy semmi, semmi korábbi tombolásának visszaidézése nem téríti el a régi szándékától, mert kizárólag a jól beválttól nyugszik meg, s hiába mondják, kis baj egy nagyobb bajt kivéd, bár melyik baj volna itt a kicsi, mindenesetre csak a saját, előre kitervelt, paradoxonoktól nem mentes kínja átélése után képes majd folytatni, amit folytatnia kell, a rendcsináló öldöklések napi rutinja nem teszi újra erőssé. Választania hát muszáj. Választani egy lényt, aki önként, mint egy esküvői csokrot el akarja dobni magától azt, amit tőle kapott. Egy lényt, akitől nehéz lesz megválnia, de akitől most már végképp muszáj. Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek, s ugassátok neki: nagyon fáj, valakit, akinek az önként, hogynemondjuk, szabadon vállalt pusztulását végig is fogja nézni, az utolsó simításokat, a végső rendelkezéseket, a haj utolsó igazgatását, az utolsó tükörbe nézést, a szép, ötletesen kiválasztott búcsúruha felöltését, az utolsó, nett portalanítást és a végső, bírhatatlan szorongást, mielőtt beveszi a piruláit, nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sirjátok neki: nagyon fáj, vagy végig fogja követni azt a kínt, ami megelőzi a hokedli végső dobogójára vagy az erkély rácsára való fellépést, ép emberek, bukjatok, összetörjetek, s motyogjátok neki: nagyon fáj, végigszemléli az utolsó gondolatok, az utolsó sorok, az utolsó betűk megformálását, ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el: nagyon fáj, az utolsó mondatokat eszébe vési, jól megjegyzi, erősen kutatni fogja a mélyén megbúvó értelmét, áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete, fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont, és nekiadja a legelképesztőbb szorongást, a szorongás aranylövését, elkíséri, ha a sokadik emelet erkélyéről ugrik majd, vele lesz az ugrásnál és végignézi szivárványosan szép utolsó képeit, ahogy vele lesz, ha a mennyezet alatt húzódó, fehérre festett, itt-ott festékekopott vascső lesz az utolsó kép, amit szeme megőrizhet, lovak, bikák, kiket, hogy huzzatok igát, herélnek, ríjjátok: nagyon fáj, minden emelet, amit majd ugrása közben elhagy, minden szorító pillanat, amit a levegő fogytán átélhet, a tapasztalás újabb és újabb szép színes képével adományozza majd meg, más szín a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind, amit a Jóisten szintén meg fog őrizni, ahogy egy életen át nem felejtik majd el a halandók a magukat lázadónak gondoló teremtmények zsákból előszedegetett, izzadt, utolsó ruháinak horrorisztikus édesemlék-szagát, és Isten ezt a sok szép tudást adott, illetve rendelt időben egy következő, újból nagy reményekkel kecsegtető teremtményének tovább is adja majd, aki széles ecsetvonásokkal viszi fel majd ezeket a saját reményvásznára, néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá: nagyon fáj, s végighallgatja a kínt is, a pokolbeli hangot, amikor majd földet vagy véget ér, elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj –, és akkor majd Isten tovább tud dolgozni, ez az áldozat segíti, no nem abban, hogy teremtményei a világot megcsodálják, hogy emelt fővel menjenek el a csillagok alatt, köszönve mindazt, ami értük vagy ellenük van, ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak, amit tisztelni, szeretni lehet, áldva azt, aki óv és vigyáz, hanem csak abban, hogy jól-rosszul, de működjenek a dolgok.

S ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: nagyon fáj, hallotta Isten az átkozódást, miközben lehiggadva, megszelídülve a sikeresen végbevittektől, hogy lám, beteljesedett, s hogy újra, a világgal megbékélve munkához láthatott, ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek, kinyitotta Nagy Könyvét, amelyben természetesen megtalálta az aznapra rendelt, az imént végigkísért halált is. Ebben megnyugodott, összeszedte az iménti, sikolyos fájdalmából kihullott verssorokat, tudta, kinek ad majd legközelebb akkora tehetséget, hogy jambusokba kapaszkodva vagy azokat épp elszántan elvetve, rogyadozva alattuk, de mégis ideig-óráig elbírja majd ezek terhét és képes legyen formába önteni őket, végigsimított szép, fényesen csillogó, mindig ápolt haján, három az egyben!, némi büszkeséggel el is mosolyodott, hogy lám, milyen elegánsan, mennyire tervszerűen halad tovább minden, csak a felhangzó, fuldokló, kétségbeesett zokogás zavarta egy kicsit, a fenyegető, korholó, átkozódó zokogás, hogy hallja, mig él, azt tagadta meg, amit ér, elvonta puszta kénye végett kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.