[I]

Hangzavar zene helyett

[Pravda, 1936. január 28.]

Hazánkban a kultúra általános szintjének emelkedésével megnőtt a jó zene iránti igény is. Zeneszerzőknek még soha sehol a világon nem volt ennyire hálás közönségük. A néptömegek jó minőségű dalokat várnak tőlük, egyszersmind jó minőségű hangszeres műveket, jó minőségű operákat is. (…)

Egyes színházak ennek a megnövekedett kulturális igényű, új szovjet közönségnek újdonságként, vívmányként tálalják fel Sosztakovics A mcenszki járás lady Macbethje című operáját. A hajbókoló zenekritika az operát az egekig magasztalja, lármás dicsőséget szerezve neki. A fiatal zeneszerző tárgyilagos és komoly bírálat helyett, amely pedig segítségére lehetne további munkájában, mást sem hall, mint lelkendező bókolásokat.

A hallgatót az első pillanattól letaglózza a hangok szándékosan disszonáns, kaotikus hangözöne. Dallamtöredékek, zenei frázis-csírák merülnek el, törnek a felszínre, hogy aztán teljesen elnyelje őket a vad dübörgés, a csikorgás és a nyekergés. Ezt a „zenét” követni nehéz, megjegyezni pedig lehetetlen.

És ez így megy szinte az egész operán keresztül. A színpadon az éneket rikoltozás helyettesíti. Ha a zeneszerző véletlenül valamilyen egyszerű és érthető melódia ösvényére téved, akkor, mintha csak hirtelen veszedelemtől hőkölne hátra, nyomban a zenei zűrzavar útvesztőjébe veti magát [v gyebri muzikalnovo szumbura], mely helyenként kakofóniába csap át. A kifejezőerőt, amit a hallgató vár, vad ritmusok pótolják. A zenei lármára hárul a szenvedélyek kifejezésének a feladata.

Mindennek nem a zeneszerző tehetségtelenségében rejlik az oka, mintha képtelen lenne zenéjével egyszerű és erőteljes érzéseket kifejezni. Nem, ebben a zenében szántszándékkal van minden a „feje tetejére” állítva, nehogy bármiben is a klasszikus opera zenéjére emlékeztessen, nehogy bármi köze legyen a szimfonikus hangzáshoz, a zene egyszerű, közérthető nyelvéhez. Ez a zene az opera tagadására épül, ugyanarra az elvi alapállásra, amely a forma egyszerűségét, realitását, érthetőségét, a szó természetes hangzását a színházban elvető „balos művészetet” [levackoje iszkussztvo] általában is jellemzi. Nem más ez, mint a „meyerholdizmus” legrosszabb tulajdonságainak átplántálása a zene, az opera műfajába, de még meg is tetézve ezeket. Nem más ez, mint balos hangzavar [levackij szumbur] a természetes, az emberi zene helyett. A jó zenének azt a képességét, hogy magával ragadja a tömegeket, itt áldozatul dobják oda a kispolgárian formalisztikus törekvéseknek, a görcsös erőlködésnek, annak az igyekezetnek, hogy az olcsó eredetieskedés módszereivel eredetiséget színleljenek. Nem más ez, mint értelmen túli játék [igra v zaumnije vescsi], amely nagyon rossz véget érhet.

Világos, mekkora veszélyt jelent ez az irányzat a szovjet zenére. Az opera balos elkorcsosulása [levackoje urodsztvo] ugyanabból a forrásból ered, ahonnan a festészet, a költészet, pedagógia és tudomány „balos” elkorcsosulása.

A kispolgári „újítás” az igazi művészettől, az igazi tudománytól, az igazi irodalomtól való elszakadáshoz vezet. A mcenszki járás lady Macbethje szerzője kénytelen volt kölcsön venni a jazz idegrángásos, epileptikusan vonagló zenéjét, hogy hőseit „szenvedélyekkel” ruházza fel.

Miközben művészeti kritikánk – ezen belül zenekritikánk – a szocialista realizmusra esküszik, a színház Sosztakovics alkotásában a legnyersebb naturalizmust tálalja fel nekünk. Egysíkúan, állati külsőt öltve jelenik meg benne mindenki – kereskedők és nép egyaránt. A ragadozószerű kereskedőfeleség, aki gyilkosságok révén tett szert gazdagságra és hatalomra, valamiképpen a polgári társadalom „áldozataként” jelenik meg. Ezzel olyan értelmet erőszakolnak Leszkov novellisztikus zsánerképére, amely nincsen benne.

És mindezt milyen durván, primitíven, vulgárisan éri el. A zene krákog, liheg, dürrög, nyög, fulladozik, hogy a szerelmi jeleneteket lehetőleg minél naturalisztikusabban adja vissza. Ez a „szerelem” az egész operában a lehető legvulgárisabb formában van föltálalva. A kereskedőcsalád kétszemélyes házastársi ágya a színpadi díszlet középpontjában áll. Valamennyi „probléma” ezen az ágyon oldódik meg. Ugyanilyen nyersen-naturalista stílusban ábrázolják a mérgezést követő haldoklást, a nyílt színi mészárlást.

A zeneszerző céljai közt nyilvánvalóan nem szerepelt, hogy kielégítse a szovjet közönség zenei várakozásait és igényeit. Mintha szántszándékkal rejtjelezte volna zenéjét, össze-vissza hányva benne a hangokat, hogy zenéje csak az egészséges ízlés híján levő esztétákhoz-formalistákhoz juthasson el. Semmibe vette a szovjet kultúra követelményét, hogy a durvaság és nyersesség a szovjet életforma minden területéről száműzessék. És akkor a kereskedő-népség kéjsóvár érzékiségének e dicshimnuszát egyes kritikusok még képesek szatírának minősíteni. Szó sincs itt semmiféle szatíráról. A szerző a rendelkezésére álló összes zenei és drámai kifejező eszközzel azon van, hogy rokonszenvet ébresszen a közönségben Katyerina Izmajlova kereskedőasszony durva, vulgáris vágyai és vállalkozásai iránt. A Lady Macbethnek sikere van a külföldi burzsoá közönség előtt. Vajon nem azért van oda érte a burzsoá közönség, mert az opera zűrzavaros [szumburna] és abszolút apolitikus? Mert görcsösen rángatózó, lármásan harsány, neuraszténiás zenéje csiklandozza a burzsoá hallgatóság kificamodott ízlését?

Színházainknak nem csekély munkájába került, hogy gondosan színre vigyék Sosztakovics operáját. A színészek figyelemreméltó tehetséggel igyekeztek leküzdeni a zenekar irányából érkező lármát, rikoltozást és csikorgást. Színészi eszközökkel próbálták pótolni az opera dallamvilágának nyomorúságát. Sajnálatos módon, ettől csak még élesebben kiütköztek nyersen-naturalisztikus vonásai. A tehetséges színészi játék elismerést érdemel, az elpocsékolt energiák viszont csak sajnálkozást.

[II]

Borisz Sumjatszkij filmfőigazgató saját kezű feljegyzése I. V. Sztálinnal, K. E. Vorosilovval, V. M. Molotovval 1936. január 29-én folytatott beszélgetéséről, amelyben az általa az SZK(b)P számára készített jelentésről és beszámolóról, továbbá a D. D. Sosztakovicsról és a formalizmusról szóló Pravda-cikkről, illetve a Lovashadsereg forgatókönyvéről esik szó ¹.

1936. 01. 29.

Rövid feljegyzésem a Josz. Visszar.-ccsal
1936. I/29. (este 10 órakor)
folytatott beszélgetésről

Szigorúan titkos

JELEN VANNAK

Vjacseszlav Mihajlovics [Molotov], Klimentyij Jefremovics [Vorosilov], Anasztaszij Ivanovics [Mikojan] és Ejhe elvt. Miközben az elvtársakra vártunk, I. V.-vel folytattam beszélgetést a filmkészítés általános szervezeti kérdéseiről. Jeleztem, hogy várom, mikor kerülnek terveim és beszámolóm a KB elé, mert egyelőre csak a Népbiztosok Tanácsa tekinti át őket.

I. V. [Sztálin] jelentésem Népbiztosok Tanácsa elé kerülésének kérdését érintve azt mondta, hogy mielőtt oda kerülne, előbb a KB-ban kell alaposan megvitatni, hogy a napirenden lévő ügyek miatt nehogy feledésbe merüljenek ennek a kivételes fontosságú ügynek a távlatai, amelyhez már kellő tapasztalat halmozódott fel e sajátos technikai művészeti ág fejlődésének területén, és amely technika a legszervezettebbé teszi, sőt, bizonyos értelemben fegyelmezi a művészeti terület kádereit. Példaként a zeneművészet helyzetét hozta fel, ahol a dolgok szabadjára engedése [szamotjok] Sosztakovicsot zeneszerzői munkájában a hangzavarig [szumbur] és a balos kakofóniáig [levackaja kakofonija] jutatta el. A mi kritikánk lelkesedett érte, mennybe menesztette őt. Ha a filmművészetben el lehetett érni, hogy ne csak a filmek, hanem a bennük megszólaló zene is realista legyen, beleértve ebbe a tömegslágereket is, akkor miért ne lehetne ugyanezt elérni a zenei fronton?

Kl. Jefr. [Vorosilov] B. S.-hoz [Sumjatszkij] fordulva. Ön mit gondol, a Pravda helyesen foglalt állást Sosztakovics zenéjének kérdésében?

B. S. [Sumjatszkij] Helyesen foglalt állást. Magam is hosszú évek óta harcolok az érthető, életvidám, vagyis realista zenéért. Nem egyszer írtam is erről, például a múlt évben éppen a Pravdában. Ugyanakkor kemény vitában állok a zeneszerzőkkel az olyan fajta zenéért, amelynek forrásai a folklór, a népdal és a legkiválóbb minőségű klasszikus zene. (…)

Született néhány elég jó szimfonikus és vokális melódia. Olyan filmekben például, mint a Aranyhegyek, a Vihar, az Aerograd, a Vidám fickók, azonkívül született egy sor nagyon figyelemreméltó szovjet sláger: Nasz utro vsztrecsajet prohladoj [Mennyire hűs ma a reggel], a Vidám fickók indulója, a Kahovka és mások.

I. V. [Sztálin] A Nasz utro is a Vidám fickókban van. Ebben a filmben az összes dal jó, egyszerűek, fülbemászóan melodikusak. Még azzal is megvádolták őket, hogy mexikói eredetűek. Nem tudom, hány taktusuk azonos a mexikói népdalokéval, de először is, a dalok lényege az egyszerűség és másodszor, még ha úgy lenne is, hogy valamit átvettek a mexikói folklórból, nincs azzal semmi baj.

Kl. Jefr. [Vorosilov] Nem, mexikói eredettel a Nam pesznya sztroity i zsity pomogajet [A dal segít nekünk építeni és élni] kezdetű dalt vádolták. A Nasz utro vsztrecsajet a Vsztrecsnij [Ellenterv] című filmből való. Nem Sosztakovics szerzeménye?

B. S. [Sumjatszkij] De igen, az övé. Személy szerint én úgy gondolom, hogy Sosztakovics, ahogy a zeneszerzők többsége, képes realista zenét szerezni, de csak akkor, ha irányítják.

I. V. [Sztálin] Pontosan ez a dolog lényege. Nem irányítja őket senki. Ezért tévednek aztán az emberek mindenféle nyakatekertségek sűrűjébe [v debri vszjakih vikrutasz]. Azután ezért még meg is dicsérik őket, egekbe menesztik. De most, hogy a Pravdában tisztázták a dolgot, minden zeneszerzőnknek neki kell látnia világos és érthető zenét komponálni, rébuszok és talányok helyett, amelyekben a műalkotás értelme semmivé foszlik. Ezen kívül arra is szükség van, hogy kellő hozzáértéssel kiaknázzák a dallamosságban rejlő lehetőségeket. Vannak filmek, amelyekben mintha meg akarnák süketíteni a nézőt. A zenekar recseg, harsog, vijjog, vonyít, süvölt, csörömpöl, minden módon akadályozza, hogy követni tudjuk a vásznon pergő képeket. Vajon miért van az, hogy a balosság [levacsesztvo] ilyen makacsul tartja magát a zenében? Erre csak egyetlen válasz van: senki nem figyel oda rá, senki nem fogalmazza meg a zeneszerzők számára a közérthető tömegművészet követelményét. A Művészetügyi Bizottságnak a Pravda-cikket úgy kell felfognia, mint direktívát a zeneművészet számára. Ha nem így fogja fel, rosszul teszi. Az eddigi filmes tapasztalatot is figyelembe kell venni ezen a téren.

Kl. Jefr. [Vorosilov] Sumjatszkijnak igaza van. A zeneszerzők között vannak nem balosak [levaki] is. Ott van Knipper, Dunajevszkij.

B. S. [Sumjatszkij] Kabalevszkij és még mások is. Vannak persze némelyek, akik a nyakatekertséget képviselik, köztük pár javíthatatlan. De kemény munkával vissza lehet őket tartani az elhajlásoktól, a kakofóniától.

V. M. [Molotov] Éppen erről van szó. A cikk az önök kezébe adja ehhez az ütőkártyát. […]

[III]

A SZU Népbiztosok Tanácsa mellett működő Művészetügyi Bizottság elnöke,
P. M. Kerzsencev feljegyzése I. V. Sztálinnak és V. M. Molotovnak a D. D. Sosztakoviccsal folytatott beszélgetéséről ²

1936. február 7.

Sztálin elvt.-nak, Molotov elvt.-nak

Ma (saját kezdeményezésére) nálam járt Sosztakovics zeneszerző. Kérdésemre, milyen következtetéseket vont le a maga számára a Pravda cikkeiből, azt válaszolta, alkotómunkájával akarja megmutatni, hogy a Pravda útmutatásait magára nézve elfogadja.

Kérdésemre, hogy teljes egészében elfogadja-e alkotásainak kritikáját, azt mondta, hogy nagyobbrészt elismeri [hibáit], de teljes egészében még nem látta be mindet. Azt mondtam neki, hogy számunkra az a legfontosabb, hogy átformálódjon [peresztroilsza], szabaduljon meg formalista hibáitól, érje el, hogy alkotásait megértsék a széles tömegek, és hogy alkotói múltját átértékelő és bizonyos új kötelezettségeket magára vállaló levelének politikai jelentősége legyen, föltéve, hogy nem semmitmondó válaszlevél, hanem valóban az a tudat diktálta neki, hogy más úton kell haladnia.

Felhívtam a figyelmét, hogy meg kell szabadulnia azoknak a szolgálatkész Szollertyinszkij-típusú kritikusoknak a befolyásától, akik alkotóművészetének legrosszabb vonásait magasztalják, melyek a nyugati expresszionizmus hatása alatt alakultak ki. Azt ajánlottam neki, hogy kövesse Rimszkij-Korszakov példáját, keresse fel a Szovjetunió falvait és jegyezze fel Oroszország, Ukrajna, Beloruszia és Grúzia népdalait, kiválogatva közülük és harmóniába rendezve a száz legjobb népdalt. Ez a javaslatom tetszett neki és azt mondta, hogy neki fog látni a feladatnak.

Azt is javasoltam még neki, hogy mielőtt valamilyen operát vagy balettet írna, küldje el nekünk a librettóját, és a művön dolgozva, elkészült részeit próbálja ki munkás és paraszt közönség előtt.

Megkért, tolmácsoljam, hogy a szovjet zeneszerzők nagyon szeretnének találkozni egy beszélgetésre Sztálin elvtárssal.

Kerzsencev

[IV]

D. I. Zaszlavszkij levele
M. M. Grinbergnek ³

1953. VII. 5.

Kedves Matyiasz! A vasárnap a megérdemelt pihenés napja, jól esne ezért a zenéről és az operáról szóló gondolatokkal kicsit megmozgatni az agyamat és a nyelvemet. Az a benyomásom, hogy a mi levelezésünknek nemcsak személyes, hanem általános társadalmi, általános irodalmi jellege van.

Érdekes, maga szakember ezen a területen, én meg avatatlan műkedvelő vagyok. Azért érdekes ez, mert a zene történetében a szakemberekkel szemben gyakran az avatatlan műkedvelők véleménye bizonyult igaznak. A publikum helyesebben ítélte meg Csajkovszkijt, mint Sztaszov. Helyesebben ítélte meg Muszorgszkijt, mint maga Csajkovszkij. Ez már önmagában is érdekes. Miért és hogyan történhet meg ilyesmi?

Hadd idézzem fel most azt az esetet, amikor inkább nekem lett igazam, mint önnek. Ez az eset több, mint holmi futó epizód, mert komoly társadalmi jelentőségre tett szert. Éppen azért is írok róla, mert ezek a Sosztakovicsról szóló cikkeim először is nagy fontosságúvá váltak, pártdokumentum lett belőlük, és egy eljövendő zenei Makasin számára talán érdemes följegyezni e cikkek születésének néhány részletét. [Szergej Alekszandrovics Makasin (1906–1989) – irodalomtörténész, nevével összeforrott az 1930-as években elindult „Irodalmi Hagyatékunk” (Lityeraturnoje Naszledsztvo) című forráskiadvány-sorozat. – Sz. Á.] Másodsorban pedig a cikkek történetében önnek nem kis szerepe van, lévén, hogy a cikkeket a köztünk folyó szenvedélyes viták előzték meg. Én elismertem Sosztakovics kivételes tehetségét. A Katyerina Izmajlova bizonyos részei tetszettek nekem, de nem tudtam elfogadni az operát mint programművet. Berzenkedtem zenei alapfelfogása ellen. Számomra ez az operaműfaj tagadását jelentette. Ugyanakkor nem voltam képes kellő világossággal megfogalmazni, miben áll ez a tagadás. Nem annyira zenei felkészültségem hiányzott hozzá, mint inkább a bátorságom. Nyomasztott Sosztakovics tekintélye, és hatottak az ön szavai is, amelyeket nagyon tiszteltem. Soha nem szántam volna rá magamat, hogy ilyen cikket írjak, hanem akkor teljesen váratlanul a legfelső vezetés szintjéről megbízást kaptam. Mindössze két instrukciót fűztek hozzá: az egyik a cikk címe volt: Hangzavar zene helyett; a másik a cikk eszmei mondanivalója, miszerint az ilyen zene mejerholdizmushoz vezethet. De nem pusztán instrukciók voltak ezek, hanem tartalmilag rendkívül gazdag formulák. Emlékszem első benyomásomra, amikor találkoztam velük. Mintha egyfajta megvilágosodáson mentem volna át. Mindaz, ami addig a fejemben érlelődött, kuszán, formátlanul, főképpen pedig bizonytalan körvonalakkal volt csak jelen – egyszeriben kész rendszerré állt össze, minden a helyére került. Nem lettem volna azonban képes megírni a cikket, ha nem készítettek volna fel rá azok a viták, amelyeket önnel folytattam. És nem lett volna bátorságom sem megírni, ha nem lett volna ott mögöttem a párt nagyerejű támogatása. Azonmód együltő helyemben és rögtön tisztázatban írtam meg a cikket.

A cikk eredetileg szerzői cikként volt elgondolva, az én nevem alatt kellett volna megjelennie, mégis szerkesztőségi cikk lett belőle. Miért történt így a dolog? A cikken a szerkesztőségben szinte egyáltalán nem javítottak semmit, egészen jelentéktelen stilisztikai változatásokon esett csak át. Volt azonban benne egy hely, amely okot adott az összecsapásra köztem és az akkor szerkesztői feladatokat ellátó személy (I. V. Bogovoj) között [Bogovojt 1937-ben mint népellenséget letartóztatták – Sz. Á.]. Azt írtam ugyanis, hogy Sosztakovics kimagasló tehetségű zeneszerző és képes lesz rá, hogy kijavítsa hibáit. Ezt a mondatot a szerkesztő kihúzta, nem tudom, saját akaratából, vagy felsőbb utasításra. Kategorikusan elleneztem ezt, és visszavontam aláírásomat. Így lett a cikkből szerkesztőségi közlemény, és kapott aztán olyan súlyos kicsengést, amely össze sem hasonlítható azzal, amilyet szerzői cikként kapott volna.

Hogyan lehetséges, hogy én, aki a zene területén avatatlan műkedvelő vagyok, ilyen cikket írhattam? Hogyan lehetséges, hogy én fogalmazhattam meg olyan állításokat, amelyeket utóbb helyesnek ismertek el a szakemberek is? Úgy vélem, hogy ez részben azért sikerülhetett nekem, mert engem mint avatatlant kevésbé kötöttek a kánonok. Részben pedig még azért is, mert mi nem-szakemberek, fogyasztók vagyunk, márpedig a termék minőségét – nem mindig!, de gyakran – éppen a fogyasztókon lehet lemérni. A hallgatók, a nézők ízlésének és reakcióinak tanulmányozása nem kis fontossággal bír. Azt hiszem azonban, hogy önök, zenekritikusok, erre nem fordítanak kellő figyelmet. Olykor önöknek van igazuk, és a közönségnek nincs igaza. De néha éppen ellenkezőleg. Ez akkor fordul elő, amikor önök előreszaladnak és elszakadnak a tömegektől, amikor csak saját személyes véleményük vezeti önöket.

Ebben rejlik a dolog gyönge oldala. Természetesen megengedhetetlen az uszálypolitika [hvosztyizm], a kritikus nem ugrálhat úgy, ahogy a publikum fütyül, amely sokarcú és ízlése rendkívüli mértékben a szubjektivitás foglya. Hisz történelmi tény, hogy a befogadói tömeg előbb méltányolta Csajkovszkijt, helyesebben: előbb szerette meg, mint számos tekintélyes kritikus. És ugyanígy a mi időnkben is a közönség előbb látott át Sosztakovicson, mint a képzett zenekritikusok (köztük, ne vegye zokon tőlem, ön is).

És amikor a párt a cikkemet a hivatalos dokumentum rangjára emelte, hívebben fejezte ki a nép egészséges elégedetlenségét, mint a szakemberek – nyíltabban, bátrabban. (…)

VII. 6.

Foglalkozott-e a mi zenetudományunk, ó, Matyjasz, azzal a kérdéssel, hogyan valósul meg a haladás a zenében, korunk zenéjében.

A zenét döntő mértékben zeneszerzők alkotják. Mögöttük haladnak a kritikusok. ők az utászok, és az úttörők. De a nép választ és dönt. Többnyire némán, de olyan kategorikusan, hogy ezzel a döntéssel szemben fellebbezzésnek helye nincs – nincs kihez fellebbezni. A nép nem vitatkozik – ön az, aki vitatkozik, de a nép erre egyszerűen oda sem figyel. Kész, pont. A zeneművek kiválasztódásának törvényei adottak. Ám ezek a törvények nem kevésbé kíméletlenek a természeti kiválasztódás törvényeinél. Az marad életben, aki képes az alkalmazkodásra. A zene története ezer és ezer mű tetemén keresztül halad. Ezek feledésbe merülnek. Csak az marad meg, az a nagyon kevés mű, amelyet a nép magáévá tett, megszeretett és az emlékezetébe vésett. Ez az, ami nagyon fontos: a nép emlékezetébe vésődés. Ha a zene nem marad meg az emlékezetben, akkor általános szabály, hogy elpusztul. Persze, az emlékezet nem valamiféle állandó minőség. A szakemberek emlékezete gazdagabb. De a nép emlékezete is változik. Mindenesetre a döntést a művekről nem a szakemberek hozzák meg, hanem a nép.

Tévedhet-e a nép? Hogyne tévedhetne. Tévedett már és nem is egyszer. A példák tanulságosak. Néha kijavította tévedéseit, néha nem. Ahogy bármely bíróság is követhet el tévedést, a legtökéletesebb is. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a legfelsőbb bíróság a végső döntési instancia. Márpedig a nép pontosan ez a legfelsőbb bíróság. (…)

A zene története, mint minden történet, küzdelmek története. Hadakoznak a zeneszerzők a kritikusokkal, hadakoznak a néppel, harcolnak a népért és a néppel, de a végső döntés a népé. Övé az utolsó szó. Egekbe dicsérhetik Mjaszkovszkijt, [Nyikolaj Jakovlevics Mjaszkovszkij (1881–1950) zeneszerző, zenepedagógus, zenekritikus. Az 1948-as második antiformalista kampány során őt is formalistának nyilvánították és minden művét levették a műsorról. – Sz. Á.] pajzsukra emelhetik, a nép azonban csak ásít egyet és kész – vége van. Ó, micsoda hatalmas erő is az ásítás! Ha zenei publicista lennék, már rég írtam volna egy nagy tárcát az ásításról, az ásítás pozitív szerepéről a zenében. Ha a közönség fütyül, üvölt, hisztériázik – az még nem bukás. De ha ásítozni kezd, akkor mindennek vége.

(…) Egy unalmas könyvet mindennek ellenére végig lehet olvasni, le lehet küzdeni. Egy unalmas filmet meg lehet nézni. Egy unalmas komédiát majdnem végig lehet ülni. De egy unalmas szimfónia a hallgatóságot már a szünetben menekülésre készteti. Egy unalmas szimfónia elviselhetetlen. Kínszenvedéssé válik.

Július 16, vasárnap

Egyre csak esik, esik, esik.

Tegnap, a Molotovnál tartott fogadáson összetalálkoztam Sosztakoviccsal. – Min dolgozik most, Dmitrij Dmitrijevics? – Éppen befejezem a kilencedik szimfóniát. – Összefoglalható, mi a vezéreszméje? – Össze, de nem két-három szóban.

Operákat Sosztakovics változatlanul nem ír. Talán nincs megfelelő librettó hozzá? Ostobaság! Nem ír, mert nem képes írni. És éppen azért nem képes, mert nincs hozzá világosan meghatározható eszméje. És még azért sem, mert amikor az operát a zenedráma vagy a zenekomédia nevében felszámolták, könnyen ment a komponálás, nem volt többé égető szükség sem melódiára, sem éneklésre, sem szép hangra, „oktávosra” – elég volt, ha zenekari arabeszkek kíséretére társalogtak és ordibáltak a színpadon. Jelenleg viszont éppen ezzel kell kezdeni, az énekléssel, az eleven, komoly, reális érzelmek megszólaltatásával. Egyeseknek azonban ez, ahogy a múltban, ma sem szívügyük.

[V]

A SZU NKVD GUGB Titkos-Politikai
Osztályának jelentése az irodalmárok
és alkotóművészek körében a Pravdában
D. D. Sosztakovicsról megjelent cikkről
keringő véleményekről ⁴

[készülhetett legkésőbb 1936. február 11-én]

A Hangzavar zene helyett című írás közzétételét a Pravdában a moszkvai irodalmárok és művészeti dolgozók pozitívan fogadták. Mindemellett rögzítettük egyes írók és zeneszerzők negatív, szovjetellenes kijelentéseit is.

Alább a legjellemzőbb negatív reakciókat ismertetjük:

Olesa, Jurij (prózaíró): A Pravdában közölt Sosztakovics-cikkel kapcsolatban engem különösen saját filmem sorsa aggaszt, bemutatására bármely nap sor kerülhet. [Az 1936-ban bemutatás előtt álló, utóbb – formalizmusa miatt – csakugyan betiltott A szigorú fiatalember (Sztrogij junosa) című filmről van szó. – Sz. Á.] Az én filmem Sosztakovicsnál sokkal balosabb. Nehogy később rám is mindenfelől össztüzet zúdítsanak. Sehogy sem értem, hogy fér össze két ennyire ellentétes lépés: egyfelől Majakovszkij égbe emelése, másfelől Sosztakovics lepocskondiázása. Hiszen ami Majakovszkij a költészetben, az Sosztakovics a zenében: ő a szovjet zene nagykövete külföldön, zseni, és a Sosztakovicsra mért csapás katasztrófa a művészet számára. Ha ez lenne az új irányvétel, akkor ez nem vezet sehova, kivéve, hogy a cikk szerzői diszkreditálják magukat. A nagy művészet mindennek ellenére élni fog.

I. Babel: Nem kell akkora hűhót csapni minden apróság miatt. Senki nem vette [a cikket] komolyan. A nép hallgat, lelke mélyén meg csöndben kuncog magában. Annak idején Bugyonnij ennél sokkal durvábban rohant ki ellenem, mégsem lett belőle semmi. Biztos vagyok benne, hogy ugyanez lesz Sosztakoviccsal is.

L. Szlavin (próza- és drámaíró): Én nem kedvelem Sosztakovicsot, és a zenéhez sem értek szemernyit sem, de félek, hogy az a csapás, amit Sosztakovicsra mértek, nem egyedül neki szólt, hanem mindenkinek, aki a sablonoktól eltér. De még ha a Pravda nem is így gondolta, így gondolják majd az irodalom csinovnyikjai, akik alig várják már, hogy bizonyíthassák fontosságukat, és sietnek levonni a személyi konzekvenciákat az irodalomban. Mindjárt beköszönt a panfjorovscsina korszaka [F. I. Panfjorov (1896–1960), a pártos szocreál kiemelkedően tehetségtelen képviselője volt, 1930 és 1960 között – kis megszakítással – a konzervatív Oktyabr folyóirat főszerkesztője – Sz. Á.]. Egyre nehezebb lesz írni.

I. Szelvinszkij (költő): Nyugaton három éve mutatták be Sosztakovics operáját és azóta egyfolytában játsszák. Egy ilyen durva cikk teljesen lejáratja Sosztakovicsot, amit Nyugaton úgy fognak értékelni, mint a szovjet zenére mért csapást.

P. Antokolszkij (költő): Engem elkeserítettek a Pravda-cikkek. A második [cikkből] világosan kiderül, hogy a balett [Sosztakovics A tisztavizű patak című balettje (1935) – Sz. Á.] csakugyan rászolgál a bírálatra: egy sikertelen „termelési” balettből soha nem lesz jó kolhoz-balett. Így igaz. De erről nem a Pravdának, hanem a Szovjet Művészetnek [Szovjetszkoje Iszkussztvo] kellett volna írnia és akkor sem így. Az eredmény: egy sor helyes megállapítás megengedhetetlen formába öntve. Ez nem szülhet mást, mint értetlenséget és zavarodottságot. Leningrádban azt hallom Venjamin Kaverintől [V. A. Kaverin (1902–1989), szovjet prózaíró, az úgynevezett „útitárs”-írók egyike, artisztikus, experimentális prózája messzemenően kimerítette a formalizmus sztálini kritériumát – Sz. Á.], hogy zenei körökben a hangulat nagyon nyomott. Ott tartunk, hogy a Mariinszkij Színház mellett csoportokba verődve állnak az emberek – zenészek, színészek, nézők – és izgatottan vitatják a történteket. Kaverin elmondta nekem, hogy Sosztakovics édesanyja felhívta Zoscsenkót – azt hiszem egymás szomszédai – és kétségbeesetten kérdezgette őt: „Mi lesz most már az én fiacskámal?” Ez úgy hangzik, mint a zsidó vicc poénja, csak egyáltalán nem olyan vicces.

Grigorij Szannyikov (prózaíró): Meglep, hogy ilyen nemtörődöm módon bánnak a tehetséggel. A csapás ereje nem lehet aránytalan. Idáig egyre csak dicsérték, dicsérték, most meg hirtelen, bumm – kap a fejére egy nagyot! És mindez miért? Mert az SZK(b)P vezetése a Csendes Don [a tehetségtelen fiatal zeneszerző, Dzerzsinszkij egyidejűleg bemutatott és hivatalos elismerésben részesült operája – Sz. Á.] bemutatóján elejtette, hogy Sosztakovics – rossz zeneszerző. Nosza, gyerünk, kerekítsünk gyorsan cikket belőle a Pravdában.

Viktor Sklovszkij: Azután, hogy megjelent Sztálin Majakovszkijról szóló verdiktje [„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője” – Sz. Á.], siettek ennek leszűkítő értelmezést adni. Aszejevre, úgymond, ez már nem vonatkozik. Most jól ledorongolták Sosztakovicsot és nem mulasztották el, hogy mellékesen Mejerholdba is belerúgjanak. De egyáltalán, mit jelent az a mondat, hogy „a kispolgári újításokra” nekünk semmi szükségünk. Fölöttébb komolytalan kijelentés.

Visszarion Szajanov (irodalmár): Nálunk Leningrádban nagyon rosszkedvűen fogadták, ami Sosztakoviccsal történt. Milyen könnyen megy ez: egyszerűen megfosztottak egy embert attól a lehetőségtől, hogy dolgozhasson. A második cikk valamivel enyhébben fogalmaz, de azért az olyan mondatok, mint „az ilyen kíméletlen és ügyes emberek” fölöttébb bántóak. Sosztakovicsra már rég ráfért egy alapos kritika. Személy szerint nekem nem tetszik, amit csinál. De így azért nem lett volna szabad rárontani.

Janovszkij (ukrán író, a Lovasok szerzője): Ami Sosztakoviccsal történt – mérhetetlen pofátlanság. Meg vagyok győződve róla, hogy Európa előtt még tíz év múlva is szégyellni fogjuk, ami történt.

A. Lezsnyev (prózaíró): Minden diktatúrában az a legrémesebb, hogy a diktátor azt csinálja, amit épp a bal lába akar. Mi meg, sok kis Don Quijote, egyfolytában ábrándokat kergetünk, holott a valóság olyan egyszerűen vezet rá az igazságra minket. A Sosztakoviccsal történtek az én megítélésem szerint ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a könyvégetések Németországban. Miért, mennyivel jobb ez? Ez is megerősíti, amit már régebben is mondtam, hogy nagyon sok a közös bennünk a németekkel, még ha szégyelljük is ezt a rokonságot.

Sz. Gorogyeckij (költő): Habár azt írták, hogy Sosztakovics hangzavart [szumbur] komponált, én mégis mindenkinek együtt és külön-külön is azt mondom, hogy a Lady Macbeth a szovjet zene eddigi legkimagaslóbb teljesítménye; disznóság törvénybe foglalni azt, amit valaki bal lábbal felkelve kitalált. Rettenetesen lehangoló, hogy csak így el lehet bánni emberekkel.

P. Zenkevics (költő és műfordító): A dolog nem túl bonyolult. Az SZK(b)P vezetésének tetszését nem nyerte el Sosztakovics operája. Törleszkedő firkászok kihasználták a lehetőséget és megírták ezt a cikket. De a cikk a pofátlanság netovábbja, nincs benne egyetlen igaz mondat, olyan tulajdonságokat aggat Sosztakovicsra, amelyekkel sohasem rendelkezett. Ráadásul látnivaló, hogy olyan ember írta a cikket, aki semmit nem konyít a zenéhez. Egyáltalán, mi ez az egész? Ma Sosztakoviccsal számolnak le, holnap meg majd talán Babellel, Paszternakkal meg Mejerholddal? De hát végtére is senki nem gondolja, hogy a Központi Bizottságban zenetudósok ülnek! De ha ennek vagy annak a vezérnek a pillanatnyi véleményét mostantól a kánon rangjára fogják emelni, az ördög tudja, hol fogunk kikötni a végén. Még ha nem a Pravdában jelent volna meg, mert akkor vitába lehetne szállni vele, de így még ellenvéleményt sem lehet mondani. És az egészben az a legkomikusabb, hogy ebben az esetben a vezetés álláspontja egybeesik a művészet összes ellenforradalmárának álláspontjával, akik Sosztakovicsot tagadják.

A. Stejnberg (költő): Ezt nem lehet másnak nevezni, mint huliganizmusnak, a legborzasztóbb azonban, hogy még védekezni sem lehet ellene. Ez a mi híres szabadságunk – arcába köpnek a művészet minden tisztességes alkotójának, mi meg kussoljunk.

A. Kantorovics (prózaíró): Véleményem szerint a Sosztakovicsról szóló cikk nagyon vészjósló jel. Mivel tele van utalásokkal a „mejerholdovscsinára”, a költészetben pedig a balosok formai hókuszpókuszainak emlegetésével, szerintem ez a rappista időkhöz való visszatérés jele. [A RAPP, a Proletárírók Összoroszországi Szövetsége a NEP teljes társadalmi-gazdasági berendezkedését leromboló 1929-es sztálini „forradalom” eszköze volt egészen e „forradalom” 1933–34-ben bekövetkezett rövid életű „konszolidációjáig”, amelynek keretében a nagyhatalmú RAPP-ot, az összes irodalmi csoporttal együtt feloszlatták – Sz. Á.] Az egyszerűségért folytatandó harc zászlaja alatt titokban cenzúrát fognak bevezetni, amely még a RAPP-énál is rosszabb lesz. Ha a kritika nálunk eddig állandóan reszketett a félelemtől, akkor most még jobban félnek majd, hogy bármit is megdicsérjenek. A félelem fokozódni fog. Ez a cikk még nagyon sok kárt okoz majd.

A. Gatov (költő és műfordító): Amikor fércműket gyártó kontárok egész serege van jelen, és amikor kőtehetségtelen emberek, akik Sosztakovicsnak cipője sarkáig sem érhetnek fel, Lenin-díjakat kapnak, én ezt a Sosztakovics elleni támadást nem tudom másnak tekinteni, mint pogromnak. És már maga az, hogy egyidejűleg kerülhet sor a zseniális maestro, Sosztakovics leteremtésére és olyan nyikhajok kitüntetésére, mint Vurgun és Lahutyi, jól mutatja, milyen vigasztalan a helyzet. Lahutyi azért kapott kitüntetést, mert udvari költő, de sokkal tehetségtelenebb, mint a régebbi korok udvari költői. Most majd a lapszerkesztők minden alkotásban veszedelmes újításokat fognak szimatolni. Az irodalomban és a művészetben is felvirágzik a naturalizmus, a legrosszabb panfjorovscsina. Most aztán dörzsölgethetik örömükben a kezüket a minden rendű és rangú rappisták, hogy az írók és a művészek szabadságának befellegzett.

Andrej Platonov (prózaíró): Minden, ami a művészet területén történik, esetleges, legtöbbször tisztán személyes indítékú. Jó példa erre a Pravdában Sosztakovics Lady Macbethjéről megjelent kritika. A darabot már több mint egy éve játsszák, mindenki az egekig magasztalta, és akkor hirtelen jön ez a névtelen ledorongolás. Világos, mi történt: valaki a nagyhatalmúak közül betévedt a színházba, meghallgatta az operát, és mivel semmit nem konyít a zenéhez, elkezdte pocskondiázni. Ami a művészetünket illeti, általában teljes a hanyatlás. És hiába hiszik azt, hogy ha íróinkat külföldön fordítják és olvassák, akkor ez a tehetségük miatt vagy más okból van így. Szó sincs róla, azok ott egyszerűen szeretik az egzotikus dolgokat. Hindu, kínai, japán írókat is fordítanak és kiadnak, miért ne adnák ki a mieinket is mint egzotikumot. Nálunk meg ettől mindjárt mindenki győzelemről kezd handabandázni.

Sz. Vasenyijev (író): A cikk a Politikai Bizottság véleményét tükrözi, amely nemrég megnézte az előadást és élesen elítélte az operát. Mindazonáltal úgy vélem, a Pravda cikkének stílusa tűrhetetlenül durva.

G. Hohlov (kritikus): Ez után a cikk után elfogott a szomorúság. Nem szabad így a művészet témáihoz nyúlni.

G. Munblit (kritikus): A cikk, a lényegét tekintve, alighanem helytálló. A zenészek közül sokan már ezelőtt is ugyanezt mondták Sosztakovicsról. De nagyon nem tetszik nekem, hogy túlbuzgó emberek most erre a cikkre hivatkozva sietnek messzemenő szervezeti következtetéseket levonni. Sosztakovics szerzeményeit az összes koncertprogramról levették. Szerintem a KB-nak nem állt szándékában ilyenfajta „következtetések” levonása. Nem kell már hozzá sok, és még a bútorokat is kezdik majd kihordani Sosztakovics lakásából. De hát ezt az embert egész Európa ismeri. Különösen rosszízű, amikor a cikk arra utal, hogy Sosztakovics tetszik az európai burzsoáziának. Ez nem érv.

Vaszilij Grosszman (prózaíró): Szerintem ilyen cikkeket nem szabadna írni. Sosztakovics, tudomásom szerint, egyelőre még uralkodik magán, meg aztán Európa is mellette van. De akárhogy legyen is, nem érdemelt ilyen keserű sorsot.

A. Mitrofanov (író): Én a Pravdával ebben a kérdésben nem értek egyet és ezt kész vagyok nyíltan a szemükbe mondani, ahogy egyszer már meg is tettem a KB-ben rendezett tanácskozáson Bezimenszkij költészetével kapcsolatban. A művészet kérdéseiben lehet saját véleményem, mert ez ízlés dolga és senkinek az ízlése rám nézve nem lehet kötelező. A Pravda-cikk alpárian durva és igazságtalan.

Abram Efrosz (művészettörténész): A cikk háttere talán világos, de hanghordozása teljességgel megengedhetetlen, tisztára rappista, olyan, hogy az embernek szinte viszket a tenyere, hogy levelet írjon a szerkesztőségnek. Nem szabad így nekirontani egy nagyformátumú alkotóművésznek.

K. Dobronyickij (az SZK(b)P tagja, irodalmár): A cikket Mehlisz [a Pravda főszerkesztője] azután hozta le, hogy a KB-ból letelefonáltak neki. Nem vagyok Sosztakovics híve, de tény, hogy új utakat keres. Ezek után meg majd minden zeneszersző azon fog igyekezni, hogy dalocskákat komponáljon a nép örömére. Nálunk márcsak így megy ez: ha föntről annyit mondanak, hogy „á”, lentről azonnal az egész ábécét felmondják.

Gorenfiser (kritikus): Tűrhetetetlen az a hanghordozás, amelyet a Pravda megenged magának egy olyan jelentős alkotóval szemben, mint Sosztakovics. Akárhogy nézzük is, jelenleg a zene területén mégiscsak ő a legnagyobb. Lehet kritizálni őt, de nem szabad, hogy a kritika hajtóvadászattá váljon. Nehéz elképzelni, hogy erre a legfelső pártvezetés tudtával kerül sor, ez inkább a túlbuzgó pravdások műve, amiért még szorulni fognak.

I. Pribludnij (költő): Egyszerűen arról van szó, hogy valakinek nem tetszett az opera, és ezért nekiláttak jól elagyabugyálni ezt az embert, arcátlanul és tapintatlanul. Egyáltalán, hogy voltak képesek forgalomba hozni egy olyan kifejezést, mint ez a „mejerholdovscsina”.

O. Litovszkij (a Szovjetszkoje Iszkussztvo [Szovjet Művészet] szerkesztője): Most annyira túlfeszítették a húrt, hogy nehéz lesz újra visszaengedni. Habár magam is egyik kezdeményezője voltam az opera kíméletlen kritikájának, de hogy ezt ilyen modorban tegyék, megengedhetetlennek tartom.

O. Mejerhold: Paszternak nem megy el az Írószövetség plénumára, pedig meghívták. Nagyon elkedvetlenítette őt a Sosztakovicsról írt cikk, mert az egyszerűség számonkérését úgy fogta fel, mint ami neki is szól. Az ő versei, természetesen nem közérthetőek, és ezzel ő tisztában van. Sosztakovicsnak nem ártott volna egy kis fejmosás, hogy igazi dolgokat írjon, és ne össze-vissza mindent, ami eszébe jut. Csak hát a fejmosásból fejbe bunkózás lett. Most aztán nem fogja tudni, mit is komponáljon. Mit csinált volna Majakovszkij, ha azt mondják neki: írjál így és így, mondjuk, ahogy Turgenyev írt. A Balettkoholmány [Baletnaja fals] című cikknek rossz címet adtak, helyesebb lett volna Baletthazugságnak [Balet-fals] nevezni. A hazug művészetről van benne szó, a színpadon semmi különbség a A tisztavizű patak kolhozistái és a Vörös mák tengerészei között: egyformán hamisak. Igazi művészetet kell színpadra vinni, de akkor a kolhozparasztlányon ne legyen balettszoknya, se szárnyacskák. Sosztakovics nagyon súlyos lelki állapotban van most. Telefonáltak neki a színházamból, hogy írjon új zenét a Poloskához [Majakovszkij szatírájához], de azt mondta, hogy most képtelen bármit is csinálni. Nekem is nehezemre esik. A Poloska rendezésén dolgozom, de már többször azon kaptam magam, hogy azt gondolom magamban, nem, így nem szabad, mert „mejerholdovscsina” lesz belőle, más megoldásra van szükség.

Prof. Golovanov (az Állami Nagy Színház főkarmestere): Sosztakovics a legtehetségesebb szovjet zeneszerző, de teljesen hibás alkotói úton jár. Egyre csak lelkesedtek érte, és az objektíve helyes vezetés hiánya oda vezetett, hogy a zenei ábrázolásban eljutott a krakélerségig és a huligánkodásig. De Sosztakovicshoz mégsem egészen így kellett volna közeledni. Műveinek korábbi bemutatói után kellett volna felhívni figyelmét a hibáira. De így, ilyen megalapozatlanul mindennek elmondani, és alkalmatlan zenerszőnek nyilvánítani nem lett volna szabad. Sosztakovicsnak jelen pillanatban segítségre és morális támogatásra van szüksége. Félek, hogy a jelenlegi helyzettel mindenféle rappista szemét népség visszaélhet, aminek következtében sokkal gyengébb képességű zeneszerzők kerülhetnek majd felszínre, akiknek viszont megvan az a képességük, hogy könnyen alkalmazkodnak a pillanat követelményéhez.

Gyerzsanovszkij (zeneszerző): Az emberek hangosan nevetnek, hogy a pártvezetők nem tudják, mit akarnak mondani a zeneszerzőknek. Csak aztán nehogy ez a felülről kijelölt irány a legmélyebb provincializmushoz vezessen, és a 19. század lágy ölén kössünk ki mindannyian.

Saporin (zeneszerző): Ez a cikk még a rappisták kritikáinál is rosszabb. A RAPP idejében panaszt lehetett tenni a párt Központi Bizottságánál, most azonban nincs kihez fellebbezni. Egyetlen ember véleménye még nem elég ahhoz, hogy meghatározza az alkotóművészet útját. Sosztakovicsot öngyilkosságba fogják így hajszolni. Azt beszélik, hogy a rádióban minden Sosztakovics-mű lejátszását megtiltották.

Mjaszkovszkij (zeneszerző): Attól tartok, hogy a zenében mostantól a sekélyesség és a primitivizmus fog eluralkodni.

Jurovszkij (zeneszerző): Most aztán elkezdődhet a hajsza Sosztakovics ellen. Már hallottam is, hogy egyik operáját betiltották.

V. Ny. Kocsetov (zeneszerző): Túlfeszítették a húrt, ez a cikk megöli Sosztakovicsot. Az effajta kritika csak arra jó, hogy a „jobboldali elemek” malmára hajtsa a vizet.

L. Sz. Szinyáver (zeneszerző): A cikk Sosztakovics koponyájára mért bunkócsapás. Operája, egészében véve rendkívül tehetséges alkotás.

G. Molcsanov a GUGB Titkos-Politikai
Osztályának másodbeosztású
állambiztonsági komisszárja

[VI]

A. M. Gorkij levele I. V. Sztálinnak

1936. március 7–10. körül ⁵

Kedves Joszif Visszarionovics, beszámolnék Önnek a Malraux-val való személyes találkozásom során szerzett benyomásaimról.

Babeltől, akit kiváló emberismerőként és legokosabb irodalmárunkként tartok számon, sok elismerő szót és jól megalapozott véleményt hallottam róla. Babel nem tegnap óta ismeri Malraux-t, és párizsi tartózkodása alatt figyelmesen követte, ahogy Malraux jelentősége nőttön-nő Franciaországban. Babel azt mondja, hogy Malraux szavára miniszterek hallgatnak, és a román nyelvcsaládba tartozó országok egész értelmiségében nincs nála tehetségesebb és befolyásosabb figura, aki ráadásul még a szervezőmunkában is tehetséges.

Babel véleményét megerősíti egy másik informátorom, Marija Budberg, akivel Ön is találkozott nálam; régóta forgolódik Európa irodalmi köreiben és jól ismeri az ottani viszonyokat és értékeléseket. Szerinte Malraux csakugyan kivételes képességű ember.

A vele való személyes érintkezés során nagyjából ehhez hasonló benyomás alakult ki bennem is: nagyon tehetséges ember, aki mélyen megérti a Szovjetek országában folyó munka világjelentőségét, megérti, hogy a fasizmus és a nemzeti háborúk a kapitalista rendszer elkerülhetetlen fejleményei, és hogy az európai értelmiséget – Hitler és filozófiája, továbbá a japán militarizmus ellen felsorakoztatva – rá kell ébreszteni a szociális világforradalom elkerülhetetlenségére. A gyakorlati teendőkről, amelyekben megállapodtunk [Malraux-val], Kolcov elvtárs fog beszámolni Önnek.

Malraux hibáját abban a hajlamában látom, hogy elvész a részletekben és nagyon sokat tud beszélni olyan apróságokról, amelyek nem érdemelnek ekkora figyelmet. Ennél lényegesebb hiba, amely jellemző Európa egész értelmiségére „az ember, az alkotói függetlenség, az alkotó belső autonómiája” stb. melletti kiállás.

Kolcov elvtárstól tudom, hogy Malraux legelőször Saginjanról és Sosztakovicsról kérdezte őt. Jelen levelem legfontosabb célja is az, hogy elmondjam Önnek, én magam mit gondolok ezekről a kérdésekről. Ha e tekintetben talán kezd is már elege lenni belőlem, most, amikor az európai értelmiség legszéleskörűbb összefogásáról van szó, legalábbis föl kell tennünk és világosan meg kell válaszolnunk ezeket a kérdéseket. Ön a múlt év során megszólalásaiban és a Pravdában megjelent cikkeiben nem egy ízben emlékeztetett „az emberekkel való kíméletes bánásmód” szükségességére. Nyugaton fölfigyeltek erre, és ez tovább fokozta és kiszélesítette a felénk háramló rokonszenvet.

De most itt van ez a történet Sosztakoviccsal. Az operájáról nemrég még dicshimnuszokat zengett a központi sajtó, csakúgy, mint a helyi lapok. Az operát sikerrel mutatták be Leningrád és Moszkva színházaiban, és kiváló fogadtatásban részesült külföldön. Sosztakovics fiatal, 25 év körüli, vitathatatlanul tehetséges szerző, de túl magabiztos, idegileg rendkívül érzékeny ember. A Pravda-cikk úgy érte, mint akit féltéglával vágnak fejbe, teljesen kikészült a fiú. Természetesen, amikor féltéglát emlegetek, nem magára a kritikára, hanem a kritika módjára gondolok.

De önmagában még a kritika sem bizonyíték. „Zűrzavar” – már ugyan miért? Miben és hogyan fejeződik ki ez a „zűrzavar”? A kritikusoknak ezen a ponton Sosztakovics zenéjét technikailag kellene értékelniük. A Pravda-cikk viszont csak arra volt jó, hogy tehetségtelenek, kontárok hada hajszát indítson Sosztakovics ellen. És ők nem is mulasztották el ezt megtenni. Sosztakovicsot az élteti, amit belülről hall, a hangok világában él, a hangok szervezője akar lenni, hogy a káoszból melódiát varázsoljon. A Pravda-cikkben kifejezésre jutó bánásmódot mindennek lehet nevezni, csak „kíméletesnek” nem, márpedig ő, az összes kortárs zeneszerző közül a legtehetségesebb, igencsak rászolgálna erre.

Rendkívül goromba a hangvétele a Berszenyev színházáról hozott párthatározatnak is. Természetesen Berszenyev is meg van döbbenve és nyilvánvalóan nemsokára fejére kerül majd az ártatlanul szenvedőknek kijáró mártírkoszorú.

Moszkvában kevés a színház, és nélkülözhetetlen volna egy gyerekszínház is, ez így igaz, de hol a repertoár egy ilyen színház számára? És mire szolgálnak, mi célból léteznek a zseniális Mejerhold és a nem kevésbé zseniális Tairov színházai? Egyes vélemények szerint az egyikre azért van szükség, hogy legyen hol föllépnie Rajh színésznőnek, a másikra meg azért, hogy szerepeket kaphasson Koonen [Zinaida Rajh és Alisza Koonen színésznők a szóban forgó rendezők feleségei – Sz. Á.]

[VII]

Az OKP(b) Kulturális-Közművelődési
Osztályvezető helyettese A. I. Angarov
jelentése a KB titkárai számára a Pravdában
a zenei formalizmusról megjelentett cikkekről zenészek körében lefolytatott vitáról ⁶

1936. március 20.

A Pravda szerkesztőségi cikkei (Hangzavar zene helyett és Balettkoholmány) irányzatra és szakmai területre való tekintet nélkül nagyon erős visszhangot keltettek zenei körökben. A moszkvai és leningrádi zeneszerző szövetségek által e cikkek megvitatására összehívott gyűlések túlzsúfolt termekben zajlottak. A Pravdában megjelent cikkek különösen Moszkva és Leningrád zeneszerzői és zenetudósi köreiben keltettek élénk vitát, továbbá egy sor zenés színházban és operaházban (így a moszkvai Nagy Színházban, a Nyemirovics-Dancsenko Színházban, a leningrádi Nagy Színházban).

A vitában az első napokon elhangzott felszólalások nagyobb része túlságosan elvont és deklaratív jellegű volt, de a következő ülésnapokon a vita egyre konkrétabb jelleget öltött. A felszólalók túlnyomó többsége elismerte a Pravdában megjelent kritika jogosságát és időszerűségét. A vita egyes résztvevői azonban Moszkvában és Leningrádban is megpróbálták a Pravda-cikkek jelentőségét elkenni és úgy beállítani, mintha közlésük a művészet adminisztratív irányítására tett kísérlet volna.

A Pravda-cikkekkel való nyílt egyet nem értésének a leningrádi kritikusok és zenetudósok gyülésein csak Szollertyinszkij és Rabinovics adott hangot. Az 1936. február 5-i gyűlésen a zenetudós [Rabinovics] (pártonkívüli) kijelentette, hogy nem ért egyet a Pravdával Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operájának értékelésében, mivel ő zseniális alkotásnak tartja. Ugyanezen a gyűlésen Szollertyinszkij odanyilatkozott, hogy szándékában áll a zenei frontot elhagyni. Szollertyinszkij és Rabinovics kijelentéseit a gyűlés elítélte. Ugyanezeknek a gondolatoknak adott hangot, jóval enyhébb megfogalmazásban a zongoraművész és zenekritikus Druszkin, aki élesen kikelt Dzerzsinszkij Csendes Don című operája ellen. Mindhárman – Szollertyinszkij, Rabinovics és Druszkin – szélsőséges formalisták, akik teljes egészében a nyugat-európai zenei modernizmus felé orientálódnak. Mindhármuk felszólalása a jelenlévők részéről éles elutasításban részesült, és a leningrádi kritikusok és zenetudósok 1936. II. 7-én tartott plénuma elítélte őket.

A moszkvai zeneszerzők vitáján a RAMP [Rosszijszkaja Asszociacija Proletarszkih Muzikantov = Proletár Zeneszerzők Oroszországi Szövetsége) egykori ideológusaiból és vezetőiből álló, összeforrott csoport lépett fel, többek között e szervezet egykori főtitkára, L. Lebegyinszkij, Stejnrisz kritikus-zenetudós és a történész Keldis. (…) A vitából levonhatóan a moszkvai zeneszerzők túlnyomó többségének közérzete nagyon jó. Jellemző, hogy Knipper zeneszerző kijelentése, miszerint most sokan örömmel vernék be Sosztakovics koporsójába az utolsó szöget, egyöntetű tiltakozást váltott ki az egybegyűltekből, és utána maga Knipper is szabadkozott, hogy nem úgy értette, és nem a megfelelő kifejezést használta.

A pozitív felszólalások között kell megemlíteni Neigauz professzor, kimelkedő szovjet zongoraművész beszédét. Neigauz professzor élesen kritizálta a zenei fronton ma még általános elbizakodottságot és hivalkodást, és kijelentette, hogy Sosztakovicsnak hálásnak kell lenni azért, hogy a Pravda új életet adott neki, mikor az alkotás helyes útjára terelte. Neigauz tiltakozva a zenei alkotóművészetben a formalizmus ellen, úgy értékeli a Pravda cikkét mint „felhívást a nagyszabású művészetre”. „Ezeknek a cikkeknek a megjelenése – mondta Neigauz – bármennyire éles is a hangvételük, sőt, bármennyire fájdalmas csapásként érték is egész zenei szakmánkat, örvendetes jelenség, az élet jele.”

A zeneszerzők vitájában a formalizmus komoly teoretikusai hallgatásba burkolóztak. Ez a makacs hallgatás Moszkva és Leningrád egész sor zeneszerzőjére és zenetudósára jellemző. A formalisták úgynevezett „moszkvai iskolájának” elismert feje, a jelentős szimfonikus zeneszerző, Ny. Ja. Mjaszkovszkij, a Kortárs Zene Társasága [ASZM = Asszociacija Szovremennoj Muziki] egykori vezetője, aki tagja különféle burzsoá modernista zeneszerzői szervezeteknek is, meg sem jelent a két napig tartó tanácskozáson.

Hasonlóképpen nem szólaltak fel tanítványai, Sebalkin zeneszerző és mások. Leningrádban is hallgatással tér ki a válasz elől a formalizmus egyik legjelentősebb teoretikusa, B. V. Aszafjev zenetudós, számos Sztravinszkijról írott könyv, a Zenei forma mint folyamat és más művek szerzője. Jellemző Aszafjev sajátos alkotóművészi „kétkulacsossága”: formalizmust prédikál, egekig magasztalja a német expresszionista Schönberg és Alban Berg zagyva, értelmentúli zenéjét [zaumnaja muzika: utalás az orosz kubo-futurista költészet hívószavára: „zaum”, „zaumnij jazik”, „zaumnaja poezija”, amelyet az antiformalista kampány során mindig pejorálóan, gúnyosan, a zagyvaság, értelmetlenség, tehát a formalizmus netovábbjaként róttak föl a „népidegen”, „balos” művészeknek – Sz. Á.], ő maga azonban zeneszerzőként viszonylag széles körben érthető zenét komponál. Nem szabad ugyanakkor szem elől tévesztenünk, hogy Sosztakovics éppen annak az Aszafjevnek az elméleti munkáin nőtt fel, aki egész sor Sosztakovics-művet dicsőítő cikk szerzője (a Kisvárosi Lady Macbethet is beleértve).

Kétségtelen, hogy a különböző irányzatokhoz tartozó, a múltban egymással olykor szembenálló formalisták között létezik a hallgatás összeesküvése. Példaként a leningrádi Scserbacsov professzorra utalnék, aki művészként mindig szemben állt Sosztakoviccsal, most viszont folyosói beszélgetésekben védelmére kelt. Hasonlóképpen Sosztakovics ellenfele Mjaszkovszkij, aki a Pravda-cikk megjelenéséig ugyan élesen bírálta A tisztavizű patak című balettet, de mindjárt megjelenése másnapjától „jóindulatúan semleges” álláspontra helyezkedett Sosztakoviccsal szemben. A felsorolt személyek magatartása nem más, mint a párt határozatainak rejtett szabotálása. Lényegében mind azt az elvet vallják, hogy a párt ne avatkozzon a művészet belügyeibe.

Az egész vita menete során még mindig erőteljesen megmutatkoztak a zenészek korporatív, céhes előítéletei, amelyek útjában állnak a nyílt bolsevik önkritikának. Erre a körülményre számos felszólaló felhívta a figyelmet, és így az utolsó vitanapon a kritika nyíltabb és konkrétabb jelleget kapott.

Semmi esetre sem szabad azonban úgy tekinteni a dolgot, hogy a Pravda-cikkek megtárgyalását ezzel a vitával letudtuk. A legjelentősebb formalisták még nem tették le a fegyvert. A szocialista realizmus számos kérdését a zeneművészetben még éppen csak feltették, de nem érkezett rájuk kielégítő válasz. Az SZK(b)P KB Kulturális és Közművelődési Osztálya azt javasolta a zenészek és zeneszerzők szervezeteinek, hogy a továbbiakban ezeket a kérdéseket a zeneművészet konkrét alkotásai alapján vitassák meg.

Az SZK(b) P Kultközműv Osztályának
helyettes vezetője Angarov

FORDÍTOTTA SZILÁGYI ÁKOS