KEMÉNY MÁRIÁVAL, LÉNÁRD ANNÁVAL, MACZÓ BALÁZZSAL
ÉS MERKER DÁVIDDAL TÖRÖK ANDRÁS BESZÉLGETETT¹

TÖRÖK ANDRÁS: Üdvözlöm a közönséget. A 2000 folyóirat estjén vagyunk. A 2000, mint ismeretes éppen 25 esztendős, e nagyszerű, legelső független folyóirat néhány hónappal a Holmit is megelőzte, 1989 áprilisában jelent meg először. Akkor még egyesületet kellett alapítani ahhoz, hogy megjelentethessük, ugyan már tíz ember alapíthatott ilyet, de csak egyesület indíthatott folyóiratot. Akkor én is a szerkesztők között voltam, de ma a 2000 barátjaként vezetem a beszélgetést. Most különleges budapesti sétákról fogunk beszélgetni. Foglalkozom Budapest helytörténetével, és soha nem mertem elmenni ilyen sétákra, mert mindig úgy éreztem, nem illik, hogy aki viszonylag sokat tud a városról, az leskelődjön. Úgyhogy szent ártatlansággal fogom kérdezni a nagy tudókat, és rögtön szolgálati közleményekkel kell kezdenem. Az egyik, hogy az egyik meghirdetett személy sajnos, nem tudott eljönni. Méghozzá Somogyi Levente a BudapestScenestől. Ugyanis egy kollegája megbetegedett és neki kellett a sétára beugrani. Ne tessék hatalmas létszámú cégeket elképzelni. Ugyanakkor nézzék el nekünk, hogy több sétatársaságot már nem tudtunk meghívni a mai beszélgetésre, pedig vannak számosan, az egyik legjelentősebbet meg is említeném, a Budapest Beyond Sightseeing nevű társaságot. Szeretném akkor bemutatni az asztal körül ülőket. Először Lénárd Annát a BUPAPtól. Miért így hívnak titeket, mi az, ami különleges a sétáitokban, amit csak ti kínáltok és mért ti vagytok a legjobbak? Mindenkitől ezt fogom kérdezni.

LÉNÁRD ANNA: Szép jó estét kívánok mindenkinek. A Lénárd Anna igaz. A BUPAP az még körülbelül egy hónapig lesz az. Művészeti projektként indult a vállalkozásunk, azoknak van gyakran kimondhatatlan, furcsa nevük. Induláskor még nem gondoltuk, hogy ennyire ki fogja magát nőni a projekt. Mára azonban szükségessé vált, hogy közönségbarátabb nevünk legyen. Nem tudják kiejteni, nem tudják megjegyezni. Egyébként a Budapesti Aszfaltprojektnek a rövidítése, az anyagnév talán utal arra, hogy szobrász vagyok. Ebből a művészeti háttérből indult ez az egész, teljesen meglepetésszerűen. Azóta kiderült, hogy Weöres Sándor mondása igaz, legszebb alkotás a séta. A sétáink csak részben foglalkoznak helytörténettel, úgyhogy ha helytörténeti sétákra nem is mersz eljönni, a mieinkre nyugodtan jöhetsz, hiszen egyre inkább kísérleti, művészeti projektekbe kezdünk. Legutoljára könyvet mutattunk be városi térben.

TA: És mi lesz az új név? Itt most mindenki arra kíváncsi.

LA: Ezt most még nem mondom meg.

TA: Nagyon szépen köszönöm, Anna. Kemény Mária történész teljes mértékben kakukktojás a társaságban. S annak köszönheti jelenlétét, hogy ő a 2000 egyik volt munkatársa. Milyen sétát szoktál vezetni, és miért ingyen?

KEMÉNY MÁRIA: Igen, könyveltem a 2000– nek, de mellesleg művészettörténész is vagyok, és nagyon régóta foglalkozom Budapest történetével. A bölcsészkaron művészettörténészeknek órákat tartottam, és valahogy az az érzésem támadt, hogy sokkal érdekesebb lesz, ha kimegyünk a helyszínre, megnézünk házakat, ott a helyszínen elemezzük, megpróbáljuk kitalálni, hogy ki, mikor, milyen körülmények között építette őket. És ez hihetetlen sikert aratott a diákok körében, rájöttem arra, hogy esetleg nyilvánosan is lehet ezt csinálni. Nemcsak diákokat lehet így oktatni, hanem széles nyilvánosság előtt is lehet építészettörténetről, várostörténetről beszélni. Tulajdonképpen nemcsak építészettörténettel, hanem társadalomtörténettel és várostörténettel is foglalkozom, és egyre erőteljesebben fordulok a társadalomtörténet felé, tehát nem esztétikai jellegűek a sétáim, hanem a város struktúrájáról szólnak, az adott épületek történelmi, szociológiai, a város fejlődésében elfoglalt helyéről. Igazából három vagy négy sétám van. Hoztam egy csomó könyvet, körbe lehet adni. A számomra is legérdekesebb könyv a Nagymező utcáról szól. Török Andrásnak sikerült a címét kitalálni: Kismező, Nagymező, Broadway. És ez az egyik téma, amivel elég sokat foglalkozom. A Nagymező utca, Zsidónegyed, Klauzál tér. A másik, az Akadémia. Négy vagy öt évig kutattam az Akadémia történetét, a harmadik pedig a Bazilika, aminek szintén nagyon hosszú ideig kutattam a történetét.

TA: Nincs messze egymástól a három téma.

KM: Nincs. Tizenkilencedik század, természetesen.

TA: S hogy lehet a sétáidról értesülni? Van egy honlapod?

KM: Nem, én különböző szervezetek keretében vezetek sétát, például a Régészeti és Művészettörténeti Társulat vagy az Ybl Egyesület keretében.

TA: Nagyon szépen köszönöm. Maczó Balázs a következő áldozatunk. Aki a Miénk a Ház! című társaságtól jött, légy szíves meséld el, miért így hívják és mi ez?

MACZÓ BALÁZS: A Miénk a Ház! valójában hobbi, ketten vagyunk, de a sétákat egyedül vezetem. Mi az Orczy Kultúrkert Egyesület berkein belül működünk, valójában annak egy munkacsoportja a Miénk a Ház!. Ennek a keretében indultak el a sétáink. A XIII. kerületnek van egy helytörténeti múzeuma, ott dolgozom, illetve ott dolgoztam. Volt egy fotókiállításunk Újlipótvárosról, erre rászerveztünk egy városi sétát. Itt in situ nézhettük meg azokat a lépcsőházakat, amelyekről a kiállítás szólt. Egy vagy kétszeri alkalomra hirdettük a sétát. Aztán mindig voltak túljelentkezők, mindig újabb csoportot indítottunk. És ez gyakorlatilag 2010 óta van így. Menet közben egyre jobban beleástuk magunkat Újlipótváros helytörténetébe, így jöttek elő az újabbnál újabb témák, amikről úgy gondoltuk, újabb sétát érdemelnek. Így lett például egy szecessziós sétánk is itt. Idéntől majd terjeszkedünk. Tavasszal volt egy nyertes pályázatunk, aminek keretében a Ferenciek tere környékén szerveztünk több sétát. Nem ragadtunk le tehát Újlipótvárosnál. Nem tudom, mi a mi sétáinknak különlegessége, mert én magam sem jártam senkinek még a sétáján.

TA: Álszakáll, paróka, ilyesmi?

MB: Azt majd lehet, hogy bevetem. Ugye én, történelem-néprajz szakos voltam az egyetemen. Alapvetően inkább a helytörténet érdekel, illetve a társadalomtörténet abból a szempontból, hogy úgymond a kisemberek hogyan éltek azokon a helyszíneken, amiket bejárunk.

TA: Nagyon szépen köszönöm. Merker Dávid a következő hozzászóló.

MERKER DÁVID: Hosszúlépés. Járunk? a sétatársaságunk neve. A mi sétáink azért is különböznek a többiekétől, mert szemben például ezzel a mostani beszélgetéssel, sosem használunk mikrofont. Ezt kifejezetten tudatosan alakítottuk így. Ha nem hallják a közönségünkből a hangunkat, akkor mindenkit megkérünk, hogy adja föl a komfortzónáját egy picit, és jöjjön közelebb. Egy idő után megunják a hangunkat, ezt azzal oldottuk fel, hogy igyekszünk minden sétát interaktívvá tenni, beszélgetést kezdeményezni. A másik, ami nálunk speciális lehet, még a tematikát nem érintve az az, hogy én a magam harminc évével vagyok a korelnök. Szinte mind éltünk külföldön, Nyugat-Európában vagy az EU-n belül, ott is jártunk egyetemre, aztán hazajöttünk. Én például az Egyesült Királyságban, Bathban végeztem.

TA: Ez az a bizonyos Bath, ahol az van kiírva görögül a fürdő tetejére, hogy a legjobb mégis a víz?

MD: Pontosan. Egyébként ez érdekes, a fürdőbe sose mentem ott be, hiszen egy budapestinek nem akkora szenzáció egy melegvizes fürdő. De mások nagyon lelkesek volt tőle. Na de visszatérve, mind hazajöttünk. Szinte folyamatosan azt kérdezték tőlünk, hogy miért is jöttünk vissza. Ennek kapcsán tulajdonképpen azt meséljük el, hogy miért is jó hely Budapest, mennyi jó dolgot lehet itt találni. Ami a séták tematikáját érinti, sokszor nem csak mi magunk vezetünk. Külsős szakemberekkel is együtt dolgozunk, például Saly Noémival vagy Jolsvai Andrással, hogy a legismertebbeket említsem. Figyelünk arra is, hogy a közönségünk hogyan reagál, mire van igénye, és akkor ennek megfelelően módosítunk. Így alakult ki két ránk jellemző sajátosság. Az egyik az a gasztronómia és a séta összekapcsolása, a gasztroséta. Ez úgy adódott, hogy tartottunk sétákat, és mondjuk, elmondtunk egy sóletreceptet, amitől mindenki nagyon éhes lett, majd mentünk haza és a vendégeinkben maradt némi hiányérzet. Egyszer, amikor Óbudán voltunk Krúdy-sétán, láttuk, hogy a sétálóink sorra ülnek be a különböző éttermekbe. És akkor eszünkbe jutott, hogy összekapcsolhatnánk a sétáinkat a gasztronómiával. A másik, hogy mi nemcsak várostörténettel foglalkozunk, hanem igyekszünk azt is megmutatni, mi az, ami most történik a városban. Például a most induló Kreatív Budapest sétánk az innovációk és a startupok világát mutatja be.

TA: Akkor a következő kérdés, hogy milyennek látjátok Budapestet?

MD: Nagyon jó város Budapest, nem is tudom, hogy kinek mondjak köszönetet, azért hogy Budapesten születtem, egy közel száz éve itt honos családba. Amit a legjobban szeretek a városban, az a milliónyi réteg, amiből mindig lehet valami újat találni, vagy újat mutatni. Hogy mi az, ami változott az elmúlt négy évben? Sok minden. Vannak persze bosszantó dolgok, mint az utcák örökös átnevezése, de igazából nem ezek érdekesek. Ami jóval fontosabb, az a sok apró közösség, ami elkezdett virágozni a városban az elmúlt években, önszerveződő módon. Ez kiteljesedett az elmúlt időszakban, ami részben az Internetnek is köszönhető, s fantasztikus dolgok lettek hozzáférhetőek.

TA: Itt mire gondolsz?

MD: Csak két dolgot említek, a Fortepant, illetve a Prezit. Ezek nem jelennek meg a városi térben azonnal, de amikor a legmodernebb dolgokat tudjuk arra használni, hogy a régi kincseinket megmutassuk, átélhetővé tegyük, ezek rengeteget adnak hozzá a városhoz.

TA: Nagyon szépen köszönöm. Máriához a következő kérdés.

KM: Hát én sokkal szomorúbb képet festek. Lehet, hogy ez az életkortól is függ. Egy csomó minden van jelen pillanatban is elveszőben, eltűnőben. Egy csomó minden új épül, nem vagyok egészen biztos benne, hogy ami most létrejön, az mind nagyon humánus. Nekem vannak olyan emlékeim, egyébként Fortepanról is, de hát sok egyéb helyről is, hogy voltak kis városi parkok. Például, mert ezzel részletesebben foglalkoztam, a Bazilika előtt volt egy zöld felület. Valaha a Hősök tere is zöld felület volt. A Hősök terét 1938-ban betonozták le, mert az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán hatalmas tömeget fogadtak ott. Előtte pedig az is integráns része volt a Városligetnek, amit most szintén el fogunk ugye vesztegetni, el fog tűnni. Ugyanez van a Bazilikánál is. Sok ilyen terület van, ahol a ma racionalitása azt diktálja, hogy építsünk mélygarázst. Ezeket például elveszett dolgoknak érzem, humánusabb lenne, ha az egyik zöld szigetről mehetnénk a másikra. Londonról például állandóan ez az emlékképem, hogy minden utcafordulón egy kis zöld park van. Ez nálunk eredetileg sem volt ilyen mértékben, de ami volt, az is elveszett. Ez az egyik. A másik, hogy most szét van verve a műemlékvédelem, ezt szerintem mindenki tudja, aki Budapesttel és Budapest történetével foglalkozik. Úgy pusztulnak el házak, hogy semmi nem történik, csak a tulajdonos hagyja leromlani. Nincs olyan hatóság, amelyik megakadályozná. Ez a Belvárosban történik, tehát nem is egy külvárosi terep. Ezek számomra nagy veszteségek, tehát én egy picit pesszimistán viszonyulok a dologhoz.

TA: Ezek hardver dolgok, amiket te mondasz. Dávid szoftver dolgokat mondott inkább, hogy az emberek fejében történik.

KM: Azt gondolom, hogy van persze egy olyan szellemiség, ami nem volt korábban. Egy civil megújulás, és egy nagyobb léptékre tekintő várostudatosodás. Azelőtt régen, ugye volt az a Ráday-féle mozgalom, ami egy-egy háznak egy-egy részletét ragadta meg, és azt próbálta megőrizni. Az is fontos dolog volt, és valamilyen értelemben a város és a történelem tudatosítását, a hagyományok tudatosítását szolgálta, de annak a léptéke egész más jellegű volt. Tehát látok pozitívumokat is, de aggódom, hogy egy csomó minden visszavonhatatlanul eltűnik.

TA: Nagyon szépen köszönöm. Tulajdonképpen meghökkentő, hogy a sétákra ilyen őrjítő érdeklődés van. Tíz évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy ilyen sétákat akar szervezni, akkor ugyan diliházba nem csuktuk volna, de egy alapos kivizsgálást javasoltunk volna. Te hogy látod Anna, hogyan változott a város, vagy mitől van ez, hogy a séták iránt ilyen érdeklődés van?

LA: Úgy érzem, per pillanat Budapest az a város, ahol a leggazdagabb a választék sétákban. Amikor mi ezt elkezdtük, még három éve is nagyon furcsán néztek az emberek, a saját családom is. Azóta rendkívüli módon divatba jött, és most nagyon a csúcsra jár. A műfaj nagyon klassz, az érdeklődés oka meg szerintem az, hogy Budapest egyszerre a legcsodálatosabb város, egyébként hardverben is, mert az az építészeti örökség, ami itt megtalálható, az sok tekintetben egyedülálló, nemcsak Európában, hanem a világon is. És itt érzékeljük a legtöbb pusztulást is.. Ez az a város, ahol egyszerűen nap mint nap, amíg eljutunk otthonról a munkahelyre, a legnagyobb mélységeket és magasságokat tudjuk megjárni, mert egyszerre látjuk a Monarchia idejének a világrekordjait, Parlament, Bazilika, hidak, Világörökség satöbbi. A XX. század történelme során ezt a várost többször szétverték. De ami ennél is fontosabb, az embereket arra nevelték, hogy ne nagyon kérdezzenek, ne nagyon mászkáljanak. Erre én is emlékszem a gyerekkoromból. Az is árulkodó, hogy a szocialista időszakban épített metróknak egy kijáratuk van, hogy ne legyen választási lehetőségünk utak között. Azt érzem, hogy ma olyan városban élünk, ahol az embereknek kevés hozzáférésük van a saját tereikhez. Ugyanígy a saját múltjukhoz is. Ezen a két dolgon szeretnénk változtatni, néha nagyon egyszerű eszközökkel. Az egyik sétánkat, amit Dunajcsik Mátyás tart, úgy indítjuk, hogy a Széchenyi téren, a volt Roosevelt téren bemegyünk a középső részre, ott van Pest legrégebbi fája. Ez az egyik legszebb zöld felületünk, s alig férünk hozzá. Fantasztikus terek is vannak. Nem tudom ki járt Budafokon, gyönyörű kertváros. A Törley-mauzóleumot ki látta? Oda is vezetünk sétát, valamint a pasaréti Kozma-villákba. Vezetünk sétát a most már egészen elhanyagolt Auróra utcai területekre. Maga a Zsidónegyed, ahol a legtöbb sétánk van, kifejezetten sakktábla jellegű terület, mélység és magasság, egy fantasztikus drága apartmanházból kimegyünk, és átmegyünk a teljesen összeomlás határán álló műemlék önkormányzati tulajdonú házba. Sokkszerű, amivel nap mint nap találkozunk az utcákon, ezért olyan erős a vágy az emberekben, hogy a sétavezető meséjén keresztül megértsék, mi a franc is történik itt tulajdonképpen. Leginkább ezekre a történetekre koncentrálunk.

TA: Akkor tulajdonképpen milyen város Budapest? Mennyország és pokol?

LA: Ez így nagyon melodramatikus lenne, mindenesetre az amplitúdó nagyon nagy. Talán inkább egyszerre fantasztikus és borzasztó. Egyfelől nagyon szeretek itt élni, bárhova mentem külföldön, mindig hazajöttem. Másfelől meg kell dolgozni azért, hogy jól érezzük benne magunkat benne.

TA: Köszönöm szépen. Azért, amit az idegenvezetői szakma sulykol a külföldieknek is, hogy ez milyen csodálatos város, milyen különleges, hogy csak nekünk van, az tulajdonképpen nem állja meg a helyét. Aki járt Franciaországban vagy Olaszországban, vagy Bécsben akár, az tudja jól, hogy a mi műemlékeink csak részben állják meg a versenyt. Amit én végtelenül izgalmasnak találok Budapesten, az a réginek és az újnak ez a különleges szimbiózisa, s amit az elmúlt négy évben tapasztaltam, hogy hirtelen a modern, az új érdekessé vált. A sok problémával küszködő Belváros Új Főutcája például: úgy érzem, hogy a kortárs design először itt jelent meg tömegével. Hiába tudom, hogy Kemény Mária és a Nagy Budapest Törzsasztal tagjainak nyolcvan százaléka elfintorítja ettől az egyébként kellemes vonásait. Én azonban, mint törpe kisebbség úgy érzem, hogy a régi és az új is nagyon érdekes. Balázst kérdezném, hogy ő hogy látja a régi és az új szimbiózisát Budapesten.

MB: Hát én azzal a hátrányos helyzettel indulok, hogy 2007 óta vagyok budapesti lakos. Azelőtt Mezőzomborban éltem, ez egy falu Borsod- Abaúj-Zemplén megyében. És mikor idejöttem lakni, bizony nem szerettem. Olyannyira nem, hogy 2007 végén el is mentem innen, de aztán visszajöttem.

TA: Hova mentél?

MB: Önkéntes munkára Romániába. A moldvai csángóknál voltam önkéntes tanár, magyartanár, utána Tokajba mentem, de ott nem sikerült elhelyezkednem, muszáj volt visszajönnöm Pestre. Lényegében innentől kezdődik 2008 nyarán ez a történet, amikor elindult egy harc, én legalábbis úgy éltem meg, hogy harcolunk, Budapest és én.

TA: Nagyon borzalmas volt?

MB: Nagyon, tényleg. De úgy éreztem, el kell fogadnunk egymást. Aztán szerintem sikerült megtalálni azt a bizonyos utat, ami Budapestnek is jó, meg nekem is jó Budapestben. Egyrészt vettem egy biciklit, és nem kellett tömegközlekedni, másrészt pedig elkezdtem belevonódni Budapest szépségeibe. Aztán elindultak ezek a séták, és egyébként nem is csak a sétaszervezők szaporodtak mára meg, hanem a közönség is, most már sokkal jellemzőbb, hogy huszonévesek, egyetemisták, fiatalok sétálnak velünk, sőt, nagyon pozitív tapasztalat, hogy a középiskolás diákság mennyire élvez egy ilyen sétát. Az egészséges, városi vagy nemzeti öntudathoz fontos, hogy legyen ragaszkodásunk a múltunkhoz. És pont ez a sétáinknak a célja, hogy egy kicsit belemásszunk a múltba. Hogy elmond az ember történeteket, s azután másként járunk az utcán, vagy másként lépünk le a járdáról, ha tudjuk, hogy azt a követ ki koptatta előttünk… Emellett persze vannak negatív változások is. Nyilván nem feltétlenül ez az a beszélgetés, ahol arról kell beszélni, hogy társadalmilag, legalábbis a Belváros, mennyire kicserélődik. Én ott is lakom.

TA: Merrefelé laksz?

MB: A Galamb utcában.

TA: Nagyszerű hely.

MB: Nagyszerű hely volt két éve. De egyre rosszabb. De mondom, ez egy másik téma. Szóval én ebben látom a négyéves fejlődést, mindamellett, hogy épül, szépül, újítanak is, rombolnak is. És hát a zöld területek. Ezzel lehet vitatkozni is. Faluról jőve, hogy Pesten nincsenek zöld parkok, megmondom őszintén, nem zavaró. De hát ízlések és pofonok.

TA: A következő kérdésem, a sétáktól kicsit eltávolodva, hogy mi lenne a programod, hogy ha egy pisztolyt a homlokodnak szegezve, arra kényszerítenék, hogy főpolgármester-jelöltként lépj fel. Nem tudom, Dávid, te hogy viszonyulsz ehhez a kérdéshez?

MD: Mindenki abból indul ki, amivel a környezetében találkozik, és általában azt vettem én is észre, hogy mindenkit azok a problémák izgatnak, amivel szembesül. Tehát lehet, hogy mondjuk, Pestszentlőrincen nagyon komoly problémák vannak, de én, aki nem jártam ott fél éve, biztos, hogy nem ezzel fogok elsősorban szembesülni. Ahogy jöttem ma át biciklivel a Lánchídon a beszélgetésre tartva, és cikáznom kellett az autók között, az borzalmas volt. Úgyhogy, ebből a friss élményből is kiindulva, lezárnám a Lánchidat meg az Alagutat, s visszaadnám a gyalogosoknak. Másrészt meg tanulnék az árvízi mintából. Amikor jön egy árvíz, akkor muszáj a rakpartokat lezárni, hiszen nem lehet mást tenni. És valahogy túléljük mindig. Úgyhogy én az árvízi helyzetet állandósítanám ebből a szempontból, a rakpartokat szintén lezárnám. Szerintem rengeteget segítene a városon, ha visszakapnánk a Dunát. És még valami: Budapest akkor volt igazán sikeres, akkor adott nagyon sokat nemcsak Magyarországnak, de a világnak is, amikor olyan oktatás volt itt, ami világszínvonalú tehetségeket nevelt. Ez a Monarchia korszaka volt, több könyvet is írtak erről a jelenségről. John Lukacs kezdte a Budapest, 1900-zal, sokkal populárisabban Kati Marton folytatta, és még rengetegen vannak. Mindent az oktatásra fordítanék, amit csak lehetne. És abból is a középszintűre, ami annak idején tehetségek sokaságát nevelte ki.

TA: Nagyon szépen köszönöm, csak egy apró kérdés, hogy Főpolgármester úr honnan venné el azt a sok pénzt, ami ehhez kell?

MD: Erre szokták azt mondani, hogy leépíteném a bürokráciát, ez mindig népszerű válasz. De ettől még igaz is lehet. A séták szervezésekor messze a legnagyobb problémánk az, amikor bármilyen állami költségvetési intézménnyel kerülünk kapcsolatba. El nem tudom mondani, hogy mióta próbálunk bejutni különböző intézményekbe, milyen az, amikor pingpongozik egymással három vagy négy különböző szerv, húsznapos határidőkkel válaszolva egy-egy e-mailre. Szóval ezt én fognám, és az egészet elkezdeném ésszerűsíteni. És hogy népszerűtlent is mondjak, akár még adót is emelnék, például a dugóadót bevezetném, amit régóta kellene.

TA: Nagyon szépen köszönöm.

MB: Nekem, ami nagyon hiányzik Budapestből, az a „kalap”. Mert tele van építészeti szempontból skalppal az egész város. Azzal kezdeném, hogy az összes eredeti tetőszerkezetet, sarokkupolát és ilyesmit visszaépíteném. Úgy évente egyet-kettőt.

TA: Nem biztos, hogy nagy tömegtámogatásod lenne. Nem választanának meg.

MB: Nem baj. Attól még az utcáknak, a városnak az arányai nem jók. Nagyon sok ilyen engem zavar. Röviden, velősen csak ennyi.

TA: Köszönjük a velős programot. Mária?

KM: Hát én most egy kicsit más szférákról beszélnék. Szociális problémákon gondolkodom. Pont ma hallottam egy előadást, ami arról szólt, hogy a lakások, az a hatalmas, nagy nemzeti vagyon, amit az emberek részben a falvakban a kockaházak építésébe fordítottak, és amit nagyon támogatott az állam, az egyre inkább értékelődik le, túlépítették Magyarországot. És hogy Pesten is rengeteg az üres lakás. És valami olyasmit próbálnék meg elősegíteni, hogy egyfelől ezeket a lakásokat valamilyen formában hasznosítsuk, másfelől pedig a hajléktalanságra, a szociális nyomorra próbálnék gyógyírt találni. A másik nagyon nagy gond, amin esetleg megpróbálnék segíteni, ha volna rá lehetőségem, hogy a civil kezdeményezéseket nem elfojtani és bürokratizálni kellene, hanem bátorítani. Tehát nem városépítészeti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdések izgatnak.

TA: Nagyon szépen köszönöm. Téged se választanának meg. Anna?

LA: Nem kell ehhez pisztoly, simán elindulnék. Ha mégse, arra az egyetlen ok az lehet, hogy most jó helyen vagyok, szeretem, amit csinálok. Azt gondolom, hogy a gazdasági, politikai, erkölcsi válság, amiben most vagyunk, szükségessé teszi a sok séta jelenlétét Budapesten. Egyszerűen az embereket jobban el kezdte érdekelni, milyen környezet veszi körül őket. És azt látom, hogy a sétálás mint műfaj nagyon jól működik az oktatásban is. Nálunk olyan emberek dolgoznak, akik vagy doktoranduszok, vagy a felsőoktatásban tanítanak. Sikerült egy-két pályázatot is megnyernünk. Most tíz országgal van együttműködésünk. Jelen pillanatban három egyetemi kurzusban veszünk részt, és azt látom, hogy jövőre el tudunk indítani olyan kezdeményezéseket, amiben a séta műfaját még hangsúlyosabban tudjuk szerepeltetni az oktatásban. Ezek az önszerveződő csoportok, amikkel dolgozunk, tényleg nagyon hatékonyak tudnak működni, talán hatékonyabban, mintha a főpolgármesteri székben ülnék. Ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, és mégis elvállalnám, lehet, hogy csak a közismert bölcsességet támasztanám alá: előbb-utóbb mindenki eléri azt a pozíciót, aminek a betöltésére már alkalmatlan.

TA: Köszönjük.

MD: Még egy dolgot hadd fűzzek hozzá a sétához mint műfajhoz. A sétával valószínűleg sokkal több emberhez juthatnak el nagyon is fontos információk. Tehát vannak olyan könnyedebbnek tűnő témáink, a gasztroséta erre a legjobb példa, amelyeken érdekessé tudunk tenni máskülönben, mondjuk, egy előadás keretében halálosan unt dolgokat. Ha azt mondanám, hogy a közvetítő kisebbségek szerepe a fővárosi rozsdaövezetben és ennek összefüggései a Kínai Népköztársaság és a Magyarország közötti vízumkényszer feloldásában, akkor valószínűleg senki nem jönne el. Ha azt mondjuk, hogy Egy falat Kína és miközben eszünk, megismerjük a budapesti kínai kisebbség kultúráját is, akkor viszont, és ez most már fél éve így van, szinte minden hétvégén telt házzal futnak ezek a sétáink. Pontosan ugyanaz a tartalma, csak arra figyelünk, hogy úgy mondjuk el, hogy szórakoztató legyen. Ha van a városi sétáknak valamilyen küldetése, akkor az lehet, amire szerintem rátaláltunk itt Pesten elég sokan, hogy releváns történelmi, társadalomtudományi vagy bármilyen más területről származó témákat a városi térben mondjuk el, s így sokkal nagyobb hatása lehet, sokkal több emberhez juthat el. És valószínű, hogy ez az, ami nagyon népszerűvé teszi a sétákat, hogy egyszerű nyelven tálalunk olyan kérdéseket, amik mindenkit érdekelnek. A sétáinkkal azt a falat próbáljuk áttörni, ami elválasztja a tudományos életet, meg az azon kívülit.

TA: Nagyon szép végszót mondtál, szinte már be is fejezhetnénk. Én egy kicsit átfogalmazom gyorsan még utólag a mondandódat. Ez teljesen igaz, de lehet egy kicsit élesebben is fogalmazni. Mi tulajdonképpen mindannyian, Kemény Máriát kivéve, a tudós helytörténeti munkák fosztogatói vagyunk, mert élvezettel fölfaljuk és átalakítjuk azokat, aztán a lényegüket elmondjuk. Mária meg a saját tudós helytörténeti kutatásainak esszenciáit a sétáin is előadja. Tehát ugyanazt tudod bonyolultul fölépítve meg nagyon-nagyon kimérten és kiporciózva, részletesen elmondani. Vagy mindig ugyanazt a tudós nyelvet használod?

KM: Nem, egyáltalán nem használok tudós nyelvet. Általában arra törekszem, hogy izgalmakba vezessem be a velem tartókat, mint ahogy az volt a tapasztalatom mindig, amikor nagy épületeket kutattam, például a Bazilikát meg az Akadémiát, hogy hihetetlenül izgalmas történések bújnak meg egy épületnek a felépítése, s aztán a története mögött. Az épület megtestesít valamiféle hosszú történeti folyamatot, amit, amikor ott állunk és nézzük, hirtelen mindenki nagyon könnyedén át tud élni. Szóval semmi tudóskodás nem kell, hogy izgalmas legyen.

TA: Nagyon szépen köszönjük. Van-e valami olyan, ami bent ragadt a kedves vendégeinkben, és mindenképpen szeretnék még búcsúzóul elmondani? Az időnk nagyjából lejárt. Anna, van valami?

LA: Ha már rám néztél, talán csak a tudomány és az ismeretterjesztés közti különbségről mondanék valamit. Hirtelen a repülőgép jutott az eszembe, ahol az utazóközönségtől elválasztják a kapitányi kabint. Természetes, hogy szükség van a tudósra, elmélyültebb emberek ott dolgozzanak, ahol nem feltétlenül találkoznak a nagyközönséggel. Eljuttatni a tudást az emberekhez – az már másik foglalkozás. Nem mondanám, hogy ez ellentét, inkább egyszerűen kiegészítjük egymás munkáit. A levéltárak nélkül nem tudnánk csinálni azt, amit csinálunk.

TA: S ha már így a vége felé járunk, nem enyhültél meg egy kicsit? Nem árulnád el mégis, milyen néven keresse a kedves közönség egy-két hónap múlva a BUPAPot?

LA: Hát ezt egy sajtótájékoztatón akartam volna először elmondani, de úgy látszik, ezt már buktam. Az új név a Sétaműhely lesz, ami arra utal alapvetően, amit a beszélgetés elején mondtam. Miután művészek, írók, művészettörténészek alkotják a csapatunkat, kísérleti irányba indulunk el. Táncosokkal dolgozunk, költőkkel, kortárs színházzal, a Trafóval van együttműködésünk, és ezért a jövőben várható, hogy a köztéren nemcsak beszélünk, okoskodunk, és a csapat hallgat, hanem egy kicsit játékosabban, interaktívabban, művészibben fogunk dolgozni. Városi térbe szervezünk játékokat, tehát egy kicsit más lesz a profilunk. Pontosan azért, mert akkor kezdtünk sétákat szervezni, amikor ezzel még alig foglalkoztak. Ma már népszerű és bevett ez a műfaj, tehát nekünk az a feladatunk, hogy újra az ismeretlen irányba törjük az utat. Miután vannak barátaink Prágában és Bécsben is, szükség lesz a név angol fordítására is – Walkshop. Ez is sok mindenre utal, de ezt tényleg később. Most elég annyi, hogy lesz Budapest Walkshop, Prague Walkshop.

TA: Ó, ez remek név, köszönöm, hogy megtudhattuk. Dávid, valamit még hozzáfűznél, vagy a korábbi szép végszóval részedről vége?

MD: Nekem csak egy dolog jut eszembe, ami pont a múlt hetemet írja le, és a legszebb a sétálásban, hogy elképesztően sokfajta emberrel lehet találkozni. Nem igazán tudok elképzelni még olyanfajta projekteket, ahol egy napba simán elfér, hogy közös programról tárgyalj, mondjuk egy apró, alternatív könyvesbolttal, s mellette az egyik legnagyobb befektetői alappal, akik szintén valamilyen együttműködést akarnak. Nálunk átjárás van ezek között az egymással teljesen elkülönült világok között, szerintem ez is nagyon fantasztikus benne, ezért is igazán jó ezt csinálni.

TA: Köszönöm szépen. Balázs?

MB: Most valami nagyon frappánsat kellene mondani, de nem jut eszembe semmi. Igazából két dolog azért megemlítenék, az egyik az, hogy ezeken a sétákon ugyan mi vagyunk az előadók, de közben mi is nagyon sokat tanulunk. Ez ilyen adok-kapok információ. Én például rengeteget tanulok a sétáimon. Mindig van valaki, aki ott él a bemutatott házban ezer éve, és sztorizgat a régi lakókról, vagy az élete egy külön kis történelem. Például így sikerült megismerkednem egyszer Cserépfalvi Katalinnal, Cserépfalvi Imre lányával, azóta is aktív kapcsolatban vagyunk. Tényleg nagyon sok hozadéka van. A másik pedig, ami Dávid gondolata kapcsán jutott az eszembe, hogy egyszer felkértek, vezessek egy legénybúcsú csoportot. Kulturális legénybúcsút. Ez is a séták multifunkcionalitása.

TA: Nagyon szépen köszönöm mindenkinek. És a közönségnek és a sétatársaságoknak is nagyon sok, különös és tartalmas sétát kívánok.

Névjegyek

 

KEMÉNY MÁRIA
Egyéni sétavezető
maria.kemeny@gmail.com

LÉNÁRD ANNA
BUPAP
www.bupap.hu
info@bupap.hu

MACZÓ BALÁZS
Miénk a Ház!
mienkahaz.blog.hu
mienkahaz@gmail.com
facebook.com/mienkahaz

MERKER DÁVID
Hosszúlépés. Járunk?
www.hosszulepes.org
www.varoselmeny.hu