Az ukrán Apokalipszis képekben: a kezdet

A FORRADALOM ELSŐ SZAKASZA1

Ez a szöveg egy félreértésből fakad. Rendeltek tőlem egy cikksorozatot Ukrajnáról, s el is kezdtem gondolataimat papírra vetni – közben azonban az események túlhaladták az egészet. Egy pillanatban megértettem, hogy nem egy bizonyos politikai folyamattal, hanem magával a forradalommal van dolgom, a forradalommal abban az értelemben, ahogy azt Mihail Jakovlevics Gefter értette: a gyenge politikusok vereség-láncolatainak, a spontán folyamatoknak és azok manipulálásának, valamint a vezetők lecserélésének együttes alkalmazása – s evvel együtt egyre újabb és újabb (önkéntes és nem önkéntes) szereplők bevonása az akciókba. A folyamat, amely nem tud, s egy bizonyos pillanattól kezdve már nem is akar megállni. Ettől kezdve egyszerűen csak figyeltem az eseményeket s mintegy menet közben próbáltam átgondolni őket. Benyomásaim Gefternek a forradalomról szőtt gondolataira rakódtak, amelyeket, bevallom, amíg élt, nem értettem (fiatal koromban, társaimmal együtt úgy éreztük, hogy az orosz forradalmak már lezajlottak). Az alábbiak a 2014. február 24-gyel kezdődő feljegyzéseim, melyek annak előestéjén fejeződnek be, mikor Oroszország Kelet-Ukrajnában és a Krím- félszigeten megnyitotta a forradalom második szakaszát.

1.

Az általam odavetett mém („Vágjuk pofon a forradalmat”2) miatt Kijevben, 2004-ben, „népszerűtlenségi indexem” az egekbe szökött.

Az erre adott válaszom hebehurgya volt, s inkább az én akkori helyzetemet tükrözte, mint gondolataimat. Ugyanis a forradalmat csak egy teljességgel külső erő „vághatja pofán”, azaz egy intervenció, amely olyan hidegháborús kegyetlenséggel lép fel, mint az 1919-es és az ’56-os magyar forradalmak elfojtásakor. Sőt, ha a régi hatalom játssza el a hóhér szerepét, akkor ő is, mint egy háborús fél kénytelen fellépni (lásd a kínai 1989-es eseményeket).

Van azonban egy másik változat is: „a forradalom megeszi saját gyermekeit”.

Ez Thermidor.

Valójában csak a forradalom tudja lecsillapítani, „thermidorizálni” saját magát. Jönnie kell valakinek, aki a forradalmon belül van, s aki tudja, hogy az adott pillanatban mit akar a forradalom, s ezt meg is tudja adni neki – egészen addig, amíg a forradalom rá nem ébred arra, hogy minden az övé lehet.

Lényeges kérdés, hogy van-e a Thermidornak „hordozója”? 2004-ben, amikor erről beszéltem, nem láttam, hogy a forradalom már kapott a pofájára – saját magától. Amikor megkapta Juscsenkót, Juscsenkó mindjárt pofán is vágta: hihetetlen sebességgel átrendezte a tulajdonviszonyokat és a hivatali hierarchiát.

Ez jelentette a forradalom „thermidorizálását” és leállítását.

Itt érkeztünk el második témánkhoz: a „program által vezérelt forradalom” hamis elképzeléséhez.

A forradalmat mindenki politikailag szükségszerű, és főként célirányos folyamatnak képzeli el. Ez sztálini örökség, amely egyfelől Lenin, másfelől Trockij két-három szövegére támaszkodik. (Lenint általában a forrás megjelölésével idézzük, Trockij esetében nem szokás a forrást megjelölni.) Ez valamiféle mesebeli kép, mely szerint a forradalom rendelkezik már a forradalom előtti időkben is valamiféle programmal, van célja és vannak feladatai, amelyeket aztán – részben, vagy teljesen – vagy teljesít, vagy nem. Ennek a koncepciónak a módszeres kifejtésére a sztálini „A leninizmus alapjai”-ban és a „Kratkij Kursz”-ban került sor: Az emberek igénylik a forradalmat, várják azt, s ez a várakozás vagy beteljesedik, vagy nem, attól függően, hogy mennyire érett a forradalmi szubjektum, a forradalom élcsapata stb.

Mikor a forradalom szót ismételgetjük, már bizonyos eszközrendszert is rendeltünk e szóhoz. A forradalom általában azért következik be, mert valamit csinálni kell. Ez azonban nem igaz: a forradalom akkor következik be, amikor senki nem tud semmit csinálni!

És minden a feje tetejére áll.

Némelyek azt gondolják, hogy a forradalom csak eszköz. Sokáig nem készült el valami, nem teljesült egy jóslat és tessék, eljött a forradalom, egyeseknek mint büntetés, másoknak mint valami szentség – de valójában előre mozdított vagy véghezvitt bármit is?

Valójában azonban az orosz forradalmak nem ilyenek. A Nagy Francia Forradalom és az angol forradalom sem ilyen volt. Kezdetben a forradalmat lehet úgy magyarázni, mint a lépésről-lépésre haladó történések összegződését, mint iterációs lépések sorozatát. Az első 100 nap során minden következő nap, amikor már mögöttünk van, könnyen magyarázható az előző hét eseményeiből. Szemmel láthatóan nő az egyes szereplők alkalmatlansága és tehetetlensége, mintha valami kiszívná az életerejüket. De még gyorsabban nő az ellenérzés és a velük szembeni elutasítás.

A folyó események sodrában képtelen az ember megjósolni, mi lesz a következő napon. Egyszóval: kezdetben a könnyű, de semmire sem jó megmagyarázhatóság – s mindennek a célja csak post festam derül ki, s akkor sem mindig. Csak a halottá dermedt forradalmat értjük meg, amelyet sikerült a csip-csup ügyek pocsolyájába fullasztani, mint az 2004-ben történt.

Ma megint olyan folyamatokat látunk, amelyek a sztálini „felülről vezérelt” forradalom koncepciója szerint alakulnak. A Radában amelyet őrjöngő nacionalisták vesznek körül, már most is milliókért (dollár-, nem pedig hrivnya-milliókért!) adnak-vesznek helyeket a frakcióban.

Ezzel egy időben azonban egy másik folyamat is zajlik, amely mindezt lehetővé tette, és amely úgy tűnik, nem állt meg.

A mindennapiság nem nyelte el a forradalmat, mint 2004-ben, hanem kötelékeitől megszabadulva behódolt a forradalomnak.

Egyébként érdemes megnézni a február 21-i megállapodás és Janukovics ezt követő szökésének éjszakáját, ezt a „gyászéjt”, a temetések megrázó képeit: megrendítőbb látvány ez, mint 10 olimpia együttvéve.

Azokat a hősöket temették, „az égi század” hőseit, akiket előző este a mesterlövészek lőttek le. Valószínűleg vannak olyan látványtervezők, akik meg tudják szabni, hogy mi következzen ez után.

Az akkori látványt azonban a világ egyetlen látványtervezője sem tervezhette volna meg. Az éj sötétjében lebegő megvilágított koporsók, a sötétséget kiemelő gyertyák és mobiltelefonok számlapjai, és a „Pikardijszkaja tercija” (Pikárdiai terc) remek feldolgozásában a szívszaggató ősi dal, a „Kiskacsa fürdik…” – mindez iszonyatosan hatásos volt.

Hiszen ezek az emberek itt a téren, alig huszonnégy órával ez előtt, az életüket kockáztatták. „Magukat mind megölik” – mondta Szikorszkij. És ezzel egyidejűleg véget érnek a tárgyalások Janukovics és az ellenzék között, s az örömüket nem palástoló idős ellenzéki vezérek azzal jönnek ki az épületből, hogy megegyeztek. – Kivel?

Világos volt: teljességgel lehetetlen, hogy a tér elfogadja ezt a megállapodást, erre egy fikarcnyi esély sem volt.

Ekkor Szikorszkij, a megelégedett miniszter magyarázni kezd, érvel, okosan, racionálisan, mondhatnám európai módon.

Mondják neki: nem addig a’, hisz nem fogadták el minden követelésünket, a tömeggyilkos Janukovics marad elnöknek, mire ő azt válaszolja: ha nincs megállapodás, holnapra mind halottak lesztek!

De ilyesmit mondani ostobaság olyan embereknek, akik e pillanatban már megbarátkoztak a halállal. Több tízezer ember a dicső halál légkörében veszi a levegőt. ők már egyszerűen hallani sem akarnak, hallani sem tudnak semmiféle megállapodásról.

2.

Gefter többször mondta nekem, hogy az „Auróra” ágyúlövése merő komédia volt, senkinek nem volt rá szüksége, akárcsak a Téli Palota ostromára. Csak 1-2 órát kellett volna várni, s oda lehetett volna küldeni egy háromtagú delegációt, s elismervény ellenében átvehették volna a Téli Palotát. Én annak idején ezt nem értettem meg, most pedig látom, bizony ez így van.

Ezen a gyászéjen egyetlen egy ember sem kelt volna az elnöki rezidencia, vagy az elnöki hivatal védelmére. Janukovics, miután aláírta a megállapodást, úgy döntött, hogy most már az Egyesült Államok, az EU és Oroszország védelme alatt áll, és hirtelen kivonta a csapatait. Kisvártatva ez után a Majdan védői közül két-háromszáz ember átvette a Rada és az elnöki hivatal fölötti ellenőrzést. Átvette – elismervény ellenében, mint gazdátlan tulajdont anélkül, hogy bárki ellenállásba ütközött volna.

1917 októberében ugyanez történt. Na, de Trockijnak, aki imádta a színjátékot, szüksége volt az „Orosz Bastille megrohamozása” című színdarabra. Ha a Téli Palotát nem rohamozzák meg, hanem egyszerűen besétálnak az oldalbejáraton, simán átadták volna nekik az összes kulcsot.

Persze akárhogy is, ezek a dolgok megmagyarázhatatlanok, s valamiképpen az emberi természettel függnek össze.

Ha az utóbbi három hónapot vesszük, mintha a kép teljesen világos lenne. Láthatjuk: a politika, a hatalom és az ellenzék egyre gyengébb, s egész idő alatt senki nem azt teszi, amit kéne. Mindenki valami ideális dologra törekszik, nem pedig arra, amit az adott pillanatban tennie kellene. Persze ez csak a következő pillanatban derül ki, amikor már késő. Aztán pedig jönnek a váratlan következmények, amelyeket ugyancsak nem értenek, és amelyekre úgy reagálnak, mint a hülyék. Ennek a száz napnak bármely pillanatát veszi az ember, visszatekintve minden érthető, megmagyarázható. De, hogy mi lesz azután, azt akár egy hétre előre is lehetetlen megjósolni.

Itt lép be az „X tényező”, egy olyan szimptóma, amit képtelenség megfejteni. Összetett, bonyolult, másrészt pedig valahol igen egyszerű. Erőfeszítést kéne tenni, hogy megpillanthassa az ember, revízió alá kellene venni mindazt, amit lát, de még erre is képtelen.

Egyrészt van az „euromajdanos” diskurzus. Ez nagyszerű, emelkedett, humánus, és kezdetben majdnem, hogy egységbe forrasztó. A szavak azt hangsúlyozzák: mindenkinek örülünk, senkit nem taszítunk el, csatlakozzatok hozzánk, mindnyájan testvérek leszünk.

Másrészt kezdettől fogva hallható egy elkülönítő-elkülönülő felhang, s nem csak abban, hogy mindenki tüntetően ukránul beszél. A lényeg az ukrán nyelv használatában (vagy kihasználásában?) rejlik. Ez a nyelv eleve igen barátságos: „testvéreinkhez” szól. Mi mindnyájan testvérek vagyunk, de testvérek csupán azok, akik itt vannak. És akik nincsenek itt? Hát azok jöjjenek el ide, és ők is testvérek lesznek. De ha nem akarnak idejönni? Néma csend. A Majdan ötszöge egész Ukrajnát képezi le, Ukrajnává változik, az igazság színterévé, az emberi méltóság egyetlen színterévé, amely kizár minden más Ukrajnát. A Majdan elleni merénylet olyan szörnyű bűn, amelyet nem szabad megbocsájtani. Majdhogynem testvérgyilkosság, már annak előtte, hogy gyilkolni kezdték a Majdanon lévőket. És amikor gyilkolni kezdik őket, mindenki, aki nincs ott a Majdanon, bűnrészességben válik gyanússá. Kezdettől fogva fokozódik a dehumanizálás, amelynek ereje megőrződött a diskurzusban is. És egy adott pillanattól kezdve, nem mindig a beszélő akaratából, de egyáltalán: mit számít itt az akarat általában is! – e diskurzus reakciója felülmúlja a csapás erejét.

Ez a forradalomnak ugyanolyan sajátossága, mint a helyi jelleg – a sűrített, szuggesztív, helyi jelleg. Minden itt zajlik és sehol máshol, a többi nem fontos, se Donyeck, se a Krím, egyszerűen nem létezik. Ha megkérdezed, hogy mi van azokkal, akik például Gorlovkában élnek? A válasz mindenki számára nyilvánvaló: ők is velünk vannak. És a donyeckiek? Némi zavart szünet után: ők is velünk vannak… bizonyos értelemben. Még ha esetleg lőni is kell rájuk – ők mégiscsak testvéreink, és velünk lesznek.

De ezt a kérdést már fel sem teszik. Ezt kérdezni már majdnem sértés. A forradalom egyszerű kérdéseinek többségét már nem lehet föltenni. Már abban sem lehet kételkedni, hogy valójában hol áll az ember, melyik oldalon.

Hiszen körös-körül mindenütt sötétség honol. Amíg a halál csodája meg nem váltja, addig nem változhat a fény birodalmává. Egyelőre azonban ez az öldöklés, a gyilkolás helye. Körös-körül mindenütt a gonosz. A gonosz természetesen Janukovicsban összpontosul. Iszonyúan érdekes, ahogy ebből a banális Janukovicsból, ebből a banális politikai ellenfélből valami abszolút ellenség keletkezik. ő lesz a Carl Schmitt-féle totális ellenség, aki ellen, ha háborút folytatunk, az felhatalmazást ad a szuverenitásra, a rendkívüli állapotra, a hadüzenetre. És a háborúban nem fontos, ki kinek üzent hadat.

Itt viszont belháború folyik. Persze Oroszország lesz az ellenség külső meghosszabbítása. De ez valamiféle másik Oroszország, amelyet külön meg kell vizsgálni, hogy miféle. Janukovics Oroszország meghosszabbítása, hosszú keze, de mindenekelőtt Janukovics a gonosz. Egyébként ez is el fog múlni. Hiszen egy olyan ember, aki Ukrajna egyik végéből a másikba menekül és Rosztov-környéki nyaralókban bujkál – már nem méltó a Sátán szerepére.

Az első halálesetek után születik egy mondás a Majdanon: „a halál oka – az áldozat ukrán mivolta”. Az ukránság ezen intenzív átérzésének semmi köze az etnikai jelleghez. Ez az érzés tovább erősödik azáltal, hogy az emberek ukránul – rendszerint tört ukránsággal – beszélnek, de ez nem érdekes. Létrejön a pátosszal teli alakoskodásnak egy zónája, hiszen a többség – nem mindenki, de a többség, amikor logisztikai utasításokat ad: add ide ezt, fogd meg azt – oroszul beszél. Amikor széttöltik palackokba a benzint, oroszul beszélnek! De az összes rituális pillanatban, mikor újságírók tűnnek fel, vagy ha tribünre lép fel valaki szónoklattal, vagy nyilatkozik, mint például a később megölt örmény férfi, akkor mindenki átvált ukránra.

Az ukrán persze néhányuknak anyanyelve, de csak néhányuknak.

Az „ukránnyelvűség” most apokaliptikus és gyászszertartásos mozzanat. Ezek a misztikus ukránok most készülnek el, s nem folytatásai az elmúlt időknek. A „mi” már egy új állapotot jelent: a „mi” már tiszta és szent. A „mi” már egy új alak, egy új formáció.

3.

Kezdetben az Euromajdan csak egy talpalatnyi föld volt. Leginkább az 1912-es év kijevi utcai mozgolódásai jutottak az ember eszébe. Kicsődült a népség, hogy tiltakozzon az ellen, hogy Janukovics nem írta alá az EU-s csatlakozási szerződést, majd mindenki hazament, és eszük ágában sem volt másnap is az utcára menni.

Egy újságírónak, Najom Mustafának támadt az az ötlete, hogy összejöhetnének holnap is. És csak harmadnapra merült fel az, hogy esetleg folyamatosan ott legyenek az utcán. Ez még nem volt előre eltervezve, a forgatókönyv csak később keletkezett. Olyannyira, hogy december 1-én majdnem szétszéledtek. Már majdnem ez történt, amikor Janukovics (vagy valaki más, ezt senki nem tudja), november 30-án, első ízben valami szokatlan lépést tesz (helyesebben a lépés banális, amely azonban nyomban szokatlanná válik): megvereti a fiatalokat. Ez a hírhedt éjszakai tömegverés. Ha Janukovics kivárta volna a hétvégét, minden véget ért volna. De nem tudta kivárni, a rohamrendőrök ütik-vágják a fiatalokat, s a látvány szíven üti az országot.

Ez a durva erőszak, amelynek még egyetlen áldozata sincs, csak az egyik fiatalembert verték alaposan össze, felkerül a Világhálóra, s új folyamatot indít el. A továbbiakban is lesz néhány ilyen villanófénybe került esemény.

És ha az Euromajdan első heteit minősíthetjük fényesnek, „New Age”-szerűnek, akkor a továbbiakban már a keserűség, a félelem, a fájdalom és mindezek nyomán a gyűlölet folyamatairól beszélhetünk.

Ez a decemberi „New Age”-hangulat játszotta el a következő szakaszhoz szükséges forrongó egyveleg szerepét. Ebben az újév előtti időszakban volt még nevetés is, viccelődés is. A tréfálkozásnak az ismert események, a „diktatórikus törvények” elfogadása vetett véget. A politika színpadán megjelennek egyrészt a tituskinak hívott fizetett provokátorok, másrészt az Avtomajdan és a Grusevszkij utcában már fegyveres összecsapások is zajlanak.

Janukovics az erőnek és a gyengeségnek posztszovjet dilemmája. Az erő hamis képe a probléma, bár Janukovics ezen a képen ravaszul mozog, ami hosszú időn keresztül fölényt biztosított neki másokkal szemben. Nagyon ügyesen köntörfalaz, kivár. Igen helyesen azt feltételezi, hogy mint mindig, most is minden szertefoszlik. Két oldalról is az erőt kérik rajta számon, egyfelől, az amerikaiak, másfelől a Kreml. Medvegyev pompás megfogalmazása („Nem megengedhető, hogy bárki is a hatalomba törülje a lábát”): a Kreml parancsszava. Ez nem megjátszott, hanem mélyről jövő vélemény, azoknak az életfilozófiája, akikbe mások gyakran és sokáig beletörülték a lábukat! Azoknak az életfilozófiája, akiknek nem sikerült erősebbnek lenniük, ezért viszont túljártak a legerősebbek eszén is.

A Kreml Odüsszeuszának filozófiája, aki áruló lett, és meghódította a bevehetetlennek tűnő Tróját – a Kremlet. Ez nem erő, mert nem ismer más erőt, minthogy elmeneküljön a helyzet elől, hogy felfordítsa azt a helyzetet, amelyben megint az emberbe törlik a lábukat.

Ez az erő Oroszországban szuverén ellenőrzési rendszert alakított ki, amely kizár minden külső ellenőrzést. Janukovicsnak ilyen belső, független ellenőrzési lehetősége nincs. Tehát egyfelől Moszkva azt mondja neki: ne hagyd, hogy beléd törüljék a lábukat, ne légy felmosórongy! Másfelől Joe Biden hívja fel naponta telefonon: szó sem lehet aránytalan erőalkalmazásról! És Janukovics, aki nem veszi fel Merkel telefonját, Biden telefonjait mindig meghallgatja!

Janukovicsban a 2004-es év traumája él. Ez az ő saját traumája, és egyúttal közös orosz-ukrán trauma is. A 2004-ben kipróbálatlan erőszak lelki traumája, amit később gyengeségnek minősítettek. Noha ő nem is alkalmazhatott volna erőszakot, hiszen erre semmi lehetősége nem is volt. A hatalmi erőszakrendszer minden elemével Kucsma rendelkezett. Kucsma volt az elnök egészen Juscsenko beiktatásáig, az egész „narancsos forradalom” és az elhíresült harmadik választási forduló ideje alatt is. Kucsma parancsa nélkül egyetlen rendőr sem mozdult volna meg. Janukovicsnak semmilyen lehetősége nem volt.

Janukovics még attól is félt, hogy egy gyűlést hívjon össze Donyeckben. Összehoztak egy, fogatlan toprongyokból álló, visszataszító külsejű, mintegy húsz fős csapatot. Ezeket úgy kellett volna beállítani, mint a választásokon győztes Janukovicsot támogató, hatalmas erő képviselőit! Mikor ezt megláttuk, azt mondtuk: vége, fiúk, enough, ilyesmit nem szabad a világ színe elé bocsájtani!

Benne azonban akkor az maradt, hogy nem hagyták, hogy kimutassa a foga fehérjét! És ki volt az, aki ebben az érzésben megerősítette? Kétségtelen, hogy mi, Oroszország.

És most hogyan mutasson erőt? Mégpedig úgy, hogy Biden se akadékoskodhasson. És ekkor jelennek meg Kijevben a már említett „tituskik”, e fizetett (kelet-ukrajnai) provokátorok illegális szervezetei. Ezekből az illegális szervezetekből annyi van, hogy összeszámolni sem lehet őket! Ha mutatnak neked egy ilyen „tituskit”, akkor ez után mindenki a „tituskikra” fog hasonlítani! Ugyanis a „tituskik” fő jellegzetessége az, hogy nem úgy öltözködnek, mint egy kijevi „hipster”.

Ezek a provokátorok viszont ütik az embereket, azokat, akik eljönnek a Majdanról, autókat gyújtanak fel, az emberek áldozatokká válnak. A kérdés nem a kronológiában rejlik – a kérdés a nem megfelelő hozzáállás logikájában van, amelynek kezéből kicsúszik a folyamat, és többé már nem tud megbirkózni vele.

4.

Janukovicsnak az állami erőszakszervezeten kívül nincsenek saját erői. S ekkor vetette be a nem formális erőket, ezek azután elindították a kölcsönös gyűlölet hullámát.

Azt hiszem, a folyamat akkor váltott át a gyűlölet folyamává, (ahol is Janukovics mint ellenség jelenik meg, nem pedig mint egyszerűen egy megvetett diktátor), amikor ledöntötték a kijevi Lenin-szobrot. Ugyanis nem Lenin a szimbólum – ebben a játszmában Lenin egyáltalán nem szimbólum –, hanem a ledöntése az. Az eltorzult arcok, drótkötelek, a kalapácsok, amint szétverik a szobrok fejét – ez mind-mind a totális gyűlölködés szimbóluma, amely rögtön több millió, lelke mélyén beijedt embert taszít el. Nemcsak keleten és délen, de a kijevi központban is. Nemcsak a Lenin-hívőket, hanem azokat is, akik képtelenek ilyen szenvedélyesen gyűlölni! Felfogják, hogy holnap akár ők is ezeknek a vad, kalapácsos fickóknak a hatalmába kerülhetnek.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor azok, akik nem tudják a gyűlöletet mint olyat, magát a gyűlölet légkörét elviselni, otthagyták a Majdant, és a továbbiakban csak a televízión keresztül kísérték figyelemmel az eseményeket.

De ettől aztán csak még inkább féltek.

A „New Age” otthagyja a Majdant, mert képtelen gyűlölni. Lehet, hogy a gyűlöletnek valamilyen genetikai megalapozásra van szüksége, ami nem mindenkiben van meg. Akik ott maradtak, azok már nem az eredeti „New Age” hívei.

Akik ott maradtak, azokat az első konszenzus, a gyűlölet konszenzusa egyesíti. Ami nem ideológiai, hanem sokkal mélyebben gyökerező egyetértés. Az ellenség szerepére nagyon különböző szereplőket képes válogatni; persze ebben az egyetértésben eleve az állítólagos „Bandera-követők” a sikeresebbek.

Ez azért van így, mert magának a „nemzeti forradalomnak” az ideológiája feltételez valamiféle totális gyűlölködést, s ők e téren igen edzettek.

Most azonban visszatérek a február 18-i úgynevezett „békés fellépésre”, mely a Majdanon kitört éjszakai harccal, a 300 spártai csatájának eposzi képével végződött. A Függetlenség oszlopának a képe, hátterében a lángnyelvekkel – az évszázad egyik mitikus képe.

Az ellenzék békés támadásba csap át, de mivel nincs saját ereje, félrenéz akkor, amikor a „Jobbik Szektor” felfegyverkezik. Az ellenzék magát is a fegyveres nyomásgyakorlás eszközének szeretné tekinteni, ezért úgy gondolkodik: az összeütközés kapóra jöhet neki.

Itt egy újabb téma következik, melyet egy rövid kitérő erejéig a hozzáadott erő témájának neveznék. Erőtlen politikusok erővel való feljavítása – feltöltése. Ez is általános posztszovjet jelenség. Abban áll, hogy a politikusoknak, akik valójában nem is politikusok, szükségük van pozíciójuk külső kinyilvánítására illetve megerősítésére. S ezért szimbiózisra lépnek az „erős fiúkkal”, a „tökös legényekkel”. A legutolsó példa erre az NBP (Nemzeti Bolsevik Párt) és a moszkvai liberálisok közötti, rövid életű szövetség.

És ez a szövetség – a Triumfalnaja téren tartott tömeggyűlések bizonyítják – öt évig tartott. S amikor nyomtalanul felbomlott, végleg megzavarta a liberálisokat. Másrészt, létrehozta, megszülte és életben tartotta a kormányzati provokációk infrastruktúráját és a törvénytelenül létező csapatok rohamait, Kasin, Beketov, Cservocskin megveretéseit, stb. Ez mind a „Gandhi-követők és a nemzeti-bolsevikok” szövetségének az eredménye.

De térjünk vissza Kijevbe. Az ellenzéknek szüksége van a „Jobbik Szektor” aktivitására, de az utóbbinak nincs szüksége az ellenzéki vezetőkre, és főleg nincs szüksége a Janukovics-féle koalíciós kormányra. Könnyen találnak valami ürügyet az összeütközésre. És megkezdődnek a harcok. A „Berkut” persze könnyedén szétveri osztagaikat, mindenki menekül, a Grusevszkij utcát megtisztítják, Janukovics boldog. Valószínűleg azt gondolja magában: na, már csak ez a Majdan maradt, a francba vele, fejezzétek be! Takarítsatok el mindenkit!

A „Berkut” megközelíti a Majdant. És megkezdődik az a nagyszerű éjszaka, amelynek látványától nem lehet elszakadni, ahogy a TV közvetíti, amikor az elnök csapatai mind szorosabbra vonják köreiket. Fegyver használata nélkül viszont nem tudják a gyűrűt teljesen összezárni! El tudom képzelni, milyen szörnyű volt azoknak, akik egész éjszaka kitartottak, akik ott strázsáltak, s látták, hogy a gyűrű egyre szorosabbra és szorosabbra zárul köröttük. Autógumikat gyújtottak fel, de már benzinjük sem volt elég, és a környező házak kapuit dobálták a tűzre, és végül jöttek a Molotov-koktélok.

És itt jött a képbe egy másik emberi tudatállapot. A Majdanon közben megszületik a „gyűrű szövetsége”. A „Berkut” visszavonult, nem tudott megbirkózni a feladattal. Janukovicsban pedig az a velejéig hamis kép alakult ki, hogy az a baj, hogy a „Berkut” nem lőtt! Nyilván valami nagyokos azt mondhatta neki: fiúk, elég lesz 3-4 embert leszedni, őket sem kell halálosan megsebesíteni. Célozzatok a lábukra! Azután lefogunk maximum 10 embert, és kész. És a Majdan megnyílik.

Ekkor azonban már előttük már valami más történik. Valami létrejött, pedig éjjel már majdnem nyilvánvalónak tűnt, hogy reggelre kitakarítják ezt az egész Majdant –, de a tüntetők kiállták az ostromot! Janukovicsnak elvileg joga lett a beavatkozásra – hisz ezek szélsőségesek! –, s neki csak erre volt szüksége. Mindenkinek mutogatja a szörnyű éjszakai harc képeit, s azt hiszi, hogy ez önmagában elegendő a világ színe előtt. A világ azonban teljesen mást lát. A világ Thermopülé hőseit látja. Egy olyan hihetetlen képet, amely még a Molotov-koktéldobáláshoz szokott Európában és Törökországban is megdöbbentő: az emberek állták a sarat és győztek! Még egy-két katonai rakétahordozót is kilőttek. A „Berkutnak” nem sikerült szétkergetnie őket.

Janukovics úgy számol, hogy virtuális felhatalmazása van arra, hogy az ügyet erő alkalmazásával zárja le. Biden továbbra is azt mondogatja neki, hogy nem kell túlzottan erőszakot alkalmazni, a Kreml viszont arról győzködi: ne légy felmosórongy. Jó, hogy megszorongattad őket, csak keményebben kellett volna, és akkor már vége lenne az egésznek!

Kirajzolódik egy terv, amelyben a mesterlövészeknek jutna a főszerep, s ez a terv Janukovicsék számára zseniálisnak tűnt. Kezdetben nem arról szólt, hogy több tucat embert le kell lőni. Egészen biztos vagyok abban, hogy körülbelül az volt az ábra: egyrészt vannak békés radikálisok, másrészt vannak nem békés radikálisok. Vannak baseballütős radikálisok, és vannak olyanok, akiknek lőfegyver van a kezében. Valóban sok volt ott az utóbbiból. Szóval világos: azokat, akik fegyvert használnak, azokat leszedjük. Ezek úgy sincsenek sokan! A többieket nem bántjuk.

S ekkor hirtelen megjelenik egy technikai probléma: még a legképzettebb mesterlövész sem tudja megkülönböztetni a nadrágövbe dugott, igazi pisztolyt, a szintén oda dugott, de csak pisztolynak látszó tárgytól. Egy bizonyos távolságból csak az látszik, hogy ott egy pisztoly rejlik. De erről meggyőződni még az amerikai rendőrök sem szeretnek. Inkább azonnal lőnek.

Mit jelent ebben a helyzetben: messziről lőni? „Akinél fegyvert találunk, azt a helyszínen agyon kell lőni” – így szól a megszálló hatóság rendelkezése! De még ez a rendelkezés is feltételez egy katonai járőrt, aki megállítja az embert, és igazoltatja, hogy ki fia-borja. A mesterlövész azonban nem járőr, a mesterlövész névtelen. ő maga a halál, aki nem tudni miért és honnan érkezik.

A mesterlövészek urainak, a hatalomnak nincs arca. A hatalom dematerializálódik, és Azazellá, a halál – mégpedig az értelmetlen és érthetetlen halál – angyalává válik. Melletted ártatlan emberek hullanak el, azt sem látod, hogy ki lőtt rájuk – egyszerűen elesnek és haldokolnak. Nagyon fontos lenne megtudni, hogy ki lőtt? Meggyőződésem, hogy több lövöldöző csoport is volt ott. (Ezeket, mint egy „álmot az álomban” kell elképzelnünk.) A Majdan védői közül is többen lőttek.

De a legfontosabb az, hogy eltűnt az államhatalom.

Ebben az a paradoxon, hogy hiába alkalmaztak erőszakot, a hatalom mégis megszűnt! Egyszerűen semmivé foszlott. És a démoni, testetlen gyilkos csak Janukovics arcával rendelkezik. Mögötte azonban Oroszország sejlik fel: mindenki orosz rangjelzést visel, és senki nem kérdi, hogy került az egyenruhákra, és hol van az „orosz mesterlövész”, akinek az egyenruhájáról le kellett, hogy tépjék ezt a rangjelzést. Most már az európaiak is értik, hogy semmit sem értenek. Janukovicsnak sunyi célokat tulajdonítanak, de szerintem ilyen céljai nincsenek. Bizonyos értelemben minden majdnem véletlenül történt, úgy, mint minden orosz forradalom kezdetén, úgy, mint 1917 februárjában a lett ezreddel.

5.

A forradalom: testvériség, testvériség mindenben: gyűlöletedben és a szembenállásban is. Ugyanakkor, a forradalom polarizáló erő is. Mindenki a testvérem, csak éppen egy kicsit más szempontból; és ha nekem a csizmád kell, és nálam puska van, akkor jobb, ha a csizmát a holttestedről húzom le.

Ennek következtében hibák és bűnök halmozódnak fel. Ez azonban leírható úgy is, mint egy új lényegiség, mint egy addig soha nem létezett új szubjektum kibontakozása – hát még ha sikerülne azt is kideríteni, hogy hol jön létre ez az új szubjektum! Ez a szubjektum olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek az addigi szereplők szokásaitól merőben eltérnek. Jelenleg ez a szubjektum a régi jó ukrán politikus típusával párhuzamosan létezik, az utóbbi ugyanakkor már maga is ennek az új szubjektumnak a zsebében van.

Nézzük, hogy zajlottak az események. Láthatjuk a „békés támadást”, a menekülést, aztán azt, amikor a menekülőket hátba lövik. Egy lányon hátizsák volt (a felvétel látható a neten), menekült, s közben egy fény-hang gránát eltalálta a hátát. Szerencséjére a gránát éppen a hátizsákjában kötött ki. A hátizsák meggyulladt, ami benne volt, minden elégett, a lány hátán hatalmas kék-zöld folt keletkezett, de ő maga életben maradt!

A lány viszont egy új tapasztalattal lett gazdagabb. Amíg az emberek a Grusevszkijtől a Majdan felé rohannak, majd szembefordulnak üldözőikkel és védekezni kezdenek, maguk is más emberré válnak. De e különös szubjektum belsejében, mely szubjektum ugyanakkor egy különös idő születési helye, az események is többletjelentésre tesznek szert. Ami végbemegy, az többé már nem unalmas „tény”, hanem valamiféle hipertény! Ami vagy egyáltalán nem létezik, vagy szakrális hiperténnyé válik. A hipertény erkölcsi, vitathatatlan és imperatívuszt szül, amellyel nem lehet szembe szállni.

Mikor a „Berkut”-tal elkezdődtek az összecsapások, még olyan bekiabálások is elhangzottak, hogy: „provokáció!”, „ne válaszoljatok!”. De amikor a Grusevszkij utcán menekültek, akkor már nem létezett az a tény, hogy a békés felvonulás nyilvánvalóan felfegyverzett emberekből állt, s nem volt „békésebb”, mint annak idején a Spartacus-hívők menetelése Berlin utcáin.

Létrejött egy másik parancsoló erejű hipertény, a vadállat, amelyik üldöz, hogy a fogait a tarkódba mélyessze. Vagyis létrejön egy imperatívusz, amely szerint élet-halál küzdelemben kell kicsikarni a győzelmet az ellenséggel szemben. A forradalmi szubjektum kialakulásának egész folyamata nem más, mint a parancsoló szükségszerűségek, az imperatívuszok felhalmozásának és elfogadásának a folyamata. Létrejön egy hatalmas szükségszerűség-komplexum, amelyből kiszakadni nem lehet, amelyről eleinte fogalmad sincs, de ő az, amelyik megszabja az embernek, hogy mit tehet, és mit nem.

Én ezt ismerem, mégpedig egy lényegesen enyhébb változatban: az emigráns lét változatában. Az emigráns számára szintén létezik ez a bizonyos imperatívusz-komplexum. Testetlen, de nagyon is élesen körvonalazott: ezt és ezt teheted, mást azonban semmiképpen nem.

A forradalmakban, az imperatívuszok mellett iszonyú gyorsan megjelenik a komisszár. Mindezt annak alapján mondom, hogy egy éjszakát a Majdanon töltöttem. Ahol a színre lépők között voltak igen brutális fickók, s voltak halk szavú, csendes alakok is, olyanok, mint akik a peredvizsnyikek képein látható, logó bajszú halászok – ők voltak a legfélelmetesebbek. És azt mondták: hát „ezek” azt hiszik, hogy valamikor is megbocsájtunk nekik?

Hogy eláruljuk testvéreinket? És az „ezek” már nem Janukovicsra és nem a hatalomra vonatkozott, hanem bárkire, aki kezet emel a jelenlegi tudatállapotukra. Vagyis mindenekelőtt a sajátjaikra vonatkozott. Nem engedjük csillapítani és bemocskolni gyűlöletünket!

Látni kellett volna azt a reakciót, amely Turcsinov bejelentését fogadta, miszerint a Majdan a küldetését befejezte, és szét lehet oszolni – iszonyú üvöltés!

A jelenséget a Nagy Francia Forradalomról szóló könyvek jól leírják: ez a mérsékeltekre áthárított gyűlölet.

Megjelennek a parancsoló szükségszerűségnek, az imperatívusznak emberei, és az internetet rögtön elárasztják a kommentek, amelyekben ezek a szörnyetegek üvöltöznek, tépik egymás ruháját, verekszenek.

Remekül meg tudják különböztetni a 100 töltényes tárat az 50 töltényestől, értenek a fegyverekhez, és ahhoz is, hogyan kell őket használni. Másrészt viszont teljesen összeférhetetlenek. Ez is forradalmi tulajdonság.

Moszkvai szemmel könnyű úgy minősíteni ezeket az embereket: fasiszták. Ha egyszer nem érti az ember, hogy miről van szó, s csak az imperatívuszos képződményből sugárzó fenyegetést érzi, s nem akarja, hogy az rákényszerítse a maga akaratát!

Kijevben egyébként attól a szótól, hogy „forradalom”, nem félnek. Lenin szobrát ugyan ledöntötték, de a „forradalom” szó ott pozitív kicsengésű.

Emlékszem arra, hogy 1991-ben minden fordítva történt. Kijevben ezek a „derék gazdaemberek” rémülten pislogtak Moszkvára, s ők voltak azok, akik semmit nem értettek. A tévében állandóan az üres moszkvai üzleteket mutatták, a bemondók elcsukló hangon beszéltek arról, hogy holnap kitör az éhínség, mind elpusztulunk, és pogromok is lesznek. Kijevben viszont tömve voltak az üzletek és Odesszában úgyszintén.

Na és mit művelnek ezek a kiéhezett ruszkik? Tankokat vezényelnek a fővárosba, átnevezik a városokat s ledöntögetik az emlékműveket! A függetlenség Ukrajna számára a legegyszerűbb megoldást adta: elhatárolódni.

Az ő függetlenségük: kerítés, amely a mi forradalmunktól választja el őket.

Most azonban mi rájuk nézünk. Értelmetlen azt kérdezgetni, hogy miért kellett ilyen ipari méretekben ledöntögetni Lenint – legalább 50 Lenin-szobrot döntöttek le. Azt sem tudtam, hogy ilyen sok van belőlük, még az én szülővárosomban, Odesszában is. Hogy hol bukkantak rá ezekre a szobrokra, nem tudom. Szóval ez lenne a forradalom?

6.

A „forradalom” szó használata egyrészt azért kényelmes, mert jelentése megfejthetetlen, s ha szigorúan vesszük, mind a mai napig vitatott. Másrészt maga a szó semmitmondó, és nem is ad kulcsot az eseményekhez.

Ha még rejtélyesebb akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy a forradalmi szubjektum nem teljesen emberi, és talán nem is lenne helytelen hagyni, hogy kicsússzon a kezeink közül, és megnőjön, mint az „Alien” című filmben.

„Pofon vágni a forradalmat”? Ez a szubjektum a szó hétköznapi értelmében nem gondolkodik, azonban hiperérzékeny. S mindez a részvevők gyanakvásában, a hihetetlen és mértéktelen gyanakvásukban fejeződik ki. Az emberek a saját forradalmuk receptoraivá váltak.

De most a színre lép a kiszabadított Timosenko, és váratlanul félbeszakítják – vad kiáltások a tömegből: provokátorok, provokátorok! Elkaptuk a provokátorokat!

Még ha el is kapták őket, gondolhatná az ember: ott a téren százezer ember, és majdhogynem a vezérük szónokol. Elkaptak valakit? Na és akkor mi van? Ha elkapták, hát elkapták, kivezették és a sarkon túl kapott egy pár pofont. De nem – kitör a hisztéria! A hisztéria terjed: „Hé! Hozzátok csak ide őket, a tribünhöz!” Aki elkapta, már nem kiabál, mások viszont még hevesebben ordibálnak. Timosenko zavarba jön, s nem érti, hogy mi az ábra? Már éppen szólásra emelkedett, s azt hitte, hogy a felajzott tér csak őt látja – de nem! Az „elkaptuk a provokátorokat” kiáltások még két percig hallatszanak, aztán minden állóképpé merevedik, majd a színpadhoz a Majdan szigorú parancsnokai rohannak, s megragadják a mikrofont: „Nyugi-nyugi, hozzátok őket ide! Adjatok utat!” Az állítólagos provokátorok hadonásznak, s a narancsos forradalom veteránjainak jelvényeit mutogatják, már nem is tudom, mit mutogatnak, mindenesetre felrángatják őket a színpadra. Később aztán látom a közszolgálati tévében, hogy egyáltalán nem provokátorok voltak, a fiatalemberek egyszerűen azt ordibálták, hogy „vesszen Júlia”! És ezt nem csak néhány ember kiabálta, mert Júlia nem mindenkinek tetszett. őt nem övezte olyan általános szeretet, amilyen szerinte és szerintünk is megillette volna. Előtte már egy más, tőle idegen szubjektum tolongott, amelynek ő már nem része. Ennek a szubjektumnak már érdekesebb volt gyanús személyekre vadászni, mint a régi hősnőre figyelni.

Júlia ezt intuitíve érzi, s megpróbál a tömegbe vegyülni – a tietek vagyok! – a tömeg azonban ezt nem hagyja! Hát te ki vagy? Előbb kellett volna!

A számunkra az a fontos, hogy ez a forradalmi szubjektum nem speciálisan ukrán. Annak a mondatnak, hogy itt „egy nemzet kovácsolódik ki”, semmi értelme. Ez a forradalmi szubjektum már egyáltalán nem állami, és nem lokális, sokkal inkább globális, és nem köthető egy országhoz, egy területhez sem.

Azt gondolom, hogy a Majdanon egy területhez, egy országhoz nem köthető szubjektum született meg, s ezért is beszélek úgy a Majdanról, mint egy újabb orosz forradalomról. Nem nemzeti ez a szubjektum, és ebben van bizonyos veszély is. Talán még Kijevben is örülnének, ha sikerülne feloldódni a korrupt Rada üres szócsépléseiben. A korrupció néha Thermidort eredményezett, de nem mindig. Most a folyamat párhuzamosan zajlik az utcán és a Radában, s valójában az ilyesminek háború szaga van. De milyen háború ez? Azt nem lehetett megmondani, nem volt világos, s az biztos volt, hogy nem polgárháború. És ekkor lépett színre Putyin, és megajándékozta őket egy háborúval.

Júlia szövege ehhez gyengécske volt. Nekünk csak azért látszik erősnek, mert mi általában is elfeledkeztünk arról, milyen egy őszinte politikai beszéd. Júlia remek politikai beszédet mondott, de már nem létezik az a politikai szubjektum, akihez szavait intézte! Ez itt a bökkenő!

Igen okos volt, ahogy maga mellé próbálta állítani ezt a szubjektumot, és rögtön megértette, hogy az ellenzék gyenge pontja az, hogy nem hangsúlyozzák eléggé a büntetést. Nem pusztán az erkölcsöt, hanem a büntetést! „Szigorú büntetést” követelt, s ezzel a lényegre tapintott. És másodjára is: a politikusok iránti bizalmatlanságot említette. Tízszer is elismételte, hogy a politikusokban nem szabad bízni. Bűnbánatot gyakorolt, hisz egykor maga is politikus volt.

Ezek azonban megint csak mind politikai fogások. Az az entitás, amelyet ő megcélozott, és amelyet még ő maga sem ismer, nem a nemzet, nem az ukrán nemzet.

Van itt a nemzetnek egy kimondatlan definíciója. A nemzet eszerint halálból és a tűzből, valamiféle halálos tűzből születő valami. A „nemzet” itt valójában magával a halálos tűzzel azonos. A halál a nemzet attribútuma. A nemzet arisztokratákból áll, a nemzet a legderekabb emberek testvéri szövetsége – mert hiszen a legjobb emberek halottak. Fent suhannak az égi százak: a már megboldogult testvérek. ők szentek, ők már a Jó Isten vendégei. Rajtuk keresztül ér el Isten bennünket, és ő késztet arra, hogy engedelmeskedjünk az „égi százaknak”.

Rendkívül érdekes: létezik egy bizonyos „Pável atya”, nem tudom, hogy melyik egyház papja. Csak egy a bizonyos: a „Majdanba vetett bizalom intéző bizottságának” tagja. Nos amikor ő épp a gyász, a temetés idején, azon a szörnyű éjszakán, a dísztemetéskor azt mondta, hogy: testvéreim, nem kell több vérontás! – akkor az egész tér tombolt. És erre a pap azonnal visszavonult, mert rájött arra, hogy rosszat mondott!

Ily módon a nemzet meghatározása elsősorban negatív, ráadásul ez a negatív definíció politikai: a nemzetet azok alkotják, akik amellett kötelezték el magukat, hogy az „ellenséget szigorúan meg kell büntetni”! S ez olyan széles fogalom, amelybe mindent bele lehet rámolni.

Másfelől azonban ott van egy lángoló, idealizált test, a tökéletesen ideális pont. Ez a pont abszolút érinthetetlen, nem képezheti vita tárgyát: olyan, mint a levegő.

Ez a pont a fekete lyuk, amibe minden belefér. Ebben van a forradalom megállíthatatlansága. Mindig a szemedre hányhatják, hogy egy szent ügyre emeltél kezet. Nem helyesled a nyelvtörvényt? Akkor ellenség vagy, vagy pedig „mérsékelt”. A Nagy Francia Forradalomban magának a mérsékeltnek a fogalma iszonytató politikai váddá alakult. A mérsékelt rosszabb, mint a zsarnok! ő a főellenség! ő az, aki mintegy le akarja hántani a nemzet misztikus dimenzióját.

A színpad elő van készítve a következő forradalmi felvonáshoz, s színre lép Putyin, a Fekete- tengeri Flotta és a Krími maffia.

FORDÍTOTTA ÁRPÁSI MIKLÓS

  1. Forrás: gefter.ru, 2014. március 6., 17:14 (Russzkij Zsurnál, 1997–2014).
  2. Utalás Majakovszkij híres futurista kiáltványára: „Pofon vágjuk a közízlést”.
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.