AZ ÓRIÁSI HÁRS

Én a világban találok csillapulást.
Most minden más riaszt.
Elviselni, ami gonoszul emberi,
kit nem ejt kétségbe? Ki az?

Az óriási hárs ma kint a szélben
minden tollas ágával
külön-külön kilendült és repült.
Hogy emelgette gallyait!
Most láthattam a magasságért küzdeni,
ahogy fölszáll és mégsem sikerül, –
de lobog mégis, tán előttem is,
s végem után is száll majd, azt hiszem.

ő éltet engem s életem után
minden széllel üzen.
S őt én tolom: szemem sugarát viseli.
A rajtjaiból élek.
Élni lehetetlen. ő megkíséreli.

Zug, 2014. május 23. péntek

A MÉLYBŐL KISZAKADNAK

Ahogy a mélyből kiszakadnak
emelkednek szemig-fülig
sivár fájdalmak vászna csattan –
a foszlott múlt mennybe tünik.

Amerre eszméletem rángat
s furdalva ismétel az álom
„eldobtál magadtól”– a vád karmos vadállat
ez pofozza a számat.

Más ember szép, kipróbált emlékeket húz elő.

Kapkodom én is utánuk
mint vízfodor után
a folyó felhői után
ölelésedre néhány halál bozótosa nő.

Ami súlyos volt, mind kitépjük
fölszaggatjuk, száll a levél-vihar.

S földből égből
indokolatlan és megfoghatatlan
bizonyosság röpít, az visz szárnyaival.

A REGGEL SZÍNE

S akkor, elmerülve a helyváltoztatásban,
formák rendjét kerestem s – szokásom szerint
hosszan pepecselve – a látottakra vágytam:
rózsaszínű fényre a torz fű fölött megint.

De kint most felhő lóg puhán, áttetsző gomolyagban
görög ide-oda, a fák és kövek lényegét elfedi,
hisz a forma a létezőt rejti és úgy mutatja.
Rettent, hogy egyik perc feltárja s egy újabb elvetheti.

A világ szabálya abban áll, hogy tudósok
vagy gyanútlan emberek meglelik?
Életünk a véletlenek ezer füvében bujdokol –
csak a kard és a rózsa, ami fölmeredezik?
Élhet-e ködös világban a szellem –
vagy a homályban majd láthatóvá keményedik?

Félig felszállt a köd. Még nem döntötte el,
helyet ad-e a fénynek, vagy szürke sót lehel.
Csöpp mézet találtam és Sosztakovics Ötödik
Szimfóniája tudatta: Isten, ha nincs is, működik.

Zug, 2014. február 17. hétfő