Dózsa György unokája

NEMZETI DAL KÖZÖSSÉGSZEMLÉLETÉRŐL

„Vannak nagyversek, amelyek azért nem hatnak többé ránk
elemi erővel, mert elcsépeltük őket. Elkoptak a gyakori
használatban, letörlődött a hímporuk.”
1

Az elmúlt több mint százhatvan évben a Nemzeti dalról meglepően kevés elemző, ételmező jellegű tanulmány született, legalábbis mind a Petőfi-irodalom irdatlan mennyiségéhez, mind pedig magának a szövegnek a nemzeti emlékezetben betöltött szerepéhez képest. A szövegről szóló értekezések többsége ráadásul sokkal inkább kommemoratív, mint magyarázó funkciót tölt be, vagyis a szövegnek a nemzeti emlékezetben és kultuszgyakorlatban betöltött szerepére helyezi a hangsúlyt. Ez azzal jár, hogy a tanulmányok egyfajta tautologikus gesztussal újramondják a vers születésének történetét és körülményeit, illetve parafrazeálják a vers szövegét. Az értelmezések kis számának, illetve a tautologikus/kultikus indíttatásuknak nyilvánvalóan az lehet az oka, hogy mindannyian magától értetődő módon értjük a szöveget, vagyis a szöveg jelentése nyilvánvaló és elérhető mindazok számára, akik a magyarok emlékezetközösségéhez tartozónak vallják magukat.

Nem véletlen, hogy a Nemzeti dal is nagy szakrális közösségi „énekeink” sorába tartozik, vagy ahogy Gerold László fogalmaz egy eredetileg ünnepi beszédként elhangzó (!) (egyébként kiváló) tanulmányában: „Irodalmi csillagképünkben a Nemzeti dal, a Himnusz és a Szózat ikerdarabjaként ismert.”2 Csakhogy mintha szakrális nemzeti énekeinek között mégiscsak volna valamifajta hierarchikus viszony, amennyiben nyilván a Hymnus (most már a törvény erejénél fogva is) magasabb rendű volna a Szózatnál, a Szózat pedig a Nemzeti dalnál. Vagyis közel sem ikercsillagokról van szó, hanem Gerold metaforáját továbbgondolva, ugyanannak a csillagképnek különböző intenzitással fénylő csillagairól.

A szövegekkel kapcsolatban, vagyis ebből kettő esetén az énekelt változattal kapcsolatban kialakult szokásrend már önmagában is mutatja a hierarchizált viszonyt, amennyiben a Himnusz [sic!] esetében a vigyázzállás a kötelező tiszteletadás gesztusa, amely persze a Szózatnak is kijár, csakhogy a Szózat legfeljebb a nagyobb közösségi események záróakkordjaként szokott elhangzani, és összehasonlíthatatlanul kevesebb alkalommal, mint a Himnusz. A Nemzeti dal esetében nem az énekelt változat a kanonikus, és tisztelete szinte teljes egészében a március 15-ei megemlékezésekre korlátozódik.

Vajon mivel magyarázható, hogy kialakult/kialakulhatott egy ilyesfajta hierarchia a három szöveg között? A látszólag mondvacsinált kérdés annál is inkább érdekes, mert a XIX. század közepén ez a manapság magától értetődő rangsor korántsem volt evidens, sőt koronkénti eltérő a három szöveg tiszteletének intenzitása, és az egymáshoz képest elfoglalt rangsoruk is változott az idők folyamán. Érdekes módon a Hymnus szövege és dallama csak a Szózat megzenésítése után kezd egyáltalában elterjedni, és a kortársak még az 1840-es évek közepén sem tekintik magától értetődőnek, hogy Kölcsey műve betölthetné – az akkori szóhasználat szerint – a népének, néphimnusz vagy (a Szózat megzenésítését bíráló Erdélyi János szóhasználatában) „nemzeti dal” [!] funkcióját. A Szózat szövege jóval nagyobb publicitással bírt, mint a Hymnus, kultusza is jóval előbb megelőzte Kölcsey művének nagyon lassan és csak kisebb-nagyobb zökkenőkkel kialakult tiszteletét. Bizonyos értelemben azt kell mondanunk, hogy a Hymnus szövegének kanonizálódását és ezzel együtt értelmezését is a Szózathoz rendelt értelmezési hagyomány befolyásolta. Ugyanez a folyamat lejátszódott a Nemzeti dal és a Szózat korrelációjában is, amennyiben a Nemzeti dalhoz rendelt jelentéskánon alapvetően átírta a Szózat értelmezését.

Ennek az írásnak tehát az a kiinduló hipotézise, hogy ahogyan a Szózat korabeli értelmezése visszamenőleg átírta és egyben kanonizálta a Hymnus értelmezését, a Nemzeti dal ugyanúgy átírta a Szózatét, illetve közvetve a Hymnusét is. Mindkét esetben arról van szó, hogy a későbbi szöveg eltávolította az elődszöveget annak elsődleges kontextusától, amivel egyszerre szegényítette el a jelentéspotenciálját, és egyszerre tágította ki olyan mértékben, hogy immár feltölthetővé vált egyéb utólagos, későbbi kontextusokban keletkező jelentéselemekkel is. Egyszóval paradox jelenséggel állunk szemben, ugyanis míg a három szöveg között mainapság fennálló hierarchia alapján azt gondolhatnánk, hogy a Hymnus jelentéspotenciálja magában foglalja a Szózatét és a Nemzeti dalét – hiszen azért a Hymnus a legszentebb, mert abban minden benne van, ami a nemzetről mondható –, addig az értelmezéstörténet éppen fordított sorrendet mutat: a Nemzeti dalhoz kapcsolódó jelentéselemek értelmezik (és egyben teszik értelmezhetővé a mindenkori jelen nemzeti önértése számára!) a két másik szöveget. Ugyanakkor, hogy tovább növeljem a káoszt, azt is meg kell hagyni, hogy a konkrét cselekvéstől (Nemzeti dal), az erkölcsi tartáson át (Szózat) az isteni kegyelemig (Hymnus) terjed a három nemzeti szövegünk spektruma, és így már szinte önkéntelenül előáll a köztük fennálló hierarchia is.

A Nemzeti dal kultuszának és a nemzeti emlékezetben betöltött szerepének magától értetődő eleme, hogy a szöveg össznemzeti és integratív, vagyis benne a magyar nemzet teljes kulturális és szociológiai spektruma reprezentálódik. Már a szöveg címét is inkább erre való utalásként kell értenünk, mint a dalszerűséget hangsúlyozó műfaj-jelzettként. A ’nemzeti dal’ kifejezés ugyanis a teljes nemzetet átfogó „néphimnusz” értelemben használják a korban különösen a Hymnus és a Szózat megzenésítésével kapcsolatban.3 Erdélyi János például a Szózat megzenésítésére kiírt pályázat kapcsán írja 1843-ban: „A ’szózat’ nem úgy van írva, hogy nép vagy nemzeti dallá lehessen; s marad az a mi – költemény.”4 Mintha Petőfi címadása reflektálna Erdélyi Szózattal szembeni szkepticizmusára, vagyis mintha Petőfi a maga szövegét éppen a Szózat által be nem töltött funkcióra szánta volna. És valóban, mind a forradalmi napok, mind pedig az utókor azt igazolja vissza, hogy Petőfi szövegének maradéktalanul sikerült betöltenie a „néphimnusz” vagy „nemzeti dal” funkciót, helyettesítve és egyben háttérbe is szorítva a Szózatot. (Nem mellékesen a szöveg egykorú fordítói közül Zerffi Gusztáv Nationalhymne der Magyaren címmel adja vissza a Nemzeti dal címét a többek között március 18-án már röpirat formájában is terjesztett fordításában.)5 A Nemzeti dal tehát mint a teljes nemzetet integráló mű foglal helyet a közösségi emlékezetben, mintegy szimbolikus reprezentációjaként a valóban a többek között a márciusi események nyomán létrejövő új nemzetkoncepciónak, amely a nemesi nemzet szűk közösségfogalmát egy immár a népet (a kiváltságokkal eddig nem rendelkező tömegeket) is magában foglaló magyarságkoncepcióval váltja föl. Csakhogy a Nemzeti dal elsődleges kontextusa ezt a közkeletű értelmezést egyáltalában nem támasztja alá. Ebben a tanulmányban azt szeretném valószínűsíteni, hogy a Nemzeti dal közösségképzete nem integratív, hanem nagyon is leszűkítő, sőt kirekesztő jellegű, ugyanis az általa kihirdetett új nemzetfogalom csupán egyetlen társadalmi réteg szerepének abszolutizálásán alapul.

No de miből fakadhat ez a diszkrepancia a szöveg értelmezésének hagyományozódása és elsődleges kontextusa között?

J. Soltész Katalin egy Petőfi szimbólumait vizsgáló tanulmányában kijelenti, hogy a költő konvencionális, úgy is mondhatnánk, hogy a korban közhelyesnek ható, jól ismert szimbólumokkal él, többek között a politikai költészetében is. A J. Soltész nyomán járó Wacha Imre is hasonló megállapításra jut azzal a kiegészítéssel, hogy Petőfi a konvencionális szimbólumokat (kard, lánc, hajó stb.) rendszerszerűen használja, vagyis sajátos, következetes világképet formál belőlük. Ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy Petőfi természetszerűleg a hagyományból örökölt képrendszert használja, ám részben a maga képére formálja, és egyben új jelentésekkel tölti föl, amit úgy ér el, hogy a készen kapott (talált) szótárt újrakontextualizálja.

A vizsgált Nemzeti dal minden egyes képe, szimbóluma, fogalma megtalálható a reformkor hazafias lírájának szótárában, csakhogy Petőfi az örökölt szótárhoz radikálisan új kontextusokat rendel, amivel új jelentések jönnek létre gyökeresen átalakítva a nemesi nemzet hazafias költészetének képzetrendszerét. Ezzel viszont azt sikerült elérnie, hogy az örökölt szótár „eredeti” kontextusai, az egyes elemek „eredeti” jelentései elhomályosodtak, érdektelenné váltak vagy egyenesen törlődtek, illetve kizárólag a Petőfi által intencionált, az ő politikai nézeteit tükröző tartalmakkal telítődtek.

Minthogy Petőfi hatástörténete olyan kivételesen sikeresnek mondható, hogy kis túlzással kijelenthető, hogy a mindenkori magyar nemzeti önelbeszélés valamiképpen Petőfihez vezet, így csak rajta keresztül vagyunk képesek látni az őt megelőző közösségi reprezentációt szolgáló szövegeket, így a Szózatot és részben a Hymnust is.

Mint fentebb érintettem, a szöveg címadása azt jelzi, hogy a ’nemzeti dal’, ’nemzeti vagy néphimnusz’ funkciójára kijelölt Szózat és Hymnus valamiképpen alkalmatlannak bizonyult ennek a szerepnek a betöltésére. Petőfi versének ambíciója nem kisebb, minthogy ezeket helyettesítse egyszer s mindenkorra, és egyben feleslegessé, meghaladottá nyilvánítsa az általuk reprezentált nemzetképzetet. No de hogy lehet az, hogy Kölcsey és Vörösmarty művei elégtelennek bizonyultak a ’nemzeti dal’ funkciójának betöltésére?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához elsőként a megszólított, vagyis a ’magyar’ jelentéskörének felfejtése szükséges. Már részben a Szózat is átértelmezte Kölcsey „magyar”-fogalmát, amennyiben Kölcseynél a magyar (és egyben a magyar nép) elsődlegesen felekezeti mezőben értődik, vagyis olyan nemesi közösségként jelenik meg, amelynek a világképe dominánsan a protestáns történelem-értelmezés képzetein alapul. Minthogy a Szózat kanonizálja a Hymnust, így a Szózat magyar-fogalma átírja a Hymnusét, és tulajdonképpen kitörli a jelentésmezejéből a felekezeti elemet, és a „magyar” szót a nemesi nemzet jelentésére redukálja. A Szózat megszólított magyarja ugyanis nem más, mint az a (főleg megyei) nemes, aki a reformkorban a kizárólagos politikai monopóliummal, vagyis kizárólagos politikai cselekvőképességgel bírt. A hagyomány a Nemzeti dalt úgy tartja számon, mint amely a Szózat „magyar” szavának a jelentését kibővítve, a mai napig érvényes nemzetfogalmat megteremti.

A Nemzeti dal látszólag nem definiálja a „magyar” jelentését, vagyis a lehető legtágabb horizontot nyitja a kifejezés jelentéssel való feltöltéséhez, és ráadásul további magyarázatra nem szoruló evidenciaként kezeli a szó jelentéskörét. Vagyis a szöveg „magyar” kifejezésének immanens jelentése van, amely retorikai értelemben csakis azonosulást vagy elkülönülést tesz lehetővé.

A Nemzeti dal szerint magyar az, aki eddig rab volt, de egykor katonai erényekkel büszkélkedhetett; magyar az, aki elég bátor meghalni a hazáért; magyar az, akinek az ősatyái abban a földben (értsd haza földje) nyugosznak, amelyet ők szereztek; magyar az, aki szégyelli a történelem során elszenvedett megaláztatást; magyar az, aki most és egyszer s mindenkorra képes és kész helyreállítani a félresiklott történelmet. És végül óvatosan mondom: magyar az, aki nem sehonnai bitang,6 vagyis nem idegen. (Itt nem dönthető el egyértelműen, hogy akkor lesz-e bitang ember a potenciálisan magyar, ha gyáva, vagy az gyáva meghalni, aki sehonnai bitang ember. Az első esetben a Szózat hűségre való felszólításának negatív lenyomatával találkozunk, viszont ez azt is megengedi, hogy az idegen eredetű ember is magyarrá válhat, ha hűséges a hazához, a második esetben tisztán nacionalista képzettel van dolgunk: az idegen azért is veszélyes, mert nem fog meghalni a hazáért, így eleve kivetendő a potenciális magyarok közül.)

Annyi talán érzékelhető a hevenyészett felsorolásból, hogy a Nemzeti dal magyarság-képe majdnem tökéletesen lefedi (harci erény, ősapák, dicső múlt, korcs jelen, az emlékezés reménye stb.) a nemesi nemzet önelbeszélését, de itt és most a ’majdnem’-re kell helyeznünk a hangsúlyt, mert valójában egyáltalán nem feleltethető meg a vers magyarság-értelmezése a nemesi szótáréval.

Van Petőfinek egy 1847-es Magyar vagyok című verse, amelyben saját magyarságát a nemesi nemzet önképének önmagára vonatkoztatott nemzet-karakterológiai közhelyeivel látja bizonyítottnak: 1. „extra Hungariam”-toposz: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy terűletén. / Egy kis világ maga.”; 2. sírva vigadó jellem: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.”; 3. a dicsőséges múlt büszke tudata: „Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A multnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.”; 4. a korcs jelene ostorozása: „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kisértete; / Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe.” Ez az öndefiníció tipikus és tökéletes példája Petőfi kisajátító eljárásának, hiszen míg önmagára vonatkoztatja (mi több: felismeri önmagában!) a nemesi nemzet karakterjegyeit, addig az biztosan tudható, hogy Petőfi ebben az értelemben (származás, ősiség, nemzetkarakterológiai vonások stb.) egyáltalán nem tekinthető magyarnak.7

Míg a Magyar vagyok magyarság-definíciója minden elemében a nemesi nemzet önleírásának elemeit ismétli, még a múlt dicsőségének és a jelen elkorcsosulásának szembeállítása sem lép túl a nemesi önszemlélet szótárán, addig a Nemzeti dal definíciója már számos ponton eltér ettől az önleírástól.

Amennyiben az a magyar a Nemzeti dal szótára szerint, aki eddig rab volt, és most pedig szabad akar lenni, akkor a magyar csupán az eddig kiváltságokkal nem rendelkező köznép lehet, hiszen a nemesi nemzet önmagát semmilyen szempontból sem tartotta rabnak. (Illetőleg amennyiben a Habsburgoktól való függetlenségi diskurzust beemeljük, annyiban igen, viszont sem a reformkorban, sem a negyvenes években a függetlenségi elbeszélés nem domináns szólama a rendi politikának.)

Másik oldalról magyar az, aki szabadságot akar, vagyis olyasmit, ami nem áll rendelkezésére, amiért harcolnia kell. A nemesi szabadságfogalom pozitív és meglévő, ám kétségtelenül óvandó állapotként írja le a szabadságot, ami olyan történeti jogként definiálódik, amelynek kezdettől fogva birtokában volt a magyar nemesség. Vagy ahogyan ezt Wesselényi megfogalmazta a Balítéletekben:

Azon fő vonások, mellyek alkotmányunk’ tulajdoni [hatalom korlátozása és felhatalmazás joga végrehajtói és törvényhozói hatalom megosztása, személyi és vagyonbiztonság] nálunk eredetiek ’s melylyek már akkor díszlettek, midön azoknak nemléte más nemzetek közt gyászt és zavart okozott.8

A reformkor liberálisai ezeket a megőrzött szabadságjogokat óhajtották kiterjeszteni a népre is, vagyis nem karddal kivívandóként gondolták el. Így aztán a Nemzeti dal szabadságra törekvő, mégpedig azért karddal kivívó magyarja csakis a nem nemes lehet, vagyis a vers megszólítottjai csakis és kizárólag a nem nemesek lehetnek.

Viszont, ha ez így van, akkor választ kell adnunk arra is, hogy miként kerül ide az „ősatyák” emlegetése, ami alapvetően a nemesi identitás genealogikus elbeszélésen alapuló nemesi identitás talpköve. Az egykor szabad és harci erényekkel rendelkező „ősatyák” tettei képezik ugyanis az utódok (értsd: nemesek) jogainak és privilégiumainak legitimációs alapját. Vagyis a nemesség azért rendelkezik kiváltságokkal, mert az ősei vérrel vették és vérrel védték meg ezt a hazát, viszont az érvelés fordítva is igaz – és ez az érvelési mód a domináns a reformkorban jellemzően pl. Wesselényinél –, akik nem rendelkeznek a kiváltságokkal, azoknak az ősei vagy eleve rabszolgák voltak, vagy a honfoglalók által itt talált és legyőzött őslakók, vagy harcolni gyáva és ezért lesüllyedt szabad magyarok. Azaz a nemesi szemlélet szerint a nép a leigázottak vagy a gyávák utóda, ezért nem rendelkezik a nemességgel azonos jogokkal, és semmiképpen sem azonos a magyarokkal.

Ehhez képest Petőfi szövegének hátterében egy másik, a nemesi nemzetével radikálisan ellentétes eredetmítosz áll, amelynek egyik megfogalmazását éppen ez idő tájt (1848. február–március) írott Lehel vezérben fejti ki:

 

Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
Nem volt még korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az első a nemzetben,
Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
Hej pedig ugyancsak járta az ütközet,
Nem űlt a nép otthon a kemence megett,
Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
Aki épen kellett az eke szarvára.

 

Azaz a honfoglalás idején, illetőleg azt megelőzően nem volt megkülönböztetve nemes és nemtelen, csupán a munkamegosztás alapján különültek el a társadalmi csoportok, de harci erényekben és dicsőségben, és a származás tekintetében is egyenlők voltak, majd ez az egyenlőség bomlott meg a nemesi önkény miatt. Ez az alternatív eredettörténet természetesen nem Petőfi találmánya, Arany János egy 1847 februári levelének gondolatmenetét idézi, amelyet Arany a népies eposz kapcsán fejt ki:

Ha én valaha népies eposz irására vetném fejemet: a fejedelmek korából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak… a fejedelmet atyának, patriárkának, elsőnek az egyenlők közt. Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők ígénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajúlhatott; mai napig is dacol a zsarnoksággal; azért durva, nyakas, megigázhatatlan; de azért merész, őszinte és tiszta is. S e nemes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szolgailag csúszkálni nem tuda, szolgává kényszeríttetett: ellenben jöttek idegen földrül, támadtak a haza megnyűgzött idegen népe közül szolgák, s azok lőnek urakká. (Arany Petőfihez, Szalonta, 1847. február 28.)

Az Arany-féle elbeszélésben tehát az urak idegenként azonosítódnak, míg az igaz magyar vért a földmíves parasztság őrzi. Ez az értelmezés éppen az ellentéte az addig bevettnek tekinthető és domináns nemesi elbeszélésnek, és táptalajául szolgál a későbbi, pontosabban éppen ez idő tájt kialakuló nacionalista közösségi mítosznak, amely tételez egy őseredeti közösséget, amelynek a hordózója a nép maga. Hogy Arany honnan vette ezt az értelmezését, arra a szakirodalom nem ad kimerítő választ. Kulin Ferenc a reformkori Dózsa-kép alakulását elemző könyvében Wesselényi nagy könyvéhez kapcsolja Arany nézetének forrását,9 ám ez nem meggyőző, ugyanis maga Wesselényi eléggé ellentmondásosan viszonyul a jobbágyság kialakulásának kérdéséhez. Egyrészről elismeri, hogy a jobbágyok egy része a jogvesztés útján került szabad magyarok státuszából függő állapotba, ám e jogvesztést jogos büntetésként tálalja:

A parasztság eredete […] egyfelől azoknak büntetésekből származott, kik mint gyávák vagy árulók a’ haza ellen vétettek, ezek maradékival együtt örök szolgaságra jutottak; – másfelől a’ fegyverrel és vérrel szerzett ország’ meghódított lakosit ’s foglyokká tett ellenségeiket az akkori kor szokása szerint szolgaság járma alá tették.10

Mert ugyan Wesselényi azt mondja, hogy a jobbágyi állapot „undok fertelme az emberiséget levetkező embernek”, de jogi értelemben mégis rendjén valónak tatja a földbirtokos és az ő birtokát művelő, és ezért szolgáltatásokkal „fizető” nemes-jobbágy viszonyt. Természetesen álláspontja a reformkori liberális nemesség álláspontját tükrözi, amely a történelem során kialakult status quo-nak a tudomásul vételével annak megváltoztatását tekinti céljának.11 A jobbágyi státust egy történeti folyamat eredményének tekinti, és ennek felszámolását is a nemesség által őrzött történeti jogok kiterjesztése révén látja megvalósíthatónak. Arany azonban már a jogfosztást magát is erőszaknak és jogtalanságnak tartja, és nyilvánvalóan nem történeti, hanem természetjogi érvelést használ. A fentebb idézett levelében így fogalmaz:

Dózsát mosolygod talán? hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakció a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel birók harca a vagyonosok ellen; de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen. Istentelen(?) rabszolgalázadás Szent-Domingón.

A természet örök törvényére való hivatkozás azt valószínűsíti, hogy Arany inkább Horváth Mihály 1841-es, a Dózsa-féle parasztháborút elemző tanulmányának gondolatmenetére alapozza nézetét. Horváth ugyanis mindvégig természetjogi érveléssel él, amikor a jobbágyi státust igazságtalan állapotként értelmezi, illetve a jobbágyság létrejöttének magyarázatában is csak részben követi Wesselényit. Annyiban egyetért a báróval, amennyiben egyrészt az itt talált és meghódított őslakosokból eredezteti a jobbágyokat, ugyanakkor a szabadokból lett jobbágyok jogvesztését nem gyávasággal magyarázza, hanem abból a tényből eredezteti, hogy a királyi birtokok földesurakhoz kerülvén, az azon lakó és addig szabad udvarnoki réteg („királyi és egyházi szabad pórok”) az urak „hatalombitorlása s féktelensége által szabadságaiktól megfosztván […] földhöz szorított jobbágyságba estek.”12 Ez az eredettörténet sokkal közelebb áll Aranyéhoz, mint Wesselényié, ráadásul Horváth tanulmánya az első olyan írás, amely nem vagy nem kizárólagosan elítélő hangnemben tárgyalja a Dózsa-felkelést. Pl. a kétségtelen vérengzést és kegyetlenséget annak elrettentő példájaként tárgyalja, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha egy társadalmi csoport megfosztatik a természeti jogaitól.

Vagyis a Nemzeti dalban emlegetett honszerző ősatyák a nép ősei is lehetnek, sőt azt kell mondani, hogy a vers történelemfelfogása arra enged következtetni, hogy bizony kizárólag a népé és semmi esetre sem a nemességé. A szöveg múltképzete radikálisan eltér a nemesi nemzet múltfelfogásától, amennyiben nem folyamatként, hanem megszakítottságként képzeli el a történelmet. A nemesi nemzet genealogikus önelbeszélése feltételezi a múlt (az ősök) és a jelen közti folyamatosságot, lévén ez adja a nemesség legitimitását. A nemesi nemzet elkorcsosodását ostorozó republikánus hagyományt követő elbeszélések (nyilván legtisztábban Berzsenyinél) mindig elfajulásról beszélnek, nem pedig elszakadásról: vagyis legfeljebb azt állítják, hogy a jelen diagnosztizált erkölcsi (katonai stb.) romlása egy folyamat eredményeként állt elő.13 Petőfi szövege megidézi ezt a hagyományt, ám a múlt és jelen között radikális szakadást lát, amelyet az idő kizökkenéseként értelmez. A századok (értsd történelmi idő, tulajdonképpen a honfoglalástól 1848-ig terjedő magyar történelem) nem a folytonosság fenntartója, hanem a gyalázat forrása, a jelennek pedig éppen ezt a gyalázatot kell most és mindörökre letörölni, vagyis helyrezökkenteni a kisiklott időt:

 

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!

 

A Nemzeti dal történelemfelfogása eszkatologikus, vagyis az egykori pozitív állapotot egy nagyszabású apokalipszis során bekövetkező megváltó gesztus állíthatja csak vissza. Sokan írtak a Petőfi-szakirodalomban arról, hogy körülbelül a Levél Várady Antalhoz (1846. május 22.), illetve Az ítélet (1847. április) óta egyértelműen millennarista történelemfelfogás tükröződik Petőfi költészetében, amely egyfajta szekularizált – itt-ott a blaszfémiáig menően – megváltás és apokalipszis történetként fogalmazza meg politikai ideológiáját. Innen a Nemzeti dal programjának „Most vagy soha” radikalizmusa, amely a cselekvés egyszeriségének apokaliptikus pillanatába sűríti az idő helyreállításának megváltó gesztusát. Itt most nincs hely annak kifejtésére, hogy mindez miképpen fakad a romantikának a szakralitás evilági lehetőségeit kutató ideológiájából, és hogyan kapcsolódik Vörösmarty „földi menny” koncepciójához, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a történelem és múltképzet radikálisan szemben áll a nemesi elbeszélés folytonosságot tételező történelemkoncepciójával.

Vagyis a látszólag a nemesi szótárhoz tartozó „ősatyák” képzete a Nemzeti dalban nem a nemességhez, hanem a jogfosztott néphez kötődik, azaz a magyar fogalmának jelentésköréből ezen kritérium alapján is kizárható a nemesség.

Az „ide veled régi kardunk” sorban a kard első látásra ugyancsak a nemesi attribútumok egyike, ugyanakkor a régi kard visszaszerzése szintén kapcsolható a parasztság/jobbágyság Arany és Petőfi által vallott eredettörténetéhez. Az 1846-os A nép című vers ezen sora „Egyik kezében ekeszarva, / Másik kezében kard” Kerényi Ferenc szerint többek között Garay János Kelet népéhez című 1845-ös versének következő soraira referál: „S itt van a nép! mely nyolcz századon túl / A nemessel együtt vérezék, / Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl.”14 Garay is vallja a népnek a honfoglalóktól való eredeztetését: „Itt van a nép, vére még a vérnek, / Sarjadéka a szent hét vezérnek!…”, ugyanakkor verse jellegzetesen a szabadelvű reformnemesség nézőpontjából érvel a jogkiterjesztés erkölcsi és nemzeti kötelessége mellett. Nem a jobbágy rázza le az igát, hanem a nemes adja neki a szabadságot. A nemesnek régi esküjét kell megtartania, amely arra vonatkozik, hogy a hazáért cselekvők (vérüket ontók) összességét tekinti nemzetnek:

 

Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád, –
És, ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.

 

A Garay-szövegnek mind szóhasználata, mind politikai ideológiája eltéveszthetetlen Petőfi több későbbi szövegére nézvést.

Garaynál megtalálható a „magyarok istenére” tett eskü motívuma is, amely ott az egykori fogadalom (tehát a jobbágyság beemelése a nemzetbe) megszentelését szolgálja:

 

És te isten, a véghetlen égben.
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
A mi esküt a nemzet teve, –

 

A Nemzeti dal annyiban módosítja Garay képét, hogy a magyarok istenére tett eskü immár nem a nemesség jogkiterjesztő gesztusát legitimálja, hanem az alávetettek önmaguk felszabadítására tett fogadalmát.

Összefoglalva az eddigieket azt mondhatjuk, hogy a Nemzeti dal szótárának magyarságdefiníciója egyértelműen a népre vonatkozik, sőt a népre korlátozódik, és látványosan kizárja a magyarság köréből a nemességet, lévén a szöveg egyetlen elemével sem lehet azonosítani a nemesi önképet. A nép fogalma és képzetköre persze meglehetősen képlékeny Petőfi költészetében, ám legalább háromféle jelentéskörben biztosan értelmezhető. Egyrészt Petőfi politikai eszmerendszerének forrásai alapján a nép a francia ’peuple’-nek felel meg, vagyis olyan politikai jogokkal nem bíró, társadalmilag heterogén réteget jelöl, amelyet csupán a politikai jogok megszerzésének vágya integrál.15 Másfelől természetesen a nép konkrétan a földművelő jobbágyságot jelenti Petőfi gondolatvilágában, amely viszont a francia forradalom eszméiből ismert politikai jelentéssel telítődik. Harmadsorban a nép – különösen a későbbi nacionalista recepcióban – a magyar nemzet ősi lényegének hordozóközegeként is értelmeződik a német Volk értelmében.

A nép politikai megszólításának, forradalmi erőként való felhasználásának eszmetörténeti mintázatát nyilván a francia forradalom ideológusainál kell keresnünk, ám e megszólítás nyelvi-kulturális hagyományait a Dózsa-féle parasztfelkelés szolgáltatta.

Közismert a Nemzeti dalról, hogy Petőfi a verset még március 13-án írta, és a március 19-ére tervezett reformlakomára szánta, amely egybeesett a József-napi vásárral, amely így hipotetikusan olyan hallgatóságot tételez, amelyről biztosan állíthatjuk, hogy a vidékről a vásárra feljövő parasztokat is magában foglalja. Az már kevésbé közismert, hogy Varga János feltételezése szerint először erre az alkalomra Petőfi a Dicsőséges nagyurak kezdetű (nem lévén autográf kézirat, és az első kiadás is csak 1873-as, mégpedig a Jókai által szerkesztett Üstökös hozta le, nem tudjuk, mi lehetett a címe: később A mágnásokhoz címen jelent meg) verset szánhatta erre a bizonyos reformlakomára.16 Ezt az valószínűsíti, hogy a Jókaitól fennmaradt emlékezés szerint Petőfi az április 11-én írt verset felolvasta a Közvélemény Asztalánál a Pilvaxban, nyilván azzal a céllal, hogy bemutassa, mit szán arra a bizonyos 19-i lakomára. Jókai leírásából tudjuk, hogy ő maga javasolja Petőfinek, hogy égesse el azonnal a verset, amit – a költőre kicsit sem jellemző módon, az meg is tesz – lévén a szöveg még a forradalmi ifjak számára is túl radikális. Jókai szerint Sükei Károly megjegyezte a művet és leírta, ami lehetővé tette, hogy március 16-án kéziratban terjedjen, nem kis riadalmat kiváltva a győztes forradalom mérsékelt vezetőiből. Ugyanis a vers egyszerűen a főnemesség kiirtására szólítja fel a parasztokat:

 

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!…

Varga tanulmányából tudjuk,17 hogy Vörösmarty személyesen kérte számon Petőfin a vers radikalizmusát, mondván, hogy akkor Széchenyit és Eötvöst is ki kell irtani a főnemesekkel együtt, mire Petőfi csak annyit mondott, hogy „Kettőjükért csak nem érdemes kivételt tenni!”. A vers zárlata ugyan annyiban visszavesz gyilkos radikalizmusából, amennyiben azoknak megkegyelmezhet, akik csatlakoznak a néphez, ám a nemzet integrálását mégiscsak a nép szempontjai szerint gondolja megvalósíthatónak:

 

Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

 

A Dicsőséges nagyurak ismeretében, nem csodálkozhatunk azon, hogy Jókai visszaemlékezése szerint Petőfiben egy új Dózsa Györgyöt látott a pozsonyi diéta: „Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.”18 Vagy ugyanő később így ír: „Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy II. Dózsa Györgyöt készül eljátszani.”19. Jókai Mór: Írói arcképek, mek.oszk.hu/00700/00793/html/jokai16.htm]

A Dózsa-image persze nem véletlen: egyrészt Varga János kiváló tanulmányából azt lehet megtanulni, hogy bizony a pilvaxos ifjak tényleg készültek arra, hogy a vidéki népet emisszáriusok útján felvilágosítsák a forradalom győzelméről, amivel egyben a forradalom mellé akarták állítani.20 Erről a tervükről a forradalomhoz csatlakozó szabadelvű nemeseknek (különösen Nyáry Pálnak és Klauzál Gábornak) sikerült lebeszélni őket, de így is spontán parasztlázadások törtek ki szerte az országban,21 miközben március 16-án már kéziratos másolatban terjedt a Dicsőséges nagyurak szövege is. Nem véletlen, hogy a pesti polgárság rettegve várta a március 19-i József-napi vásárt, amelyre sok vidékről felözönlő paraszt részvételére számítottak, amit fenyegető veszélyként éltek meg.

Úgy tűnik, hogy Petőfi valóban rájátszott a Dózsa-szerepre, és éppen a jobbágyság fellázításával vélte megteremthetőnek a forradalom tömegbázisát (természetesen a nagy francia forradalom mintájára). A Nemzeti dal mintegy a Dicsőséges nagyurak helyettesítőjeként látszólag kevésbé radikális hangvételben, de ugyanazt a szerepet volt hívatva betölteni, mint az elégetett szöveg. A Nemzeti dal engedménye abban áll, hogy a nemesi szótár kifejezéseit használja, ám – mint fentebb próbáltam bizonyítani – minden elemében a népet (jobbágyságot, parasztságot) tekinti a nemzetalkotó elemnek.

Varga idézi Wesselényi Kossuth-hoz írott 1848. március 23-i levelét, amelyben Wesselényi arról tesz tanúbizonyságot, hogy bizony érti a Nemzeti dal célzatát, és felismeri, hogy itt nem a nemzet egyesítéséről, hanem a nép kitüntetett szerephez juttatásáról van szó, és mivel a nép a szegénység nyomása alóli „egyszerrei felszabadulását reméli […] Megtanulandja könnyen ez a szerencsétlen Nemzeti dalból az ’Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk’-et. Csakhogy könnyen megeshetik, miszerint azt értendi rajta, hogy sem megyei, sem földesúri elöljáróinak az ’eskü’ elmondása után többé ne engedelmeskedjék.”22

Petőfi már 1847-ben tanúságát adja Dózsa-kultuszának, amikor Arany fentebb idézett levelére válaszol:

Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönnmarad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az (…) enyém is. (Petőfi Aranyhoz, 1847. márc. 31.)

Biztosan tudjuk, hogy Petőfi Dózsa-kultusza jóval korábbról datálódik, mégpedig pápai diákoskodása idejéből. Kulin Ferenc hívja föl a figyelmet Orlai Petrich Soma: Viszontorlás című Dózsa-novellájára, amely a Pápai Képzőtársaság 1842-es pályázatára készült, és 1845-ben jelenik meg a Tavasz című zsebkönyvben. Tudjuk, hogy Petőfi olvasott fel a novellából.23 Csakhogy a szöveg csonkán jelent meg itt, Hangay Zoltán csak 1971-ben adta ki az Irodalomtörténetben a kéziratban maradt részt, amely Dózsa ceglédi beszédét tartalmazza.24 Maga az a tény, hogy Dózsa ceglédi beszédét, amely az összegyűlt keresztes hadakat az uraik ellen lázítja, ki kellett hagyni a nyomtatott változatból, azt mutatja, hogy túl radikálisnak érzékelték a szerkesztők vagy maga Orlai. Másrészt az is érdekes adalék, hogy egyáltalában Dózsával beszédet mondat Orlai,25 ugyanis ez arra enged következtetni, hogy Orlai és valószínűsíthetően Petőfi is ismerte azokat a forrásokat, vagy azoknak egy részét, amelyek tartalmazzák Dózsa – egyébként tévesen – ceglédinek mondott, fiktív beszédét.26 A történetírók többsége ugyanis még csak említést sem tesz arról, hogy Dózsa bármiféle beszédet mondott volna, vagyis Orlainak kellett ismernie olyan irodalmat, amely tartalmazta a beszédet, vagy legalább a beszéd gesztusát.27

A történettudomány három olyan egykorú, vagy valamivel későbbi forrásról tud, amelyek tartalmazzák a beszédet: Taurinus István Stauromachia (1518–19.);28 Ludovicus Tubero Commentariorum de temporibus suis…; Brutus János Mihály Magyar históriája.29 A három forrás az 1840-es években biztosan ismert, és hozzáférhető volt lévén mindegyiknek újabb kiadása, amit az is bizonyít, hogy mind Horváth Mihály a nagy történeti művének 1843-ban Pápán megjelent kötetében,30 mind Eötvös 1847-es Dózsa-regényében mindhárom forrásra történik hivatkozás. Az egyébiránt elég sokatmondó, hogy sem Horváth, sem Eötvös nem idézi a Dózsa-beszédeket. (Eötvösnél ez annál is inkább szembetűnő, mert regényről van szó, amelyben Lőrinc barátra van ruházva az ideológus szerepe, egyébként annyiban hitelesen, amennyiben Szűcs Jenő kutatásai óta tudjuk, hogy az obszerváns ferencesek szakadár prédikátorai adhatták az ideológiai hátterét a parasztlázadásnak, amelynek a fiktív Dózsa-beszéd[ek] csupán egyfajta összefoglalói.)31 Vagyis elképzelhető, hogy a Dózsa-beszédek idézése azért maradt ki még az egyébként az egész Dózsa-felkeléshez némi liberalizmussal közeledő szerzők műveiből is, mert egészen egyszerűen még a XIX. század közepe táján is túl radikálisnak hathattak a maguk retorikájával.

Dózsa-beszéde ugyanis a lázító beszéd prototípusa, ráadásul egyfajta chiliasztikus szemlélettel átitatott apokaliptikus narratívaként fogalmazódik meg: érvelésében többnyire Istenre hivatkozik, amikor az egyenlőtlenséget (rabszolgaságot, szolgaságot stb.) mint természet és Isten ellen való állapotot, sőt vétket mutatja be. A beszédeknek alapvetése a parasztság és a nemesség egykori egyenlőségének tétele, amely az ember teremtett voltából következik. Taurinus az egyenlőtlenséget egyrészt általános teológiai elvekkel szembenállóként mutatja be, talán a korabeli obszerváns szerzetesi prédikációk visszhangjaként,32 másrészt pedig a római köztársasági erényekkel szembenállóként definiálja a nemesség kiváltságszerzésének bűnét. Vagyis Taurinus nem beszél a magyar nemzet eredendő egyenlőségéről. Tubero ugyanakkor speciálisan a magyar nemzet egykori, Attila alatt meglévő eredendő egyenlőségét hangsúlyozza, és ennek az egyenlőségnek a megszűnését, illetőleg feledésbe merülését kárhoztatja.33 (Tubero művéből is merítő Brutusnál az isteni egyenlőség helyébe egyfajta természeti törvényből fakadó egyenlőségfogalom lép, de Brutusnál is megvan a nemesség és parasztság egykori egyenlőségének képzete.)34 Ezt az egyenlőséget a nemesség önkénye szüntette meg, majd a történelem folyamán a feledés homályába veszett. Mindhárom változat hosszan ecseteli a nemesség romlottságát, ami főleg a fényűzésben, harácsolásban és a jobbágyság kizsákmányolásában nyilvánul meg. Mindhárom szöveg egyértelműen kimondja, hogy most itt van az egyszeri és kihagyhatatlan alkalom az ősi és/vagy istentől való szabadság visszaszerzésére, amit a nemesség kiirtásával lehet elérni.

A népet mint politikai tényezőt és erőt tematizáló Petőfi-szövegek (főleg: A nép, 1846; A nép nevében, 1847; Dicsőséges nagyurak, 1848) politikai állásfoglalása (eredet, helyzetértékelés, cél) csak többé-kevésbé fedi a Dózsa-beszédek ideológiáját. Például a legfeltűnőbb hiány éppen az egykori egyenlő és szabad státus állítása, bár a nép rabsága Petőfinél is isten ellen való vétek.35 A szabadságot ezekben a szövegekben nem visszaszerzi a nép, hanem újonnan jut hozzá. A nép nevében ezen szakasza („S miért vagytok ti kiváltságosok? / Miért a jog csupán tinálatok? / Apáitok megszerzék a hazát, / De rája a nép-izzadás csorog.”) világossá teszi, hogy a hazát a nemesség ősei szerezték, a nép – az Arany által leírt eredettörténettel ellentétben és a nemesi elbeszélésnek megfelelően – nem azonos a honszerző ősökkel. A nép így kivívhatja, megszerezheti a szabadságot, nem pedig visszakövetelheti. Bizonyos értelemben még a Dicsőséges nagyurak radikalitása is ezt sugallja, hiszen a (fő)nemesség elleni fellépés célja annak kikényszerítése, hogy a népet is testvérként fogadja be, és egyenlőként kezelje: „Felejtsük az ezeréves / Kínokat, / Ha az úr most testvérének / Befogad; / Ha elveti kevélységét, / Címerit, / S teljes egyenlőségünk el- / Ismeri.” Azt kell tehát mondanom, hogy politikai programként ez a szemlélet nem lép túl a liberális-szabadelvű nemesi reformprogram jogkiterjesztésen nyugvó célkitűzésein, legföljebb megvalósításának/ megvalósulásának radikális módjában tér el attól.

Mindebből két következtetés adódik: Petőfi nem ismerte azokat a Dózsa-beszédeket (Tubero, Brutus), amelyek tartalmazzák a speciálisan a magyar nemzetre vonatkoztatott egykori egyenlőség eszméjét, ám ez nem zárja ki, hogy Taurinus eposzát ne olvasta volna.36 A másik következtetés az lehet, hogy a Nemzeti dalban, amely szakít a nemesi-liberális jogkiterjesztés alapvetésével, és a szabadságot nem megszerzendő, hanem visszaszerzendő célképzetként tételezi („Ide veled, régi kardunk!”), nem a Dózsa-beszédekből való, hanem példának okáért Arany levelében olvasott ideológiával egészül ki a Dózsa- képzet. Ennyiben a Nemzeti dal még radikálisabb programot vázol fel, mint a Dicsőséges nagyurak, holott látszólag jóval befogadóbb és megengedőbb szövegnek tűnik. Paradox módon az történik, hogy míg a Dicsőséges nagyurak a jogkiterjesztés elérését tekinti célnak, és csupán a megvalósulás kikényszerítésének módjában tér el a mérsékelt liberális felfogástól, addig a Nemzeti dal éppen fordítva jár el: radikálisan új ideológiát csomagol nemesi-szabadelvű retorikába. A Nemzeti dal ideológiája annyiban kapcsolható a Dózsa-beszédek ideológiájához, amennyiben itt is szerepel a rabság Isten ellen való vétekként való felfogása (a refrén funkciója, a magyarok istenére tett eskü a rabság eltörlését célozza meg, hiszen ez az, ami nem tetszhet az istennek), a hajdan volt szabadság visszaszerzése, a cselekvés egyszeriségének és elkerülhetetlenségének állítása („Itt az idő, most vagy soha!”). Talán csak a nemesség fényűző erkölcstelenségének ostorozása hiányzik ebből a szövegből, amit taktikai okokkal magyarázhatunk, hiszen többek között ettől tűnik befogadóbbnak a szöveg.

A magyarok istenére tett eskü egyrészt a már említett Garay-szöveg nyilvánvaló hatásaként értelmezhető, és egy olyan ősállapot metaforája, amely az egykori egységes és szabad nemzet korának metafizikus legitimációját jelöli. A „magyarok istene” kifejezés nyilvánvalóan két képzetkört integrál magába: egyrészt a protestáns nemzet és történelemszemlélet hatását, amely a zsidó-magyar párhuzamot mint analógiát kínálja a magyar nép/nemzet (értsd protestáns magyarok) önértelmezéséhez, másrészt pedig a zsidó-keresztény isten fennhatóságán kívüli, tehát mondhatni „pogány”, mégis egyetlen istent valló állapot autenticitásának kifejeződése.37 Az első képzetkör Kölcsey Hymnusában teljesedik ki és válik a magyar nemzeti önelbeszélés (mára felekezetiségétől megfosztott) alapjává, míg a másik hagyományszál olyan alternatív transzcendens legitimitás lehetőségét kínálja, amely éppen a különbözőségénél fogva nyújt erős alapot a nemzettörténet újrakezdéséhez vagy újra elbeszéléséhez. Sejtésem szerint Petőfinél a „magyarok istene”- képzet ennek az újrakezdésnek a megszentelését szolgálja a Nemzeti dalban, és ennyiben a Dózsa- beszédek (főleg Taurinusnál és Tuberónál) jelenlevő szakrális legitimitását ismétli meg. A nép és a nemesség az egyetemes zsidó-keresztény isten érájában nem lehet egyenlő, hiszen éppen a zsidó-keresztény isten által uralt történelmi idő hozta létre az egyenlőtlenséget, amely viszont isten ellen való, vagyis az egyetemes isten nem igazságos isten, így a magyarok istenéhez kell fordulni a nép igazságát orvosolandó.

Hipotézisem szerint tehát a Dicsőséges nagyurakat helyettesítő Nemzeti dal csupán annyiban tűnik integratívabbnak a legenda szerint elégetett, radikális versnél, amennyiben a képrendszere és fogalomkészlete a nemesi hazafias költészet szótárából építkezik. Ugyanakkor a Nemzeti dal kisajátítja és újrakontextualizálja ezt a nemesi nemzeti szótárat mégpedig úgy, hogy a fiktív Dózsa-beszéd narratívájába illeszti a nemzetre vonatkozó hagyományos fogalmakat, szimbólumokat. A szöveg intencióját tekintve épp olyan lázító és radikális maradt, mint akár a Dicsőséges nagyurak, csakhogy retorikája és képrendszere alkalmassá teszi arra, hogy az össznemzeti reprezentáció szövegeként kezelje az utókor.

A Nemzeti dal nem önmagában lesz a teljes nemzetet reprezentáló emlékezethellyé, hanem azzal a gesztussal, hogy a Hymnus és Szózat magyar fogalmának jelentését a nép fogalmával egészíti ki. Ez magyarázza, hogy miként tartozik össze a három szöveg (miként alkot csillagképet, ha tetszik) a nemzeti önelbeszélés mindenkori képletében.

  1. Makay Gusztáv: „Édes hazám, fogadj szívedbe!” Budapest, Szépirodalmi, 1959. 191.
  2. Gerold László: Petőfi Sándor: Nemzeti dal. Híd, 1994/ 5–6. 368.
  3. Laczkó András hívta föl arra a figyelmemet, hogy Csokonai Béka-egérharcában a Marseillest nevezik nemzeti dalnak, ami Petőfi szövegével kapcsolatban nem mellékes. Laczkó Andrásnak amúgy is köszönettel tartozom e tanulmány anyaggyűjtése közben nyújtott segítségéért.
  4. Erdélyi János: Levelek Ottiliához. Regélő Pesti Divatlap, 1843. május 18.
  5. Kiss József: A Nemzeti dal egykorú fordítói és fordításai. In Petőfi és kora. Szerk.: Lukácsy Sándor és Varga János, Budapest, Akadémiai, 1970. 457. A többi egykorú fordító (Hoffmann Károly, Dux Adolf, Weyl József) National-Lied címmel fordítja a szöveget.
  6. A kifejezés etimológiájáról ld. Elek Oszkár: Sehonnai bitang, Magyar Nyelv, 1939. 1–3. füzet, 23.
  7. Erről lásd írásomat: Mennyire volt magyar Petőfi? http://www.avorospostakocsi.hu/author/milbacher-robert/ 2013. május 10.
  8. Wesselényi Miklós: Bal-Ítéletekről. Reprint kiadás, Budapest, 1986. 178.
  9. Kulin Ferenc: Hódíthatatlan szellem. (Dózsa György és a parasztháború reformkori értékeléséről). Budapest, Akadémiai, 1982.
  10. Wesselényi i. m. 190.
  11. A reformkor nemesi liberalizmusáról általában ld. Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus 1790–1948. Budapest, Argumentum, Bibó István Szellemi Műhely, 2008.
  12. Horváth Mihály: Az 1514-diki pórlázadás, annak okai és következményei. In Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Budapest, Gondolat, 1986. Szerk. Pál Lajos. 42–43. (Eredeti megjelenési hely: Athenaeum, 1841.)
  13. A nemzethalállal összefüggésben legutóbb Bíró Ferenc: A nemzethalál árnya a XVIII. századvég és a XIX. századelő magyar irodalmában. Thienemann-előadások. Sorozatszerkesztő: Nagy Imre, Pécs, Pro Pannonia Alapítvány, 2012. 207 skk.
  14. Petőfi Sándor összes művei 4. Összes költeményei (1845. augusztus–1846). S. a. r.: Kerényi Ferenc. Budapest, Akadémiai, 2003. 557.
  15. Petőfi forradalmi eszmerendszerének forrásait tekintve máig mérvadó Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma című könyve. A költő eszmevilágának a szabadelvű aspektusáról vö.: Margócsy István: A szabadelvű Petőfi. In Margócsy István: Petőfi-kísérletek. Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről. Pozsony, Kalligram, 2011. 199–221.
  16. Varga János: A „Dicsőséges nagyurak” és a pesti forradalom. In Petőfi és kora, id. köt. 374.
  17. Garayné elbeszélése alapján Bodnár István írta le a történetet a Pécsi Napló 1907. május 26-án. Varga, i. m. 380.
  18. Jókai Mór: Az én kortársaim. 1872. Jókai Mór: Írói arcképek, mek.oszk.hu/00700/00793/html/jokai16.htm
  19. Jókai Mór: Petőfi és ellenségei [1879
  20. Varga i. m. 386.
  21. A lázadásokról Varga i. m. 388. skk.
  22. Id. Varga i. m. 377.
  23. Kulin, 1982, 113. Kulin Ferenc: Hódíthatatlan szellem. (Dózsa György és a parasztháború reformkori értékeléséről). Budapest, Akadémiai, 1982.
  24. Hangay Zoltán: Egy vonás a reformkori irodalom Dózsa-képéhez. Irodalomtörténet, 1971. 185–190.
  25. „Barátim! Hű alattvalók! – Vesszen az önkény s vele ki gyakorolja azt! – Ti pórok vagytok, testetek egy anyagú uratokéval, azoknak lelkök alacsonyabb, ti kebletekben fakad az indulatok nemesebb forrása, azok kéjmámorban töltik napjaikat, ezüst, arany csillog öltönyükön; kenyér, víz a ti élelmetek, daróczruha testtakarótok. Bűntelen az úr, vétkéért a pór kínpadra jut, ha a kisajtolt erszénye miatt kénytelen egy falatot dugva szerezni. Az érdemlett bért fáradtságtokért zsugorin vonják meg, míg a tartozott adót erővel csikarják ki sanyarú testetekből! Kín éltetek, rabok vagytok! Idegen gyűlevész nép orozza telkeiteket, nem tudják megóvni gyáva uraitok. S ennyi szenvedésre a király fülei siketek, szemei vakok! Ez jutalmatok a naponti munka terhéért! Figyeljetek hű katonák: ez jutalmatok. Vesszen az önkény és vele gyakorlója! Vesszen! – riada a nép, és az idegen lovaggal együtt hévvel esküszik vezérének.”
  26. A Dózsa-féle felkelés forrásairól és rendkívül inspiráló értelmezéséről Szűcs Jenő kiváló tanulmányát használtam: Szűcs Jenő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. In uő: Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat, 1974.
  27. Hangay Zoltán Orlai novellájának Dózsa-beszéde kapcsán leginkább Tiborc panaszának hatását valószínűsíti, ami a szóhasználat módja miatt megengedhető, ugyanakkor nem zárható ki a fenti három forrás ismerete sem, közülük is talán legnagyobb valószínűséggel a Stauromachia hatása valószínűsíthető.
  28. „Az eposz eleinte elsősorban mint történeti forrás futott be hatalmas karriert a magyar nemzeti tudat történetében. Attól kezdve ugyanis, hogy Johann Christian Engel 1809-ben újra kiadta az időközben szinte hozzáférhetetlenné vált régi nyomtatványt, a magyar történetírás, prózairodalom és költészet egyik legfőbb ösztönzőjévé vált; a magyar polgárosodás, a modern Magyarország megszületésében oly fontos, központi szerepet betöltő antifeudális Dózsa-felkelés tematikájában írott, önvizsgáló művek generálója lett.” Szörényi László: Neolatin Dózsa-eposz – homéroszi paródia és lucanusi történeti irónia. Irodalomtörténeti Közlemények, 2000/3–4. 282.
  29. A források magyar fordításai: A magyar parasztháborúk irodalma 1437–1514. (Összeállította, a jegyzeteket írta és az idegen nyelvű szövegeket fordította: Geréb László; a bevezetőt írta Székely György.) Budapest, Hungária, 1950.
  30. Horváth Mihály: A magyarok története a vegyes házakból származott királyok alatt. 1301–1526. Pápán, Református Főiskola, 1843. A Dózsa-felkelésről „A kuruczháboru vagy parasztlázadás” fejezetben: 311– 320.
  31. Vö.: Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború. http://archivum.ferencesek.hu/letoltes/irodalom/Szucs_Ferences.obszervancia.pdf
  32. Erről ld.: Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború. http://archivum.ferencesek. hu/letoltes/irodalom/Szucs_Ferences.obszervancia.pdf
  33. „Quousque haec tam indigna patiemini, uiri Hungari? Ideone uos Attila, rex ille clarissimus et uictor Europae, ab Hyperboreis montibus eduxit, ut paucorum superbiae ludibrio essetis, ut seruitute et erumnis uestris auarissimis hominum opes ac nobilitas quaereretur, ut scelestissimis ciuium uestrorum magistratus, imperia, sacerdotia paterent, uobis uero ne libertatis quidem unquam spes, nedum honoris locus ullus esset?
    Sequimini igitur Deum, libertatis uestrae auctorem, qui stupentibus aduersariis uestris uos una contraxit atque armis induit. Neque enim sine Dei nutu in unum armati, nullo nobilium obsistente, conuenistis. Itaque dum metu torpent, aggredimini hostes uestros: omnia caede ac fuga complebitis. Nihil minus sperant luxu suo perditi homines quam uobis animos esse excutiendi iugum seruitutis. Docete insolentes belluas ex aequo cum suis colonis ac ciuibus uiuere, non autem per intolerabilem fastum atque impotentiam nefarie dominari! Nolite praetermittere occasionem hanc uindicandi uos in libertatem!” („Meddig tűritek még ezt a gyalázatot, magyarok? Nagy király Atila, Európa meghódítója, azért hozott-e ide messze északi hegyekből, hogy néhány gőgös ember játékszere legyetek? Hogy szolgaságtokból, keserves romlástokból másoknak kincse, nemessége legyen? Hogy polgártársaitok közül a leggazdagabbaknak hivatal, hatalom, főpapság jusson? Nektek azonban reményetek sincs a szabadulásra, emelkedésre! Kövessétek hát istent, szabadságotok teremtőjét, ki megbénította ellenségeiteket, összegyűjtött titeket és fegyvert adott kezetekbe! Mert isten akarata, hogy fegyvert ragadjatok, összegyűljetek s a nemesség ezt meg ne akadályozza. Rajta hát, míg megzsibbasztja őket a félelem, támadjatok ellenségeitekre, Öljétek meg, kergessétek el valamennyit! Nem élhetnek tovább pompában a gonoszok, ha bátran levetitek a szolgaság jármát. Tanítsátok meg az esztelen fenevadakat, hogy ugyanolyan módon éljenek, mint jobbágyaik, polgártársaik és ne uralkodjanak rajtuk tűrhetetlen gőggel, féktelenül és igaztalanul! El ne szalasszátok ezt az alkalmat, vívjátok ki szabadságotokat!”)
  34. „Vos viros fortissimos, vere masculam amiorum prolem, a quibus ducta origine, per longum annorum spatium estis in lucem suscepti, impotentes homines, tyranni importunissimi, iniustissimo onere imperii oppressos, oblivisci antiqui generis, atque a natura insitae virtutis, et vitae odio mortem appertere coegerunt. Atque hoc quidem ab his impio scelere contaminatis, tetro atque immani consilio est factum; nequando vestri memores, fiduciam simul, et animos dignos vestris maioribus sumeretis ad oppressores vestrae libertatis crudelissimos, atque immanissimos homines ulciscendos.” („Titeket, vitéz férfiak, igaz fimagzatát őseiteknek, akiktől eredtek, akiktől hosszú idők során származtatok a világra, arra vittek tökéletlen emberek, hitvány zsarnokok, hogy uraskodásuk igaztalan terhével elnyomva, megfeledkeztetek ősi nemzetségetekről, természetadta virtusotokról, gyűlölve az életet, a halált kívántátok meg. Aljas bűn, fekete, gonosz szándék hozta ezt a gyalázatot. Gondoljátok hát meg, minő hűséggel, igaz lélekkel tartoztok őseiteknek, keljetek fel szabadságotok kegyetlen elnyomói ellen és álljatok bosszút ezen az irgalmatlan népségen.”)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.