És minekutána fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén,
aludva találá őket a szomorúság miatt.

Lk. 22,45.¹

Korábban csak olyan fáradtságokat ismertem, amelyek a félelemmel álltak kapcsolatban.

Mikor korábban?

Gyerekkoromban, az úgynevezett egyetemi tanulmányaim alatt, és a korai szerelmek éveiben, igen, akkoriban. Történt egyszer, hogy egy éjféli misén a kisgyerek a hozzátartozói körében a telezsúfolt, vakítóan világos, az ismerős karácsonyi daloktól zengő templomban ült, kelme- és viaszillat vette körül, amikor hirtelen egy hatalmas fáradtság szállta meg, a szenvedés lendületével.

Milyen szenvedés?

Ahogy egyes betegségeket „csúnyának” vagy „rosszindulatúnak” neveznek, úgy ez a fáradtság is „csúnya” és „rosszindulatú” volt. Abban állt ugyanis, hogy eltorzította mind a környezetet – a templomlátogatókat összezsúfolt prém- és lódenbabákká tette, az oltárt a csillogó díszítményekkel együtt a homályos távolságban tortúrák színhelyévé avatta, amelyet zavaros rituálék és formulák vesznek körül –, mind pedig a halálosan fáradtat magát, akit egy elefánt-fejjel rendelkező, szárazszemű, libabőrös groteszk-figurává tett. A kisfiút ez a fáradtság mintegy kiemelte a világ anyagából, ebben az esetben a téli világból, a hó-levegőből, az ember-ürességből, s a szán-utakon, az éjszakában, a csillagok alatt messzire repítette, túl a falu határain. Miközben a többi gyerek már eltűnt a házakban, ő ott állt egyedül, teljes jelenléttel, a csöndben, a zúgásban, az út jeges kékjében. A hideg „magába szippantotta”, ezt szokták mondani. Ott a templomban ez az egészen különleges hidegség-érzet, amelyet a fáradtság mint jeges szűz vesz körül, őt, a gyermek-ént, arra ösztönözte, hogy hazakönyörögje magát, amit ezekkel a szavakkal fejezett ki: „kifelé innen”. És ezzel a hozzátartozói számára elrontotta ezt a közösségi órát, amelyet a környék lakóival együtt tölthettek volna el (megint egyszer), és amire a szokások eltűnésével egyre ritkábban nyílt alkalmuk.

De miért vádolod magad (már megint)?

Mert már az akkori fáradtságom is összefonódott egy bűntudattal, sőt ezt még föl is erősítette, egészen egy akut fájdalomig. Újra és újra csődöt mondasz a közösségekben: még egy acélszalag a halánték körül, még egy kis vér-kiáramlás a szívből; még évtizedekkel később is szégyent éreztem ezek miatt a fáradtságok miatt. Különös, a hozzátartozóim később sok mindent a szememre vetettek, de ezt soha…

És hasonlóak voltak az egyetemi tanulmányok alatti fáradtságok is?

Nem, később már nem volt bűntudatom. Az előadótermek fáradtságai idővel dacossá, sőt lázadóvá tettek. Általában nem a rossz levegő és az összezártság okozta, az órák százain át, hanem inkább az előadóknak az anyaggal szembeni részvétlensége; mindig azt gondoltam, hogy egy ilyen részvéttel igenis rendelkezniük kellett volna. Később nem találkoztam többé olyan emberekkel, akik ennyire közömbösek lettek volna a tárgyukkal szemben, mint ezek a professzorok. Igen, számomra úgy tűnt, hogy minden, de minden bankalkalmazott, aki egyszerűen csak odaszámolja nekem a nem is a saját pénzét, minden utcaseprő, aki az aszfalton izzadt a naptól, számomra lelkesebbnek tűnt. A professzorok olyanok voltak, mint a fűrészporral kitömött méltóság-hordozók, akiknek a hangját a beszédük tárgya sohasem hozta a csodálkozás (a jó tanárnak a tárgyra való rácsodálkozása), a lelkesedés, a vonzalom, az önmegkérdőjelezés, a tisztelet, a düh, a fölháborodás, a magam-sem-tudom finom rezgésébe; csak daráltak, letudtak és skandáltak. Természetesen nem Homérosz mellhangján, hanem az előrevetített vizsga nyelvén; legföljebb néha belekevertek egy kis viccet, vagy gúnyos utalást a beavatottak számára, miközben kint az ablak előtt a világ zöldellt és kéklett. Aztán sötétedni kezdett: a hallgatók fáradtsága pedig átcsapott dacosságba, a dacosság pedig a rosszullétbe. És megint – mint gyerekkoromban – azt éreztem: „kifelé innen, itt hagyni mindent!” De hová? Haza, mint akkoriban? Ott azonban, az albérletben, az egyetemi évek egy másfajta, a családi házban ismeretlen fáradtságától kellett tartanom: fáradtnak lenni egy szobában, a város peremén, egyedül; az „egyedül-fáradtság”.

De miért kellett ettől félnem? Hiszen a kis szobában a szék és az asztal mellett közvetlenül ott állt az ágy.

Csakhogy az alvás mint kiút nem jöhetett többé szóba: először is a fáradtság egyfajta bénulásként hatott, melynek következtében még a kisujj meggörbítése, vagy egy ajakrángás is lehetetlenségnek tűnt. Mintha még a lélegzés is megállt volna, úgy hogy az ember teljesen lebénult, mint egy fáradtság-oszlop; és ha aztán mégis képes voltam ágyba bújni, akkor egy gyors, ájulásszerű elbóbiskolás után – semmi érzete az alvásnak – az első megfordulásnál fölébredtem, bele az álmatlanságba, ami sokszor egész éjszakákon át tartott, mert a fáradtság mindig késő délután vagy kora este tört rám, úgy alkonyat környékén. Az álmatlanságról mások már sokat beszéltek: arról, hogy ez végül még az ember világnézetét is meghatározza, úgy hogy az álmatlan ember a létezést a legjobb akarata ellenére is már csak szerencsétlenségnek, minden cselekedetét értelmetlennek, minden szerelmet nevetségesnek tud látni. Ahogy az álmatlan itt hever, a reggeli szürkület sápadt fényében, amit számára az elátkozottság jelent, az egész félresikerült emberiségre gondol, amely egy hamis bolygóra száműzetett… Már én is jártam az álmatlanok világában (ahová újra és újra visszatérek, és ott vagyok most is). Jönnek az első madarak, még a sötétben, kora tavasszal, egy kicsit húsvét előtt – gúnyos ragyogás vetül az ágyra: „megint eltelt egy alvás nélküli éjszaka”. A templomtorony órájának ütése minden negyedórában, jól hallhatóan, legyen bármilyen távol is, megint bejelent egy ronda napot. Két egymásnak eső kandúr fújtatása és kiáltása a mozdulatlanságban, és a bestialitás hangossá és egyértelművé válik a világ centrumában. Egy nő öröm-sóhajai vagy -kiáltásai, amelyek a megálló levegőben úgy kezdődnek, mint egy álmatlan koponyájában egy gombnyomásra egy sorozat-gyártott gép zakatolása; mintha hirtelen leesne az összes régi kedves maszk, és megint a páni önzés (most nem egy pár szerelméről van szó, hanem megint mindenki csak önmagát szereti) és a közönségesség nyerne teret. Az álmatlanság epizodikus hangulatai – az állandóan álmatlanoké természetesen – végérvényessé válnak, és törvények alá rendelődnek.

Most már te is – habár nem vagy krónikusan álmatlan – az álmatlanok világképéről akarsz mesélni, vagy beéred a fáradtak világképével?

Az álmatlanság összefüggésében a fáradtságról, vagy inkább többes számban: a különböző fáradtságok különböző világképeiről szeretnék beszélni. – Valamikor nagyon féltem attól a fáradtságtól, amely a nőkhöz kapcsolódik. Nem, ez a fáradtság nemcsak föllép, hanem megtörténik, mint egy fizikai esemény, mint egy szétszakadás. És sohasem csak engem egyedül talált el, hanem mindig egyidejűleg egy adott nőt is; mintha időjárás-változásként valahonnan kívülről jött volna, az atmoszférából, a mindenségből. Valahol feküdtünk, álltunk vagy ültünk, még magától értetődő összefonódottságban, és aztán az egyik pillanatról a másikra visszavonhatatlanul szétszakadtunk. Az ilyen pillanatok mindig az ijedtség pillanatai is voltak, néha még a megrökönyödésé is, mintha zuhantam volna: „állj! ne! nem!” De semmi sem segített: már mindketten estünk, feltartóztathatatlanul távolodtunk egymástól, mindegyikünk belezuhant a maga fáradtságába, a fáradtság nem közös volt, hanem az egyik része az enyém, a másik a tiéd. Lehet, hogy a fáradtság ebben az esetben csak az érzéketlenség és az idegenség másik neve; de mégis, a környezetre nehezedő nyomás számára ez volt a helyes kifejezés. Volt olyan, hogy az események helye például egy nagy légkondicionált mozi volt: minden forró volt és szűkös. A fotelsorok meggörbültek. A színek a vásznon kékesek lettek, majd halványulni kezdtek. Ha véletlenül megérintettük egymást, akkor mindkettőnk keze – mintha kellemetlen áramütés érte volna – visszahúzódott. „Valamikor késő délután, valahol egy Apollo moziban a derült égből egy katasztrofális fáradtság tört ránk. Egy fiatal párra zúdult rá, amely addig váll a váll mellett ült, de most a fáradtság és a nyomás hatására szétkatapultált. És a film végén – amely egyébként a szerelemről szólt – anélkül, hogy egy szót vagy egy pillantást váltottak volna, külön utakra tértek.” Igen, az ilyen megosztó fáradtságok nyomása alatt az ember sem ránézni, sem szólni nem tud a másikhoz. Nem és nem tudtam volna azt mondani: „beléd fáradtam”, sem azt, hogy „fáradt vagyok” (ami mint közös felsikoltás, talán kiszakíthatott volna minket az egyedi barlangokból). Az ilyen fáradtságok elpusztították a beszéd-képességünket és kiégették a lelkünket. Akkor talán valóban képesek lettünk volna külön utakra térni. Nem, ezek a fáradtságok azt eredményezték, hogy belül meghasonlottunk ugyan, de kívül mint testek, együtt maradtunk. Így történt, hogy ők ketten, miután a fáradtság ördöge megszállta őket, maguk is félelmetessé váltak.

Félni, de kitől?

A mindenkori másiktól. Ez a fajta fáradtság, a maga szótlanságában, erőszakot szül. Ez talán csak abban a pillantásban nyilvánul meg, amely a másikat eltorzítja, nem pusztán mint egyes személyt, hanem mint a másik nemhez tartozót: a nők vagy a férfiak nevetségesek lesznek – gondoljunk az ösztönös női járásra és a javíthatatlan férfi pózokra. Az erőszak néha rejtetten realizálódik, valami harmadikkal kapcsolatban: egy légy mellékes agyoncsapásában vagy egy virág szórakozott letépésében. Az is megtörténhet, hogy valaki magának okoz fájdalmat, amikor beleharap az ujjába, amikor a tűzbe nyúl, amikor az öklével a maga arcába csap, amikor mint egy kisgyerek – csak ennek védőrétegei nélkül – a földre veti magát. Néha a fáradt ember a vele együtt fogságban lévőt, az ellenséget – legyen az férfi vagy nő – testileg is lerohanja, el akarja lökni az útból, és egy eldadogott gyalázkodással megpróbálja szabaddá kiáltani magát. Ez az erőszak mindenesetre a páros fáradtság egyetlen kiútja: ezután az elválás legalább sikerülni szokott. Vagy a fáradtság átadja a maga helyét a kimerültségnek, és az ember legalább megint levegőt kap, és újra észre térhet. Meglehet, hogy az egyik megint visszatér a másikhoz, és csodálkozva bámulnak egymásra, még remegve a történtektől, nem lévén képes annak megértésére. Ebből megint létrejöhet a másikra vetett pillantás, de teljesen új szemekkel: „mi történt velünk, a moziban, az utcán, a hídon?” (És aztán újra visszatér az ehhez szükséges hang is; és közösen mondják ki önkéntelenül, a fiatal férfi a fiatal nőnek, vagy fordítva.) A két fiatalra rászakadt fáradtság így még egy átváltozást is jelenthet: a kezdet elfogulatlan szerelme komolysággá változhat át. Eközben senkinek sem jutna eszébe, hogy a másikat hibáztassa azért, amit tett. Inkább egy olyan közös szem-felnyitásra került sor, aminek következtében láthatóvá váltak a férfi és a nő együttlétének és „összenövésének” az egyes személyektől független feltételei. Ezt a feltételezettséget régen az „eredendő bűn egyik kihatásának” nevezték, ma nem tudom, hogyan. Ha mindkettőjüknek sikerül kilépniük ebből a fáradtságból, akkor ennek ismeretében (amire csak két katasztrófától megmenekült ember lehet képes) egész későbbi életükben – remélhetőleg! – össze fognak tartozni, és ilyen fáradtsággal – remélhetőleg – már soha többé nem fognak találkozni. És boldogan élnek együtt, elégedettségben, amíg valami más – sokkal kevésbé rejtélyes, sokkal kevésbé félelmetes, sokkal kevésbé csodálatos, mint az említett fáradtság – nem lép közéjük: a hétköznapi ügyes-bajos dolgok, a szokások.

Mit gondolsz, az ilyen szétválasztó fáradtságok csak nő és férfi között léphetnek föl, és nem ugyanúgy barátok között is?

Nem. Ha egy barátom társaságában fáradtságot érzek, az sohasem katasztrófa. Mindig úgy éltem meg, mint ami hozzá tartozik a dolgok menetéhez. Végül is csak egy bizonyos ideig voltunk együtt, és ezután mindenki megint a saját útján halad tovább, a barátság tudatában. A barátok közötti fáradtságok veszélytelenek – a fiatal, általában még nem régóta együtt lévő párok esetében viszont komoly veszélyt jelentenek. A barátságtól eltérően a szerelemben – vagy hogyan nevezzük a teljességnek és az egésznek ezt az érzését? – a fáradtság kitörése hirtelen mindent veszélybe sodor. Nevezzük varázstalanításnak: egy csapásra eltűnnek a vonalak a másikról kialakított képünkből, sőt a másikról – egyetlen borzalmas pillanat alatt – még a kép is eltűnik. Kiderül, hogy az egy másodperccel korábbi kép puszta tükröződés volt; s így egyik pillanatról a másikra megszűnhet a két ember közötti kapcsolat. Ebben pedig mindig az a legijesztőbb, hogy úgy tűnik, nekünk magunknak is végünk van; az ember magát is olyan rondának (vagy inkább: semmisnek) érzi, mint a másikat, akivel még érezhetően egyetlen létezésmódot alkot („egy test és egy lélek”); az ember önmagát éppen úgy, mint az átkozott szembenálló lényt, ott helyben szeretné eltüntetni vagy fölszámolni. Ilyenkor még a körülöttünk lévő dolgok is haszontalanságokká esnek szét („milyen fáradtan és szokatlanul húz el mellettünk a gyorsvonat” – így szól egy barátom verssora). Ezekben a páros fáradtságokban benne van az élet-fáradtságba való átcsapásának veszélye; az a veszély, hogy a fáradtság átcsapásának következtében az univerzum már csak egy ernyedt lomb, egy fáradtan áramló folyó, egy sápadt égbolt lesz. – És mivel ez mindig csak akkor történt meg, amikor a férfi és a nő kettesben voltak, ezért az évek előrehaladtával egyre inkább kerültem a hosszabb négyszemközti szituációkat (ami persze nem volt megoldás, vagy inkább nagyon gyáva megoldás volt).

Most végre egy egészen más kérdést szeretnék föltenni: csak kötelességtudatból mesélsz a félelmetes, rosszindulatú fáradtságról, csak azért, mert a témáid közé tartozik? És talán ezért mesélsz róla (számomra úgy tűnik) nehézkesen, hosszadalmasan és minden túlzás ellenére (az erőszakos fáradtságról szóló történeted mégiscsak túlzás volt, ha nem puszta kitaláció) fél-szívvel?

A legszörnyűbb fáradtságról eddig nemcsak félszívvel, hanem kicsit szívtelenül is beszéltem. (És ez nem puszta szójáték, amely önkéntelenül is elárul ezt-azt.) Csakhogy az elbeszélésem szívtelenségét ebben az esetben nem tekintem hibának. (És ha ettől el is tekintünk: a fáradtság nem a témám, hanem a problémám – ezzel az ellenvetéssel mindenkor kész vagyok szembenézni.) És a továbbiakban is, a nem súlyos, a szebb és a legszebb fáradtsággal szemben – amelyek engem erre a kísérletre ösztönöztek – szeretném megőrizni a szívtelenséget. Megelégszem azzal, hogy ama képek nyomába eredjek, amelyekkel a problémámról rendelkezem, hogy aztán szó szerint képbe helyezve magam, s ezeket a nyelv rezgéseivel és vibrálásaival körbekerítsem, a lehető legszívtelenebbül. Képben lenni (vagy a képben ülni), ez az érzés számomra már kielégítő. Ha a fáradtságról szóló kísérletem folytatásától még valamit várnék, akkor ez a következő lenne: szeretném érezni a napsütést és a kora tavaszi szelet az andalúziai reggelben, ezekben a márciusi hetekben, a Linares előtti sztyeppén. Szeretném őket az ujjaim között tartani, miközben bent a szobában ülök, úgy hogy a közöttük lévő tér pompás érzete, a romkamilla illatfelhőjéhez társulva, kiáradjon a jó fáradtságot közvetítő mondatokra is, összhangban legyen velük és könnyebbé tegye őket. De azt már tudom: a fáradtság nehéz, a fáradtság problémájának minden válfaja nehéz. (A vad kamillák rendjébe újra és újra és egyre erősebben behatol a mindenütt jelenlévő dögszag; de ennek az ízekre szedését – mint már eddig is – szeretném átengedni az erre illetékeseknek, a magukat ebből tápláló keselyűknek.) – Most tehát ezen az új reggelen, föl-föl, tovább, több levegőt és fényt a sorok közé, ahogy a dolog megkívánja, de közben közel maradva a talajhoz, közel maradva a sárga-fehér kamillák közt lévő törmelékekhez! – Nem teljesen igaz, hogy korábban csak a félelemmel kapcsolatos fáradtságokat ismertem. Gyerekkoromban – a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején – a gabona gépi cséplése még eseményszámba ment. Nem mindjárt a földeken bonyolították le – mintha az egyik oldalon bemennének a kalászok, a másik oldalán pedig kijönne a zsákokba csomagolt búza –, hanem otthon a pajtákban került rá sor, egy kölcsönkért automatával, amely aratási időben házról-házra járt. A gabonacsépléshez a munkások egész láncolatára volt szükség; az egyik a kévéket a szabadban álló, a pajta számára túl nagy és túlzottan megpakolt kocsiról dobálta le, a másik tovább nyújtotta a már bent tartózkodó főszemélynek (lehetőleg nem a hamis, a kézhez-nem-álló, kalász-oldalával az elején), aki a kévéket a kalász-csúcsokon megragadva gyengéden a cséplőfogak közé illesztette, miközben a gép úgy zúgott, hogy az egész pajta belerezgett. Ezután következett egy hatalmas zuhogás, amire föl aztán hátul szánkózva kijött az üres szalma, és a következő munkás a szalmát egy hosszúfogú vasvillával kihúzta a láncolat utolsó tagjához, amely általában a falusi gyerekek seregéből állt. Az ő feladatuk volt, hogy a szalmát elvigyék a pajta leghátsó zugaiba; és minél több szalma halmozódott már fel köztük, annál sötétebb lett. Az egész eltartott egy ideig, amíg a kocsi a kapu előtt egyre könnyebb lett, amit a pajtában a fény erősödése jelzett; végül üressé vált. Az egymásba nyúló folyamatok gyorsan követték egymást, amit azonban egyetlen rosszul sikerült mozdulat leállíthatott vagy megakaszthatott. És az utolsó a láncban – a cséplési folyamat vége felé gyakran már be volt préselve, szinte már egyáltalán nem volt játéktere a szalmahegyek között, és a szalma csak egyre jött és jött, s őt egyre nagyobb sötétség vette körül – még mindig megzavarhatta a lefolyást, ha közel a megfulladáshoz, elhagyta a posztját. És ha a gabonacséplés szerencsésen véget ért, és a mindent túlharsogó gépet – a kiáltó száj és a fül már nem értették egymást – végre leállították: micsoda csönd támadt akkor, nemcsak a pajtában, hanem az egész környéken; micsoda fény áramlott be, amely nem egyszerűen csak vakított, hanem az embert be is burkolta. Miközben a porfelhők lassan leereszkedtek, mi remegő térdekkel összegyűltünk, támolyogva és botorkálva; persze már korábban is egy kicsit fáradtak voltunk, amikor odakint az udvaron játszottunk. A lábaink és a karjaink össze voltak karmolva; kalászdarabok voltak a hajunkban, az ujjaink és a lábujjaink között. A legemlékezetesebb azonban az orrlyukak elváltozása volt: a portól nemcsak szürkék, hanem feketék is lettek, és nemcsak a férfiaké és a nőké, hanem a gyerekeké is. Így ültünk – az én emlékeimben mindig kint a nyári napon – és élveztük hallgatva vagy beszélgetve, a közös fáradtságot; egyesek a falu padján ültek, mások egy szekérrúdon, megint mások egy kicsit távolabb, a sápadt fűben. Mintha összegyűltünk volna, a teljes szomszédság, az összes generáció epizodikus harmóniájában. A fáradtság felhője, egy éteri fáradtság egyesített minket, miközben már vártuk a következő szállítmányt. A mi-fáradtságnak még számos ilyen képével rendelkezem gyerekkoromból.

De itt nem a múlt megdicsőítő hatásáról van szó?

Ha ilyen volt a múlt, amelyet meg lehet dicsőíteni, akkor kedvemre van; én hiszek az ilyen megdicsőítésekben. Tudom, hogy ez az idő szent volt.

De az az ellentét, amit te most sugallsz, a közös kézműves munka és a géppel végzett egyedi munka ellentéte, nem puszta vélekedés, és ennél fogva igazságtalan?

De én most nem erről az ellentétről akartam beszéli, hanem a tiszta képet akartam bemutatni; ha akaratom ellenére mégis előadódna egy ilyen ellentét, akkor ez azt jelentené, hogy nem sikerült bemutatnom a tiszta képet sem, és a következőkben még az eddigieknél is jobban kell óvakodnom attól, hogy az egyik ábrázolásában kijátsszam ezt a másik ellen való irányultságot. A másik kárára való ábrázolás – ahogy azt a manicheizmus is teszi: csak a jó és csak a rossz létezik – ma már az elbeszéléseket is uralja, hogy itt csak a vélekedések legszabadabb, legnagyvonalúbb módjáról beszéljek: én most itt nektek a jó kertészről beszélek, hogy majd ott a gonosz vadászról is beszélhessek. – Tény azonban, hogy a munkások fáradtságáról szívet melengető képeim vannak, az automaták kiszolgálóiról viszont (még) nincsenek ilyen képeim. Akkoriban a gabonacséplés közös fáradtságaiban, láttam magam, amint valaminek a közepén ülök, amit népnek nevezhetünk, igen, népnek – amit én később az országomban, Ausztriában újra és újra kívántam magamnak, és egyre jobban hiányoltam. Én itt nem az „egész népek fáradtságáról” beszélek, egy későn született, megnyomorított kis nép fáradtságáról, hanem a második világháború utáni köztársaság népének fáradtságra vonatkozó vágyképéről: milyen jó lenne, ha e nép minden csoportja, rendje, szövetsége, testülete és egyháza egyszer olyan tisztességesen elfáradva ülne egymás mellett, mint mi falusiak annak idején, a közös fáradtságtól egyesítve és megtisztítva. Egy francia barátom, egy zsidó, akinek a német megszállás alatt bujdosnia kellett, egyszer arról mesélt nekem – természetesen megszépítve, de annál meggyőzőbben –, hogy a felszabadulás után „heteken keresztül egy átható sugárzás ragyogta be az egész tájat”. És nekem hasonló elképzeléseim vannak a közös osztrák munka-fáradtságról. Egy gonosztevő, aki az ügyet büntetlenül megúszta, ültében vagy álltában gyakran elbóbiskol, mint egy kimerült menekült, és sokat alszik, mélyen és zajosan – de semmiféle fáradtságot sem érez, és a legkevésbé azt, amelyik összeköt. őt már semmi a világon nem tudja elfárasztani, csak a végső, talán még önmaga által is vágyott büntetés. Az én országom tele van ilyen fáradhatatlan, száz százalékig éber emberekkel, még az úgynevezett vezető rétegek is. Ahelyett, hogy kialakulna a fáradt emberek sokasága, vakmerően színre lép a folytatólagos erőszaktevők és napszámosok hada. S ezek egészen mások, mint a fent leírt, megöregedett, de mégsem megfáradt tömeggyilkos-fiúk és -lányok, akikről országszerte levált néhány hasonszőrű és ugyanolyan éber fickó, akik most éppen a felderítőőrsök unokáinak kiképezésére készülnek. Így e közönséges többségen belül nem lesz hely arra, hogy a kisebbségek a fáradtság népévé álljanak össze. Ebben az államban mindenki a maga fáradtságával van elfoglalva, és ki-ki a maga fáradtságával – amíg ez az állam fennáll – egyedül fog maradni. A végítélet, amelyben én egy pillanatig a mi népünk vonatkozásában valóban hittem – nem kell mondanom, hogy ez mikor volt –, szemmel láthatólag mégsem létezik. Vagy másképp: a végítéletre vonatkozó ismeretek az osztrák határok keretei között nem léptek hatályba, és – most legalábbis így gondolom a rövid reménykedés után – már soha nem is fognak. A végítélet nem létezik. Népünk – így kell tovább szőnöm a gondolatot – az első megváltoztathatatlanul eltorzult, az első javíthatatlan, a teljes jövőt tekintve a bűnbánatra képtelen, a történelem visszafordulásra képtelen népe.

De ez nem puszta vélekedés?

Nem, ez nem vélekedés, hanem egy kép: amit gondoltam, azt egyidejűleg láttam is. Ebben talán csak a „nép” szó használata helytelen, mert a képben számomra nem egy „nép” jelenik meg, hanem egy megátalkodott, az embertelen tetteinek beláthatatlanságára és végtelen körforgásra ítélt „fáradhatatlan sokaság”. De természetes, hogy vannak más képek, amelyek ennek azonnal ellentmondanak, és szintén igazságra tartanak igényt; habár nem hatolnak bennem olyan mélyre, hanem csak árnyalnak. – Az elődeim, amennyire egyáltalán vissza lehet őket követni, cselédek voltak, kisparasztok (sőt a legkisebb parasztok, földbirtok nélkül), és ha mégis tanultak valami mesterséget, akkor általában ácsok voltak. Én mindig a környékbeli ácsokban láttam a fáradtság népét. Akkoriban, a háború utáni első építkezések idején, a ház asszonyai (az anya, a nagymama és a nagynéni) rendre engem bíztak meg azzal, hogy vigyek meleg ételt a különböző környékbeli építkezésekhez. Az összes férfi a házban, aki nem halt meg a háborúban, és egy darabig még a hatvan éves nagypapa is, ott dolgozott a többi áccsal („ácsolókkal”) együtt az állványokon. őrzök egy képet magamban, amelyen az étkezés alatt a frissen felhúzott építmény mellett ülnek – megint ez a nagyon különböző ülés –, a részben már megfaragott gerendákon, vagy a még megdolgozandó, lehántott fatörzseken. Levették a kalapjaikat, és a homlokok a haj alatt tejfehérnek tűntek, összehasonlítva a sötét arcokkal. Mindannyian izmosak és véznák, ugyanakkor finom felépítésűek és törékenyek; egyetlen hájas vagy túlsúlyos ácsra sem emlékszem. Kényelmesen és hallgatagon esznek, még a német mostohaapám, a „segéd-ács” is, aki az ország- és falu-idegenségében csak a világvárosi nagyszájúságával tudott némi tekintélyt kivívni magának. (Béke poraira.) Utána még egy kicsit ülve maradnak, könnyű fáradtsággal egymás felé fordulnak és beszélgetnek, viccek és szidalmazások nem fordulnak elő. Sohasem emelik meg a hangjukat, és a leginkább a családjaikról – szinte kizárólag erről –, vagy az időjárásról beszélgetnek; sose beszéltek valaki harmadikról. És végül a beszélgetés átmegy a délutáni munkabeosztás megbeszélésébe. Habár van köztük egy vezető munkás, de az a benyomásom, hogy egymagában senki sem mondhatja ki a végső szót; a fáradtságukhoz hozzátartozik, hogy az ő körükben senki és semmi sem „uralkodhat”, vagy lehet „domináns”. És miközben ott ülnek nehéz, begyulladt szemhéjakkal – ez különös ismertetőjegye ennek a fáradtságnak – az értelmük eleven; a megszemélyesített szellemi jelenlét („itt van” – dobok egy almát – „kapd el”) állapotában vannak. (És aztán újra és újra jön az a többszólamú, önkéntelen és közvetítés nélküli elbeszélés-kezdet: „A háború előtt, amikor anyám még élt, egyszer meglátogattuk a st. veiti kórházban, és aztán éjszaka a trixeni völgyön át az ötven kilométeres távolságot gyalog tettük meg hazáig…”). A fáradtság fragmentarizált népére vonatkozó képeim színei és formái a következők: a munkanadrágok kékje, a piros kis cölöpök, amiket a gerendához az irányzsinórral kötnek hozzá, a piros és rózsaszínű ovális-henger alakú ácsceruzák, a colstokok sárgája, a levegőbuborék oválisa a vízmértékben. Az izzadtságtól vizes hajak a halántékon megszáradtak, és éppen most ráncosodni kezdenek; a kalapokon, amiket megint föltesznek, nincsenek jelvények, a hajtókákban zergetoll helyett ceruzák. Ha már lettek volna táskarádiók abban az időben, akkor ezek – így képzelem – nem kerültek volna az építkezések közelébe. És nekem most mégis úgy tűnik, mintha a hely világosságából valamiféle zene áradt volna – a finom hangoltságú fáradtság zenéje. Igen: ez a szemle, ezt már tudom, szent idő volt – a szentség egy epizódja. – Én természetesen nem tartoztam ehhez a fáradt néphez – eltérően a cséplőgépes társaságtól –, és irigyeltem őket. Amikor azonban később egyszer mint serdülő hozzá tartozhattam volna, akkor az egészen másképp jött, mint ahogy ételhordó koromban elképzeltem. A nagyanyám halálával, a nagyapám nyugdíjba vonulásával, a gazdaság feladásával, az udvaron – mint ahogy más falvakban is – megszűnt a generációk házközössége, és a szüleim saját házat építettek. Ebbe a házépítésbe, amelyben minden családtagnak, a legkisebb gyereknek is részt kellett vennie, engem is befogtak, és így egy újfajta fáradtsággal ismerkedhettem meg. A munka az első napokban elsősorban abban állt, hogy egy talicskát, tele kockakővel, a dombon fölfelé kellett tolni, a teherautó számára megközelíthetetlen építkezéshez, a sárra fektetett deszkákon át. De ezt már nem közös munkaként éltem meg, hanem gyötrődésként. A hosszan eltartó, újra és újra elakadó, reggeltől estig ismétlődő fölfelé tolás olyan erővel talált el, hogy már semmit sem láttam magam körül, már csak magam elé tudtam bámulni, a szürke, éles élű tégladarabokra, a pallón gördülő szürke cementzsákokra, és mindenekelőtt a deszkák közötti résre, ahol a kocsit általában egy kicsit meg kellett emelni, vagy túl kellett lendíteni. Itt aztán nemritkán felborult az egész rakomány, és vele együtt én is. Ebben az időben megsejthettem valamit a robot- és rabszolgamunkából. „Le vagyok sújtva”, mondja a köznyelv: a napok végén, nemcsak a kezeim voltak sebesek, hanem a lábujjaim is megégtek a köztük összehalmozódó cementtől – magamba rogyva gubbasztottam (nem ültem), lesújtva a fáradtságtól. Mivel képtelen voltam nyelni, az ételt sem tudtam legyűrni, és beszélni sem tudtam. És ennek a fáradtságnak a különös jele talán az volt, hogy minden arra utalt: ebből nincs felépülés. Az ember szinte helyben elaludt, és a következő reggeli pirkadatban, röviddel a munkakezdés előtt ébredt fel újra, még fáradtabbnak érezve magát, mint korábban. Ez a robot mintha mindent kiirtott volna az emberből, ami hozzátartozott az életéhez – a hajnali fényt, a halántékon játszó szél érzését –, mégpedig örökre; mintha most már ez az elevenen halott lét lenne az örökkévalóság. Korábban a kellemetlen esetekben, ha nem is találtam meg a gyors kifogást, de mégis ismertem egy-két furfangot. De most teljesen eltompultam, és a bevált kifogások – „tanulnom kell, föl kell készülnöm az internátusra”; „megyek az erdőbe gombát szedni” – eszembe se jutottak. És senki sem mondott olyasmit, ami segített volna föleszmélni: habár a saját dolgomról volt szó – a mi házunkról – az idegen munkás fáradtsága, az egyediesített fáradtság, egy pillanatra sem hagyott el. (Egyébként még többféle munka volt, amelytől a többség félt: ilyen volt például az árokásás a vízvezeték számára; „ez a munka kutya-nehéz”, mondták. Nem csodálatos, hogy ez a halálos fáradtság egy idő után elhagyja az embert, és átadja a helyét az ácsok fáradtságának? Nem, inkább helyet teremt egy új sportosságnak, egy akkord-becsvágynak, amelyet egyfajta akasztófahumor kísér.)

Aztán egy másfajta fáradtság tapasztalatát nyújtotta az a többműszakos munka, amit egyetemi éveim alatt végeztem, pénzkeresés céljából. Kora reggeltől (négykor keltem, hogy elérjem az első villamost, mosdatlanul belepisiltem egy üres dunsztos üvegbe, hogy a házbelieket ne zavarjam) kora délutánig dolgoztam, egy épület tetőterében, mesterséges fénynél, egy áruház csomagküldő szolgálatán, a karácsony és a húsvét előtti hetekben. Régi dobozokat téptem szét, és belőlük egy hatalmas guillotine-szerű késsel nagy négyszögeket vágtam ki, amiket az új dobozok betéteiként és támasztékaiként használtak a mellettünk lévő csomagoló-teremben. (Ez a tevékenység hosszabb időt tekintve – mint korábban az otthoni fahasogatás és fafűrészelés – még jót is tett, amennyiben közben a gondolatok felszabadulhatnak, de a ritmus megakadályozza, hogy elszabaduljanak.) Ez az újfajta fáradtság akkor lépett föl, amikor a műszak után kiléptünk az utcára, és mindegyikünk elindult a maga irányába. Hirtelen, egyedül a magam fáradtságában, pislogva, poros szemüveggel, koszos, nyílt inggallérral, más szemekkel láttam a jól ismert utcaképet. Már nem úgy néztem magamra, mint aki úton van azokkal együtt, akik valóban úton voltak a boltokba, az állomásra, a mozikba, az egyetemre. Habár éber fáradtságban bandukoltam, álmosság nélkül, anélkül, hogy be lettem volna zárva önmagamba, úgy éreztem, a társadalomból ki vagyok zárva – s ez egy titokzatos pillanat volt. Egyedüliként az összes többi emberrel szembe haladtam, bele az elveszettségbe. A délutáni előadótermekben – amelyekbe aztán mint tiltott terekbe beléptem – ezt a zakatoló hangot még kevésbé tudtam elviselni; amiket itt elmondtak, nem is nekem szánták, hiszen én még egy vendéghallgató státuszával sem rendelkeztem. Napról napra egyre inkább szerettem volna beletartozni a többműszakos dolgozók kis csoportjába, ott fent a padlástérben. És most, amikor ezt a képet fölidézem, fölismerem, hogy én már abban az időben – tizenkilenc-húsz évesen, tehát sokkal korábban, mint hogy komolyabban írni kezdtem volna – a diákok között már nem éreztem magam diáknak. Az érzés nem volt kellemes, hanem inkább egy aggódó hangulat.

Nem tudom, feltűnik-e neked, hogy a fáradtságról szóló képeiden – könnyű romantikus manírban – mindig csak mesteremberek és kisparasztok szerepelnek, de sohasem a polgárok, sem a nagypolgárok, sem a kispolgárok?

A polgárokkal kapcsolatban sohasem éltem át ezt a képszerű fáradtságot.

És ezt nem is tudod elképzelni magadnak?

Nem. Nekem úgy tűnik, hogy a fáradtság nem illik hozzájuk; ők ezt rossz viselkedésnek tartanák, mint a mezítláb-menést. De ezen kívül is képtelenek arra, hogy a fáradtságról képet adjanak; mert az ő tevékenységük nem ilyen. Legfeljebb a végén néznek ki halálosan fáradtnak, mint ahogy feltehetőleg mindenki. És ugyanúgy nem sikerül elképzelnem a hatalmasok és a gazdagok fáradtságát, talán a leköszönteket leszámítva, mint Oedipus királyt vagy Leart. Nem látom a fáradt mesterembereket esténként, amint hazafelé jönnének a teljesen automatizált üzemekből; fejedelmien felegyenesedett embereket látok, győztes arckifejezéssel, és hatalmas bébi-tenyerekkel, akik a legközelebbi sarki játékteremben folytatják a begyakorolt fogásaikat. (Már tudom, mit vetsz ellenem: „neked is – mielőtt ilyeneket mondasz – előbb rendesen el kellene fáradnod, hogy meg tudd őrizni a mértéket”. De: néha igazságtalannak kell lennem, és ez még örömet is okoz. Ezenkívül a képeket követve, az ellenvetésemnek megfelelően, tényleg szépen elfáradtam.) – Egy másik, a többműszakos fáradtsággal összevethető fáradtságot akkor ismertem meg, amikor végre – kihasználva a lehetőséget – „félrevonultam írni”, napokra, hónapokra. És amikor aztán újra visszatértem a városi utcákba, már úgy éreztem, nem tartozom ehhez a tömeghez. De a kísérő érzés ebben az esetben egészen más volt: az már nem bántott, hogy nem vagyok részese a szokásos mindennapoknak, ellenkezőleg: az alkotói fáradtság – közel a kimerüléshez – jóleső érzéssel ajándékozott meg: nem a társadalom volt számomra megközelíthetetlen, hanem én voltam a számára megközelíthetetlen, minden egyes tagja számára. Mi közöm az örömeitekhez, az ünnepeitekhez, az ölelkezéseitekhez? Nekem ott voltak a fák, a füvek, a mozivászon, amelyen Robert Mitchum csak nekem játszott a maga rejtélyes arckifejezésével, ott voltak a wurlitzerek, ahol Bob Dylan egyedül nekem énekelte: „Sad-Eyed Lady of the Lowlands”, vagy Ray Davies azt a sort, amit a magaménak éreztem: „I’m Not Like Everybody Else”.

De ezeket a fáradtságokat nem fenyegette a nagyképűségbe való átcsapás veszélye?

Igen. Újra és újra elcsíptem magam egy hideg, az embereket megvető nagyképűségen, vagy, ami még rosszabb, egy leereszkedő részvéten, az összes rendes hivatással szemben, amelyek soha az életben nem vezethetnek olyan királyi fáradtsághoz, mint amilyen az enyém. Az írás utáni órák elteltével érinthetetlen voltam; érinthetetlen egy sajátos értelemben: úgyszólván egy trónon ültem, még akkor is, ha ez valahol a leghátsó sarokban volt. „Ne érj hozzám!” És ha a fáradt-büszke ember mégiscsak hagyta, hogy megérintsék, akkor az olyan volt, mintha meg sem történt volna. – A fáradtságot mint megközelíthetőséget, mint az érintve-lenni beteljesülését, és mint az érintésre vonatkozó képességet, csak sokkal később éltem át. Ez olyan ritkán történt meg velem, mint az életben a nagy események általában, és már olyan régóta nem lépett föl, mintha az emberi létezésnek csak egy bizonyos korszakában lenne lehetséges, és azután már csak rendkívüli állapotokban ismétlődhetne meg, egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy egy másik szükség-idő alkalmával. Az a pár alkalom, amikor ez a fáradtság – milyen ige tartozik hozzá? – „lerohant?”, vagy „megszállt?”, valóban egy személyes szükség-időt jelentett, és ebben nagy szerencsémre megtaláltam egy másik embert, aki hasonló szükséghelyzetben volt. És ez a másik mindig egy nő volt. A szükség-idő egyedül nem volt elég; ezen kívül még szükség volt egy összekötő erotikus fáradtságra, mindkettőnk mögött egy éppen átvészelt vesződségnek kellett állnia. Úgy tűnik, mintha az lenne a szabály, hogy mielőtt egy férfi és egy nő néhány órára egy álompárrá válik, mindkettőjüknek már egy hosszú és nehéz utat kellett megtenniük, egy mindkettőjük számára idegen terepen, a lehető legtávolabb mindenféle otthontól vagy otthonosságtól. Mielőtt találkoznak, már át kellett vészelniük egy közös veszélyt, vagy egy hosszú zavart egy ellenséges világban, amely akár a saját világuk is lehet. És aztán létrejön annak a lehetősége, hogy a szóban forgó fáradtság, a végül lecsendesülő menekülési térben, lépésről-lépésre egymás felé viszi őket, oly magától értetődően, oly bensőségesen, hogy azt – így gondolom most – egyetlen másik egyesüléshez, még a szerelemhez sem lehet hasonlítani. Ez olyan, „mint a kenyér és a bor kicserélése”, így nevezte ezt egy másik barátom. A fáradtságban való egyesülés leírására egy verssor jut eszembe: „A szerelem szavai – mindenki nevetett …”, ami megfelel az „egy test, egy lélek”-nek, még akkor is, ha a két test hallgatásba burkolózik. Én ezt azzal szeretném szemléltetni, amit Alfred Hitchcock egyik filmjében a körüllengedezett, de (még) kívülálló Ingrid Bergmann mond, miközben átöleli a nagyon fáradt Cary Grant-et: „hagyja csak, ideális pár: egy fáradt férfi és egy részeg nő”. „Egy fáradt férfi és egy fáradt nő, ebből lesz a legszebb pár.” A „veled” ilyenkor az egyetlen helyénvaló szó, úgy, mint spanyolul a „contigo”… Vagy németül az „ich bin deiner” helyett inkább: „ich bin dir müde”.² Az ilyen tapasztalatok fényében Don Juant nem úgy képzelem el mint csábítót, hanem mint az igazi órában, egy fáradt nő társaságában felbukkanó fáradt, mindig-fáradt hőst, akinek minden nő az ölébe hullik. Mindenesetre az erotikus fáradtság misztériumai őnélküle teljesednek be; és utána mindig sajnáljuk; mert hogy mi játszódik le két fáradt ember között, az már örökre titok marad, egész életünkre. Két ilyen ember semmi tartósabbat nem ismer, mint az egymásba való belezuhanást, és egyiküknek sincs szüksége az ismétlésre, sőt visszariadnak tőle. Csakhogy: hogy képes ez a Don Juan újra és újra egy ilyen, csodálatos puha fáradtságra? Nemcsak egy vagy két, hanem ezerhárom ilyen egyidejűségről van szó, amelyek a legkisebb ujjbegyig, egy életidőre beíródnak a testbe; valóban minden egyes mozdulat félreérthetetlen, anélkül, hogy egyetlen moccanásra is sor kerülne. A fáradtság ilyen extázisai után a magunkfajta mindenesetre elveszti a testiségre és a testi tevékenységre vonatkozó képességét.

És mi következett ezután?

A még nagyobb fáradtság.

A te szemedben van még nagyobb fáradtság, mint amiről éppen beszéltünk?

Több mint tíz évvel ezelőtt fölszálltam egy éjszakai repülőgépre, amely az alaszkai Anchorageból New Yorkba tartott. Hosszú út volt, sokkal éjfél után szálltunk föl a Cook Inlet melletti városkából – melynek partjainál dagály esetén a jégbordák felágaskodnak, majd apály esetén, szürkésfeketévé válva, megint visszaúsznak az Óceánba. Egyszer leszálltunk a hajnali szürkületben, egy hóviharban, Edmontonban/Kanadában, aztán egy újabb leszállás, a repülőtér fölötti hosszú körözés után, majd sorbaállás lent a leszállópályánál, a chicagói tűző délelőtti napon, és legvégül a megérkezés a fülledt délutánban, messze kint New York előtt. Amikor végre megérkeztem a hotelbe, azonnal le akartam feküdni, aludni, mintha beteg lettem volna – a világtól elmenekülve. Jól esett volna egy kis alvás, a levegő és mozgás nélküli éjszaka után. De aztán lent megláttam a Central Park melletti utcát, messze a kora őszi napsütésben, amelyen – így tűnt nekem – az emberek ünnepélyesen jártak ide-oda; és azt érezve, hogy a szobámban most elmulasztanék valamit, ki kellett mennem közéjük. Egy kávézó teraszán leültem a napba, közel a zajhoz és a benzinbűzhöz, de az éjszakázás miatt belül még mindig ott volt a szorongást keltő imbolygás. És aztán, már nem tudom hogyan, talán fokozatosan vagy hirtelen, egyszer csak bekövetkezett egy átváltozás. Egyszer azt olvastam, hogy a búskomorak válságát úgy lehetne legyőzni, ha éjszakáról éjszakára megakadályoznák őket az alvásban; így meg lehetne akadályozni az „énjük függőágyának” veszélyes kilengéseit. Ez a kép volt előttem, amikor elkezdett bennem kiterjedni a fáradtság. Ebben a fáradtságban volt valami a gyógyulásból. Nem szoktuk-e ezt mondani: „küzdeni a fáradtsággal”? – Ez a párharc véget ért. A fáradtság most a barátom lett: újra megérkeztem a világba, és ráadásul – nem azért, mert Manhattanben voltam – a közepébe. De ehhez még társult egy-két dolog, sok minden, kedvességek. Egészen késő estig nem csináltam mást, mint ültem és néztem; mintha közben még lélegeznem sem kellett volna. Semmi feltűnő, fontoskodó lélegzési gyakorlat vagy jóga-testtartás: csak ülsz és lélegzel a fáradtság fényében, és ez nagyon jólesik. Hosszú ideig sok, és egyre szebb nő haladt el előttem – ez a szépség időközben még a szemeimet is megnedvesítette –, és elhaladva mindegyikük tudomást vett rólam: szóba jöttem. (Furcsa, hogy éppen a szép nők vették észre a fáradtságnak ezt a pillantását, úgy ahogy azt rajtuk kívül csak néhány öreg férfi és a gyerekek tudják.) De az nem jött szóba, hogy közülük valakivel kapcsolatba lépjek; én semmit sem akartam tőlük, nekem elég volt, hogy nézhettem őket. Egy valóban csodálatos nő pillantása, egy olyan játékban, amely csak akkor sikerülhet, ha legalább egy néző itt ül. E fáradt ember nézése tevékenység volt, csinált valamit, belevetette magát a világba: a játék szereplői általa jobbak és szebbek lettek – például azáltal, hogy e szemek előtt több időt adtak maguknak. Ez a lassú szemhéjmozgás hagyta érvényesülni, érvényre jutni őket. Mert ily módon a fáradtság elveszti az ént magát, a nyugtalanságot szítót: az összes többi torzulás, szokás, hóbort és gond leesik róla, és végül nem marad más, mint a kioldott szemek, amelyek olyan feneketlenek, mint a Robert Mitchuméi. És aztán: az én-nélküli látás tevékennyé vált, messze túllépve a szép járókelő hölgyeken, és mindent bevont a maga világának centrumába, ami csak élt és mozgott. A fáradtság felosztotta a szokásos zavarosságot, a forma jótéteményévé ritmizálta azt: ez egy olyan felosztás, amely nem darabol szét, hanem felismerhetővé tesz. Formák, amíg csak a szem elér: ez a fáradtság széles horizontja.

Erőszakos jelenetek, összeütközések, sikolyok – megannyi jótékony forma a széles horizonton?

Én most a békebeli fáradtságról beszélek, a köztes idő fáradtságáról. Ezekben az órákban béke volt a Central Parkban is. És a csodálatos az volt, hogy mintha az én fáradtságomnak is szerepe lenne ebben az átmeneti békében, azzal, hogy az erőszak, a veszekedés vagy a barátságtalan viselkedés gesztusait már a kiindulóponton lenyugtatja. Mérsékelte és lefegyverezte őket, egy egész másfajta részvéttel, mint az alkotás fáradtsága. Az együttérzés mint a másik megértése.

De mi volt a különleges ebben a pillantásban? Hogyan lehetne ezt jellemezni?

Láttam valamit, a másik számára is érezhetően és vele együtt: a fát, amely alatt éppen ment, a könyvet, amit a kezében tartott, a fényt, amelyben állt, még akkor is, ha az egy bolt mesterséges fénye volt. Láttam az öreg stricit, a maga világos öltönyében, egy szál szegfűvel a kezében; az utazót a súlyos csomagjaival, az óriást a maga láthatatlan gyermekével a vállán; saját magamat a parkbeli erdő hullámzó lombjai között; és mindenki feje fölött láttam a hullámzó égboltot.

És ha nem lennének ilyen dolgok?

Akkor ezt a fáradtságom megteremtené; és a másik ember, aki még az ürességben tévelygett, egyik pillanatról a másikra érezni kezdte maga körül a dolgok auráját.

Tovább: e fáradtság hatására az ezernyi keresztbe-kasul futó összefüggéstelen folyamat elrendeződött, a formán túlmenő következmény-sorrá állt össze; mindegyik belém ivódott, mint egy – csodálatos finomsággal tagolt és könnyedén összeillesztett – elbeszélés része; végül az események már önmagukat mesélték el, a szavak közvetítése nélkül. A fáradtság hatására a világ óriási lett, és még a nevét is elvesztette. A nyelv-énem négyféle viszonyt alakított ki a világgal szemben: az elsőben néma vagyok, és fájdalmasan ki vagyok zárva a folyamatokból; a másodikban a hangzavar, a fecsegés kintről behatol a belsőmbe, habár én még mindig néma vagyok, legfeljebb kiáltani tudok; a harmadikban végre élet költözik belém, amennyiben az énem önkéntelenül, mondatról mondatra, mesélésre emelkedik, s az elbeszélés általában egy meghatározott embernek, egy gyereknek vagy egy barátnak szól; és a negyedikben aztán, ahogy én azt a legnyomatékosabban a tiszta tekintetű fáradtságban éltem át, a világ önmagát meséli el, miközben én csak hallgatok, mint az ősz hajú szomszédom itt, és semmit sem mondok a mellettem elbillegő pompás nőnek. Minden barátságos történés egyúttal elbeszélés is volt, és ez – eltérően a harci eseményektől és a háborúktól, amelyeknek mindig szükségük volt egy énekesre vagy egy krónikásra – a fáradt szemeim előtt magától állt össze egy eposszá, méghozzá (nekem úgy tűnt) egy ideális eposszá: a múlandó világ képei beúsztak, az egyik a másik után, és lassan alakot öltöttek.

Ideális?

Igen, ideális: mert ebben olyan igazi dolgok szerepeltek, amelyek újra és újra megtörténtek, és semmiből se volt túl sok, semmiből se túl kevés – minden megvolt, ami kell egy eposzhoz; az önmagát elbeszélő világ mint az emberiség önmagát elbeszélő történelme. Utópia? „La utopia no existe”, olvastam itt egy plakáton, ami lefordítva ennyit jelent: a nem-hely nem létezik. Gondolj csak bele ebbe egyszer, és a világtörténelem elkezd pörögni. Az akkori utópikus fáradtságom adott nekem egy helyet, legalább ezt az egyet. Ekkor sokkal nagyobb volt a hely-érzékem, mint egyébként bármikor. Olyan volt, mintha – bár éppen hogy megérkeztem – a hely szaga beivódott volna a fáradtságomba, és így az volt az érzésem, hogy már nagyon régóta itt vagyok. – És ezen a helyen még több hasonló fáradtság is lejátszódott az elkövetkező években. Feltűnt, hogy eközben az idegenek gyakran köszöntek nekem, az idegennek, mert ismerősnek tűntem nekik, vagy más miatt. Edinburgh-ben, miután órákon át Poussin „A hét szentség” című képét nézegettem, amely a keresztséget, az úrvacsorát és más hasonló témákat végre igazi távolságba helyezett, sugárzó fáradtsággal egy olasz étteremben üldögéltem, és így – ami hozzátartozik ehhez a fáradtsághoz – öntudatosan hagytam, hogy kiszolgáljanak. A végén az összes pincér úgy gondolta, hogy engem már egyszer látott valahol, de nagyon különböző helyeken: az egyik Santoriniban (ahol még sohasem jártam), a másik az elmúlt nyáron egy hálózsákkal, a Garda-tónál – sem a hálózsák, sem a tó nem stimmelt. A Zürichből Bielbe tartó vonaton, egy álmatlan éjszaka után, a gyerekek tanévzáró ünnepségére utaztam, amikor egy fáradtságtól sújtott fiatal nő ült velem szemben, aki a tour de Suisse záróünnepségéről érkezett, ahol ő a bankja megbízásából a sofőrökről gondoskodott: virágokat adott át, puszit adott a dobogóra állóknak… Minden átmenet nélkül úgy kezdtünk el a mélységből kiindulva beszélgetni, mintha egyébként mindent tudnánk a másikról. Valaki, aki kétszer egymás után győzött, és újra kellett volna kapnia egy puszit, már nem ismerte föl őt; mintha – és ezt vidáman mesélte, tele megbecsüléssel, nem csalódva – a versenyzők csak a sporttal törődnének. De most nem szándékozott aludni menni, hanem éhes volt és a barátnőjével Bielben ebédelni akart – miközben én most fölfedeztem a világban megbízó fáradtságnak egy másik kiváltó okát is: egy bizonyos éhség-érzetet. A jóllakottság fáradtsága nem képes erre. „Éhesek voltunk és fáradtak”, így meséli el egy fiatal hölgy, Ned Beaumont, Hammet „Gläserner Schlüssel”-jében a maga álmát: minket az éhség és a fáradtság hozott össze egy életre. – Számomra úgy tűnik, hogy az ilyen fajta fáradtságok iránt, a gyerekeken kívül – újra és újra az a nagy szemű, várakozással teli odafordulás az ott lévők felé – az idióták és az állatok rendelkeznek különös érzékenységgel. Volt itt egy idióta egy pár napra az andalúziai Linares-ben, aki a hozzátartozóinak kezét fogta, de lélekben valahol nagyon távol cammogott, és amikor meglátott engem a padon ülve, a délelőtti és a délutáni cetlizéseim után, olyan meglepő szemeket meresztett, mintha egy magához hasonlót, vagy egy még nála is különösebb lényt látna. Az egész arc, és nem csak a mongoloid szemek, rám ragyogtak; még meg is állt és szabályosan tovább kellett vonszolni – tiszta élvezet volt az arcára írva, csak azért, mert valaki észrevette a pillantását és engedte érvényesülni. És ez ismétlés volt: az idióták, legyenek azok európaiak, arabok vagy japánok, a földkerekség különböző helyein újra és újra a saját maguk színjátékát adják elő, gyermeki örömmel, bevonva a fáradtság idiótájának pillantásába. – Amikor munka és egy hosszú gyaloglás után egy fa nélküli friulani síkságon mélységesen elfáradva egy erdő szélére érkeztem egy Medea nevű falu határán, a fűben ott tanyázott néhány kacsa, egy őz és egy nyúl, egymás mellett; a föllépésem hatására, az első menekülési mozdulataik után a közömböset játszották, a füvet tépték, legelésztek, ide-oda ringtak. – A pobleti kolostornál, Katalániában, a mezei úton két kutyával találkoztam, az egyik nagy volt, a másik kicsi, mintha apa és fia lettek volna; velem jöttek, egyszer előttem, máskor mögöttem haladtak. Olyan fáradt voltam, hogy nem éreztem a kutyáktól való szokott félelmemet, és azt képzeltem, hogy a környéken való sok járkálás miatt, már fölvettem a szagukat, és így ismerős voltam nekik. És a kutyák játszani kezdtek: mégpedig úgy, hogy az „apa” körülöttem somfordált, a „fiú” meg utána, a lábaim között. Igen, gondoltam, ez az emberi fáradtság szép képe: nyitottá és befogadóvá tesz, az embert fölkészíti egy minden lényt átfogó nagy eposzra, amelyben majd ezek a mostani állatok is szerepet kapnak. – De itt közbe kell szúrnom valamit: a törmelék- és kamilla-sztyeppén, Linares előtt, ahová minden nap kisétálok, az emberek és az állatok között másfajta történéseket is megfigyelhettem. Erről most csak röviden: az állatok, ott a távolban, amelyek mintha csak a romok vagy a kőkockák árnyékában ülnének, igazából a hajladozó rudak között elhelyezkedő, a törmelékekbe süppedő kalitkákra figyeltek, amelyekben kicsi madarak voltak elhelyezve, hogy csalétekként szolgáljanak a nagy ragadozó madarak számára. (A sas azonban messze elkerülte ezeket a csapdákat, az árnyéka az én papírom fölött suhant át, a csendes, de ugyanakkor titokzatos eukaliptusz-mezők fölött repült; az író-helyem a szabadban volt, és magam körül mindenütt a spanyol nagyhét eksztatikus sikoly- és trombita-hangjait hallottam.) Vagy említhetném a naplementekor túlzott bátorsággal a cigánytelepülésekből a mezőkre kitóduló gyerekeket, akiket egy méltóságteljes, nemes fejű kutya táncolt körül; az ő játékuk az volt, hogy egy nyulat kihelyeztek a szavannába, a kutyát pedig utána eresztették, a kutya utolérte, tarkóharapás, először játékosan, a nyúl elesik, újabb menekülés, még gyorsabb utolérés, a kutya a szájával fölemeli, ide-oda csapkodja, aztán a kutya távozik a mezőről, a zsákmánnyal a fogai között, a nyúl hosszan elnyújtva vinnyog. A látványosságnak vége, a gyereksereg bevonul a településre, a kutya felugrik a vezető magasra emelt kezéhez, amely a nyulat tartja; a nyúl lóg, vértől lucskosan, megmeredő lábakkal, még egy kicsit rángatózik, a maga kis alakja a naplementével szembe fordul; és magasan a gyerekek feje fölött profilban látni, a nyúl arcát, a maga tehetetlenségében és elhagyatottságában, amely nemcsak az állati, de az emberi arcot is fölülmúlja. Vagy: a nagy gyerekek – ezt láttam tegnap, az írásból hazafelé menet – az eukaliptusz mező szélén, a kőfalnál, az olíva-mezők közelében olajágakkal és nádbotokkal, kiáltozások közepette, a köveket lábaikkal széttolva egy kígyót ütöttek-vertek. A kövér és hosszú kígyó először egy fejmozdulaton és a nyelvöltögetésen kívül alig mozdult meg – talán még a téli álom nehezítette el –, az ütések csak úgy záporoztak minden oldalról (azt képzeltem, én is a gyerekek között vagyok). És a kígyó végre fölágaskodott, egész magasra és ugyanakkor szánalomra méltóan, nem támadásra készen, és nem is fenyegetően, a fenyegető nyakat csak imitálva, az ő veleszületett kígyó tartásában, fölágaskodva, profilban, félrehajtott fejjel, és a szájból kicsorduló vérrel. És egyszer csak a leroskadás előtti pillanatban, az ütések közepette, a kígyó, ugyanúgy, mint a nyúl, mintha egy színpad mélyén állt volna, mielőtt fölmegy az állat- és emberalakokat ábrázoló függöny. – De miért támad bennem eközben ez az ellenszegülés, és miért idéződnek fel az ehhez hasonló ijedelmek, amelyek semmit sem mesélnek el, legfeljebb megerősítenek? Miért kell ezt tovább-mesélnem, miközben az egyesítendő fáradtságok bennem egy természetes nekikészülődésről szólnak, egy epikus föllélegzés előkészítéséről?

Igen, de nem látod, hogy az előbbiek puszta ijedelmek voltak; félelmek attól, hogy – habár csak regisztrálni akartál – szép lassan és akaratod ellenére belecsúszol az elbeszélésbe? Miközben ennek igealakjait, a félmúltat, gondosan kerülöd, akár cseleket is bevetve. És ezen túlmenően az ijedtségek kiszínezése szenvedélyesebbre vagy mindenesetre szuggesztívebbre sikerül, mint a fáradtságod eposzának békés adottságai.

De nem akarok szuggesztív lenni. Nem rábeszélni akarok – mondjuk, képek segítségével –, hanem emlékeztetni, mindenkit arra, hogy mekkora fáradtságba kerül az elbeszélés. És ennek szemléltetése még jönni fog, e kísérlet vége felé, talán már mindjárt – ha elég fáradt leszek hozzá.

Miben áll tehát – ha eltekintünk az anekdotáidtól és a töredékeidtől – a végső fáradtság egysége és lényege? És hogyan fejti ki a hatását? És mit lehet kezdeni vele? Lehetővé teszi a fáradt ember cselekedetét?

De hiszen már ez maga a lehető legjobb cselekedet; nem biztos, hogy ezzel feltétlenül kell tudnunk kezdeni valamit, mert ez már önmagában is egy kezdet, egy tevékenység – a köznapi nyelvben a „kezdőlépés” megtételéről szoktunk beszélni. Valamit megkezdeni – ez már maga egy tanítás. A fáradtságból tanítások következnek – ez alkalmazható. De miféle tanítások? – kérdezheted. Korábban a gondolkodás történetében volt egy képzet a „magában való dologról”, de ez időközben leáldozott, mert az objektumot nem lehet elgondolni önmagában, hanem csak a ránk való vonatkozásban. A fáradtság azonban, amelyre most gondolok, felidézi ezt a régi elképzelést és új értelmet ad neki. Sőt: a képzettel együtt az eszmét is megadja. Sőt: a dolog eszméjében megérinthetem, szinte a kezeimmel ragadhatom meg a törvényt: ahogy a dolog egy adott pillanatban megmutatkozik számomra, nem pusztán olyan, amilyen, hanem olyannak is kell lennie. És még inkább: a dolog az ilyen fundamentális fáradtságban sohasem csak önmagában, hanem mindig másokkal együtt jelenik meg, és még akkor is, ha csak kevés dologról van szó, végül minden együtt van. „És most még a kutya is ugat – minden összejön!” És legvégül: az ilyen fáradtságok azt szeretnék, hogy megosszuk őket.

De miért lettem hirtelen ilyen filozofikus?

Igen, talán még mindig nem vagyok eléggé fáradt; a végső fáradtság órájában nincsenek többé filozófiai kérdések. Ez az idő egybeesik a térrel, és az időtér a történelem. Ami van, az lesz is. Ezzel együtt a más énné válik. Az a két gyerek, a fáradt szemeim előtt, most én vagyok. És ahogy az idősebb nővér a kistestvérét keresztülcipeli az éttermen, annak van értelme és érték-tartalma. És az egyik nem értékesebb, mint a másik – az eső, ami a fáradt fejére esik, ugyanannyit ér, mint a folyó túlsó partján lévő ember pillantása –, és ugyanolyan jó, mint amilyen szép. Azt szeretnénk, hogy ez továbbra is így maradjon, és maradjon igaz. Ahogy a nővér (én) az öccsét (engem) megfog a csípőmnél fogva, az igaz. És a viszonylagos a fáradt pillantás számára abszolútként jelenik meg, és a rész egészként.

És hol marad a szemlélet?

A „minden az egyben” számára van egy képem: a XVII. századi holland virágcsendéleteken sokszor a virágokon élethűen ott ül egy bogár, egy csiga, egy méh vagy egy lepke. És habár egyik sem tud a másikról, a pillantásban, az én pillantásomban, mindannyian együtt vannak.

Nem tudnál szemléletesen fogalmazni, műveltségi kitérők nélkül?

Így, ülj csak le. Remélhetőleg most már te is elfáradtál annyira, hogy leülj mellém a kőfalra a mezei út mentén, vagy még jobb lenne, mert közelebb a földhöz, az út középső földes csíkjára. E színes visszfényben egy csapásra felismerhető a „minden egymás mellett” világtérképe; a földhöz egészen közel, és mégis igazi távolságban vagyunk: a kibújó hernyót együtt látjuk a soktagú, magát a homokba fúró bogárral, s ezt együtt látjuk a hangyával, amely egy olivát tol maga előtt, és ott van a kéregháncs, amely a pillantásunk előtt egy nyolcassá tekeredik.

De nem képtudósítást kérünk, hanem elbeszélést!

Ennek az andalúziai földútnak a porában mozgott egy pár nappal ezelőtt – olyan ünnepélyes lassúsággal, mint a szenvedés- és a gyász-szobrok, amelyeket itt Andalúziában a nagyhét alatt állványokon végighordoznak az utcákon – egy vakondok teteme, amely alatt, amikor megfordítottam, temérdek aranyszínű dögbogár nyüzsgött. Az előtte való hosszú téli hetekben egy hasonló mezei úton a Pireneusokban, ugyanúgy leültünk, mint mi most éppen, néztük, hogy hullik a hó, apró szemcsés pelyhekben, fekvésben megkülönböztethetetlenek a világos homokszemcséktől, de aztán az olvadásban egy sajátos nevetést hagynak maguk után, sötét foltokat, egészen másmilyeneket, mint az esőcseppek. És aztán gyermekként ugyanilyen távolságban a földtől, mint amelyben most ülök, egy ugyanilyen osztrák mezei úton a kora reggeli fényben a nagyapámmal mentem, mezítláb, egyszerre közel a földhöz, és mégis csillagászati távolságban a porban lévő kráterektől, a nyári esőcseppek becsapódásától – ez az első képem, amelyet föl tudok idézni.

A fáradtság hatásáról adott hasonlataidban nemcsak a dolgok lekicsinyített mértéke, hanem egy emberi mérték is szerepel! De miért vagy mindig egyedül a fáradtságodban?

A legnagyobb fáradtságok nekem mindig úgy jelennek meg, mint a mieink. Dutovlje-ben, Kartsban az idősebb férfiak még éjszaka is ott álltak a pult körül, és én velük együtt voltam a háborúban: a másik fáradtsága, még akkor is, ha semmit sem tudok róla, felvázolja a történetét. – Ezek ketten ott, vizesen hátrafésült hajjal, lesoványodott arccal, töredező körmökkel, friss ingekben, mezőgazdasági munkások, labradoriak, akik egész nap a pusztában robotoltak, és hosszú utat tettek meg eddig gyalogosan, a városi bárig; a többiek mind idevalósiak. Vagy az a másik, aki ott egyedül tömi magába a vacsoráját, idegen itt, az otthoni cége a linaresi Landrover-Művekbe rendelte szerelőmunkára; távol van a családjától. Vagy az öreg férfi, aki mindennap kint áll az olajfa-mezők szélén, a lábainál egy kis kutya fekszik, a könyökével egy ágra támaszkodik, és a feleségét gyászolja. – Az ideális fáradtnak más a „fantáziája”, mint az alvóknak a Bibliában vagy az Odüsszeiában, amelyeknek van történetük: neki nincs története, csak megmutatkozik az, ami van. – És most, ha nem is vagyok fáradt, de szemtelenül mégis szeretném elmesélni a fáradtság legfelső szintjére vonatkozó fantáziámat. Ezen a szinten ül a fáradt Isten, fáradtan és tehetetlenül, a maga fáradtságában azonban – egy hajszállal még fáradtabb, mint aki az emberekbe fáradt bele – a pillantása révén – amely bárhol is tudatosodjék a világtörténelemben – mégis mindenütt jelen van, és hatalma van.

De most elég a szintekből. Beszélj végre a szemeid előtt lebegő fáradtságról egyszerűen úgy, ahogy jön, össze-vissza.

Köszönöm! Egy ilyen összevisszaság most megfelel nekem és a problémámnak. – Tehát: egy pindaroszi óda egy fáradtról, és nem a győztesről! A pünkösdi társaság, amely befogadta a szellemet, szerintem fáradt volt. A fáradtság inspirációja nem annyira azt mondja meg, hogy mit kell tenni, hanem inkább azt, hogy mit nem. A fáradtság: egy angyal, aki megérinti egy álmodozó király ujját, miközben a többi király álmatlanul tovább alszik. Egészséges fáradtság – egyedül csak ez pihentet. Az ember lehet fáradtabb, mint Orfeusz, aki körül a legvadabb állatok gyülekeznek, és vele együtt végre ők is fáradtak lehetnek. A fáradtság adja meg a szétszórt egyeseknek a taktust. Philip Marlowe például – hogy egy magándetektívet nézzünk – a maga legfontosabb eseteinek megoldása közben, minél több álmatlan éjszaka volt mögötte, egyre jobb és élesebb elméjű lett. A fáradt Odüsszeusz elnyerte Nauszikaa szerelmét. A fáradtság megfiatalít, olyan fiatallá tehet, amilyen talán sohasem voltál. A fáradtság fölnagyítja a kicsi, összezsugorodott ént. A fáradtság nyugalmában minden csodálatos lesz – milyen csodálatos a papírcsomagolás, amelyet a bámulatosan kényelmes férfi, a csodálatosan csendes Calle Cervantes-en visz! A fáradtság elvont lényegéről: húsvét éjszakáján a feltámadási ünnepségen az idős férfiak hason feküdtek a templomban a sír előtt, egy piros brokátkendőbe burkolva, a kék munkaruha helyett, a napégette bőr hátul a tarkón, az életen át tartó feszültségektől, a sokszögek egy mintája, amely hasonlít a fölparcellázott földre. A haldokló nagymama a maga csendes fáradtságában, az egész házat megnyugtatta, még a javíthatatlanul hirtelen haragú férjét is. Itt Linaresben minden este néztem a sok kicsi gyerek elfáradását, akiket a felnőttek magukkal vittek a bárokba: nincs többé mohóság, a kezek már nem markolásznak, már csak a csendes játék. – És mindezek után már aligha kell elmondanom, hogy a fáradtságnak még ezekben a mélyképeiben is megmaradnak az elválasztások.

Mindez szép és jó: a problémád szemléletességét nem lehet elvitatni (még akkor sem, ha ez általában a misztikusok dadogására emlékeztet). De hogyan lehet létrehozni az ehhez hasonló fáradtságokat? Mesterségesen ébren tartani magunkat? Kontinensek közötti repülőutakra menni? Erőltetetten menetelni? Herkules-munkákra vállalkozni? Próbaképpen a meghalással foglalkozni? Van egy recepted az utópiádhoz? Éberségre idomítani az egész népességet, tabletta-formában? Vagy porként hozzáadni a forrásházak ivóvizéhez, egy nem-fáradt országban?

Nincs receptem, még a magam számára sincs. Csak azt tudom: az ilyen fáradtságok tervezhetetlenek; és ezért nem lehet őket célként kitűzni. De azt is tudom, hogy sohasem ok nélkül lépnek föl, hanem mindig egy baj után, a baj legyőzésének periódusában. – És most föl kell kelnünk és ki kell mennünk az utcára, az emberek közé, hogy lássuk, nem találkozunk-e ott egy kis közös fáradtsággal, és ha igen, mit mesél nekünk.

De nem tartozik-e hozzá az igazi fáradtsághoz – mint a helyes kérdezéshez – a felállás, és a nem-ülés? Úgy ahogy egy idős, meggörbült asszony – akit megint egyszer tovább űzött az örökké hajszolt fia – egy kerti sétányon így sóhajtott: „üldögéljünk még egy kicsikét!”

Igen, felőlem üldögéljünk. De ne itt ebben az ember-ürességben, az eukaliptuszok zúgásában, egyedül, hanem a Boulevards és az Avenidas peremén, nézelődve, talán egy wurlitzer közelében.

De hiszen egész Spanyolországban nincsenek wurlitzerek.

De itt Linaresben van egy, egy különös.

Mesélj.

Nem, majd máskor, a wurlitzerről írt kísérletemben. Talán.

De mielőtt kimegyünk az utcára, még egy utolsó kép a fáradtságról!

Jó. De ez az emberiségről készített utolsó képem, amely a legvégső pillanataiban megbékült, a maga kozmikus fáradtságában.

Utószó:

A kalitkák, amelyeket a szavannában felállítanak, nem a sasok foglyul ejtését szolgálják. Egy férfi, aki egy kis távolságban ült egy ilyen kis ketrectől, azt válaszolta a kérdésemre, hogy azért viszi ki a földre, a törmelékes mezőre, hogy így hallja az énekhangot; és az olivaágak a kalitkák mellett, a földbe dugva, sem a sasokat akarják az égből idecsalogatni, hanem a csízeket akarják éneklésre bírni.

Második utószó:

Vagy a csízek a sas számára mégis túl nagyokat ugrálnak – s az utóbbit az emberek változatosságból zuhanórepülésben akarják látni?

Linares, Andalúzia, 1989 márciusa

FORDÍTOTTA WEISS JÁNOS