Levelek Ritához

(RÉSZLET)1

Hallod-e, te Rita? Gyere, játsszunk egy kicsit.

Mit csinálhat egy férfi egyedül otthon, esős időben? „Kiveri”, mondod te. Helyes, ülj le, megkaptad az átmenő jegyet. „Felhívja a barátnőjét”, hm, nem rossz, feltéve, hogy van neki. De ennek nincs. Egyéb válaszokat kérek… „olvas egy könyvet”. Te ki vagy, te kis naiv? Hogy? Bianca? Rendben, te, olvas egy könyvet, de 50 oldal után abbahagyja. Mit csinál azután? Másvalaki… „főz valamit, én azt csinálom, amikor egyedül maradok”. Mert nő vagy… nem, ezt se. Nem nagyon vág ma az eszetek, előrelátható válaszok, bődületes közhelyek… „emlékezik…” hoppá! Te meg ki vagy? „Nem fontos, de abban biztos vagyok, hogy egy férfi egyedül otthon, esős időben emlékezik”. Észben tartalak, Rita.

Ültem otthon, egyedül, esős időben. És emlékeztem. Apámra, anyámra, a gyerekkoromra. A nőkre, akiket szerettem, és akikre már nem akarok emlékezni. A nőkre, akiket szerettem, és akikre még emlékeztem, s a nőkre, akiket szerettem, és akikre nem emlékeztem… Máig. Ma, mintegy csemegeként megkaptam Simona emlékét. Ej, Simona, hová a bánatba mentél te Kanadába…

Egyik nyáron ismerkedtem meg vele a Brãila-i kompon. Én a cégem Fordocskájával furikáztam, ő a cégje Opelecskéjével furikázott. Álltunk egymás mellett a kompon, és néztünk magunk elé. Aztán én ránéztem, ő meg maga elé nézett, ő rám nézett, én meg magam elé néztem, végül pedig egymásra néztünk. Áramütés, gyomorbizsergés, az őrült vágy, hogy egy lélegzetnyi levegőhöz juss egy váratlanul barátságtalanná vált környezetben. ő mosolygott, én is mosolyogtam. Aztán mind a ketten rágyújtottunk a korlát végében, néztük a Dunát, néztük a farvizet, s nekem az járt a fejemben, hogy dughatnám meg ezt az égből pottyant nőt. ő Bákó-i volt, és Konstancára igyekezett, én pedig hazafelé tartottam, tehát a közelbe. Összeszedtem a bátorságom – mit csinálsz este? Nem tudom, szállást keresek valahol. Gyere, töltsük együtt az estét. Mosolygott, de sokáig tétovázott. Tudod, van valakim… mindannyiunknak van valakije. De nem tagadhatod le, ami történik. Nem, nem tagadhatom le.

Konstancán elszállásoltuk magunkat. Külön szobákat vettünk ki. Azt mondta, jobb, ha én megyek át hozzá. Lezuhanyoztam, és átmentem hozzá. Benyitottam. Épp telefonon beszélt. „Igen, bébi, jól vagyok, ettem, most pedig pihenek egy kicsit… igen, holnap találkozom vele, s majd eldől; szerintem alá fogja írni, nem engedem el, amíg alá nem írja… beszélünk később, jó? Millió puszi!”, és letette. Egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Egy kicsit feszélyezve érezte magát. Ha akarod, elmegyek. Ne, ne menj. Egyszerre vetkőztünk le, kerülve egymás tekintetét. Magamhoz öleltem. Megsimogattam a melleit. Pihegett. Megszólalt a telefon. „Igen, bébi… igen, bébi, millió puszi… dehogy, tőlem eggyel több… hiányzol… nekem is, alig várom, hogy hazaérjek, és hogy… hogy… szégyellem kimondani, tudod, hogy nem szeretem a telefonba… megyek, lezuhanyozok, elfelejtettem… beszélünk később, jó, kincsem?” Letette. Rámásztam, és csókolóztunk. Aztán a combjai közé ereszkedtem, és nyaltam. Mint egy kiéhezett, úgy nyaltam. Nyögött az élvezettől. Aztán ő vette a szájába az enyém. Jól nevelten szopta. És azt mondod, hogy szereted? Egy pillanatra kivette a szájából, igen, nagyon szeretem. Olyan aranyos és figyelmes. Rendben, szopjad. Szopta. Az oldalára fordítottam. Belehatoltam hátulról. Megmarkoltam a melleit. Sietség nélkül, jól nevelten dugtam, mert egy jól nevelt nő volt. Régóta együtt vagytok? Két hónapja… Megszólalt a telefon. Benne maradtam. Erőlködött, hogy a hangja ne remegjen. „Igen, bébi, megvolt, milyen kellemes zuhanyozás után… á, ne nyugtalankodj, senki nem fog velem itt kikezdeni… és igazából ki se mozdulok…” szűk volt a vaginája, és feszesek a mellei, 24 éves volt. Elélvezett, miközben beszélt telefonon. Felsikoltott. „nincs semmi bajom, bébi… csak leejtettem a parfümöt…” kiabált neki, „csupa ideg vagyok, beszélünk később, kérlek…” Várhattál volna egy kicsit, vetette a szememre. Letehetted volna a telefont, válaszoltam.

Kimentünk ebédelni. Ettünk. Láttuk a tengert. Egyfolytában telefonon beszélt. Áthevülten, meghitt hangulatban tértünk vissza. Mielőtt szájon csókoltam volna, kihajítottam a telefonját az ablakon.

Utána soha többé nem találkoztam vele. Váltottunk még néhány imélt, mondtam, hogy szeretném viszontlátni, mondta, hogy szeretne viszontlátni, aztán elhúzott Kanadába. Ennyi. Lám, eszembe jutott Simona. Csuklasz, Simona? Vajon hogy lavíroz a popsid Toronto nyüzsgő forgatagában? Vajon lát valaki? Vagy-e valaki?

Az elefántok távol mennek meghalni. Te, az emberek nem, ők távol mennek élni. Mint annak a rendje…

Te, mihez is kezdtem volna, ha nem írom ezt a blogot, ha nem írok neked, Rita…

Naponta 3-4 órát ülök a számítógép előtt. Írok, kommentelek, blogokat olvasok, megnézem, van-e valami újdonság az xhamsteren, végigböngészem a sportújságot, játszok egy spider solitaire-t, zenét hallgatok… Mi mindent csinálhatnék ez idő alatt… és ha egy szép nap megbánom? Egy szép nap töröllek, blogocskám. Se szó, se beszéd. Ráklikkelek a delete-re, és eltűnök. Leülök a szoba közepére, és azt mondom – ez az a hely, ahol a vizek szétválnak. Ezen a ponton a dolgok új fordulatot vesznek. Mostantól nem előre haladok, hanem egyszerűen másfelé. Irányt váltok. És irányt fogok váltani.

Csakhogy van még mondanivalóm. Ugye, hogy van még mondanivalóm? Ugye, hogy vannak még csip-csup dolgok, amikbe beleköthetek? Ugye, hogy vannak még emberek, akikből csúfot űzhetek? Ugye, hogy van még mit összegyűjteni és szőnyeg alá seperni, hogy senki ne lássa? Hordani való trikók, ami logikusan következik abból, hogy azt csinálok, amit akarok…

Szart.

Szomorú vagyok. Bármit megbasznék. Bármily kevéssé tetsszen is egy nő, bármily kevéssé is ismerjem, bármily futó legyen is az erotikus pillanat, és bármily idegen legyen is az a nő, egyvalami biztos – amikor baszok, felejtek. Azon tűnődöm, vajon nem azért baszok, hogy felejtsek, és nem azért, hogy élvezetekhez jussak. Lehet, hogy afféle Cioran vagyok. Az, szegény, alig ért rá a halálra gondolni, annyira szerette a pinát meg az írást. Írt, dugott, megint írt, megint dugott, és amikor megállt, hogy rágyújtson egy cigire, meghalt. Csak úgy. Tiszteletem, Cioran.

Most viccen kívül, mennyire releváns egy Cioran, és mennyire releváns egy Frusinica. Ha Ciorant olvasom, rájövök, hogy az életet nem érdemes leélni. Ha Frusinicát dugom, rájövök, hogy érdemes. Mindkettőjükre szükségem van. Nézd, ha egyszer elkapom Frusit, odateszem, hogy olvasson nekem Cioránt. Te, hallgass rám, mielőtt hülyén vihognál, azért nem értette meg senki ezt a fickót, mert nem volt meg a kulcsa hozzá: elfogódottan, megfeszült idegekkel és egy pópa modorában olvasta. Ha meg akarod érteni, mit akart ez az ember, feltétlenül szerezz be egy cafkát (iskoláslány is lehet, mert van jártassága), egy minél butábbat, minél analfabétábbat, minél rekedtebb hangút, és tedd oda őt olvasni. Ez a titok nyitja, ez az a rejtély, amit a másik magával vitt a sírba – Emil Cioran egy bunkó picsa felolvasásában. A megértés kapui egymás után fognak feltárulni.

Mert nem vagy nő, ha nem vagy kurva.

Te, szóval ha létezik a kanoknak egy Istene, akkor annak biztos van hajlama a filozófiára.

Ma elment az ablakom előtt Frusinica. Egyedül. Csináltam… már nem tudom, mit csináltam, azt hiszem, diót törtem, vagy valami olyasmi. Mogoºné hozta tegnap, miután megjött a temetőből. Kopogtatott és bejött. Tetőtől talpig feketében volt, de azért kirúzsozta az ajkait. Vastagon. Rikított. Lenge ing volt rajta, alatta kombiné, az alatt pedig szétterültek azok a palacsinta csöcsei. Hoztam egypár diót, Nic úr, mondta. Isten áldja meg érte, mondtam neki. Csak arra kért, hogy ha van mosnivalóm, adjam oda. De hát vasárnap van, mondtam. Holnap mosom ki. Odaadtam a boxeralsóim. A melléhez szorította őket. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Vajon az arcára teríti majd, és maszturbál? Egy 60 fölötti nő szokott maszturbálni? Te, neked még él az anyád, és ilyesmit kérdezel? Köszönöm.

Feltéptem az ablakot – Frusinica! Ingerülten kapta oda a fejét. Mit csinálsz, te, mért kiabálsz úgy? Kerülj közelebb, te, mondtam… Közelebb került. Mi van, már észre sem veszel? Hogyhogy már észre se veszlek, te? Hát úgy. Hát nem nagyon láttalak mostanában. Hogy láthattál volna, ha egyszer egész nap kísérettel mászkálsz itt? Erre semmit nem mondott. Van egy kis időd? Mért kérded, te, düllesztette ki a szemét. Gyere be, mert akarok mondani neked valamit. Hát mondjad itt. Nem, mert mások is meghallják, titok. Élek-halok ezekért a lökött párbeszédekért. De miféle nagy titkod van neked velem, te? Ej, jössz vagy nem? Eléggé sietek, t’od… Gyere na, ki tudja, mikor csíplek még el. Bejött. Fekete sztreccsnadrág volt rajta, egy mélyen dekoltált sárga póló, a haja pedig lófarokba fogva. Megöleltem.

Hiányoztál, te csacsi. Te is nekem, te. Meg akartam fogni az egyik mellét. A kezemre csapott. Várj egy kicsit, mert én haragszom rád. Jaj! Ott voltál az esküvőn, és észre sem vettél. Hát az egész pereputtyod ott volt, nem akartam elárulni magam. Mert én eléggé odavagyok érted, Frusi, s ki tudja, amilyen kábult voltam, még nyomultam volna nálad, és elrontottam volna az esküvőd. És ha nem nálam, akkor az unokatesómnál. Melyik unokatesódnál, te? Hagyd, me` mindent tudok, elmesélte. Frusinica, megtörtént, te. Könyörgött nekem, be volt rúgva. Tökrészeg volt. Azt mondta, ha nem dugom meg, egy autó elé veti magát. Mit tehettem volna… fogtam, hazavittem, s miután felébredt, elküldtem a vonatta` az anyjához. Mekkora zsivány vagy, te… esküszöm. Hagyd, ne esküdözz.

A mellére tettem a kezem, és hagyta. Nyögtem az élvezettől. Te, egy férfikéz az életben két alkalommal kapatja el magát: amikor megsimogatja egy gyereknek a fejét, és amikor megsimogatja egy nőnek a mellét. Lefektettem az ágyra, és nyaltam. Tiszta volt, baszki. Aztán leálltam. Pont amikor ő is kezdte jobban érezni magát. Mi van, te, dolgozz ott a száddal, mert megőrülök. Várj egy kicsit, mondtam. Felálltam, a könyvespolchoz mentem, és levettem „a kétségbeesés csúcsán”-t… odanyújtottam neki – olvasd. Emil Cioran… ki ez, kérdezte. Egy seggfej, aki nekem tetszik. Én nyallak, te pedig olvasol nekem, mit szólsz? Te megkergültél, ember… Gyere, te Frusi, mit izélsz. Jobb neked, ha az a seggfej otthon úgy dug, hogy egy fél szót sem szól hozzád, és mindig csak felülről? Há’ te honnan tudod? A pofájáról. Az máshogy nem képes. Felsóhajtott – rájöttem. Elvette a könyvet és találomra kinyitotta.

ő olvasni kezdett. Én ízlelgettem. Ezerszer jobb, hogy valahol egyedül és elhagyottan halj meg, amikor senkitől sem látva színjáték és póz nélkül múlhatsz ki és távozhatsz. Akadozva olvasott, olykor megismételve a szavakat. Néha megállt és nyögött, aztán olvasott tovább. Valahogy így: „Ezerszer jobb, hogy… jobb, hogy… valahol egyedül és… egyedül… halj meg… amikor senkitől sem láv… lávta… lát va… szín… színjá ték és póz nélkül… nélkül múl hatsz ki és… táv ozhatsz.” Annyira szarul olvasott, hogy Cioran egyenesen zseniálisnak tűnt. A legmélyebb és legszervesebb halál a magányból való halál, amikor maga a fény egy halálelv. Te, de hát ez a te barátod kurvára el van szállva, fakadt ki Frusinica. Felpillantottam, aha, nem egészen normális. A hasára fordítottam.

Seggbe ne, sikította. Elkésett.

* * *

Táviratok

A legszebb pillanat az, amikor megismered őt. A többi csak mese. Vagy mesék. Vagy pletykák.

Ma szombat, holnap vasárnap, holnapután hétfő. A faszomba…

A kutyáknak tragikus sorsuk van. Lásd Jimmyt.

Le akarok fogyni. Megyek, eszek valahol nyakas karajt.

Vesztegettem az időm pár órán át 2nkre. 1edül.

Reggel elláttam magam kólával. Fekszem elnyúlva az ágyon egy két és fél literes üveggel a karomban, és ütöm a billentyűket. Bensőséges pillanat az ember és a méreg között. A számhoz emelem és megcsókolom. ő a lelkembe hatol.

Kiirtották a kankót. A szopás – orvostudományi Nobel-díj.

Elfáradtam. Nem akarok már meghalni.

Idén végignéztem az Eurovíziós döntőt. Jól sikerült verseny, megdugtam volna legalább négyet. Nyilván, Paula Selinget is.

Tudom a Miatyánkot kívülről. Amikor szükségem van rá, nyomok egy entert. És ő enter.

Hiányzik, nem feltétlenül ebben a sorrendben: Flor, Angel, apa, Helena, Oana, a childhood, Nicu (egy másik), Kermit, a műanyag békám, a Pionírok Szövetségének Országos Tanácsa – Mangália, a Vãlen-i Cristi, aki azt szokta énekelni, „Szindobáttó/johiióri hüükiró háricécé gü”.

Hiányozhatott volna még: Mioara, Doru, Marosvásárhely, Cristi, a Központi Katonai Kórház, Izza, Nic Labiº. De nem hiányzik.

Le kell írjam ezt: Victor Wooten is a God.

Találtam a neten egy fotót arról a libáról, akit Bãsescu naggyá tett, s aki most a seggébe mar – Sãftoiu mintha. Szexinek tűnik, ki fogom verni.

Ui. Ki akartam verni, nem ment. Ördögi nő.

Visszajöttem a fürdőszobából.

Jól megmosakodtam, mert alaposan megtöltött. Chips és csokis kifli kombináció. A gasztronómia az a művészet, aminek leáldozott. Az ágyban találtam. Úgy feküdt a hasán, mint egy béka. A lábai kétfelé, a karjai kétfelé, a mellei kétfelé, a szemei kétfelé, a segge kétfelé, a pinája kétfelé, azt hiszem, az agyféltekéi is kétfelé álltak, mert magában beszélt, összefüggéstelenül és különféle hangokon meg hangszíneken. Mintha egy varázsigét mormolt volna valami ismeretlen nyelven. Mintha Laurie Anderson lett volna, gipsy sounddá átdolgozva. Egyfolytában sikoltozott. Eleinte a fájdalomtól. Aztán az élvezettől. Végül a szomorúságtól – valószínűleg a Cioran-szöveg miatt.

Elnyúltam mellette. Gyengéden félresimítottam az arcából egy hajtincset. Mit csinálsz? Rám nézett. Bármit tennél a nőért, csak egy vallásod lehet, legyél bár nőgyűlölő. A homlokoddal a mellein földestől elszakadsz az egész földtől. Mi a bajod, te lány? Mi a bajom? Hát amit mondtál nekem, azt meg honnan szedted? Hát csak úgy jött, hogy mondjam, te. A homlokára tettem a tenyerem – szabályos hőmérséklet. Bedugtam az egyik ujjam a pinájába – nedves. Be akartam dugni a seggébe is. Nehogy meg merd még egyszer próbálni, mondta. Mért? Mert lényünk erotikus dimenziója egy fájdalmas teljesség, ami megtölti a bennünk és rajtunk kívül levő ürességet. Valami nem stimmel. Elkeserítesz, mondtam elkeseredve. Mért, te? Hát mert idézetekben beszélsz.

Megkérdezte, mi az, hogy idézet.

Megpedzettem, hogy kicsivel korábban még a munkahelye felé tartott. Már nem megyek. Mért nem mész? Még maradok itt, ki tudja, mikor csípsz még el. És az a seggfej, akivel megosztod a jegygyűrűt? Megbízatáson van, holnap jön haza. Néztem őt, és láttam, ahogy megváltozik. Már nem volt feszült, nem rohant, a tekintetéből eltűnt a vadság, gondot csak az anális szex okozott. Világos, szoros kapcsolat van az IQ és e között. Hát akkor mit akarsz csinálni? Adj még, hogy olvassak. Vannak még ilyen zakkant barátaid? Egy rakással, mondtam. Odamentem a könyvespolchoz. Kinyújtottam a kezem egy könyvért, de meggondoltam magam. Más ötletem támadt. Felálltam a székre, és a legfelső polcról levettem egy poros, mogyoróbarna színű, nagy, kemény fedeles kötetet. Lefújtam róla a port. Kinyitottam.

Nézd, akarod ezt olvasni? Hú, mekkora könyv, kiáltott fel. Ki írta? Egy Lenin nevű. Add ide, hogy olvassam, mondta, és széttárta a lábait. Nem, másképp csináljuk. Olvasol, s közben vered a farkam, én is jól akarom érezni magam. Jól van, te, nyújtózz el. Elnyújtóztam. A fütyim lógott egyfelé. Ám a puszta gondolatra, hogy a következő pillanatban kontaktusba kerül ennek a fiatal nőnek a kezével, elkezdett felállni. Sőt, lezserül dúdolt is valamit, valószínűleg azt, hogy „I just called to say I love you”. Frusi harákolt egyet, kinyitotta a könyvet, keményen megmarkolta a farkam, és nekifogott olvasni. Marx és Kautsky álláspontja közt egy szakadék tátong azt illetően, hogy mi a munkáspárt feladata a munkásosztálynak a forradalomra való felkészítésében. Hirtelen abbahagyta. Ki ez a Katusky? Gőzöm sincs. Jól verem? Miért? Egy zöldséget tartott az ujjai közt. Folytatta: Kautsky a következőképp mutatja be a dolgokat: a győztes proletariátus „megvalósítja a demokratikus programot”, és ismerteti annak pontjait. Egyetlen szó sem esik azokról a változásokról, amelyeket az 1871-es év hozott a polgári demokráciának a proletár demokráciával való helyettesítésének kérdésében. Kautsky olyan közhelyek közt csapong, amelyek „keményen” hangzanak: „Magától értetődő, hogy nem fogjuk a hatalmat megszerezni a jelenlegi rendszer feltételei közt. A forradalom maga hosszas és mélyreható harcokat feltételez, amelyek képesek megváltoztatni mai politikai és társadalmi szerkezetünket.”

Az utolsó mondatokat halk hangon olvasta. És hangsúlyosan izgatott kézmozdulatokat téve. Egyszer csak félbehagyta – mi a franc, te?! Igaza volt, a farkam nem állt fel. Nem állt fel, és kész. Vedd csak a szádba. A szájába vette – semmi. Gyerünk, énekelj. Énekelt. Semmi. Rajta, táncolj. Táncolt. Semmi. Boleró. Bolerót táncolt. Szalsza. Brassói. Vanghilo. Azt is tudta, de hiába. A menyasszonytáncnál már ketyegtem. Ej, a mennykőbe… tárd szét a lábaid. Nyaltam. Semmi. Fordulj meg. Ó, nehogy. Fordulj meg, az anyád valagába. Megfordult. Megpróbáltam, minden siker nélkül. Verejtékben úsztam.

Lenin még halála után is dolgozott.

FORDÍTOTTA DANKULY LEVENTE

  1. Stefan Caraman – 1967-ben született Tulceán, jelenleg is ott él. Román próza- és drámaíró, publicista. Több jelentős irodalmi díjjal is kitüntették. A 2012-ben Kaos Moon álnéven megjelent Levelek Ritához (Scrisori cãtre Rita) című regényéért a Román Írószövetség, valamint a TIUK! nevű kulturális folyóirat díjában részesült.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.