Amikor a kinti homályban lengő utcalámpák szinte uniszónóban felgyulladtak, egészen a Bayerischer Platzig, a megvilágítatlan szoba minden tárgya elmozdult egy kissé a bevetődő sugaraktól, melyek mindenekelőtt lefotografálták a csipkefüggönyt. A hosszú kezű-lábú, lapos mellkasú fiatal- ember, orrán a félhomályban megcsillanó cvikkerrel, hanyatt feküdt a díványon, már vagy három órája, leszámítva a rövid vacsoraidőt, amely szerencsére csendben telt el: az apja és a nővére megint össze volt veszve, és mindkettő szótlanul olvasott az asztal mellett. Kábán feküdt a díványon, az ismerős nyomasztó, nyúlós érzés hatása alatt, s ahogy félig hunyt szempillái között nézett kifelé, minden vonal, minden keret vagy a keret árnyéka tengeri láthatárrá vagy távoli föld keskeny sávjává változott. Amint szeme hozzászokott e metamorfózisok mechanizmusához, ezek immár maguktól is végbementek (ahogy a kavicsok hajlamosak álnokul megéledni a varázsló háta mögött), s most a szoba kozmoszának hol ezen, hol azon a pontján alakult ki képzelt perspektíva, csábosan áttetsző és üres grafikus délibáb: mondjuk egy vízsáv, fekete szirt, rajta egy araucaria apró sziluettjével.
A szomszédos társalgó mélyéből (ez a helyiség amolyan barlangszerű központi része volt a polgári lakásnak, amilyet az orosz emigráns családok Berlinben annak idején bérelni szoktak) kivehetetlen, töredékes beszélgetés szűrődött át a szobáját amattól elválasztó tolóajtón, amelynek recés, matt üvegén sárgán derengett a magas állólámpa, lejjebb pedig, mintha mély vízben állna, egy szék elmosódó háta sötétlett, amelyet azért állítottak oda, hogy útját állja a makrancos ajtószárnyaknak, amelyek hajlamosak voltak rándulások sorozatával maguktól szétnyílni. A társalgóban (valószínűleg a szoba távolabbi végén, a pamlagon) ott ült a nővére a barátjával, és a titokzatos szünetekből ítélve, melyeket enyhe köhécselés vagy gyengéd kérdő nevetés oldott fel, csókolództak. Az utcáról is hangok hallatszottak: egy gépkocsi zúgásának fölfelé orsózó könnyű oszlopa, melyet a keresztező- désben leadott dudaszó koronázott meg, vagy ellenkezőleg, dudálással kezdődött, aztán jött a zörömbölés, amiben erejétől telhetőleg kivette részét a rezgő üvegajtó is.
S ahogy a víz fénye és lüktetése szűrődik át a medúzán, úgy folyt át az ő belsején minden, majd ez a cseppfolyós érzés átváltozott valamiféle vízióvá: ott feküdt, elnyúlva a díványon, melyet kissé elsodort az árnyékok áramlata, ugyanakkor ott lépkedett egy távoli járókelő mellett, és hol a járda felületét látta maga előtt (olyan aprólékos pontossággal, mint egy kutya), hol a csupasz ágak díszét, háttérben a még nem egészen színehagyott éggel, hol meg az egymást váltó kirakatok sorát: egy fodrász kirakati babáját, amely anatómiai hűség tekintetében alig múlta felül a kőr dámáét; egy kép- keretező kirakatát, benne bíbor hangamezőkkel, meg az elmaradhatatlan Incunnue de la Seine-nel (mely akkoriban oly népszerű volt Berlinben), körülvéve Hindenburg elnök portréinak sokaságától; aztán egy lámpabolt következett, világító égők sokaságával, melyek közül az ember nem tudta eldönteni, melyik adhatja a bolt saját köznapi világítását.
Ahogy ott hevert, múmiaként a sötétben, egyszerre rájött, milyen kényes helyzetben van: a nővére esetleg azt hiheti róla, hogy nincs itthon, vagy éppen, hogy hallgatódzik. Csakhogy megmozdulni hihetetlenül nehéz; nehéz, mert létezési formája maga elvesztette világos egyéni jegyeit, határozott körvonalait. Az a mellékutca például a ház túloldalán akár a karja is lehetne, a gerince pedig az a hosszú, csontvázszerű felhő, amely az egész égen áthúzódik, keleten csillagok hűvösével. Se a szobája sávos homálya, se az arany fénnyel megvilágított, borzolt tenger, amivé az ajtóüveg átváltozott nem kínált megbízható módszert lénye kimérésére és körülhatárolására; csak akkor akadt rá, amikor érzékeny nyelvcsúcsa fürgén megfordult a szájában (mintha fél-éber állapotban kapkodva ellenőrizni akarná, rendben van-e minden), és rátapintott a foga közé erősen beékelődött marhahúsrost idegen puhaságára, s egyszerre végigfutott rajta: élete tizenkilenc esztendeje alatt hányszor változott fogainak ez a láthatatlan, de érzékelhető állapota, amelyhez a nyelve hozzászokik, amíg a belétömődött anyag ki nem jön, nagy gödröt hagyva maga után, amely aztán idővel újra betömődik.
Nem is annyira az ajtón túli szégyentelenül őszinte csend késztette arra, hogy megmozduljon, mint inkább az a szándék, hogy keres valami alkalmas, hegyes szerszámot, segítségül a magányos vak vájár számára. Kinyújtózott, fölemelte a fejét, és felkapcsolta a dívány melletti lámpát, s ezzel teste tökéletesen visszanyerte alakját. Azzal a mélységes utálattal érezte meg önmagát (csiptető, vékony, sötét bajusz, pattanásos homlok), amelyet újra meg újra átélt, valahányszor visszatért testi mivol- tához ama bágyatag ködből, melyben ott dereng – mi is? Milyen alakot ölt fel végre ez a lelket ingerlő, gyötrő erő? Honnét ez a valami, ami itt növekszik bennem? A napom úgy telt, mint a többi – egyetem, közkönyvtár –, de aztán, amikor apa megbízásából át kellett battyognom Oszipovékhoz, ott volt az az üres grund, mellette a kocsma, az az ázott tető, meg a kémény, és a tetőt körbefolyó füst, amely nedvességtől elnehezülten, oly lassan kúszott, az a jóllakott, álmos füst, és nem akart felszállni, nem akaródzott elválni a megszokott és megszeretett rothadástól – akkor, igen, akkor jött az a rándulás idebent…
Az asztali lámpa alatt viaszosvászon kötésű füzet csillogott, mellette, a tintafoltos itatóson borotva- penge, melyen a lyukat rozsda szegélyezte. A lámpa fénykörében megjelent, továbbá, egy biztosító tű. Kinyitotta, s nyelve eléggé nehézkes útmutatását követve kipiszkálta fogából a húscafatot; lenyelte – finomabb volt, mint bármilyen ínyencfalat –, eztán nyelve elégedetten lenyugodott.
Egyszerre sellőkéz tapadt kívülről az ajtó recés üvegéhez, aztán a két ajtószárny görcsösen szétnyílt, és megjelent köztük a nővére boglyas feje.
– Grisenyka – szólt –, légy oly angyal, szerezz pár szál cigit a papától.
ő nem válaszolt, mire a nővére összehúzta szeme dús pillával szegélyezett csillogó hasadékát (szarukeretes szemüvege nélkül nagyon rosszul látott), és megpróbálta kivenni, ő ott a díványon nem alszik-e.
– Grisenyka, szerezz egy párat – ismételte még könyörgőbben. – Légy szíves! Nem akarok odamenni hozzá azok után, ami tegnap történt.
– Hátha én sem akarok – felelte ő.
– Siess, siess – nógatta gyengéden a nővére –, eredj már, Grisenyka!
– Jól van, csak hagyj békén – felelte végre, mire a nővére gondosan összehúzta a két ajtószárnyat, és feloldódott az üvegben.
Újra végignézett lámpafényes szigetén, és reménykeltőn eszébe jutott, hogy valahová bedugott egy csomag cigarettát, amit a barátja felejtett itt valamelyik este. A fényes biztosítótű eltűnt, viszont a füzet ott feküdt, de másképp, félig kinyílva (mint amikor az ember álmában megváltoztatja a test- helyzetét). Talán a könyveim között. A fény épp elérte gerincüket az asztal fölötti polcon. Volt itt mindenféle kacat (ebből volt a legtöbb), továbbá néhány politikai gazdaságtan szakkönyv (valami egész mást szerettem volna, de apa megmakacsolta magát); aztán ott sorakoztak a kedvenc könyvei, amelyek oly sokszor tettek jót a lelkének: Gumiljov költeményei, Paszternaktól a Nővérem, az élet, Gazdanovtól az Egy este Claire-nél, Radiguet: La Bal du Comte d’Orgel, Sinn: A Luzsin-védelem, Ilf és Petrov: Tizenkét szék, Hoffman, Hölderlin, Baratinszkij, meg egy régi orosz bedekker. Megint az a finom, titokzatos rándulás. Fülelt. Megismétlődik-e az a rémület? A lelke a végsőkig feszült, gondolkodása elhomályosodott, s amikor magához tért, nem tudta mindjárt megmondani, miért is áll az asztal mellett, és tapogatja a könyveit. A Sombart professzor és Dosztojevszkij közé bedugott kék-fehér cigarettásdoboz üresnek bizonyult. Úgy látszik, nincs menekvés. Ámbár van még egy eshetőség.
Nyűtt házi papucsban, lelógó nadrágban, ernyedten, szinte nesztelenül vonszolódva kiment a szobájából az előszobába, és kitapogatta a villanykapcsolót. A tükör alatti polcon, a vendég bézs színű piperkőc sapkája mellett gyűrött selyempapír hevert: a csomagolás, melyből a rózsák kiszaba- díttattak. Átkutatta apja kabátját, utálkozó ujjaival belenyúlt az idegen zseb érzéketlen világába, de nem találta a tartalék paklit, amire apja nehézkes gondosságának ismeretében számított. Nincs mese, muszáj átmenni…
Ekkor, vagyis holdkóros bolyongásának egy meghatározatlan pontján újból ködzónába került, s ezúttal az újabb rándulások különösen erősekké váltak, de ami a fő, sokkal elevenebbek voltak, mint minden külső érzet, olyannyira, hogy nem is volt képes önmagaként, saját körvonalaként és képeként felismerni azt a csapott vállú, borotválatlan, sápadt arcú, pirosló fülű fiatalembert, aki a tükrön nesztelenül átsiklott. Utánaugrott, és benyitott az ebédlőbe.
Odabent az asztal mellett, amelyet a cselédlány már jóval korábban, még lefekvés előtt megterített a késő esti teához, ott ült az apja: egyik kezével deresedő fekete szakállát birizgálta, másik keze mutató- és hüvelykujja között a csiptetőjét tartotta rugójánál fogva a levegőben, és egy hajtásainál már erősen szakadozott, jókora Berlin-térképet tanulmányozott. Pár nappal korábban egy ismerősnél oroszos szenvedélyű vita kerekedett akörül, hogyan lehet a legrövidebben eljutni egy bizonyos utcából egy másikba, amelyek egyikén sem járt egyébként a jelenlévők közül egy sem, és most, abból a meglepett és elégedetlen kifejezésből ítélve, amely apja arcán – azzal a nyolcasra emlékeztető rózsaszín ránccal az orra két oldalán – látszott, kiderült, hogy az öreg tévedett.
– Mi van? – kérdezte, és fiára pillantott (talán azzal a titkos reménnyel, hogy leülök, leveszem a teáskannáról a melegen tartó takarót, és töltök neki meg magamnak egy csészével). – Cigaretta? – folytatta ugyanabban a kérdőre vonó tónusban, amint észrevette, merrefelé néz a fia, aki már indult volna a háta mögé, hogy elvegye az asztal túloldalára tett cigarettásdobozt, de az apja már nyújtotta is, az útját keresztezve, úgy hogy pillanatnyi zavar támadt.
– Elment már? – így a harmadik kérdés.
– Nem – felelte a fia, és kivett egy maroknyi, selymes tapintású cigarettát.
Ahogy kifelé tartott az ebédlőből, észrevette, hogy az apja a széken ülve egész törzsével a falióra felé fordul, mintha az odaszólt volna neki, aztán fordult is vissza, de ekkor az ajtó becsukódott, és már nem láttam. Nem láttam már, más járt az eszemben, de ez is, meg az iménti távoli tengerek, meg a nővérem kitüzesedett kis arca, meg a kerekded éj alig kivehető zúgása – mind, együtt, valamiképp hozzásegített, hogy megképződjék, ami most végre formát nyert bennem. Ijesztő élességgel, mintha lelkemet zajtalan robbanás világította volna meg, megpillantottam egy majdani visszaemlékezé- semet, átvillant rajtam a gondolat, hogy pontosan úgy, ahogy mostanság megboldogult anyám szokása jut néha eszembe, amint – ha étkezés közben a civakodás túl hangos lett – arca sírósra vált, s kezét halántékához szorította, egy nap ugyanígy, ilyen könyörtelen, helyrehozhatatlan élességgel fogok emlékezni majd apám sértődött vállára, amint ott görnyed a szakadozott térkép fölött, rossz- kedvűen, hamuval és korpával teleszórt házikabátjában, s mindez életadón elegyedett ama kék füst délutáni látványával, amely azon az ázott tetőn oly makacsul tapadt a holt levelekhez.
Az ajtó hézagában láthatatlan, mohó ujjak kivették a kezéből, amit hozott, aztán újra ott feküdt a díványon, de az iménti bágyadtság elszállt. Hatalmas, eleven verssor úszott elő kanyarogva, a fordulóban édesen és forrón felizzott a rím, s nyomban előbukkant, mint árny a falon, amikor az ember gyertyával a kezében felfelé tart a lépcsőn, kirajzolódott az újabb sorok imbolygó sziluettje.
Alliterációk olasz zenéjétől, élni akarástól, régi szavak – a hűs, a lég, a hőn – új csábításától meg- ittasult, együgyű, esendő költemény, mely, mire a következő nyomdába ér, bizonyosan elfonnyad, amint elfonnyadt egymás után mind a többi, amelyeket a fekete füzetbe körmöltem, de mit számít: ebben a pillanatban hiszek a még lélegző, még lüktető vers lelkesítő ígéreteinek, arcom könnyben ázik, szívem boldogságtól zakatol, és tudom, hogy ez a boldogság a legnagyobb dolog ezen a világon.
FORDÍTOTTA SOPRONI ANDRÁS