Nagy Budapest Könyv

TÖRÖK ANDRÁSSAL, A BUDAPEST KÖNYV SZERZŐJÉVEL MARGÓCSY ISTVÁN BESZÉLGETETT1

MARGÓCSY ISTVÁN: Kedves Barátaim, szeretettel köszöntöm minden vendégünket a 2000 folyóirat nevében. E mai beszélgetésünk egy sorozatnak a harmadik része: a 2000 huszonöt éves évfordulója alkalmából több rendezvényt rendezünk, és ez a májusi beszélgetés, amely elsősorban Budapest témája körül folyik, ennek a jubileumi megemlékezésnek a része. Török Andrást, a Critical Guide és a Budapest Könyv szerzőjét kérdezném Budapesthez való viszonyáról, a városkönyvírás rejtelmeiről, továbbá Budapestről magáról. Mindannyian ismerjük ezt a két, hasonló fogantatású kitűnő útikönyvet, amelyet Török András ír folyamatosan, már több mint húsz éve.

TÖRÖK ANDRÁS: Huszonöt éve. A könyv három évi előkészület után akkor jelent meg, amikor a 2000.

MI: Számomra ez a könyv hordoz bizonyos rendszerváltási jellegzetességeket. Én, aki nem vagyok budapesti születésű, és Budapesttel csak felnőttkoromban ismerkedtem meg, már kamasz koromban is elég sok könyvet olvastam Pestről, s ezekhez képest e kötet nagy újdonság volt: megszűntette Budapest leírásának, hogy úgy mondjam, államközpontú jellegét. Ez volt az első olyan városleírás, amely a szakmaiság és a turisztikai követelményeinek tökéletesen megfelelve magánemberi szempontot vezetett be és érvényesített: egy értelmiségi fiatalember sétál a városban, történetesen mindent tud róla, és kecsesen cseveg a jellegéről, a történetéről, a kiemelt épületekről; anekdotákat mond, és olyan érdekességekről, az idegen számára megfigyelhetetlen apróságokról, figurákról, boltokról, zugokról is beszél, amelyeket eddig teljes mértékben elkerültek a leírások. Ezért azt kérdezném elsőre, de tán a leglényegesebb mozzanatként, hogyan is jutott eszedbe ez az újító vállalkozás, hogyan vetted magadnak a bátorságot, hogy így mutatkozzál be: itt vagyok én, fiatal, pesti értelmiségi, mondhatnám úgy is, egy elegáns dandy, és most azt elmondom, hogyan is sétálok én a városban.

TA: Nagyon egyszerű története van. 1986 márciusában megnősültem (másodszor), és Bécsbe mentünk nászútra a feleségemmel. Egy akkor még fiatalnak számító karmester, aki véletlenül ott élt, egy szép villában lakott, és meghívott minket – másként nem is nagyon telt volna nászútra akkoriban. És akkor rádöbbentem, hogy nem ismerem Bécset elég jól. Voltam ott párszor, de nem ismertem jól. És mit tesz az ember ilyenkor?, könyvtárba menni néhány nap alatt nemigen lehet, hát elmegy egy könyvesboltba. Úgyhogy felkerestem a Shakespeare and Company könyvesboltot, ami a Sterngasse 4. szám alatt van, remélem ma is, ott azt mondtam egy hölgynek, hogy hát én szeretnék egy könyvet az igazi Bécsről. Hogy tetszik ezt érteni, kérdezte nagyon szigorúan. Egy magas hölgy volt, valószínűleg ő volt a tulajdonos. Azt mondtam, hogy én nem azt szeretném tudni, hogy melyik templom mikor épült, és mikor égett le, és hogy építették újjá, és melyik szentély melyik sarkában melyik szent áll, hanem, hogy az igazi Bécsben hogyan is élnek az emberek, mit gondolnak miről. És akkor a hölgy a fejéhez kapott: ja, szóval maga egy alternatív útikönyvet szeretne? Akkor hallottam először ezt a szót. Mondtam, ha így hívják, akkor igen. Két könyvet kaptam; az egyik elsősorban színházakról, zenekarokról, kabarékról szólt, de sajnos németül volt, és nehezen silabizáltam ki. A másik azonban angolul volt, fekete-fehér képek voltak benne, és tulajdonképpen az volt a tárgya, hogy a szemét osztrák uralkodó elit hogyan nyomja el a dolgozó bécsieket, tele volt külvárosi érdekes fotókkal, utcákról, lerobbant házakról. És akkor azt gondoltam, hú, ez milyen klassz, ilyet érdemes írni. Akkorra már egy könyvem megjelent, egy másikon meg nagyon dolgoztam; ezek írói életrajzok voltak. Ekkoriban kétségbeesetten kerestem a szakmámat meg a helyemet a szellemi életben, a legtöbb barátom már beállt valami múzeumba vagy iskolába, vagy egyetemen tanított, én meg meghatározhatatlan, szabadfoglalkozású kalandor voltam. S ott, Bécsben, akkor találtam egy határozott célt. Budapestet nagyon szerettem. Hetedik osztályos koromban ébredt föl a rajongásom Budapest iránt: akkor történt, amikor egy fiatal tanárjelöltnő jelent meg a Váci utcai zenei általános iskolában, és azt mondta, hogy ő városnéző szakkört szeretne indítani, és mivel egy rendkívül jó külsejű, kedves, szép, jó illatú fiatal hölgy volt, azt gondoltam, hogy én mindenképpen szeretnék a városnéző szakkörbe járni. És valóban, minden két hétben elvitt minket sétálni, titkos, vonzó dolgokat mutatott nekünk Budapesten. (Sajnos a nevét már elfelejtettem – pedig boldogan küldenék neki egy példányt.) Bécsből hazatérve úgy éreztem: egy ilyen „alternatív” útikönyvet szeretnék írni Budapestről. Mert az akkori útikönyvek borzalmasak voltak. Birodalmi hangvételük volt, mindegyik azt hangsúlyozta, hogy az elképesztően különleges és utánozhatatlan Budapesten minden ház, minden műemlék egyedi és világhírű. És én úgy éreztem, mivel jártam már Párizsban, Londonban, máshol, hogy Pesten talán mégsem az épületek és a műemlékek a legkiemelkedőbbek, viszont van bennük valami más, valami titok, s ezeknek szeretnék utánajárni. S persze, ha még őszintébb szeretnék lenni, akkor azt is elmondhatom, hogy anyagi indokai is voltak; úgy gondoltam, hogy egy útikönyvvel sok pénzt lehet keresni. Mivel mindig böngésztem a statisztikai évkönyveket, láttam, hogy hányan utaznak, hányan érkeznek Budapestre, és ez jó nagy szám volt, s ezért azt gondoltam, hogy ha csak minden századik veszi meg a könyvemet, hát akkor dúskálni fogunk, Krőzusok leszünk. Aztán később egy statisztikát jól ismerő barátom felhívta a figyelmemet, hogy ebbe a nagy számba a hálókocsi kalauzok is beleszámítanak, akik egy nap akár többször is megteszik ezt az utat, és ők nagyon ritkán szoktak útikönyvet vásárolni. És neki lett igaza, mert mire megjelent a könyv, addigra meg kellett tanulnom, hogy a Gondviselés sosem engedi, hogy az ember valami olyan dologgal keressen sok pénzt, amit imád csinálni.

MI: A könyvedben az egyik legnagyobb trouvaille az, hogy öt, kör alakú séta köré szervezed a városnézést. Ez nekem személyesen is nagyon tetszik, mert én is nagyon szeretek sétálni Budapesten is, vagy ha más városban, külföldön vagyok, akkor mindig szeretek gyalog körülnézni, hogy közelről lássam, egyáltalán hova kerültem. Ez az ötleted honnan jött, hogy a városi sétáló, tekergő, a flaneur imágójára veszed a városismertetést, hogy vezeted is, meg nem is a turistát; nem azt mondod, hogy ide kell menned, hanem azt, hogy ha esetleg erre mész, akkor bizony jól jársz.

TA: Mint afféle javíthatatlan bölcsész, bevetettem magam az Idegenforgalmi Könyvtárba, és megnéztem az összes típusú útikönyvet, és a legtöbb közölt sétákat. Azt gondoltam, hogy akkor nálam az lesz az újdonság, hogy mindegyik séta kör alakú lesz, mindegyiket a Gerbaud cukrászdától kezdik, és oda érnek vissza, s aki végigjárja e sétákat, ugyanazokkal a házakkal bizonyára többször is találkozik, de már más élményekkel, s így egyre mélyebb lesz a tudása. Másrészt volt egy személyes szál is. Mikor fiatal voltam Mark Twainnel foglalkoztam, s a szakdolgozatomat a Huckleberry Finn rejtett szerkezetéről írtam. Számomra az volt az érdekes Mark Twainben, hogy ő mindennapi emberi nyelven beszéltette a fekete rabszolgát, Jimet. Mert azelőtt az irodalomban a rabszolgák olyan nyelven beszéltek, mintha az Eton College-ban végeztek volna Angliában. Mark Twain viszont emlékezett arra, hogyan beszéltek gyerekkorában a rabszolgák, és ezért „természetes” nyelven szólaltatta meg őket. S ennek mintájára azt gondoltam, hogy nekem is egy élő embert kell elképzelnem, mintha annak mesélnék, és azt kell leírnom, amit neki mondanék. És e téren is nagy szerencsém volt, mert akkoriban jártak itt Hollandiából ismerőseink, és őket vezetgettem a városban, rengeteget meséltem nekik, igyekeztem mindent megmutatni három nap alatt. Aztán a végén megkérdeztem, hogy tetszett nekik Budapest. S a válasz nagyon elkeserített. Csodálatos, nagyszerű, gyönyörű, mondta Anneke Huisseling, és elnézett a semmibe – „kicsit olyan, mint egy római provincia, néhány évtizeddel az után, hogy a rómaiak távoztak”. Mélyen sértett a vélemény, de be kellett ismernem, hogy teljesen igaz volt az akkori Budapestet illetően. Itt voltak ezek a gyönyörű házak teljesen lepusztulva, és maga az élet is inkább a barbaricumra volt jellemző. Pár év múlva, mikor visszajött ez az ismerősöm, már azt kérdezte: „Mi történt?! Visszajöttek a rómaiak?”

MI: Most egy komolyabbat kérdezek. A fiam felesége, egy lengyel nő, aki városszociológiával foglalkozik, Hollandiában járt egyetemre, aztán Amerikában végzett, és most ott is tanít egy egyetemen várostörténetet és városszociológiát, meséli, hogy borzasztó nehéz dolga van a tanításban, mert az ottani hallgatóság soha nem látott egy rendes, „igazi” várost, mert az amerikai városelképzelés egészen más, mint az európai. És rettenetesen nehéz elmagyarázni az ott élőknek, hogy mit is jelent igazából egy európai város. Ha te például bekerülnél egy ilyen hallgatói körbe, mit mondanál arról, hogy Budapestnek mi is az igazi vonzása, érdekessége? Akár történeti szempontból, akár kinézetét illetőleg, akár szociológiailag. Hogy jellemeznéd a várost egy ilyen „vad amerikai, primitív bennszülött” társaságban?

TA: Nem olyan régen már próbálkoztam ilyesmivel. Az Aquincumi Műegyetemen felkértek próbatanításra, hogy tanítsam az idetévedt zsenigyanús amerikai diákokat, és apait-anyait beleadtam a fölkészülésbe. Ezeken az órákon azt próbáltam elmesélni, hogy Budapest nagyon különböző részekből áll. Ott van a viszonylag lapos keleti rész, ami egyáltalán nem lapos, mert állandóan emelkedik – nem tudom, próbált-e már valaki biciklivel Kőbányáig elmenni? A budai rész meg hegyes-völgyes, s ez mintha az országot is jelképezné: Nyugat-Magyarország dimbes-dombos, és az Alföld meg keleten lapos. S az is érdekes, hogy milyen sokfajta környékből tevődik össze. Nagyon fontos, hogy Budapest, a lakosság szempontjából, nem nagyon szegregált. Nyugat-Európában az ilyen fejlettségű városok sokkal inkább szegregáltak, sokkal jobban szétválnak a gazdagabb vagy kevésbé gazdag városrészek: ez, úgy vélem, az eléggé nem kárhoztatható szociális lakásrendszer miatt van. Nálunk, ha valaki egyszer megvette a lakását, akkor onnan nem mozdul, többnyire élete végéig. S ezért nagyon érdekes, hogy – bizonyos negyedek kivételével – sosem lehet tudni, hogy egy ablak mögött milyen népek laknak. Mondhatnám azt is, hogy Budapest tulajdonképpen olyan, mint egy szendvics. Ha különböző irányokban keresztez az ember környékeket, akkor többnyire ugyanazt látja: mint a szendvicsben, hogyha végig a majonézben halad az ember, akkor az unalmas lesz. Ha viszont keresztbe megy, akkor váltakozik a kenyér, majonéz, sonka, megint majonéz. Ugyanígy Budapest is nagyon látványos tud lenni. Vannak jó állapotban levő részei, de vannak nagyon elhanyagoltak is, ahol persze ma már egyre kevesebb golyónyom van ötvenhatból, vagy a háborúból (amerre én lakom, az Újlipótvárosban, ott már sajnálatos módon eltűntek a falakról a cirill betűs, aknamentesítésre utaló, piros feliratok). Ha a mostani városról kell beszélni, akkor azt mondanám, hogy egy kicsit olyan, mint egy rugó, aminek sokáig le volt nyomva az energiája, de mostanában, talán a fiatal generációnak köszönhetően, állandóan újabb és újabb dolgok keletkeznek. Elsősorban nem az állami építkezésekre gondolok, hanem a magánvállalkozások, éttermek, romkocsmák, és mindenféle más érdekes dolog keletkezésére.

De az Aquincumi Műegyetemre visszatérve, sajnos egyáltalán nem váltam be, a diákok lepontoztak, nem véglegesítettek. Ez fájt, pedig én is éreztem, hogy nem találtam igazi fogást a diákokon. Aztán megsúgta valaki, hogy ez megesik, az MTA jelenlegi elnökét, a nagy matematikust is kipróbálták néhány éve, és hasonlóan „könnyűnek” (vagy éppen nehéznek) bizonyult.

MI: És ha összehasonlításokat tennél városok között? Ha már Béccsel kezdted, akkor folytassuk is Béccsel. Ha az ember megnézi a XIX. század közepi Budapest-ábrázolásokat, vagy inkább mondjuk, Pest-ábrázolásokat, akkor rendkívüli hasonlóságokat talál Béccsel. Ám a XIX. végén radikálisan átépítették a pesti negyedeket, és brutálisan elbontották azokat a nagyon szép, öreg, klasszicista házakat, amelyekből Bécsben még nagyon sok megmaradt. Én nagyon fájlalom, hogy itt ezek a házak eltűntek. Hogy látod te a Bécs-Budapest párhuzamot, hiszen itt vannak pl. a városrészek elnevezései, a körútrendszer meg a többi – ugyanakkor meg nagyon erős különbségek is vannak. Mint szakember, hogyan emelnéd ki Pestnek a sajátszerűségét?

TA: Andrássy Gyula, amikor a kiegyezés után nekikezdtek, hogy új fővárost építsenek, azt mondta, hogy olyan új fővárost építünk az új Magyarországnak, amelynek nem lesz riválisa, sem északon, sem keleten, sem délen. S ugyan nem említette a nyugati irányt, nem hinném, hogy egyszerűen csak megfeledkezett róla. S én is úgy érzem, hogy Pest mindig rettenetesen másolta Bécset. Viszont Bécs meg mindig Párizst majmolta, s így tovább – szerintem ez nem szégyen. S ezért is érzem azt, hogy Budapestben ez is jó, hogy nem kell minden nagyvárosba elmenni, elég idejönni, nálunk mindent meg lehet látni. Csak valahogy úgy gondolom, hogy Budapesten mindig akkor bontottak le valamilyen negyedet, amikor nem kellett volna, akkor viszont nem bontottak le valamit, amikor kellett volna.

MI: Mondjál példákat!

TA: Nem tudom, ki mennyire járatos a XIX. század végi rohamos változásokban. Pestnek volt egy gyönyörű óvárosa, ami olyasmi volt, mint Prágában az óváros. Ezt elbontani mai ésszel nagy hiba volt. Ha valaki mégis szeretné megtudni, hogy milyen lehetett, akkor ajánlanám az egyik legszebb Budapest témájú könyvet, Lengyel Péter Macskakő című regényét, ha elolvassák, akkor ennek érzéki élményét is fellelhetik benne. Vagy további példák: tulajdonképpen a Tabán lebontása is egy ilyen eset. Bár mikor kicsit jobban beleolvastam, beláttam, hogy az tényleg borzalmas állapotú rész lehetett. De talán nem minden részét kellett volna bántani, és nem olyan hirtelen módon, hanem lassabban, s átépítve. Aztán itt van Óbuda, amiről azt szoktuk gondolni, hogy a kommunista rendszer bűne, s bár lényegében ez igaz is, nem szabad elfelejteni, hogy koncipiálni még a háború előtti városfejlesztők kezdték, amikor az Árpád híd vonalvezetését kitalálták, s akkor nyilvánvaló lett, hogy ott kettévágják az élő szövetet. Sokkal nehezebb viszont olyan esetet mondani, amikor bontani kellett volna. Erre igazából egy komoly példát tudok mondani: ez pedig az Invalidus palotának a rekonstrukciója. Mert hogy az teljesen útját állja a Belváros fejlődésének, és mint ilyen csak nagyon merész terv alapján nyújthat kibontakozási lehetőséget. Az Újépület nevű irdatlan méretű kaszárnyát sikerült lebontani, az Invalidusházat, a másik kaszárnyát a mai napig nem. (Akkor kellett volna, amikor a műemlékvédelem még nem volt feltalálva.)

MI: Nagyon érdekes, amit az előbb említettél, hogy a könyvedben nemcsak a szép, meg a műemlékileg, történetileg nagyon értékes dolgok jelennek meg, hanem a város mindennapi élete is, s időnként az árnyoldala is megemlítődik. E gesztusnak milyen a fogadtatása a tényleges utazók körében, vagy az útikönyvfogyasztók körében? Azért is kérdezem, mert a könyv minden kiadásának a végén ott van egy fölszólítás, ami gyermekkorunk szocialista könyvkiadását idézi: „Kedves pajtás, ha elolvastad a könyvet, írd meg a véleményedet.”

TA: Meg fogsz döbbenni, hogy mennyien írják meg a véleményüket: amikor még nem volt az e-mail feltalálva, akkor sok száz levelet kaptam, ma nagyon-nagyon sok elektronikus levelet küldenek, s általában kedvezőket. Persze emlékszem olyanra is, amikor egy amerikai címről érkezett egy dühös levél, és az nagyon kárhoztatta az én magyar történelemhez való viszonyomat, s úgy állította be, hogy én elferdítem a magyar történelmet, és gyáván lefekszem a liberális elveknek. Aztán jött egy másik levél, ahol azt írták, nagyon kedvesen és civilizáltan, Izraelből, bár mindaz, amit írok a vészkorszakról, az igaz, de annyira vázlatos, hogy tulajdonképpen szinte a hazugsággal érintkezik. Ezen aztán változtattam is, sokkal részletesebben megírtam a negyvenes évek szörnyű tényeit. Egyébként általában kiegészítik egymást az olvasók. S nagyon sok adatmódosítást és új információt kapok – így került be a Pocakos lakatos nevű népszerű Soroksári úti büfé, ami még tartja magát. De az feltétlenül megemlítendő, hogy az Internet-korszak jelentős átmeneti megtorpanást hozott az útikönyv-bizniszben. Az emberek nem vesznek útikönyvet, s mindenféle xeroxozott lapokkal szaladgálnak. De talán most mégis egy trendforduló előtt vagyunk. És én azon törpe kisebbséghez tartozom, amelyik az e-bookban hisz, s nagyon remélem, hogy rövidesen lesz könyvemnek e-book-változata is. De azt azért kiemelném, hogy könyvemnek van alcíme is: „Avagy Simplicissimus szerint a világ”. Régebben tényleg csak Budapest titkairól szólt ez a könyv, de újabban már arról is, hogy általában egy nagyvárost hogyan érdemes megközelíteni, vagy éppenséggel élvezni. Sőt: a legutóbbi kiadás még ezen is túlmegy. Azt is szerettem volna beleírni, hogy általában hogyan kell jó fejnek lenni. Hogyan kell vagy lehet értelmesen élni. Ez lenne a Simplicissimus hét életvezetési tanácsa, illetve az a három, amelyről ő is csak álmodozik.

MI: Igen, ez feltűnően érdekes vállalkozás: az útikönyv mint erkölcstan. De emeljük ki: életfilozófiáját nagyon kellemes személyességgel és nagyon szellemes öniróniával prezentálja a derék Simplicissimus. Úgy, hogy mindez nem terheli meg a városleírást, sőt! Nagyon érdekes az, hogy e figura azt sugallja, hogy Pesten van egy értelmiségi típus, amelyik amellett, hogy szakmailag ért a dolgához, még jó fej is. És ez, azt gondolom, nem helytelen beállítása Budapestnek. Másrészről viszont felmerül a kérdés: mi is a különbség a magyar és az angol változat között. Mi az, amit a magyar turistának, és mi az, amit az angol vagy bármilyen külföldi turistának ajánlasz, és a kettő között van e feszültség vagy erőteljes eltérés.

TA: Nagyon más a két változatnak a fókusza. Egész mást kell mondani egy külföldinek, hogy ha elmegyünk a Petőfi-szobor mellett; mert neki röviden és vázlatosan el kell mesélni a költő életét és jelentőségét, míg a magyar változatnál ilyesmit nem kell. Vagy: a magyar változatba csudálatos kis egy-két mondatos idézeteket lehet bevonni régebbi szerzőktől, s ne csak a magyar szellem óriásaira tessék gondolni, hanem olyanokra, mint pl. a Porzó álnevű Ágai Adolf, nagyszerű XIX. század végi helytörténész-író, az egyik példaképem. Vagy Megyery Ella, egy igazi kékharisnya, neki 1937-ben jelent meg a Budapesti séták című nagyszerű, és helyenként nevettető útikönyve.

De ami közös a kétféle változatban, az az illusztráció-sorozat! És már rég meg kellett volna említeni nagyszerű szerzőtársamat, Felvidéki András grafikusművészt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ugyanis már rögtön az elején elhatároztam, hogy színes fénykép nem lesz ebben a könyvben; úgy érzem ma is, hogy a színes fénykép hazudik, mert mindenről lehet gyönyörű, színes fotót csinálni. De úgy gondoltam, hogy nagyon jó térképeknek kell benne lenniük, és ezért elmentem Felvidéki Andráshoz, és megkértem, hogy ő rajzolja azokat. Nagyon radikálisan elutasított – majd két hét múlva fölhívott, és azt mondta, hogy mégis elgondolkodik rajta. S kitaláltuk, sok útikönyv-térkép tanulmányozása után, hogy csak két színnel, pirossal és feketével csinálja a rajzokat, s olyan térképet fog csinálni, ahol a fáknak az árnyéka is látszik. És ezután valóban éjt nappallá téve dolgozott ezen, és bár egy teljes évet csúszott a könyv kiadása a térképek miatt, de abszolút megérte várni. Akkor persze még nem volt számítógépes nyomtatás, ezért mindegyik térképet hat külön pauszpapírra megrajzolta, hol lesz teljesen vörös a háztető, hol lesz a fal, hol lesz egy kicsit árnyékban – és aztán összerakta a nyomdakész képet. Bizony őnélküle ez a könyv nincsen is. S ezek teljesen ugyanazok a magyar és külföldi változatban.

MI: Az előbb említetted Ágai Adolfot. Az ő egészen kitűnő könyvének az a címe: Utazás Pestről Budapestre. És azt a korszakot írja át, amikor a kis Pest igazi világvárossá lett, ahogy a három addigi önálló város egy nagyvárossá és világvárossá egyesült. Most, nem függetlenül Porzótól, csak annyit kérdezek, történetileg nézve, neked melyik a kedvenc korszakod Budapest történetéből?

TA: Két ilyen korszak van. Az egyik az alapító atyák kora. Azt szoktam mondani a külföldi barátaimnak, hogy mindaz, amiért ők idejöttek, a XIX. század harmadik harmadában épült, mondjuk 1867-től 1914-ig. A másik korszak, ami nagyon vonz, az a harmincas évek második fele, amikor a modernizmus hirtelen legyűrte a neobarokk ellenforradalmat. Ez hihetetlenül érdekes történet: a Napraforgó utcai lakótelepen érhető tetten, egyetlen akcióban. Vagy ott van a csodálatos Árkay-féle Jézus Szíve Plébániatemplom, a Városmajorban, amit akkoriban a katolikus klérus alig tudott lenyelni, és Istengarázsnak csúfolták… Vagy: Nádasdy Kálmánnak van egy Magdolna című érdekes filmje, amelyben rengeteg képet lehet látni a harmincas évekbeli pesti presszókról. A harmadik kedvenc korszakom a ma. Hihetetlen érdekes dolgok történnek Budapesten. Úgy érzem, hogy most egy olyan robbanásszerű változás következik be, mint Ágai Adolf életében. ő leírja, hogy amikor Pestre jött vidékről, akkor még parasztszekér hozta be a városba – és ahhoz képest aztán az Andrássy úti paloták világa hallatlan nagy civilizációs ugrás. És azt gondolom, ha még élek tíz, húsz év múlva is, akkorra itt valami egészen más város fog kialakulni.

MI: Itt Pesten te milyen város-technológiai jellegű változásokat látsz és remélsz?

TA: Elmondom. Feleségem cégétől nekünk hosszú ideig egy nagyszerű hivatali autónk volt, ami ma már különféle okokból nincsen meg. És sokáig tépelődtünk, hogyan pótoljuk, hiszen autó nélkül nem lehet élni. És akkor egyszer csak hirtelen leesett a tantusz, hogy soha többet nem akarunk autót, és ha muszáj, majd néha bérlünk. Mert azt is gondolom, hogy ez egy rettenetes találmány a városi életminőség szempontjából. Párizsban azt láttam, hogy egyáltalán nem parkolnak az utcán, hanem garázsban vannak, pl. a lakóház aljában, s ezért egyáltalán nem látni parkoló kocsisort. Aztán rengetegen használják a közbiciklit, továbbá megjelentek a bérelhető elektromos autók, amit egy-két órára elköt az ember. S még ennél is csodálatosabb szerintem az, hogy egy hipotetikus bérletet veszünk valamely autónak a bérlésére. Amerikában már elég népszerű a nagyvárosokban, hogy nincs saját autód, hanem egy kölcsönző klubba iratkozol be, és amikor autóra van szükséged, akkor egy-két órára bérled. Azt gondolom, hogy ilyen típusú társadalmi változások várhatók, és ezek részben technológiai, részben társadalmi indíttatásúak.

Továbbá azt is gondolom, hogy minél többet tudnak a városról az emberek, annál jobban szeretik is a városukat. Ezért is alapítottam helytörténészekkel a Nagy Budapest Törzsasztal nevű társaságot, mert úgy éreztem, milyen jó lenne, ha lenne egy kerekasztal, ahol egy tucat helytörténész havonta összejönne, s mint egy titkos kupaktanácsban, megbeszélnék, hogy mi megy jó, mi megy rossz irányba. És ezt a tervemet el is mondtam Saly Noéminek, aki egészen kiváló helytörténész, és együtt összeírtunk egy listát, hogy kiket hívjunk… Harminckét névnél nem tudtunk lejjebb menni, és most körülbelül hatvan ember látogatja, ha nem is mindenki minden alkalommal, a mi teljesen nyitott összejöveteleinket a Spinoza házban. És velük kapcsolatban is van aktivista ambícióm. Az a nagy álmom, hogy létrehozunk egy nagy, közös honlapot, amin a városról szóló minden tudás együttesen megjelenik. Mert persze van a Wikipédia, s van rengeteg tudás a három nagyszerű közgyűjteményben, a Fővárosi Levéltárban, a Budapest Történeti Múzeumban meg a Szabó Ervin Könyvtárban. E három intézménynek egy elvi együttműködéséről lenne szó, s így létre lehetne hozni egy nagyszerű honlapot, ahová a hivatásosok is írnának, de persze azok a szent őrültek is, az a néhány száz ember, aki bizonyos dolgokról jóval többet tud, mint egyes hivatásos kutatók. S ha mindezt összeírnák, akkor még sokkal többet lehetne tudni a városról. Mert az én hajtóerőm az, hogy mindent szeretnék tudni Budapestről.

MI: Még visszatérnék azokhoz a társadalmi folyamatokhoz, amelyeket a párizsi példákkal szemléltettél. Nagyon egyszerű kérdés: ha polgármester lennél, és komoly befolyásod lenne arra, hogy mit lehet, vagy kell előmozdítani, miket tekintenél a legfontosabbaknak?

TA: Úgy látom, egy csomó minden történik ma is. Például a közlekedéssel. De nagyon sok szociális probléma van a városban, ezekkel szinte semmit nem törődnek, én legalábbis nem veszem észre. Van egy kedvenc szerzőm, egy Malcolm Gledwell nevű amerikai társadalomtudós, újságíró, a New Yorker című folyóirat szerzője, és neki jelent meg A kutya szemszögéből és egyéb ritka nézőpontokból című könyve, és abban van egy csodálatosan adatolt írása, hogyan is lehetne megoldani a hajléktalanok problémáit. És kiszámoltatta mindenféle társadalomtudósokkal, hogy mennyibe kerülne, ha az üresen álló lakásokat nagyon kevés pénzért bérbe adnák nekik, és akkor valami pici pénzhez jutnának a lakástulajdonosok is, s drámaian, nagyságrendekkel csökkenne a hajléktalanság is. És mért nem történik ez meg? Azért, mert az egy kicsivel följebb lévő osztályok, a szegények, ezt politikailag nem hagyják, azon az alapon, hogy ők, akik reggeltől-estig güriznek, és van lakásuk, s mégsem tudják kifizetni a lakbért, jobban megérdemelnék a segítséget.

Másik kérdés: azt gondolom, teljesen abszurd az a helyzet, hogy pl. a Pozsonyi úton lényegében ingyen parkolnak az alig használt autók. Ezt megszüntetném: lassan, évről évre, előre tíz évre bejelentve, hogy nem ingyen fogják adni a ház előtti parkolást, hanem először ötezerért, aztán tízezerért, hogy az embereknek legyen módja felkészülni – ha cserére érett a kocsijuk, már ne vegyenek újat. Általános várospolitikai programmal úgy indulnék, hogy egyesítsük újra a várost. Mert az tarthatatlan, hogy 23 őrgrófság van Budapest helyett. Lám, mostanában mily hatalmas lépés történt: a VI. és a VII. kerület megállapodott abban, hogy a Király utca két oldalán parkoló autókban elfogadják egymás parkolójegyét. Én ezt nagyon nagy lépésnek tartom, de ahogy a költő mondta, még nem elég! Mert ténylegesen egységesíteni kéne a várost. De sajnos úgy érzem, nemigen fogom már megérni, hogy Budapest egységes város legyen, pedig a versenyképesség szempontjából nagyon fontos lenne… (A beszélgetés óta éppen ellenkező változás történt – a szerk.)

Az is lerágott csont, hogy érdemes lenne az ún. Közmunkatanácsot felújítani. Andrássy Gyula, aki az egyik motorja volt a városegyesítési folyamatnak, 1870-ben elgondolta, hogy amint a város egyesítése készülődik, a napi problémák mellett a városvezetők nemigen lesznek képesek arra, hogy nagy víziókat kitaláljanak, megvalósítsanak. És ezért előre korlátozta a jogaikat, és a Közmunkatanácsra bízta a nagy beruházásokat. Az a nagy fejlődés azért történhetett meg, mert volt egy olyan központi akarat, ami össze volt egyeztetve a városi önkormányzatokkal is. A felét a közmunkatanácsi tagoknak a főváros, a felét pedig a kormány delegálta. S mindig a miniszterelnök volt az elnöke. Volt pénzük, szakembergárdájuk, meg jogszabály-kezdeményezési lehetőségük. Úgy gondolom, hogy egy ilyen típusú központosítás rendkívül hasznos lenne, s reménykedem, hátha mégis bekövetkezik. Mondjuk, ez lenne az a program, amire nem választanának meg.

MI: Egy teljesen szubjektív kérdést hadd tegyek föl, pontosabban egy olyan kérdést, amire teljesen szubjektív választ várnék: mondjál néhány olyan helyet Budapesten, amit kiváltképpen szeretsz. S mondjál róla bármiféle indoklást, ami a szíveden, az a szádon.

TA: Van Pesten egy hely, amihez teljesen ellentmondásosan viszonyulok, de mégis nagyon figyelemre méltónak tartok: ez a Callas Kávéház, az Andrássy úton, a Dalszínház utca sarkán. Ez azért tetszik olyan nagyon, mert öt-hat évvel ezelőtt az történt, hogy mikor véletlenül bementem oda, és egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi is volt ez azelőtt, s csak fél órás intenzív gondolkodással jöttem rá, hogy az Operaháznak a bérletmegújító pénztára volt ott, az lett a felismerhetetlenségig átalakítva. És elkezdtem oda járni, bár rettentő drága volt a kávé, de valahogy úgy éreztem, hogy ez szép és gyönyörű, és az az érzésem támadt, hogy nem is volt kommunista rendszer, s mintha ez a gyönyörű és minőségi hely már százhúsz, százharminc éve is ott lett volna. S később a Figyelő című újságban olvastam egy tizenkét oldalas cikksorozatot, Terézváros korrupciós ügyei címmel, s ott nagyon hosszan ecsetelték, milyen csalárd módon került el e hely az Operaház tulajdonából. Nagyon elszomorodtam, hogy az ilyen klassz dolgok mögött is (ha hihetünk a lapnak) ilyen sötét dolgok tárulnak fel. De nem sokkal később egy design-folyóirat került a kezembe, ahol dicshimnuszt zengtek erről a kávéházról, amelyet pénzt, paripát, mindent beleadva épített át új tulajdonosa, aki egy London-mániás ember, és csak azért is elment Londonba, hogy megtalálja, melyik kávéház olyan stílusú, amilyenné ő azt a romot alakítaná. És akkor talált is egy kávéházat, s megkérdezte, ki tervezte? S nagy nehezen rátalált a David Collins nevű híres designerre, s valahogy rávette vagy rákényszerítette, hogy eljöjjön Budapestre, megmutatta neki a Zeneakadémiát, a Széchenyi fürdőt, s a tervező elvállalta a munkát, de egy feltétellel: nem fogad el semmilyen maximumot a költségekre, azaz bármennyit költhet. S a tulajdonos rábólintott, s így jött létre e kávéház, ami gyönyörű, bár a kiszolgálás borzalmas, az ár az egekben, és mégis, valamiért kedves nekem. És nem tudom eldönteni, hogy akkor most a korrupció száz százalékig gonosz, vagy csak kilencven százalékig az. Mert, hogy ha teljesen becsületes versenyben dőlt volna el a tulajdonjog, akkor vagy még mindig bérletpénztár lenne ott, vagy pedig egy McDonald’s. Most, akkor mi a jobb?

Aztán egy időben nagyon tetszett nekem a Zila Kávéház Pestszentlőrincen, ott egy lövőház volt, Szemere Miklós híres lövőháza, és egy gyönyörű latin mondat van az ormára írva, sajnos egy ideig a helyi strand öltözőjeként fungált, akkor egy kicsit lerobbant. Ma nagyon kellemes hely, bár sok a réz benne, a lámpákban meg korlátokban. Aztán a Kisbojtár nevű vendéglőt is szeretem, a Dagály utca 13. alatt, ez egy valóságos kisbojtárról van elnevezve, aki egy egészen kriminális olajfestményen látható, és az ablakrácsokba is bele van komponálva, betonvasakból. És hát igazában én a Centrál Kávéházat is szeretem. Jobb sorsra érdemes hely, és mindig belelátom a régi dicsőséget. Az Alexandra Book Café is a kedvenc helyem lenne, ha nem lennének borzalmasan kényelmetlenek a hatalmas bőrfotelek.

MI: S befejezésül mit mondanál a könyvednek a fogadtatásáról, sikeréről?

TA: Be kell vallanom egy fontos dolgot. Amikor elkezdtem írni a könyvet, nagyon magasra tettem a lécet. Kezemben volt egy Buenos Airesről írt, nagyszerű útikönyv, az volt a műfajmegjelölése: Complete critical guide – ez nagyon megtetszett, s bár tudom, hogy a „complete” egy kicsikét túlzás, hiszen soha nem lesz teljes, de a „critical” gesztusa nagyon megragadott. S még valami: az is rá volt írva, egy szép papírszalagon: az 1988. évi Thomas Cook-útikönyvdíj nyertese. Remek érzés volt. Rögtön úgy éreztem, hogy ha én egyszer egy könyvet írnék Budapestről, akkor szeretném, ha nem is azonnal, de öt-tíz éven belül megnyerni a Thomas Cook-díjat. És azt kell szomorúan elmondanom, hogy bár huszonöt éve jelent meg az első kiadás, még mindig nem nyertem meg. Legfeljebb egy mentségem lehet erre: abban az évben, amikor kijött az én könyvem, sajnálatos módon megszűnt a Thomas Cook-díj. S ez nemcsak mentség, de maga az igazság.

  1. A szöveg a Nyitott Műhelyben május 14-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az estek támogatója a Budapest Bank Budapestért Alapítvány.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.