Rétegzett, sokszínű, élő

BUDAPEST ZENEI ÉLETÉRŐL HALÁSZ PÉTER ZENETÖRTÉNÉSSZEL BARABÁS ANDRÁS BESZÉLGETETT1

BARABÁS ANDRÁS: Akik eljöttek folyóiratunk, a 2000 Budapestről szóló beszélgetéssorozatának mai délutánjára, a főváros zenei életéről hallhatják beszélni Halász Pétert, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársát. Kezdjük a jelennek azzal a szeletével, amely a leghatározottabban mutat a zenei élet jövője felé. Hogy áll a zenetanítás ügye Budapesten (és az országban)? Vannak e még zenei tagozatos általános iskolák, vagy csak különórán, zeneiskolában tanulhatnak zenét a gyerekek?

HALÁSZ PÉTER: Vannak még zenei általános iskolák, melyeknek valamikor az ötvenes években, Kodály hatására kezdődött el a mozgalmuk. Nem mondom, hogy a mozgalom nagyon jól érzi magát, de azért még léteznek ilyen iskolák. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alsó tagozattól kezdve a diákoknak emelt számban van alkalmuk énekórára járni. És ehhez hozzátartozik az is, hogy az iskola szoros kapcsolatra törekszik valamilyen helyi, környékbeli zeneiskolával, és azt is igyekeznek előmozdítani, hogy a gyerekek az énekórákon túl is aktívan foglalkozhassanak zenéléssel, s minél hamarabb kezdjenek el hangszert tanulni. Azt hiszem, legalább ennyire fontos – és ezt szinte meghatottan figyelem –, hogy az elmúlt huszonöt évben maga a zeneiskola-hálózat a rendszerváltozás óta az oktatásban nagyon sok mindent átalakító, különböző reformdühöknek annyira ellen tudott állni, hogy továbbra is létezik. És nemcsak Budapesten, hanem a fővároson kívül is.

Nem állítom, hogy alapos szociológiai bizonyítékaim vannak, inkább csak tapasztalat, hogy számos budapesti kerületben a kilencvenes évek eleji depresszió után, az évtized második felében egyfajta konjunktúrája kezdődött a zeneiskoláknak, elkezdett nőni a növendéklétszám. És nemcsak a főváros belső kerületeiben, a külsőkben is. Attól tartok, hogy ez ma már nem jellemző, de akkor kifejezetten azt lehetett érezni, hogy a zenetanulásnak az a fajta, egyszerű, kézenfekvő módja, hogy ott a közelben található egy zeneiskola – ez nagyon sok család számára egyfajta régi világbeli, polgárosodási tartozékként jelent meg: oda lehet küldeni a gyereket, és lehet zenét taníttatni neki. Ennek az egyik legfontosabb oka valószínűleg az, hogy egyrészt maga a zeneiskolai hálózat fönnmaradt, másrészt hogy sikerült fönntartani egy elfogadható szintű térítési díjat, amit a zeneiskola igénybevételéhez a szülőknek be kell fizetniük. Ha valaki odafigyelt az elmúlt hónapokban, akkor hallhatta, hogy az elmúlt négy év oktatási államtitkára tavasszal többször is nagy hangsúllyal mondta: az oktatás átalakításának egyik jövőbeni terepe a művészetoktatás lesz. Úgyhogy egy kicsit félek.

BA: Mondta, hogy milyen irányban?

HP: Nem, ennek ellenére félek.

BA: A zeneiskolák szerepe egyfelől az, hogy gyakorlati zenélés örömével megismertesse a gyerekeket, másfelől hogy a profi zenészvilágnak közönséget neveljen. Ehhez nemcsak a zeneiskolák teszik hozzá a magukét, hanem – érzékelve, hogy a közönség átlagéletkora növekszik – sok hangversenyrendező, illetve együttes is próbálkozik. Ilyen a Nemzeti Filharmonikusok Próbatermi vendégsége, a Kakaókoncertek a Fesztiválzenekarnál, másutt a hangszerbemutató koncertek, a Baba-mama hangversenyek, az Unokák és nagyszülők hangversenyei. Ezekről lehet-e tudni, értek-e el valamit a gyakorlatban?

HP: Annak idején, 1989 előtt ebben a városban gyakorlatilag minden hangversenyt az Országos Filharmónia rendezett, és nekik szigorúan benne volt a „tervgazdálkodási programjukban”, hogy ennyi és ennyi ifjúsági hangversenyt is teljesíteni kell. Ráadásul ők az ifjúsági hangversenyeket – megint csak nem kizárólag Budapesten, hanem országosan is – úgy csinálták, hogy rendszerint az iskolákba vitték ki a művészeket, akiknek ez, zárójelben megjegyezve, kiváló haknilehetőség volt: egy délelőtt akár négy különböző énekórán is el lehetett játszani ugyanazt a darabot. De a másik oldalról, a gyerekhallgatóság felől nézve: azáltal, hogy így az élő zene hallgatása énekórai programmá vált, valószínűleg rá is került az a fajta stigma, ami az iskolai rendezvényeket sújtja. Amiket most fölsoroltál, különböző ideje fönnálló kezdeményezések; mondjuk a Kakaókoncerteket már két évtizede vagy annál is régebben tűzi műsorra a Fesztiválzenekar, mások viszonylag frissebbek. Hosszabb távon ez talán valóban segít egy közönség fönntartásban, hiszen ide nem iskolai szervezésben, hanem családi alapon jutnak el a gyerekek. Tehát jó okkal gondolhatjuk, hogy azok a szülők viszik el a gyereküket egy ilyen rendezvényre, akik maguk is valamiféle kapcsolatban vannak a komolyzenével, esetleg rendszeres koncertlátogatók meg komolyzene-hallgatók. Így még pénzt is áldoznak arra, hogy a gyerek ebbe valamiképpen belenőjön. Vagyis ez inkább csak ráerősít arra, hogy az ilyen koncert-, vagy komolyzene-kedvelő családok gyerekei megkapják a lehetőséget, hogy élő zenével ismerkedhessenek meg, jó esetben a saját korosztályuknak megfelelő tálalásban. Abban azért nemigen bízom, hogy ezek a fajta rendezvények őrületesen nagy közönségtágítást lesznek képesek okozni a jövőben. De ezt majd harminc év múlva megbeszéljük.

BA: A hangversenyélet bizonyos rétegzettséget mutat, főleg ahhoz képest, amilyen korábban volt. Ez helyszíneket, időpontokat s egyebeket is jelent.

HP: Budapest egymillió-nyolcszázezres nagyváros, és az az egészséges, hogy ha egy ilyen város komolyzenei élete valóban nagyon sokszínű, és ahogy mondod, rétegzett. Ami örvendetes. A rétegzettség azt jelenti, hogy akadnak helyszínek, ahol nagyszabású hangversenyeket adnak, „tízezer dolláros” tiszteletdíjú fellépőkkel, világsztárokkal, vendégzenekarokkal – s ennek megfelelően vastag bukszával, és talán mély zenei érdeklődéssel is megáldott közönséggel. De ezen kívül van lehetőség arra is, hogy esetleg ne csak azokat a művészeket hallgassuk, akik nemzetközi viszonylatban elsőrangúnak számítanak. Legyen lehetőség zenekari estre is, kamarakoncertre meg szólóhangversenyre is. Lehessen hangversenyt szervezni a Nyitott Műhelyben is húsz, harminc, negyven embernek; vagy a Nádor-teremben, az Óbudai Társaskörben – és lehet sorolni a kisebb helyszíneket. Mindenki találhasson magának olyasmit, ami érdekli, és ahova úgy érzi, el is tud jutni. Azt hiszem, hogy ez a fajta sokszínűség már hosszabb ideje elég jól jelen van itt, Budapesten.

Van, akit ez a sokszínűség irritál, mert úgy véli, a dolgokat mindig valamiféle mederben kell tartani és meg kell szervezni. És bosszantja, ha mondjuk egy héten belül három különböző zenekar három különböző helyszínen játszza el Beethoven 5. szimfóniáját, mert akkor… nem is tudom, mi történik akkor, de egyesek ezt valamiért bosszantónak találják. Én meg azt hiszem, jobb lenne, ha ezen senki nem bosszankodna, hanem örülne annak, hogy ez a sokféleség egymás mellett létezik. Hogy mennyire jól és milyen hosszú ideig fog ez ilyen mennyiségben létezni, az mindenképpen súlyos kérdés. Egyrészt a komolyzene, mint egy sor más művészet, az elmúlt egy-két évtizedben iszonyatosan mediatizálttá vált. Sok mindenhez nagyon könnyű hozzájutni, ha nem is élő formában, de legalábbis letöltve, mp3-ként és ezer más alakban. Tehát a zene hallgatható, legfeljebb nem úgy, hogy ott ülök közvetlenül egy térben a művésszel. S mivel ma gyakorlatilag minden hallgatható, ebből a szempontból az, hogy egy hangversenyre, operába, másfajta helyszínre elmenjen az ember, az sokak szemében luxuskiadásnak számít. Amely luxuskiadást akkor képes magának finanszírozni, ha telik rá. Ehhez képest a város a maga rétegzettségével, sokszínűségével most már erősen telítettnek mondható, gondoljunk csak az utolsó egy-másfél évre: újra megnyílt a Zeneakadémia, saját programmal. Megint működik a Vigadó, egyelőre, amennyire tudom, inkább zártkörű klubként, de azért létezik. Megnyílt a Budapest Music Center koncertterme, ott is viszonylag folyamatos hangversenyélet zajlik. Tehát hogy tényleg lesz-e mindenhova elégséges mennyiségű közönség, az később fog megmutatkozni.

BA: Ha már a telítettség szót használtad: mit kezdjünk azokkal a véleményekkel, melyek szerint túltermelés van zenészekből, túl sok a zenekar, nem kell ide ennyi.

HP: Ennek több oldala van. Egyrészt sok évtizede lehet látni, hogy magyar zenészekkel van tele a fél világ. No de ugyanúgy tele van orosz zenészekkel meg francia zenészekkel, hiszen ez igazán nemzetközi piac, a zeneoktatás „túltermelésével” – tehát nemigen kellene foglalkozni. Ha valaki aggódni akar a felsőoktatásba fektetett magyar adóforintok miatt, illetve az ezekből kitántorgó művészek „megtérüléséért”, ám tegye. Mondhatjuk azt is, hogy ebből vissza is kapunk valamennyit – ha nem is egészen kiegyenlítetten – az itt működő külföldi zenészekből, mert hát azért a magyar zenekarokban játszanak most már elég sokan. Másrészt viszont azt is hallani, hogy ez a zeneoktatási túltelítettség már szűnőfélben van, mert egyre kevesebben jelentkeznek a magyarországi felsőfokú zeneoktatásba. Ami nem azt jelenti, hogy kevés a tehetséges magyar zenészpalánta, hanem inkább azt, hogy már az egyetemi tanulmányaik megkezdése előtt kezdődik a fluktuáció, és másutt akarják felsőfokú tanulmányaikat végezni, ahogy a közgazdászok, orvosok, vagy más területek képviselői. E téren tehát valószínűleg nagyot fog változni az itthoni túltermelés.

A zeneoktatásnak – az alsó szinttől az egyetemig – megvan az a hátulütője is, hogy a jelentős része hangszeroktatás, amikor egy tanár foglalkozik egyetlen diákkal. A tanárt pedig meg is kellene fizetni. S ez nem ugyanaz, mint amikor valaki egy háromszáz fős előadóteremben lead egy előadást háromszáz diáknak. Ilyen szempontból tehát egészen másképp működik a hatékonyság. És akkor a dolgot még fokozhatom, ha, mondjuk, kell az órán még egy zongorakísérő is, mert akkor kijön az a remek arány, hogy egy órán két fizetett alkalmazott tanít egy szem diákot. Ami tényleg nem a pénzügyminiszterek álma. De egy zeneakadémia mindenütt nagyon drága üzem.

Ami pedig a zenekarokat illeti, ott túl sok a gazdasági kérdés, amihez nem értek elég jól. Azzal persze semmiféle probléma nincsen, hogy egy fővárosban öt-hat-nyolc nagyzenekar üzemel, és úgy tűnik, többé-kevésbé mindegyik képes is saját közönséget kialakítani. Minden nagyzenekar igényel valamifajta, a közönségtől származó bevételen túli ráfordítást, s ez ilyen, olyan vagy amolyan formában többnyire valamilyen közpénz. Vagyis túltelítettségről itt azért lehet beszélni, mert az egyikre ötvenmilliót, a másikra háromszázmilliót, a harmadikra x százmillió forintot kell fordítani azért, hogy fönnmaradjon és működjön. Tehát ha valaki sokallja a zenekarok számát, az nyilvánvalóan nem a főváros és nem is a közönség szempontjából mondja ezt, hanem a ráfordítások miatt. És valószínű, hogy nemzetközi összehasonlításban is viszonylag sok, ami ebbe az irányba folyik. De ezt nagyon halkan mondom, nehogy valaki illetékes meghallja. Jó ez, hogy így van, de azért nem véletlen, hogy ezt már tíz-tizenöt éve emlegetik.

És valóban vannak olyan együttesek, amelyek ezt az elmúlt évtizedekben eléggé megsínylették. Például a Rádiózenekar, amely valaha a három-négy legjobb fővárosi zenekar egyike volt, mostanában inkább csak vegetál. Az egykori Postás Zenekar, amely hajdan félig amatőr együttes volt, később pedig egészen professzionális zenekarrá vált, mintapéldája annak, hogyan nem sikerül Közép-Európában igazi szponzori rendszert működtetni. ők a – különböző nevek alatt működő – távközlési társaság különböző neveit viselő zenekara voltak sok éven keresztül. Mígnem a távközlési társaság egyre inkább kivonult mögülük. Úgy tűnik, hogy a Zeneakadémia kebelében, mint rezidens zenekar, menedéket találnak, és továbbra is működhetnek. De ez megint csak gazdasági téma, amihez nem értek eléggé.

BA: Nem mondtad ki a nevét, de ugye ez a…

HP: …most éppen Concerto Budapest néven ismert, korábbi MATÁV stb. stb. zenekar.

BA: Talán ezt a helyzetet érzékeli a Zeneakadémia, illetve valamelyik neves tanára, amikor azt mondja: változzon a tananyag az intézményben, mert ha kizárólag szólistákat képeznek, akkor rengeteg csalódott embert fognak nevelni. A módosítás célja az volna, hogy kamara-, illetve zenekari muzsikusokat adjunk a világnak. S ha az ország telítve van zenekarokkal, akkor a „világ” itt szó szerint veendő. Történt-e bármilyen intézkedés a gyakorlatban?

HP: Nem nagyon. De hát ez sem friss történet, több mint százéves. Mert az efféle konzervatóriumi zeneoktatás a kezdetektől fogva a szólistaképzésre van kihegyezve – és nem csak Magyarországon. De nálunk is ez lett a gyakorlat. Ugyanakkor már száz vagy százötven évvel ezelőtt is az volt a helyzet, hogy azért a növendékek alig 10–15%-ának volt később alkalma önállóan pódiumra lépni; a többieknek valamilyen együttesbe kellett beilleszkedniük. Egyszerűen a tananyag hagyományosan úgy van felépítve, hogy mindenki megtanulja a megfelelő etűdöket, szólódarabokat, a versenyművek magánszólamait, és nem csak a hegedűsök meg a zongoristák. Szóval, ahogy a szólórepertoár diktálja. S amikor huszonkét évesen kikerül a zenész a világba, hirtelen egészen másfajta feladatok várják.

Negyvenegynéhány évvel ezelőtt volt a Zeneakadémiának egy főigazgatója majd rektora, Kovács Dénesnek hívták. ő például kifejezetten a zenekari gyakorlat vezetésére szerződtetett egy Simon Albert nevű zseniális zenekarnevelőt. Akkor zajlott néhány éven keresztül a Zeneakadémián olyanfajta zenekari muzsikusképzés, amire mindenki, aki azt a keserves, de nagyon hasznos iskolát néhány év alatt kijárta, úgy emlékezik vissza: ez valóban abba az irányba mutatott, hogy valaki később egy zenekarban egyrészt tudja is, hogy mi a dolga, és másrészt rájöjjön arra, hogy annak is megvan a sajátos íze. És ne csak csalódottságot érezzen az a szegény hegedűs, csellista, fuvolista, ha zenekarban kénytelen eltölteni az életét, hanem érezze, hogy ennek is megvan a szépsége. Viszont meg is kell tanulni hozzá egy csomó mindent, amit lehet, hogy nem ártana ott tanulni, ahol az ember a tanulmányait folytatja, tehát az iskolában, és nem csak az életben. De azt hiszem, jelentős változásokat e téren még mindig nem lehet tapasztalni.

BA: A hangversenyéletben kimondottan hátrányos helyzetűnek látszik a kamarazene. Holott sokak szerint nincs annál jobb: mindenki szólista is, meg másodhegedűs is, egyszerre.

HP: A közönség ellenében ezt nem lehet megoldani. Ahogy, például, a kóruskoncertek helyzetét sem. És nincs nálam napi recept erre a célra. Föltehetjük azt a kérdést is, hogy manapság mennyi reneszánsz kóruszenét hallgatunk. Van-e kultusza Josquin des Prez-nek? És kiderül, hogy nincs. Szomorkodhatunk emiatt, mert Josquin nagyon jó zenét írt. Talán egyszer majd lesz, meg valamikor volt, de lehet, hogy most épp a Beethoven-vonósnégyesek is hasonló helyzetben vannak. Valószínű, hogy azok között, akik egyáltalán komolyzenei hangversenyre járnak, nincsenek elegendő számban olyanok, akik ez iránt érdeklődnek. Akik szeretnek ilyesmin szomorkodni, azok a kamarazenéhez odaszámolhatják a dalesteket is. Ez a műfaj igazán halott, s már évtizedek óta. Lehetséges az is – mert minek fogjuk másra – hogy ma nem olyanok az előadók, nem vonzzák eléggé a közönséget. Persze lehet, hogy ez csak üres kifogás. Tény, hogy a dalestnél a szólózongora sokkal jobban megy. És főleg a zenekari estek. Nem szívesen kárhoztatnám a nagyzenekari hangversenyeket, ráadásul az ilyen nagy, reprezentatívnak mondható, nagyszabású események amúgy is viszonylag széles réteget vonzanak.

De ez mindig így volt. Szabad széplelkűnek lenni, de azért a zenében mint nyilvános ceremóniában – mióta nagy közönséggel, a nyilvánosság előtt így zajlik, tehát vagy kétszáz éve – ez az elem benne volt. Ha látványos, nagyszabású, akkor vonz, mint a cirkusz. Ebben semmi elítélnivalót nem látok, ez hozzá tartozik. Hogy az intimebb műfajok meg most kevésbé vonzóak, mint ötven, hatvan, hetven éve, ez szomorú; reménykedjünk, hogy nem örökre marad így.

BA: A zenei élet összetevője még a zenei könyv- és folyóirat-kiadás, illetve a zenetudományi tevékenység.

HP: 1990 előtt léteztek kiadók – Zeneműkiadó, Gondolat –, amelyek zenei témájú könyvek kiadására szakosodtak. A kötetek részben tudományos, részben ismeretterjesztő célú munkák voltak. Azután a zenei könyvek területén is eljött a nagy, színes könyvek időszaka a kilencvenes években, amikor az volt a divat, hogy általában nem túl intellektuális, de jól mutató, zömmel angolból fordított albumok jelentek meg. És szerencsére van most néhány könyvkiadó, amely zenei témájú könyvek kiadásával is foglalkozik. Nagyon jó fordítások is jelennek meg, fontos külföldi munkákból. Tavaly a Wagner-év hozott három?, négy?, nem is tudom pontosan összeszámolni, hány jó fordítást.

A magyar zenetudósok lényegesen lustábbak. Nem terhelik túl sem a zeneműkiadókat, sem a könyvkiadókat az éppen elkészült könyveikkel. Időnként persze megjelenik egy-egy zenei szakmunka, több kiadó is szívesen fölvállalja őket: a Balassi, a Park, a Typotex, a Rózsavölgyi vagy a hagyományosabb Akadémiai Kiadó. A zenetudósok az ismeretterjesztésben is passzívabbak, mint az előző nemzedék, mondjuk az 1950–1970-es években. A folyóiratokról nem szeretnék beszélni, a 2000 estjén mégsem volna illendő.

Amit viszont érdemes megemlíteni, bár nem kérdezted, az a zenekritika kérdése, amely praktikusan megszűnt Magyarországon az elmúlt húsz évben. Ez azt jelenti, hogy van két-három ember, aki hősiesen igyekszik egymaga teleírni az összes olyan sajtóterméket, ahová még egyáltalán szabad komolyzenei eseményekről publikálni. Ezeknek a napi vagy hetilapoknak a száma itt, a fővárosban talán négy. Körülbelül. Tehát nem sok, és általában ott is ugyanaz a néhány ember dolgozik. Egy kedves, idősebb kollégám, aki sokáig, ha nem is napi-, vagy hetilap-szinten, de írt, s még időnként mostanában is ír zenekritikát, azt mondja – és lehet, hogy ezzel az egész beszélgetésünket romba döntöm –, hogy zenekritika csak akkor létezik, ha van zenei élet. Nincs zenei élet, tehát nincs zenekritika. Ez azért valószínűleg túlzás, de biztosan van valami oka, hogy miközben létezik zenei élet, és ahogy az imént megbeszéltük, jó pár ezres közönsége is van ebben a városban, valahogy az a fajta reflexió, amelyet hagyományosan a zenekritika fejt ki, minimálisra csökkent a korábbihoz képest. Mondhatjuk, hogy a csúnya főszerkesztők nem akarják, de félek tőle, hogy nem csak ez az oka.

A mondat, amit a kollégámtól idéztem, inkább csak bon mot volt. Mert mégiscsak arról beszélünk, hogy van zenei élet. Abban az értelemben, hogy van rá igény, és van hozzá bőséges választék is, meg egy – bár folyamatosan változó – sokak által, a többség által elfogadott értékrend.

  1. A szöveg a Nyitott Műhelyben május 13-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az estek támogatója a Budapest Bank Budapestért Alapítvány.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.