A Fejedelem éjszakái – így lehetne összefoglalni Tamási Áron életének utolsó évtizedét. A Fejedelem, aki megköveteli ezt a rangot magának, nemcsak íróként – de emberként is.
Az éjszakákért élte át nappalait. Késő délelőtt kelt. Jócskán megebédelt. Ebéd után megint szunyókált egyet, s este kezdett igazán magához térni.
Az éjszaka világa volt igazán az övé, a fülledt-boros hangulat, a csillogó-izgatott nők, a hangulatvilágítás, dünnyögések és diskurzusok, mind e mögött halkan zene szól, vagy taxi fékje csikorog, ahogyan egyik mulatóból a másikba látogat Tamási Áron. Mondjunk versikét róla:
Száll a madár ágról-ágra,
Megy az Áron bárról-bárra…
Áron, a valamikori halinagatyás székelygyerek, aki iszonyú mélységekből jött, szűk kis völgyben megbúvó faluból, Farkaslakáról, melyet telenként csikaszok fenyegettek, nagy utat tett meg. Népmesébe illőt.
A kis gyermek kijárt a mezőre, s korán megtanulta a paraszti munkák szigorú rendjét. Ám egyik kezére meghibásodott, ezért alkalmatlanná vált a mindennapos földműves munkákra. Így Áron bácsi, a nagy prépost-rokon segedelmével városba került, s kijárta a középiskolát.
Kolozsvár, a fényes-tükrű kávéházak városa következett, melynek csillogása még messzibb világok megismerésére csábította a jóképű és önérzetes fiatalembert.
Amerika, Amerika – a híres filmrendező, Elia Kazan filmje összegezi mindazt, amit a bevándorlók éreztek vagy érezhettek az új hazában. A farkaslaki fiú esztendőkig élt kint. Átélt mindent, ami gyermekéveihez, meg az ifjúkor megpróbáltatásaihoz még szükségeltetett.
Rádöbbent arra is, hogy valamivel ki kell pótolnia önmagát, hogy igazán legyen valakivé. Hazatért. Kolozsvár ismét befogadta a vándort, aki előbb keletről jött a városba, kicsiny falucskából – majd Nyugatról, Amerikából.
S az a kard, amivel meg kellett hosszabbítania magát, ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, az írótoll volt. S egy fogadásból megírt elbeszélés, amivel az írói pályára lépett.
Csodálatos tündérmesék és emberi történetek teremtek meg képzeletében, azokat mitikussá növelte, s addig még nem ismert különös nyelven, varázslatos stílusban beszélte el.
Egyszeriben híres lett: kiderült, mekkora írót kergetett ki a falusi nyomorúság a szigorú hegyek és az égig érő havasok közül. Hatalmas olvasótábora keletkezett, akik mesére vágyó szomjukat oltogatták a Tamási Áron-féle Ábel-könyvekkel, meg más történetekkel. Ám kritikusai is akadtak, éppen a kolozsvári Korunk folyóirat hasábjain, a marxisták, akik szemébe vágták: nem az igazat írja, hanem csupán annak sápadt árnyékát, s nem is elbeszél, hanem egyenesen mellébeszél…
Annyi igaz, hogy mindig tartózkodott a hagyományosnak tekintett társadalmi összefoglalások igényétől. Életében egyetlen egy ilyen regényt írt, de azt is szinte vérben-vasban. A Címeresek az erdélyi impériumváltozás időszakának krónikája, mely egyformán leleplezi, meztelenre vetkőzteti a régi világ magyar, és az új világ román úri társadalmát. Saját pénzén adhatta csak ki, s ráadásul azzal a tanulsággal: okosabb dolog engedni, mintsem ujjat húzni a hatalmasokkal!
Orbán Balázs székelyföldi krónikáit, földrajzi leírásait, társadalomtudományi alaposságú megfigyeléseit öltöztette a mesék ruházatába. A népmesék figuráit keltette életre, ám irodalmi színpadjára leginkább tréfás mondanivalójú témák kerültek. A publikum a szomorúságot nem szereti, legfeljebb ha felszínes édes-bús giccset kap, akkor bocsátja meg az írónak, hogy a könnyzacskóira pályázott…
Így folytathatnánk a jól ismert írói életrajzot, hosszan, szinte esztendőről-esztendőre nyomon követve Tamási Áront. Aki viszont éppen ekkor siklana ki megfigyeléseink elől, mivel első elbeszélésének első mondata éppen olyan irodalmi üllőn kalapáltatott ki, mint utolsó elbeszélésének utolsó mondata. Semmit nem számít az a majdnem fél évszázad, mely a két „helybéli” történet, a kétféle, ám morálisan mégis egyfajta mondandó közé esik.
S különben is most a magánember lehet számunkra érdekes. Az író, aki íróságának talentumait felváltja aprópénzre… S csupán abban telik kedve, hogy hány embert ismer, mennyi azok közül az igazán értékes szellemiekben, rangban vagy vagyonban, s főként mennyi nőt! Mindenféle rendűt és rangút, ám mindenképpen fiatalt és csinosat, akinek látása esztétikai gyönyörűség.
A Fejedelem éjszakái rendszerint sablonosan kezdődnek. Az író felkerekedik, hogy elmegy vacsorázni. A vacsora például a paksi halászcsárdában zajlik le, pontosabban annak Mártírok útján lévő „telephelyén”, hol olyan jóízű a bableves, otthonosan paprikás a pörkölt, sűrű tejfölös a túrós csusza, s a bor sem utolsó. Igen ám, de a vacsorát le is kell rázatni valamivel: taxi-utazás Pestre, a Fészekbe, ahol olyan jó feketét főznek, s különleges palackozott borocska oltja a szomjat.
Az éjfél rendszerint már itt találja a Fejedelmet, azért éppen a Fészekben, mert előadás után ide gyűlnek a színészek és rajongóik, a nők és az értelmiségi tábor krémje, gazdag orvosok, mérnökök, jómódú maszekok. Akiknek örömük telik benne, hogy a Fejedelem asztalánál tiszteleghetnek, s illendően koccinthatnak vele néhányszor.
S éjfél után, már másnap, kezdődik a nap: most már igazán el lehet menni „valahová”… Valamelyik hangulatos szórakozóhelyre. Mi is jöhetne más számításba, mint Buda, egy rokokónak látszó palotácska, melynek földszintjét elfoglalta a Szép Ilonka bár, meghitt, főúri szalonhoz hasonló termecskéjével, hol a bolthajtások alatt andalgó párok táncolnak.
A Fejedelem és udvartartása bevonul, a hódolók hada már legalább féltucatnyi autós úrvezető, Wartburgtól Mercedesig. S ahogy letelepednek, megkezdődik az ivászat. Csöndesen, ám állandó tempóban. Ezúttal a badacsonyi szürkebarát járja, sűrűn megszakítva méregerős feketékkel. S aki azt hiszi, nagy disputa keletkezik, téved. A Fejedelem egész éjszaka alig mond öt mondatnál többet. Mégis mindenki úgy érzi, hogy ő beszél, s tartja szóval a nőket és a férfiakat. A nők kacérkodnak, nevetgélnek, suhogó ruháikkal, ékszereikkel csillognak. A férfiak fontoskodnak, hősi tetteikről számolnak be nagy körülményesen. Végre egy igazi férfi, legalábbis, akit annak lehet tartani, aki meghallgatja őket, nem unja a beszélgetést, pontosabban a monológokat, sőt, helyesel hozzá, olykor még szavakkal is:
– Jól tetted, hogy így tetted!
Majd szivarra gyújt. Hollandus márkára, mit külföldi tisztelői küldöttek üvegtokban, hogy barátai az illatával bódító képzeletbeli távol-keleti utazásra indulhassanak.
Arca kemény. Kicsit már piroslik ugyan a bortól, de még mindig kőből faragottnak látszik. Ez a keménység a legfőbb vonzóerő: a nők is úgy tartják, ha férfi valaki, legalább látszódjék annak!
S összeforr az egy estére összeverődött társaság. Udvartartássá változik át. Röpködnek a meghívások. Holnap estére, jövő hétre, vacsorára, névnapra. Meghitt családi összejövetelre, asszonyzsúrra és férfi-murira. A Fejedelem hallgat. Legfeljebb egyszer mosolyodik el. Indulás előtt.
Pedig maradnának még. Tulajdonképpen maradnak is, mármint nem szélednek szét, hanem a Fejedelem furfangos taktikája beválik. Folytatják más helyen, előbb a Pipacsban, később a Budapest Táncpalotában még meghittebben, emelkedettebb hangulatban, szívet szomorítóbb iszogatással. Nemcsak borral koccintanak, de sokcsillagos konyakkal, s a legrafináltabb koktélokkal…
Amikorra a Budapest Táncpalotához ér az éjszaka világában kocsi-korzózó alkalmi menet, lassan már hajnalodik. A szertartás szerint a búcsúfekete ebben a gépesített lokálban kötelező. A portás földig hajol tányérsapkájával, kinyitja a kettősajtót, s ő is illő tisztelettel fogadja az éjszakai világ Fejedelmét. Az író büszke erre a tiszteletre, amit saját kezűleg dedikált könyvével fejezett ki nemrégen. A főportás jobban örült a könyvnek, mint külföldi vendégek, Krupp-vezérigazgatók vagy kapurtalai maharadzsák busás borravalóinak. A főportás azóta is őrzi az Ábel-könyvet. Annyira tiszteli, hogy ki sem nyitja, hanem otthonában a vitrinben a főhelyen tartja.
S a nők szeme itt válik a legcsillogóbbá, leplezetlenül mohóvá s kívánatossá, vagy megkívánóvá. De hát mindenki valakivel jött, s akivel jött, azzal kell hazatérnie.
A Fejedelem a főpáholyban ül, a főhelyen természetesen, s a nők sorban odajárulnak hozzá, látszólag koccintani, kicsit nevetgélni, a valóságban fülébe súgni, kérlelni vagy követelni a randevú időpontját. Ha csak egyetlen egyszer, ha csak egy-két órára is, de az éjszaka modern jobbágylányaiként meg akarják adni a férfinak, a társaság egyetlen „abszolút” urának, ami jár neki – ha ez nem is lesz éppen a ius primae noctis… De hát már mégsem vagyunk a középkorban, a mai fejedelemnek jó lesz valamilyen „közbülső” éjszaka is. Talán éppen az lesz a varázslatos ezeregyedik, amit a mai pesti fiatalasszonyok vagy lányok férfival töltenek…
Amikorra a szebbik nemnek mindegyik tagja fülbe gyónt már, a Fejedelem kegyes kézmozdulattal szélnek ereszti hűséges embereit, művészeket, orvosokat, mérnököket, magánzókat és a hozzájuk tartozó nőket.
– Menjetek csak, köszönöm szépen az együttlétet – áll fel, szorít kezet valamennyivel, az asszonyoknak pedig kijár a hódolatteljes kézcsók. – Én még megiszom egy feketét, meg elszívom az utolsó szivart…
Magára marad, és hajnali négykor mintha újjá születne. Még egy kortyintásnyi konyak és még egy fekete. S körülnéz, most már alaposabban. Odainti a pincért, s a szemben lévő páholyból asztalához invitálja a két szépséges húszéves éjszakai pillangót. Az egyik civilben fodrászlány, a másik presszótündér. S olyan heves udvarlásba kezd, úgy szórakoztatja őket, mint egy igazi hajdani Fejedelem, mondjuk a szoknyabolond Báthory Gábor. A lányoknak tetszik a daliás idősebb úr leplezetlen tetszésnyilvánítása. Akik nem is tudják, hogy kivel ülnek szemben, vagy ha a pincér megsúgta nekik a Tamási Áron nevet, nem jelent sokat számukra. De a mohón rájuk tapadó, szinte vetkőztető szemekből megérzik az egyenes kívánságot, csak azért fészkelődnek egy kicsit tétovácskán az ötcsillagos konyak mellett, hogy melyikőjüket választja majd.
A pincér jelenti: megérkezett a taxi, a nagykocsi.
A Fejedelem mind a kettőjüket meghívja egy kis barátságos beszélgetésre lakására, s még egy barátságosabb fekete elfogyasztására. Maga forralja majd üveglombikban, ami még az 1940-es évekből maradt meg sértetlenül, hűséges hajnali „méregkeverőként”.
A lányoknak tetszik az otthonos lakás, a vendégfogadó és marasztaló hall, amelyikből balra nappali, jobbra a dolgozószoba nyílik. Nevetgélnek, mulatoznak, s most kezdik igazán megbecsülni a fess „öreg”-legényt. Félóra múltán már az egyik leány még „meghittebb beszélgetésre” a belső szobába vonul az íróval, amíg a másik vigyáz önmagára, a konyakosüvegre, s akár bele is mélyedhet egy Tamási Áron könyv tanulmányozásába.
De mi most húzzuk el a függönyt, a dohányszínűt, amit az író is elhúzott, miután otthagyta a hallban a másik tündérbabát, incselkedően megfenyegetve: legyen azért ő is türelmes…
Az éjszakák hosszú esztendőkig tartottak így, miközben a nappalok csúnyák voltak, esemény nélküliek, semmiképpen nem akadt kedv a munkára. Vagy ha akadt: a Fejedelem a betűknek már nem volt annyira író-fejedelme, azok nem engedelmeskedtek neki olyan könnyen, mint társaságbeli emberei, vagy társaságon kívüli éjjeli pillangói.
A mondanivaló fogyott volna el? A külső megfigyelő szomorúan látta, várta, érezte: az embernél, a férfinál is elfogy az az életerő, ami nélkül nem indulhat neki senki a pesti éjszakáknak.
Egy hónappal ezelőtt majdhogynem tragikus összeroppanás következett: a Fejedelem elbúcsúzott, el kellett búcsúznia régi életétől, a színes éjszakáktól és a nyűgös nappaloktól. A szíve mondta fel a szolgálatot, meg a mája és többi belső szervei lázadtak fel – talán nem is lázadtak, csupán elkoptak, lejárt a gépezet. Ha az egyik szombat éjszaka nem megy be a János Kórházba, s meg nem kezdődik a radikális mozdulatlan fekvő kúra az életért, talán már nem is beszélhetnénk róla ilyen megbocsátó vidámsággal, vagy tettetett szigorúsággal.
A beteg Tamási Áron már otthon fekszik, saját ágyában. Minden mozdulatára vigyáznia kell, nemcsak erős diétára fogták a doktorok, de nem ihat meg egyetlen korty bort sem…
Hosszú pihentető álmokat rendeltek az orvosok. Nyugodt, csendes, szürkülettől reggelig tartó éjszakákat, s reggeltől szürkületig tartó nappalokat. Így az éjszakákon visszaálmodhatja életének színes szőnyeggé váló vonulatait, a nappalokon meg megidézheti régi önmagát, s talán megszülethet még egy remekmű – persze, nem a „Fejedelem éjszakáiról”, inkább a megöregedett s a maga világával megbékélt Ábelről, aki minden bölcsességet tud már az életről.
S ennek a tudásnak az átadásához nem kell olyan csalogatóan csalitos mondatokba burkolnia magát, hanem egyszerűen, hegyi patak módjára csörgedezhet a történet, a világ minden szennyétől megtisztult emberi mondóka, vagy ahogyan ő szerette nevezni, mondikálás:
– Kezdem a hegyi patak eredetével, melynek a helyét, vagyis az én születésem forrását, nem az igazság határozta meg, hanem olyan folyamata a tényeknek, amelyek előtt az igazság egészen tanácstalan; sőt maga a tudomány is, mely szeret az igazság ámokfutója lenni, csak magyarázkodik és a születés tényét megállapítja, de a folyamatot megfejteni nem tudja. Hozzávetőleg időben százezer év az emberi lét, s térben pedig egyelőre a kerek föld. Ebben az időben és térben, elméletileg, akárhova el lehet helyezni egy ember születését és rövid életét. A sok ismeretlen és a kevés ismerős tény egy meghatározott időben meghatározott körülmények közé helyezi. Ha magamra nézve, mert hiszen mások vagy elégedettek a születésükkel, vagy pedig annak időbeli és környezeti tényét igazság gyanánt tüntetik fel – mondom, ha önmagamra nézve használom az említett elméletet, akkor születhettem volna például ősembernek: s ebben az esetben mai szemmel nézve ez nem is lett volna mentes a dicsvágytól, mert hiszen a tudósok, ha megtalálják a koponyámat, hasznos lettem volna. Születhettem volna a Mózes hívének, aki azzal a nagy élménnyel szállott volna sírba, hogy nem a Piave folyón kelt át gyalogosan, hanem száraz lábbal a Vörös-tengeren. Maharadzsának is születhettem volna, ki dúskált a kincsekben; vagy török basának, kinek illatos szeretői és kívánatos rózsái voltak. Angolnak is születhettem volna, azzal a tudattal, hogy angolul igazán érdemes írni, mert magyar nyelvre is lefordítva még Magyarországon is népszerű és megbecsült író lehetek.
Így jelent meg írása a Tükör című hetilap 1965. január 5-i számában. Ám e gondolatmenet utolsó mondata, keserű csattanója csak a halála után jelenhetett meg: „Vagy közelebb térve a forráshoz, születhettem volna Rákosi Mátyásnak, aki négy évig megkímél attól, hogy a könyveim kiadásával vesződjem.”