Amikor Nagymama bejön a szobába, a kezében vasalt ágynemű, hirtelen megkérdezem, igaz, amit mondanak róla, hogy be volt zárva a bolondokházába?¹

Leteszi az ágyneműt a komódra, azt mondja, igen, ez igaz. A háború után került oda, akkor, amikor életében először történt meg vele, hogy mindent elfelejtett. Sokat volt ott, heteket, hónapokat, és Nagyapával is ott találkozott. Akarom, hogy elmesélje?

Bólintok.

Jól van, mondja. Leül az egyik fotelbe, a könyvszekrény felé int, hogy nézzem meg a tetején azt a kancsót.

A kancsó elég nagy, egy zöld szárnyú, kék lábú kakas pöffeszkedik rajta, hátrahajtja a fejét, kidülleszti a mellét, látszik, hogy kukorékolni készül. A taraja kék, a csőre sárga, a farktollai szétmerednek, kicsi, fekete gombszeme harciasan csillog.

Épp rásüt a nap, a kakas csőre szinte világít.

Nagymama azt kérdezi, hogy észreveszek-e rajta valami különlegeset.

Nézem, mondom, hogy semmit, csak azt, hogy milyen harcias a kakas.

Elmosolyodik, azt mondja, a kakas tényleg nagyon szép, nem véletlenül szerette Nagyapa olyan nagyon, de nézzem csak meg egy kicsit jobban a kancsót.

Nézem, a kancsó fehér máza élesen a szemembe tükrözi a fényt, hunyorgok, úgy nézem a kakas lábán a pikkelyeket, a tollak feketével megrajzolt körvonalait.

Nagymama is felnéz a kancsóra. Aztán lehunyja a szemét és beszélni kezd.

Kórházban vagy, azt mondják, elmegyógyintézet. Bolondokháza. Azt mondják, azért vagy itt, mert az erdőben találtak rád, egy földbe vájt odúban éltél, mint valami állat, még ruha se volt rajtad, sárral kented be magad, mintha te magad is földből lennél, morogtál és hörögtél és karmoltál, semmiképpen nem akartad engedni, hogy megfogjanak. Azt mondják, hónapokat, vagy lehet, hogy éveket töltöttél az erdőben, senki se tudja.

Te se tudod, ezt se, és mást se. Nem emlékszel az erdőre, nem emlékszel az odúra, a földre se emlékszel, a legrégebbi dolog, amire emlékszel, a fehér csempével kirakott fal, rajta a homályos tükör, egy csapzott hajú idegen nő néz vissza rád mögüle, azt se tudod, hogy ki az, azt se tudod, ki vagy.

Nem akarsz semmit, nem beszélsz, hagyod, hogy öltöztessenek és vetkőztessenek, hagyod, hogy mosdas- sanak, hagyod, hogy gyógyszereket tegyenek a nyelved alá, hogy tűket szúrjanak a karodba. Ha kérdeznek, nem válaszolsz, nem akarod hallani, nem akarod érteni.

A hátsó folyosó ablakain át látni az erdőt. Az egyik férfi ápoló egyszer odaállít, azt mondja, nézzed, hátha eszedbe jut róla valami, nézzed, mert ott éltél a fák között, nézzed és próbálj visszaemlékezni arra, hogy ki vagy, arra, hogy mi történt veled. Állsz és az erdőt nézed, egyszer csak azt látod, hogy a fák között sötétség gomolyog, téged hív, neked szól, a tied. Tudod, mit kell tenned, le kell tépned magadról a ruhákat, amiket rád adtak, ki kell ráznod a hajadból a csatokat, amiket beletűztek, ki kell másznod az ablakon, menned kell, át az udvaron, át a kerítésen, át a réten, fel a domboldalon, oda vissza, be a fák közé. Az ablakpárkányba kapaszkodsz, az orrodban ott a rohadó avar és a nedves föld szaga, az ujjaid között a puha sár emléke, tudod, milyen lenne a testedre kenni, biztosan tudod már, hogy amit mondanak rólad, mégiscsak igaz.

Vissza fogsz menni, ott a helyed, oda tartozol. Nem akarsz visszamenni, de akkor is vissza fogsz. Szorítod az ablakpárkányt, kapaszkodsz, tudod, hogy nem sokáig lesz már erőd itt tartani magad. Akkor meglök valaki. Nem nagyon, de így is nekiesel az üvegnek. A tükrében látod, hogy egy bőröndöt cipelő férfi megy el a hátad mögött, ő lökött meg. Elfordulsz az ablaktól, utánanézel, a lökéstől kinyílhatott a bőröndje, vékony csíkban homok csorog belőle a padlóra. Egy darabig nézed, aztán elindulsz a nyomában. Arra mész, amerre a homokcsík vezet.

Az udvaron találod meg, egy padon ül, a napon. Mellette a nyitott bőröndben fekete homok, két kézzel turkál benne, gyúrja és forgatja és alakítja. Közben végig beszél, száraz suttogás a hangja, semmit sem értesz belőle, olyan, mintha csak a homok surrogna az ujjai között, és csak annak a hangját hallnád. Nem tudod, mit csinál, nem is akarod tudni, ezt se és semmi mást se, nem akarsz gondolkozni, nem akarsz élni, mégis nézed, aztán másnap is visszamész és az utána következőn is, ott állsz mindennap pár lépésnyire tőle, az udvar egyetlen fájának veted a hátad, onnan figyeled.

A mozdulatai emlékeztetnek valamire, de hogy mire, azt persze nem tudod, csak szereted nézni, szereted figyelni az ujjain átpörgő fekete homokszemeket, addig nézed, amíg be nem sötétedik, a férfi sötétedéskor becsukja és becsatolja a bőröndöt, a lába mellé teszi, kicsit még vár, aztán feláll, és a bőrönddel a kezében visszamegy a kórtermébe. Te is ellépsz a fa mellől, az ápolókat várod, akik majd érted jönnek és vissza- kísérnek az ágyadba, nem akarsz menni, félsz az éjszakától, a kórteremben soha sincs sötét, de te akkor is félsz, annyira, hogy legszívesebben átölelnéd a fa törzsét, hozzákötnéd magad, hogy ott maradhass, hogy ne tudjanak se megfogni, se elvinni.

Napok vagy hetek telnek el, mire észreveszed, hogy a bőröndben nemcsak a homok van, hanem valami más is, először azt hiszed, hogy nagyobb kődarabok és csontszilánkok, később közelebb mész, ott állsz már egészen a bőrönd mellett te is, akkor látod, hogy tévedtél, valójában cserépdarabok. Addigra a férfi karján lévő forradásokat is észreveszed, mind a két alkarja tele van vágásnyomokkal, ahogy az ujjait mozgatja és megfeszülnek a bőre alatt az izmok meg az inak, a sebhelyek lüktető mintája piros hálót von a bőrére.

Nézed, az ujjai a homokba túrnak, két kézzel egyszerre két szilánkdarabot emel ki belőle, egymáshoz illeszti őket, nem illenek össze, fordít rajtuk, úgy se, megint fordít, úgy se, az egyik keze remeg, a szilánkok egymáshoz koccannak, a hangtól vacogás fut végig rajtad, a férfi a homokba ejti a szilánkokat, beletúr, két másikat vesz elő, azokat is megpróbálja egymáshoz illeszteni, mintha minden lehetséges szöget és irányt végigpróbálna, nem illenek össze, visszaejti a szilánkokat, újra a homokba túr, két másik szilánkot keres.

Egyszer feléd fordítja az arcát, elnéz melletted, szürkészöld víz a szeme, aztán egy madárszerű apró mozdulattal fordít egyet a fején, már rád néz, aztán megint megszólal, és onnan kezdve biztosan tudod, hozzád szól, neked mesél. Hogy mit mond, azt még sokáig nem érted, a szavai egészen összefolynak, mintha valamilyen ismeretlen nyelven beszélne, de te sem tudsz rendesen odafigyelni, inkább az ujjait nézed, az ujjai közül kicsorgó homokot.

Egyszer, ahogy ott állsz a napon, és nézed a férfi kezében egymásnak forduló cserépszilánkokat, megkívánod a homok érintését. Széttárod az ujjaid, a nap átmelegíti a bőröd, az átlangyosodott homokra gondolsz, tudod, hogy odaléphetnél és belenyúlhatnál, csak egy mozdulat lenne, belefúrhatnád te is a kezed a homokba, megkereshetnél te is két szilánkot, megpróbálhatnád te is egymáshoz illeszteni őket, elképzeled, hogy egymáshoz érnek, összeillenek, összeállnak, egymáshoz ragadnak, mintha méhviaszt kentél volna a törés felületére. Egy pillanatra lehunyod a szemed, amikor kinyitod, látod, hogy a férfi éppen megint egymáshoz érint két szilánkdarabot, nem illenek össze, de fordít egyet rajtuk, és akkor az történik, amit elképzeltél, a két cserépszilánk pontosan egymáshoz illik, összetapadnak, a férfi egy darabig csak tartja őket, aztán vigyázva a homok tetejére fekteti, a bőrönd egyik sarkába.

Nézed, a fehér mázon halványkék vonalak futnak, a minta még nem látszik, de te tudod, hogy ezzel valami elkezdődött, a férfi újabb összeillő darabokat fog találni, nem azonnal, de nemsokára.

Megint a homokba túr, keresgél benne, beszél közben, egyszer csak megértesz két szót, fagyott föld, mondja, mint a legélesebb fejfájás, úgy nyilall át a koponyádon a megértés, a fejedhez kapsz, a füledre szorítod a két tenyered, semmit nem akarsz hallani, semmit nem akarsz érteni, de már késő, a szavai addigra már a fejedbe költöztek, egymás után bomlanak ki az érthetetlenségből: ipszilon alakú bemetszés, mondja, ásónyél, mondja, rózsa, hashártya, hagymahéj, drótakadály, kenyér, szalonna, vérrög.

Nézed és hallgatod, most már minden szavát érted, olyan, mintha mindig is értetted volna, ott kavarognak a fejedben a történetei, egyszerre meséli el az összeset, mindig a mondatok közepén vált egyikről a másikra, hol a frontszolgálatról beszél, hol a katonaiskoláról, hol az orvosi egyetemről, hol a hadifogságról, hol az egészen kicsi gyerekkoráról, hol azokról az évekről, amiket egy munkatáborban töltött. Hosszú vonatutakról mesél, várakozásokról, arról, hogy mikor látott először meztelen nőt, hogy milyen volt a lövészárokban cigarettázni, milyen volt félni a sebesüléstől, és milyen volt akarni a halált.

Versek, imádságok, énekek keverednek a szavaiban hosszú és részletes műtéti leírásokkal és kitalált történetekkel. Majdnem végigmesél egy vakbélkivételt, aztán arról kezd beszélni, hogy soha olyan édes ízt nem érzett, mint gyerekkorában, amikor a tejes kukoricát úgy sütötték meg, hogy héjastól bedugták egy negyedórára a vasgyár mögötti örökké forró salakdombba, és attól úgy megbarnultak benne a szemek, hogy olyanok lettek, mint a karamella, aztán arról, hogy a táborban egyszer nyolc napon át kellett alvás nélkül ásniuk egy csatornaárkot combig jeges vízben állva, egymás után ájultak be az emberek körülötte a vízbe, akinek szerencséje volt, azt az őrök kihúzták, és addig ütötték a mellkasát, amíg magához nem tért és ki nem köpte mind a fekete vizet, amit lenyelt; aztán azt kezdi mondani, hogy a saját szemével látta, egy ember egyszer úgy jutott ki a szögesdrótok mögül, hogy nyírfaháncsból, szalmából és a szakálla szálaiból olyan szárnyakat eszkábált magának, amikkel fel tudott repülni a barakk tetejére, onnan az őrtoronyra, onnan meg fel az égbe.

Minden történetet olyan sokszor elmesél, hogy kívülről tudod már az összeset, mégse tudsz nem odafigyelni arra, ahogy beszél, mindig kicsit máshogy mesél el mindent, egyes részeket kihagy, másokat kibővít, olyan hosszan meséli, hogy hogyan is fente egy kifli alakú kődarabbal egy éjszaka alatt nagyon- nagyon lassú húzásokkal borotvánál is élesebbre az ásója élét, hogy nemcsak a mozdulat simaságát érzed meg a kezedben, hanem a fém elnyújtott, halk, mégis csontig hatolóan éles nyikordulását is olyan tisztán hallod, hogy libabőrös lesz tőle mind a két karod.

A férfi közben egyre több összeillő szilánkdarabot talál, remegő kézzel teszi őket sorban egymás mellé a bőrönd egyik sarkába. Látszik már, hogy egy nagy mázas cserépkancsót akar összerakni, és azt is tudod, hogy miért, azért, mert azt gondolja, hogy ezzel rendbe tudja majd tenni a kezét, ki tudja gyógyítani magát a remegésből, ha a kancsó összeáll, ugyanolyan pontosak lesznek a mozdulatai, és biztos a fogása, mint régen, és akkor befejezheti végre, amit a háború előtt elkezdett, érsebész lehet.

Olyan sokszor hallod a történeteit, hogy néha azt érzed, veled történt meg mindaz, ami ővele. A bőrönd felé nyújtod a kezed, a széttárt ujjaid árnyékát nézed, ahogy a nap felé fordítod a tenyered, az árnyékok megnyúlnak, fekete gyökerekként hatolnak a homokba, ahogy oldalra fordul a kezed, egyetlen indába fonódnak, hogy aztán újra szétváljanak. A tenyeredet nézed, az alkarod sima bőrét, egyszerre meglátod rajta a vörös forradások hálóját, mintha valóban ott lenne, mintha te tetted volna az ásó élére a csuklódat, és te hasítottad volna fel csontig mind a két alkarod, mintha te akartál volna meghalni, mintha te akartad volna, hogy legyen mindennek vége.

Állsz, érzed, hogy a levegő élesen a sebek mélyére hatol, spriccolva lüktet kifele belőle a véred, végigfolyik a tenyereden, át az ujjaid között, se forrónak, se hidegnek nem érzed, csak langyosnak. A sebeket csak képzeled, de tudod, hogy akkor is igaz, átfolyik a tenyereden az életed és az erőd. Azt érzed, ha meg tudod állni szisszenés és moccanás nélkül, akkor tényleg vége lesz mindennek, tényleg meghalsz, vagy ha nem, legalább örökre elveszted a lehetőségét is annak, hogy megtudd, ki voltál és hogy kerültél ide.

A képzelt fájdalom úgy szúrja át a karod, mintha kötőtűt döftek volna belé, nem bírod ki, felkiáltasz, és akkor már egyszerre látod is, hogy egy hosszú tű átszúrja a karod, ez most nem képzeled, ez nem a más emléke, hanem a sajátod, tényleg megtörtént, éppen csak nem veled, de ott voltál és láttad, hogy megtörténik, emlékszel.

Éppen olyan hirtelen jut eszedbe minden, mint amilyen hirtelenséggel megértetted a férfi szavait, tudod már, hogy ki vagy, tudod, hogy mi történt veled, és azt is tudod, hogy mi történt a többiekkel, azokkal, akiket szerettél. Sikoltva szakad ki belőled a nevük, Anyuka, Apuka, Miklós, Bertuka, Bátykó, egyetlen hosszú kiáltásba forr össze, nem tudod abbahagyni, állsz ott, magad elé nyújtott kezekkel, és a nevüket sikoltod újra és újra, tudod, hogy hiába, de azt is tudod, hogy nem fogod abbahagyni soha.

A férfi akkor kihúzza a kezét a homokból, odalép eléd, egészen közel áll meg előtted, tovább üvöltesz, belekiáltod az arcába a neveket, a férfi odanyúl, két kézzel elkapja a csuklód fölött a két alkarod, megfogja és megszorítja, erősen, mintha egy sebet akarna összezárni, nem egyet, sokat, vadul szorítja a karod, mintha pontosan tudná, hogy mi történt veled, és közben azt mondja, nézz rá, nézz bele a szemébe, hallod, nézz oda, a hangja nagyon nyugodt, egyáltalán nem az a hang, amivel mesélni szokott, hallod, hogy mit mond, de nem nézel rá, ott vagy a többiekkel együtt megint, a sárban térdelsz, a fáskamra előtt, nem akarsz ott lenni, nem akarsz lenni, de közben hallod a férfi hangját, úgy beszél, mintha valamilyen álomból akarna felébreszteni, azt mondja, nézz rá, maradj vele, ne menj el, még erősebben szorítja a karod, maga felé húz, nem nézel rá, elnézel mellette a homokra rakott szilánkdarabokra, de nem azokat látod, a fekete sarat látod magad előtt a földön, egy belenyomódott bakancsnyomot félig tele esővízzel, arccal fogsz belezuhanni, megtelik majd sárral és vízzel és homokkal és agyaggal az orrod, a szád, a tüdőd, a tested. Akarod is, hogy megteljen, megérdemled, ezt érdemled.

A férfi egyszer csak elengedi a karod, az arcodhoz nyúl, két oldalról két tenyérrel fogja meg, olyan erővel fordítja maga felé a fejed, hogy nem tudsz ellenállni, a szemedbe néz, te meg az övébe, szürke víz, gondolod, meg fog ütni, meg fog pofozni, megérdemled. Nem üt meg, rád kiált csak, nem a te hibád, kiáltja, érted? Azért, mert túlélted, nem te vagy a hibás.

Elhallgatsz és ő is elhallgat, nézitek egymást, elengedi az arcod, sokára szólal meg, azt mondja, lehetett volna másképp is, de most már így van, és most már nincs mit csinálni, meg kell próbálni élni. Elfordul, visszamegy a bőröndhöz, belemarkol a homokba, hagyja kifolyni az ujjai között, két szilánkdarab marad a tenyerében.

A bőröndöt nézed, nem is bőrönd, vasalt szélű katonaláda. Odamész mellé, csuklóig beledugod mind a két kezed a homokba. Nem langyos, hideg.

Nagymama elhallgat, kinyitja a szemét, azt mondja, most legyen ennyi elég, egyszer majd a többit is elmeséli. Hosszat sóhajt, a kancsó felé bök a fejével. Azt mondja, toljak oda egy széket a könyv- szekrényhez, álljak fel, és nézzem meg onnan, egészen közelről.

Ahogy fellépek a székre, az egyik kezem hozzáér a könyvszekrény üvegéhez, az üveglap hangosan pendül egyet, a szekrény nagyot reccsen. A kancsó csillog a fényben, látom, hogy csupa repedés, tényleg darabokból rakták össze, a felületén meg vékony cérnaszálak rajzolnak finom négyzeteket, mintha valamilyen hálót húztak volna rá, hogy összetartsa.

Sohasem láttam ilyet, otthon volt egy megdrótozott dísztányérunk, kint lógott a falon az elő- szobában, de az csak három darabba volt törve, és csúnya, vastag, szürke drót fogta össze.

Nagymama azt mondja, azután hónapokig tartott még összerakni, pedig onnan kezdve együtt csinálták Nagyapával, mire készen lettek, a kommunisták meg is szüntették a kórházat. Együtt jöttek el onnan, azóta nem is váltak el. A kancsó rendesen össze van rakva, ne féljek, nyugodtan hozzá- nyúlhatok.

Felnyúlok, megérintem a fehér mázat, a felületén futó cérnaszálak az ujjbegyeimhez érnek, ott, ahol keresztezik egymást, pici csomókat érzek rajtuk. Ráteszem a tenyerem, a kancsó meleg a naptól, végigsimítok a kakas szárnyain, a farktollain.

Nagymama azt mondja, fogjam meg szépen két kézzel, és vegyem le, de vigyázzak, mert nem üres.

Csimpaszkodnom kell, hogy rendesen meg tudjam fogni, de végül elérem. Óvatosan emelem meg, könnyebb annál, mint amire számítottam. Ahogy leemelem a szekrény tetejéről, meglöttyen benne valami.

Leszállok a székről, odaviszem Nagymamához a kancsót, közben belenézek. Úgy látom, csak víz van benne, harmadáig vagy feléig van megtöltve, a kancsó belül is csupa repedés. Ahogy lépek, a víz örvényesen körbelöttyen benne, mély, mohás kútszag száll fel.

Nagymama kiveszi a kezemből, rászorítja a két tenyerét, az ölébe veszi, a combjára támasztja, föléhajol, belenéz. Sokáig nem mozdul és nem is szól semmit, aztán fél kézzel paskol egyet rajta, tompán hozzákoccan a gyűrűje, rám néz, fanyar mosoly ül a szája sarkában. Azt mondja, ebben mindig víznek kell lennie, azért, hogy a cserép megszívja magát, és megfeszítse a selyemszálakat, mert végül egyetlen csepp ragasztó nélkül rakták össze az egészet, nem használtak hozzá semmit, csak két ujjnyit egy régi sálból.

A kakas torkát nézem, azokat a szép fényes tollakat. Nagyapából aztán mégse lett érsebész, mondom. Nagymama megrázza a fejét, maga elé nyújtja a két kezét, szétterpeszti az ujjait, a levegőbe markol, köröz a csuklójával, a szvettere felcsúszik, azt mondja, kéztorna, ez is Nagyapa reggeli tornájának a része volt, csinálta minden áldott reggel, de hiába, soha többet orvosként nem dolgozhatott.