Az egyetlen magyar író, aki litván

A KARINTHY–TAMÁSI-VITA

1930-ban a magyar irodalom két jelentős egyénisége között lezajlott egy üzenetváltás (amelybe még egy harmadik, nem kevésbé jelentős író, Kosztolányi is kötelességének érezte, hogy bekapcsolódjon), amely valószínűleg a népies-urbánus vita egyik első dokumentumának tekinthető. (Nyilvánvalóan a korábban is meglévő szembenállás került ekkor felszínre, amelyet a XIX. század hetvenes éveitől kezdődően végbemenő urbanizációs folyamatok, elsősorban Budapest világvárossá válása váltottak ki.) Másrészt viszont érdekes adalék a határon túli és az anyaországi irodalom, szélesebb nézőpontból pedig kultúra és társadalom egymáshoz való viszonyának alakulásához, a nézeteltérések gyökereinek feltárásához. Ezen kívül két irodalomszemlélet összeütközése is, amelyben az irodalom autonómiája és az egyes szerzők „irodalmi hovatartozása” a vita tárgya. Ezért érdemes megvizsgálnunk, mit takarhat vajon Tamási metaforája, amellyel Karinthyt „litván”-nak nevezte. 1

Az egész ügy azzal kezdődött, hogy 1930. augusztus 22-én megjelent a Brassói Lapok című napilapban egy interjú Karinthyval, amelyet Mikes Imre készített vele Pesten. Karinthy ebben az interjúban meglehetősen lekicsinylő véleményt fogalmazott meg az erdélyi irodalommal kapcsolatban.

„– Talán érdekli Erdély új irodalma?

Rémült és fanyar mosoly a válasz.

– Na… Ámbár a Helikon, a folyóirat egészen biztató. De maga az irodalom gyermekkori emlékeket ébreszt bennem. Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis. Minden látszat ellenére is a távolmúlt és a távoljövő sokkal inkább alakítják a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatódznak. Újrakezdenek.

– Ez az önálló transilván irodalom kísérletezése.

– Azt hiszem, ez az elszigetelés csak erkölcsi tőke ahhoz, hogy azt csinálhassák, amit csinálnak.

– Név szerint kiket ismer?

– Csak keveset. Nem érdemes ebbe belemélyedni. Áprily kitűnő költő.”

Fontos még megemlíteni, hogy Karinthy az interjú végén szóvá teszi anyagi gondjait: „A pénz keserves isten. Szörnyű valami!”, ugyanis Tamási későbbi vádjaiban központi szerepet tölt be Karinthy állítólagos anyagiassága.

Válaszul erre az interjúra, Tamásinak ugyanebben a lapban augusztus 27-én megjelent egy indulatos írása, amelyben Karinthyt hálátlansággal vádolja (nemrég milyen szívesen fogadták Kolozsváron, a magyar írót tisztelték benne, de úgy látszik, őt csak a pénz érdekli, baleknak tartja az erdélyieket) és szemére hányja anyagiasságát („a mi írásainknak nem a pénz az egyetlen rugója. Ehhez még infantilisek vagyunk”). Ezek után kerül elő az ominózus „litván” jelző (érdemes idézni az egész megszólalást): „Most pedig vegyük a dolog szigorúbb részét: az író Karinthyt, aki eme foglalkozás papjaként nyilatkozik. Itt mindenekelőtt barátságosan közölni akarom vele, hogy ebbeli minőségében csak úgy illik neki nyilatkoznia, ahogy, mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni. Pardon, ehhez még hozzáadom azt is, hogy nyelvi kritikát, vagy intrikát is űzhet; mivel szintén magyarul ír és bőséges gyakorlattal; mely utóbbi alapos nyelvi szakértelmet eredményezhetett. Egyéb jogcím azonban a testvéri leszólásra ebben a boltban nem található. Ha Móricz Zsigmond akarna, vagy Szabó Dezső akar minket agyonütni, az még hagyján; mert mindig voltak családapák, akik visszaéltek apai hatalmukkal. De Karinthy nem is rokonunk. ő egy »litván«. Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orralika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infántilis távolságokra sem. Mindössze annyiban közös a mi magyar életünk, hogy egyikünknek sincsen pénze. Nekünk azonban nem »egyetlen keserves istenünk« a pénzünk; más keservesek is vannak itten, amiket egy frakkos lerándulás alkalmával még látni sem lehet, nem hogy élni. És mégsem panaszkodunk annyit, mint ő és mind az ő rokonai, akiknek életadó piacát védjük azzal, hogy az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük”.

Az anyagi vonatkozásokhoz, azt hiszem, nem érdemes kommentárt fűzni. Ennek a rövid szövegnek az alapján úgy tűnik, hogy Tamási leginkább „idegent”-t érthetett a litván alatt, olyan valakit, aki nem osztozik a magyarság közös sorsában, mindennapjaiban, ez utóbbiakon természetesen a vidéki, paraszti életet értve. Szembeállítja a népies írókat (Móricz Zsigmond, Szabó Dezső) és a „frakkosokat”, akik néha lerándulnak vidékre vagy a határon túlra, csak beleszagolnak az ottani életbe, de „nem dugul bé tőle a lelki orrlikuk”. A „családapákra” vonatkozó megjegyzése azt sugallja: azoktól, akik közülünk valók – akikkel összekapcsol minket a „vérség”, vagy inkább a sorsközösség – elfogadjuk a kritikát, Karinthytól viszont nem, hiszen semmi köze hozzánk. És ami szintén fontos, az irodalmi hovatartozást nem az alapján véli eldöntendőnek, hogy milyen nyelven ír valaki, nem is annyira származási alapon, hanem valamiféle nemzeti sorsközösség alapján.

Az irodalmi művek nemzeti hovatartozásának megállapítása ingoványos terület. A nyelvi alapon való elhatárolás az utóbbi időkig kizárólagos volt (pl. a latin nyelvű művek a latin irodalomba tartoztak, függetlenül attól, hogy milyen anyanyelvű vagy származású ember írta őket). Ezt bonyolította a nemzetfelfogás XIX. századi változása: az állam és a nemzet azonosítását felváltotta a nyelvi alapú nemzetfogalom, de mostanában mintha a korábbi felfogáshoz való visszatérésnek lennénk tanúi. Ennek következtében olyan embereket is egy-egy nemzethez tartozónak kezdenek elismerni, akik nem beszélik az adott nemzet nyelvét, ez pedig némileg az irodalmi szerzők hovatartozásának megítélésére is hatással van. Ha már úgyis „a litván íróság”-ról beszélünk, megemlíthetjük Czes³aw Mi³oszt, aki ugyan egy sort sem írt életében litvánul, mégis litván írónak, lengyelül író litván írónak tekintette magát, és a litvánok is valamiképpen a sajátjuknak érzik, akárcsak Mickiewiczet, aki az akkori nemzetfelfogás („gente Lituani, sed natione Poloni”, ahogy a litvániai lengyel nemesek mondták) alapján litvánnak (is) tartotta magát, bár szintén nemigen tudott litvánul. Mi³osz egyébként, aki „a Litván Nagyfejedelemség utolsó polgárának” nevezte magát, az utolsó képviselője volt ennek a hagyománynak, amely a közös államiság és a közös kultúra alapján határozta meg a nemzeti hovatartozást. Mi³osz tehát egyrészt „utolsó mohikán volt”, másrészt a posztmodern korban egyre inkább divatba jövő regionalizmus és multikulturalizmus egyik képviselője.

Pár nappal Tamási kirohanása után, augusztus 31-én megjelent Mikes Imre kiegészítése az interjúhoz Karinthy, Tamási és – tisztesség ne essék szólván – csekélységem címmel, amelyben felháborodásának ad hangot, ugyanis Karinthy rá akarta hárítani a felelősséget a botrányos interjú miatt, azt állítva, hogy Mikes eltorzította azt, amit ő mondott. Mikes viszont azt gyanítja – ez egybecseng Tamási véleményével –, hogy Karinthy nem akarja, hogy meghiúsuljon anyagi haszonnal kecsegtető erdélyi körútja (Tamási ugyanis beígérte a kemény fogadtatást). Mert egyébként a közvélemény Karinthynak ad igazat az erdélyiekkel kapcsolatban, tehát nem lett volna oka védekezni és az újságíróra kenni a dolgot.

Azt is hozzáteszi, ő éppen hogy tompította Karinthy megnyilatkozásának élét azzal, hogy kihagyott egy részt, amelyben Karinthy még inkább leértékelő véleményt fogalmazott meg az erdélyi irodalommal kapcsolatban:

Én: Mégis kiket becsül személyesen?

ő: Talán hagyjuk a személyieket… A Kuncz Aladárt nagyon szeretem… Hunyadi Sándor is igen tehetséges.

Én: Szóval ismeri Erdélyben az összes pestieket?

ő (némi mosolygós zavarral): Igen… valahogy úgy…

Természetesen Mikes is sértődött, és mintegy kontrázik Tamási fenyegetésére: „S ezért menjen csak nyugodtan erdélyi körútra. A magam részéről kellemes beharangozó cikkeket írok majd csevegéseiről és lelki orrlikairól”.

Érdekes adalék, amit Mikes az erdélyi és pesti írók kapcsolatáról ír, melyet szerinte „nyugodtan jellemezhetünk az »ellenszenvezés« kifejezéssel. A pesti irodalom, körúton innen és körúton túl, élénk antipátiával figyeli – ismert könyvsikerei óta – úgy személyi, mint megjelenési formáiban az erdélyi irodalmat, melyet tehetségtelennek, mívelőit pedig elbizakodottaknak tartja. Így például tegnap a Magyarságnál, ahol a Tamási cikkét leadták, azt mondották nekem, hogy Karinthynak van igaza. A Karinthy mondanivalói tehát egybeestek az egyetemes véleménnyel”.

A „litván ügyet” pedig csupán „rendkívül egyénies ízű kijelentés”-ként értékeli, de nem fűz hozzá magyarázatot.

Nem sokkal később, szeptember 6-án az Ellenzék című lapban „Eszmecsere a »pesti« és az »erdélyi irodalomról«” címen megjelent cikkében Kosztolányi is bekapcsolódott a vitába. Valójában egy riportról van szó, amely leközli Kosztolányi Üzenet Tamási Áronnak című írását. Bevezetőként egy érdekes ötletéről ír, amely valószínűleg a vita kapcsán jutott eszébe: „Éppen most jutott az eszembe. Le is firkantottam egy darabka papírra, hogy szaklapot kellene csinálni, csak írók számára. Az orvosoknak, a fogtechnikusoknak, még a fodrászoknak is van szaklapjuk. Miért ne lehetne éppen az íróknak? Úgy gondolom ezt, hogy ez az orgánum, csak a mi saját használatunkra készülne, a nyilvánosság kizárásával, hogy elmondhassuk benne gátlás nélkül mindazt, amit a rendes típusú lapokban lehetetlen megírni. Ötleteinket, szeszélyeinket, klapanciáinkat. Finom dolgokat, skicceket, amiket csak szakmabeli ember érthet. Lehetséges ez? Nem tudom, talán lehetséges lesz.” Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen lap tartalma miben különbözne az irodalmi folyóiratokban található kritikáktól, amelyek sokszor szintén íróktól származnak.

Majd áttér Tamási Karinthyt támadó cikkére, amelyről azt írja, hogy rosszul esett neki, nem maga miatt, hanem az erdélyi írók miatt, akiket őszintén tisztel erőfeszítésükért. A cikk végén az újságíró beszámol Kosztolányi tépelődéséről, aki nem biztos benne, jól tette-e, hogy megszólalt ebben a kényes ügyben, de kötelességének érezte, erdélyi kollégáival és Karinthyval szemben is.

Meglehetősen komikus a nyílt levél bevezetője, hiszen azzal kezdi Kosztolányi, hogy nem olvasta ugyan Karinthy nyilatkozatát, de feltételezi, hogy nem adták vissza pontosan az árnyalatokat.

Az erdélyi irodalom méltatásával indítja írását: „(…) az erdélyi irodalomnak sincs szüksége arra, hogy bárki megvédje egy tényleges vagy vélt támadással szemben, mert erős, izmos, gazdag s mi mindnyájan titkos büszkeséggel gondolunk rá”. Tamási megszólalásával kapcsolatban értetlenségét fejezi ki: „Nem értem, hogy olyan világos fő, olyan egészséges kedély, mint ő, akinek írásaiban nemcsak józan ítélet, képzelet van, hanem humor is (…), milyen lelkiállapotban, az elvakultság milyen szerencsétlen percében írhatta cikkét. Mindenekelőtt a »pesti« irodalomnak támad neki.”

Állást foglal a témaválasztás szabadsága mellett: az élet minden jelensége csak anyag az író számára, és minden anyag egyenrangú. Ez a professzionális, szakmai jellegű hozzáállás, amely az irodalmat is ugyanolyan szakmának tekinti, mint bármely más foglalkozást (ezzel egybecseng az írói szaklappal kapcsolatos ötlet is), szemben Tamásival, aki egyfajta szent küldetésként értelmezi az írói pályát (a váteszköltő addigra már korszerűtlenné vált szerepéről van szó, amely Trianon után a magyar irodalomban, elsősorban nyilván a határon túli magyar irodalomban – érthető módon – új impulzust kapott ekkoriban2). Illetve az az előfeltevés is megjelenik, amely az irodalmi szöveg esetén a formát, a nyelvi megalkotottságot a tartalom egyoldalú dominanciája elé helyezi.

Kosztolányi elfogulatlanul, pártatlanul, higgadt, bölcs rezonőrként próbál igazságot tenni a vitában. Hivatkozik különleges helyzetére, hogy egyszerre pesti és vidéki, és nyilván támaszkodhat addigra kivívott irodalmi tekintélyére is; ez utóbbi ösztönözhette is arra, hogy megszólaljon a kérdésben, és megpróbálja összebékíteni az erdélyi és a pesti irodalom képviselőit:

Én nem Budapesten születtem. Életem döntő felét (húsz éves koromig), vidéken töltöttem. Ki kell azonban jelentenem, hogy a pesti aszfalt előttem épp oly szent, mint az Alföld bármely zege-zuga. Aki itt él, abban a körúti gránitkövek, a kávéházak telefonfülkéi, sőt az automatabüffék is olyan tartalmas, tehát emberi emlékeket ébresztenek, mint másokban a hegyek dolomitszirtjei, az erdők lombsátora, vagy a fonók, s számára a pesti élet minden alakja, egy koraérett borfiú, egy ügynök, egy züllött ripacs pont olyan méltó tárgyak, mint másoknak a szántóvető, a falusi varga vagy a havasi pásztor. Nekünk íróknak minden csak anyag. Higgye meg, hogy a pesti anyag is magyar, mert történelmünk és életünk termesztette ki. S Budapest még mindig a legműveltebb, legirodalmibb, a legnagyobb magyar város. Mennyire elszégyenítené (sic!) irodalmunkat, ha tárgykörét csak vidékről vehetné. A franciák mindazt, ami szigorúan népi sajátosságokkal foglalkozik, regionalisme-nek nevezik s irodalmukban csak harmadrangú helyet biztosítanak neki, mint afféle műkedvelő gyerek-irodalomnak. Ebben nincs nekik igazuk. De nekünk sem volna igazunk, ha önkényesen kirekesztenők tárgykörünkből a városiasságot és ezzel összezsugorítanók irodalmunkat.

ő is hangsúlyozza tehát az író érzelmi kötődését anyagához, de egyrészt bizonyítani akarja, hogy „a pesti anyag is magyar”, másrészt pedig az író egyéni témaválasztása mellett száll síkra, szemben Tamási kollektív szemléletével („nekünk azonban nem »egyetlen keserves istenünk a pénzünk«; más keservesek is vannak itten, amiket egy frakkos lerándulás alkalmával még látni sem lehet, nem hogy élni”, „az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük”).

A „litván” kérdés alcímet viselő részben Kosztolányi mélységes felháborodással utasítja vissza Tamási kijelentéseit Karinthy „litvánságával” kapcsolatban: „Pirulva olvastam ezt s fölháborodva kérdeztem, vajon magyar író írt-e le ilyesmit a felelőssége tudatában, vajon méltónak tartja-e ezt ahhoz a derék kezdéshez, melyet annak idején mindnyájunk rokonszenve kísért? Hát mi az istennyila Karinthy, ha nem magyar író, azok között is a legelső sorba álló, azok között is teljesen a miénk, magyar, vagyis a szavaiban az, magyar a világos, szikrázó, élcek tüzétől izzó nyelvében, mely nyugtalanul lobogó, új színt hozott irodalmunkba? Annyira gazdagok vagyunk, annyi Karinthy szaladgál-e a megvetett »pesti körúton«, hogy megengedhetünk magunknak ilyen testvértagadást?”. Ezután ellentmondást nem tűrő hangon kinyilvánítja álláspontját az írók irodalmi hovatartozásáról: „Magyar író az, aki magyarul ír, mégpedig jól, egyénien, frissen ír magyarul. Bárki politizálhat jobbra vagy balra. De arra, hogy valaki milyen író, sehol a világon nincs más megkülönböztetési alap, mint a nyelv, a vérségi származásnál is erősebb kapocs, s aki másfelé sandít, az téved, az bűnt követ el a közösség ellen, melynek nevében fölszólal”. Külföldi példaként többek között Joseph Conradot, Zolát, Proustot említi, akiket, „ha elvei szerint, a családfák ágait vizsgálgatva ítélkeznénk”, nem tarthatnánk angol, illetve francia íróknak; a magyarok közül pedig a német származású Gárdonyi Gézát és Petőfit, „akinek anyja tót volt, s apja szerb, de a legélőbb magyarsággal szólalt meg. Csak ez a döntő. A többi iskolás szólamok s rosszul megemésztett politikai cafrangok zagyvaléka”.

Ezután felveti, hogy Tamási esetleg Karinthy témaválasztását nem találja megfelelőnek, amiért az nem a magyarság kérdéseivel, társadalmi problémáival foglalkozik, nem a „magyar életet” dolgozza fel. Ebben a vádpontban is megvédi Karinthyt, rámutatva, hogy a világirodalom legnagyobbjai általános emberi kérdéseket vetettek fel, az emberi létet a maga teljességében ábrázolták, és nem tipikusan a nemzetükre jellemző témákat. Véleménye szerint ez az igazi irodalom. A couleur locale nem kritérium, nincs összefüggésben az irodalmi mű értékével. Érdemes megfigyelni, hogy Kosztolányi nem zárja ki a helyi jellegzetességek bemutatását, nem értékeli le őket, de különösebb jelentőséget sem tulajdonít nekik; úgy véli, a couleur locale nem értékképző tényező.

Vagy talán az a hiba, hogy Karinthy nem foglalkozik »égető, időszerű kérdésekkel«? Erre is megfelelek. Az írónak, aki megérdemli ezt a nagy nevet, egyetlen »égető és időszerű kérdése« az emberi élet, a maga nagy vonalában, tragikumával és komikumával együtt. Vajon Goethe nem német író-e azért, mert csak emberi, mert jó európai s a német-francia háború idején csonttani búvárkodását folytatta? Vajon mi angol van Shakespeare Hamletjében, a harsonásan szóló, szinte dáridózó angol nyelvén kívül? Vajon Flaubert Bovarynéja nem játszódhatna-e le akár a magyar vidéken is? Egy nép lelke, egy költő tehetsége mindig csak a nyelvben nyilatkozik meg végzetesen és maradéktalanul s az a pár helyi szín, anyagszerű sajátosság, mely az úgynevezett angol vagy francia „levegőt” adja neki, csak esetleges járulék s csak kis részben van köze ahhoz, hogy az illető munka értékes-e vagy sem.

Gondolatmenetét ezzel a felszólítással zárja:

szolgáltasson igazat, nem nekem, nem is másoknak, nem személyeknek, hanem a magyar irodalom megsértett szellemének.

Természetesen mondanunk sem kell, hogy a mi korunkban a többség Kosztolányinak ad igazat. Ennek fényében érdekes, hogy Tamási Áron rögtön másnap, szeptember 7-én megjelent válaszának bevezetőjében azt írja az újságíró, hogy Tamásiék nemzedéke már más nézeteket vall, mint Kosztolányiék. Úgy tűnik, mintha nemzedéki ellentétről volna szó, a fiatalok hevessége, útkeresése állna szemben az idősebb korosztály letisztult klasszicizmusával3. Persze inkább Tamási és társai eltérő helyzetéről lehet szó, hiszen érthető, hogy Erdélyből, a kisebbségi léthelyzetből másképp látják a dolgokat.

Közöltük tegnap Kosztolányi hozzászólását a váratlanul szélesre dagadt Tamási–Karinthy vitában. Tamási Áront is illő meghallgatnunk, aki a maga igazát nem közönséges pengével védi. Behozta ma Kosztolányi cikkére írott rövid válaszát, mely nemcsak jellemző Tamási- írás, de jellemző arra a korosztályra is, mely a Kosztolányiék nemzedéke után új célkitűzésekkel ostromolja a magyar parnasszust és a magyar jövendőt.

Tamási, bár alapjában véve békülékeny, kissé arrogánsan foglalja össze a vitát, hiszen azt állítja, csak ő beszél magyarul, ezzel kettejük közül egyedül önmagát tünteti fel a magyarság képviselőjeként, és ismét értékítéletet fogalmaz meg a pesti irodalom felett:

A vita rövid volt és tanulságos. Indulatszavakban beszéltünk. Én magyarul, bajtársam pedig pesti tájszólással. Le is zártam mindjárt, nehogy a Marslakók is elveszítsék ismert türelmüket.

Nyilván nem szó szerint kell érteni szavait, talán olyasmire gondol, hogy Kosztolányi a pesti szemléletet képviseli, ami ellentétes a magyar szemlélettel, és ezzel ismét csak ugyanoda érkezik, mint előző írásában. Bár egy másik helyen megjegyzi:

Mondhatok magyart is bátran a pesti helyett, nehogy sértődés legyen belőle.

Kirohanását úgy magyarázza, hogy nincsenek kifogásai a pesti irodalommal szemben, csak az erdélyi irodalom leértékelése, erőfeszítéseik megkérdőjelezése háborította föl.

Kétségbe vonja az irodalom autonómiáját, az életnek rendeli alá az irodalmat:

De boldog, aki oly előkelő tud lenni, mint Kosztolányi. Neki egy elefántcsonttorony adatott, nekem azonban ott kell másznom a magyar erekben, hogy szörnyű betegségek bacilusait irtsam ki onnét. És hiába van Joseph Conrad és Zola és Anatole France, és hiába van Goethe és Shakespeare, mert én mégis szenvedek, és ők mind nem tudják elfeledtetni velem mindazt a szenvedést, ami bennem, szerencsétlen magyarban zuhog és kiált: – Élni akarok!…

A „litván családfát” pedig félreértésnek nevezi, azt állítja, hogy nem idegen vagy konkrétan zsidó származást akarta vele kifejezni, hanem egy bizonyos fölényeskedő szellemet. („Ami pedig a »litván« családfát illeti, azt félreértették szegényt. Ez nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el. Egyszerűen megint szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.”) Nehéz elfogadni ezt a magyarázatot, szerintem leginkább erőltetett magyarázkodásnak tűnik, de majdnem ugyanilyen nehéz a metafora értelmezése is.

Mivel azt írja, hogy: „(…) csak úgy illik neki nyilatkoznia, ahogy, mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni. (…) De Karinthy nem is rokonunk. ő egy »litván«. Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orralika”, a „litvánt” csak úgy értelmezhetjük, mint valamilyen értelemben idegent; nem feltétlenül idegen származásút, konkrétan zsidót4, de legalábbis idegen szelleműt, olyan valakit, aki nem része a magyarok sorsközösségének.5 Az első mondatot érdemes megfigyelni, ugyanis ott még csak példaként említi a litván nemzetiséget. Valószínűleg egyszerűen egy távoli, egzotikus nemzetet akart mondani, és véletlenül esett a választása éppen a litvánokra, mondhatott volna például üzbéget vagy portugált is. Az a komikus az egészben, hogy Tamási későbbi magyarázkodásában a litván szónak valamiféle „arrogáns városi entellektüel” jelentést próbált adni, miközben a litván irodalom egészen a legutóbbi időkig falusi, parasztirodalom volt, maguk a litvánok tehát igencsak meg lennének lepődve az ilyen dicsőségen…

  1. A vitát Z. Szalai Sándor is feldolgozta Tamási: Szólít a szülőföld című kötetének A sors és a történelem üzenete című bevezetőjében. Szépirodalmi, Budapest, 1985, 35–39.
  2. Példa erre magának Kosztolányinak az Égi jogász című novellája, amelyet György Péter részletesen elemez ebből a szempontból. György Péter: Kosztolányi, Karinthy – józan és nemzeti karakter in: Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013, 139–144.
  3. Holott Kosztolányi sem tudta kivonni magát a Trianon okozta sokkhatás alól, ami korabeli politikai nézeteiben is megmutatkozott: „(…) Kosztolányi kommün utáni év(ek)ben követett politikai programja, az Új Nemzedékben való szereplése nyilvánvalóan zavarba ejt mindannyiunkat, akik mélyen meg vagyunk győződve életműve példátlan jelentőségéről, illetve annak a kortárs ideológiákon túli, vagy épp inneni latin világosságáról”. György Péter, i. m. 159.
  4. Még az is felmerülhet, hogy a „litván” konkrét célzás Karinthy zsidóságára, hiszen Litvánia fővárosát, Vilniust (Wilno, Vilna) a második világháborúig észak Jeruzsálemének is nevezték az ottani nagyszámú zsidó lakosság miatt (akiket litvákoknak hívtak).
  5. Említett tanulmányában György Péter részletesen foglalkozik Karinthy nemzethez való viszonyával. Úgy tűnik, Karinthy „idegenségét” mások is érzékelték. Vas István visszaemlékezéseit idézi, amelyben arról van szó, hogy Karinthy rossz néven vette, hogy nem hívták meg Gömbös Gyulának a népi írókkal (többek között Tamásival) tartott 1935-ös, Új Szellemi Front elnevezésű találkozójára: „Hogy is képzelhette, hogy meghívják? Mert hát – eltekintve attól, hogy aligha tekinthették őt »származásában is« magyarnak, másrészt pedig nem rendelkezett azzal a közösségi tudattal, amiért Pap Károlyt e szempontból példaként emlegette Zilahy (…) – mi köze is volt az egészhez?” (Vas István: Miért vijjog a saskeselyű I., Szépirodalmi, Budapest, 1981, 438.) Ennek talán az lehetett az oka, hogy – ahogy György Péter fogalmaz – „Karinthy (…) pontosan tisztában volt azzal a határral, amelyet Trianon jelentett, s amelynek utóéletét, az 1920 utáni Magyarország szép új világát is pontosan értette, ám annak játékszabályait nem kívánta magára nézvést érvényesnek tartani, elfogadni”. (György Péter, i. m. 169.) Illetve hozzáteszi: „A területi veszteség – különösen az etnikai, kulturális identitás és a táj, föld közötti fetisizált kapcsolatnak megfelelően, az új lépték szerint kialakuló »Csonka-Magyarországnak« megfelelő – társadalmi realitást teremtett, amelyben az addig elfogadott különbségek egy része hirtelen elviselhetetlenné vált. Ezt pedig Karinthy akkor sem fogadhatta el, ha cserébe mind életében, mind utóéletében rendíthetetlen korszerűtlenségével fizetett érte”. (I. m. 177.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.