Közép-Európa – Felejtsük el?

VÁLASZOK A 2000 KÖRKÉRDÉSEIRE 2.

Nemrégiben a 2000 számos szerzője és jó barátja az alábbi levelet kapta szerkesztőségünktől. Néhány külföldi ismerősünket is megkerestük hasonló levéllel. Rengetegen válaszoltak, nagyon köszönjük, hogy így tették. E számunkban folytatjuk az írások közlését.

Közép-Európa – Felejtsük el?

Lapunk arra kíváncsi, hogy kortárs – magyar és külföldi – gondolkodók miként értelmezik mostanában Közép-Európa fogalmát. Ez alkalomból a Te válaszodat (az Ön válaszát) is szeretnénk kérni néhány kérdésre.

Miért is?

A múlt században a magyar társadalom és kultúra majd’ minden válságos és reményteli pillanatában a társadalomtudomány, a szépirodalom és a politika sietve nekifogott annak, hogy újragondolja Közép- (Kelet-, Kelet-Közép-) Európa regionális értelmezési kereteit. Közel egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború harmadik évében a Huszadik Század vitát rendezett Friedrich Naumann Mitteleuropa-könyvéről. Ekkor a magyar méltatók és bírálók elsősorban a régió gazdasági együttműködésére és a nemzeti konfliktusok föderális keretek közötti feloldására összpontosították figyelmüket. A harmincas években, az elhúzódó gazdasági válság és a radikális jobboldal előretörése közepette mind az urbánus baloldal, mind a népiek igyekeztek új regionális identitást teremteni. Bár a hangsúlyt nemegyszer máshová helyezték (poszt-Habsburg urbánus kultúra vs. kelet-európai „tejtestvériség”), talán a regionális kooperáció kérdése volt az, amiben e két „szekértábor” véleménye a legközelebb állt egymáshoz.

Az 1945–47 közötti „népi demokratikus” intermezzo maradandó intellektuális hagyományai között is ott szerepelt a Duna-menti népek kiegyezésének gondolata vagy legalább az a megfontolás, hogy e népek kultúrája és történelme összehasonlító vizsgálatot érdemel. A hidegháborús logika „szimbolikus földrajza” kizárta a Kelet-Nyugat felosztást áthidaló vagy azt átmetsző megközelítéseket, így magyar földön egészen a hetvenes évekig kellett arra várni, hogy mind a rendszerhű értelmiségi reformerek, mind a Demokratikus Ellenzék tagjai új közép-európai geopolitikai és kulturális narratívákkal kezdjenek kísérletezni. Az ezeket gyakran átható cseh-magyar-lengyel gőg (illetve Oroszország és a Balkán kitagadása az állítólagos közép-európai kultúrából) ugyan nem segítette a tágabb posztkommunista térség értelmiségének összefogását, ám később – noha eredetileg nem ezt célozta – alkalmasnak bizonyult az EU-bővítés első körének szellemi alátámasztására.

A (régi) Századvég 1989-ben megjelent híres különszáma óta Magyarországon voltaképp csend honol a Közép-Európa-értelmezések világában. Nem állítjuk persze, hogy ne próbálkoztak volna számosan (mások mellett a 2000 szerkesztői és kedves szerzői is) azzal, hogy újból és újból rákérdezzenek a megszokott regionális kategóriák értelmére az 1989 után formálódó Európában. Ha más nem is, Visegrád és a balkáni háborúk, majd a „keleti bővítés” napirenden tartották a kulturális geográfia alapfogalmait, témát adva számtalan tudományos tanácskozásnak és politikai deklarációnak. Ezek azonban aligha törték meg a csendet az értelmiségi közgondolkodásban. Még mindig igen halk a beszéd.

Mi ezennel a körkérdés műfaját választottuk, hogy növeljük a hangerőt, mert úgy érezzük, korábbi értelmezési kereteinket mindjobban feszegeti a valóság. Közép-Európa? A „visegrádi négyek” sokak szerint máig nem több gittegyletnél, a Balkán még mindig szitokszó a közbeszédben, Ukrajnát az orrunk előtt szeleteli fel Oroszország, miközben felsejlik az Eurázsiai Unió ködképe. A volt-kommunista térség államai egymással vetélkedve, változó sorrendben, de alig közelednek Nyugat-Európához, mialatt számos közülük a dél-európai országokkal mutat feltűnő rokonságot. Lengyelország „északi” középhatalmat alakít, a majdnem-osztrák Szlovénia épp csődben, Magyarország viszont szabadságharcot vív a Nyugattal és keletre nyit. E felületes felsorolásból is kitetszik: a régió – bárhogy is definiáltuk korábban – darabjaiban él tovább, önnön magával versenyez, s miközben Ausztria és Németország már rég nem akar hozzá tartozni (újabban a baltiak se), határait ismét az orosz birodalom kóstolgatja.

Kinek van még szüksége Közép-Európára? Meglehet, effajta identitásdiskurzus már csak a térség határvidékein – Bánát, Bukovina, Galícia, Grodno – képes fennmaradni. A „mi vagyunk a Keletben a Nyugat (és/vagy a Nyugatban a Kelet)” közös elbeszélése egyre inkább a múlté, ha valaha közös volt egyáltalán. A régión belül mindig is erős szimbolikus határvonal Észak s Dél között északra tolódik, és a fragmentálódás tényén – úgy tűnik – az sem változtat, hogy Oroszország megítélését a legtöbb érintett országban ismét a constitutive other képzete kezdi uralni.

Körkérdésünket nem vezérlik nosztalgikus érzelmek, de azt sem hisszük, hogy Közép-Európa eszméje úgy, ahogy van, megérett a feledésre. Lehetséges értelmét keressük a 21. század elején, ám nem esünk kétségbe, ha nem nagyon találjuk. Ünneplés vagy kiátkozás helyett a kétkedő megértés a célunk.

Kérdéseink

1. Van-e, lehet-e értelme a regionális diskurzusnak a poszt-kommunista világban? Ha volt értelme valaha, vajon van-e még mindig? Léteznek-e még a hajdani (hajdan hitt) közös vonások, esetleg keletkeztek-e újak az elmúlt negyedszázadban?

2. Segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitás-zavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében?

3. Amennyiben e hagyomány (legalább részben) ápolandónak tűnik, vajon teljesíti-e ezt a feladatot a térség értelmisége, kivált annak ifjabb nemzedékei? Melyek a közös gondolkodás mai színterei a régióban?

Kende Péter

Válaszaim a 2000 körkérdésére

(Ad 1)

Pusztán elméletileg természetesen a poszt-kommunista világban is lehetséges a „regionális diskurzus” Kelet-Közép-Európa államaiban vagy azok között, sőt ilyen diskurzusok folynak is. Szándékosan beszélek KKE-ről, s nem Közép-Európáról, hiszen az utóbbi sok évtizede nincsen használatban mint ténylegesen létező politikai-földrajzi kategória (amely mondjuk Svájcot és Ausztriát is összekapcsolná a KKE államokkal), legfeljebb álmodozások tárgya.

Kelet-Közép-Európa fogalmát tulajdonképpen a szovjet uralom teremtette meg azzal, hogy egy kaptafára szabott politikai struktúrákat hozott létre olyan országokban/államokban, amelyek máskülönben nagyon mások voltak mind előéletüket, mind szokásaikat illetően (a nyelvi, gazdasági és más tárgyi vagy természeti különbségekről nem is szólva). Ez sok tekintetben „közös vonásokat” hozott létre a szóban forgó népek és nemzetek között, s bár a szovjet uralom összeomlása óta csaknem 25 év telt el, mégsem lehet azt mondani, hogy e közös vonásokból semmi sem maradt meg. Ráadásul a „szocialista örökség” eltakarítása is teremtett párhuzamosságokat. Ennek folytán még mindig lehet regionális sajátosságokkal találkozni, ami elvben tartalmat adhatna az érintett országok és népek közti „diskurzusnak” (amennyiben ilyesmi egyáltalában elképzelhető).

Az ún. „visegrádi országok” közti kapcsolatháló ennek a diskurzusnak a legkorábbi és máig úgyszólván egyedülálló példája. A különös az, hogy e kapcsolatápolás soha nem akart a régió teljességére kiterjedni. Eleinte valószínűleg azért, mert az alapító államok (amelyek eredetileg hárman voltak, s csak Csehszlovákia kettéosztódásával lettek négyen) valamiféle elitnek tekintették magukat, olyan „előörsnek”, amelyet a nyugati világ által északabbi és délebbi sorstársaikhoz képest privilegizálni fog, de exkluzivitásukat akkor sem adták fel, amikor ez a várakozásuk illúziónak bizonyult. Ilyeténképpen mégsem lehet „regionális diskurzusról” beszélni az Oroszországtól nyugatra fekvő poszt-kommunista térség egészét illetően.

(Ad 2)

Az a gondolkodási közösség, amelyet a szovjet típusú rendszerből való kilábolás hozott létre, alapvetően nem teremtett „regionalista gondolkodást” (lásd fent). Ilyen természetű gondolati hagyomány amúgy is csak nyomokban létezett a tárgyalt térségben, s korántsem mindenütt. A 19. században volt rá példa lengyel és magyar részről, a 20. század elején még Ausztriában (Otto Bauer és Karl Renner), valamint Romániában is (Aurel Popovici). Az erre vonatkozó történeti irodalom bőséges, a belőle levonható fő tanulság pedig az, hogy a regionalista gondolat hirdetői általában magányosak voltak, szélesebb körben terjedő „iskolát” nem bírtak teremteni. Ez a magyar esetben nem csupán az emigráns Kossuthról és Jásziról mondható el, hanem még egy Németh László ez irányú munkásságáról is.

Véleményem szerint a térség népeiben, politikusainál és szellemi alkotói körében időről időre felbukkanó identitászavarok egyik visszatérő oka, hogy nem tudnak belenyugodni hazájuk és befolyásuk relatív kicsinységébe, s hogy az ebből való kitörést inkább egymagukban, mint a szomszédos népekkel karöltve keresik. Ebben az értelemben a regionalista gondolkodás sokat segíthetne e zavarok leküzdésében, legalábbis sok politikai tévelygést elkerülhetővé tenne. A nemzetállami szerveződések felett még nem járt el az idő (amint ezt az Európai Unió máig terjedő tapasztalata is alátámasztja), csak éppen másképpen kellene elgondolni és felépíteni a nemzetállamot, mint ahogy ez KKE vidékén eddig szokásban volt. Idevágó munkáimban magam is e mellett érveltem, mint ahogy a téma iránt érdeklődő olvasó Nemzetek és népek Kelet-Közép-Európában című, nemrégiben megjelent gyűjteményes kötetemből (Kalligram, Pozsony-Budapest, 2014) erről meggyőződhet. Elképzeléseim szerint egyébként a „nemzetközösségi állam” volna az a jogi és intézményes forma, amely térségünkben a 19. század folyamán kialakult klasszikus nemzetállami képlet túlhaladását lehetővé tenné.

(Ad 3)

Szerintem a térség értelmiségét 1990 óta nem igazán foglalkoztatja a KKE-sorsközösség, s ennélfogva a „regionalista hagyomány” sem. A közös gondolkodás szinterei – ha ugyan egyáltalában vannak ilyenek – az éppen aktuális nyugati szellemi-művészeti divatokhoz kapcsolódnak. Ez magában véve nem baj, csak éppen a geopolitikai szolidaritásokat nem segíti.

Egry Gábor

Oppozíciók béklyójában

Nem könnyű Közép-Európáról beszélni egy mindinkább magába zárkózó, egyre rosszkedvűbb országban, amelynek mentális hagyományai közt amúgy is kitüntetett helyet foglal el saját magasabb rendűségének tudata. A magyar Közép-Európa-kép sokszor olyan képzetekre, imagológiákra épülhet, melyek többségükben (a kivétel hagyományosan talán a lengyelek, a Kádár-korszak kispolgárosítása nyomán pedig újabban esetleg a csehek) aszimmetrikus viszonyt feltételeznek mi és más közép-európai csoportok között. Persze igazságtalan lenne pusztán csak ezt a hagyományt kiemelni, hiszen a nemzeti emancipáció, vagy a kis népek közös, nagyhatalmi befolyástól lehetőleg mentes, demokratikus együttélésének, „tejtestvériségének” eszméje éppúgy része a Közép- Európa gondolat hagyományának, mint az 1989– 1990-t követő liberális, nyugatos felzárkózáshit.

A probléma azonban – már magát az esetleges hagyományt illetően is – ettől még megkerülhetetlen: Közép-Európa eszméje Közép-Európában (most inkább eltekintenék a külső szereplők, szemlélők, utazók és hódítók tekintetének formatív erejétől) maga is jobbára csak Közép-Európa alatti egységek, partikularitások révén és keretében érhető tetten. Meglehet, sőt valószínű, hogy az egyéni tapasztalatok régen, és talán még ma is, feltárnak, megmutatnak egy banális, mindennapi Közép-Európát (nevezhetjük ezt úgy, hogy banal Central-Europeanism?), amit a mindennapi életvezetési és kulturális gyakorlatok hasonlósága – vagy legalább az idegenség és különbség hasonló mintáinak ismétlődése szerte a térségben – tenne láthatóvá. Közép-Európa eszméje azonban ritkán maradt ennyire földhözragadt, képviselői (sőt ellenzői) nagyon is elvont formában szerették volna megtalálni a régió közös jegyeit, úgy, hogy azért ebben mégse oldják fel saját nemzetüket, sőt, ha lehet, megőrizzék annak helyét, rangját, pozícióját is.

De nem ez az egyetlen paradox vagy legalábbis ironikus, a nemzetekre és a nacionalizmusra visszavezethető jelenség Közép-Európa eszméje körül. Hiszen a 19. századi Közép-Európa egyik legjellegzetesebb vonása éppen a soknemzetiségű birodalmak és tartományok multikulturalizmusa volt, így aztán a nemzetek megjelenése, tudatosulása (kinek hogy tetszik) óhatatlanul is megerősítette Közép-Európa eszméjét. Csakhogy a nacionalizmus a multikulturális egységek – nemcsak a birodalmak, hanem az utódállamok esetében is – lassabb vagy gyorsabb homogenizálódásának is hajtóereje volt, ami viszont magát a multikulturalizmust is átértelmezte. Ez – a már említett mindennapi jellegű változatosság helyett – a nacionalizmusok egymásba fonódását, egymást átfedő és felülíró mentális térképeket és a „kisebbségi kérdést” kezdte jelenteni. Ez a Közép-Európa pedig, noha örököse lehet a kis nemzetek együttélését hirdető eszmének, mai formájában inkább a nemzetek, pontosabban nemzetállamok elhatárolásán és korlátokat nem nagyon ismerő szuverenitásán alapuló rendbe illeszkedik.

Az eszmei Közép-Európa már említett, elvont jellegében nem kis szerepet játszott az is, hogy a régió – bár ez nyilván nem egyedi jellegzetessége – alapvetően oppozíciók, szembeállítások révén vált láthatóvá. Olykor nem is magát a térséget viszonyították valamihez, hanem egy nagyobb szembenállás függelékeként jelenhetett meg a mentális, és néha földrajzi térképeken. Nyugat és Kelet köztes zónájaként, ami azonban se ide, se oda nem igazán tartozik. A domináns szembeállítás, pontosabban viszonyba helyezés szereplői persze Nyugat és Közép-Európa, ahol a Nyugathoz kapaszkodik a Közép. A felzárkózás diskurzusa ez, a fel- vagy visszakapaszkodásé, ami lehetővé teszi a Nyugat és Kelet közé szorultság feloldását is. Nyugat felé nyitott, Kelet felé, ha lehet, zárt. Éppen ezért nem is igazán feleltethető meg azoknak az átfogó rendszerelméleteknek, melyek például a centrum-periféria modellben a Közép-Európánál tágabb, Európán is túlnyúló periférián, vagy esetleg félperiférián helyezik el a régiót, és ugyancsak nehezen jeleníthető meg Közép-Európa a „civilizációs lejtőn”, hiszen az inkább folyamatos átmenetek közepette nehéz érvényes módon megjelölni, hol is kezdődik a „felfelé” és a „lefelé” diszkrét, egyértelmű határa.

Ez azonban nem kis nehézséget jelent akkor, amikor Közép-Európa jelenlegi közös jellegzetességeit keressük. A „régi” Közép-Európa multikulturális közege, modernizációt hívogató, olykor szomjazó, olykor persze elutasító világa érzésem szerint jobb lehetőséget kínált a térség különbségek általi körül- (és nem csupán el)határolására, mint a térség közös szociális, kulturális jegyeit manapság számba vevő diskurzusok. A „neoliberális laboratórium”, a „centrum félperifériás gyarmata” és velük rokon, rendszerkritikus felfogások, továbbá a rendszerváltást követő közös vagy legalábbis egyidejű társadalmi- és gazdasági sokkok tagadhatatlanul hasonló hatása, tapasztalatai ebből a perspektívából már nem Közép-Európát formálják, hanem egy, a világon mindenhol hasonló módon működő rendszert illusztrálnak egy tetszőlegesen választott példával. A leszakadás, vagy annak érzete közép-európai, egyesítő „érték” lehetne, ha nem egyesítene mindjárt a világ nagyobb részével is.

Igaz, ha Közép-Európa-hagyományt keresünk, még az ilyen megközelítés számára is lelhetünk valamit. Rejtett vagy kimondott antikolonializmusuk, a fennálló gazdasági és kulturális hierarchia morális elutasítása, sőt megfordítása szerves részét képezte a régi Közép-Európát az autenticitás világaként újraértelmező, többnyire etnikai ontológián alapuló regionális hatókörű, de nem feltétlenül regionalista eszméknek is. Ezek leginkább az emberi lét ősi harmóniájának, esszenciájának megtestesülését remélték meglelni a modernizációt még nem „megszenvedett” Közép- és persze főként Kelet- és Délkelet-Európában, vagy miként az mostanában sem ritka, a Nyugat tévútra keveredett, esetleg dekadens világával egy felvilágosodás előtti, erkölcsösebb hagyományt szerettek volna szembe állítani. (És ugyanígy feleleveníthetnénk a kelet-nyugati szembenállást is, ha nem diszkreditálta volna a szocializmus felsőbbrendű voltának tézisét az idő és a történelem.) Csakhogy ezek az eszmék is többségükben foglyai maradtak a nacionalizmusnak, ami korlátozta regionális képzeteiket is.

Ugyancsak Közép-Európa ellenében hat a rendszerváltás után szinte mindenütt domináns, és a legtöbb országban ma is meghatározó, technokratikus, közgazdasági (vagy vulgárközgazdasági?) jellegű politikai diskurzus, ami a gazdasági felzárkózást állította előtérbe, értelemszerűen nemzet(gazdaság)i keretek közt. Ezzel immár nem csupán Nyugat- és Közép-Európa megszokott oppozícióját felújítva, hanem az utóbbit lényegében alkotó elemeire is bontva. Akkoriban – dacára a Visegrádhoz vagy a Közép-Európai Kezdeményezéshez hasonló szerveződéseknek – nemcsak az volt magától értetődő, hogy az EU-ba vezető utat külön-külön, sőt, versengve fogják megtenni, hanem az is, hogy közben egyes országok elitje nem igazán örülne annak, ha a legszűkebb érelemben vett Közép-Európán túlra is kiterjedne az EU bővítése.

Ma az egyes országok eltérő felzárkózási pályája, továbbá geopolitikai horizontja (amit az ukrán válság egészen látványosan mutatott meg) nyilvánvalóan útjában áll Közép-Európa állami alapú politikai és részben értelmiségi konceptualizálásának. Sőt, úgy tűnik, a geopolitika még a keresztény elemekkel bőven átszőtt nacionalista, antimodernista törekvések talaján kibontakozó közép-európai együttműködést is meggátolhatja. A magyar progresszióellenes politika és ideológia olyan keleti szövetségkereséssel párosul, ami elképzelhetetlen a rokon lengyel irányzat esetében.

Ismét csak ironikus tehát, hogy mindezzel együtt Közép-Európát végső soron valamiképp az EU csatlakozás hozta létre ismét és nemcsak a már említett társadalmi és gazdasági értelemben, hanem szimbolikusan is. A régió országai máig az új tagállamok „bélyegét” viselik, itt található a legszegényebb régiók zöme, többségük a legrosszabb demográfiai mutatókkal jellemezhető csoportba tartozik, immár mindegyikükre jellemző a tömeges nyugatra vándorlás és megkerülhetetlen a roma népesség helyzetének kérdése is. De innen éri a legerőteljesebb kihívás az EU emlékezetpolitikai alapvetését is, a kommunizmus és nácizmus bűneit egyformán elítélni szándékozó, a Holokausztot a kommunizmus tömeges erőszakával azonos módon mérő konstrukció révén.

Ha valóban úgy tekintünk mindezekre a jelenségekre, mint amelyek Közép-Európát mint régiót jellemzik és jelenítik meg, akkor egy, az előzményektől és hagyományoktól igencsak eltérő regionális képzet lehetősége, talán szükségszerűsége, rajzolódik ki. Az EU és sajátos mechanizmusai, reprezentációi (pl. a statisztikák ma is létező bontása EU15 és EU27/EU28 között), egész intézményi világa, kettéosztott emlékezetpolitikája óhatatlanul is politikai jelleget kölcsönöz a fenti jellegzetességeken alapuló regionális képzetnek. Bármennyire megfelel is a térség helyzete a „kapitalista világrend” számos hasonló zónájának, az EU léte és intézményesültsége politikai értelemben el is különíti azoktól. Ha igaz, hogy Közép-Európa az EU „belső perifériája”, „neoliberális laboratóriuma”, ezt a helyzetet akkor is elsősorban az EU-n belüli politikai küzdelemmel kellene megváltoztatni. Láthatóan, ehhez hasonló ambíciók fűtik a nemzeti, szuverenitásdogmán alapuló, progresszióellenes eszmék képviselőit is, hiszen nem kevesebbet szeretnének, mint egész Európát visszavezetni oda, ahol a kontinens letért a jó útról. Ebben a küzdelemben lenne Közép-Európa a múltból visszatért jövő élharcosa.

Bár ahhoz, hogy az ilyesfajta politikai törekvések valóban mobilizációs erővel bírjanak, vélhetően szükség lenne közép-európai hagyományra is, a létező hagyomány éppen ezekkel az új Közép-Európa konstrukciókkal tűnik a legkevésbé kompatibilisnek. A „régi” multikulturalizmus ma inkább nosztalgikus trend (bár ilyen módon széles körben elfogadott zsidó fesztiválok, klezmer, Osztrák-Magyar Monarchia szakácskönyvek, operettgálák, újjáéleszteni szándékozott kávéházi kultúra stb. formájában), és normatív ereje, értékeket, interakciókat, cselekvést szabályozó hatása nagyon korlátozott. A nemzetek „tejtestvérisége” valamikor jogkiterjesztést, társadalmi felemelkedést és más nemzetek iránti valódi empátiát, érdeklődést hirdetett, szemben a mai szuverenitáselv bezárkózó, párhuzamos létet hirdető, abszolút haszonelvű nacionalizmusával. A kapitalista világrend elleni küzdelem pedig még akkor is univerzális igényű marad, ha esetleg közép-európaiként próbál intézményesülni.

Igaz – bár közhely –, hogy hagyományt teremteni, feltalálni is lehet, és Közép-Európa értelmisége ma számosabb, mint valaha, és talán jobban is ismeri a világot, mint bármikor korábban. De képesek lehetnek-e ők új Közép-Európát teremteni, és azt esetleg a régivel, annak hagyományaival is összekötni? A feladat – attól félek – lehetetlen, ugyanakkor, azt hiszem, szükségtelen is. Bár a nemzeti szuverenitásdogma ellenében Közép-Európa eszméje, hagyománya akár identitásformáló is lehet, és a térség társadalmi problémáinak megoldásában is lehet pozitív szerepe annak, ha a Nyugattól, vagy a régi EU-tól (ami mentális térképeinken lényegében ugyanaz) való különbségre épít az ezt orvosolni kívánó mozgalom, ám a többféle, egymással is összefonódó Közép-Európa eszmét végső soron nem biztos, hogy egyesíteni és egységesíteni kell ahhoz, hogy ismét létrejöhessen a mi banális, mindennapi Közép-Európánk. Tényleges problémát ebben valószínűleg nem az eltérő Közép-Európa-képek (vagy éppen azok hiánya) jelenthetnek, hanem az, hogy ezek képviselői ma mintha sokkal kevésbé kényszerülnének rá arra, hogy egymással vitázzanak. Ez a fiatal generációkat is jellemzi, és részben abból ered, hogy sok, párhuzamos, ugyanakkor Nyugat felé intézményesen és szellemileg is elég jól bekapcsolt hálózat részesei lehetnek, ami viszont az egymással való vitára nem hat különösebben ösztönzően, ráadásul olykor óhatatlanul is oda vezet, hogy „importált” vitákat folytatunk, hazai terepen. Vegyük hozzá ehhez a diszciplináris távolságok növekedését, ami még a társadalom- és bölcsészettudományokon belül is nehezíti a kommunikációt, és az átfogó társadalom-leírás – ami mégiscsak elengedhetetlen lenne Közép-Európa elképzeléséhez – nyilvánvaló korlátait akár csak Magyarország problémáinak megértésben, és könnyen arra juthatunk, hogy jelenleg túl különbözőek a nézőpontok ahhoz, hogy a régebbi Közép-Európa vitákat pusztán csak felújítsuk. Az újak viszont óhatatlanul is túllépnek a térségen.

Igaz, sokan vannak, akik otthonosan mozognak nem csupán egyetlen országban, és sokan vannak, akik valamiképp egységben szeretnék látni és érteni Közép-Európát, és az ő receptjük sem más, mint évtizedekkel ezelőtt: odafigyelni és megismerni. Akár az értelmiségről, akár a mindennapi, banális Közép-Európáról van szó. Közép-Európa – ennyiben legalábbis – végső soron az empátiáról szól.

Laczó Ferenc

Anakronisztikus sémák és lassan oldódó tabuk fogságában

Közép-Európáról 2014-ben

1989 csodálatosnak hitt eseményei hatására a nyugati világ fogékony fiataljainak jelentős része érdeklődni kezdett az egykori kommunista világ nyugati végeinek történései iránt. E lelkes kíváncsiság a mai, nominálisan már közös Európában felnőtt fiatalokat azonban alighanem jóval kevésbé jellemzi. Dél-Ázsia villámsebes, bár rendkívül ambivalens átalakulásával, az arab világ reményteli, de kiszámíthatatlan következményekkel járó forrongásával vagy akár Délkelet-Ázsia lenyűgöző fejlődésével, és csak első pillantásra rideg ultramodernitásával összevetve régiónk jelenleg kifejezetten unalmasnak tűnhet. Empatikus ismerői helyenként elszomorító fejleményeket kénytelenek konstatálni, összességében pedig leginkább stagnálást érzékelnek. Az európai integráció a posztkommunista világ nyugati végein úgy vált intézményes valósággá, hogy 1989 legfőbb társadalmi céljai és vérmes gazdasági reményei illúzióként lepleződtek le. A régió az elmúlt negyedszázadban sem lett látványosan gazdagabb – bár a világ szerencsétlenebb feléhez viszonyítva korántsem számít botrányosan szegénynek.

A stagnálás további jele, hogy bár a posztkommunizmus átmeneti időszaka mostanra bizonyosan véget ért, az átmenettel kapcsolatos teljesen sterillé váló diskurzus kimerülése után mégsem fogalmazódtak meg újabb, korszerűbb világértelmezések. Fájóan hiányzik az aktuális, meggyőző és nemzetközileg is releváns poszt-posztkommunista elbeszélés. A poszt-posztkommunista gondolkodásnak lehetne haszna, de a kialakításához elengedhetetlen regionális eszmecserék meglehetősen ritkák. Ennek oka meglehetősen prózai: a nemzetköziesedés helyi forrásainak szűkössége miatt a közös gondolkodás intézményes feltételei nagyrészt hiányoznak. Az ökonomizmus szellemében úgy fogalmazhatnánk, hogy az érdemi regionális tájékozódás továbbra is rendkívül nagy befektetést igényel és ehhez a megtérülés viszonylag csekély esélye társul. Az európai integrációs tér eközben olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyekhez képest a környező országok vonzereje bizony mérsékelt. Leginkább épp a kontinens masszív strukturális egyenlőtlenségeiből adódóan az újonnan csatlakozó régió országainak lakói európai állampolgárrá válásuk óta sem lettek kevésbé ignoránsak egymással szemben. A nyugatosodás és az európaiasodás elmúlt évtizedei a regionális keretek jelentésvesztésével és erősödő renacionalizációval jártak együtt.

A regionális megközelítésmódot továbbra is leginkább a régión kívül alkalmazzák – miközben 1989 óta e „külsődleges” megközelítés beágyazottsága is meggyengült. Kétségkívül léteznek kutatóintézetek, ahol a posztkommunista régió analitikus fogalomként bevettnek számít, de e regionális besorolás némileg anakronisztikussá vált. Távolról sem tartozik a kreatív földrajzi koncepciók közé és korántsem feltétlenül szolgál a legadekvátabb elemzési kerettel. Alighanem innovatívabb tudást ígér bolgárok és görögök, csehek és osztrákok, észtek és finnek vagy akár románok és portugálok, lengyelek és spanyolok sajátosságainak és fejlődési pályáinak összevetése. A kommunizmus évtizedeinek hosszú távú hatását is épp ilyen határátlépő összehasonlítások lehetnek képesek érzékeltetni.

Negyedszázaddal 1989 után Közép-Európa képzetének is akkor lenne leginkább értelme, ha túl tudna lépni a vasfüggöny geográfiai behatároltságain. A közeljövő kulcskérdése ugyanis alighanem németek és lengyelek, osztrákok és csehek, szlovákok és magyarok roppant összetett viszonyának alakulása. Lesz-e az egykori hidegháborús határokon átívelő mélyebb integráció, sor kerül-e Közép-Európa valódi újjászületésére?

Közép-Európa sajátos vonásainak és vonzerejének ecsetelése legutóbb az 1980-as években örvendett komoly népszerűségnek. Ez jellemzően a németek és az osztrákok keleti szomszédjainál, a cseheknél, szlovákoknál, magyaroknál és lengyeleknél volt megfigyelhető, mégpedig azok után, hogy a nácizmus kelet-európai imperializmusa, a második világháború példátlan emberi katasztrófája és a németek háborús politikájával és vereségével összefüggő kitelepítések hatására németek és nem németek szoros együttélésének közép-európai története véget érni látszott. A nácizmus legfőbb áldozatai is épp a közép-európai kultúrák között páratlanul fontos közvetítő szerepet játszó zsidók voltak – miközben Közép-Európát korántsem kizárólag a nácizmus verte szét. A német és nem német nyelvterületek közötti, 19. század óta konszolidálódó és az 1940-es években élessé váló nyelvi határ az 1980-as évekre már-már természetesnek kezdett hatni. Az 1980-as évek regionális vitáinak résztvevői számára németek és nem németek viszonyának alakulása ezért nem is számított igazán aktuális kérdésnek.

A közép-európai helyzet nem sokkal később azonban radikálisan megváltozott. 1945 és 1989 eseményei között módfelett szoros kapcsolat állt fenn. Míg Európa 1945 és 1989 közötti történelmének számos alapvonása a második világháború végkifejletéből szinte közvetlenül következett, a németek által kirobbantott második világháború nyomán kialakuló kivételes állapot 1989-ben egyértelműen ért véget. Röviden: a háború utáni évtizedek (a Nachkriegszeit, a postwar) a legyőzött és megszállt, sőt megosztott Németország időszaka volt, Németország 1989-ben azonban hirtelen egységessé, függetlenné és Európa legbefolyásosabb államává vált. 1989 politikailag felülírta, sőt bizonyos értelemben negálta 1945-öt, bár nem szüntethette meg a második világháború legalapvetőbb és legtragikusabb társadalmi következményeit. Erre a váratlan fordulatra a németekkel szembeni nemzeti ellenállás és a német elnyomás alóli felszabadulás narratíváira felépített Európában került sor. Az összeurópai hivatalos antifasizmus 1989-ig mondhatni szerves egységet alkotott a történelem németellenes értelmezésével – a németeket stigmatizáló múltértelmezés nem kizárólag a nácizmus idején valóban leigázott országok nyilvánosságaiban, hanem a németek egykori szövetségeseiében is domináns pozícióba került.

1989 eseményei ezért oly módon alakították át németek és nem németek roppant szenzitív viszonyát, hogy arra intellektuálisan szinte senki sem volt felkészülve. Az e fordulat által hirtelen létrejött, valamint a kívánatos közép-európai viszonyokra csak kevesen tudtak érdemben reflektálni – Németországban éppúgy, ahogy az újonnan aspiráló közép-európaiak körében. Az 1940-es évek kataklizmái után a németek számára Közép-Európa keletibb részei az elmaradottság – német imperializmussal összefonódó – képeit, a legbrutálisabb háborús tapasztalatot és a legrettenetesebb bűnök emlékét, valamint az elmenekülés és elüldözés történeteit idézték fel. A németek tudatában leginkább a lenézés, a bűntudat és a német áldozatiság kompenzatív emlékezete kötődött Közép-Európa földrajzilag ugyan közel fekvő, de szimbolikusan eltávolított és immár csaknem teljesen nem német részeihez. E régióbeli komoly német befolyás emlékét 1989-re leginkább csak a viszonylag marginalizált egykori elüldözöttek (a Vertriebene) kívánták fenntartani, miközben a nyugat-német mainstream lehorgonyozott Nyugaton, villámsebesen globalizálódni kezdett és közelebb állónak érzékelte Washingtont vagy Barcelonát, mint Varsót vagy Prágát.

1989 reálpolitikailag talán leglényegesebb kérdése volt, hogy a szovjet érdekszférából kikerülő államok vajon milyen mértékben kerülnek majd (vissza) a német érdekszférába, avagy milyen esélyei és módjai kínálkoznak a polifon, azaz nem egyetlen etnikum által dominált Közép-Európának? A lengyelországi, csehországi, szlovákiai vagy magyarországi német befolyás valósága a megörökölt, német és nem német identitásnarratívák miatt azonban már-már eleve botrányosnak, politikailag eladhatatlannak, sőt csaknem artikulálhatatlannak bizonyult. E domináns narratívák miatt a németek éppúgy nem tudták érdemben feldolgozni hatalmi helyzetbe kerülésüket, ahogy a multietnikus és nem hierarchizált Közép-Európáról álmodó visegrádiak sem.

Németek és nem németek közép-európai viszonya 1989 óta roppant ellentmondásosan alakult. Intézményes integráció és jelentős politikai kulturális eltérések, szoros gazdasági kapcsolatok és komoly fejlettségbeli különbségek jellemzik, melyekhez az elmúlt évtizedekben tovább fokozódó nyelvi elszigetelődés is társult (a német már második nyelvként sem túl elterjedt). E problematikus viszony meg- és újratárgyalására azonban talán még a jelenlegi – Magyarország Közép-Európából való önkéntes kiiratkozásának számos jelét mutató – időpont sem végzetesen késő. Annyi bizonyos, hogy a hidegháborús sémák és a markáns etnikai határok meghaladásának és a közös, multipoláris Közép-Európa létrehozásának előfeltétele németek és lengyelek, osztrákok és csehek, szlovákok és magyarok kendőzetlen dialógusa a közelmúlt érzékeny kérdéseiről, az ellentmondásos aktuális helyzetről és a közeljövő konszenzusos pontjairól.

Forgács Éva

Egy utópiáról

Művészettörténészként, illetve művészeti íróként válaszolok, így a szempontjaim nyilván specifikusak. Közép-Európa, amint a fogalmat Naumann bevezette, politikai, közgazdasági és praktikus elképzelés volt, ami a kultúrában és a művészetben, legalábbis a rendszerváltás óta tartó korszakot leszámítva (erre visszatérek), irrelevánsnak mondható. Kívülről, távolról, felülnézetből megalkotott kategória. Angol és amerikai egyetemeken könnyebb volt „Közép-Európa kutatással” foglalkozó tanszékeket létrehozni, mint külön cseh, lengyel stb. tanszékeket, amelyekre, kevés kivétellel, nem is lett volna igény. Budapesten Soros György jóvoltából működik a Közép-európai Egyetem, de arról nem tudok, hogy valamelyik közép-európai egyetemen lenne közép-európai témákra szakosodott tanszék. Nem véletlen, hogy a térség művészetéről szóló első összefoglaló történeti munkát amerikai szerző írta (Steven Mansbach). Megelőzte volna egy Passuth Krisztina által összeállított tanulmánykötet, amelynek megjelentetésétől azonban a magyar kiadó elállt – ez is jelzi, honnan nézve volt ez a fogalom releváns.

A művészet, illetve a kultúra inkább egyes kimagasló alkotók köré szerveződő műhelyeket ismer, mint regionális határokat. A hatvanas évek cseh filmjeiben a realitásokkal és a maguk vágyaival küzdő kisvárosi polgároknak több közük van Jacques Tati nyaralni vágyó francia polgáraihoz, mint egy magyar kisváros lakosaihoz. Michael Haneke-nek több köze van Bergmanhoz, mint Jancsó Miklóshoz. Az a fotószemlélet és iskola, amit Bernd és Hilla Becher dolgoztak ki a düsseldorfi Művészeti Akadémián, csak düsseldorfiként azonosítható, nem oldható fel regionális kontextusban, még csak nem is ‚német’.

Voltak egyes akciók a hetvenes és nyolcvanas években, amikor magyar és szlovák, vagy magyar és lengyel, román művészek közösen dolgoztak, vagy szerveztek kiállítást. Ezek azonban nem álltak össze közép-európai modellé, programmá. A közös elnyomottság nyilvánvalóan generált valamelyes közösségérzést, de mindenki jól emlékszik az ezzel ellentétes nemzeti rokon- és ellenszenvek hálójára. 1989 után az egyes közép-európai országok művészei külön-külön, s nem regionális egység polgáraiként keresték az Európába, illetve a nemzetközi művészet színtereire vezető utakat.

A kilencvenes évekkel kezdődő nyitás és globális beilleszkedés más és más módon zajlott, illetve zajlik a különböző közép-, illetve délkelet-európai országokban, mivel más előzményekből következnek. Nincsen regionális gondolati hagyomány, vagy legfeljebb csak a térséget könnyebben „egybe-látó” távoli pontokról. Irodalomban kitapinthatóbb a Monarchia kulturális arculata Musil, Kafka, Joseph Roth, Karl Kraus vagy Canetti műveiben. Jelenleg a trieszti Claudio Magris nevezhető közép-európai írónak, a képzőművészetben azonban nem könnyű az övéhez hasonló szemléletet találni. Az egyik nehézség az, hogy nincsenek konszenzuson alapuló helyi narratívák, így nehéz megtalálni az ugyancsak konszenzuális közöset. A magyar teoretikusok az utóbbi években nyitottak egy „magyar vadak” fejezetet a magyar művészettörténetben, ami száz évvel ezelőtti francia kapcsolatokra irányítja a figyelmet. Nemzetközi kiállítássá állt össze a késő Kádár-korszak szamizdat-kultúrája mint a közép- kelet-európai történet egyik fejezete. Ezek mind a múltnak újonnan a művészettörténetbe betagozott fejleményei, amelyek azt is mutatják, hogy sok magyar művész súlya és jelentősége, vagy egyáltalán jelenléte a magyar művészet történetében attól függ, ki írja az adott történeti összefoglalást, illetve melyik művész kerül be, akár véletlen kapcsolatok révén egy-egy antológiába vagy kiállításba. Aneta Szylak lengyel művészettörténész is panaszolta, hogy nehéz egyszerre előállítani a korrekt nemzeti művészettörténetet, ami a cenzúra éveiben lehetetlen volt, és naprakésznek lenni a jelen mind globálisabb művészeti folyamataiban. Ezekben az erőfeszítésekben csak nagyon ritkán sejlenek fel egy regionális közép- európai művészet körvonalai. Az utóbbi negyedszázadban a képzőművészetben, akár más területeken, lehet különböző projektek megvalósítására regionális programokkal pályázni, amelyeket a támogatók sokszor preferálnak a szűkebb keresztmetszetű lokálisabb tervekkel szemben. A regionalitás gondolata ennyiben is kívülről jön, ami nem jelenti azt, hogy inadekvát, sőt, éppen ezek irányíthatják a figyelmet egyébként elsikkadó szempontokra. Valószínű, hogy létezik közép-európai identitás, csak épp maguk a közép-európaiak látják ezt a legkevésbé. Úgy tűnik, hogy közelről csak a fák, messziről csak az erdő látszik. A nagyvilágtól kell megtanulni, hogy nemcsak egy- egy országba, hanem egy nagyobb egységbe is beletartozunk.

Vannak regionális kiállítások, konferenciák, kiadványok, és van néhány, a régión kívül működő vagy kívülről támogatott, a régió művészetével foglalkozó fórum és szakmai szervezet, amelyekben van magyar jelenlét is. Amit azonban nem látok, az a régión belül megjelenő regionális identitás és művészetben kifejeződő program. A rendszerváltás idején nem egyes nyugati koncepciók, illetve tematikák – a test, posztkolonializmus, feminizmus – közép-európai relevanciájának a kérdése merült fel, inkább ezek megfelelőit, „lefordításait” dolgozták ki. Utólag be lehetett mérni egyes közép-európai művészek, például Hajas Tibor életművének a helyét egy közép- európai narratívában, a Bécsi Akcionizmus egyik lehetséges párhuzamaként, de ezek töredékes elemei egy máig el nem készült, össze nem állított közép-európai művészettörténetnek.

Talán a regionalitás gondolatának külső eredete teszi, hogy bár számos kiállítás tematizálja a régió festészetét, design-ját, konceptuális művészetét, nem fogalmazódott meg az, amit „közép-európai gondolat”-nak nevezhetnénk, és nemigen létezik intenzív, vagy lelkes egymásra találás a regionalitás jegyében. Annak vannak apróbb jelei, hogy a regionalitás folyamatban lévő gondolat, amellyel fokozatosan barátkoznak a térség művészei. A nyolcvanas évek vége felé valóban a térség vezető, akkor ellenzéki értelmisége kezdett el egy lehetséges összefogás és együttműködés reményében Közép-Európáról mint régióról beszélni. De még ebben a tavaszi pillanatban sem merült fel olyan konkrét program, amely valamiféle harmadik utat jelölt volna ki Közép-Európa számára az államszocializmus és a nyugati demokráciák között, vagy felismert, illetve felvázolt volna egy sajátos regionális kulturális arculatot. Ha egyes szaktudományokban volt is ilyen gondolat, az nem jutott el a szélesebb nyilvánossághoz. Amikor pedig ezek az értelmiségiek, immár nem ellenzékiekként, tényleges cselekvési helyzetbe kerültek, akkor egymás iránti baráti érzéseik mellett, egészen más feladatok vártak rájuk. A politikában felütött „visegrádi” koncepció, ha vannak is formális maradványai, nem jutott messzire. A „közös gondolkodás” színterei ma protokolláris találkozók és konferenciák, amelyek intellektuális hozama egyelőre, úgy tűnik, nem jut át a gyakorlatba. Egyedi esetek természetesen voltak és vannak, de nincsen arra irányuló közös törekvés, hogy egymásra találjanak a régió művészei mint a közös régió polgárai. Úgy tűnik, hogy mindenütt helyi akadályokkal kell megküzdeni, és nem jelenik meg átütő erejű mű vagy gondolat, ami a térségen belülről regionálisnak tekinthető programot hirdetne, illetve valósítana meg. Vannak viszont Európai Uniós programok, amelyeket kifejezetten közép-európaiaknak hirdetnek meg, és vannak olyan, a térség egybefogására, „egybe-látásra” törekvő kulturális fórumok, amelyek, főként osztrák vagy más európai bankok és egyetemek támogatásával valóban összehoznak cseh, magyar, román és más művészeket és művészettörténészeket. Utóbbiak több csoportja rendszeresen találkozik és dolgozik egy közép-európai művészeti hagyomány, illetve kortárs közép-európai művészet azonosításán. A nemzetközi kiállítások hasonló támogatási rendszerrel igyekeznek dolgozni. Mindezek fényében még mindig úgy látom, hogy Közép-Európa mint politikai, gazdasági, és kulturális entitás, utópia.

Krasztev Péter

K.

(Néha elképzelem, amint komoly tudós emberek nézegetik a felvételeket és ábrákat, vizsgálják kívülről és belülről, aztán évtizedekig nem tudnak dűlőre jutni, van-e, vagy nincs az érdeklődés tárgya. Nem tudják pontosan, hol van a helye, mi a definíciója, szerkezete és a funkciója. Végül 2009- ben brit tudósok, mert kik mások, arra a következtetésre jutottak, hogy létezése nem bizonyított és szubjektív, főleg személyes vélemény és tapasztalat utal rá.

Hát ezt mondja a Wikipedia arról a bizonyos G-pontról. Pedig rengeteget beszélnek és írnak róla, nincs ember, aki ne szeretné, hogy legyen, de hiába, a természet nem tette meg azt a szívességet, hogy beépít egy ilyen szervet. Társadalmi/ történelmi konstrukció tehát, egy „dekonstruálható diskurzus”, de ha ilyet tennénk vele, hogy számolunk el azzal az örömmel és néha kudarccal, amelyben ez a vágyott semmi néha részesít bennünket.)

1.

A hely

Elképzelem, ahogy komoly tudós emberek ülnek a térképek felett, és méricskélnek, keresik, hol van. Közülük az első, Szymon Antoni Sobiekrajski, lengyel csillagász, uralkodója felkérésre, 1775-ben méri be Európa közepét Suchowola községbe. Történt ez épp tíz évvel az előtt, hogy William Coxe közzétette Travels into Poland, Russia, Sweden, and Denmark című útleírását az „Európa északi királyságaiban” tett utazásról. A kiváló Larry Wolff szerint ekkor említik utoljára Lengyel- és Oroszországot északi államként, mert a francia felvilágosodás mesterei innentől fogva lassacskán bevezetik a (barbárok lakta) Kelet- Európa fogalmat. Hiába üzente meg tehát II. Szaniszló Ágost bölcs előrelátással, hol is a művelt világ köldöke (tényleg köldöknek nevezték), a szimbolikus földrajz hullámai elmosták a tudományos érveket. Később Európa közepét Napóleon megrendelésére a felső-ausztriai Braunau am Inn városába mérték, azután a monarchia tudósai Kárpátaljára, majd az osztrákok a bajor-cseh határra tették, amit a Müncheni Egyetem tudorai kicsit maguk felé mozdítottak, de előtte még, az 1900-as évek elején német birodalmi mérések Drezda mellett találták meg, a 2. világháború utáni szovjet térképészek az ukrajnai Rakhivban leltek rá, végül 2008-ban már az oroszok is ércbe vésték a belarusz tudósok felismerését, miszerint Európa közepe Polockban, konkrétan a Karl Marx sugárúton található. De a K-pontot felismerni vélték Körmöcbánya mellett, a lettországi Kolkában, az észtországi Kärla járásban, 2000 óta már Tállyán is emlékmű hirdeti, hogy ott a kontinens közepe. Stanislaw Mucha Európa közepe című, 2004-es dokumentumfilmjében a rendező személyesen indul el felkeresni a K-pont emlékműveket, és minden helyszínen biztonsággal megtalálja a hozzájuk rendelt frusztrációt. Honnan gondolta volna annak idején Sobiekrajski mester, hogy a köldök (vagy a szív) helyett egy olyan pontot cserkészett be, ahol az eljövendő modern kor kreatív elméi előszeretettel töltik a kedvüket.

A definíció

Az újkori térképnek – az ókorival ellentétben – nincs szakrális jelentése, szimbolikája és középpontja, azt az illúziót hivatott megerősíteni, hogy elsődleges feladata a tér objektív és józan ábrázolása. A térkép racionalitása indíthatta a szellem embereit – Dante Alighieritől Pierre Dubois-ig, Rotterdami Erasmustól Sully hercegéig és Saint- Simon grófjáig –, hogy fejben átrendezzék a világot úgy, hogy az emberek boldogulása legyen a fő cél és végre az ész vegye át az uralmat az irracionális erőszaktól és bírvágytól. A korai ábrándozók a „mi volna jó?” kérdésre keresték a választ, vagyis inkább az utópisták voltak, míg a 18–19. századi térképbűvölők a „mit kéne megvalósítani?” pozícióból beszélnek, a K-pontban megtalálják azt a helyet, ahol – Rousseau-val szólva – valóra lehet váltani a filozófusok ígéreteit. A nemzetállamok ideológusai centiméterről centiméterre rakják össze az elképzelt közösségüknek juttatandó területet, emancipálni akarják saját kis kreatúráikat azokhoz a nagyokhoz, akiknek a jóvoltából egyáltalán létrejöhettek. El tudom képzelni, hogy a másik vágyképet, mely a közösségi/vérségi összetartozás helyett – a szintén vizionált – szociális, gazdasági, politikai, nagyritkán kulturális szolidaritásra hivatkozott, szintén a térképek nézegetése ihlette. Kossuth és balkáni követői, majd pár évtizeddel később Jászi Oszkár konföderációs ábrándja nemcsak a konkrét „geopolitikai” veszélyektől voltak hivatottak megóvni a dunai térséget, de bölcs előrelátással immunizálni is akarták a helyi társadalmakat a német romantikusok által terjesztett szellemi kórságba kódolt hosszú távú veszélyekkel szemben. A modernitás két kollektivista projektje, vagy inkább „megváltási stratégiája”, a nemzeti és a társadalmi a K-pont környékén kezdi el máig tartó mérkőzését, és abszurd módon épp ez a soha be nem fejeződő küzdelem teszi valamennyire meghatározhatóvá; ez az a területe Európának, ahol sosem tudni, mikor indul el a modernitás egyik projektje és mikor zárul a másik, átfedik egymást, átfolynak egymásba, látszólag kihunynak, majd újra felütik a fejüket, de nem oltják ki egymást, mert képtelenség rajtuk túllépni. A birodalmak közti valóságos teret a narratívák olyan K-ponttá változtatták, mely nem tud meglenni a narratívái nélkül, ezek tartják fenn az állandó feszültséget, a társadalmak polarizációját nyugatosok és népiek, kozmopoliták és hazafiak, globalisták és lokalisták, szekulárisok és szakrálisok, racionálisok és mitománok stb. között. Ahány tézis, annyi identitás, változó elnevezések alatt, de azonos gyökerekkel.

A szerkezet

Mire a nagy háború véget ért, a Naumann-féle Mitteleuropa és a Jászi-féle Dunai konföderáció projekt elvesztette gyakorlati aktualitását, de a „filozófusokat” már nem lehetett megállítani, a fantazmagóriák valóságot követeltek maguknak. Robert Seton-Watson 1922 decemberében A történész mint politikai erő Közép-Európában című előadásában kijelenti: „A múlt a jelen kulcsa: ez minden országra és történelmi korra igaz. A jelen a múlt kulcsa: ez már egy olyan igazság, mely Közép- és Dél-Európára vonatkozik.” Konkrét, megkérdőjelezhetetlen térségről beszél (Monarchia és a Balkán, Görögország nélkül), melyet akár visszamenőlegesen is létrehozhatunk, ha a kor valóságteremtő lendülete ezt megköveteli. Ebben a képletben a modernitás egyik üdvözítő projektjét, a nacionalizmust kizárólag egy másik voluntarista, nemzetek feletti projekt tudja fölülírni. Ezt megelőzően Seton-Watson a versailles-i békeszerződés utáni határok meghúzásához adott tanácsot a győztes hatalmak tárgyalódelegációjának, s úgy képzelte, ha több országba szórják szét az etnikumokat, az véget vethet a nacionalizmusnak, hiszen a kisebbségiekben így többszörös kötődés alakul ki, ami ellenállóvá teszi őket a nacionalizmussal szemben. Mai ésszel nehéz eldönteni, sírjunk, vagy nevessünk ezen a melléfogáson, mindenesetre nagy magabiztosságra vall, ha valaki ilyen mértékig elhiszi, hogy a körülmények alakítják az individuumok önmeghatározását (identitását).

A két háború között is görnyednek a politikus-filozófusok a térkép fölé, a fiókok megtelnek a Beneš-tervvel, a Tardieu-tervvel, a Hodža-tervvel: a geo- és reálpolitikai, kulturális és gazdasági maszlaggal együtt lényegében mind arról szólt, hogy a Közép-Európa vízió gyakorlati valósággá, vagy hétköznapi identitássá váljék. A második világháború alatt is folyt a „köztes tér” virtuális felparcellázása, a szövetségesek továbbra is a „filozófusokra” bízták a megvalósítandó látomások szállítását: Arnold J. Toynbee irányításával dolgozott a tudós csapat a terepasztal fölött, majd elképesztő mennyiségű adat begyűjtése után úgy döntöttek, hogy mégsem a gazdasági és politikai, inkább a nemzetiségi problémák a legfontosabbak a térségben, tehát ehhez fogják igazítani a határokat. Ezúttal Toynbee idealizmusára volt bízva a térség, kis híján valamiféle vizionált „identitás-izomorfiák” mentén szabta át a K-pont környékét, ami rokonszenves előrelépésnek számított volna, ha Sztálinnak egy kicsivel is több érzéke lett volna a szép megoldások iránt, Churchill meg nem legyintett volna rá erre az egész szimbolikus aberráltságra.

Ami ezután következett, annak már kevés köze volt Közép-Európához – az állampárti diktatúra kiterjedt egy térségre, amely pechére közel volt a szovjet birodalomhoz. Itt már nem került szóba a K-pont érzékenysége, identitása és narratívái, a beteljesedéshez vezető út egy volt és oszthatatlan. A többi a felszín alá szorult. Aztán 1989 után felbugyogott – mint lenni szokott minden befejezhetetlen projekt után.

2.

A funkció

Mondják, Közép- és Kelet-Európának – maradjunk a Bojtár Endre által rendszeresített, és azóta is legkevesebb ideológiai ballasztot hordozó kifejezésénél – több történelem jutott, mint amit elbír. Valószínűleg igaz, de azért lehet még árnyalni. Huszonöt év távlatából visszatekintve azt lehet mondani, hogy ha ilyen mennyiségű történelmet el is lehet sérülésmentesen viselni, ennyi identitást már nehézkesebb. Az egymást nem felváltó, csak átmenetileg kiszorító identitások végletesen megnehezítik az új, „tudatformáló” intézmények bevezetését: hogyan tudna egy ennyi modernizáló kísérleten átesett társadalom új normákat, öntudatot stb. elfogadni, hogyan hihetné el, hogy ez már tényleg az utolsó, ezt már csak a létező világok legjobbika követheti, amikor eddig minden új átmenetinek és ellenségesnek bizonyult. Itt nem civilizációk ütköznek egymással, mint Huntington feltételezi, hanem modernitások: a legújabb modernizálási szándék szembetalálkozik egy előző modernitási hullám által létrehozott identitással és így tovább, és így tovább. Térségünk nacionalista mozgalmai az újonnan bevezetett demokratikus intézmények működési zavarain élősködnek.

A hétköznapok szintjén a „modernizációk összecsapása” egyfajta bizalmi- és értékválságban mutatkozik meg: az emberek nem bíznak meg az új intézményekben, mert bennük a föléjük erőltetett új értékrend megtestesítőit látják, ezért a klasszikusan premodernnek nevezett értékekhez térnek vissza, bezárkóznak a családi viszonyrendszerekbe, mivel még mindig az tűnik megbízhatóbbnak és áttekinthetőbbnek. Ezzel reprodukálják a kommunista rendszerbeli magatartásformákat: a társadalom rezisztenciába vonul, az emberek (politikusok, értelmiségiek stb.) hivatalosan azonosulnak az új értékekkel, de magukban semmivel sem tartják ezeket különbnek a régi jó agitpropos szózatoknál, ezért egymás közt csak legyintenek rájuk. Az előző rendszerrel szemben a helyzetet még az is bonyolítja, hogy a tudat-, identitás- és közösségi diskurzusteremtő médiumok már nem annyira formálják a közbeszédet (mint annak idején, amikor állami monopólium volt a diskurzusgyártás, illetve jelenleg Magyarországon, ahol megint az), sokkal inkább az üzleti logikát követik: átveszik és kiszolgálják a már meglévő diskurzusokat, lefedik az egyes álláspontokat, s ezáltal állandó (vevő)közönséget verbuválnak maguknak.

Hosszú távon ugyanis a klasszikus, egy központból irányított és az intézmények „klónozásán” alapuló modernizációs stratégiákkal szemben fellépnek az ellenmodernizációs mozgalmak (antiglobalizmus, nacionalizmus, vallási fundamentalizmus stb.), melyek a közösségi médián keresztül szintén kiépítik a maguk nemzetközi hálózatát, és sokkal könnyebben mozgósítanak, valamint hatékonyabban működnek, mint a „hivatalos irányvonal”. Ezek a mozgalmak szintén uniformizálnak, manipulálnak és „hamis tudatot” építenek, ráadásul semmilyen kézzelfogható juttatást nem kínálnak támogatások vagy pályázatok formájában, de az ő eszméik sokkal könnyebben interiorizálódnak a tömegekben, mint a nehézkes és felülről erőltetett intézményi megoldások, hiszen azt a látszatot keltik, hogy a hétköznapi emberek akaratát fejezik ki egy óriási és megragadhatatlan gépezettel szemben. Magyarország a legjobb példa arra, hogyan játszik rá erre az aktuális hatalom, ami törvényszerűen vezet minden európai „mainstream” gondolkodás és intézmény hitelvesztéséhez, ami kinyitja a zsilipeket az összeesküvés-elméletek, sarlatánkodás, a mitománia, ellenségkép-gyártás és egyéb tévképzetek előtt. Ez a frusztráló irracionalitás és abszurd identitáskeresés teljesen egységesen áthatja a posztkommunista Közép- és Kelet-Európát, ilyen- olyan mértékben kettéhasítja a társadalmait, folyamatosan frissíti a konfliktusok táptalaját. És a legnagyobb gond az, hogy a megváltó, demokratikus és jóléti ígérettel induló liberális elit sehol sem képes koherens választ adni az elmúlt 25 év kudarcaira, a fokozódó nyomorra, a társadalmi dezintegrációra. Ráadásul valamennyi társadalom bugyraiban ott ketyeg egy olyan politikai és ideológiai erő, amelyik ismeri az egyszerű válaszokat és képes érvényt szerezni nekik. Szomorú belátni, de pillanatnyilag ez köt össze bennünket.

Nem hiszem, hogy a „regionális gondolati hagyomány” pihekönnyű identitásképző ereje bármiféle változást is el tudna érni ebben a nekivadult közegben. Naiv elképzelés persze, hogy egy évtizedek óta azonos elveket követő, stabil rendszer, mint az EU, hirtelen váltásra szánja el magát. De egy rendszer stabilitását kizárólag az biztosíthatja, ha kellően tud alkalmazkodni a változó helyzetekhez, számol a különböző „ellenmodernizációs” hatásokkal. Ehhez arra lenne szükség, hogy ne kizárólag intézményekben és jogi szabályozásban, hanem a társadalomban kezdjen gondolkodni; ne a bevezetett intézmények technikai hatékonyságát tartsa elsődlegesnek, hanem az irántuk való bizalmat; elkerülve a gyarmatosításnak a látszatát is, megpróbálná a „helyi tudást” a globális keretekbe helyezni, ugyanakkor viszont markánsan kiállna az európai értékeket képviselő társadalmi erők mellett és leszűkítené a kisstílű autokraták mozgásterét.

Mert az mindig rossz jel, ha ők határozzák meg a K-pont helyét, mint 2000-ben Magyarországon és 2008-ban Belaruszban.

3.

Szubjektív, személyes vélemény

Amikor pár napja megkérdeztem Evgenia Ivanovát, aki a 90-es évek közepén az East-East című közép- és kelet-európai folyóiratot szerkesztette, mi jut most eszébe Közép-Európáról, visszakérdezett: „Jé, van még ilyen?”. Nyilván nincs, ha nem beszélünk róla, de ha visszaemlékszem, mi volt számomra a három leglátványosabb megjelenése az elmúlt években, akkor egy kicsit megint életre kel.

A Közép-európai Egyetem (CEU), ahol négy éven át tanítottam, és a mellette működő CEU Press, amelyik a Közép-Európa nimbuszt az egyetlen lehetséges megközelítésből, minőség és érték alapon igyekszik fenntartani. A CEU talán a legkevésbé azért fontos, mert Közép-Európáról tanít, sokkal inkább azért, mert a tágan értelmezett posztkommunista térségből hoz össze jó képességű diákokat. Nagyrészt olyanokat, aki végigszenvedték fatornyos hazájuk oktatási rendszerét, aztán Budapesten rendes képzést kapnak, az órákon megtanulják egymástól, mi zajlik a szomszédos országokban, a párhuzamokat és különbségeket. Ez az, amire máshol nincs lehetőség, pedig az egyetlen kézzelfogható tudás, ami valamiféle szolidaritás- és összetartozás-érzést válthat ki. Tájékozott, a lokális agyrémekre immunis fiatal értelmiségiek hálózata alakult ki a két évtized alatt, akik közös terveikben mindig számíthatnak egymásra.

A kilencvenes évek közepén vagy öt éven át ment a közszolgálati televízióban Tranzit címen egy Közép-Európai dokumentumműsor, amit három másik „laikussal” közösen szerkesztettem. A kimondatlan cél az átmenet „nagy enciklopédiájának” létrehozása volt, teljes szabadságot kaptunk a témák kiválasztásában és szerkesztésben. Máig is érthetetlen, hogyan történhetett ez meg. Nevetséges honoráriumokért dolgoztunk, de beutaztuk a teljes térséget, végre saját szemmel láttam azt, amiről jó esetben olvastam. Az adások, akaratlanul is, a kulturális antropológia alapkérdéséből indultak ki: miért reagálnak különböző társadalmak és közösségek ugyanazokra a problémákra különbözőképpen. A több mint ötven műsorban szó volt a természetgyógyászattól a fociig, a mohamedánoktól a melegekig, a nyilvános vécéktől a halálhoz és a termőfölhöz való viszonyig szinte mindenről, megszólaltak szakemberek és volt diktátorok, szemfényvesztők és miniszterek, művészek és lókupecek. Csak narrátori kommentár nem volt, kötelezően csak a szereplőink beszélhettek. Több száz órányi forgatott anyag veszett el, mert nem volt lehetőség a tárolására, de a végeredmény így is egyedülálló – soha, egyetlen televíziónak nem volt még annyira fontos Közép-Európa, hogy évekig műsoridőt áldozzon rá.

A kétezres évek legnagyobb közép-európai vonatkozású eseménye a Marcel Cornis-Pope és John Neubauer által szerkesztett History of Central-East European Literary Cultures négykötetes közép- és kelet-európai irodalom- (illetve főként kultúr- és társadalom)történet. Ez a grandiózus mű a legnyomósabb érv lehet amellett, hogy még a 21. században sem szócséplés közös regionális kultúráról beszélni. Épp akkor voltam a hollandiai NIAS ösztöndíjasa, amikor a szerkesztők ugyanabban az intézetben a koncepción dolgoztak és válogatták a szerzőket. Az elképzelés eredetinek tűnt: nem időrendben, lineárisan épült fel a négy kötet, hanem tematikus gócok köré (idő, tér, irányzatok, intézmények stb.), és nemcsak magáról az irodalomról szólt, hanem az azt megihlető-létrehozó kulturális-társadalmi környezetről. Már akkor feltűnt, hogy a szerkesztői gárda magyar tagja valahogy megfeledkezett a Bojtár Endre-féle Budapesti Komparatisztikai Iskola bevonásáról, pedig ebben a műfajban ez a műhely nemzetközi szinten is elévülhetetlen érdemeket szerzett. A mulasztást pótoltuk, sőt sokáig úgy tűnt, lehetőség lesz arra is, hogy a mű angol nyelvű megjelenésével egy időben egy felére rövidített változat magyarul is megjelenjen. Kerítettünk színvonalas magyar kiadót, a szövegeket lefordították, a hollandiai kiadó és a két főszerkesztő támogatta, hogy az egyik „célországban” is megjelenjen a könyv, még a borító is elkészült, amikor hírét vettem, hogy a szerkesztőbizottság magyar tagja időközben kilobbizta, hogy a szerzői szerződésekbe bekerüljön, hogy a szövegek az angol megjelenés után még két évig nem jelenhetnek meg más nyelven. Amikor egy magánbeszélgetésben megkérdeztem, miért kellett tucatnyi ember egyéves munkáját értelmetlenné tenni, némi mellébeszélés után kibökte, hogy szerinte túlsúlyban vannak a román szerzők, és különben sincs külön fejezet az erdélyi magyar irodalomról, amiért őt megszólhatják az akadémikustársai.

Azóta is néha elképzelem, hogyan járhat a komoly, tudós emberek esze, amikor személyes, szubjektív döntéseket hoznak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.