Családi kincs

Kávé mellett ülünk egy debreceni presszóban, én és szemben velem egy idősebb férfi, akit nevezzünk mi is Doktor úrnak. Én csupán azt kérdeztem tőle, a magamfajta kincsvadászok behízelgő modorában, hogy ha egy történetet kellene elmesélnie, mi volna az. Pár pillanatot gondolkodik, miközben kávéját kavargatja. Keze meglepően ránctalan. Végül ezt választja. Azt mondja, nem az ő története, hanem a családjáé, és évszázadok óta őrzik, mint valami ereklyét.

Lipót, osztrák császár 1670-ben állíttatta fel a pozsonyi vésztörvényszéket. Az évszámot azért könnyű megjegyezni, mert akkor lettek nagykorúak a Beregi fivérek. Ikrek voltak, de kétpetéjűek: István erős testalkatú, dús, fekete hajú, Antal vézna, szőke, pattanásos.

Még nem töltötték be a tizedik évüket, amikor anyjukat a Máramarosból betörő tatárok meggyilkolták. Apjuk akkor már évek óta halott volt, őt a törökök kaszabolták le Biharban. A két fiút a betörő tatárok elhurcolták, de egyik rokonuk, aki a moldvai herceggel állt kapcsolatban, kiváltotta őket. Ám a hazaúton újabb sorscsapás következett, sőt, nem csupán egy, hanem legalább kettő: meghalt a jótevő rokon, ők pedig elsodródtak egymás mellől.

A gondviselésnek köszönhetően mindketten életben maradtak. Antalt egy jezsuita atya karolta fel, így került előbb Kassára, majd Bécsbe. Istvánt egy Debrecenhez közeli falu, Biharpályi kálvinista lelkésze vette magához. Nyíri Simonnak hívták ezt a lelkészt.

Antal szépen haladt előre a ranglétrán, és amikor történetünk élesbe vált, az 1674-es évben, ő már jogi és teológiai doktor, Szelepcsényi érsek (aki saját sorsát vélte az ifjúéban megismétlődni) kancelláriájának frissen kinevezett titkára. István, a protestáns lelkész házában felnőve, maga is protestáns lett, a Debreceni Kollégiumban tanult, Rhédey gróf ösztöndíjával. Aztán tanítani kezdett maga is, és elérve a nagykorúságát, eljegyezte Nyíri Simon lányát, Piroskát. Ám a jegyességet egy év elteltével felbontották, ugyanis István beleszeretett Pálffy gróf lányába, Zsuzsannába. Hiába volt kölcsönös az érzés, semmi esélyük nem volt az egybekelésre.

Miután a vésztörvényszéknek a protestánsokat nem sikerült megtörnie, 1674 beköszöntével keményebb intézkedésekre került sor. Márciusban háromszáz lelkészt és tanítót citáltak Pozsonyba, többségüket erőszakkal. Ezen a tavaszon érkezett oda Antal is, aki jó szervező, teherbíró hivatalnok hírében állt. Amikor elkezdte első munkanapját a Kolonich-palota egyik termében, még nem is sejtette, mennyire meg fog változni az élete. Sőt, amikor jelentették neki, hogy egy fiatal nő szeretne beszélni vele, akkor se borzongatta semmiféle előérzet. Tudnunk kell, hogy elkönyvelte, öccse már nincs az élők sorában. Néha megkönnyezte, hiszen az ikertestvére volt, ám igyekezett nem gondolni rá. Tudata mélyére temette az emlékeket: a tatárok az ő gyávasága miatt ölték meg az anyjukat…

A fiatal nő, aki Antalnál kihallgatást kért, Nyíri Piroska volt. Istvánért rimánkodott. Antal megdöbbent, aztán kételkedni kezdett: hogyan lehetne az öccséről szó, ha életben maradt is, őt nem érintheti a rendelet… De, de, erősködött Piroska. És előadta István történetét a tatár fogságból való szabadulástól a házukba való befogadáson át az áttérésig és végül közössé tett életükig. Az eljegyzés felbontásáról és annak okáról hallgatott.

Antalt feldúlják a hallottak. Megígéri, hogy beszélni fog öccsével, és ha tud, segít rajta.

Másnap reggel magához vezetteti. A találkozás mindkettőjüket felkavarja, megindítja, könnyek között, testvéri ölelésben forrnak össze, ahogy talán még soha. De aztán minden átbillen. István makacssága felbőszíti Antalt. Mert István nem hajlandó jottányit sem engedni. Hitvitájuk két felkészült elme sziporkázó dialógusa, ellenben az indulatok elmérgesítik a párbeszédet. Vadul mélyülő sötét gödörben acsarkodnak.

A perbe fogott férfiak többsége megtörik, aláírja a Szelepcsényiék felkínálta paktumot, így végül szabadon elmehet. Maradnak azonban, akik Istvánhoz hasonlatosan a végsőkig kitartanak. Néhány bizonytalansággal teli hét után halálra ítélik őket, majd az ítéletet gályarabságra változtatják, és a rabokat máris elindítják Nápoly felé, hogy a Habsburg császárral rokonságban álló Lajos alkirály gályáin végképp eltűnjenek a világ szeme elől.

Antal jelentkezik az érseknél, személyesen akarja a foglyokat a célig kísérni. Nehéz feltárni útra kelésének igazi okát.

A dologhoz tartozik, hogy még az ítélethozatal előtt újabb közbenjáró keresi fel: Pálffy Zsuzsanna. Antal ismét segítőkésznek mutatkozik, és kéri a grófkisasszonyt, várjon kicsit. Átmegy a másik terembe, és a szolgával behozatja Istvánt. Némán odavezeti a szomszéd terembe vezető ajtóhoz. A zárban lévő kulcsot előbb ráfordítja, majd kihúzza, és az üres kulcslyukra mutat: lessen be, nézze meg, ki várakozik a szomszédban. István egyszerre boldog és összetört. Zokogna, menne, rohanna, de az eléje tolt nyilatkozatot képtelen aláírni. Pontosabban képes marad nem aláírni…

Antal tehát a rabokkal tart. Útközben rémálmok kísérik. Néha felriad, kiáltozik, tűz!, tűz! Mozdulataiból, kiáltásaiból ki lehet rakni rémképeinek mozaikját. Azt a végzetes nyárestet álmodja, amikor a tatárok elől a fészer melletti rejtekhelyen lapulnak. Az anyjuk és ők ketten. Éjszaka van, vagy nappal? Hallják a lángokban álló fészer roppanásait. ő nem bírja tovább, hátracsapja a gödör szalmafedelét, kirohan, a tatárok észreveszik, lecsapnak rájuk. Anyjukat meggyalázzák, ő a tűz fényében mindent lát, nem bírja eltakarni a szemét.

Sopron, Graz, Trieszt, ahonnan hajó viszi őket Nápolyba. Miután a rabokat átadják az alkirálynak, ugyanez a hajó hozza vissza a kísérőket. Antal azonban maradni akar. Munkája még nincs befejezve.

A rabokat gályapadokhoz láncolják. A lánc mellé szájdugó is jár, fapecek, hogy ne tudjanak egymással beszélgetni, vagy ne üvöltsenek, ha korbácsolják őket. Legfeljebb szűkölhetnek, mint a félrerúgott patkányok; azokkal kell megosztaniuk vasketreceiket, ahova éjszakára bezárják őket.

Még Nápoly előtt a tengeren valami történt Antallal. Ezt a pillanatot a legnehezebb elmesélni. István hajthatatlansága, leginkább azonban a szenvedés, amit egyre rozzantabbul is elviselt, a szenvedés látványa valamit elindított benne. Egy idő után nem kérdez semmit, nem követel, nem fenyegetőzik. A hajó visszafordul Triesztbe, de ő marad Nápolyban. Bekérezkedik szerzetestársaihoz, a jezsuitákhoz, aztán átmegy a ferencesekhez… Nem érti Istvánt, pedig az ikertestvére, tehát valamilyen mértékben ő is benne van.

A ferences barátok rendszeresen látogatják a kikötött gályákat. Vizet visznek, mézzel, olajjal kenegetik a rabok sebeit. Már amennyire hozzájuk férnek a korbácsoktól. Krisztus nem a templomokban van, nem az aranykeretes képeken, nem az elefántcsont feszületeken, nem onnan néz vissza rájuk, hanem innen, a szenvedő arcokból.

Járvány tör ki a hajókon, átterjed a városra is. A két testvér is megbetegszik. Mert a betegség nem nézi, ki a rab, ki a szabad. István nem bír éjjeli vackáról kimászni. Antal alig tud felvánszorogni a hajóra, hogy szándéka szerint feladja öccsének az utolsó kenetet. A lázálmok között egymásra borulnak. És ebben az óvatlan összeölelkezésben megérzik mindketten, hogy semmi más, csak a szeretet számít, az a legegyetemesebb. Abba mindenki belefér. És ahogy mondani szokás, visszatér beléjük az élet. Aminek legfontosabb jele, hogy megéheznek. De még előbb: nevethetnékjük támad. Belenevetnek a világba. A nevetésben is Krisztus van, méghozzá a feltámadott.

Amikor a holland admirális kiszabadítja a foglyokat, Antal is ott van közöttük. Nem lehet megkülönböztetni a raboktól. Egy tiszt közli vele, hogy szabad, mire újfent felnevet. Nevetése most annak szól, hogy ő már a felmentő hajók érkezése előtt szabad lett. Pedig soha nem gondolta, hogy fogoly.

Utaznak haza a holland hajókkal. Aztán szekérrel a szárazföldön. Genfben elidőznek néhány hetet a protestáns testvéreknél. Sokan Hollandiába indulnak tovább, a fiatalabbak előtt egy új élet lehetősége tündököl: tanulhatnak, dolgozhatnak. Mások Erdélybe akarnak eljutni, ott nincs hatalma a Habsburg császárnak. Mehetne István is, vagy ide, vagy amoda, de ő haza, Pályiba szeretne visszajutni. Antal viszont vezekelni akar. Úgy érzi, sok még a tennivaló, ő inkább visszatér a ferencesekhez, segíteni fog nekik. A hite most a legerősebb. És a hite a szegények felé fordítja. És ő lesz az Ordo Fratrum Ridibundum, a nevetőbarátok szerzetesrend megalapítója.

Ennyi a Doktor úr története, amit kávézás közben előad nekem. Még annyit, hogy a Doktor úr törvényszéki bíró volt, apám révén ismerem. Néhány éve küldték nyugdíjba. Egyik szeme üveg, mert az igazit kiverték. Csodálkozom, üvegszeme ellenére miként bír ennyire mosolygós lenni a tekintete. Apám haláltusájáról való beszámolómat is mosolyogva fogadta. A részesedés a szenvedésből elkerülhetetlen, ilyen a világ törvénye, tette hozzá részvétkívánságához. Később azt is megtudom, hogy a Doktor úr apja is bíró volt, a nagyapja is, a dédapja is. Mintha nem csupán a történet öröklődne, hanem a családi hivatás is.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.