Közép-Európa – Felejtsük el?

VÁLASZOK A 2000 KÖRKÉRDÉSEIRE 3.

Nemrégiben a 2000 számos szerzője és jó barátja az alábbi levelet kapta szerkesztőségünktől. Néhány külföldi ismerősünket is megkerestük hasonló levéllel. Rengetegen válaszoltak, nagyon köszönjük, hogy így tették. E számunkban folytatjuk az írások közlését.

Közép-Európa – Felejtsük el?

Lapunk arra kíváncsi, hogy kortárs – magyar és külföldi – gondolkodók miként értelmezik mostanában Közép-Európa fogalmát. Ez alkalomból a Te válaszodat (az Ön válaszát) is szeretnénk kérni néhány kérdésre.

Miért is?

A múlt században a magyar társadalom és kultúra majd’ minden válságos és reményteli pillanatában a társadalomtudomány, a szépirodalom és a politika sietve nekifogott annak, hogy újragondolja Közép- (Kelet-, Kelet-Közép-) Európa regionális értelmezési kereteit. Közel egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború harmadik évében a Huszadik Század vitát rendezett Friedrich Naumann Mitteleuropa-könyvéről. Ekkor a magyar méltatók és bírálók elsősorban a régió gazdasági együttműködésére és a nemzeti konfliktusok föderális keretek közötti feloldására összpontosították figyelmüket. A harmincas években, az elhúzódó gazdasági válság és a radikális jobboldal előretörése közepette mind az urbánus baloldal, mind a népiek igyekeztek új regionális identitást teremteni. Bár a hangsúlyt nemegyszer máshová helyezték (poszt-Habsburg urbánus kultúra vs. kelet- európai „tejtestvériség”), talán a regionális kooperáció kérdése volt az, amiben e két „szekértábor” véleménye a legközelebb állt egymáshoz.

Az 1945–47 közötti „népi demokratikus” intermezzo maradandó intellektuális hagyományai között is ott szerepelt a Duna-menti népek kiegyezésének gondolata vagy legalább az a megfontolás, hogy e népek kultúrája és történelme összehasonlító vizsgálatot érdemel. A hidegháborús logika „szimbolikus földrajza” kizárta a Kelet-Nyugat felosztást áthidaló vagy azt átmetsző megközelítéseket, így magyar földön egészen a hetvenes évekig kellett arra várni, hogy mind a rendszerhű értelmiségi reformerek, mind a Demokratikus Ellenzék tagjai új közép-európai geopolitikai és kulturális narratívákkal kezdjenek kísérletezni. Az ezeket gyakran átható cseh-magyar-lengyel gőg (illetve Oroszország és a Balkán kitagadása az állítólagos közép-európai kultúrából) ugyan nem segítette a tágabb posztkommunista térség értelmiségének összefogását, ám később – noha eredetileg nem ezt célozta – alkalmasnak bizonyult az EU-bővítés első körének szellemi alátámasztására.

A (régi) Századvég 1989-ben megjelent híres különszáma óta Magyarországon voltaképp csend honol a Közép-Európa-értelmezések világában. Nem állítjuk persze, hogy ne próbálkoztak volna számosan (mások mellett a 2000 szerkesztői és kedves szerzői is) azzal, hogy újból és újból rákérdezzenek a megszokott regionális kategóriák értelmére az 1989 után formálódó Európában. Ha más nem is, Visegrád és a balkáni háborúk, majd a „keleti bővítés” napirenden tartották a kulturális geográfia alapfogalmait, témát adva számtalan tudományos tanácskozásnak és politikai deklarációnak. Ezek azonban aligha törték meg a csendet az értelmiségi közgondolkodásban. Még mindig igen halk a beszéd.

Mi ezennel a körkérdés műfaját választottuk, hogy növeljük a hangerőt, mert úgy érezzük, korábbi értelmezési kereteinket mindjobban feszegeti a valóság. Közép-Európa? A „visegrádi négyek” sokak szerint máig nem több gittegyletnél, a Balkán még mindig szitokszó a közbeszédben, Ukrajnát az orrunk előtt szeleteli fel Oroszország, miközben felsejlik az Eurázsiai Unió ködképe. A volt-kommunista térség államai egymással vetélkedve, változó sorrendben, de alig közelednek Nyugat-Európához, mialatt számos közülük a dél-európai országokkal mutat feltűnő rokonságot. Lengyelország „északi” középhatalmat alakít, a majdnem-osztrák Szlovénia épp csődben, Magyarország viszont szabadságharcot vív a Nyugattal és keletre nyit. E felületes felsorolásból is kitetszik: a régió – bárhogy is definiáltuk korábban – darabjaiban él tovább, önnönmagával versenyez, s miközben Ausztria és Németország már rég nem akar hozzá tartozni (újabban a baltiak se), határait ismét az orosz birodalom kóstolgatja.

Kinek van még szüksége Közép-Európára? Meglehet, effajta identitásdiskurzus már csak a térség határvidékein – Bánát, Bukovina, Galícia, Grodno – képes fennmaradni. A „mi vagyunk a Keletben a Nyugat (és/vagy a Nyugatban a Kelet)” közös elbeszélése egyre inkább a múlté, ha valaha közös volt egyáltalán. A régión belül mindig is erős szimbolikus határvonal Észak s Dél között északra tolódik, és a fragmentálódás tényén – úgy tűnik – az sem változtat, hogy Oroszország megítélését a legtöbb érintett országban ismét a constitutive other képzete kezdi uralni.

Körkérdésünket nem vezérlik nosztalgikus érzelmek, de azt sem hisszük, hogy Közép-Európa eszméje úgy, ahogy van, megérett a feledésre. Lehetséges értelmét keressük a 21. század elején, ám nem esünk kétségbe, ha nem nagyon találjuk. Ünneplés vagy kiátkozás helyett a kétkedő megértés a célunk.

Kérdéseink

1. Van-e, lehet-e értelme a regionális diskurzusnak a poszt-kommunista világban? Ha volt értelme valaha, vajon van-e még mindig? Léteznek-e még a hajdani (hajdan hitt) közös vonások, esetleg keletkeztek-e újak az elmúlt negyedszázadban?

2. Segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitás-zavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében?

3. Amennyiben e hagyomány (legalább részben) ápolandónak tűnik, vajon teljesíti-e ezt a feladatot a térség értelmisége, kivált annak ifjabb nemzedékei? Melyek a közös gondolkodás mai színterei a régióban?

Iver Neumann

Igaza volt Bibó Istvánnak és Szűcs Jenőnek: miközben az egész európai történelmen ténylegesen végighúzódik egy mély kelet–nyugati megosztottság, a kettő találkozásánál valóban jellemzően olyan hibrid formák jönnek létre, amelyek valahol a kettő között állnak.

Ám ha igazuk volt is, elképzelésük nem kikezdhetetlen. A kelet–nyugati megosztottság egy hatezer éves, közismert jelenségre, nevezetesen a sztyeppe és a földművelés közötti határvonalra nyúlik vissza. Az állattartó népek – melyek gyakran a tőlük keletebbre tartózkodó, szintén állattartó népek miatt kényszerültek elhagyni dús legelőiket – egymást követő hullámokban csaptak le a már megállapodott nyugatiakra. Itt nem az etnikai különbség volt a lényeg, mivel az állattartó népek egymástól nem etnikai alapon elkülönülve léteztek, hanem éppenséggel olyan kulturális jegyek összessége egyesítette őket, amelyek már legalább háromezer éve fogták össze az egész sztyeppét. A sztyeppe népe és a földművelők újabb és újabb találkozásaiból olyan közösségek alakultak ki, amelyek – ha időben elég messzire visszamegyünk – mind hibrid formák voltak. Ilyen értelemben mindannyian keletiek vagyunk.

Csakhogy az időbeliség is számít valamit. Nem mindegy, hogy ez a bizonyos hibrid több ezer vagy csak ezer évvel ezelőtt jött létre. Amikor Kr. u. 800-ban Nagy Károly legyőzte a sztyeppéről érkező avarokat, az ő birodalma határozottan európainak tekintette magát. Valójában az „Európa” terminust az ókor és a reneszánsz között egyedül az ő uralkodásának idején használták. A frankok és az avarok kismértékű keveredésének kevés nyoma maradt ránk. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, ami a következő századokban Bulgáriában vagy Magyarországon történt, igazolva láthatjuk a kelet– nyugati megosztottság elméletének fenntarthatóságát. Politikai rendszerek jönnek-mennek, de a megosztottság marad.

Vlagyimir Putyin azzal, hogy Oroszországot egyre inkább a tekintélyelvűség felé kormányozza, már egy ideje megteszi a magáét, hogy újrateremtse, újjáélessze és képviselje ezt a megosztottságot. Oroszország azonban, mint korábban annyiszor már, most is bezárkózik. Szinte a teljes gazdaságot biztonsági kérdésekre érzékenynek nyilvánították. Az EU és más nemzetközi testületek kísérletei, hogy Oroszországot olyan helyzetbe hozzák, amelyben az nemzetközileg elszámoltatható, rendre kudarcot vallottak. Már eddig is hárommillió embertől tagadták meg a külföldre utazás jogát. És ott van az orosz–ukrán konfliktus is.

A kelet–nyugati választóvonalat, amely valaha a fuldai szoroson át húzódott, most Donyeckben rajzolják újra. A kelet–nyugati megosztottság pedig, melynek egy formája korábban egy világtörténelmi korszak – a hidegháború – nevét is adta, ma csupán két, egymással közeli ismeretségben lévő nép helyi konfliktusa – szó szerinti és területi értelemben egyaránt.

Mi van tehát Bibó és Szűcs háromosztatú modelljével? Vajon Közép-Európa Kelet-Ukrajnára zsugorodott? Aligha. Tekintetbe kell venni Belaruszt és Moldovát, Szerbiát és Montenegrót, Horvátországot és Ciprust. Ezekben az országokban a kelet–nyugati megosztottság ma a politika része. Jóllehet Ciprus tagja az EU-nak, nemrégiben kommunista kormánya volt, amely lepusztította a gazdaságot, ráadásul az országban akkora orosz kolónia él, hogy egyik városát gyakran Limasszolgrádként emlegetik.

És ott van Magyarország. Ha létezik a kelet– nyugati megosztottságnak történelmi földrajzi központja, az az Alföld, ahol a pontuszi sztyeppe betüremkedik Európába. Amikor az 1240-es években a sztyeppe újólag behatolt Európába, a magyar udvar, amely maga is nemrég érkezett a sztyeppéről, és amelynek európaisága csak pár évszázados volt, visszatért a sztyeppei módihoz. És ma itt van nekünk Orbán, akinek a keresztneve ugyan a Karolingok előtti tisztelgés, de akinek a politikája egyre közelebb kerül Putyinéhoz. Makacsul hangoztatja, hogy aki nincs vele, az nem is igaz magyar. Állami pénzeken igyekszik megregulázni a civil társadalmat. Egyre erőteljesebben fojtogatja a médiát. Igazságtalan választási feltételeket teremt. Ha ma van ország, ahol feketén-fehéren szemügyre vehető a keleti és nyugati politikai gyakorlat hibridizációs folyamata, az Magyarország. De ez legalább alátámasztja Magyarországnak azt az igényét, hogy napjainkban Közép-Európa szíve legyen.

Ugyanakkor Orbán nyilvánvalóan nincs egyedül abban, hogy Putyinnal parolázik. Európa-szerte, egészen a brit Farage-ig találkozunk a Putyinhoz hasonló politikai vezetőkkel, akik szintén a tekintélyelvűség hívei. Most sem arról van szó, miként korábban sem, hogy „Közép-Európa” frappáns kategória lenne. Végső soron derivatív fogalom, amely értelmét a nyugathoz és kelethez viszonyított köztességből nyeri. Közép-Európa az a hely, ahol kelet és nyugat leginkább összeütközhet, és időnként ez a konfliktus láthatóvá válik. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a politikai kelet a térkép bármely pontján felütheti a fejét, még Londonban is. Ezzel tisztában kellett volna lennünk. Végül is azok, akik „Közép-Európa” kategóriáját megalkották, politikailag ugyan keleti rezsim alatt éltek, de ők maguk nyugati szellemben gondolkodtak.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Szilágyi-Gál Mihály

A fal közöttünk

Az 1989 utáni időszak egyik legkijózanítóbb tanulsága, hogy a Vasfüggöny mögötti Európa csatlakozása az Európai Unióhoz nem hozott létre nyugat-európai típusú társadalmakat ebben a térségben. Európa volt állam-szocialista, vagyis keleti, kelet-közép-európai része először a határok megnyitása révén egyesült Európa nyugati részével, de ma már a Kelet-Közép- és Nyugat-Európán átívelő egyéni életstratégiák is jelzik az egyesülést. Ám az egyesült térségek lakói között még a kétségtelenül nagyarányú mobilitás sem szüntette meg a kulturális és egzisztenciális határokat. A Londonban, Berlinben vagy Bécsben élő magyar vagy lengyel munkavállaló továbbra sem egyszerűen az egyesült Európa egy másik országból érkezett (ne adj isten, egyenlő!) állampolgára, hanem „keletről” jött, sajátos gazdasági és kulturális koloncokat magával cipelő „probléma” önmaga és a környezete számára egyaránt. A közép-európaiságnak ez a láthatatlan csigaház jellege továbbra is megmarad mindazok számára, akik beleszülettek, még azután is, ha elköltöznek innen. Ez a kusza, de újra jelentkező tapasztalat arra vall, hogy Közép-Európa és a régió mint olyan, továbbra is valóság Európában.

Ugyanakkor az országhatárnak és egyáltalán az országnak mint határnak a jelentősége nagymértékben lecsökkent az elmúlt negyed évszázadban. Míg a nyolcvanas évek végén még egy nyugat-romániai vagy dunántúli belföldi vonatjegy is a határátkelési szándék veszélyére utalhatott a hatóságok szemében, ma már ezeken a helyeken határbódék is alig működnek és a schengeni egyezmény területén, vagyis a magyar-osztrák határtól az Óceánig egyáltalán nem léteznek már. Hol vannak hát a még ma is élő, sőt erősen látható regionális identitások, ha már nem a konkrét országokat egymástól elválasztó drótkerítések szorításában? Ahogy már említettem, mindenhol, vagyis bárhol Európában, ahova az egyén magával viszi a hely identitását, ahonnan származik.

’89 után tehát a közép-európaiság annak különféle kulturális, társadalmi és gazdasági sajátosságaival együtt megmaradt, viszont deterritorializálódott, megszűnt szigorú területi elkülönültsége, ám mindenki számára jelen maradt, akinek ez a hovatartozása, bárhol is éljen ő maga. További újdonság, hogy a közép-európaiság most már sokkal inkább társadalmi különbségek alakjában jelentkezik, mint különféle állampolgárságok közötti különbségként. Ebből adódik, hogy egyre kevésbé a nemzetek és egyre inkább az osztályok Európájában élünk. Bár az állampolgárság puszta ténye továbbra is megbélyegező lehet, a valódi különbségek az országhatárokat átszelő egyes társadalmi rétegek között feszülnek: egy Németországban tanuló magyar diák sokkal inkább tartozik a németországi diáktársadalomhoz, mint a magyarországi társadalom egészéhez, még akkor is, ha közben magyar állampolgár. Hasonlóképpen az egyes európai országok szakmai közösségek és tagjaik sok tekintetben közelebb állnak egymáshoz stratégiákban, publikációs és idegen nyelvi elvárásokban, tudományos besorolásban, minőségbiztosítási paraméterekben, mint saját hazájuk többi társadalmi rétegéhez. Ez huszonöt-harminc évvel ezelőtt még nem így volt. Mindenféle egyéni stratégia sokkal inkább az adott országon belül és annak társadalmán belül nyert értelmezést, mint most. Jóval kisebb mértékben kellett más országokban élő szakmabeliekhez mérnünk magunkat, mint manapság. Ám a közép-európaiság mint sajátosság még ebben a nagyfokú egyesülési folyamatban sem tűnt el.

Az EU egy „történelem vége”-szerű konstrukció. Mint Európa népeinek végérvényes együttélési terve, a történelmet a politikában oldja fel. Ezzel szemben mindenféle régió és regionalista gondolkodás a történelmiség, a partikularitás visszahódítása. Úgy is fogalmazhatnók, hogy míg a régiók a történelmi időhöz és térhez kötik magukat, addig az EU a szerződés időfelettiségéhez. Elvileg bármelyik ország tagja lehet, ha többé-kevésbé megfelel holmi formális feltételeknek. Ezzel szemben a régió „sorsszerűségként” hangzik, amelybe beleszületsz, országostul-mindenestül. Sőt, viszed magaddal vagy visz magával akkor is, ha elhagyod. Amilyen mértékben az EU mint szerződéses viszonyrendszer nem tud kellő politikai azonosulást teremteni az egyén vagy az egyes közösségek és saját maga mint politikai létező között, olyan mértékben erősödhetnek fel (erősödnek is) a regionális logikák. Tény, hogy maga az EU törvényes lehetőséget nyújt a régióknak is. De az EU által elismert regionalitás nem történelmi-kulturális értelemben értendő, hanem közigazgatásilag. És ez természetes, hiszen az EU csak általános keretet kínál a régiók létezésére, a régióknak kulturális tartalmat azok lakói adnak. Ebben az értelmezésben Közép-Európa nem technikai, közigazgatási értelemben vett régió, hanem történelmi-kulturális értelemben az. Márpedig az értelmiség (ez egyébként mélyen közép- európai fogalom) a második értelemben vett regionalitásban nem létezik, mert a „szakember” szóval helyettesítették.

Az EU tehát nem tudott olyan erejű szerződési viszonyt konszolidálni, amely – az előző metaforát folytatva – megszüntetné a történelmi térhez és időhöz való partikuláris kötődéseket. Ilyen típusú kötődés Közép-Európa is, és ebben nincs egyedül. A látkép az, hogy az EU mint általános kerül szembe a régióval mint különössel. A régióval mint szimbolikus, nem pedig mint közigazgatási valósággal. Ebben a szembenállásban az állam-egyén kapcsolat kerül a leginkább veszélybe. A jelenlegi szereposztásban ugyanis az állam volna az, amely a szolidaritás elérhető területeit biztosítja az egyén számára. Se az EU nagyléptékű keretrendszere, se a régióhoz való kisléptékű kötődések nem tudják az egyént megtartani abban az állapotban, amely miatt filozófiailag az államot választotta: a védelemért. Az Európát ’89-ig nyugatra és keletre (kelet-középre is) kettéosztó berlini fal ma Európa polgárai között magasodik láthatatlanul, már nem fizikai, de továbbra is emberi tereket választva el egymástól aszerint, hogy ki tud részesülni a jogfosztottság, a kényszermunka és az egyoldalú szerződések veszélyétől való védelemben, és ki nem. Ám ebben a helyzetben az egyén már nem az állam intézményesült oltalma alatt áll, hanem kialkudott szerencséjének oltalma alatt, amíg tud.

Horváth Sándor

Kell nekünk Közép-Európa (is)

1.

Ha Közép-Európa nem létezne, ki kellene találni. Hiszen hol és kik lennénk mi (közép-európaiak) most, ha nem létezne? Persze sokat vitatkoznánk, hogy Milan Kundera óta tudjuk, elrabolták (mások) tőlünk Európát (a nyugatit), meg voltak, akik ebben együttműködtek (azokkal a bizonyos másokkal), de végső soron mégiscsak inkább Keleten lennénk keletiek, ami még a Nyugaton lenni keletinek érzésénél is rosszabb volna. Ráadásul most úgy lemondani Közép-Európáról, hogy el sem nagyon akarják venni, nem lenne bátor dolog. Így tetszik, nem tetszik, Közép-Európánál jobbat még mindig nem tudunk kitalálni annak érzékeltetésére, hogy mi (közép-európaiak) valójában európai (nyugati) hagyományt hordozunk. Hiszen ki hisz önmagában egy lengyelnek vagy egy magyarnak, ha a múltjáról beszél, főleg manapság, amikor Közép-Európa nem kulturális lázadást, hanem bevándorlási problémát jelent Londonban vagy Párizsban.

Az új Közép-Európa víziója lassan krisztusi korba lép, ha Kundera franciául 1983-ban, angolul 1984-ben megjelent esszéjétől számítjuk születését (The Tragedy of Central Europe. New York Review of Books, 1984. április 26.) Már nem babusgatják, becézgetik, nem fogják a kezét, és egyre kevesebben védik meg, hacsak nem védi meg önmagát. De hogyan védje meg önmagát egy múltba forduló álom? És kik védjék meg, ha az a generáció, amely számára 1989 identitásképző tényezővel bírt, szerte a régióban fokozatosan átadja a helyét azoknak, akik elfuserált vagy elsinkófált rendszerváltás(ok)ról beszélnek?

Ugyanis néha úgy tűnik, a közép-európaiság egyik lényege – és ez nekem, jelenkor-történettel foglalkozó történésznek különösen fontos lehetne – nem a jövő, hanem a múlt. S bár a múlt egyik fontos tulajdonsága, hogy elmúlt, ám a történészek szerencséjére egyre bővül is, így lehet neki piacot teremteni. Ezért nehezen tudom értelmezni a közép-európai identitásra irányuló kérdést éppúgy, mint a hagyomány ápolását (hacsak nem a Közép-Európáról szóló vízióról van szó).

Közép-Európa álom, lázadás és a múltra érzékeny elbeszélés, így miért ne kellene nekünk? És nem csupán azért van rá szükségünk, mert jár nekünk (legalább ez). Ha valaki kételkedne ennek értelmében, elég csak körülnézni városainkban, beleszagolni a levegőbe, észrevenni a múltat – ahogy Czes³aw Mi³osz tette a háború után. „Mégis van valami megfoghatatlan a népi demokratikus országok, az olyan fővárosok légkörében, mint Varsó vagy Prága” – írta Mi³osz (A rabul ejtett értelem, Budapest, Európa, 2011, 44.) Hozzátehetjük, a mai Budapest, Pozsony, Zágráb és – bár manapság emberéletek múlnak rajta, hogy Közép-Európához soroljuk-e – Kijev légkörében. És bár a köztes – nagyhatalmak közötti – területek egyre inkább délkeletre húzódtak, a rágógumi alakját felvevő Közép-Európa zöme pedig az Európai Unió része, a regionális diskurzusoknak éppúgy lehet értelme, mint a nyolcvanas évek végén. A kérdés persze jogos, mitől nyer értelmet manapság a Közép-Európáról szóló diskurzus? Miért jó, ha ma is éltetjük ezt a lassan őszülő álmot?

Az elmúlt két és fél évtized alapján úgy tűnik, éppen a múltnak van jövője Közép-Európa kapcsán. Nem csupán a totalitáriusnak, a századfordulós Monarchia dinamizmusának/válságának/ bájának vagy a náci és szovjet megszállást túlélő, végül a kivándorolt gyermekeik gyermekeivel skype-oló, fentieket túlélő nagymamák történeteinek. Az első, lengyelpiacon megvásárolt Marlboro cigarettás doboz kulturális lenyomata, a régiót megtizedelő deportálások és a szovjet katonák erőszakoskodásai, vagy a feljelentéseket a modern állami bürokrácia részévé avató állambiztonsági szolgálatok a régió mindegyik országában a mai napig forró témáknak számítanak, amelyek politikai mozgósításra is alkalmasak. Mégis, mintha lanyhulnának az érzelmi hullámok, mintha az új generációk számára – akiknek 1989 is legfeljebb csak gyermekkori emlék – a blokkot összetartó történetek egyre kevesebb jelentőséggel bírnának. És még csak az sem vigasz az újabb generációknak, hogy a Kelet vagy Közép változatlannak tűnő vágyának egyre kevésbé titokzatos tárgya, a Nyugat (Európa) legalább azért szeretheti ezt a Közép-Európát, mert ott néha többre tartják, mint még nyugatabbra vagy az óceán túloldalán. „Voltunk Európában” – mennyire mást jelent Ohióban (minden tiszteletem az ohióiaké) és Budapesten, bármelyik évtizedről is legyen szó.

2.

Bár alig segít az identitás-zavarok megértésében, szükségünk van Közép-Európára, de valószínűleg nem arra, amelyikre az 1980-as évek második felében. Már nem a kommunista diktatúra lágy vagy kemény formája a tét, és még csak nem is a komparatív látószög legitimitása. Ha szűkebben vett kutatási korszakom, a kommunista múlt 1945 utáni történetét vizsgáljuk, úton-útfélen olyan problémákba ütközünk, amelyeket közös gondolkodással jobban meg tudunk oldani. Itt nem csupán a nemzetközi történetírásban trendi diskurzusokból fakadó kérdésekre gondolok, hanem olyanokra, amelyek a nemzeti történetírásokból következnek, azokból indulnak ki és oda térnek vissza. Sajátos módon Közép-Európát annyira szépnek találták ki, hogy még a nemzeti identitásokat is képes erősíteni és nemzeti fórumokon regionális diskurzust folytatni. A regionális összehasonlítás a fultoni beszédben létrehozott keleti-blokk múltja esetében nem identitásképző öncél, hanem a megértést segítheti elő. Bár a közép-európai kutatási programokra könnyebb nemzetközi finanszírozást találni (épp erre hivatkozva utasítják el néha a nemzeti kutatási alapok a regionális kutatási projekteket), önmagában ez még nem indokolja Közép-Európa szükségszerű létezését. Még csak a hajdani (hajdan hitt) közös vonások sem elégséges indokok arra, hogy szóba álljanak egymással a közép-európai társadalomkutatók. Hiszen éppen a közösnek vélt sémák azok, amelyek gyakran elfedik a kulturális sokszínűségből fakadó lényeget. Éppen a különbségek figyelembevétele segíthet hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük a közösnek vélt hatásokat, legyen az a náci vagy szovjet megszállás tapasztalata, a szamizdat irodalom hatása vagy a térséget behálózó feketepiacok története – hogy csak néhány kurrens regionális kutatást említsek.

Bár 1989-ben egészen más értelme volt Közép-Európának, ami ma is érvényes lehet ebből, az a lázadás a nagyhatalmak igazsága ellen, valamint a múlthoz és az elképzelt Nyugathoz fűződő viszony. Európához éppen fordítva viszonyulnak errefelé, mint a gyerekek a vízhez: előbb azért nyüszítenek, mert nem akarnak bemenni, aztán meg azért, mert nem akarnak kijönni a vízből. A nagy közös ellenséget (a megszálló Szovjetuniót) nem pótolja Putyin, az euroszkepticizmus vagy a Coca-Cola. A regionális gondolkodás akár védjegy is lehetne, ha az Európai Unión belül a portugál nem szövetkezhetne bármikor az észttel, az ír a göröggel. Ha legalább meg tudnánk mondani, melyek Közép-Európa határai, még fővárosa is lehetne (Budapest, Pozsony, Prága vagy Visegrád, esetleg Hódmezővásárhely?) – szerencsére nem tudjuk, és úgy tűnik, a politika is egyre ritkábban rabolja ki az elsősorban értelmiségiek által megálmodott fogalmat. Szerencsére a populizmus megkíméli az ízléses álmokat.

A térség országait kínzó identitászavarok köszönik, jól megvannak Közép-Európa nélkül és vele együtt is. Ezen Michnik, Göncz és Havel sem tudott változtatni, ahogy a mai politikusok sem fognak tudni változtatni azon, hogy a fiatal, jól képzett munkaerő mindegyik közép-európai országból nyugatra áramlik. Épp azok vándorolnak el, akik képzettségük és rálátásuk miatt képesek lennének arra, hogy újrafogalmazzák a Közép-Európa álmot, a régió múlthoz fűződő sajátos viszonyát, amelybe már az elmúlt 30 év is beletartozik. Ez szerencsére nem teljesen új jelenség. Kundera, Leszek Ko³akowski, Mi³osz vagy Konrád György sem többnyire szülőföldjükön találták ki Közép-Európát, amivel saját hazájuk kortárs kultúráját is gazdagították. (Vö. Adam Michnik, Letter from the Gdansk Prison, New York Review of Books, 1985. július 18.) Sőt, az is kérdéses, hogy aktuális környezetük (a Nyugat) diskurzusai nélkül értelemmel tudták volna-e megtölteni Közép-Európa fogalmát.

Ahogy azt Kundera a nyolcvanas években megfogalmazta, Prágában, Budapesten vagy Varsóban Európa továbbra sem földrajzi fogalmat, hanem lelki képzetet jelent, ami a Nyugat szinonimája. A háború után rögzített állapot, miszerint van Kelet, van Nyugat és létezik egy olyan terület, amely bár politikailag Kelet, kulturálisan a Nyugat része volt, mintha megfordulna. Mintha most létezne egy olyan terület az Európai Unión belül, amely, bár politikailag az Unió része, kulturálisan keleties vonásokat vett fel a szovjet megszállás idején, amelyektől nehezen tud szabadulni. Közép-Európa most ebből a szempontból lázadás, amennyiben hivatkozás a közös európai családfára (Danilo Kiš szóhasználatával), és arra a vágyra, hogy a közös örökséget is elismerjék, a hasonlóság vagy éppen különbözőség miatt. Ezzel szemben Nyugaton ma közép-európai nyelveket hallva az utcán az emberek nem a szovjetek ellen a vágyott Európáért harcoló ’56-os budapestiekre, ’68-as prágaiakra vagy ’81-es varsóiakra gondolnak. Az egykor ellenállóként ünnepelt elnyomottak gyermekeiből leegyszerűsítve a nyugati társadalombiztosítási rendszerből kizárni szándékozott kőműves, pincér és örömlány lettek. A nyugati politikusok zöme nem a diplomásoknak a bevándorlók közötti arányának emlegetésével, hanem a bevándorlást korlátozó diskurzussal küzd a szavazatokért. A közép-európai gondolkodók nevei nem érdeklik az ablaka alatt lármázó bevándorlókra mérges kispolgárt, mint ahogy a lármázók zömét és már a politikusok többségét sem. A populizmus nem közép-európai találmány. A vágyott, az áhított Európa ellenben igen. Talán ez az egyetlen valódi közép-európai találmány: a vágy. A vágy pedig identitás-zavart nehezen küzdhet le, ellenben újabb bajok forrása lehet.

3.

Közép-Európa részben (még mindig?) a nagy európai (és amerikai) egyetemi tanszékeken él tovább. A „térség értelmisége” és az „ifjabb nemzedékek” színe-java kivándorol, nem tér vissza és hiú ábránd, hogy vissza fog térni. Ez nem árt, sőt, néha még használ is Közép-Európának, amennyiben a vízió nemzetközi karrierjéről és az azt megteremtők jólétéről van szó. A Közép-Európa diskurzus színtereit sem Prágában vagy Budapesten, hanem a nagy nyugati egyetemeken és irodalmi kiadóknál kell keresni. Vajon hány közép-európai országokat összehasonlító munka jelent meg az elmúlt évtizedekben ún. nyugati kiadóknál és hány a Közép-Európához sorolt országokban? Vajon hazájukon kívül hány országban átkozták ki azokat a szerzőket, akik Közép-Európát kitalálták 1989 körül?

Másfelől az amerikai és nyugati egyetemeken Kelet- vagy Közép-Európa és a szovjetológia passé, és ezen már Putyin sem tud segíteni. Azok a fórumok pedig, amelyek a közép-európai együttműködésre jöttek létre, többnyire az egyes országok saját érdekein futottak zátonyra. (Vö. Kopeèek, Michal. 2002. Politics, Antipolitics, and Czechs in Central Europe: The Idea of „Visegrád Cooperation” and Its Reflection in Czech Politics in the 1990s. In Questionable Returns, ed. A. Bove, Vienna: IWM Junior Visiting Fellows Conferences, Vol. 12.) Az ifjabb generációk számára az 1989-es rendszerváltás nem identitásképző tényező, 1989 előtti, közös, közép-európai emlékeik egyre halványabbak. Mint ahogy a kivándorlóknak egyre halványodik szülővárosuk képe, és persze egyre nehezebben hívják elő azt a légkört, amely a múlt iránti érzékenység nélkül nem létezhet. Egyre nehezebb elmagyarázniuk, honnan jöttek. Néhány nagyváros nevén kívül ott alig ismernek innen valamit. A nagyvárosokról is többnyire csak azt tudják, hogy egy folyó szeli őket ketté. Az emigráns értelmiségieknek pedig közép- vagy kelet-európai ismeretek helyett már Európa története kurzusokat kell tartaniuk – jobb esetben.

„Milyen igazságtalanság: egy párizsinak nem kell minduntalan a semmiből előhívnia városát” – írja Mi³osz, amikor arról ír, milyen nehéz dolga van akkor, mikor el akarja magyarázni, honnan jött, mivel a helyről nem hallott még senki sem. Ráadásul ezeknek a városoknak sokszor már a nevét illetően sincsen egyezség, mivel annyiféleképpen hívták/hívják őket, ahányszor gazdát cseréltek. (Mi³osz: Szülőhazám Európa, Pozsony-Budapest, Kalligram, 1993, 18–19.) A legifjabb nemzedékek kivándorolt tagjai nap mint nap küzdenek meg ezzel a problémával, amikor felidézik emlékeiket új környezetükben. Ez az új környezet és a veszély, hogy eltűnik a közösnek vélt álom, a párbeszéd új színtereit hívhatja életre.

Jacek Kochanowicz

1.

Ami engem illet, az angolszász diskurzusban általánosan használt Kelet-Közép-Európa fogalmát részesítem előnyben Közép-Európa fogalmával szemben. Az utóbbi összezavarja az embert, mivel a múltban Európa német nyelvű országait/tájait jelölték vele. Anyanyelvemen – lengyelül – az Europa Œrodkovo-Wschodnia a leggyakrabban alkalmazott terminus, amely az angol East-Central-Europe-nak felel meg. Mindkét kifejezés – úgy az angol, mint a lengyel – rendszerint négy jelenlegi államot jelöl: a Cseh Köztársaságot, Magyarországot, Lengyelországot és Szlovákiát. KKE-ről ily módon feltételezik, hogy valamiképpen különbözik a Baltikumtól, Kelet-Európától (Belarusztól és Ukrajnától – Oroszország pedig önmagában is külön problémakör), illetve a Balkántól. A formulát gyakran alkalmazzák mint kényelmes rövidítést, az utóbbi időben pedig olykor a „visegrádi országok” megnevezés dívik.

A kifejezés nyilvánvalóan nem értéksemleges – éppen ellenkezőleg. Mint gyakran rámutatnak, az államszocialista időkben közvetítette egy (alapjában véve nyugati) közös identitás és egy bizonyos program vízióját – a szovjet birodalom uralma alóli felszabadulást és a demokrácia megteremtését. Mindazonáltal rendelkezik bizonyos históriai megalapozottsággal is. Ellentétben Kelet-Európával és a Balkánnal, a keresztény vallás ebbe a régióba nem Bizáncból, hanem Rómából érkezett. A térség az államiság ősi tradícióit örökölte a Cseh Királyságtól, a Magyar Királyságtól és a Lengyel Királyságtól, technikai, intézményi és kulturális újításai viszont Nyugat-Európához való földrajzi közelsége folytán ezer esztendőn át nagyrészt ez utóbbi régióból származtak. Kelet- Közép-Európa országait emellett gazdasági és társadalmi struktúrák számos fontos hasonlósága („elmaradottság”, kései iparosítás) is jellemezte, habár Csehország határozottan „nyugatibb” volt a többieknél. Geopolitikai helyzetük – tekintve, hogy Németország és Oroszország közt találhatók – ugyancsak hasonló volt, különösen a huszadik században.

Ami a közös identitás érzését illeti, ez pusztán az értelmiségiek és a másként gondolkodók képzeletének szüleménye (vágy-vezérelte gondolkodás) a huszadik század utolsó negyedében. A térségben a tizenkilencedik század második felében és a huszadik században kialakult kollektív identitás legfontosabb válfaja a nacionalizmus volt, amelyet az elitek hoztak létre, s amelyet a tömegek a két háború közti időszakban és – paradox módon – a kommunizmus idején tettek magukévá. A határkonfliktusok és a vegyes lakosságú területek miatt e nacionalizmus gyakran ellenségesen viszonyult a szomszédos országok népéhez. A kommunista uralom idején ezt bizonyos fokig megszelídítette a sorsközösség érzése. A gazdasági rendszerek és politikai intézmények, továbbá a mindennapi élet részletei hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek e társadalmakat alapjában véve ugyanolyanoknak érezzék. A kommunizmus bukása után a különbségek a korábbinál láthatóbbakká és kifejezettebbekké váltak.

Úgy tűnt, hogy azok az értelmiségiek és másként gondolkodók, akik az államszocializmus idején megalkották a KKE-ideológiát, e rendszer bukása után is hitték: az állítólagos közös ideológia lesz az alapja a különböző felmerülő ügyekben képviselt közös – például az európai integrációval, az euróval (vagy jelenleg az ukrajnai problémákkal kapcsolatos) – politikáknak. Mint kiderült, nem így van, s jóllehet az említett négy ország közt nincs két olyan, amelyek közt veszélyes ellentétek lennének (ha eltekintünk a szlovákiai magyar kisebbséggel kapcsolatos bajoktól), ezen országok mindegyike saját, független külpolitikát folytat.

Dacára ezeknek a különbségeknek úgy érzem, hogy e négy országnak még mindig vannak olyan hasonló, közös vonásaik, amelyek némiképpen különbözővé teszik őket a posztszovjet Kelet-Európától, a Balkántól, és még a balti államoktól is. Olyan kulturális és civilizációs karakterrel rendelkeznek, amelyet, miközben beutazzuk őket, könnyebb „megérezni”, mint pontosan meghatározni – s ez az utazó érzékenységétől is függ. A kívülállók – mint korábban említettem, gyakorlati okokból – gyakran mint KKE-t kategorizálnak bennünket. Ilyeténképpen a terminus egyelőre valószínűleg megmarad.

2.

Hogy segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitászavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében? Ebben kételkednünk kell. A KKE-fogalom különböző analitikai megfontolásokból hasznos és kényelmes lehet – de nem mint valamely közös identitás megteremtője. Az ideológiának, ahhoz, hogy hatásos legyen, az eliteken kívülre-túlra, a tömegekhez is el kell jutnia. Azzal kapcsolatban azonban nincsen vita, hogy amit KKE-szerte – sőt, egész Európában, keleten és nyugaton egyaránt – megfigyelhetünk, az a populista jellegű nacionalizmus előretörése. Hely hiányában itt nem foglalkozhatom e tendenciák okainak taglalásával; az én tippem, hogy a jelenség reakció a globalizációra, a gyors gazdasági és társadalmi változásra, valamint a bizonytalanságra, a szociális biztonság hiányára. Az emberek szilárd támpontot keresnek – s a nacionalista ideológia kézenfekvő választásnak tűnhet számukra. A nacionalizmus különféle szélsőséges politikai mozgalmakban ölt testet, valamint – kifinomultabb formában – némely értelmiségiek írásaiban.

Szerencsére a nacionalizmus nem domináns ideológia, s nem tudjuk, vajon ilyenné válik-e. A gondot az jelenti, hogy nem létezik olyan ellentétes erő, legalábbis eszmék jól artikulált együttese formájában, amely ugyanakkor olyan vonzó volna érzelmileg, mint a nacionalizmus. Annyi bizonyos, hogy térségünkben nincs olyan KKE-ideológia vagy program, amely versenyezhetne a nacionalizmussal, felbukkanásának pedig csekély a valószínűsége. A régió liberális elitjei, és valószínűleg a középosztályok tetemes része is nem KKE, hanem a nyugati Európa felé tekint. Látják, hogy gazdasági érdekük az integráció (piaci lehetőségek, a mozgás szabadsága, uniós pénzek), és vonzónak tartják Nyugat-Európa kozmopolita kultúráját. Ekként talán mondhatjuk, hogy létezik valamiféle „európai ideológia”. Azonban – mint tudjuk – maga az „Európai projekt” maguknak a nyugat-európaiaknak a szemében is sokat vesztett vonzerejéből, mert egyre inkább nem a jövő útját mutató jelzőfény-sugárnak tekintik, hanem zavarba ejtő politikák és egy bürokratikus rémálom kombinációjának. Emiatt és más okokból rendkívül valószínűtlen egy átfogó „európai identitás” kialakulása. A liberális szellemiségű (politikailag liberális, de gazdasági értelemben véve nem szükségképpen ilyen) nyugati közönség, akárcsak Kelet-Közép-Európa védekezésbe szorult, úgyszólván értékelméleti vákuumba került (Agnieszka Holland, a neves filmrendező kifejezése).

3.

Rokonszenvezem egy közös KKE-i identitás eszméjével vagy „programjával”, de a fent taglalt okoknál fogva megvalósításának esélyeit tekintve erősen szkeptikus vagyok. Bizonyos, hogy a KKE-nek mint analitikus eszköznek megvannak a maga előnyei. Nem kétséges, hogy érdemes tanulmányozni és tanítani a térség történelmét. Nekünk, állampolgároknak nemcsak saját országunk (vagy ha tetszik: nemzetünk) történelmét jó ismernünk, hanem a környezetünkben élő népekét is. Ez magában foglalja azt, hogy tudomást szerzünk a hasonlóságokról és a különbözőségekről, ezáltal pedig jobban megértünk más népeket – és jobban megértjük önmagunkat is. Kívánatos továbbá olyan intézmények erősítése, amelyek révén a lehető legtöbb kapcsolat jöhet létre az intellektuális és művészeti együttműködés terepén a nacionalista áramlatok ellensúlyozására, és a térség társadalmainak egymás iránt való nyitottabbá tételére. Kétlem azonban, hogy ez egy olyan intenzív közös identitás irányába hat, mint amilyen a nemzeti önazonosság.

Ami az ifjabb nemzedéket (a húszasokat-negyveneseket) illeti, ez, úgy tűnik, hazámban egyértelműen „jobboldaliakra”, „liberálisokra” vagy „liberális-baloldaliakra” oszlik, s ez kifejezésre jut a megfelelő publikációkban, mozgalmakban és intézményekben. Nem meglepő módon az első nacionalistább és konzervatívabb, az utóbbi nyitottabb és kozmopolitább. Legyen itt elég annyi, hogy egyik táborban sem a közös KKE-sors és azonosság ügye áll az érdeklődés középpontjában, lévén, hogy az EU-val kapcsolatos attitűd sokkalta fontosabb a számukra. Mindazonáltal e csoportok mindegyikében tapasztalható bizonyos érdeklődés a közeli országokban zajló folyamatok iránt. Meglepő módon a jobboldal talán még aktívabb is, bizonyság erre a jelenlegi magyar kormány népszerűsége köreikben.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Aleš Debeljak

Európa: végül is a szülőföldünk

1980 júliusában elsőéves egyetemista voltam szülővárosomban, Ljubljanában, amely akkor Jugoszláviához tartozott. Fiatal voltam. Kiegyensúlyozott, derűs és optimista kedélyállapotomban úgy hittem, hogy a dolgok meglehetősen kedvező mederben folynak. A vén kontinens persze megosztott volt, a Nyugatot az amerikaiak gyámolították, a Kelet fölé a szovjetek tartottak védernyőt. Az ország, amelyben éltünk, valahol középen helyezkedett el. Jugoszláviát Tito irányította, aki külpolitikájában az el nem kötelezettség híve volt, belpolitikájában pedig az elnyomást vegyítette engedményekkel. Egyértelműen az engedmények közé tartozott, hogy határaink nyitottak voltak. Ily módon mi, fiatal jugoszlávok feltűnően különböztünk a korunkbéli kelet-európaiaktól, hiszen utazhattunk nyugati országokba. Úticéljainkat rendszerint csak autóstoppal értük el, de mégiscsak szabadon tehettük, ha így akartuk.

Szegények voltunk – ahogyan a fiatal lengyelek, magyarok és csehek is. Mi is, ők is idénymunkákat kerestünk francia szőlőültetvényeken, német gyárakban és svéd halfeldolgozó létesítményekben. Sokan közülünk találtak is ilyeneket. Ezzel azonban ki is merült a köztünk lévő hasonlóságok köre. A kelet-európaiak indítékainak nem volt közük az enyémekhez. ők dezertőrök, emigránsok és a kommunizmus száműzöttjei voltak, az országaikat uraló politikai rezsimektől való, tapintható félelem hajtotta őket.

Ez volt a tegnap Európája.

Engem azokban a napokban hajtott a kíváncsiság, hogy lássam a világot, de minden alkalommal vidáman tértem vissza Ljubjanába. Estéimet az FV diákdiszkóban vagy a Miklošèeva utcai Union Caféban töltöttem, időmet más fiatal írókkal, kritikusokkal és azokkal az örök típusokkal múlattam, akik mindig mindenütt felbukkannak, de senki sem sejti, mivel foglalkoznak. Az éjszaka végén, jó hangulatban, gyakran kötöttünk ki a főpályaudvar peronján, az olcsó sört árusító kioszknál. Ott aztán tovább vitatkoztunk, cigarettáztunk, ittunk, sőt néha még dalra is fakadtunk.

Be kell vallanom, hogy csaknem botfülű vagyok. Félénken és keveset énekeltem, viszont szenvedélyesen és sokat olvastam. Mint lelkes olvasó, mohón jártam a könyvesboltokat a városokban, amelyekbe nyári utazásaim során eljutottam: Bécsben és Triesztben, Amszterdamban és Londonban. Ljubjana könyvesboltjai és könyvtárai sem voltak rosszak. Igaz ugyan, hogy kevesebb akadt belőlük, mint manapság, de akkori kínálatuk a kelet-európai országokban elképzelhetetlen lett volna. Amerikai beatnikeket és francia strukturalistákat, német kritikai marxistákat és dél-amerikai mágikus realistákat, orosz avantgardistákat és cseh száműzötteket olvastunk, magyar másként gondolkodók és külföldre távozott lengyelek műveit bújtuk. És mindezt vagy anyanyelvemre, szlovénra, vagy szerbhorvátra, a jugoszlávok többsége által beszélt (mára nyilvánvalóan kihalt) nyelvre fordítva.

Az olvasás magányos foglalatosság, olvasmányokról beszélni viszont valami egészen más. Mindig izgalmas, ha a társalgók egyike Tomaž Šalamun. Šalamun a legjelentősebb szlovén költő, és „törzsem” messze a legtöbbet fordított alkotója. A nyolcvanas évek elején lettünk barátok, s ma is azok vagyunk. Különösen élénken él emlékeimben, amikor 1982-ben egy alkalommal együtt ebédeltünk az Alkar halvendéglőben, a Ljubjanica folyó partján. Az asztali beszélgetés olyan témákat érintett, amelyek akkoriban élénken foglalkoztattak: a száműzetést, az emigrációt, az idegenséget. Abban az időben érdekeltek az alternatív életrajzok, és az önmagamtól való eltávolodás módszerei. Šalamun évekig élt Amerikában, ahová rendszeresen visszatért. „Vajon miért nem maradt ott?”, tűnődtem. „Miért nem lett amerikai állampolgár?”

„Tito nem Sztálin. Menj haza, fiatalember!” Pontosan ezt tanácsolta Czes³aw Mi³osz Šalamunnak, amikor egy amerikai költészeti fesztiválon találkoztak. Mi³osz 1980-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Nem sokkal ezután szlovénül is olvashattam munkáit. Elkezdtem módszeresen keresni műveit szerbhorvát, valamint különböző amerikai fordításokban. Olvastam Az Issa völgye című megindító regényét, amelyben litvániai gyermekkorának tájait idézi fel, kritikai vizsgálódását a sztálinizmus szociálpszichológiájáról (A rabul ejtett értelem), továbbá kulturális tárgyú esszéit – a leglelkesebben azonban költői munkáit.

Bejártam nagyszerű, hosszú verseinek ködös- erdős vidékeit, majd végigmentem a gyerekkorába vezető ösvényeken: Mi³osz 1911-ben, lengyel köznemesi családban született a litvániai Szetejnie városában, lengyelül írt, az egyetemet Vilnóban végezte, első könyve verseskötet, költészeti folyóiratot alapított, és tevékenyen részt vett a Katasztrofisták irodalmi mozgalmában. Követtem az elfoglalt Varsóba, ahol Mi³osz tagja volt a földalatti ellenállási mozgalomnak, és 1942-ben megjelentette a Legyőzhetetlen dalt (Pieœñ niepodleg³a), náciellenes verseinek gyűjteményét. Barangoltam a Rue Descartes-on Párizsban, a művészet európai fővárosában, ahová sóváran vágyott: ide költözött s itt élt még tíz évig, miután elmenekült a kommunista lengyel diplomáciai szolgálatból. Követtem útjait, melyek a pogány miszticizmuson és egy másként gondolkodó katolicizmuson át vezettek. Az álmodozásnak és a moralizálásnak szenteltem magam – valamint szülőföldem, Európa felfedezésének.

„Szülőföldem, Európa”, „a vidék, ahol születtem, Európa” – magam így próbálom angolra fordítani Mi³osz művének, a Rodzinna Europanak beszédes címét (angol kiadásának borítóján ez állt: Native Realm). A könyvet, mely lengyelül íródott, az emigráció adta ki Párizsban, 1959-ben. A szerző elmélkedéseit tartalmazza a litván tájról, egyetemi éveiről, melyeket vilnói előadótermekben töltött. A nyugati közönség, amely hagyományosan egy kevésbé értékes és egy értékesebb Európáról tud, ezt a könyvet, amely a közös európai otthonról-hazáról-szülőhelyről szól, egzotikus és távoli országból érkezett üzenetként fogta fel. Nem csoda, hogy a francia kiadó ragaszkodott a cím megváltoztatásához. A „native Europe” helyett a szerkesztők „a másik Európa” formulát ajánlották. A változtatás mögött nem pusztán szerkesztői szeszély lappang. „A másik Európa” kifejezés nem egyszerűen pocsék kis országokat jelöl, melyek oly balszerencsések, hogy egyik sem Franciaország. „A másik Európa” az egész Nyugat makacs előítéletének kifejezése.

Történetileg a „másik Európa” lekicsinylő jelentésű. Egy olyan térséget jelöl, amely nem barbár Ázsia, de még nem is civilizált (és ennélfogva nem Nyugat-) Európa. A középkorban vadonként, pusztaságként jellemezték, ubi leones. A felvilágosodás korában Európa vidéki várótermeként emlegették. Ezt a képet utóbb egy erőszakos rezsimek által uralt, tompaagyú emberek lakta, alacsony színvonalú kultúrával rendelkező térség képzete váltotta fel.

1985-ben ebből a másik, de számomra ugyancsak a [tágabb] szülőhazámat jelentő Európából indultam Amerikába. Ott felszálltam egy Greyhound-buszra, és számos megszakítással New Yorkból San Franciscóba utaztam. Hasznavehetetlen egyetemi végzettségemet elcseréltem valami hasznosabbra, bár kevésbé kézzelfoghatóra. Sok dolgot első ízben tapasztaltam meg.

Ez volt az első alkalom, hogy eleven valójában láttam Czes³aw Mi³oszt. A Black Oak Books könyvesboltban történt, a kaliforniai Berkeleyben, ahol Mi³osz irodalmat tanított. Az üzletet zsúfolásig megtöltötték csodálói, csak állóhely maradt. A hőségben nyitott ajtók és hűs szellők gondolatával próbáltuk felfrissíteni magunkat. Ami Mi³oszt illeti, ő erős szláv akcentussal verseinek amerikai angol fordításait olvasta fel. Állt a kicsiny színpadon, a vers ritmusának a két kezével adott fizikai nyomatékot – melyeket máskor imádkozásformán tartott, vagy lapozott velük. A lapok az elhangzó költemények metrumát követve remegtek, én pedig lehunytam a szemem. Finoman, reméltem, hogy észrevehetetlenül, imbolyogtam, próbáltam felvenni egy felvehetetlen szinkron-tempót. Ennyi tökéletesen elég volt nekem. Amikor a felolvasás után hűséges tanítványok csoportja gyűlt a mester köré, én már odakint voltam, s a járdán ballagtam lehullott levelek, gyűrött újságoldalak közt.

Három évvel később posztgraduális hallgató voltam New Yorkban. Šalamun meglátogatott. Azoknak az amerikai egyetemi városoknak a listáján, amelyekben vers-felolvasásokat tartott, Manhattan is szerepelt. Ez volt az elutazása előtti utolsó állomás. Kikísértem a JFK repülőtérre, hogy lássam, amint repülőgépén hazaindul. Bámulatos módon a neonfényes folyosók egyike mentén sorakozó váróhelyiségekben összefutottunk Czes³aw Mi³osz-sal. Mielőtt kinyithattam volna a számat, Šalamun lelkesen bemutatott neki. Rövid beszélgetés kezdődött, hangot adtam mély tiszteletemnek. Soha nem felejtem el, hogyan búcsúzott el Mi³osz: biccentett, és jobb kezének élével megérintette barna, ellenzős sapkáját.

Ugyanilyen sapkát viselt egy Európáról szóló írókonferencián, amelyre 1994-ben, az észak-lengyelországi Kransgrunda-birtokon – születésének helyén – került sor. Kedvesen emlékezett rám, és azonnal megajándékozott egy könyvvel. Egy sötétkék, csaknem fekete töltőtollal dedikálta nekem az általa szerkesztett, A Book of Luminous Things című versantológiát. A könyvet Krakkóban adták ki, ahol Mi³osz a hidegháború után élt. Ott is halt meg 2004. augusztus 14-én.

2014 júliusát írjuk, már nem vagyok fiatal. Egyetemi éveim régen véget értek. Korántsem meglepő módon, azaz melankolikus és borúlátó szemmel figyelem a ma egyetemistáit. Látom az egyetlen, egységes és szabad Európa gyermekeit. Akadálytalanul utaznak, akárcsak keleti és nyugati kortársaik. Senki sem kényszerül száműzetésbe politikai rendszerektől való félelemből (kivéve persze a fehéroroszországiakat). Nem korlátozza őket ideológiai cenzúra. Azt olvasnak, amit csak akarnak. Szabadon kereshetnek nyári vagy idénymunkát. Bármiféle munkát. Legtöbbjük hiába keres.

Ez a mai Európa – ahová születtünk.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.