A bőröndünk gondosan ki van dekorálva tarka címkékkel: „Nürnberg”, „Stuttgart”, „Köln” – sőt „Lido” (bár ez az egy csalás). Napbarnított bőr, bíbor hajszálerek hálója, csinosan nyírott fekete bajusz, szőrös orrlyukak. Szuszogva vesszük a levegőt, miközben egy emigráns lap keresztrejtvényével kísérletezgetünk. Egyedül ülünk a harmadosztályú kupéban – egyedül, ezért aztán unatkozunk.

Ma este megérkezünk a kéjek kis városába. Ó, a cselekvés szabadsága! Az üzleti utak illata! Egy arany hajszál a zakó ujján! Ó, asszony, Aranyom a neved! Így hívtuk a Mamát, később a feleségünket, Kátyát is. Pszichoanalitikus tény: minden férfi egy Ödipusz. Legutóbbi utunkon háromszor csaltuk meg Kátyát, és az egész összesen harminc márkánkba került. Furcsa dolog: ahol laksz, minden nő borzasztóan néz ki, egy idegen városban azonban olyan gyönyörűek, mint az antik hetérák. Még édesebb tud lenni azonban egy véletlen találkozás eleganciája: maga profilból arra a lányra emlékeztet, akinek a kedvéért évekkel ezelőtt… Egyetlen éjszaka után úgy válunk el, mint két hajó… Még az is előfordul, hogy a hölgy orosz. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Konsztantyin… A családnevet jobb, ha elhagyjuk. Vagy találjunk ki egyet? Obolenszkij. Igen, rokonok.

Fogalmunk sincs, ki lehet ez a híres török tábornok, hat betű, és nem tudjuk megfejteni, ki a repülés atyja, vagy mi ez az amerikai rágcsáló. A tájat bámulni se valami szórakoztató. Mezők. Egy út. Nyírott nyírek. Falusi lyányka, nem rossz, fiatal.

Kátya a tipikus jó feleség. Hiányzik belőle minden szenvedély, viszont remekül főz, minden reggel megmossa a karját vállig, amellett nem egy nagy ész, következésképp nem is féltékeny. Amilyen pompás széles a medencéje, meglepő, hogy immár másodszor hozott világra halva született gyermeket. Gürcölős évek. Folyton kapaszkodni kell. Az üzlet egy rémálom. Hússzor megizzadsz, mire elsózol valamit. A jutalékot meg cseppenként kell kisajtolni. Istenem, micsoda gyönyörűség lenne elhenteregni egy aranyhajú, formás kis bestiával egy parádésan kivilágított szállodai szobában… Tükrök, orgiák, néhány pohárka snapsz. Még teljes öt óra az út. Tudott dolog, hogy a vonatozás különösen rágerjeszti az embert. Én aztán rá vagyok. Végtére is, akárki akármit mond, a legfőbb az életben az egészséges romantika. Nem vagyok képes az üzletre összpontosítani, ha nem elégítem ki romantikus vágyaimat. Szóval, a tervem a következő: kiindulási pont a kávéház, amelyikről Lange beszélt. Na már most, ha ott nem találok semmit…

Sorompó, raktár, nagy állomásépület. Utazónk leereszti az ablakot, és szétvetett könyökkel kihajol rajta. A peronon túl néhány hálókocsi alól gőz szivárog. A pályaudvar magas üvegkupolája alatt alig kivehetően galambok röpködnek ide-oda. Virslit tessék, szopránban, sört, baritonban. Egy lány, melle fehér gyapjúpulóverben, egy fiatalemberrel beszélget, csupasz karját a háta mögé dugja, billeg kissé, táskájával a fenekét ütögeti, aztán a mellére fonja a karját, tipródik, táskáját a hóna alá dugja, fürge ujjait apró roppanó hang kíséretében bedugja fényes fekete öve mögé; csak áll, és nevet, és néha búcsúzó mozdulattal megérinti a fiatalembert, aztán tovább billeg és riszálja magát: napbarnított bőr, feltornyozott frizura, amely födetlenül hagyja a fülét, mézszín felső karján kimondottan izgató karcolás. Nem néz felénk, de sebaj, hagyja, hogy fixírozzuk. A feszült, mohó tekintet sugarában vibrálni kezd, és már-már áttetszővé válik. Még egy pillanat, és láthatóvá lesz mögötte a háttér – egy szemétláda, egy plakát, egy pad; ám ekkor, sajna, kristálylencsénk visszatér normál állapotába, minden elmozdul, a fiatalember felugrik a következő kocsiba, a vonat rándulva megindul, és a lány elővesz egy zsebkendőt a táskájából. Ahogy hátrasiklás közben elhalad az ablak alatt, Konsztantyin, Kosztya, Kosztyenyka három gyönyörteljes csókot küld a tenyerével, de a tisztelgés észrevétlen marad: a lány a ritmikusan lengetett kendőjével elúszik a messzeségbe.

ő becsukta az ablakot, megfordult, és kellemes meglepetéssel vette észre, hogy bűvölő mesterkedése közben a fülke megtelt: három férfi ült bent, újságot olvasva, a távolabbi sarokban pedig egy púderes arcú kis barna. Zselatinszerű áttetsző kabátot viselt, mely talán ellenáll az esőnek, de nem egy férfitekintetnek. Illedelmes humor és korrekt szemlegeltetés – ez a jelszavunk.

Tíz perccel később már elmélyült beszélgetésben volt az ablak mellett szemközt ülő, gondosan öltözött idős úrral; az ürügyként szolgáló téma egy gyárkémény képében úszott el az ablak alatt; megemlíttetett néhány statisztikai adat, s a két férfi egyaránt melankolikus iróniát tanúsított az ipari termelés kilátásai iránt; időközben a sápadt hölgy fonnyadt nefelejcscsokrot tett a polcra, elővett az úti táskájából egy képes magazint, és felületes olvasásba mélyedt, amelyen átdereng a mi hízelkedő hangunk, közhelyes szövegünk. A másik utas is csatlakozott hozzánk: megnyerően kövér volt, kockás buggyos nadrágot viselt, melynek szára zöld harisnyája alá volt tűrve; a sertéstenyésztésről beszélt. Minő jó jel: ahová nézel, a hölgyike megigazgat magán mindent. A harmadik férfi, egy öntelt emberkerülő, az újságja mögé bújt. A következő megállónál az iparos és a sertésszakember leszállt, az emberkerülő elvonult az étkezőkocsiba, a hölgyike pedig átült az ablak mellé.

Vegyük leltárba pontról pontra. Gyászos szem, élveteg ajkak. Első osztályú láb, műselyem harisnya. Mi a jobb: egy tapasztalt szexi harmincas barna, vagy egy butuska fiús aranyszőke baba? Ma az előbbi, holnap meg majd meglátjuk. De nézzük tovább: a kabát zselatinján gyönyörű mezítelen test sejlik át, mint najád a Rajna sárga vízében. Görcsös mozdulattal feláll, leveszi az esőkabátot, de alóla csupán kerek pikégalléros, bézs színű ruha kerül elő. Igazítsd meg. Így.

– Májusi idő van – szól nyájasan Konsztantyin – a vonatban meg még mindig fűtenek.

A hölgy bal szemöldöke feljebb húzódik.

– Tényleg meleg van, én pedig halálosan fáradt vagyok. Lejárt a szerződésem, és most utazom haza. Mindenki ivott az egészségemre – a pályaudvaron príma büfé van. Túl sokat ittam, de én soha nem rúgok be, csak elnehezül a gyomrom. Az élet egyre nehezebb, több virágot kapok, mint pénzt, most nagyon rám fér egy hónap pihenés; azutánra már van másik szerződésem, de persze félretenni lehetetlenség. Az a pocakos alak, aki az előbb kiment, ocsmányul viselkedett. Hogy megbámult! Úgy érzem, mintha már időtlen idők óta ülnék ezen a vonaton, és annyira vágyom, hogy végre hazaérjek az én cuki kis lakásomba, távol ettől a nyüzsgéstől, a sok fecsegéstől, a sok marhaságtól.

– Engedje meg, hogy felajánljak magának egy alkalmatosságot, ami enyhíti a kellemetlenségeket – szólt Kosztya.

Azzal előhúzott a feneke alól egy négyszögletes, felfújható párnát, amelynek gumiját pettyes szaténhuzat borította – ezt mindig magával hordta a lapos, kemény, aranyeres utazásain.

– És maga? – kérdezte a hölgy.

– Megleszek, megleszek nélküle. Kérem, álljon fel egy pillanatra. Pardon. Most foglaljon helyet. Puha, igaz? Utazás közben az a fertályunk különösen érzékeny.

– Köszönöm – mondta a hölgyike. – Nem minden férfi ilyen figyelmes. Eléggé lefogytam az utóbbi időben. Ó, milyen kellemes! Mintha másodosztályon utaznék.

– Galanterie, Gnädigste – mondta Kosztyenyka. – Ez velünk született tulajdonságunk. Igen, külföldi vagyok. Orosz. Mondok egy példát: egy nap az apám sétálni indult a birtokon egy régi cimborájával, egy híres tábornokkal. Egyszer csak szembe jött egy parasztasszony, tudja, egy olyan kis anyóka, rőzseköteggel a hátán, és az apám levette a kalapját. A tábornok meglepődött, mire apám azt mondja: „Csakugyan azt szeretné, méltóságos uram, hogy egy egyszerű paraszt udvariasabb legyen egy nemes embernél?”

– Ismerek egy oroszt – biztos vagyok benne, hogy maga is hallotta a nevét – hogy is hívják? Baretski… Baratski… Varsóból. Most patikája van Chemnitzben. Baratski… Baritski. Biztos ismeri, nem?

– őszintén szólva, nem. Oroszország hatalmas. Egyedül a mi családi birtokunk akkora volt, mint a maguk egész Szászországa. Mind odalett, mindent felégettek. A tűz fénye hetven kilométerre is ellátszott. A szüleimet a szemem előtt mészárolták le. Magam egy hűséges cselédnek köszönhetem az életemet, aki a törökországi hadjárat veteránja volt.

– Rettenetes – mondta a hölgy –, igazán rettenetes!

– Hát, igen, de megedzi az embert. Én parasztlánynak öltözve szöktem meg. Nagyon helyre kislyány voltam. A katonák folyton kikezdtek velem. Különösen egy ronda barom… Volt aztán egy roppant mulatságos esetem.

Elmesélte.

– Pfuj! – fintorodott el a hölgy, de mosolygott.

– Aztán jött a vándorlások kora, egy csomó szakma. Képzelje, még cipőtisztító is voltam – álmomban pedig láttam a kertünknek azt a sarkát, ahol egy öreg szolga fáklyafény mellett elásta a családi kincseket… Volt köztük, emlékszem, egy briliánsokkal teletűzdelt kard…

– Mindjárt visszajövök – mondta a hölgyike.

Még nem hűlt ki a párna, amikor jött, visszaült rá, és kedélyes bájjal keresztbe vetette a lábát.

– Aztán volt két rubin, ekkorák, egy csomó részvény egy arany ládikában, az apám vállrojtjai, egy fekete gyöngysor…

– Hát igen, sokan tönkrementek manapság – sóhajtotta a hölgy, és megint felvonta a bal szemöldökét. – Én is sok viszontagságon mentem keresztül. Férjnél voltam, borzalmas házasság volt, a végén azt mondtam magamnak: elég! A magam módján akarok élni. Majdnem egy éve nem vagyok beszélő viszonyban a szüleimmel. Az öregek, tudja, nem értik meg a fiatalokat – és ez nagyon nyomaszt. Néha ott megyek el a házuk előtt, elábrándozom, hogy most bemegyek – egyébként a második férjem most, hála istennek, Argentínában van, abszolút gyönyörű leveleket ír, de én soha nem megyek vissza hozzá. Volt még valakim, egy gyárigazgató, nagyon komoly ember, imádott, azt akarta, hogy szüljek neki gyereket, a felesége is olyan aranyos volt, olyan melegszívű – sokkal öregebb, mint ő –, olyan jóban voltunk hármasban, nyáron csónakázni jártunk, de aztán elköltöztek Frankfurtba. Vagy vegyük a színészeket – olyan remek, vidám emberek –, olyan kameradschaftlich velük, nem nyaggatják az embert, hogy gyerünk, most mindjárt, de azonnal…

Eközben Kosztya magában így elmélkedett: Ismerjük ezeket a szülőket, meg gyárigazgatókat. Mesebeszéd. Viszont nagyon csinos. A melle, mint két kismalac, a csípője karcsú. Láthatóan szeret inni. Rendeljünk sört az étkezőből.

– Aztán egy idő után feltörtem, kerestem egy rakás pénzt. Négy bérházam volt Berlinben. Csakhogy az ember, akiben a legjobban megbíztam, a barátom, a társam, rászedett… Fájdalmas emlék. Elvesztettem a vagyonomat, de az optimizmusomat nem, és most, hála istennek, a válság ellenére megint… Apropó, hadd mutassak magának valamit, nagyságos asszonyom.

A felvágós címkékkel teleragasztott bőröndben (egyéb csicsás cikkek között) lapult néhány roppant divatos, retikülbe való kézitükör. Nem kerek, nem is szögletes, hanem Phantasie formájú: virág, pillangó, szív. Közben meghozták a sört. A hölgyike meggusztálta a tükröcskéket, megnézte magát bennük; a fülkében visszfények cikáztak. A sört úgy hajtotta fel, mint egy baka, aztán a keze fejével letörölte a habot narancsvörösre festett ajkáról. Kosztyenyka szeretetteljes mozdulatokkal eltette a mintadarabokat a bőröndbe, és visszatette a polcra. Na, akkor lássunk neki.

– Tudja, ahogy így nézem magát, az az érzésem, mintha már találkoztunk volna valamikor. Maga elképesztően hasonlít egy lányra – meghalt, szegény, tüdőbajban –, akibe olyan szerelmes voltam, hogy majdnem főbe lőttem magam miatta. Hát igen, mi oroszok szentimentális bolondok vagyunk, de higgye el, képesek vagyunk olyan szenvedélyesen szeretni, mint egy Raszputyin, és olyan naivan, mint egy gyermek. Maga is magányos, én is magányos vagyok. Maga is szabad, én is szabad vagyok. Ki tilthatná meg, hogy eltöltsünk pár kellemes órát egy rejtett szerelmi fészekben?

A hölgy ígéretesen hallgatott. Kosztyenyka felállt, és odaült mellé. Nevetgélve, térdeit egymáshoz ütögetve, tenyerét dörzsölve, dülledt szemmel bámulta a hölgyike profilját.

– Maga hová utazik? – kérdezte a hölgy. Kosztyenyka megmondta.

– Én pedig N-be tartok – közölte amaz, és megnevezett egy sajtgyártásáról híres várost.

– Nos, akkor most magával tartok, és holnap utazom tovább. Nem merek semmit ígérni, nagyságos asszonyom, de minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, sem maga, sem én nem fogjuk megbánni.

Mosoly, felvont szemöldök.

– Maga még a nevemet sem tudja.

– Ó, mit számít, mit számít? Miért kell név az embernek?

– Azért mégis – nyújtott át a hölgy egy névjegykártyát: Sonja Bergmann.

– Én meg egyszerűen Kosztya vagyok. Kosztya, és kész. Szólítson Kosztyának, rendben?

Elragadó nő! Ideges, hajlékony, érdekes asszony! Fél óra múlva ott leszünk. Éljen az Élet, a Boldogság, a Makkegészség! A kölcsönös gyönyörök hosszú éjszakája! A gyengédségek teljes választéka! Szerelmes Herkules!

Az emberkerülőnek mondott alak visszajött az étkezőkocsiból, és a flörtöt fel kellett függeszteni. A hölgy elővett a táskájából néhány fényképet, és sorra megmutatta őket:

– Ez a lány a barátnőm. Ez a nagyon aranyos fiú az öccse, a rádiónál dolgozik. Jaj, ezen pocsékul nézek ki. Ez a lábam. És ez? Megismer rajta? Cilinder és szemüveg van rajtam. Cuki, nem?

Lassan megérkezünk. A kis párna, nagy hálálkodások mellett, visszaadatik. Kosztya kiengedi belőle a levegőt, és becsúsztatja a bőröndbe. A vonat fékez.

– Hát akkor minden jót – mondja a hölgyike.

Kosztyenyka erélyesen és vidáman felkapja és kicipeli mindkét csomagot: a hölgy vulkánfíber kofferét, és a saját tekintélyes bőröndjét. Az üvegtetejű pályaudvart három poros napsugár döfi át. Az álmos emberkerülő és az elfelejtett nefelejcs továbbutazik.

– Maga megőrült – nevet a hölgyike.

Kosztyenyka leadta a bőröndjét a csomagmegőrzőbe, de előbb kivett belőle egy pár összehajtható papucsot. A taxiállomáson egyetlen kocsi állt.

– Hová megyünk? – kérdezte a hölgyike. – Egy vendéglőbe?

– Majd magánál eszünk valamit – mondta a rettenetesen türelmetlen Kosztya. – Sokkal meghittebb lesz. Szálljunk be. Meglátja, jobb lesz. Remélem, a sofőr fel tud váltani egy ötvenmárkást. Csak nagy címleteim vannak. Nem, egy pillanat, van valami apróm. Gyerünk, gyerünk, mondja a címet.

A kocsiban benzinszag terjeng. Nem szabad elrontanunk a gyönyörűséget holmi futó érintések aprópénzével. Mikor szállunk már ki végre? Micsoda egy barátságtalan város. Na, mi van már! Ez a feszültség tűrhetetlen! Ezt a céget ismerem. Na, végre, megérkeztünk.

A taxi beállt egy zöld redőnyös, szénfekete ház előtt. A negyedik lépcsőfordulóban a hölgyike megállt, és megkérdezte:

– Na, és mi van, ha van nálam valaki? Honnan tudja, hogy egyáltalán beengedem magát? Mi az ott az ajkán?

– Náthakiütés – felelte Kosztya. – Egyszerű náthakiütés. Na, mi van, nyissa már ki az ajtót. Felejtsünk el mindent a világon. Gyorsan. Nyissa ki.

Beléptek. Előszoba, nagy szekrénnyel, konyha, kis hálószoba.

– Nem, várjon – kérte a hölgyke. – Éhes vagyok. Előbb vacsorázzunk meg. Adja ide azt az ötven márkást, egy füst alatt fel is váltom.

– Jól van, csak siessen, az isten szerelmére – mondta Kosztya a tárcájában kotorászva. – Nem kell váltania. Itt egy guszta tízes.

– Mit szeretne, hogy vegyek?

– Akármit, amit akar. Csak könyörgök, siessen.

A nő elment, de mindkét kulccsal rázárta az ajtót. Elővigyázatos. De hát mit lehetne itt találni? Semmit. A konyha közepén hanyatt vetődve, barna lábacskáit szétvetve döglött svábbogár feküdt. A hálószobában egyetlen szék és egy csipkével letakart faágy volt. Az ágy fölé pufókképű, göndör férfi fényképe volt odaszögezve a foltos falra. Kosztya leült az egyetlen székre, és egy szempillantás alatt kicserélte mahagóni vörös cipőjét a puha papucsra. Aztán sietve ledobta a zakóját, lecsatolta lila nadrágtartóját, levette a keménygallérját. Vécé nem volt, ezért gyorsan elvégezte a dolgát a konyhai mosogatóba, aztán megmosta a kezét, és megvizsgálta a tükörben az ajkát. Egyszerre csengettek.

Lábujjhegyen az ajtóhoz sietett, és fülét a kulcslyukhoz tapasztotta, de nem hallott semmit. Az ajtó előtt álló valaki újra meghúzta a csengőt, hallani lehetett a rézgyűrű koppanását. Nem érdekes – akkor se tudnánk beengedni, ha akarnánk.

– Ki az? – kérdezte Kosztya behízelgőn, az ajtón keresztül.

– Bocsánat, Bergmann-né már hazaérkezett? – tudakolódott egy repedtfazék-hang.

– Még nem – felelte Kosztya. – Miért?

– Baj van – mondta a hang, és várakozón elhallgatott. Kosztya is várt.

– Nem tudja, mikor ér vissza a városba? – folytatta a hang. – Nekem azt mondták, hogy ma vissza kell érnie. Maga Seidler úr, ugye?

– Miről van szó? Átadom az üzenetet.

Az ismeretlen megköszörülte a torkát, aztán mintha telefonon beszélne, bemutatkozott:

– Franz Loschmidt vagyok. Bergmann-né nem ismer, de kérem, mondja meg…

Újabb szünet, aztán bizonytalan kérés:

– Talán beengedhetne?

– Nem érdekes – szólt ki Kosztya türelmetlenül. – Majd én átadok mindent.

– Az apja a halálán van, nem éli túl ezt az éjszakát. Szélütés érte az üzletben. Mondja meg Bergmann-nénak, amint megjön. Mit gondol, mikor ér haza?

– Hamarosan – felelte Kosztya. – Hamarosan. Megmondom neki. Viszontlátásra.

Néhány távolodó lépés után a lépcsőházban csend támadt. Kosztya az ablakhoz ugrott. Egy nyurga fiatalember – a halálhír hozója – vágott át az úttesten, esőköpenyben, födetlen fővel, füstszürke, rövidre nyírt hajjal, és eltűnt a sarkon. Néhány másodperccel később, egy másik irányból előtűnt a hölgyike, kezében tömött szatyorral.

Megzörrent a felső zár, aztán az alsó.

– Hú! – fújt a hölgy, amint belépett. – Mi mindent összevásároltam!

– Később, később – kiáltotta Kosztya. – Majd utána vacsorázunk. Gyerünk gyorsan a hálóba. Felejtse el azokat a zacskókat, könyörgök.

– Enni akarok – ellenkezett amaz nyafogva, rácsapott Kosztya kezére, és bevonult a konyhába. Kosztya követte.

– Marhasült – mutatta a hölgy. – Fehér kenyér. Vaj. A mi híres sajtunk. Kávé. Fél üveg konyak. Ó, uramisten, hát nem tud várni? Engedjen már, ez illetlenség.

Kosztya azonban odaszorította a konyhaasztalhoz, a hölgyike tehetetlenül kacarászott, Kosztya körme belekapaszkodott a zöld selyembugyi zsinórjába, és az egész nagyon félresikerülten, kényelmetlenül és elkapkodva véget is ért.

– Pfuj! – szólalt meg a nő, mosolyogva.

Na, ez nem érte meg a vesződést. Alázatosan köszönjük az ilyen élvezetet. Tiszta erőpocsékolás. Már nem vagyok ifjúságom virágában. Szinte gusztustalan. Az izzadt orra, az a hervatag képe. Legalább megmosta volna a kezét, mielőtt megfogdossa az ennivalót. Mi az a szádon? Ezt a pimaszságot! Még meglátjuk, ki kapja el kitől, és mit. Na, mindegy. Nincs mit tenni.

– Vett szivart nekem? – kérdezte.

Az asszony épp késeket és villákat vett elő a kredencből, ezért nem hallotta.

– Hol a szivarom? – ismételte Kosztya.

– Jaj, bocsánat. Nem tudtam, hogy szivarozik. Leszaladjak, hozzak?

– Hagyja, majd én magam – felelte gorombán, bement a hálószobába, felvette a cipőjét és a kabátját. A nyitott ajtón át látta, amint az asszony bájtalan mozdulatokkal megteríti az asztalt.

– A trafik itt van mindjárt a sarkon – énekelte az asszony, kiválasztott egy tálat, és szeretetteljes gonddal elrendezte rajta a hideg, rózsás sülthús-szeleteket, amit jó ideje nem engedhetett meg magának.

– Hozok valami süteményt is – mondta Konsztantyin, és kiment. „Süteményt, tejszínhabot, egy fél ananászt, meg likőrös drazsét” – tette hozzá magában.

Ahogy kiért az utcára, felnézett az asszony ablakára (az ott, ahol a kaktusz van, vagy a következő?), befordult jobbra, elhaladt egy bútorszállító kocsi mellett, kis híján egy kerékpáros elé lépett, öklével meg is fenyegette. Aztán egy kis közpark következett, meg valami kő emlékmű, valami Herzog. Még egyszer befordult, és az utca legvégén, háttérben egy viharfelhővel, a lemenő nap rikító fényétől megvilágítva megpillantotta a templomot, amely mellett emlékezete szerint az autó elhaladt. Innen egy ugrás volt az állomás. Negyed óra múlva indult a következő alkalmas vonat: ebben a tekintetben legalább, a szerencse mellé pártolt. Kiadások: csomagmegőrző 30 pfennig, taxi 1,40, a nőnek 10 márka (5 elég lett volna). Más egyéb? Ja, igen, a sör, 55 pfennig, a borravalóval. Összesen 12 márka 25 pfennig. Tiszta hülyeség. Ami a rossz hírt illeti, a nő előbb-utóbb megtudja. Megspóroltam neki néhány szomorú percet a halálos ágy mellett. Talán küldhetnék egy üzenetet neki innen. De elfelejtettem a házszámot. Nem, emlékszem: 27. Na, mindegy, el is felejthettem. Nem vagyok köteles emlékezni. El tudom képzelni, micsoda cirkusz lett volna, ha mindjárt megmondom neki! Vén ringyó. Nem, kérem, mi csak a kis szőkéket szeretjük – ezt tessék megjegyezni egyszer és mindenkorra.

A vonat zsúfolt, a hőség fullasztó. Valami izé van, se éhesek, se álmosak nem vagyunk igazából. De majd ha eszünk egy jót, és kialusszuk magunkat, az élet megszépül megint, és majd szólnak az amerikai hangszerek a kávéházban, amelyikről Lange cimbora beszélt. Aztán egyszer majd, sokára, meghalunk.

FORDÍTOTTA SOPRONI ANDRÁS