Gavrilo Princip lábnyomai1

Alig két évvel az első világháború után felemelő ünnepségre került sor Terezínben, az új csehszlovák államban: hazavitelük előtt hősöknek kijáró búcsúztatót tartottak a szarajevói merénylők exhumált földi maradványainak. S a középkor óta első ízben a haza a bosnyákok számára nem idegen hatalom által kormányzott entitást jelentett, hanem tagságot egy délszláv államban. Gavrilo Princip és merénylőtársai ugyan nem számítottak világháborúra, amikor összeszövetkeztek Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös ellen, eszményeiket mindenesetre sikerült megvalósítaniuk. Igaz, közben sokmillió ember lelte halálát.

A valóság természetesen bonyolultabb, mivel az egyesült délszláv államért folyó küzdelmet, amely a tizenkilencedik században vette kezdetét, semmiképpen sem könnyítette meg a gyilkosság és a huszadik század nyitányát jelentő háború. Valóban, sok horvát és bosnyák a szerbek elleni erőszakkal reagált a főherceg halálára, mivel pedig a Szerbiát feldúló hadseregekben délszlávok is harcoltak, a politikai egység megteremtése gyakran lehetetlennek tűnt. A jugoszlavista agitáció bizonyosan folytatódott a háború alatt is, azonban ami végül győzelemre vezette, az paradox módon a vereség volt. Amikor az újjáélesztett szerb haderők Habsburg-területekre léptek, a horvát parlament átadta hatalmát a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának. 1918. december 1-jén a szerb régens bejelentette a déli [szerb-horvát-szlovén] szláv királyság létrejöttét.

Miközben a Habsburg Monarchia jugoszlavistái és a szerb nacionalisták is közös államot akartak, remélték, hogy ezt „saját történelmi programjaik keretei közt érik el”.2 Ehelyett szerb túlhatalom érvényesült „egy olyan egyesítés során, amely még azok elvárásainak sem felelt meg, akik szövetségi államszervezetet akartak”.3 Valamennyi fontos katonai és kormányzati funkció szerb kézben, a szerb fővárosban maradt, és a szerb király uralkodói ellenőrzése alatt állt. „Olyan kezdet volt ez”, írja Margaret MacMillan, „amelyből Jugoszlávia soha nem gyógyult fel”.4

A szerb szupremácia aligha lehetett a jugoszlavisták többségének ideálja, szerepük azonban jócskán túlment a politikán. Olyan nemzeti víziót alakítottak ki, amely egyetlen jugoszláv kultúrává gyúrta össze a délszláv népeket. A háború során a jugoszlavisták oly erővel propagálták a multikulturális eszmét, hogy mint Andrew Wachtel írja, 1917 végére a publikációk többsége a jugoszláv egységet részesítette előnyben.5 Jelen cikk szempontjából döntő fontosságú Wachtel tanulmánya, amelyben azt taglalja, hogy a jugoszlavizmus (a jugoszláv eszme) kulturális vállalkozói miként igyekeztek beoltani a délszlávokat „az egyetlen nemzethez tartozás horizontális tudatával”. Amikor ugyanis szemügyre veszi az olyan folyamatokat, mint a jugoszláv művészeti és irodalmi kánon kialakítása, emlékeztet bennünket arra, hogy a nemzetek elsősorban mint kulturális alkotások, nem pedig mint politikai aktusok sikeresek vagy buknak meg. Még ha a háború befolyásolta is a délszláv egységért folyó hosszú küzdelem kimenetelét, minden nemzeti vállalkozás „kitalált” elemei – a standardizált nyelv, illetve a történelem és a szokások egységesítését célzó erőfeszítések – megmaradnak kulturálisnak.

Így az a tény, hogy az első jugoszláv állam a szerbeket juttatta előnyökhöz, a jugoszlavizmus tudósainak szemében nem a végítélet előjele volt. A politikusok a kulturális szférát általában békén hagyták. Másként hogyan engedhette volna meg az autoriter királyság – amelynek szüksége volt arra, hogy fenntartsa saját belső békéjét, s közben megőrizze nemzetközi pozícióit is – prominens állampolgárainak és országos lapjának, hogy dicsőítsenek egy gyilkosságot, amely etnikumok közötti erőszakhoz vezetett, s amelyet mindenkor összekapcsolnak majd a világháborúval? Milyen szerepet játszott hát Gavrilo Princip emlékének megidézése a múlt század során kibontakozott jugoszláv drámában?

Jugoszlávia létrejöttének pillanatától fogva a szarajevói merényletet a jugoszlavisták heroikus, nemzetiségek, nemzetek, vallások és történelem feletti felszabadítási narratívába foglalták. S vajon hogyan reagáltak a jugoszláv rezsimek és a poszt-jugoszláv elitek ezekre az erőfeszítésekre, melyeknek célja a főherceg ellen elkövetett politikai gyilkosság kollektív kulturális emlékezetének alakítása volt? Mivel a bosnyákok helyi tiltakozása katalizátorává lett egy globális kataklizmának és mindannak, amit a háború, Jugoszláviát is ideszámítva, előidézett, a szarajevói gyilkosság lényegileg testesíti meg azt, amit Pierre Nora „alapító” eseménynek nevez – azaz olyasfélének, „amelyet az utókor visszatekintve a kezdetek nagyszerűségével ruház fel…” Ebben a cikkben a merényletet Norát követve „emlékezethelyként” (lieu de mémoire) kezelem.

Az emlékezet ambivalenciái: a jugoszláv királyságok

Gavrilo Princip, Nedeljko Èabrinoviæ és Trifko Gabež terezíni sírjainak felfedezését az osztrák-magyar hatóságok el akarták kerülni (a kihantolásukról nem is beszélve), tartva attól, hogy akadnak majd, akik meg akarják teremteni a merénylők mártírkultuszát. Ezért úgy rendelkeztek, hogy az őrök hagyják jelöletlenül a sírokat. Egyikük, František Lebl cseh nacionalista azonban rajzolt egy térképet a helyszínről, és a háború után értesítette a zágrábi csehszlovák konzulátust. Utóbb ezt írta a maradványok Szarajevóba szállításával megbízott bosnyák bizottságnak: „Soha, álmomban sem hittem, hogy nekem jut majd a feladat…, hogy ebben a végső tisztességben részesíthessem Gavrilo Principet”.6

Hamarosan gyűjtés kezdődött, fedezendő az összes tettestárs, köztük az összeesküvés vezetője, Danilo Iliæ földi maradványai átszállításának költségeit. Közben a terezíni hatóságok exhumáltatták és fémkoporsókban helyeztették el a holttesteket. „A szarajevói tett”, írta egy cseh zsurnaliszta, Terezínt „együttes börtönünkből… közös felszabadulásunk jelképévé változtatta.”7 Ugyanígy bővelkedik dekoratív elemekben a boszniai szerb Stevan Ëakula visszaemlékezése a maradványok átszállításának ceremóniájáról (1920. július 1.): „soha még csak hasonlót sem éreztem, mint amikor a drapériákkal bevont emelvényhez közeledtem, rajta azoknak a maradványaival, akiknek férfiasságát és odaadását olyannyira csodáltam. Vajon te fekszel a megfeszített megváltó-szenvedő Krisztus [keresztje] alatt, Gavrilo Princip, a mesteri lövész, aki egy ügyesen elrejtett revolver egyetlenegy golyójával elvágtad a hatszáz éves Habsburg-dinasztia torkát?”8

Érdekes összehasonlítanunk Ëakula beszámolóját a merénylők „hazatéréséről Szülőhazájukba” azzal az ömlengéssel, amely a főherceg és Zsófia hazaszállításáról szólt. Paul Höger ezredest „néma, mély gyászra” indította a halott házaspárt szállító, Bosznián valójában feltűnés nélkül áthaladó vonat látványa. Ëakula ezzel szemben „ünnepélyes és kegyelettől áthatott” tömeget látott, amely „az elhunyt hősök diadalmenetét köszöntötte” – s ez igencsak különbözött az 1914-es júniusi állapotoktól, amikor is a szerbellenes erőszak kitörése további áldozatokat szedett…9

Több tudós is állítja, hogy ami a bosznia-hercegovinai etnikumközi gyűlölködést illeti, a nyitányt azok a szerbek elleni támadások jelentették, amelyekre a merénylet után került sor. Horvátországban pedig a gyilkosság olyan erőszakhullámot váltott ki, hogy szükségállapotot vezettek be. Miután a horvátok erős ellenállást fejtettek ki a magyar fennhatósággal szemben, a kegyes, magyarellenes főherceggel ők nyerhették volna a legtöbbet. Így aztán sokan „aljas csalásként” utasították vissza a tényt, hogy egy közülük való – Ivan Kranjèeviæ – is volt az összeesküvők közt. Horvát egyházi személyiségek megvetésüket fejezték ki „a vérszomjas szerbek” iránt, akik „eladják hazánkat”; Ivan Šariæ püspök a főhercegért bemutatott gyászmisén Ferenc Ferdinándot „kemény és erős hősként… a horvát nép őrangyalaként” emlegette.10

Az új államnak, jóllehet nagyobb politikai részvételt kínált a horvátoknak, soha nem sikerült kibékítenie őket saját centralista intézményeivel. A Szerb-Horvát Királyságban elismerték a szerbek, horvátok és bosnyákok nemzeti identitását, az etnikai nézetkülönbségek mégis fennmaradtak. 1921-ben a baloldali Zvono ekként vélekedett: „ha [a merénylők] egészen véletlenül életben volnának, ismét csak a társadalmi felszabadulás eszméjéért élnének, és meg is halnának érte”. Öt évvel később a Nova Evropa keményen támadta Pašiæot és Radikális Pártját, mert nem ragaszkodott a jugoszlavista eszméhez, amelyért az Ifjú Bosnyákok küzdöttek.11 A feszültségek a parlamentben 1928 márciusában tetőztek, amikor Stjepan Radiæ horvát pártvezér felrótta „egy maroknyi fanatikusnak”, [hogy] „manapság mindent lerombolnak!” Radiæ természetesen a szarajevói merénylőkre utalt. Az erre következő felzúdulás során az egyik képviselő „a népi törekvések valódi értelmezőinek” nevezte őket. Néhány hónappal később a Nemzetgyűlésben egy másik honatya egy lövéssel súlyosan megsebesítette Radiæot, de az még halála előtt megtudhatta, hogy merénylője bizonyos szerb körökben „csaknem akkora hősnek” számít, mint Gavrilo Princip.12

A kormányzat okosan távol tartotta magát a kulturális ügyek többségétől, így a merénylők felmagasztalását célzó erőfeszítésektől is. A két világháború közti időszakban Belgrádban vagy Szarajevóban egyetlen utcát sem neveztek el Gavrilo Principről, s bár helyben így tudják, hivatalosan a szarajevói Latin-hidat sem nevezték el soha a merénylőről. A rezsim ráadásul nem kényeztette el az összeesküvők családjait sem, Princip barátait pedig rendőri megfigyelés alatt tartotta. R. W. Seton-Watson felpanaszolta, hogy a király ugyanakkor nem sokat tett annak megakadályozására, „hogy Gavrilo Principet nemzeti hősként, gyilkos tettét pedig hazafias aktusként dicsőítsék”. Mindazonáltal, mint ezt a brit történész is tanúsítja, az uralkodó nem támogatta a merénylet-narratívát.13

A merénylők maradványainak bonyodalmas és költséges átszállítása jó példa, mivel állami tisztségviselők sem jóvá nem hagyták, sem megjelenésükkel nem támogatták azt. A jugoszlavisták ugyanakkor arra használták fel, hogy valamennyi délszláv „polgártársat” felszólítsanak „hazafias kötelességük” teljesítésére. Mozgósító, nacionalista tónusban hívták a szerbeket, horvátokat és szlovénokat – „a mi háromnevű nemzetünket” – a Koševói-temetőbe, hogy méltóságteljes újratemetést biztosítsanak „vértanúinknak”. A bosnyák Aleksa Šantiæ – a „hazafiság költője” – hozzátette a magáét a multietnikus nacionalizmushoz. Méltatásában „a mártírok szépséges sírhalmát” mint „az anyai kebel felbecsülhetetlen értékű kincsét” festette le.14

A két világháború közti jugoszlavisták rendszeresen magasztalták a szarajevói merénylőket. Vagy ahogyan Princip bűntársa, Vaso Èubriloviæmondotta Luigi Albertininek, a történésznek: „A szerbek hőskultuszt folytatnak, s manapság Miloš Obiliæ nevével emlegetik együtt Gavrilo Principét: az előbbi azzal a hősiességgel jelent egyet, amelyet a szerbek a[z 1389-es] rigómezei tragédia alkalmával, az utóbbi pedig azzal, amelyet a végső felszabadítás idején tanúsítottak”. [Obiliæ a török győzelemmel végződő ütközet során megadást színlelve bejutott a török táborba, és mérgezett tőrrel leszúrta I. Murad szultánt – a ford.]

A hőskultusz nem volt elkerülhetetlen, hiszen a jugoszlavizmus eszméit országszerte vitatták. Talán ezért döntött úgy Vladimir Èoroviæ szerb tudós, hogy Jugoszlávia története című népszerű munkájában nem ábrázolja hősként Principet. Jóllehet, temetői emlékező összejövetelek, valamint a „Szent Vid-napi Hősök Társasága” bizonysággal szolgált arra nézvést, hogy vannak, akik remélik a Princip-„kultusz” kulturális fővárosának létrejöttét, nem minden jugoszlavista volt meggyőződve arról, hogy a merényletek propagálása megfelelő politika volna. [A rigómezei csatát Szent Vid napján vívták – a ford.] Miroslav Krleža horvát író örökre megjegyezte magának, hogyan reagált valaki arra, amikor a háború idején a merénylőket dicsérte: „Micsoda? Te helyesled a nyilvánvaló gyilkosságot?”15 Ha azonban a két háború közti időszakot egyetlen egésznek tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy növekszik a merényletnek mint „a jugoszlávok körében végbemenő forradalmi erjedés logikus következményének” megbecsülése.16

1924. június 28-i számában a Politika jelentős terjedelmet szentelt annak, hogy felidézze „a kicsiny, ismeretlen diák nemes alakját, aki a nagy terv első napjának volt a hőse”. A Nova Evropa, amely maga volt a jugoszlavizmus orgánuma, határozottan állította, hogy a tiszti csoportot, amely a merénylőket felfegyverezte, nem kizárólag szerbek alkották – sőt éppenséggel inkább soknemzetiségű volt. A Narodno Jedinstvo, a Jugoslovenska Pošta és a Jugoslavenska Njiva hasonlóképpen az Ifjú Bosznia „összjugoszláv kulturális hajlamait” hangsúlyozta.17 Egy író idézeteket gyűjtött össze a merénylők peranyagából, hogy bizonyítsa: a vádlottak inkább a jugoszlavizmus, mint a szerb nacionalizmus nyelvét beszélték.18 Ez a felfogás itatta át azt a számos cikket is, amelyek az összeesküvésben való részvetelükért kivégzett hármak „fényes emlékét” méltatták, mondván: tetteikben a [jugoszláv] öntudat és büszkeség akarása tükröződött. A Jugoslavenska Njiva szerkesztője ebben a szellemben fogalmazott, amikor is „a történelem immanens logikáját” egy „oszthatatlan” Jugoszlávia összekovácsolásában ismerte fel.

A „történelem” azonban tud kevésbé együttműködő lenni, mint teleologikus értelmezői állítják. Ilyenformán a tények egy másik történetté állnak össze: a megemlékezéseken alacsony volt a részvétel, a politikai osztály közönnyel viseltetett az ügy iránt. 1928-ban a Vreme című belgrádi napilap elismerte, hogy a Princip halálának napjára szervezett megemlékezést „lázas sietséggel” és „nagyon kevéssé átgondoltan” … „szervezték meg”. A városi tanácsot még csak nem is képviselte senki a ceremónián. 1931-ben Ðjuro Ostojiæ panaszolta fel a három felakasztott összeesküvőt gyászolók „csekély számát”. A Time magazin a merénylet huszadik évfordulóján így írt: „Szarajevó csendben ünnepli az emléknapot”. 1939-ben pedig a Srpski Glas beismerte: nincs elég pénz Princip hercegovinai otthonának újjáépítésére.19

E tekintetben tanulságos a szarajevói Koševói-temető esete. A jugoszlavisták 1920 óta szorgalmazták „egy nemzeti Szent Vid-nap templom felépítését, amelyben a hősök iránti hála kifejezésére zsoltárokat énekelnének”. Egy efféle építménynek kellett volna felváltania az „ideiglenes”, Rebecca West brit írónő szerint „nem impozáns” sírt.20 Pénzt mégis csak 1939-ben ajánlottak fel – az ortodox egyházak szerbiai közösségének elnöke tett így – egy „emlékkápolna” építésének költségeire.21 Az ebből emelt épületet Ernst Trost osztrák újságíró a „Szerbség Templomának” nevezte.22 Egy belgrádi építész tervezte, keleti oldalán széles kereszt nyúlik le a gótikus boltívig, amely alatt márványtáblát helyeztek el. Rajta cirill betűs idézet olvasható Petar Petroviæ-Njegoš montenegrói püspök-fejedelem Hegyek koszorúja (1847) című hőskölteményéből: „Áldott legyen ő, ki örökké él, mert volt célja, hogy megszülessék.” Alatta ez áll: „Szent Vid-napi Hősök”, „1914” és tizenegy név. Principé a legismertebb.

A királyság nyilvánvalóan próbálta elejét venni, hogy az emlékkápolnához átvigyék a merénylők földi maradványait: a hamvak csendben érkeztek meg, s az épületet 1939 októberében szentelték fel. A képeken jól öltözött polgárok állnak az esetlen emlékkápolna előtt; alighanem mind a mai napig ez a temető ortodox részének legnagyobb építménye. Könnyen lehet azonban, hogy elkerüli a mai Szarajevó nagyrészt muszlim lakosságának figyelmét. Mint egy riporter írta nemrég: „a látogatók kedvét elveszik [az emlékkápolna megközelítésétől] az ösvények, amelyeket felvert a gyom, a zárt kapu, valamint a görhes kutyák csapatai: a jószágok azokon a birkafejeken élnek, amelyeket a közeli piac mészárosai hajigálnak a kápolnához”.23

A jugoszlavistáknak a merénylők felmagasztaltatására irányuló erőfeszítései mindenütt akadályokba ütköztek – azoknál, akik soha nem álltak szemben az Osztrák-Magyar Monarchiával, azoknál, akik elvi alapon elvetették a politikai gyilkosságot, utóvégre pedig azoknál az idősebb ifjúbosnyákoknál is, akik gúnyosan vagy bosszúsan figyelték egy olyan tett átpolitizálásának kísérleteit, melyet a sajátjuknak tekintettek. A király támogatása híján az emlékezetmunkát jelentősen átszínezte a szerb nacionalizmus. 1932-ben a „nacionalista ifjúság” egyik összejövetele ugyanazzal a reverenciával szentelte magát a hősök sírjai iránti hódolatnak, mint amilyennel a „hatmillió gyászoló szív” adózott a szerb „Jerusalem-Oplenacnak” (az uralkodó dinasztia temetkezési helyének). Szerb egyesületek/társaságok rendszeresen használták megmozdulásaik színhelyéül a merénylők nyughelyét. Ellenkező irányú tendenciák is érvényesültek. A Balkan című belgrádi lap a háborús pusztítást a „nemzeti bűn”, a háborút elindító „őrült merénylet” felől megközelítve kárhoztatta.

Mindez segít megmagyarázni a mulasztást, amelyet a jugoszlavisták, miközben a merénylőket felmagasztalni igyekeztek, elkövettek: azt, hogy 1930. február 2-áig jeltelen maradt a színhelye annak a tettnek, amely állítólag felszabadította a délszlávokat. Csak ekkor került sor egy emléktábla felavatására, ám e ceremónián a kormányzat ténylegesen nem képviseltette magát. Sőt, három nappal korábban a rezsim vezetői azt állították, hogy az emléktábla elhelyezését Princip családja és barátai kezdeményezték, nem pedig a Narodna Odbrana (a Nemzeti Védelem), az a szervezet, amelynek az Osztrák-Magyar Monarchia szerint köze volt a merénylethez, és amelynek még mindig voltak kapcsolatai állami vezetőkkel. A diktatúra beismerte, hogy képtelen megakadályozni egy „magánkezdeményezést”.

Kevés külföldit sikerült lecsendesíteni, közülük is a legkevésbé a jugoszlavista Seton-Watsont. Hogyan lehetséges, tette fel a kérdést a London Times-ban, hogy egy kormány, „amely lerázott mindenféle alkotmányos korlátozást… és minduntalan zavarja az állampolgár személyes szabadságjogainak érvényesülését”, képtelen megakadályozni néhány parasztot abban, hogy megemlékezzék egy merénylőről? Mint fogalmazott, „az emlékmű minden Jugoszláviában élő tisztességes ember nyílt megsértése, az ország háborús szövetségeseiről nem is beszélve”.24 Winston Churchill ugyancsak legorombította Princip „honfitársait”, amiért emléket állítottak „a merénylő és a maguk gyalázatának”.25 A német Allgemeine Zeitung „felháborító, tűrhetetlen provokációnak” bélyegezte az emléktáblát, és „jelentőség nélkülinek” minősítette a kormány távolmaradását a felszentelésről. A külföldiek többsége szemében a főherceg meggyilkolása „olyan tett volt, amely a Nagy Háború… és az ennek nyomán támadó általános szenvedés közvetlen okául szolgált”. A merénylet előtti bármiféle tisztelgés undorítónak minősült.

A rezsimet érték ugyan szemrehányások, hogy „közönnyel viseltetik a külföldi közvélemény vádjai iránt”, valójában viszont igyekezett mérsékelni az emléktábla hatását. A tábla, amelyet Rebecca West szerint „az utca szintjénél annyival magasabban helyezték el, hogy a nemtörődöm járókelő észre sem veszi”, tudatta: „Gavrilo Princip e történelmi helyen hirdette ki a szabadságot Szent Vid napján, 1914. június 15-én (28-án). Ami az avatást illeti, a szarajevói Evening Post „Csendes ceremónia” című cikke arról számol be, hogy a kormányzat az esemény engedélyezésének feltételeként azt is kikötötte, hogy a tábla leleplezésekor nem hangozhatnak el nagy beszédek. Így is volt, az összegyűltek két perces csenddel tisztelegtek „közülünk a legnagyobb” előtt. A Politika pedig azzal igyekezett mérsékelni az esemény jelentőségét, hogy a merényletet a „bosnyák felszabadítási mozgalom” akciójának állította be, amivel kiemelte bármiféle jugoszláv összefüggésből.

Konszenzus felülről: Princip a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban

A nácikat és horvát fasiszta szövetségeseiket, az usztasákat nem lehetett rászedni a merénylet bagatellizálását célzó kísérletekkel. Az emléktáblát, nyomban az után, hogy a Wehrmacht 1941 áprilisában elfoglalta Szarajevót, eltávolították – maga Hitler is megnézte. (Ötvenkettedik születésnapjára küldték el neki – a ford.) „Sarajvo [sic] megtisztult a Szent Vid-napi szennyfolttól”, lelkendezett egy usztasa lap.26

Jugoszlávia megsemmisítésével, a kirobbanó polgárháború során a horvát usztasák, a szerb royalista csetnikek és Tito partizánjai közötti harcokban részt vettek Princip nevét viselő különítmények is. Az usztasák a maguk részéről, kommunistáknak minősítvén őket, elítélték a szarajevói merénylőket. Közülük az egyetlen muszlimot, Muhamed Mehmedbašiæot elfogták és megkínozták: néhány nap múlva, Szarajevó-környéki otthonában halt bele sérüléseibe. Ami Princip hercegovinai otthonát illeti, azt az usztasák lerombolták. Ahogyan a két háború közti jugoszlavisták is csak nagy nehézségek árán szereztek pénzt e ház renoválására, majd újjáépítésére, eleinte úgy tűnt, Jugoszlávia újjáépítése sem kecsegtet sok sikerrel.

A győztes partizánok számára 1945 beteljesített mindent, amit 1914 jelentett: Bosznia ifjúságának az igazságért vívott küzdelmét, a felszabadulást a „germán” elnyomó uralma alól, valamint a „testvériség és egység” szellemét, amelyet a többnemzetiségű Ifjú Bosnyákok és a partizánok egyaránt megtestesítettek. „Amit Gavrilo Princip és barátai 1914-ben, Szent Vid napján elkezdtek”, jelentette ki az Osloboðenje 1945-ben, azok az ifjak fejezték be, akik felszabadították Boszniát a nácik uralma alól. A partizánok azonban nemigen vesztegették az időt a szarajevói merénylettel kapcsolatos kollektív emlékezet újjáépítésére. 1945. május 7-én megünnepelték Principet mint „valamennyi jugoszláv nép szabadságának és testvériségének harcosát”, oda vonultak, ahol „a pisztolylövések nyilvánvalóvá tették, hogy mindenkire halál vár, aki rabszolgasorba akarja taszítani népünket”, és lelepleztek egy új emlékművet „Gavrilo Principnek és fegyvertársainak, a germán betolakodók elleni küzdelem harcosainak”. Egy évvel később Belgrád első ízben nevezte el Principről egyik utcáját. Ezt Iliæ és Èabrinoviæ utcák követték a fővárosban és más városokban, többek közt Szarajevóban. A szocialista Jugoszláviában használt tankönyvek az Ifjú Boszniát mint „az akkori idők legkarakteresebb nemzeti felszabadító mozgalmát” dicsőítették.

A tantermek falain kívül versenyek és gyerekkönyvek nyomatékosították Princip hősiességét a jugoszláv úttörők szemében. 1952-ben a Borba elindított egy évente meghirdetendő irodalmi pályázatot, melynek „Bosznia és Hercegovina népe a megszállás elleni küzdelemben” volt a témája; a díjakat minden évben június 28-án ítélték oda. 1964-ben a Male Novine (Fiatalok Újságja) csatlakozott az akcióhoz, amikor előállt egy, a bátor merénylősrácokról szóló, lelkes hangú sorozattal.

Habár a JSzSzK magáévá tette a Princip-kultuszt, ennek bázisa Bosznia maradt. A negyvenedik évfordulóra megjelentetett emlékbélyeg ötlete a Bosnyák Bélyeggyűjtő Társaságtól származott. 1954-ben sor került a Principéket dicsőítő, Atentát című cseh regény szerb-horvát fordításának szarajevói kiadására is. Megjelentették a boszniai horvát Ivan Kranjèeviæ A szarajevói merénylet egyik részvevőjének visszaemlékezései című könyvét, Nikola Trišiænek a merénylettel kapcsolatos bibliográfiáját, és az ifjúbosnyákok írásainak egy gyűjteményét. Így aztán amikor napirendre került a „mártírok” méltó emlékművének megépítése, nem volt kérdéses, hol kapjon helyet. „A nemzet felszabadítói” emlékére Belgrádban mind a mai napig nem emeltek egyetlen effélét sem.

Az Ifjú Bosznia és Gavrilo Princip Múzeumának megnyitásával (1953. június 27-én) a merénylők végül is megkapták „nemzeti panteonjukat”.27 Az 1930-as avatással ellentétben a múzeum mindenkor a „hivatalos” jóváhagyás pecsétjét viselte: a Szarajevói Nemzeti Bizottság hozta létre, a város finanszírozta, a polgármester avatta fel; beszédet mondott a regényíró Ivo Andriæ és az egykori összeesküvő (ekkor belgrádi egyetemi tanár) Vaso Èubriloviæ. Az emlékmű felirata is tovább ment, mint 1930-as elődjéé; nem arról emlékezett meg, hogy tettével Princip szimbolikusan meghirdette a szabadságot, ehelyett deklarálta, hogy „lövései a zsarnokság elleni, nemzeti tiltakozást és nemzetünk évszázados szabadságtörekvéseit fejezték ki”. Mindezt mondhatni betonba öntötték, a merénylő lábnyomainak formájában, a járdán, közvetlenül az új emléktábla alatt. A két lábnyom rövid idő alatt a merénylet legfőbb emblémájává vált: az emlékhelyet nemcsak jugoszlávok keresték fel, hanem a világ minden tájáról érkező turisták is.

„A múzeumban”, írja Jane Marstine, „nemzeti identitást teremtenek és csoportokat legitimálnak”.28 A Ifjú Bosznia Múzeumban a jugoszlavista legitimáció elsőként egy külső reliefen jelenik meg, amely a soknemzetiségű ifjúságot egymásba kapaszkodó, díszlépésben vonuló figurákként jelenítette meg. Bent válogatott kiállítási tárgyak „a szabadság nyelvét” mint „a világ legjobban értett nyelvét” magasztalták. Az egyik falon Princip hatalmas fejszobra mellett a tőle származó mondás állt: „Szerettük a népünket”. Az egyik legmeglepőbb-leghatásosabb kép egy börtön rácsát ábrázolta, amely mögött kusza cirill írással a merénylők nevei sorakoztak. A montázs előtt egy galamb verdesett szárnyaival.

A merénylők e szentélyét „eredeti” objektumok tették teljessé, úgymint föld Terezínből és Princip iskolatáskája. A létesítményt az első évben mintegy ötvenezer ember kereste fel, a jugoszláv diákok és külföldi méltóságok idővel rendszeresen betértek ide. A múzeum csakugyan nagyon büszke volt olyan híres látogatóira, mint például Eleanor Roosevelt. Azt azonban nem emlegették, hogy a volt First Lady 1953. július 1-jén így írt „My Day” című állandó rovatában: „Csütörtökön ebéd után Szarajevóban meglátogattuk a meglehetősen hátborzongató múzeumot, amely egy titkos társaságnak és annak a fiatalembernek állít emléket, aki agyonlőtte az osztrák Ferdinánd főherceget, s ezzel kirobbantotta az első világháborút. ő és elvbarátai nemzeti hősök, mert a szabadság nevében sújtottak le, de ez múzeumként elég lehangoló hely”.

Nem Mrs. Roosevelt volt az egyetlen, akinek nehezére esett átéreznie vendéglátóinak a merénylet iránti áhítatos lelkesedését. Ernst Trost így minősítette a lábnyomokat: „két heg a város arcán”. To End a War című munkájában Richard Holbrooke amerikai diplomata malíciózusan emlékezett első, 1960-as szarajevói látogatására: „»Szerb szabadság?«… minden egyetemista tudja, hogy Európa Princip tette következtében sodródott bele két világháborúba… Hogyan nevezheti ezt bárki is hősiességnek?”. Holbrooke ezt az emlékét az 1990-es szerb agresszió prizmáján át nézve dolgozta fel – végül is az általa látott emléktábla nem kifejezetten a „szerb szabadságra”, hanem „nemzeteink” szabadságtörekvéseire utalt. Mindazonáltal Holbrooke torzító, utólagos bölcselkedései és Roosevelt borzongása valószínűleg akkor sem változtatták volna meg a kormánynak a merénylettel kapcsolatos hozzáállását, ha amit írtak, a címoldalakra került volna. Sőt, a múzeum egészen addig fennmaradt, ameddig – az állam fokozatos decentralizálása ellenére – Jugoszlávia.

Azért, hogy a szocialista Jugoszláviában elfogadták a merénylőket, mindenekelőtt az ideológia és az államilag vezérelt kulturális gyakorlat tehető felelőssé. Ameddig a rezsim kontrollálni tudta a történelmi narratívát, a jugoszlávok a lábnyomokkal, az utcanevekkel és az emlékezet más objektumaival mint saját nemzeti érettségük tanúsítványaival éltek együtt. Ekképpen Bajro Gec, aki hosszú időn át volt a múzeum igazgatója, elmondta nekem, hogy azokban az esztendőkben, amikor ő köszöntötte a látogatókat, lelke mélyén nem értett egyet a téma hivatalos kezelésével. „Ölni színtiszta terrorizmus”, mondta országa elpusztítása után Gec, hozzátéve, hogy „[Princip], ha az 1990-es évek elején még élt volna, a Szarajevó-környéki dombok tetejéről tüzelt volna ránk”.

Gec azonban – muszlim ember, aki életét kockáztatva mentette a múzeum műtárgyait a város ágyúzása idején – kötelességtudóan tette a dolgát, s mint oly sok jugoszláv, kényelmes és biztonságos, noha nem maradéktalanul szabad, anyagi szempontból pedig nem tökéletesen gondtalan életet élt a JSzSzK-ban. Innét közelítve érthető, ha valakinek nem volt kifogása a merénylőket magasztaló filmek ellen, vagy az ellen, hogy Princip otthonát közpénzből újítsák fel. A mai jugonostalgija végső soron a múlt hasonlóan szelektív értelmezésén alapul.

A kommunista diskurzus támogatta a narratívát. Veselin Masleša Az Ifjú Bosznia című tanulmánya (1945) marxista terminológiát alkalmazva okolta meg, hogy az ifjúság erőszakhoz folyamodott. Az írás ezt a bosnyák vidéki élet brutális voltát illusztráló adatok sokaságával támasztja alá. A Sarajevski atentatban (1965) Slavko Miæanoviæ a gyilkosságot „egy olyan nép szabadságküzdelme természetes következményének” nevezte, amely „sokáig sínylődött rabszolgaságban”. Egy évvel később Vladimir Dedijer munkája, a Sarajevo,1914 oly módon ábrázolta a nyomorúságos körülményeket és a kezelhetetlen nemzetközi helyzetet, hogy az olvasók nem tehették meg, hogy ne érezzenek együtt az alávetett bosnyákokkal.

E művek, jóllehet döntő fontosságúak voltak a merénylet értelmezéséhez, túlnyomórészt nem tértek ki a gyilkosságnak a világháborúval való kapcsolatára. Az a tény, hogy a merénylőket nem lehetett felelőssé tenni a háború kitöréséért, nem tette elfogadhatóvá akciójukat minden jugoszláv számára – a délszlávságon kívüli világ legnagyobb részéről nem is beszélve. Az ötvenedik évforduló egyértelműen illusztrálta ezt az ideológiai zsákutcát. A felszínen a heroikus sztori érintetlen maradt, már ami a megemlékezéseket és rendezvényeket, valamint a publikációk áradatát illeti. A múzeum látogatói számára 25 000 példányban, öt nyelven jelentettek meg kézikönyvet, amely eligazította őket a látványosságok közt; a gyűjtemény kiállításairól 30 000 példányban adtak ki képes levelezőlapokat. Új emléktáblákat helyeztek el Iliæ házán és azon a helyen, ahonnan Èabrinoviæ a bombáját dobta; múzeumot avattak a házban, amelyben Princip született. A külföldi sajtó mégis egészen más tálalásban hozta a témát. A London Times „visszafogottként” és „szerényként” jellemezte az eseményeket. A New York Times tudósítói úgy érzékelték, hogy az évforduló „nem is lehetne kényelmetlenebb” a hivatalos Jugoszlávia számára. Sőt, Murat Kusturica (Emir édesapja), Szarajevó tájékoztatásért felelős párttitkára naphosszat mondogatta az újságíróknak: „Önök túlságosan is komolyan veszik a dolgot… Nem mondhatjuk, hogy nem itt történt. Én azonban személy szerint – személy szerint – azt mondom Önöknek, hogy hiba volt, nem pedig tömegmozgalom, mint a partizánok [harca].”29

Az állami vezetők, dacára a nagy nemzetközi érdeklődésnek, „látványosan távol maradtak” attól, amit egy újságíró „felületes rítusnak” titulált. Ernst Trost úgy vélte, hogy „sok állampolgár fejében még ott munkál a bűntudat komplexusa”. Tito elnök bűntudatból, okos politikai megfontolásból vagy nemtörődömségből nem vett részt a szarajevói megemlékezésen. Mint minden ideologikus állam, a JSzSzK is mesteri ügyességgel ápolta a látszatot. A főherceg merénylői „tartották pozícióikat” az 1960-as, 70-es években zajló Horvát Tavasz, a gazdasági összeomlás és az autonóm mozgalmak felemelkedése idején a 80-as évtizedben, és még az ország 90-es évekbeli felbomlásakor is. Így vélekedtek az Istoria Jugoslavije szerzői is, akik a Habsburg Monarchia és „archaikus intézményei” megdöntéséért méltatták Principet”.30 Az ország összeomlásának csúcspontján az újságok még mindig jelentettek meg cikkeket, amelyek nem bírálták a politikai gyilkosságot.

Egy jelkép vége

Öt évvel az előtt, hogy Horvátország és Szlovénia deklarálta volna függetlenségét Jugoszláviától, két nagyhatású mű jelent meg Belgrádban. A Könyv Milutinról a háború 1914-es, hirtelen kitörését mutatja be egy szerb paraszt szemszögéből, akinek a merénylet és a délszláv „testvériséggel” kapcsolatos retorika nem sokat mondott ahhoz képest, hogy az állam lefoglalta a jószágait. „Az ökrök mégiscsak ökrök…”, mondja Milutin, „nem nézem jó szemmel, hogy a bosnyákok semmi haszon fejében hercegeket meg nőket ölnek, aztán eltisztulnak, és a mi parasztjaink fizetik meg az árát”. Ebben a műben „Jugoszlávia” csak „valamiféle magas tudomány” „tanítók” (entellektüelek) számára, akiknek soha nem kellett megművelni földjeiket, hogy etetni tudják családjukat. A másik munka maguktól „a tanítóktól” származott – a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) tagjaitól. Az 1986-os Memorandum „mélységesen antijugoszláv” diskurzust vezetett be, a szerbek helyzetét a mindinkább konföderatív államban olyan elnyomattatásként írta le, amely hasonlít mindahhoz, amit a világháborúk során elszenvedtek. Azt is sugallta, hogy a többi jugoszláv összeesküdött a szerbek elnyomása céljából.

A történész Vaso Èubriloviæ elhatárolódott a Memorandumtól. 1914-ben ő volt a legfiatalabb merénylő, 1986-ban pedig a SANU legidősebb tagja, számára tehát nem voltak ismeretlenek Jugoszlávia etnonacionális problémái. Amikor 1990-ben meghalt – köztiszteletben álló figura volt, aki kerülte, hogy vitába bocsátkozzék a meghatározó nacionalista eseménnyel kapcsolatban, melyben részt vett –, nem sokkal az előtt távozott az élők sorából, hogy az etnonacionalizmus elpusztította volna az országot, amelynek létrejöttét a főherceg halála siettette. Èubriloviæ végső soron egész életében szenvedélyes jugoszlavista volt. Ha aláír egy dokumentumot, amely szívós és kezelhetetlen etnikumközi belharc eszközének ajánlkozik, nemcsak saját magát tette volna tönkre, hanem azt is nyugtázza, hogy (ő, a professzor) tévedett a délszlávok alapvető egységét illetően.

Amikor a nacionalizmus elszabadulásával széthullottak a Jugoszláviát egyben tartó kommunista katekizmusok, magukkal vitték a szarajevói merénylet emlékét is. 1991 februárjában egy parlamenti vita során, amely Bosznia függetlenségéről folyt, az ezt ellenző Szerb Demokrata Párt (SDS) egyik képviselője ekként fenyegette meg bosnyákokkal rokonszenvező kollégáit: „Az önök államának leendő uralkodója soha nem jutna túl a Gavrilo Princip-hídon…” Még aznap este a „Latin-híd” felirat, a híd eredeti neve jelent meg az Ifjú Bosznia Múzeum falán.31 Tombolt a vita. A szarajevói városi tanács vezetője, Aleksandra Balvanoviæ egyetértett a grafikus üzenettel: a híd a továbbiakban viselje egykori „békés” nevét, ne azt, amely „egy terrorista szervezetre emlékeztet bennünket”.32

Az SDS vezetői, akik meg akarták tartani Boszniát Jugoszláviában, koszorút helyeztek el annak a tettnek a helyszínén, amely megadta a jelet a függetlenségi harcra. Később a frissen függetlenné vált Horvátország valamikori külügyminisztere is letette a maga koszorúját – a főherceg végső nyughelyénél, Ausztriában. Szarajevó szerbek lakta részeiben transzparensek tették fel a kérdést: „Szükségünk van-e egy új Gavrilo Principre?” A boszniai szerbek, akik 1992-ben ágyúzni kezdték a várost, igennel feleltek. Vezetőjük, Radovan Karadžiæ saját verssel rótta le hódolatát a „mártír” előtt.

Ez volt a logika: a szerbek szemében Princip hős, a bosnyák muszlimokéban és a horvátokéban terrorista. A háború során egy szerb egység felvette a merénylő nevét, a horvát hadsereg viszont ismét elpusztította otthonát. A szarajevói nem-szerbek, kevésbé erőszakos módon, eltávolítottak mindent, ami a „terrorcselekményre” emlékeztetett – nyolcvanadik évfordulóján így minősítette a merényletet a bosnyák televízió. A lábnyomok eltűntek, a múzeum pedig a háború végére romokban hevert. Ami az utcaneveket illeti, Princip, Èabrinoviæ, Iliæ stb. utcák kizárólag Szerbiában és a boszniai szerbség fellegváraiban, Banja Lukán és Paléban maradtak. A nagyrészt muszlim Szarajevóban a bosnyák identitás érvényesítésére való törekvések nyomán még az Ifjú Bosznia utcát is eltűntették. A tankönyvekben is megjelenik ez az etnonacionális szakadék. Ma Horvátországban egyesek azt tanítják, hogy az Ifjú Boszniának volt egy „terrorista” szárnya a Nagy-Szerbia-ideológia szítására. Ezzel ellentétben a szerbiai (és montenegrói) munkák kerülik az efféle nyelvezetet, és az Ifjú Bosznia „nacionál-forradalmi” jellegét hangsúlyozzák. Mások „nemzeti hősnek” festik le Principet, és méltatják „rettenthetetlen magatartását”.

Ami az 1995 óta szerb és bosnyák-horvát „entitásokra” osztott Boszniát illeti, az ország a „kulturális apartheid” valamennyi kórtünetét magán viseli. A boszniai szerbeknek azt tanítják, hogy Princip „hős és költő” volt, horvát honfitársaik ellenben azt tanulják, hogy „gyilkos volt, akit a szerbek képeztek ki és utasítottak ennek a terrorcselekménynek az elkövetésére”. A muszlimok ugyanakkor mint „szerb nemzetiségű ifjút” emlegetik. Egy tankönyv „szerb nacionalisták” által elkövetett „terrorcselekményként” taglalja a merényletet. Egy bosnyák iskolaigazgató így fogalmazott: „A mi szemünkben [Princip] egyszerűen egy tolvaj, aki megölte a főherceget és a feleségét. Ugyanis mi itt az osztrákokra nem mint betolakodókra tekintünk…” Különös kijelentés, kivált ha arra az ellenállásra gondolunk, amelyet a muszlimok Bosznia 1878-as osztrák-magyar okkupációjakor kifejtettek.33

Amikor Jugoszlávia kezdett felbomlani, a bosnyákok nem maradtak homogén nemzeti tömbökben. Szarajevóban a túlnyomórészt nem-szerb városi tanács az osztrák emlékművet és a lábnyomokat is igyekezett helyreállítani – kompromisszum volt ez az emlékezés és a megbékélés szellemében, nem is beszélve a turizmusról. A 2000 és 2005 közti újságcikk-lavinában azonban a nemzeti szempontok uralkodtak. Miközben egy belgrádi filozófus óvatosan olyan fiatalemberként jellemezte Principet, aki feláldozta életét a jugoszláv eszméért, a Szarajevói Városi Múzeum muszlim elnöke „tökéletes ostobaságnak” nevezte, hogy „megemlékeznek valakiről, aki az egész világot totális katasztrófába döntötte”.34

Mégis, 2003-ban úgy tűnt, visszahelyezik a lábnyomokat és újjáépítik „A Szarajevói Merénylet Múzeumát”, immár az elfogultságok mellőzésével. A tervet támogatta a városi tanács, a polgármesteri hivatal pedig kinyilvánította: nem kíván mást, mint „új életre kelteni a múzeumkomplexumot és megmutatni a közönségnek, ami valóban történt. Végül is, jelentette ki egy tisztségviselő, „ez az, amiről Szarajevó híres. Meg kell jelölnünk a színhelyet”.35 És így is tettek, „mellőzve dicsőítést és diabolizálást”.36 2003. április 6-án felavattak egy új táblát, rajta ezzel a cáfolhatatlan szöveggel: „1914. június 28-án Gavrilo Princip innen követett el merényletet Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és felesége, Zsófia ellen”. Eltűnt minden, ami az ellentéteket hordozta – a lábnyomok, az emlékmű, a múzeum. Ez nem jelentette az emlékműprojekt megvalósítását célzó erőfeszítések végét, elvégre túl sok turista bosszankodott, amiért ilyen messzire utazott, csak hogy a puszta igazságot olvassa egy szürke betontáblán.

Az elszakadási háborúk óta egyes szerb gondolkodók megpróbálták úgy beállítani a merénylet dicsőítését mint kommunista maradványt, amely idővel fokozatosan elenyészik majd. Mások úgy tartják, az egész jugoszláv vállalkozás elhibázott volt. Természetesen a kemény szerb jobboldal közelebb áll az olyan háborús bűnösök ultranacionalizmusához, mint Vojislav Šešelj, aki úgy véli: azt az embert, aki 2003-ban meggyilkolta Zoran Ðinðiæ miniszterelnököt, „megilleti ugyanaz a hírnév és dicsőség, amely Gavrilo Principet övezi a szerb történelemben”. Šešelj blaszfémikus kijelentése a lapok címoldalára került, figyelmet azonban Mirko Ðorðeviæ bölcs szociológus reakciója érdemel: „Nos, nem fogok történelmi előadást tartani, de ha az a fickó, aki megölte a miniszterelnököt… egy Gavrilo Princip, akkor nagy a baj! Még a Gavrilo Princip-kérdést sem oldottuk meg 1914-ből, ámbár a történészek tudják: nem hogy nem hozott szerencsét nekünk, hanem óriási nyomorúságba döntött bennünket, és a következményeket még ma is érezzük”. Az újságíró Stojan Ceroviæ, elismerve, hogy Princip példátlan örökséget hagyott a délszlávokra, hozzáfűzte: „de ki képes gyerekeket arra tanítani, hogy csodálják a gyilkosságot?”37

A szerbek valóban épp ezt teszik a Gavrilo Princip Elemi Iskolában, Zimonyban, Belgrád elővárosában; itt a merénylőket a középkori Szerbia legendás hőseihez hasonlítják. Amikor 2009-ben ott jártam, a diákok egy hódolatteljes, ám számos tényt meghamisító kiállítást rendeztek Principről, „Bosznia virágáról”. Ferenc Ferdinándra például ezt a szerepet osztották: „az osztrák katonai körök hódító igényeinek képviselője” – holott valójában ellenezte a fegyveres konfliktust és Szerbia leigázását. Maga az iskolaépület olyan rossz állapotban volt, hogy az ember nem érti, mitől áll még egyáltalán. Esetleg próbáljuk a dolgot jelképként értelmezni? Hiszen Szerbia utóbbi évszázadát tekintetbe véve hogyan is jelenthetne még bármi pozitívat a szarajevói merénylet? A Gavrilo Princip Elemi Iskola tökéletes metaforája a konok nemzeti „hőskultusznak”.

Az 1990-es évek óta új művek mutatták be Princip akcióját nemes és szükségszerű tettként. Egy 2007-es munkában, amely nagy figyelmet keltett, Stanko Ceroviæ egy olyan Principről írt, aki „a huszadik század legmélyebb igazságát mondta ki”, amikor „egyetlen golyóval” nemet mondott az európai civilizációra – vagyis az ennek minden „mohóságában”, „hitszegésében” és „rothadtságában” megtestesült Gonosz tökéletes mumusára.38 Egy másik új hagiográfiában Jovan Babiæ a merénylő életét mint a nyilvánvaló Jó vallásos kereszteshadjáratát prezentálja – a patologikus Gonosszal szembeállítva. Egy szemlézője Babiæ munkáját „[Princip] hőstette és önfeláldozása eddigi legjelentősebb emlékművének” nevezte. Így hát, miközben könnyűnek tűnne rálegyinteni a Šešeljekre és a „Gavrilo Princip”-csoportokra, akik olykor mérsékelt vezetőket fenyegetnek meg, nem lehet nem tudomást venni arról, hogy a szerb társadalom legtöbb szegmentumában általános elismerés övezi a merénylőket.

Ezenközben a horvátok és a bosnyákok valósággal lubickolnak európai múltjukban. 2006-ban új múzeum jött létre a helyszínen. A neve „Szarajevó 1878–1918”, s megalkotói a boszniai osztrák-magyar korszak tárgyilagos összefoglalásának tartják. A kiállítás inkább fordított „hőskultusz”. A teret, amelyet egykoron a merénylő kőbe vésett feje uralt, ma Ferenc Ferdinánd és felesége viaszfigurái foglalják el, amint épp kilépnek a városháza kapuján utolsó pillanataik napsütésébe. Ahol a felszabadulás-montázs állt, a látogatók most „egy olyan, szokatlanul gazdag hatalmi periódusról” tájékozódhatnak, amely „egyaránt döntő hatással volt Szarajevóra és Bosznia-Hercegovinára… és hozzájárult Szarajevó európaibbá válásához.” Princip ebben az értelmezésben egy aranykornak vetett véget, és „elvágta a város Európába vezető útját”.39

Ez a téma – hogy tudniillik Bosznia európai felzárkózása megrekedt – ugyancsak központi szerepet kapott egy brosúrában, amelyet 2008-ban láttam Szarajevó első számú könyvesboltjában. A füzet tévedésektől hemzsegő beszámolója szerint a főhercegi házaspár a városházi összejövetel után gépkocsin az „Europába” [ti. a Hotel Europába] indult, hogy megebédeljen. Ausztria közvetve „Európába” vitte Boszniát. Princip azonban beavatkozott, és egy évszázaddal visszavetette az országot, amely még ma is azért küzd, hogy az EU-n át beléphessen „Európába”. Az ebéd kijelölt helyszíne egyébként nem a Hotel Europa, hanem a főkormányzó rezidenciája volt.40

Ezt az áltörténetet egy bordában szőtték az osztrák-magyar korszaknak azzal a pozitív megítélésével, amely a volt Jugoszlávia nem-szerb részein tapasztalható. Mint egy szerző megfogalmazta, „a szarajevóiak többsége ma úgy gondolja, »ha Princip nem ölt volna, Szarajevó most bizonyosan legalább olyan fejlett lenne, mint Bécs«”.41 Ez az új keletű lelkesedés a Habsburg Birodalom iránt ellentétes azzal, hogy a legtöbb bosnyák melegen pártolta a délszláv államiságot. A muszlimok Jugoszláviát tekintették a legbiztosabb védekezésnek a szerb és a horvát nacionalizmusok ellen, és a két [jugoszláv] állam leglojálisabb támogatói voltak, míg csak Alija Izetbegoviæ pártja a függetlenség mellett nem döntött. A tragikus következmények segítenek megmagyarázni, miért változott az ellenkezőjére Princip tettének megítélése a bosnyákok körében.

Egy 2008-as interjúban, amelyet egy osztrák folyóiratnak adott, a Szarajevói Kantonok miniszterelnöke ekként ragadta meg a bosnyák krédót: „Mi nagy részben ápoljuk az Osztrák-Magyar Monarchia hagyományát. Büszkék vagyunk erre az időszakra. Ami Principet, a merénylőt illeti, számunkra ő nem nemzeti hős, hanem undorító terrorista”.42 A nem-szerbek most olykor ugyanezt állítják az Ifjú Boszniáról, és a különböző nemzetiségű ifjúbosnyákokat a szerb titkosszolgálat eszközének nevezik. A szarajevói kormány a következő pontatlanságokat teszi közszemlére honlapján: „Szarajevó egyetlen terrorcselekmény folytán lépett be a világtörténelembe… az akció a nacionalista és soviniszta szerb ifjúság műve volt… Ezek az úgynevezett »nemzeti forradalmárok« valójában közönséges napszámosok voltak a szerb katonai hírszerzés szolgálatában”. Mármost: mi más ragadhatná meg jobban a jugoszlavizmus összeomlását, mint ez az értelmezés?

„A jugoszláv nemzeti mártíroknak”

Az iróniának érdekes szokása, hogy a történelmi elmélkedés legelképesztőbb réseibe furakszik be. Hadd fejezzem be hát egy különösen nyilvánvaló példával arról a helyről, amellyel ennek az írásnak az elején foglalkoztam – Gavrilo Princip, Nedjelko Èabrinoviæ és Trifko Grabež sírhelyéről Terezínben, amely most német nevén, Theresienstadtként ismertebb. A terezíni emlékmű, melynek feladata az volt, hogy „emléket állítson a második világháború során elfoglalt cseh területeken, a német nemzetiszocialisták által folytatott politikai és faji üldözés áldozatainak”, a Princip sugárúton található. A közterület 1930-ban kapta nevét a merénylő ama szerepét elismerendő, melyet e [cseh] vidékeknek az osztrák-magyar uralom alóli felszabadításában játszott. Ma, amikor itt áll az emlékmű, melyet a Cseh Köztársaság azok szenvedéseinek emelt, akik az ország következő, a nemzetiszocialista Németország által végrehajtott leigázásának áldozatai voltak, Princip neve ironikus módon a két háború közti összefüggésre emlékeztet.

A szarajevói merénylet iránti érdeklődésünk ugyancsak a dolog groteszk jellegéből táplálkozik: egyetlenegy, slendrián módon megtervezett, csaknem meghiúsult, és éppen csak, hogy sikeres politikai gyilkosság apokalipszisbe torkollott. Egyértelmű, hogy sem Principet és tettestársait, sem belgrádi bűnsegédeiket nem terhelte felelősség a háború kitöréséért. Utóbbi elválasztása akcióiktól azonban tarthatatlan, még akkor is, ha valaki ragaszkodik ahhoz az intellektuális szempontból hibás elgondoláshoz, hogy az európai nagyhatalmak közti konfliktus elkerülhetetlen volt. Szarajevó az első világháború után emlékezethellyé vált a jugoszlavista eszme számára, és közvetett módon a legtöbb jugoszlavista céljainak megfelelt. A merényletet azonban éppily könnyen lehetett a huszadik század emlékezethelyének tekinteni, mivel megszülte a válságot, amely óriási katasztrófákhoz vezetett.

Terezínbe ma messze több látogató érkezik, mint a két háború közti korszakban bármikor, azonban kevesen mennek el leróni tiszteletüket a szarajevói merénylők előtt. Vajon hányan tudják, hogy ez a majdani náci koncentrációs tábor volt az, ahol Princip töltötte rövid életének utolsó éveit? Martin Jay történész megkapóan írta le, amikor egy theresienstadti útja során véletlenül ráakadt Princip börtöncellájára. Ahogyan ő fogalmazott, az, hogy egy távolibb múlt „durván benyomult” az ismerős náci narratívába, valamiféle lökésszerű megvilágosodást idézett elő benne – arról, hogy a holokauszt, amely a modern nyugati civilizáció semmi mással össze nem vethető központi eleme, végül is nem választható el egykönnyen a többitől. Sőt, a két háborút valószínűtlen módon, de örökre összeköti két egymástól távoli város, Terezín és Szarajevó.43

Hasonlóan éreztem én is saját terezíni látogatásomkor 2008-ban, amikor megtudtam: dr. Jan Levit, a kiváló prágai katonasebész, aki Principet Terezínben kezelte, negyedszázaddal később maga is Theresienstadtba került – természetesen nem azért, mert végzett egy főherceggel, hanem azért a „bűnéért”, hogy zsidónak született. Dr. Levitet 1944. október 12-én Auschwitzba deportálták, itt gyilkolták meg életének hatvanadik évében. Van egy fénykép róla a terezíni (a kiserődben berendezett) múzeumban, nem messze híres páciensének börtöncellájától. Levit doktor arca, akárcsak az első világháborúban elesett millióké, arra emlékeztet, hogy nincs a világon olyan mennyiségű ideológia, amely képes eltörölni azt a megélt valóságot, amellyel valamennyien érintkezésbe kerülünk. Princip természetesen nem volt nagyobb mértékben oka a világháborúnak, mint annak, hogy neki egymagának sikerült kitérítenie Boszniát „európai útirányából”. Azután azonban népét sem szabadíthatta fel, mert Ausztria-Magyarország felbomlása és Jugoszlávia létrehozása – úgy és akkor, ahogyan és amikor ezek bekövetkeztek – csak következménye volt annak a háborúnak, amelynek kimenetele még megjósolhatatlan volt, amikor Princip meghalt a börtönben.

Ebben az értelemben a Princip sugárútnak nincs és nem is volt semmi értelme a múlt század első nagy globális világégésének pusztításai után. A terezíni városi temetőben még mindig áll egy elhanyagolt és szinte elfeledett emlékmű, melynek felirata „A jugoszláv nemzeti mártíroknak”. Végül is e mártírok rendkívül megosztó akciójáról mindörökre a háborúban meghalt mártírok milliói jutnak eszünkbe.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

JEGYZETEK

1. Ez az írás a szerző Yugoslav Eulogies: The Footprints of Gavrilo Princip című tanulmányának rövidített változata. Lásd: The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 2304 (2014) (http://carlbeckpapers.pitt.edu/ojs/index.php/ cbp/article/view/194).

2. Pavlowitch, „The First World War and the Unification of Yugoslavia” in Djokiæ, ed., Yugoslavism (London, 2003), 28–29.

3. Banac, The National Question in Yugoslavia (Ithaca, 1984), 131, 138.

4. MacMillan, Peacemakers (London, 2001), 127.

5. Wachtel, Making a Nation, Breaking a Nation (Stanford, 1998), 63–66.

6. Zvono–Socijalistièki glasnik (Feb. 15, 1919).

7. „Slavností exhumace sarajevských muèedníkù v Terezínì”, Veèerní Èeské Slovo (June 10, 1919), 1.

8. Ëakula, Od Terezína do Sarajeva (Beograd, 1930).

9. „Erinnerungen an die Todesfahrt”, Oesterreichische Wehrzeitung (June 27/July 4, 1924), 2–3.

10. Hrvatska (June 29, 1914); „MuPenik Nadvojvoda (28. VI. 1914)”, Nova ReP (June 28, 1932).

11. „Da su sluPajno živi”, Zvono (Feb. 2, 1921); „Jugoslavija pod radikalskim režimom”, Nova Evropa (June 22, 1926), 381–86.

12. Politika (March 9/19, 1928); Booth, „The Political Situation in South-Eastern Europe”, Journal of the Royal Institute of International Affairs (July 1929): 332–33.

13. Berliner Monatshefte (April 1935), 345–48.

14. HaS, Gradsko Poglavarstvo (1920), nos. 21270, 23497, 24390, 23048; Narodno Jedinstvo (July 6, 1920), 2.

15. Krleža, „Deset Krvavih Godina”, Eseji i Èlanci IV. (Sarajevo, 1979).

16. Jugoslavenska Njiva (July 1, 1924), 1–2.

17. Wachtel, 85–86, 100–101; „Jugoslovenska omladina”, Nova Evropa (May 11, 1921), 208–10.

18. „Jugoslovenstvo Sarajevskih Atentatora”, Nova Evropa (June 1, 1925), 489–502.

19. Srpski Glas (Dec. 21, 1939).

20. West, Black Lamb and Grey Falcon (NY, 1994), 380.

21. DABiH, Pov. Dz 404/33, Uprava Policije u Sarajevu, Pov. no. 254/1933 (Feb. 3, 1933).

22. Trost, Das blieb vom Doppeladler (Vienna, 2002), 413.

23. DeVoss, „Searching for Gavrilo Princip”, Smithsonian (Aug. 2000), 42–53.

24. London Times (Feb. 3, 1930).

25. Churchill, The Unknown War (NY, 1931), 54.

26. Sarajski Novi List (July 1, 1941).

27. Jevtiæ, „Otvaranje jednog istoriskog muzeja”, Život (June 1953), 444–45.

28. Marstine, ed., New Museum Theory and Practice (Malden, 2006), 2–32.

29. NY Times (June 28, 1964).

30. Dedijer, Božiæ, Æirkoviæ, Ekmeèiæ, Istorija Jugosavije (Beograd, 1973), 400.

31. „Sprejom po istoriji”, Osloboxenje (Mar. 5, 1991).

32. Osloboðenje (Mar. 5/11, 1991).

33. Cengic, „The Historical Divide”, Transitions Online (Jan. 15, 1999).

34. Osloboðenje (June 29, 2004); Dnevni Avaz (July 4, 2004).

35. Hawton, „Sarajevo to reinstall assassin memorial”, BBC News (Feb. 8, 2003).

36. Radio Slobodna Evropa (June 28, 2004).

37. B92 News (May 21, 2008); „Gavrilov Princip”, Vreme (June 24, 2004).

38. „Koliba u istoriji”, Vreme (Sept. 27, 2007).

39. http://h.etf.unsa.ba/vmuzej-atentata/index.html.

40. Jusufoviæ, Sarajevo June 28, 1914 (Sarajevo, 2008).

41. „Gavrilo Princip – terorista!?”, NIN (Feb. 6, 2003).

42. Kleine Zeitung (June 22, 2008).

43. Jay, „The Manacles of Gavrilo Princip”, Salmagundi (1995): 14–21.