VÁLASZOK A 2000 KÖRKÉRDÉSEIRE 4.
Nyári számunkban kezdtük el közölni kedves hazai és külföldi szerzőinknek a Közép-Európával foglalkozó körkérdésünkre adott válaszait. Rengeteg érdekes, megfontolandó írás született, nagyon köszönjük őket. A teljes felkérő levelet megtalálják előző három számunkban, most már csak a konkrét kérdéseket tesszük újra közzé e számunk izgalmas válaszai előtt.
Kérdéseink
1. Van-e, lehet-e értelme a regionális diskurzusnak a poszt-kommunista világban? Ha volt értelme valaha, vajon van-e még mindig? Léteznek-e még a hajdani (hajdan hitt) közös vonások, esetleg keletkeztek-e újak az elmúlt negyedszázadban?
2. Segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitás-zavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében?
3. Amennyiben e hagyomány (legalább részben) ápolandónak tűnik, vajon teljesíti-e ezt a feladatot a térség értelmisége, kivált annak ifjabb nemzedékei? Melyek a közös gondolkodás mai színterei a régióban?
Rásky Béla
Rövid és nagyon személyes válaszaim
Be kell vallanom, hogy maga a körkérdés – „Közép-Európa. Felejtsük el?” – első látásra furának tűnt – azért is, mert Mitteleuropát már rég el is felejtettem. Mindenesetre, már az elején leszögezem: Igenis! Felejtsük el! S minél gyorsabban! Idejétmúlt az egész…
De bizonyára itt pontosítanom kell, mivel a fogalomnak egykor különböző diskurzusai voltak (ma már kevésbé vannak, vagy talán nincsenek is). Volt és van egy szigorúan tudományos elemzés, a fogalom boncolása, amellyel Szűcs Jenő – persze nem elsőként, de mégis fontos szószólóként – rukkolt elő, s voltak (ma már kevésbé vannak) ettől elütő, eleve politikai koncepciók – a nagynémet-imperialistákon át a nosztalgiázó, a Habsburg-birodalom vagy a történelmi Magyarország hegemóniáját valamilyen formában visszasírókig. A tudományos koncepciókkal természetesen továbbra is érdemes foglalkozni, annak ellenére is, hogy szerintem nem fogunk sok újat megtudni a fogalmak és koncepciók ragozásából, elemzéséből és újjáélesztéséből. A politikai programokkal végképp nem tudom, hogy érdemes lenne-e ma foglalkozni.
Azon is gondolkoztam, vajon miért éppen nekem teszi fel a 2000 szerkesztősége a kérdést. Annak idején, amikor a „Közép-Európa”-kifejezés még sokakat gondolataik megfogalmazására, vitára bocsátására ösztönzött, soha nem nyilvánultam meg ebben a kérdésben. Baloldali diák voltam, épp a disszertációmat írtam, s nem „közép-európaiságban” gondolkodtam, hanem világforradalomban. De utána sem tettem semmi érdemlegeset hozzá a témához, bár történészként foglalkoztam Ausztria és Magyarország történelmével. Első tudományos találkozásom „Közép-Európával” így Szűcs Jenő, valamint Bibó István könyvei révén történt, amelyekből néhányat a 1980-as évek közepén németre fordítottam. Egyébként rosszul, mivel még túl tapasztalatlan voltam ilyen nagy művek megértéséhez.
E könyvek jól megírt, remek helyzetelemzések voltak a régió történelmi zsákutcáiról, nyomorultságairól, hazugságairól, amelyek mélyen beleivódtak a térség társadalmainak közös gondolkodási mintáiba és magatartásába, valamint a régió politikai kultúráiba. Ma sem lehetne ezekhez a művekhez sokat hozzáfűzni, s noha mintha feledésbe merültek volna, aktuálisabbak, mint valaha. Sőt, egyes tételeik igazolásán az egész magyar politikai elit nap mint nap öntudatlanul, de szorgalmasan dolgozik. De sem Bibó, sem Szűcs nem érveltek e történelmi sajátosságok megőrzése mellett. Írásaik lényegében használati utasításként olvasandók arról, hogyan lehet e régióban az évszázadokon át kialakult lelkületi, vérmérsékleti, politikai és viselkedési beidegződések, a szolgalelkűség, az alig kifejlődött civil öntudat megértésén keresztül a „közép-európaiságon” túljutni, ezeken az eltorzult alapokon mégis egy demokratikus, éber, félelemmentes, modern társadalmat kialakítani: Vagyis a társadalom tagjait arra ösztönözni, hogy ezt saját maguk – méghozzá nem fentről vezérelve – hozzák létre.
A „Közép-Európa”-fogalom gyökereiről, kialakulásáról, továbbfejlesztési lehetőségeiről itt és most sem tudok semmi eredendően újat mondani, vagyis minden ott áll már a 2000 kérdéseiben is. Mitteleuropa mint kulturális metafora, nem mint politikai egység, az 1980-as években, vagyis még jóval a rendszerváltások előtt élte virágkorát. Ebből a virágzásból mindenki igyekezett hasznot húzni. A kelet-közép-európai demokratikus ellenzékek úgy, hogy – mai szemmel némi felsőbbségi tudatot, nacionalizmust sem nélkülözve – bemutassák kulturális sajátosságaikat a keleti blokkon belül, így elkülönülve a nagy elnyomó keleti birodalomtól. „Közép-Európa” számukra csak eszköz volt arra, hogy kitörjenek a „zárva várt Nyugatra”. A nyugat-közép-európaiak – pontosabban a németek, de még inkább az osztrákok – pedig úgy, hogy az integráló, de azért még lehetőségeiben behatárolt Európai Közösséggel szemben valami ellenpólust, saját utat, saját kis közösséget teremthessenek. Olyat, amely hallgatólagosan el is fogadható a két nagy tömb számára. Gúnyosan fogalmazva, arról szólt az egész, hogyan lehet eljátszani, vagyis színlelni az ún. Helsinki enyhülési folyamatot, a konvergencia elméletét egy kis térségben, amely – mint margón elhelyezkedő zóna – politikailag nemigen számított. Tehát valami közös figyelemről, kölcsönös megértésről és tiszteletben tartásról, egy közös tudat kialakításáról, közös fellépésről a „Közép-Európa”-koncepció soha sem szólt.
Az ezekben az években pozícióját kereső semleges (vagyis pontosabban konzervatív) Ausztria, és ezen belül bécsi politikusai hálásan vették fel ezt a kesztyűt. De Mitteleuropa már akkor is – s ez a vasfüggöny mindkét oldalára érvényes – mégiscsak egy elitista, szűk kör gondolatait magába foglaló koncepció maradt. Nem párosult semmifajta szélesebb regionális, gazdasági vagy kulturális öntudattal, vagy mélyebb, ahogyan ma fogalmaznánk, „fenntartható” együttműködéssel. A kölcsönös történelmi előítéletek ugyanis mindennél erősebbnek bizonyultak – gondoljunk csak a máig fennálló osztrák-cseh rossz viszonyra, vagy a „munkakerülő lengyeleket” Keleten és Nyugaton egyaránt annyira lekezelő közvélekedésre.
Talán csakis az osztrák-magyar viszonyban vált kézzelfoghatóvá a „Közép-Európa”-ideológia, de végeredményben ez a mindennapi társadalmi érintkezések szintjén nagyjából a soproni, illetve Mariahilferstraße-i bevásárló turizmusban merült ki, gazdaságilag kisebb-nagyobb osztrák – deviza-hitelekkel pénzelt – magyarországi beruházásokban, valamint magas politikai szinten egy – K. u. K.-nak, azaz Kreisky und Kádár-nak, becézett, szellemesnek tűnő, de igazából taszító egymáskarjaiba-borulásban. Ami aztán konkrétan az osztrák szakértelemmel meg pénzzel megépítendő nagymarosi erőművel, a magyar demokratikus ellenzék hátbatámadásával végződött.
Bár igaz: akik akkor Mitteleuropa álmát dédelgették Ausztriában, valóban komolyan gondolták „közép-európaiságukat”, valamelyest ismerték a szomszédos országok kultúráját, figyeltek a politikát, támogatták a demokratikus átalakulást, szolidárisak voltak kommunista országok demokratikus ellenzékeivel. Ám ők kisebbségben voltak és nem tudták levetni magukról konzervatív, múltba révedő habsburgos aurájukat. És aki tényleg valamit – ami a napi politikán túlmutatott – akart megtudni az akkor még oly távolinak tűnő szomszédos országokról, az Ausztriában a belföldi médiából nemigen tájékozódhatott.
A Mitteleuropa-álom rövid életű lett, néhány németországi lap kulturális rovatán kívül tulajdonképpen nem hagyott semmifajta nyomot, nem maradt fent egy igazi, kézzelfogható „közép-európai” termék, portéka sem gazdasági, sem kulturális téren, hacsak a távol-keleti turistáknak kínált Bécs–Prága–Budapest-busztúrát nem vesszük ide. A fal(ak) lebontása után a régió legtöbb országában az uniós tagság közeledtével még a szűk értelmiségi körökben is megváltozott valami.
Ausztria például még jobban elfordult a „Kelettől”, mint valaha, mi több, a keleti bevándorlási hullám veszélyeiről szóló rémmeséknek bedőlve, katonákkal kezdte őrizni burgenlandi határát. Közvetlenül a rendszerváltások után a térség városi agglomerációi, régiói nemhogy együttműködni nem voltak hajlandóak, hanem versenyeztek egymással, s az „Új Kelet” is eléggé lekezelően bánt el a kicsi, érdektelennek tűnő Ausztriával. Ez volt az az időszak, amikor a magyar értelmiségnek nagyon is pökhendi módon tetszett ítélkeznie a nyugati szomszéd intellektuális állapotairól, akkortájt vált közhellyé a magyarországi értelmiségi szalonokban, hogy amennyiben a magyar turista Magyarországtól nyugatra jó könyvesboltot keresne (itt szintén pökhendin hozzá kell tennem, hogy ilyet biztosan nem csinált), a legjobban teszi, ha meg sem áll Milánóig.
Annak ellenére, hogy „Közép-Európa” sem Ausztriában, sem Magyarországon (sem a többi térségbeli országban) nem vált soha paradigmává, és így kissé zavaró lenne paradigmaváltásról beszélni, a vasfüggöny lebontása és a kezdeti eufória lecsillapodása után majdnem minden „közép-európai” országban változás következett be a szomszédsági politikában és a szomszédokról festett képben. Papíron ott volt a „V4”, de reálisan mindenki továbbra is a saját pecsenyéjét sütögette: a lengyeleknek eleve nem kellett „Közép-Európa”, majdnem rögtön európai középhatalomnak látták magukat, s így is léptek fel minden számottevő fórumon. Magyarország pedig már néhány évvel a rendszerváltás után mentálisan teljesen bezárkózott az áhított Kárpát-medencébe, s azóta sem lát túl a történelmi Magyarország határain, teljesen elszigetelten vívja szellemharcait; Ausztria ugyanakkor – bár gazdaságilag (legalábbis a nyitási folyamat elején) sikerült „Közép-Európában” megvetnie a lábát – politikailag és főleg kulturálisan „német külváros” lett. Ebben a kontextusban – a nagy osztrák németellenességgel szemben – ez egyébként pozitívan értendő, mivel egyfajta modernizációs folyamattal jár(t) együtt, mely az országot az európai integráció részévé tette/teszi.
Bár Ausztria lett minden gazdasági elemzés szerint a rendszerváltások legnagyobb haszonélvezője, a legújabb közvélemény-kutatások szerint az osztrák lakosság majdnem fele ezt nem hajlandó elfogadni, sőt majdnem húsz százaléka vissza is állítaná a kerítést meg az aknamezőket. Így a zártság, a kettéosztott Európa mentális térképe a Lajta itteni partján máig fennmaradt: mi sem mutatja ezt a tényt jobban, mint az, hogy a rendszerváltás óta, 25 éve nem nyílt meg az „új demokráciák” irányában egyetlen hosszabb autópálya vagy nagy sebességű, jól kiépített vasútvonal sem, sőt Schengen óta a burgenlandi és Waldviertel-beli falvak egymás után zárják le a Magyarország, illetve a Csehország felé vezető mellékutakat környezetkímélés ürügyén. S továbbra is fennáll az a helyzet, hogy aki Ausztriában tájékozódni akar a keleti szomszédságról, jobb, ha német vagy svájci médiumokhoz fordul, mivel a nagy, önjelölt közép-kelet-európai szakértelem itt, Ausztriában továbbra sem létezik.
Mai távlatból így inkább azt lenne érdekes elemezni, hogy Magyarországon hogyan és miért következett be az elzárkózás, a Bibónál és Szűcsnél leírt „közép-európaiság” összes negatív elemének csúcsra járatása, és – fordítva – hogyan és miért tudott Ausztria, keleti irányban történt mentális és kulturális be- és elzárkózása ellenére mégis nyitottabbá, nyugatiasabbá válni.
Talán itt is pontosítani kellene: paradox módon, ahogy e folyamatban „Közép-Európa” mint fogalom, koncepció, vízió és diskurzus elvesztette jelentőséget, úgy lett a 2000-es év után Bécs – leszögezendő: nem Ausztria – újra igazán „közép-európai” metropolisz, az annak idején agyonünnepelt „közép-európai” városi kultúra régi/új gócpontja, fővárosa. Bizonyítja ezt a szomszédos országok nyelveinek mindennapi jelenléte a városi térben, hogy a bécsi egyetemek újra a környező országok értelmiségi elitjének a műhelyeivé válnak, a város kulturális – az 1980-as évek délszláv-török multikulturalitásán messze túlmutató – sokszínűsége, gazdasági egybefonódása a szomszédos régiókkal, és végül mára bekövetkezett dinamikus növekedése.
Ez azért paradox, mivel Bécs új „közép-európaisága” éppen nem azért valósult meg, mert a város valamilyen „közép-európai” küldetést dédelgetett és diskurzust folytatott (mint az 1980-as években néhány politikus), vagy éppen fetrengett saját nagy (és elképzelt, kitalált) múltjában (s nem is azért, mert el- vagy leszámolt volna múltjával, bár be kell vallani, óvatosan, de megkérdőjelezte azt), hanem mert pragmatikus volt. Évtizedeken át árad/t itt mindenből az unalom, az ötlettelenség, az anti-urbanitás, a kisstílűség. A szociáldemokrácia Bécset úgy vezette (és vezeti), mintha saját hitbizománya lenne, mégis fejlesztette az infrastruktúrát, támogatta a kultúrát, a tudományokat, a kutatást, a sokszínű kulturális és civil kezdeményezéseket, s bár civakodva és mérsékelve a változások dinamikáját, felkarolta és pénzelte az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportokat, lakásokat épített, fejlesztett. Igaz: merészséget, víziót nem mutatott. Múltját, emlékezetpolitikáját illetően is így járt el: csak semmi vita, semmi konfliktus, de a nagy ötleteket mégsem ignorálta a várospolitika. Ugyanakkor a kényes kérdésekről nem beszélt, vagy ha elkerülhetetlen volt, óvatosan, de mégis szóvá, vitathatóvá és feldolgozhatóvá tette azokat. Nem lubickolt a múltban, hanem ügyes marketing-stratégiába beépítve, részben elnosztalgiázta vagy modern módszerekkel muzealizálta, valamint – a turizmus segítségével – gazdasági tényezővé tette azt. A „történelemnek” ehhez persze – és ez nem is baj – már semmi köze nem volt: érvényes ez a 15. és 16. századi oszmán/török ostromokra, Bécs zsidó/antiszemita múltjára, a már hányingert keltő, agyonreklámozott Jugendstilre, a Habsburgokra, de még a Vörös Hadseregnek emelt emlékműre is. „Közép-Európának” már csak akkor van itt helye, ha beleillik a semmitmondó, de meghatározott imázst kínáló koncepcióba: ha akarjuk, ez az egész politika is bizonyos mértékben „közép-európaias”. Mostanára azonban úgy tűnik, hogy ez a pragmatizmus valahogy átcsapott, s Bécs kezd rendelkezni egy kis jövőképpel, egy pici vízióval is. A város kultúrpolitikája például sok tekintetben még mindig gyáva és kisstílű, de olykor már nagyon kozmopolita, globális is…
Persze nem kell túlozni: 1990 után az eleve jól induló pozíció, a szomszédok – főleg a nagy potenciális konkurens, Budapest – évtizedeken átívelő átgondolatlan és béna várospolitikája, be kell vallani, Bécset rendkívül szerencséssé tette, s ehhez járult a maradék kelet-közép-európai kisállamok sajátos nyomorúsága, klasszikus közép-európaisága. De még így sem dőlt el semmi, és nap mint nap fennáll a veszély, hogy Bécs újra visszasüllyed a „közép-európai” Mucsába.
Végül a konkrét három kérdésre válaszolva: persze, hogy van értelme egy regionális diskurzusnak, csak talán le kéne szögezni a vita meg a célok pontos értelmét, s kéne – de lehet, hogy ez csak az én mániám – egy jövőkép is. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy – ahogyan olvasom a kérdésben – tényleg az egész térségnek vannak identitászavarai/válságai: lehet, hogy a magyaroknak vannak (bár ebben sem vagyok biztos), de a lengyeleknek, az osztrákoknak és a cseheknek szerintem nincsenek.
Ismételve az egyes kérdéseket átívelő válaszomat: Igen, felejtsük el (az egyébként általam tudatosan végig idézőjelbe tett) „Közép-Európát”: Csatlakozzunk Európához, annak ellenére, hogy az ezekben a napokban épp feloszlani látszik (a pitiáner regionális öntudatok miatt), és alakítsuk át a szerkezetét úgy, hogy ne csak az észak-nyugati tömb gazdasági érdekei uralják az Uniónkat, hanem nekünk, közép-kelet-európaiaknak, is legyen beleszólásunk, formálási lehetőségeink: talán így majd sikerül „rendezni végre közös dolgainkat”.
Moritz Csáky
Elfelejtsük-e?
1.
Erősen kétlem, hogy Közép-Európa valaha is használható koncepció volt a politika számára. Igaz, Közép-Európa (Mitteleuropa) fogalma a német nyelvű diskurzusban már a 19. század elején felbukkant: Friedrich Schlegel az elbukott Német-Római Birodalomra vonatkoztatta, amelyet az Isten által elrendelt császárság segítségével a kereszténység, illetve a katolicizmus védőbástyájaként kell új életre kelteni. Hasonlóan ahhoz, ami mellett korábban Novalis a Kereszténység avagy Európa című töredékében is érvelt. Ez az utópia az első világháború után részben Hugo von Hofmannstahlnál merül fel újra, aki az „írásbeliségtől”, értsd: a költőktől, az íróktól és az entellektüelektől a fenti értelemben vett „konzervatív forradalmat” várt. A 19. század folyamán „Közép-Európából” annak egyre inkább csak földrajzi fogalma maradt meg. Az időjárás-jelentésekben mind a mai napig meg is jelenik, noha a földrajztudósok Közép-Európája biztosan nem fedi azt, ahogyan mi értjük a fogalmat, hiszen ez a Közép-Európa Hollandiától a német nyelvű országokon át Lengyelországig húzódik, és semmiképpen sem azokra az országokra értendő, amelyeket az utóbbi évtizedekben e név alatt foglaltak össze. A fogalom legkésőbb Friedrich Naumann 1915-ös Mitteleuropa című könyve óta instrumentalizálódott politikailag, egyrészt mert a német megszállásokat igyekezett igazolni, másrészt mert Közép-Európa címén az 1904-ben Berlinben megalapított „Közép-európai Gazdasági Egyesülést” továbbgondolva egy német fennhatóság alá tartozó gazdasági uniót propagált, amely magában foglalta volna az elfoglalt keleti területeket. Elképzelése szerint ez az unió a megnyert háborút követően jönne létre, mintegy a „lövészárkok közösségeként”. „Közép-Európa magja német lesz”, így Naumann.
A Társadalomtudományi Társaságban 1916-ban vita alakult ki Naumann gondolatai nyomán. Ennek során Ady Endre tömören így fogalmazott: „Én szeretem a szellemes írókat, de jobban szeretem az adott valóságot… Pénzesek és ötletesek hagyjanak föl már evvel a száz fajtájú Közép-Európa-tervezgetéssel” (Ady Endre: Ellenségekkel egy szándékon). Tomáš G. Masaryk 1918-ban a Nová Evropá-ban politikai szempontból élesen elutasította ezeket a „Közép-Európa”-terveket. És neki lett igaza, hiszen néhány évvel később a nemzeti szocializmus zökkenőmentesen tudott csatlakozni ehhez az ideológiailag megalapozott „Közép-Európa”-ideához: igazolva látta benne a német hegemóniát Európában, és a második világháború kezdetén ennek segítségével támaszthatott igényt a keleten elfoglalt területekre mint a német nép „életterére”. Többek között ez volt az oka, hogy 1938 és 1942 között magyar értelmiségi körökben újrakezdődött a vita Közép-Európáról. E vitában mások mellett Gál István, Kosáry Domokos, Ferdinandy Mihály és Németh László vett részt.
Érthető tehát, hogy közvetlenül a háború után már nem használták ezt az ideológiailag terhelt fogalmat, még a német nyelvű országokban sem. Azt ajánlom ezért, hogy a német nyelvű diskurzusban az eddigi Közép-Európa-fogalom (Mitteleuropa) helyett egy másik, semleges és a nemzetközi forgalomban is elfogadott szót használjunk: Zentraleuropa – angolul: Central Europe, franciául: Europe central, olaszul: Europa centrale. Éspedig azért, hogy ha azt mondjuk: „Közép-Európa”, ne kelljen mindig magyarázkodnunk, hogy mást értünk rajta, mint az említett történeti, ideológiailag terhelt fogalom. „A német nyelvű történészek és politológusok – vélte nemrégiben (joggal) Jacques Le Rider – mostanában igyekeznek elkerülni a Mitteleuropa szó használatát, inkább a Zentraleuropa vagy a Mittelosteuropa kifejezést kedvelik”.
Az elmúlt évszázad hetvenes éveitől kezdve, az egykori „keleti államok” – nem csak Magyarország – történészei és más értelmiségei (többek között Szűcs Jenő, Hanák Péter, Konrád György) Közép-Európát elsősorban kulturális fogalomként tették vita tárgyává. Ez a hidegháború, illetve Európa kelet-nyugati megosztottsága idején közvetett tiltakozás volt az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben, miszerint a szovjetek által elfoglalt országok Kelet-Európa integráns részei volnának. Egyúttal a történelemre hivatkozva hangsúlyozták ezeknek az országoknak a kulturális és társadalmi-gazdasági azonosságait, illetve szociokulturális analógiáit, amelyek részben szintén az évszázados politikai együttélésből, az egykori Monarchiából eredeztethetők. Egyenesen következik ebből, hogy az 1989-es fordulat után Közép-Európát mint geopolitikai koncepciót lehetett megvitatni, amelynek célja mindenekelőtt ezeknek és a velük szomszédos országoknak a gazdasági együttműködése volt. Ennek következménye lett a politikai gyakorlatban a Pentagonale 1989/90-ben (Ausztriával, Magyarországgal, Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Olaszországgal), a Hexagonale 1991-ben (amely a fentieken túl Lengyelországot is magában foglalta) és 1992/93-ban a mindmáig fennálló Central European Initiative, amely mindezeket az országokat tartalmazza, illetve az egykori Jugoszlávia helyett Boszniát, Horvátországot és Szlovéniát. Vagyis az úgynevezett Wende után a közép-európai gondolat gyakorlatias politikai eszköztárrá vált, amely egy európai régió különböző államainak együttműködését szolgálja, írjuk körül bárhogy ezt a régiót. Én azonban kétlem, hogy ez a Közép-Európa, miután országai csatlakoztak az Európai Unióhoz, még olyan valóságos politikai relevanciával bírhat, mint közvetlenül 1989 után, hiszen mind ezeknek az országoknak a geopolitikai meghatározása, mind pedig kölcsönös gazdasági, kulturális vagy tudományos együttműködésük elsősorban összeurópai, nem pedig regionális szinten történik.
2.
A Közép-Európával mint politikai értelemben használható koncepcióval szembeni fenntartások ellenére a régiót lehetne kultúrtudományi perspektívából, ismeretelméleti, heurisztikus koncepcióként felfogni, amelynek segítségével érthetőbbé, értelmezhetőbbé válnak a kulturális és társadalmi folyamatok. Ez a koncepció tartalmi szempontból konkrét tapasztalatokkal igazolható: az egykori Monarchiát „a kontrasztok (…), a kiáltó ellentétek államaként” látták (Friedrich Umlauft: Die Österreichisch-Ungarische Monarchie, 1876), ami elsősorban a nyelvi és kulturális sokszínűségnek, illetve heterogenitásnak volt köszönhető. A régióban tapasztalható válsághelyzeteket Jászi Oszkár egyenesen „népkáosznak” nevezte, amitől ez a terület „Európa békéjének állandó veszélyzónája” lett. (Jászi Oszkár: A monarchia jövője, 1918). A heterogenitások és különbségek nyomai a Monarchia széthullása óta, a nemzetállami homogenizációs folyamatok ellenére is egészen mostanáig meghatározzák a régiót: például a többnyelvűség többé-kevésbé jelentős maradványai, különösen a határvidékeken; a szomszédos nyelvekből vett vendégszavak nagy aránya; a családnevek, amelyek az egyes családok ősi, „idegen” eredetére hívják fel a figyelmet; a szomszédos népek ételeinek átvétele; a népzenék transznacionális összefonódása – „állandó kereszteződés és visszakereszteződés” (Bartók Béla: A faji tisztaság a zenében, 1942); vagy a vallások (zsidóság, kereszténység, iszlám) és felekezetek sokfélesége. Ezekből az empirikusan igazolható tényekből következik, hogy Közép-Európát kultúrtérként lehet felfogni, amelyet a múltban és a jelenben pluralitások, különbségek és heterogenitások, egyúttal azonban folyamatos belső fordítások (Translationen) is jellemeznek. Egy ilyeténképp leírt kultúrtér a Jurij Lotman-féle „szemioszférával” hasonlítható össze, amelyet sűrűn behálóznak a külső és belső határok (heterogenitások), és e határok elválasztanak ugyan, de egyúttal össze is kötnek. „A határ”, írja Lotman, „mindig két- vagy többnyelvű”. Ezért a határ olyan hely, amelynek fő jellemzője, hogy állandó kulturális fordítási folyamatok színhelye; hibrid third space, a posztkoloniális elmélet értelmében (Homi K. Bhabha: The Location of Culture, 1994). Egy ilyen együttállás gyakorlati következménye az „idegenségekkel” való napi kapcsolat, a maga többértelműségeivel, differenciáival. A történeti tradíciók és a velük való emlékező kapcsolat is többértelműnek mutatkozik.
Következésképpen az egyéni és kollektív identitások, amelyek e különböző, részben egymásnak ellentmondó emlékezeteknek köszönhetők, nem egyértelműek; s az ebből adódó, olykor válságként megélt többszörös identitások nem kivételt képeznek, sokkal inkább állandó alkotóelemei egy ilyen összetett szituációnak. A közép-európai kultúrtér belső ismertetőjegyeinek perspektívájából Közép-Európa a szó átvitt értelemben intellektuális toposzként, ismeretelméleti modellként fogható fel, amely paradigmaként hozzájárulhat múlt- és jelenbeli hasonló konstellációk, azaz kulturális folyamatok felismeréséhez és elemzéséhez. Ilyen szempontból Közép-Európa paradigmatikus „laboratóriumként” jellemezhető, ahol már a múltban olyan folyamatok zajlottak le, amelyek mostanra globális jelentőségűvé váltak, például ami a differenciák, alteritások vagy idegenségek kezelését illeti.
Azt hiszem, hogy ennek az ismeretelméleti modellnek a segítségével, amely megnevezi az eltéréseket, a válságokat és a konfliktusokat mint kultúrimmanens kritériumokat, elemezni és értelmezni lehetne a posztkommunista társadalmakban új életre kelt nacionalista tendenciákat is. Ezt a hipotézist szeretném most megvilágítani.
A 19. század második felétől kétségkívül a nemzet lett a domináns politikai és történeti narratíva. A történetírás megpróbálja kritikusan és objektíven leírni és elemezni ezt a folyamatot. Ennek az a nyilvánvaló veszélye, hogy a történészek időnként öntudatlanul a „módszertani nacionalizmus” csapdájába esnek, amikor a nemzeti narratíva nyelvét használják és következésképpen a társadalmi konfliktusokat főként nemzeti konfliktusokként értelmezik, nem téve megfontolás tárgyává, hogy a nemzet imagined community (Benedict Anderson), vagy hogy az etnikum vagy az etnicitás a 19. század nacionalizmusának találmánya (invention of ethnicity, Werner Sollors). Rogers Brubaker például arra hívta fel a figyelmet, hogy az etnicitás, a rassz vagy éppen a nemzet nem valóságos, hanem kognitív konstrukciók: nem a világban létező dolgok, hanem az interpretáló alanynak a világra vetett szubjektív-értemező pillantása. Hogy elkerüljük a nemzeti ideológiák reflektálatlan, olykor öntudatlan átvételét az értelmezésben, perspektívaváltás mellett érvelek, pontosabban: a nemzeti folyamatoknak kulturális, illetve kultúratudományi szempontból történő elemzése mellett. Ha kultúrán olyan elemek, jelek, szimbólumok és kódok együttesét értjük, amelyek révén az egyének a társadalomban verbálisan és non-verbálisan érintkeznek egymással, a nemzeti konfliktusok is az eltérések kommunikatív kiéléseként jelennek meg, amelyek szerves részei a kulturális folyamatoknak. Miközben a nonverbális területen (például a mindennapi viselkedésmódokban, öltözködésben, étkezésben, zenében) az egyes kulturális kommunikációs terek között nagy átfedések lehetnek, a verbális kommunikációk, vagyis a konkrét, beszélt nyelvek a legnyilvánvalóbb differenciáló jegyeket mutathatják fel. Nem meglepő, hogy például az egykori Habsburg Monarchiában a nemzeti konfliktusok mindig nyelvi konfliktusokká váltak, konkrétan a hatalmi viszonyok a nyelvi reprezentáció szintjén váltak nyilvánvalóvá.
Egy nyelv uralkodó helyzetbe hozása egy másikkal szemben gyarmatosításra emlékeztetett: akik jól jártak, azok a gyarmatosítók voltak, de akiket gyarmatosítottak, újra meg újra aláaknázták ezt az állapotot azzal, hogy szubverzív módon használták a gyarmatosítók nyelvét, illetve kultúráját: alkalmazkodtak ugyan hozzá (például asszimiláció útján), de az átvétel közben egyes elemeit meg is változtatták. Ezek a felismerések nem utolsósorban annak köszönhetők, hogy Közép-Európát ismeretelméleti koncepciónak tekintjük. Nem csupán történelmi szempontból fontosak, hanem – és sokkal inkább – azért is, mert lehetőséget adnak arra, hogy analóg módon a nacionalista irányzatok jelenkori újjáéledését is hasonló kultúrtudományi perspektívából magyarázzuk. Ezért ajánlatos a nacionalista tendenciákat nem elszigetelten, önálló politikai jelenségként megítélni, hanem kulturális folyamatok részterületeként: hogyan kezelik, hogyan váltják viselkedési formákra az eltéréseket. Érvényes ez egy viszonylag homogén kommunikációs térre is, ahol az egyezések túlsúlyban vannak az eltérésekhez képest, és ahol „a kis különbségek nárcizmusának” értelmében (Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában) az a tét, hogy a meglévő kis eltéréseket mint a társadalom számára identitásképző tényezőket külön hangsúlyozzuk, illetve láthatóvá tegyük. Az elmúlt évszázad kilencvenes éveiben lezajlott délszláv háború jó példa a kis eltérések hipertrofikus hangsúlyozására.
3.
Közép-Európával mint episztemológiai modellel összefüggésben a fenti problémák ma főként a középnemzedékhez tartozó és a fiatalabb értelmiségiek körében találnak fokozott érdeklődésre. A magyarországi, szlovákiai, romániai vagy lengyelországi emlékezet- és emlékezéskritikai kutatások oda vezetnek, hogy az emlékezés – mindeddig főként „nemzeti” – helyei dekonstruálódnak. Napvilágra kerül többszörös kódoltságuk, fény derül a többértelmű társadalmi folyamatokra az emlékezetben és az emlékezésben. Ezáltal elfogadottá válnak a többértelműségek és a különbségek. Kritikusabbá válik a viszony a politika normatív, egyértelmű nemzeti identitást előíró akcióihoz, konkrétan például a nemzeti emlékművek felállításához, amely a nyilvánosság előtt növekvő szkepszisbe ütközik. A nacionalista irányzatokkal szembeni kritikus pozíció a múltban, illetve a neonacionalista politikai nézetek jelen bírálata az én szememben a belső határok átlépésére, az egyesítésre irányuló projekt, és mint ilyen, igen jelentős. Fontos korrekciója a mindennapos pártpolitikai gyakorlatnak, természetesen nem csak a posztkommunista államokban. Ennyiben szerintem igenis értelmes dolog Közép-Európával mint ismeretelméleti koncepcióként felfogott kultúrtérrel foglalkozni.
FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA
Sik Domonkos
A modernitás közép-európai tapasztalatáról, avagy felejtsük-e el Közép-Európát?
Egy kérdés esetében sohasem mellékes, hogy milyen helyzetben teszik fel. Amikor a mai Magyarországon ismét felmerül Közép-Európa relevanciájának gondolata, az korántsem független a 2006 óta tartó politikai, gazdasági és társadalmi válságtól. Ennek eredményeként napjainkra egyrészt egy demokratikusnak aligha nevezhető politikai rendszer stabilizálódott, ami a gazdaság és a társadalom egyre szélesebb köreit vonja ellenőrzése alá. Másrészt a rendszerváltás óta nem látott mértékben megerősödtek a nyilvánosságban a populista, nacionalista, intoleráns hangok, egyre nagyobb tömegek számára szolgálva igazodási pontként. Harmadrészt a pártpolitikai alternatívák elvi szinten kiüresedtek, gyakorlati szinten megbénultak, aminek következtében az egyébként is szétaprózódott civil ellenzék magára maradt és csupán egy korlátozott nyilvánossághoz talál utat. A kérdés, hogy rejt-e magában emancipatórikus lehetőségeket Közép-Európa gondolata, ebből a perspektívából értelmezhető: csakis abban az esetben adható rá pozitív válasz, ha ennek a válságnak a feloldásához valamilyen módon hozzásegít.
Közép-Európáról társadalomtudományi szempontból többféle értelemben is beszélhetünk. Tekinthetünk rá úgy, mint a nagyhatalmi érdekszférák határán elhelyezkedő, hasonló múlttal és érdekekkel jellemezhető geopolitikai egységre, mint a globális egyenlőtlenségi struktúrában elfoglalt félperifériás pozícióba tömörülő országok sokaságára, vagy mint önálló társadalmi, gazdasági és politikai kihívásokkal és megoldásokkal jellemezhető régióra. Abból fakadóan, hogy kiinduló problémánk szempontjából e megközelítéseknek egyaránt van jelentőségük, a továbbiakban olyan szemléleti keretet vázolok, amelyik lehetőséget kínál ötvözésükre. Közép-Európára elsősorban tapasztalati horizontként tekintek, olyan egységként, amelyet a tartalmi különbségek ellenére összekapcsolnak a modernitással kapcsolatos hasonló benyomások, egyúttal megkülönböztetve Nyugat- és Kelet-Európától.
Ahogy Koselleck érzékletesen bemutatja, a modernitás alapélménye a várakozási horizont eloldódása a tapasztalati tértől, vagyis a váratlan elvárhatóvá válása.1 Ez az alapélmény elválaszthatatlan a társadalmi integráció olyan hagyományos elemeinek súlyvesztésétől, mint a hatalom teológiai legitimációja, a rendi alapokon nyugvó társadalmi rétegződés vagy a közösségi kötések által szervezett hálózatok, valamint az olyan funkcionális elemeknek a térnyerésétől, mint a racionális alapokon nyugvó politikai legitimáció, a gazdasági alapokon nyugvó osztálystruktúra vagy a mediatizált interakciók által szervezett, önálló működési logikájú hálózatok. Egyfelől a különböző európai régiókban ez az átrendeződés eltérő mértékben játszódott le: egyes helyeken gyorsabban és áthatóbban, máshol lassabban és kevésbé áthatóan. Másfelől az átrendeződésre adott reakciók is eltérnek egymástól: egyes helyeken alapvetően emancipációként élik meg őket, és a belőlük fakadó patológiákat potenciálisan kezelhetőnek tekintik, máshol alapvetően külsődleges kényszerként érzékelik, és a belőle fakadó patológiákat elkerülhetetlennek tekintik, miközben az emancipációs lehetőségekhez nem férnek hozzá.
Közép-Európa mint a modernitás sajátos tapasztalati horizontja e szempontok alapján jellemezhető: ahhoz – szemben Kelet-Európával – túlságosan mélyreható volt a társadalmi integráció átalakulása, hogy a változást egyértelműen külsődleges kényszerként éljék meg, ugyanakkor – szemben Nyugat-Európával – ahhoz nem volt elég átható, hogy a patológiák kezelhetőnek és a lehetőségek kiaknázhatónak tűnjenek. Közép-Európa megkülönböztető sajátossága ebben az értelemben a modernitáshoz fűződő ellentmondásos viszony, ami egyaránt magába foglalja az azonosulás és kívülállás motívumait. Miközben Kelet- és Nyugat-Európában a kívülállás vagy az azonosulás dominánssá vált, addig Közép-Európában a kettő együttállása állandósult. Ez pedig alapvető feszültséggel, valamint – a modernitástól való elfordulás és az elfogult idealizálás formáját öltő – megosztottsággal terhelte meg e társadalmakat.2
A modernitás ambivalens közép-európai tapasztalatát, ahogy azt Bibó is bemutatta, kezdetben a nemzethez való hisztérikus viszonyulás határozta meg.3 Minthogy ezek a társadalmak a nemzethalált reális lehetőségként élték meg, így mind az olyan társadalmi patológiáknak, mint az egyenlőtlenségek vagy az anómia, mind pedig az olyan emancipatórikus lehetőségeknek, mint az egyéni autonómia vagy a demokratikus intézmények, torzult a percepciója. Az előbbiek a nemzethalál előjeleként, vagyis közvetlen fenyegetésként jelentek meg és nacionalista vagy rasszista világértelmezések megerősödéséhez vezettek, az utóbbiaknak pedig csupán egy a nemzet túlélési szempontjainak alárendelt, beszűkült változata alakult ki.
A pártállami rendszerek kiépülésével a közép-európai társadalmak modernitástapasztalata gyökeresen átalakult. A közép-európai államszocializmusok diktatórikus szakaszaiban, amit Hankiss Elemér nyomán, egyfajta negatív modernizációként jellemezhetünk, a vallási-nemzeti és a felvilágosodáspárti-polgári alapokon nyugvó társadalmi berendezkedés lebontására egyaránt sor került, anélkül hogy azok helyére új legitim rend lépett volna.4 Minthogy ezek az átalakulások a modernitás nevében történtek, ezért ez a korszak végső soron a modernitástól való elidegenedéshez, vagyis a patológiák naturalizálódásához és az emancipatórikus lehetőségekbe vetett hit felszámolásához vezetett. A diktatórikus szakaszt felváltó konszolidáció a legtöbb helyen a társadalom megkettőződésének formáját öltötte: a hivatalos, pártállam által kontrollált szférák mellett megjelentek az informális, pártállam által megtűrt cselekvési terek. Ebből fakadóan a modernitás olyan paradox tapasztalata született meg, melyben az emancipáció lehetősége megjelenik, ugyanakkor a privát szférára korlátozódik. Ez pedig azt eredményezte, hogy a demokratizálódás nyilvánosságra utalt folyamatai blokkolódtak és a patológiákért az állam vált felelőssé. Ahogy ez a paradox konstelláció intézményesült és az interakciók általánosan elfogadott szervezőelvévé vált, úgy mosódott el fokozatosan a két világ közti határvonal. Ennek eredményeként mind a hivatalos, mind pedig az intim szféra korrumpálódott a másik logikája által, egyfajta cinikus normatív rendet hozva létre, amelyben minden alku tárgyává tehető, miközben maga a hitelesség, a morális kritika, a patológiák autonóm kezelése és a bizalom elképzelhetetlenné vált.
A rendszerváltás ígérete részben ennek az elidegenedés, tudathasadás és cinikus kívülállás lehetőségét egyaránt magában rejtő tapasztalatnak a meghaladásában rejlett. A kezdeti remények azonban a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia valóságával való találkozások sorozatában hamar szertefoszlottak. Az állami tulajdon privatizálása, a vállalkozói, munkavállalói és a fogyasztói szerepek elsajátítása egyaránt felemás tapasztalatokkal jártak. Noha a lehetőség ezek realizálására látszólag mindenki előtt ott lebegett, csak keveseknek nyílt tényleges lehetőségük arra, hogy éljenek vele, aminek hatására a reményvesztés és a defetista rezignáció meghatározó tapasztalattá vált. Különösen amiatt, hogy az államszocializmus negatív élményei után a piacgazdaságban való csalódás egyúttal az alternatívákból való kifogyást is jelentette. A többpártrendszerre vonatkozó politikai remények már csak e kudarcok okán is hamar meginogtak. Az életszínvonal és a biztonságérzet hirtelen lecsökkenése egyaránt ellehetetlenítette egy autonóm állampolgári öntudat kialakulását, hozzájárulva egy új típusú paternalizmus kialakulásához. Szemben a paternalizmus hagyományos formáival, a posztszocialista paternalizmus a bizalomhiányon alapul, vagyis a tekintéllyel való azonosulás hiányán. Ebben az értelemben nem hordozza magában az egyéni sors feletti kontrollról való lemondásból fakadó, felemás biztonságérzet kialakulásának lehetőségét sem. Ehelyett állandósítja a bizonytalanságérzést, felerősítve a szorongást és elidegenedést. Erre az érzelmi bázisra demokratikus politikai kultúra aligha épülhet rá, sokkal inkább a társadalmi regresszió különböző formái: a nemritkán dogmatikus formát öltő államszocialista vagy nacionalista nosztalgia.5
A közép-európai modernitás tapasztalati horizontja a fenti elemek keveredéséből tevődik össze. Az egyes korszakokban különbözőképpen ugyan, de a társadalmi patológiák és emancipatórikus lehetőségek percepciója folyamatosan torzult. Az önfélreértés e különböző formáinak eredményeként a közép-európai társadalmak egyrészt nem fértek hozzá saját patológiáik okaihoz: a nemzethalál perspektívájából hisztérikusan viszonyultak hozzájuk, később az elnyomó állam szükségszerű diszfunkciójaként, cinikusan tekintettek rájuk, vagy a rendszerváltás utáni reményvesztett regresszió eredményeként dogmatikus módon magyarázták őket.6 Másrészt saját emancipatórikus potenciáljukat is beszűkített keretek között értelmezték: azt azonosították a nemzeti érdek realizálásával, a privát érdek maximalizálásával vagy a rendszerváltás utáni egyéb dogmatikus világnézetek által megszabott keretekkel. Ebben az értelemben a közép-európai modernitás tapasztalata hosszan elhúzódó identitásválsághoz vezetett, vagyis a társadalmi problémák és lehetőségek torzított vagy beszűkült percepciójához. Ezen identitásválság kezelésének hiányában a közép-európai modernizációt alapvető instabilitás terheli. A gazdasági vagy politikai válságok jó eséllyel eredményeznek regresszív reakciókat és felerősítve a torzult, beszűkült tapasztalatokat, olyan általános társadalmi válsággá alakulnak, amelyik a modernitás alapértékeit veszélyezteti.
A hazai folyamatok ebből a perspektívából a közép-európai társadalmakat jellemző identitásválságban rejlő veszélyek aktualizálódásaként értelmezhetők. A 2006-os politikai, majd a 2008-as gazdasági válság eredményeként az antidemokratikus tendenciák iránt alapvetően apatikus, általában véve reményvesztett közhangulat alakult ki. Ebben az értelemben Magyarországon a közép-európai társadalmak előtt álló forgatókönyvek egyik legrosszabb változata valósult meg. Kiinduló kérdésünk szempontjából ennek a megállapításnak két következménye van. Közép-európai perspektívából értelmezve a hazai válságot, egyfelől a környező országok számára kínálkozik tanulság: minthogy a modernitás fent bemutatott tapasztalatában osztoznak, így Magyarországhoz hasonlóan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy gazdasági vagy politikai válságaik általános társadalmi válsággá váljanak, veszélyeztetve a modernitás projektumának egészét. Másrészt a közép-európai perspektíva számunkra is lehetőségeket rejt magában: a környező országok példái alapján értelmezhető az a lehetőségtér, amelyben mozgunk, ebből fakadóan azok a kiutak is, melyek a válságból kivezethetnek.
Ilyenformán a modernitás patológiáinak és emancipatórikus lehetőségeinek megértéséhez, továbbá a gazdasági-politikai-társadalmi válságok prevenciójához és kezeléséhez a potenciális forgatókönyveket felvillantva, a közép-európai perspektíva kifejezetten termékeny módon járulhat hozzá. Ami ugyanakkor egy ilyen típusú párbeszéd gyakorlati lehetőségét illeti, a kilátások nem túlságosan bíztatóak. Közép-európai nyilvánosságról mint önálló felületről ugyanis kevéssé beszélhetünk. Természetesen vannak fórumok, ahol akár a társadalomtudósok, akár a szélesebb értelmiségi közönség érintkezhet egymással, és vannak kezdeményezések, melyek kimondottan ezek elősegítésére irányulnak, azonban ezek sokkal inkább kivételnek tekinthetők, mintsem általánosnak. Közép-Európa mint identitás vagy gazdasági-politikai vízió legkésőbb az Európai Unióhoz való csatlakozással elvesztette kitüntetett szerepét Közép-Európán belül és kívül egyaránt. Ebben az értelemben alighanem túlzott elvárás lenne egy szélesebb kört érintő közép-európai nyilvánosság virágzására várni. Ami ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy a közép-európai szempont hazai és nemzetközi nyilvánosságban történő képviseletére ne lenne fontos törekedni. A közép-európai modernitás különböző forgatókönyveire való reflexiótól ugyanis nem csupán azoknak a tényezőknek az azonosítása remélhető, melyek beszűkítik és torzítják identitásképzési folyamatainkat, hanem egyúttal azoknak a lehetőségeknek a felismerése is, melyek kiutat kínálnak ezek csapdájából.
JEGYZETEK
1. Lásd: Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő, Budapest, Atlantisz, 2003.
2. A közép-európai modernitás tapasztalatára vonatkozó alábbi gondolatmenet részletes kidolgozását lásd: Sik Domonkos: Towards a Critical Theory of Central European Societies, In: East Central Europe (elbírálás alatt). Ugyanerről magyar vonatkozásban lásd: Sik Domonkos: A modernizáció ingája. Egy genetikus kritikai elmélet vázlata. Budapest, Eötvös Kiadó, 2012.
3. Lásd: Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, In: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/194. html
4. Lásd: Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989.
5. A rendszerváltás utáni tapasztalatokra vonatkozó szerteágazó irodalomból a teljesség igénye nélkül lásd: Gil Eyal – Szelényi Iván – Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists: The New Ruling Elites in Eastern Europe. London: Verso 1998, Daphne Berdahl: On the Social Life of Postsocialism: Memory, Consumption, Germany. Edited by Matti Bunzl. Bloomington: Indiana University Press 2010, John Borneman: Settling accounts: violence, justice, and accountability in postsocialist Europe. Princeton, N. J.: Princeton University Press 1997, David Ost: The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca: Cornell University Press 2005.
6. Ahhoz, hogy miként képzelhető el a modernitáshoz való önfélreértéstől mentes viszony, az olyan kritikai elméletek nyújtanak támpontot, mint Giddens, Bourdieu vagy Habermas munkái. Ezekből a modernitás olyan tapasztalatának lehetősége bontható ki, melyben a patológiák a társadalom tagjai által okozottakként és ezért potenciálisan általuk megváltoztathatóként, az emancipatórikus potenciálok pedig hitelesként jelennek meg.