Néhány éve tavasz táján, egy baráti társasággal Pannonhalmán találkoztunk. A beszélgetés vége felé, amikor már a szőnyegen fekvő kérdést többször körbejártuk, egyikünk felvetette, milyen kellemetlen és zavaró számára, hogy a világgazdasági nehézségek, s a haza bajok megvitatásakor ellenérzést tapasztal a kapitalizmussal szemben, s hogy nemcsak a bankokat szidják, hanem ellenségesség van a kapitalizmussal szemben általában is. Miért tekintenek oly sokan ellenszenvvel a kapitalizmusra? – tette fel a kérdést. Mindezt hallva igencsak meglepődtem. Ki gondolhatja, hogy a kapitalizmus szó pozitív csengésű lenne, vagy lett volna bármikor?

Ha nagy általánosságban kell megválaszolni a címben feltett kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy a liberálisok a kapitalizmusról szólva – úgy általában – olyan piacgazdaságra gondolnak, amely egy jó világot eredményez: a gazdaság állami intervencióktól mentesen, az önszabályozó piaci mechanizmusok révén szabadon fejlődik, érvényesülhetnek az alapvető szabadságjogok és demokratikus intézmények biztosítják a társadalmi kohéziót.

Számos történelmi tapasztalat alapján ez a rendi megkötöttségekből kivergődő polgárosodás egyik ábrázata, kívánatosként felmutatható oldala. De van másik is, amelyen a társadalmi pozíciók, a tulajdon egyenlőtlen eloszlása látszik – és ezen túlmenően, a gazdaságinak tekintett területeken túl, a legkülönbözőbb társadalmi szférákban a fogyasztói szabadság látszólagos növekedése mentén rajzolódnak ki újra meg újra szélsőséges egyenlőtlenségek az iskolázottság és a kultúra terében is. Ezt a közbeszédben azok, akik nemcsak a gazdaság piaci szabadságát, hanem a társadalom „elpiacosodását” is bírálják, kapitalizmusnak nevezik. A liberális meggyőződésű emberek – ugyancsak nagy általánosságban szólva – nemigen használják a kapitalizmus szót, hanem jobbára csak piacgazdaságot mondanak, s már a „piaci társadalom”-féle fordulat hallatán is védőállásba helyezkednek. A kapitalizmus szót tehát – mivel e fogalomba sűrűsödik a piacgazdaság minden negatívuma, s az ezek által gerjedt érzelmek – a liberálisok inkább kerülik. Nehéz is elképzelni olyan politikai jelszavakat – az ironikus megfogalmazásokat kivéve –, mint például „Éljen a kapitalizmus!”, vagy „Megvédjük a kapitalizmus vívmányait”. Ismertek persze régóta az olyan blikkfangos megfogalmazások, mint a „kapitalista kiáltvány” vagy a posztmodern Peter Sloterdijk „burzsoá kiáltványa”, melyeknek egyébként szórakoztató extravaganciája cseppet sem változtatta meg e szó negatív hangulatát. S ugyanez mondható el a liberalizmus eszméit túlfeszítő libertáriánusok kapitalizmust igenlő, őszinte és provokatív fejtegetéseiről is. A libertáriánus kapitalizmus házi istennőjének, Ayn Randnek agyondotált, vaskos propagandaregényét immár félévszázada osztogatják ingyen az amerikai fiataloknak (Atlasz vállat von), s a mostani amerikai elnökválasztási kampányban is fároszként emlegetik nevét a republikánusok –, de ettől még angolul sem lett fényes, pozitív jelentésű a kapitalizmus szó. Ezért talán nem véletlen, hogy a politikai mozgalmak, pártok nevéből hiányzik – mondhatni egyetemlegesen – a kapitalista, a tőkés vagy a burzsoá mint jelző. (Némileg hasonlóan volt-van ez a szocialista gazdaság megnevezés esetében is, amikor is annak tartalmi fonákja, a parancsgazdaság ennek a defektusait jelöli. Így maga a szocializmus szó is a szocializmus ellenzői és áldozatai szemében a társadalom minden porcikájára kiterjedő parancsuralom jelentésű fogalom lett.)

Maradjunk egyelőre az egyszerű megállapításnál: a piacgazdaság egy társadalmi jelenség-együttes kedvező, kívánatos oldalainak megnevezése, míg ugyanennek a hátoldala, a sötét oldal, mintegy fogalmi szemétládaként – a kapitalizmus.

Mit gondolnak egyes liberálisok a liberalizmusról, amikor kapitalizmusról beszélnek?

A liberálisok sokfélék: mérsékelt liberálisok, ultraliberálisok, aztán nemzeti, baloldali, konzervatív liberálisok, és így tovább. Közülük azonban azok, akik a demokráciát és a piacgazdaságot szétválaszthatatlan sziámi ikerpárnak tekintik, hajlamosak arra, hogy a tulajdon szabadságát az alapszabadságok szintjén kezeljék, ahogyan például a szólás vagy a gyülekezés szabadságát, s a társadalom piacosodását készek merőben kínálatbővülésként elfogadni. ők, az úgynevezett ultraliberálisok a politikaitól különböző – sokszor azzal ellentétes – gazdasági liberalizmus hívei, akik a szabadságra, jogra vonatkozó értéksérelmeket – ha azok a gazdasági haladás mentén és idején mutatkoznak – nem szívják mélyen mellre. ők voltak a XIX. században, az angliai ipar feldübörgésekor az úgynevezett manchesteri liberálisok, lévén az akkori Manchester a kapitalizmus szívcsakrája. E csoport karakteresen, esetenként kérlelhetetlenül és apodiktikusan adja elő érveit a gazdasági meghatározottságokra és a piac megfellebbezhetetlenségére utalva, s álláspontját a liberalizmus esszenciájának állítja be. A liberalizmus azonban a szabadság értékére épülő politikai eszme és korántsem csak a hasznossággal, vagy profitabilitással érvel. Ám a fundamentalista hitű ultraliberálisok oly mértékben meghatározók a liberalizmus legújabb kori arculatában, hogy a liberalizmus hétfejű ellenfelei mindenfajta liberálisban csak a szőrösszívű kapitalistát vagy annak naiv szekértolóját látják és támadják.

Az alábbiakban azt firtatom – különböző szintű elvontságokban bukdácsolva –, hogy a liberálisok hogyan viszonyulnak a szabadság-egyenlőség, a kapitalizmus, a demokrácia, a tulajdon és a nemzet kérdéseihez. Igazolni szeretném, hogy mivel a szabadság és egyenlőség értékei legalább annyira egymásra vannak utalva, mint amennyire ellentmondanak egymásnak, a tulajdon szabadsága, ha beletartozik is a liberális emberi szabadságok körébe, nem alapszabadság, és a jogállam keretei között féken tartandó. Szeretnék továbbá rávilágítani, hogy a liberalizmus eszméi és a demokrácia politikai gyakorlata együttesen sem maga a kapitalizmus. A liberalizmus is lehet egy adott kapitalizmus kritikusa – lévén a kapitalizmusból is többféle.

Liberálisok liberalizmus nélkül – liberalizmus liberálisok nélkül

No, de kik is azok a liberálisok Magyarországon, akiknek a gondolatairól és beszédéről kérdezek itt? Egyrészt azok, akik már a rendszerváltozást megelőzően, tudományos kutatókörökben jeleskedve, egy politikailag ható, reformközgazdásznak nevezett, markánsan ellenzéki csoportot alkottak. ők, a reformközgazdászok, akik az akkoriban már politikailag is megnyilvánuló és önminősítésükben is liberális demokratikus ellenzékhez álltak közel, ám a későbbi Demokrata Fórumot és kormányt alakító népi ellenzékhez, és az akkor fungáló hatalom belső pártellenzékéhez képest a gazdasági hozzáértést, a szakemberségüket felmutatva politizáltak. A magyarországi állampolgárok persze sokféleképpen gondolkodtak, és sok mindent mondtak –, de a társadalmi állapotok megváltoztatása érdekében a fellépők között ez a négy hangadó csoport volt, melyeknek hangja elkülöníthetően kihallatszott a politikai zajból.

A negyedszázaddal ezelőtti politikai térbe visszahelyezve magunkat azt kell mondanunk – még ha ez ma furcsán hangzik is –, hogy mind a négy csoport fontosnak tartott olyan értékeket, amelyek a liberális gondolkodást jellemzik, s így igen közel álltak egymáshoz a pluralizmus, a tolerancia, az autonómia és a részvételi lehetőségek bővítésére való törekvésben, valamint a konszenzus igenlésében. A fontosnak tartott politikai értékekből az is következett, hogy ha különböző mértékben is, de egyaránt hittek a jogrendszer által biztosítandó szabadságban, az egyenlőtlenségek csökkentésének lehetőségében, vagyis az egyenlőség értékességében, a jogilag biztosított magántulajdon nélkülözhetetlen szerepében, valamint az alkotmányosan korlátozott kormányzás üdvösségében. Az 1980-as években ezek a még ellenzékben lévő, noha majd hamarosan egymás torkát szorongató politikai csoportok a felsoroltak alapján méltán liberális hajlandóságúaknak voltak mondhatók. A liberális értékek és hitek iránti közös hajlandóság azonban csak az ellenzéki szituáltságból fakadt. Ezek a liberális értékek vonzóak voltak és jól jöttek akkor azok számára is, akik aztán később elundorodtak a liberalizmustól. Mert azért e négy politikai erőnek nem mindegyike volt – a liberális értékek iránti hajlandósága ellenére sem – liberális.

Van ugyanis néhány olyan politikai magatartást jellemző tulajdonsága a liberálisoknak, amelyek együttese mintha csak rájuk illene. Azaz a liberálisok minden kollektivitástól idegenkednek, inkább individualisták; a szabadság értékének fontossága az egyenlőség lehetőségének érvényesítésével nyer számukra értelmet, tehát bizony egalitáriánusok is; továbbá az emberi élet javíthatóságában bízva tesznek-vesznek, ezért tehát úgynevezett melioristák; és végül univerzalisták is, mert ember és ember közt nem tesznek különbséget. A liberális demokrácia a szabadság és egyenlőség értékének együttes vállalása. Az eszményi liberális tehát egyszerre individualista is, egalitáriánus is, de meliorista és univerzalista is. Az előbb említett valóságos politikai csoportosulásokban ezeknek a magatartás-jellemzőknek az együttese a későbbi szabaddemokrata pártot alapító demokratikus ellenzék hangadóit (leginkább a szabaddemokrata párt későbbi szétzilálódásáért a párt vezetői által is felelősnek tartott, s az univerzalizmus jegyében az emberjogi kérdéseket előtérbe helyező, úgynevezett értelmiségi holdudvart) nagyjából jellemezte, de a magát még igencsak liberálisnak tartó reformközgazdász ellenzéket már kevéssé, a népieket és a reformista-szocialista pártellenzéket pedig nem. A reformközgazdászok még leginkább melioristák voltak, mint ahogy az egyébként a „nagy rendszereket” (adóztatás, oktatás, egészségügy etc.) megváltoztató reformistákhoz illik, de aligha tartotta róluk bárki is – s ők sem magukról –, hogy egalitáriánisok vagy univerzalisták lennének. Nem véletlenül tulajdonítják nekik a beszólást: „Akkor kellett volna megcsinálnunk a reformokat, mielőtt bejött a demokrácia”.

Lehet persze ezt a kategorizálást merevnek tekinteni, de hát itt kiemelten fogalmakról van szó, amelyek éppenséggel kategoriálisan határolódnak el egymástól. A politikai szóhasználatban minduntalan parttalanná váló liberális-konzervatív, jobb-bal stb. minősítések azért érződnek sokszor üresnek, mert a mindennapi politikai taktikázásban és szócséplésben elkopva tartalmukat vesztik, fogalmilag kiüresednek. Miként ezt Woodrow Wilson amerikai elnök külügyminisztere, Robert Lansing emlegette: ha bármely fogalmat a politikai közbeszéd felkap, az legalább ötven évre elemzésre használhatatlanná kopik.

Kakukkfióka a szabadságjogok között

A liberalizmus mint politikai eszme alapvetően politikai értékek foglalata (pluralizmus, tolerancia, konszenzus, jogállam etc.), nem pedig az önmagában csak az egyensúlytalanságokat és az egyenlőtlenséget növelő tulajdonszabadság – s főleg nem merő gazdasági eredményesség. A tulajdon szabadságát mint a tulajdon korlátlanság nélkülinek felfogott növekedését és örökíthetőségét már a római jog szisztematikusan megfékezte, de e szabadság foka és mikéntje az újkori tőkés piacgazdaságban minduntalan kiújuló politikai küzdelmek tárgya. Elvileg sosem alapszabadság, noha esetenként és lopakodóan az oligarchikus törekvések ekként értelmezik. A vállalkozás és a tulajdon szabadsága természetes része a liberális szabadságoknak, de csak azokkal a jogállami regulációkkal egyetemben, amelyek kordában tartják. A tulajdon szabadsága ugyanis – eltérően a szólás, a gyülekezés, s gondolkodás stb. szabadságától mint alapszabadságjogoktól – olyan rivalizálást jelent a tulajdonosok között, amely fékek nélkül nagy torzulásokhoz vezet. Még szabályozott versenyben is lesz, akinek kevesebb jut, s nagyon sokan, akiknek semmise, míg a gondolat, a gyülekezés vagy a szólás szabadságánál ilyen probléma nem szokott felmerülni.

A tág történeti térben történteken túl a magunk utóbbi két évtizedére tekintve is azt láthatjuk, hogy a mintegy tizenkét éven át kormányzó balliberális erők által megcélzott szociális piacgazdaság még leginkább a maga fonákját, azt a fene kapitalizmust eredményezte, a piacgazdaság negatív vonásait erősítette fel, amely végül politikai kudarchoz vezetett. A világpolitikai fejlemények mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a gazdaságpolitikát meghatározó szabaddemokrata álláspont liberalizmusa félcsípejű lett, egyre inkább mellőzte az egyensúlyra törekvést a szabadság és egyenlőség összefüggésében. A Pénzügykutató egyik szokásos visegrádi találkozóján balliberális kormányaink egyik liberális közgazdásza és többszörös minisztere a következő kérdéssel kezdte hozzászólását: „Le tudtunk-e számolni azokkal az illúziókkal, amelyeket a piacgazdasághoz fűztünk?” – Sokan még máig se. De a „szabaddemokrataság” és a liberálisnak hitt illúziók magyarázgatása helyett inkább egy idézet Radnóti Sándor esztétától, aki Habermasról írva jegyzi meg: „A liberalizmus itt nem egy szellemi irányzatot jelöl, és különösen nem azt, amivé pervertálódott, a tisztán gazdasági liberalizmust, hanem a szabadságnak azt a nyelvét, amelyen beszélni tudunk egymással, legyünk akár bal- vagy jobboldaliak, szocialisták vagy konzervatívok. Habermas ugyanakkor kitart a demokrácia mellett, s nem kísérletezik annak liberális visszavételével…” (Élet és Irodalom, 2012. szeptember 12.).

Nos, sajnos, éppen erről van szó, a demokrácia liberális visszavételéről. Az egykori balliberális koalíció fundamentalistáinak hite és akarata úgy vált politikai erővé, hogy egyre inkább csak a gazdasági liberalizmust fújták a politikai liberalizmus ellenében. A privatizációs, liberalizációs, deregulációs lépések elősegítették a tulajdon bizonyos megszabadulását az állami reguláktól – nálunk különösebb gazdasági sikerek nélkül! –, de nem csupán az egyenlőség rovására, hanem a pluralizmus, az autonómiák, a tolerancia és a konszenzus, vagyis a politikai liberalizmus rovására is. A liberalizmusnak ez a pervertálódása volt az, ami a liberális párt szétfoszlásához vezetett. A liberalizmusnak mint eszmének a magántulajdon szabadságára való szűkülése miatt mindig kísért az a veszélye, hogy a liberális és szociális piacgazdaságból csak kapitalizmus lesz, mégpedig a demokrácia liberális visszavétele útján. Végső soron a társadalom elpiacosodása. Ez a fordított Münchausen báró esete: a liberális demokrácia a demokrácia liberális visszavételével képes antiliberalizmusba süllyedni, miként ez nálunk a balliberális koalíció idején megesett. A liberális hajlandóságú emberek először lassan, majd egyre fokozódó mértékben hagyták ott a szabaddemokrata pártot, a liberalizmus pártképviselete egyre inkább liberálisok nélkül maradt.

A liberalizmus eszménye

A liberalizmus eszményének elfogadása nem zárja ki azt, hogy az egyes ember konzervatív vagy egyéb eszmények elfogadója is legyen. Az eszmények szép arcúak, s csak ideológiai kiélezésük során, pártfegyverként kerülnek egymással konfrontatív viszonyba. Sokszor hallani olyan önvallomást, mint például, hogy „politikailag szociáldemokrata vagyok, de kulturálisan konzervatív”, vagy „irtózom a szocialisták gazdaságpolitikájától, de társadalmilag és kulturálisan az egyenlőség híve vagyok”, és így tovább. Ez alól, a tőrőlmetszett doktrinerektől eltekintve, nem nagyon van kivétel; az eszmények tekintetében nem tartjuk főbenjáró bűnnek az eklekticizmust. Sőt, mintegy természetesnek vesszük. S döntéseink, akár megfontoltak, akár zsigeriek, az óhatatlanul ható ideológiák és eszmények, valamint hajlandóságaink összjátékában születnek meg.

Perry Anderson a XX. századi India modern történelméről írt nagyesszéjében jegyzi meg, hogy a „liberalism is a metal that rarely comes unalloyed”, vagyis hogy ritkán találkozhatni vegytiszta liberalizmussal (After Nehru; in London Review of Books, 2012. augusztus 2.). A teória és a politikai praxis sokféle liberalizmusában azonban – úgy tetszik – vannak közös vonások. Az egyén és közössége konfliktusaiban az egyén szabadságának a hangsúlyozása és az emberi tudás, az igazságosság, méltányosság minden emberre egyetemesen érvényesítendő alkalmazása, szemben a nemzeti, etnikai, vallási etc. partikularizmusokkal – ilyen közös jellemzőknek tetszik.

A liberalizmus ideológiailag így-úgy összepasszintott sokféle vonása közül számos, így például az autonómia, a tolerancia, az egyenlőség, a pluralizmus etc. megtalálható más, nem liberális ideológiákban és politikai gyakorlatokban is. Az itt kiemelt két vonás, a liberalizmusokat közösen is átható, jellemző vonás, az individualizmus és az univerzalizmus, azonban nemigen. Sőt, éppen ez bosszantja leginkább a nem liberális és az antiliberális állásponton lévőket. A meg nem térő tékozló fiú, a fekete bárány, az eretnek, a lázadó nem pusztán megtévedt, netán bűnöző, hanem a klasszikus megbélyegzése bárkinek, aki normákat sértve eredeti, származási, történelem-adta közösségét odahagyja. Egy közösségből való kilépés vagy normasértés miatti exkommunikáció egyrészről történelmileg a jogon kívüli nemlétbe való taszítás (homo sacer), másrészről viszont az úgynevezett emberi fejlődés rögös menete. Ha nem így lenne, akkor még mindig nemzetségekben, törzsekben, vallási közösségekben mint kényszerközösségekben élnénk. Az individualizmus, noha közösségi szempontból jobbára csak egyéni önzésnek látszik, legalább annyira bátor előrelépés is, a saját sorsért való felelősség elvállalása. Ugyanakkor a közösségéből kilépő egyén általában nem légüres térbe lép be, hanem egy ember-teremtette, tágabb térbe, ahol kialakíthatja a maga „személyes közösségeit” (Ray Pahl angol szociológus fogalma). Nem merő önzésként, hanem vállalt normasértéssel, a kollektív járom lerázásával. Az individualizmus még sokak szemében bélyeg ugyan, de a közösségválasztás vagy közösségteremtés az egyéni szabadság része – és sok államban így-úgy már jogokkal is védett gyakorlata.

Neheztelés, ellenszenv, nem ritkán politikailag fűtött indulat borítja be az ember és ember között különbséget nem tevő univerzalizmust is. Az individualizmus és az univerzalizmus nézete és az abból fakadó gyakorlat természetesen összefügg, s ugyanannak a társadalom-felfogásnak más-más vetületei. A liberálisok univerzalista emberszemlélete, az, hogy a méltányosság, az igazságosságossághoz való hozzájárulás és hozzáférés értékessége szempontjából nem tesz emberek és emberi kultúrák közt különbséget, nos, ez roppant erős reakciókat vált ki manapság is. A különféle, s különféle mértékű rasszizmussal átitatott partikularizmusok – s ez alól a nagy egyházak sem kivételek – ugyanis nem szenvedhetik, hogy kultúráik egy univerzális mérlegen, kiváltságmentesen értékelődnek, amikor is a történelmi és társadalmi feltételek beszámításával egyenlőnek minősülnek. Egyetértés csak abban van, hogy a másik kultúrája az övékével egy napon se említhető – tehát, hogy az univerzalizmus eszméje elfogadhatatlan.

A bináris oppozíciókról – szabadság vagy egyenlőség?

De mi a helyzet a további, az individualista, egalitáriánus és meliorista magatartásjegyekkel, amelyek a liberális embert, és nem kevésbé a liberális politikát minden mástól még leginkább megkülönbözteti? Nézzük csak a szabadság és egyenlőség lerágott csontnak csak látszó, de mindig új feszültségben megjelenő kérdését.

A szabadság egyenlőség nélkül, vagy az egyenlőség szabadság nélkül mint a vállrándító eszmeiség hozadéka jellemző ugyan bizonyos törekvésekre vagy korszakokra, egyúttal gyakorta ismétlődő társadalmi tapasztalat is. Az egyenlőségeszme felettébb összetett és értelmesen csak a szabadságeszmével szoros összefüggésben tárgyalható. A liberalizmus irodalma és hitvallása azonban elsődlegesen a szabadság körül forog, és csak közvetetten szól másról, így az egyenlőségről is mint kívánatos következményről. A liberálisok egalitáriánussága is sokszor inkább csak lelkiismereti kérdésnek tűnik. A liberalizmus propagandája, a liberális hozzáállás stb. inkább a szabadság-vonatkozást hangsúlyozza, a valami alól, vagy a valamitől való fel- vagy megszabadulást, és jobbára hangsúlytalan marad a gúzsba kötő, elnyomorító, korlátozó egyenlőtlenség alóli felszabadulás. Az egyenlőség és szabadság inkább bináris oppozícióba kerül vagy az elméleti közgazdaságtól kölcsönzött terminussal trade-off pozícióba torzul, vagyis a közkeletű feltételezések szerint az egyik bővülése csak a másik rovására történhet.

Az emberi ész folyamatosan generálja a bináris oppozíciókat (fekete-fehér, hideg-meleg, haladó-maradi, világosság-sötétség, civilizált-barbár, kuruc-labanc, jó-rossz etc.). A filozófia, a vallástörténet, az antropológia évszázadok óta birkózik annak az értelmezésével, hogy vajon a bináris oppozíció a természet mindenben fellelhető sajátossága vagy csak az azt felfogni megkísérelő eszünk sajátossága? Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy ezek a társadalom minősítésére mindig és mindenhol tömegével fogalmazódnak meg. A XX. század magyar történelméből is bőven idézhetők ilyesfélék: úri-népi, zsidó-keresztény, keleti-nyugati, hígmagyar-mélymagyar, kismagyar-nagymagyar stb. Az egymásba olvadó variációk közötti eligazodást néha segíti a bináris oppozíciók kijelölte szélsőségekhez való viszonyítás, néha meg egyenesen lehetetlenné teszi. Jobb talán tudomásul venni, hogy a politikailag többszörösen tagolt állampolgári népességünk nem szuszakolható egy bináris oppozícióba: hogy a pártpolitikai vetélkedésekben vizionált „két Magyarország” nem azonos a magyar társadalommal. – De látszólag elkanyarodtunk az egyenlőség és szabadság problémájától.

Az persze igaz, hogy az egyenlőség általános érvényesülése szabadságokat korlátozhat, és az is, hogy a szabadság általános érvényesülése újabb egyenlőtlenségeket szülhet. Ettől azonban szinte rendíthetetlen – ha nem is általánosan tudatosított – történelmi tapasztalat, hogy sokoldalú szabadság csak az egyenlőtlenségek szélsőségeitől mentes, az egyenlőtlenséget közmegelégedésre tompító társadalmakban van. Soha akkora egyidejű, sok-vonatkozású szabadság és egyenlőség a történelem során nem volt, mint a II. világháború után a politikailag akaratlagosan elgondolt és kialakított nyugat-európai jóléti államokban. Bizonyítékául annak, hogy az egyenlőség és szabadság egymást feltételező eszmények, politikai működésmódok és társadalmi erények.

Bizonyos gazdasági döntések következményeit törvényszerű libikóka-mozgásként szokták felfogni. Sokáig úgy tetszett, hogy akárhogy erőlködnek a gazdaságpolitikusok a durva makro-ökonómiai negatívumok kiszűrésére: vagy az infláció növekszik, vagy a munkanélküliség. Ez a felfogás azonban veszített erejéből, amikor például úgynevezett stagflációs jelenségek ütötték fel fejüket, amikor is egyszerre kezdett növekedni az infláció is, meg a munkanélküliség is. A gazdasági trade-off szemlélet így háttérbe szorult a gazdaságpolitikai érvelésekben, de ez nem gátolt meg sok-sok közgazdaságilag iskolázott liberálist abban, hogy a szabadság és egyenlőség összefüggésében továbbra is a trade-off logika metaforájával érveljen. Mégpedig zsigeri következetességgel az egyenlőség ellenében, nehogy az egyenlőségérvényesülések veszélyeztessék a szabadság kibontakozását. Mindez pedig oly mértékűvé vált, hogy a most magunk mögött hagyott századfordulóra a társadalmi egyenlőség érdekében való érvelés a liberálisok körében a maradiság megmosolygásra ítélt jelévé degradálódott, miközben a szociáldemokrata baloldal szégyenlősen hallgatott.

A francia forradalom előtt az evilági egyenlőség kérdése legfeljebb periferikusan merült fel, s a „régiek szabadsága” is merőben más volt, mint amit ma értünk szabadságon. A kétszáz évvel ezelőtti politikai régiségben a szabadság csak kollektivitásként, valamilyen közösségben létezett és kívántatott (nemesi, városi, céhes stb. közösségekben). Az individuum szabadsága nem ősi, nem természetes, hanem történelmileg fiatal fejlemény. A szabadság és az egyenlőség pedig, belső ellentmondásosságával egyetemben, történelmileg egy időben és együttes követelésként jelent meg, s vált nagy társadalmi céllá.

A problematika fontos jellemzője ugyanakkor az egyenlőségnek a társadalmi stabilitásban, konszolidáltságban betöltött szerepe. Amióta ugyanis a vallási világállapotú rendi társadalomra a földi siralomvölgy látószögéből vetett társadalmi tekintet megváltozott, a szélsőséges egyenlőtlenségek aktuális politikai veszélyforrássá lettek. Ezért a XIX. század börtönreformjai, dologházai, szegénységenyhítő rendeletei egészen a század vége felé az államvezérelte társadalombiztosítás megjelenéséig a „félelem reformizmusának” szüleményei voltak (Pierre Rosanvallon francia történész nevezi így a liberális reformokat). A történelemben sok éhséglázadás és számos parasztháború volt, amelyekben persze szerepet játszott a társadalmi egyenlőtlenség, de attól fogva, hogy a szabadság és egyenlőség legitim politikai célok lehettek, az egyenlőtlenségek okozta akut veszélyek nemcsak megnövekedtek, hanem természetesek lettek. És most is azok.

A mai egyenlőtlenségekre – Magyarországon is, és szerte a világon – azért kell kitérni, mert növekedésük sebessége és mértéke a megelőző, forradalmakba torkolló századforduló mértékét idézik. Márpedig az elmúlt évtizedekben az ezt okozó folyamatok a neokonzervatív gazdaságpolitikusok szája íze szerint történtek. A decilisekbe, de még inkább a percentilisekbe tagolt statisztikai adatok évtizedek óta azt mutatják, hogy a társadalom legfelsőbb tizede – hát még az 1 százaléka! – fénysebességgel gazdagodik a hatalmas méretű alsóbb rétegek anyagi stagnálása mellett.

A liberálisok és a nemzet

A liberális eszmeiség, gondolkodás és célkitűzés terén Európában a nemzet nem probléma, mert az a történelmi fázis, amikor ez még napirenden volt, a nemzetállamok kialakulása, már a múlté, azaz megtörtént, s mindezt üdvével és fonákjával együtt megtapasztalhatta a világ. Ez azonban önmagában nem változtat azon, hogy a politikai gyakorlat számára – és a liberális politika számára is – a nemzet a hétköznapi politikában kezelendő kérdés maradt, mert a nemzetfelfogásnak állampolitikai fenntartó mechanizmusai vannak. A konzervatívok ezeket erősíteni szeretik-szeretnék, a liberálisok viszont a globalizáció, illetve az európai integráció sokágú folyamataiban a nemzetállamokat, vagyis ezeket az egymástól szeparált államgépezeteket inkább elavult, reparálásra szoruló masinériáknak tekintik. Az Európában nemzeti államhatárokkal szabdalt politikai térben ezek a fenntartó mechanizmusok a liberális hitek és célok szempontjából egyre inkább gátjai, akadályai egy jobb, derűsebb életnek. A „határok légiesítése”, eljelentéktelenítése a társadalmi közlekedés számára a liberális eszmeiségben kívánatos – és úgy tetszik, ez praktikusan mindenkinek jobb is lenne. A konzervatívok azonban a – nem kis mértékben a nemzeti szabadelvűeknek is nevezett liberálisok által is teremtett – nemzetállam állagvédelméhez tíz körömmel ragaszkodnak. Van is erre némi történelmi, logikai okuk, mert az államközi térben egyszerre ható gazdasági és politikai liberalizmus gazdasági oldala az egyenlőtlenségek fokozódásával terhes, ami a történelmileg alakult térségi egyenlőtlenségeket sokszor csak súlyosbítja. Ez még akkor is kezelendő problémahalmaz lenne, ha az európai integráció tagállamai nemzeti vonatkozásban semlegesek lennének. De egyáltalán nem azok. A semleges állam persze csak ideál – egyúttal a liberális eszmény egyik összetevője –, és ez a vallási, világnézeti, etnikai, nemzeti etc. szempontokból neutrális ideáltípus arra szolgál, hogy ehhez viszonyítsuk a gyakorlati államrútságokat. Így állapítható meg, hogy a vizsgálódáshoz csipesszel kiemelt állam – liberális szemmel – a nemzetállamiság mely fokú fogyatékosságában szenved. Ez a politika hétköznapi kötélhúzásaiban aztán úgy csapódik le, hogy a „liberálisok erkölcstelenek, mert hazafiatlanok, a konzervatívok viszont szellemileg csököttek” – és mindkét félnek van oka mondani a magáét.

A liberálisok „idült optimizmusa” (copyright Salamon János) azt láttatja, hogy az integrált Európa az egymásra fenekedő és különféle kisebbségeit nehezen viselő nemzetállamokhoz képest egy szabadabb és egyenlőbb politikai keret. A cél az anyagi gyarapodás, az oktatás, a felvilágosítás, s ha ez sikeres, végül majd belátják a liberális szempontból csökött gondolkodásúak is, hogy az egységes európai térben egyesülő népek nyelvét és kultúráját a politikai és gazdasági integráció nem veszélyezteti. Csakhogy a földön két lábon álló konzervatívok nem feledkeznek meg arról, hogy anno a nemzetállam kaptafájára húzott társadalmakban bizony elsorvasztották a lokális nyelveket és kultúrákat a nagy befogadási és asszimilációs folyamatban, s nem riadtak vissza némi kényszertől sem a nemzetállami álom valósággá váltásakor. A prédikáló egyház, a fegyelmező általános hadkötelezettség és az egységes közoktatás szépen kialakította a szuverenitással és integritással bearanyozott egynyelvű és oszthatatlanná tapasztott nemzetet. Ez az állam sikere volt, közelebbről pedig a nemzetállam fontosságának bizonyítéka. Az így kialakult nemzet és teremtő állama, eposzíróival és történészei segítségével, sikeresen vetítette vissza magát a történelmi régiségbe, és a közoktatása számos nemzedéket nevelt ki abban a szilárd hitben, hogy mindez ősi és a jövőben is megőrzendő érték. A liberálisok ezt az immár százados identifikációs keretet váltják, váltanák fel egy másikkal: Európa politikai, kulturális és gazdasági megkonstruálásával. Ha viszont a nagyjából a XVIII. század óta létrejött nemzetállam tételezett szuverenitásának már így is megtapasztalt csorbításával jön létre egy nagyobb politikai egység Európában, akkor ennek majd a nemzet látja kárát – mondják a konzervatívok.

Azt már kevéssé emlegetik manapság, hogy a nemzetállamok megkonstruálásban és kiharcolásában Európa-szerte milyen nagy szerepe volt a liberalizmusnak. Magyarországon is a liberalizmus elveit nyíltan vállaló szabadelvű köznemesi politikusok és liberális hajlandóságú követőik alakították ki a magyar nemzetállam eszméjét – s nem csupán a bécsi Burg ellen, hanem a Burgot lojálisan támogató hazai konzervatívjaink ellenében is. Kétségtelen persze, hogy voltak olyan magyar liberálisok is (például Berzeviczy, Hajnóczy, Kazinczy és társaik), akik birodalmi léptékben szerettek volna lehetőséget teremteni a liberális értékek érvényesülésére, ámde a jozefinista kudarcok – nem kis mértékben a magyar konzervatívok rendi érdekérvényesítése miatt – lezárták ezt az utat. A XIX. századi hazai függetlenségi érzemény ugyanakkor jelentős mértékben a liberálisok szabadság iránti tisztelete jegyében fogant. De a „Habsburg birodalmiság”-ellenes hazai konzervatívoknak is jól jöttek a liberális érvek – akárcsak másfél évszázad múlva, az 1989-es rendszerváltozáskor a demokratikus ellenzék liberális érvei a reformközgazdászok, a népi ellenzék és a párton belüli ellenzék számára. A liberális érvek addig igen alkalmatosak voltak a konzervatívoknak is, amíg az önállóság, autonómia, függetlenség, a magyar szabadság volt a cél. Amikor aztán ez – a kedvező külső konstelláció okán is – így-úgy megvalósult, a liberálisok inkább már csak ellenfélként jöhettek számításba, mert szabadságelveik minduntalan kiütköztek az individualizmus, az univerzalizmus, no és persze a társadalomjavítás formájában, s így egy liberálisnak még vallania se kellett a kozmopolitizmust, már anélkül is nemzetellenesnek minősült és egy sorba került a baloldali „hazátlan bitangokkal”. Ilyen volt a történelmünk.

Ma nagyjából ott tartunk, hogy a befogadó, integráló, asszimiláló, de immár régi veretű (liberalizmussal még fertőzött) nemzetfelfogás rovására holmi biopolitikai eredetű etnikai nemzetfelfogás terjed állampolitikai szinteken is. A nemzet öröklétűsége, mint a nemzetállam konstrukciójával is együtt járó saját történelemteremtés terméke, mindig is megvolt a vérrel megpecsételt törzsi szerződések színes mítoszaiban, amelyek a nemzetállam késői színrelépésével az állam eredetmítoszává lettek, és hatnak ma is. Nálunk, és minden szomszédos országban is. De miközben nyakig vagyunk friss, vagy regenerált nemzetállamokkal, senki jól magát nem érzi a többiek által veszélyeztetettnek vélt és vett nemzetállami bőrében. S ebben az érzésben nem érdemes kételkedni, mert nemzetállamként csak egymás rovására létezhetünk. A magát pragmatikusnak formáló liberális politikus aztán – mondván: számot vet a realitásokkal – időnként egy kis nemzeti mézet ken a politikai madzagra, hogy a demokrácia, a művelődés, a gazdasági sikeresség terén némi mozgásteret nyerhessen magának.

Az európai politikai tér azonban nem eleve adott, hanem ahhoz retorikai, innovációs, fogalmilag keretező erőfeszítések és az integrációra vezető adekvát intézmények kellenének (analitikus tagoltságban Szűcs Zoltán Gábor írt erről a Politikatudományi Szemlében; 2012/4. szám). Az Európai Unió tagállamai azonban igen nagymértékben a nemzetállamiságba merevedve, inkább csak a „nemzetek Európájáról” beszélnek, s a napi tevékenységük a nemzetállami érdekérvényesítésre koncentrálódik az integráció rovására. A nemzetállamok politikusai és kormánytisztviselői (családtagjaikat lehetőleg brüsszeli álláshoz juttatva – tisztelet a kivételnek), az unió jócskán inadekvát központi intézményei miatt is, nem az unió politikai építése terén szerzett eredményeikkel jeleskednek, hanem leginkább azzal, mit tudtak „hazahozni Brüsszelből”. A haza ugyanis sugalmazó tetteikben más, mint az Európai Unió, ami – hiába, hogy alkotó tagjai vagyunk – mintha nem a miénk lenne. Miként a földrajzi-fizikai Brüsszel is ellenséges felsőbbséggé válik – lesz belőle virtuálisan fenyegető „Brüsszel”. Így amikor Tallár Ferenc „szerényen bejelentkezik”, hogy ő bizony a régóta komolynak vett közfelfogás ellenében nem tartja hamisnak a „nemzet vagy haladás” dilemmáját, a fején találja a szöget (2000, 2013. január). Ez a dilemma ugyanis nem hamis, hanem él és hat. A liberális gondolat pedig a nemzetek feletti Európában él, ami szemben áll az Unió keletén is, nyugatán is mostanság uralkodó nemzetállami provincializmussal. Sőt, a probléma még ennél is nagyobb az Európába kívülről jött, az amerikai republikánusok terjesztette újsütetű patriotizmus miatt.

Patriotizmusok az európai térben

Nemrégiben Lengyel László újólag szememre vetette, hogy nem vettem-veszem elég komolyan az 1968-as változásokat. Kétségtelen, hogy 1968 táján, anélkül, hogy tudtam volna a nagy olasz rendező, Pier Paolo Pasolini nézetéről, az akkori, magukat forradalmárnak tartó, minden szögletben fasizmust látó, kontesztáló, a proletariátusról prédikáló diákokat magam is „antropológiai középosztálybelieknek” vettem, s gyanakvással tekintettem utcai ütközeteiket a szegény, falusi származású közrendőrökkel. Az viszont nem kétséges, hogy az 1968-as nemzedék, a maga alapvetően liberális és történelmileg ható „kohorsz-élményével” világra szólóan megváltoztatta a társadalmi viselkedést a nemekkel, a nemzettel, minden tekintéllyel és az állam hatalmával kapcsolatban, a populáris zenétől a filozófiáig, az öltözködéstől a beszédmódig. Az uniszexes, farmernadrágos, ökológiai tudatosságú, tiszteletlenül beszélő, lázadó nemzedék utcai erőszakkal hirdetett egyenlőséget fajok, nemzetek és vallások között. Felháborító kócosságuk nemcsak a konzervatív tábort, hanem a poros baloldalt is megrendítette. A kapitalizmust ugyan nem söpörte el, de 1968 után a rasszizmusok, nacionalizmusok, bigottságok, államideológiák és a családitól a koloniálisig sokféle formájú repressziók addigi, hétköznapi otthonossága megszűnt – és remélhetőleg nem is tér vissza. Az 1968-as, szabadság- és egyenlőségelvű liberalizmus felívelésének hatása jelentős mértékben megváltoztatta az egész euró-atlanti térségben a politikai reakciókészségeket és az emberek viselkedését. A liberális értékek ünnepi fényben tűntek fel.

Hogy mindez a hétköznapi viselkedés és ízlés terén túl a politikai divatosság terén is hódító minta-országban, az Egyesült Államokban is megtörtént, az egy nemzedék élményét globálissá változtatta. Nyilvánvaló, hogy az első pillantásra csak gitározó, füvező és efemer extremitásnak tetsző viselkedés a fiatalok egy csoportját politikai jelentőségű nemzedékké sűrítette és emelte, mert az általuk hangoztatott értékek az amerikai polgárjogi és a vietnámi háború elleni mozgalomban már politikai erőként hatottak. Az Egyesült Államokat ez a változás tette látványosan nyílt társadalommá, hiszen republikánus és demokratikus történelmük ellenére a bigottság, a rasszizmus és a politikai korlátoltság jócskán áthatotta ott is a mindennapi életet. Noha az Egyesült Államok európai formára sosem volt nemzetállam, de az 1970-es évekig a fehér, protestáns férfiemberek érték-együttese határozta meg, hogy mi is az amerikai patriotizmus. A politikai kultúra generációs hatású változásával azonban egy nyílt, befogadó, liberális patriotizmus alakult ki, amely az amerikai demokráciát igencsak exportábilissá tette.

Az 1968-as nemzedék TV képernyőkön – és a képiség itt nem mellékes! – szétsugárzó, felszabadító mozgalmakat ösztönző, liberális hatása is közrejátszott abban, hogy elsősorban Amerikában, de Európában is a politikai és a gazdasági liberalizmus összeforrni látszott. Ebből adódott az a látszat, hogy a piac és demokrácia sziámi ikrek. Még akár életképesek is lehettek volna – ki tudja? A Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevével jelzett, az 1968-as nemzedék liberális értékrendjére bekövetkezett jobboldali reakció azonban túlnyomóvá tette a gazdasági liberalizmust politikai ikerpárja rovására is, és az amerikai nyílt társadalom liberális és transznacionális patriotizmusát – immár neokonzervativizmus néven – mély gyökerű, küldetéstudatos, ellenségkereső, bezárkózó patriotizmussá tette.

Éppen most tíz éve, hogy az afganisztáni után az iraki háború is kitört, s a fiatalabb Bush elnökkel az élén az amerikai politikusok zakójának hajtókája kivirágzott. Minden gomblyukban, a „neokon” patriotizmus jeleként, az amerikai zászló díszelgett. Amerika persze továbbra se lett európai nemzetállam, s a politikai liberalizmus Amerikában nem lett semmivé – de a konzervatív ellenhullám konzervatív patriotizmusa sem maradt meg Amerika határain belül. Az tehát, hogy az európai nemzetállamokban az Európai Unión belül is fellobogtak a nemzeti színek, nemcsak belső fejlemények következménye, hanem az Egyesült Államok globális hatásából is következik.

Az európai integrációnak a tagállamokon belül a kezdetektől fogva voltak ellenfelei. A szabadság és egyenlőség jegyében lassan egyesülő Európa politikai mozgásának mindig is erős ellensúlya volt a nemzetek Európájának nevezett áramlat, amely a nemzetállamok szuverenitására, ergo széttagoltan maradására, a nemzeti érdekvédelemre összpontosít. A Jürgen Habermas hirdette alkotmányos hazafiság elmélete – legalábbis mint elmélet – a patriotizmus fogalmát elkötötte a nemzetállami zártságoktól, szemben áll a szuverenitás-megszállottsággal és egy integrált Európával keretezi a hazafiságot. Ez a monokultúrára hajlamos nemzetállami patriotizmussal szemben egy olyan nyitott és tágas Európáért szólal fel, amelyben az európai népek multikulturalizmusa alkotmányos alapokon nyugszik, a politikai törekvés pedig a szabadság, az egyenlőség és az egyén emberi méltóságának egyensúlyára irányul.

Ez az eszme azonban ösztövér maradt. Az európai alkotmányos hazafiság a szeparált nemzetállam állagát védő konzervatívokat csak irritálta, a szégyenlősen szocialisztikus baloldaliaknak gyanús valami maradt, a politikai liberalizmus hívei meg bénán asszisztálnak a bezárkózó nemzetállami hazafisághoz.

Dixi et salvavi animam meam – vagyis, szóltam, és megmentettem a lelkemet. De mire megyek a lelkemmel?

(2012–2013)