A Ron Coleman-sztori

A Hearing Voices mozgalom a 80-as évek végén indult, Marius Romme holland pszichiáter és felesége, Sandra Esher nevéhez fűződik. Romme egyik páciense, Patsy kérésére a nő hanghallásainak tartalmával is foglalkozni kezdett, később az az ötlete támadt, hogy összehozza Patsyt más hanghallókkal. 1986 novemberében Patsy és Sandra Escher egy TV talk showban felhívást intézett a nézőkhöz: mintegy 700 hanghalló jelentkezett. Kiderült, igen sokan vannak, akik önállóan megküzdenek a hangjaikkal, sőt nem betegségnek, hanem adománynak, különleges képességnek tekintik hanghallásukat. A jelentkezők közül 450-en megadták a címüket is, és 1987 februárjában az újonnan megalakult Holland Hanghalló Egyesület megtartotta első kongresszusát. Mára szerte a világon 28 országban jöttek létre önsegítő csoportok, tevékenységüket az Intervoice nemzetközi hálózat koordinálja.

Az utóbbi 30 évben számos tanulmány meggyőzően igazolta, hogy az akusztikus hallucinációk és egyéb érzékcsalódások túlnyomórészt trauma eredetre vezethetők vissza. Sorstársak segítségével feltérképezve a traumatikus előzményeket, és az életeseményeket összefüggésbe hozva a hanghallás tartalmával, az élmények feldolgozása után megszelídíthetőek a hangok. Ron Coleman, aki jelenleg tapasztalati szakértőként segíti mások gyógyulását, a mozgalom egyik emblematikus személyiségévé vált. Könyvet is írt Recovery: an alien concept (Felépülés: egy földönkívüli elképzelése) címmel.

Az alábbiakban részleteket közlünk Ron Coleman honlapján olvasható saját felépüléstörténetéből. (http://www.workingtorecovery.co.uk/ Ron-Coleman/The-Ron-Coleman-Story.aspx) Ron az 1960-as években egy skóciai kisvárosban látta meg a napvilágot, a szülei katolikusok voltak. Ron pap szeretett volna lenni. A helyi plébános támogatta ezt az elképzelést, azonban egy napon súlyos beteg lett, és hamarosan Adrian atya vette át a helyét.

„Amikor megérkeztem a sekrestyébe, Adrian atya megkért, hogy üljek le, és ekkor megváltozott a helyzet. Faggatni kezdett arról, van-e bűnöm, amelyet meg kellene gyónnom, és amikor azt mondtam, nincs, hazugnak nevezett, és azt mondta, imádkoznia kell értem, hogy megbocsátást nyerhessek. Letérdelt mellém, hangosan imádkozni kezdett, olyasmiket mondott, hogy bűnbe vittem őt, és hogy gonosz vagyok. Imádkozás közben egyszer csak nyögdécselni kezdett. Észrevettem, hogy a keze egyre feljebb araszol a lábszáramon, majd a combomon, végül a hímvesszőmhöz ért. Ahogy folytatódott a jelenet, egyszer csak úgy éreztem, már csupán nézője vagyok annak, ami velem történik. Élesebben láttam a körülöttünk levő tárgyakat, a gyertyák például túlságosan fényes lánggal égtek, az atya bíbor miseruhája pedig ha lehet, még a szokásosnál is élénkebb színű volt. Ott voltam, de mégsem voltam ott; akit molesztáltak valaha, az tudja, mire gondolok; sokkal később tudtam meg, hogy ezt a jelenséget disszociációnak nevezik, és ez a bántalmazottak leggyakoribb önvédelmi reakciója. Akkoriban nem igazán éreztem, hogy megvédene, mert legbelül ordítottam, hogy hagyja abba, és ordítottam Istennek is, hogy védjen meg, de Isten vagy süket volt, vagy nem ordítottam elég hangosan, mert Isten nem védett meg. Amikor vége lett, Adrian azt mondta, senki sem hinne nekem, ha elmondanám, mi történt. Kábán léptem ki a sekrestyéből, és soha senkinek nem beszéltem arról, ami aznap és az azt követő sok-sok napon történt.

Sokáig nem tudtam kitörni a bántalmazás körforgásából, elvégre ugyan ki hitt volna nekem? Adrian pap volt, ő állt az emberek és Isten között, ő képviselte Krisztust a földön, ő bocsátotta meg a bűnöket, ő volt a jó pásztor. Én meg egy tizenegy éves kisfiú voltam, egy álmodozó, és ha bármit szóltam volna, azonnal hazugnak bélyegeztek volna. Véget ért kapcsolatom Istennel, noha addig hitben éltem. A bántalmazás néhány hónapig tartott, aztán végre erőt merítettem valahonnan, hogy teljesen hátat fordítsak az egyháznak és ezzel együtt Istennek is. Életem spirituális és vallásos korszaka véget ért. Idővel megtudtam, hogy a molesztálókra általában jellemző, hogy az egész közösség bizalmát élvezik, és ezt a helyzetet arra használják fel, hogy szenvedést és fájdalmat okozzanak másoknak. Tapasztalatból tudom, hogy ha képtelenek vagyunk szembenézni a bántalmazással, akkor az élmény egész életünkben velünk marad, és nagyban meghatározza, hogyan alakulnak későbbi emberi kapcsolataink. Különösen igaz ez a megbízható barátokkal vagy életünk párjával kialakított kapcsolatainkra. Ez az eset minden másnál nagyobb hatást gyakorolt az életemre – vagy úgy is mondhatnám, hogy a betegségemre.

Ha ez lett volna az egyetlen traumatikus élmény az életemben, akkor úgy hiszem, túltettem volna magamat rajta, és viszonylag normális életet tudtam volna élni. De mint oly sokakkal, velem is az történt, hogy az élet éppen akkor osztotta nekem a legrosszabb lapokat, amikor azt hittem, már magam mögött tudhatom a szörnyűségeket. Felnőtté értem, nem foglalkoztam többé a molesztálással – legalábbis azt hittem –, folytattam az életet. És megismerkedtem Annabelle-lel. Egy szombat este rögbizés után betértem egy kocsmába, és amint megláttam Annabelle-t, azonnal megértettem, mit jelent a szerelem első látásra. A pszichózis semmi a szerelemhez képest – kétségtelen, hogy a szerelem az igazi pszichotikus élmény. Annabelle képzőművész volt, elsősorban szobrászként dolgozott, de időnként festett és grafikákat is készített. Rövid ideig jártunk együtt, de ezalatt sok mindent megtanultam tőle – a szerelemről, a szeretkezésről, és ami a legfontosabb: az élet szeretetéről. Megtanított emellett értékelni olyan művészeti ágakat, mint a komolyzene, az opera és a színház. Mellette elkezdtem felfedezni életem spirituális dimenzióit, de szeretném leszögezni, hogy ez nem vallásos megvilágosodást jelent.

Kapcsolatunk gyorsan fejlődött, az új szeretők perzselő szenvedélyének helyét hamarosan átvette az életük párját meglelt emberek szenvedélye. A lehető legtöbb időt töltöttük egymás társaságában, gyakran egész éjszakákon át beszélgettünk és tervezgettünk, mint sok más pár. Közös életet terveztünk, ez az időszak a lehető legnormálisabban telt az életemben. Ám mint minden normális életben, az őrület ezúttal is lesben állt, várta, mikor vetheti ránk magát, mikor emészthet el bennünket, és aztán egy nap támadott is.

Kapcsolatom Annabelle-lel szombaton kezdődött, és szombaton is ért véget. Délután ezúttal is rögbiztem, majd hazafelé menet vettem valami ennivalót. Amikor hazaértem, Annabelle nevét kiáltottam, és megkérdeztem, hogy teát vagy kávét kér-e. Nem felelt. Bementem a nappaliba, és megláttam, hogy Annabelle a díványon fekszik. Újra feltettem neki a kérdést, de mivel még mindig nem felelt, odamentem hozzá, és megráztam. Nem ébredt fel. Átrohantam a szomszédba, hogy azonnal hívjanak mentőt. A mentő aztán kórházba vitte Annabelle-t, ott gépekre kapcsolták, de nem sikerült megmenteni. Három nap múlva halottnak nyilvánították. Saját kezével vetett véget az életének. Sosem tudtam meg, miért, de azt tudom, hogy magamat vádoltam. Nem tudom, miért, de sok-sok évig magamat vádoltam.

Annabelle-lel együtt sírba szállt énem egy jelentős része is. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok érzelmileg közel kerülni senki máshoz. Sok más emberhez hasonlóan én is magamba fojtottam az Annabelle-lel és a halálával kapcsolatos érzelmeimet. Folytattam azt a létezésre hasonlító valamit, amit mások életnek hívtak. Ahogy régen a molesztálás alatt, ezúttal is úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, és csakúgy, mint akkor, ezúttal is egyre csak dagadtak bennem az érzéseim: a szomorúság, a gyász, a világ gyűlölete – és várták az alkalmat, hogy felfalhassanak.

Az érzelmeim akkor törtek végül felszínre, amikor baleset ért a rögbipályán, és kiderült, hogy soha többé nem játszhatok. Alig néhány héttel azután, hogy mankókon kibicegtem a kórházból, életemben először hanghallásos élményem volt. Az irodában ültem, vártam, hogy a számítógép elvégezze a műveletet a betáplált adatokon, amikor megszólalt mögöttem egy hang. Azt mondta, rosszul csináltam. Hátranéztem, de nem volt ott senki. Azonnal abbahagytam a munkát, elmentem a kocsmába, és berúgtam. Emlékszem, azt hittem, túl sok stressz ért, pihennem kellene egy kicsit.

Alig fél év alatt újabb és újabb hangok csatlakoztak a legelsőhöz, és ezek a nap nagy részében ordibáltak velem. Nem tudtam odafigyelni a munkámra, csak akkor menekülhettem előlük, ha ájulásig ittam magamat. A főnököm végül közölte velem, hogy négy hetem van, hogy összeszedjem magamat. Négy hét múlva nem volt munkám, lakásom is épphogy csak, és (bár ezt ekkor még nem tudtam) közeledett az idő, hogy megismerkedjem a pszichiátriai kezelésekkel. Hihetetlenül gyorsan vált belőlem ápolatlan szakállú, koszos ruhákban járó, szánalmas alak, aki gyakrabban volt részeg, mint józan.”

[…] (Colemant a háziorvosa pszichiáterhez küldi)

„Bemutatkozott a szakorvos, elmondta, hogy ő pszichiáter, és azért vizsgál meg, mert a háziorvosom aggódik miattam. Ekkor került sor a legelső állapotfelmérésemre, amely után a pszichiáter közölte velem, hogy beteg vagyok, és jobb lenne, ha egy rövid időre befeküdnék a kórházba. Megmondtam neki, menjen a francba a kórházával, és kimenekültem az épületből. Három nappal később úgy vonszoltak be a Royal Free Kórházba, ahol megint elvégezték az állapotfelmérést, és ismét arra a következtetésre jutottak, hogy skizofréniában szenvedek.

Az ottani pszichiáter azt mondta, hogy ha beszedem a gyógyszereket, akkor eltűnnek majd a hangok, megszűnik majd a többi tünet, és jobban leszek. Tájékoztatott, hogy a gyógyszer körülbelül két hét után kezdi kifejteni a hatását, utána viszont pillanatok alatt szinte olyan leszek, mint régen. Tévedett. Eltelt két hét, és ha lehet, még rosszabbul éreztem magamat, ezért nem szedtem tovább a gyógyszereket, és úgy határoztam, távozom a kórházból. Ekkor ismertem meg a rendszer igazi erejét: a mentális betegek gondozásáról szóló törvény rendelkezései értelmében huszonnyolc napig akaratom ellenére bezárva tartottak. Ugyanezen törvény egy másik rendelkezése értelmében a kórház nemcsak arra jogosult, hogy bezárva tartson, hanem arra is, hogy szükség esetén kényszergyógykezelést alkalmazzon. Rövid időn belül ezt is megtették. Így kezdődött új életem, amelyben egymást váltották a betegség hosszú időszakai a nyugalom (nem gyógyult állapot, csak nyugalom) rövid, közösségben töltött periódusaival.

A következő tíz évből hatot kórházban töltöttem, szinte folyamatos kényszergyógykezelés alatt. Közben majdnem negyvenszer alkalmaztak rajtam elektrosokk-terápiát, kipróbáltam szinte minden antipszichotikumot, ami csak a piacon volt, és több alkalommal is kértem, de nem kaptam pszichológust. A hangok azonban a legradikálisabb beavatkozások ellenére is velem maradtak, a gyógyszerek nem segítettek, és végül már annyi gyógyszert kaptam, hogy leginkább egy zombira hasonlítottam, aki az életet a legális drogok ködén keresztül szemléli.

A rendszer megtanított nekem néhány dolgot, elsősorban azt, hogyan kell jó skizofrénnek lenni. Hiszem, hogy sokat tanulunk arról, hogyan kell viselkednie a mentális betegnek a rendszerben. Tíz év telt el, mire megtaláltam a rendszerből kivezető utat, de addigra már ők (mármint a rendszer) tökéletes skizofrént faragtak belőlem. És most térjünk rá a gyógyulásra. […]

Sok minden szükséges ahhoz, hogy az út sikeres legyen, az egyik az, hogy képesek legyünk megtalálni a vágyott célhoz vezető utat. Szerencsém volt abban, hogy nem is egy, hanem sok navigálóm akadt. Az első a szintén hanghalló Anne Walton volt, aki a legelső hanghalló csoportgyűlésen megkérdezte tőlem, hallok-e hangokat, és amikor azt feleltem, igen, ő azt válaszolta, hogy azok a hangok valódiak. Ez nem tűnik túlságosan bombasztikus eseménynek, de az az egyetlen mondat iránytű lett számomra, mutatta nekem, merre kell indulnom, és megalapozta a gyógyulásba vetett hitemet. […]

Ha meg kellene neveznem mindenkit, aki szerepet játszott a gyógyulásomban, akkor rendkívül hosszú lenne a lista. És a listán szereplők többsége nem szakember lenne. Határozott meggyőződésem ugyanis, hogy a felépülés nem elszigeteltségben történik, nem is történhet úgy. Nincs esély a gyógyulásra, ha minden kapcsolatunk a szakember-páciens modellből indul ki. A gyógyulás definíciójából fakadóan az egész embert érinti, és senki sem lehet egész, ha elkülönítik a társadalomtól, amelyben él és dolgozik.

Éveken át állítottam, hogy elmebetegség mint olyan nem létezik, és erről a kérdésről érdekes vitákat folytattam különféle emberekkel, többek között Marius Romme-mal is. A Mariusszal folytatott vitám során világossá vált előttem, hogy ő nem biológiai meghatározottságot ért a betegségen, hanem azt, amikor egy adott személy képtelen funkcionálni a társadalomban. Ezt el tudom fogadni, hiszen ez azt jelenti, hogy a gyógyulást nem az orvosoktól kapott ajándéknak tekintjük, hanem közös felelősségünknek.”

FORDÍTOTTA DUDIK ANNAMÁRIA ÉVA

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.