AUSCHWITZ ÉS TRIANON1

Lehetséges-e a magyar politikai nemzet emlékezetét, identitását Trianonra mint abszolút veszteségre, valamilyen új, második Mohácsra alapozni, ahogyan azt 1920 után – a „történelmi Magyarország” elvesztését követő gyászmunka egyik fázisában megrekedve – az ellenforradalmi „úri-keresztényi” középosztály, maga a „neobarokk” társadalom tette, és ahogyan azzal 2010 óta, az időközben uniós taggá lett Magyarországon próbálkozik az illiberális demokráciát (választásos autokráciát) építő, emlékezetpolitikájában a két világháború közötti „neobarokk társadalom” imitációját imitáló ellen-elit.

Attól függ, mit értünk Trianonon, minek az elvesztését nevezzük Trianonnak. Mert a magyar közbeszédben Trianon nem egy történelmi horderejű békekötés színhelyének, hanem a nemzeti katasztrófának az emblematikus megnevezése. Nem a földrajzi hely, hanem – metonimikus névadással – a történeti esemény neve. A nemzeti romantika kissé dagályos nyelvén fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy ha „nemzeti nagylétünk temetője” Mohács, nemzeti létünk temetője pedig Világos volt, akkor nemzeti kislétünk temetője – Trianon. De ma már, közel száz év távlatából hozzá kell tennünk: Trianon és Auschwitz.

1

Félreértés ne essék: a temető metaforája nem a romantika korában vizionált „nemzethalálra” utal, hanem a nemzetként – modern politikai nemzetként – való létezés egymás után felvillanó történelmi lehetőségeinek gyors eliminálódására.

De nézzük előbb: megáll-e egyáltalán az a kijelentés, hogy Trianon nemzeti kislétünk temetője, ha egyszer az 1920-as (az 1947-es párizsi békekötéssel megpecsételt) Magyarországra végzetes békediktátum nyomán létrejött „Kis-Magyarország”, „Csonka-Magyarország” azóta is létezik? Végtére kétségbevonhatatlan tény, hogy de facto és de jure létezik szuverén területi magyar nemzetállam, márpedig ezt megelőzően soha ilyen magyar állam nem létezett. Sem az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államának keretében adott és „történelminek” is nevezett „Nagy-Magyarország”, sem a korábban a Habsburg Birodalom alkotórészévé vált, sem pedig az önálló, birodalmi típusú politikai entitást alkotó Magyar Királyság nem volt, és természetesen nem is lehetett nemzetállam.

Ahhoz, hogy egy – történeti kényszerek és beletörődések, győzelmek és vereségek, alkuk és megalkuvások formálta – kulturális és politikai entitás számára újonnan megnyíló létlehetőség valóra váljon, ezt a lehetőséget legalábbis fel kell ismernie, el kell fogadnia és a maga javára fordítva, ki kell használnia, különben egyhamar semmivé foszlik és bizonyosan nem áll elő újra. Márpedig pontosan ez – a Trianon utáni nemzeti kislétre való berendezkedés –, amire Magyarország az eltelt csaknem száz évben – döntően belső okokból – képtelennek bizonyult. Képtelen volt tettekre váltani azt a felismerést, amit Bibó István a Trianont prolongáló 1947-es párizsi békekötést elemző nagy tanulmányában lakonikus tömörséggel így fogalmazott meg: „A trianoni békeszerződés újabb szankcionálásával szemben egyetlen lehetséges termékeny álláspont van, amire vezető államférfiaink már utaltak: a dán példa követése, akik Schleswig-Holsteinnek 1864-ben történt elvesztése után kiadták a jelszót, hogy az elvesztett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni” (Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia). Az országon belül, vagyis magáért beszélő, vonzó, imponáló, még rosszakaróinkat is elismerésre késztető, kiemelkedő gazdasági, kulturális, politikai, s nemkülönben erkölcsi teljesítménnyel. Polgári teljesítménnyel, ha tetszik. Bibó akkor írta ezt, amikor az ország már túl volt saját rettentő „belső Trianonán”, amikor „az országon belül” nem visszaszerezte elveszített külső tartományait, hanem eltékozolta, felprédálta, az országból (és nagyrészt az életből is) kitaszította legsajátabb belső tartományait; kirekesztette magából, elvesztegette, felőrölte, elűzte, nem védte meg, kiszolgáltatta a gyilkos népirtásnak népessége – ezen belül modernizációs elitje, polgársága – jelentős részét, nemcsak életüktől és javaiktól fosztva meg sok százezer magyar állampolgárt, sok százezer embert, hanem alkotó potenciáljuktól, teljesítményeiktől, tehetségüktől, szakértelmüktől, innovatív készségüktől, szorgalmuktól az országot. „Csonka-Magyarország” 1920 óta mindmáig, ha rövidebb-hosszabb ideig tartó idillikusnak ható, utóbb hazugságnak bizonyuló konszolidációs szünetekkel, ha nem is azonos módon, ha egymással összemérhetetlenül embertelen rendszerekben és történelmi helyzetekben, de belülről, egyfolytában és megállíthatatlanul továbbcsonkolta és csonkolja magát, most már talán mindaddig, amíg e Trianonnal előállt kisnemzeti létlehetőségből semmi nem marad.

2

Trianon katasztrófája nemcsak a „történelmi Magyarország” pusztulását jelentette, hanem a szuverén magyar területi nemzetállam születését is. Trianon egyszerre elnyelő sír és életadó bölcső. Mivel ehhez fogható politikai entitás eladdig nem létezett, némileg félrevezető a „csonkítás” vagy „csonkaság” metaforája is. Hiszen mihez képest csonkult a szuverén magyar területi nemzetállam, ha ilyen politikai-területi entitás korábban egyáltalán nem volt, sőt, éppen az igazságtalan trianoni békekötés eredményeként született meg? Ha Trianon katasztrófa volt mind az évezredes magyar államiság – a „történelmi Magyarország” –, mind az akkor, 1920-ban alig nyolcvan éves, de területi és politikai szuverenitását 1848–49-ben kivívni nem képes (1867-ben a Habsburg-uralommal kiegyező) polgári nemzet szempontjából, mint ahogyan kétségkívül az volt, akkor ez a katasztrófa mindenesetre a szuverén területi magyar nemzetállamnak az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi méhéből való világra jövetelét is jelentette, jóllehet a békediktátum által igazságtalanul megvont határok között. Trianon katasztrófája nemcsak a régi Magyarország pusztulását, hanem egy új Magyarország születésének a lehetőségét is magában foglalta, melynek újdonsága korántsem a területi és népességbeli „megkisebbedésben”, hanem a szuverén nemzetállamiságban állt. A „történelminek” és „ezerévesnek” nevezett Magyarország területe ugyanis Trianont megelőzően, mint már utaltam rá, sohasem képezte valamely szuverén magyar nemzetállam területét. A „Nagy-Magyarország-térképek” egy elvileg más alapon szerveződött és működő birodalmi entitás határait képezik le, ám e határok között még akkor sem jöhetett volna létre magyar nemzetállam, ha 1848 forradalma és szabadságharca nem bukik el, tekintettel arra, hogy ama birodalombéli „Nagy-Magyarország” területén élők közel fele sem nyelvi, sem kulturális, sem etnikai tekintetben nem volt magyar és nem is készült azzá válni.

Trianont a közfelfogás azért tekinti szinte egyöntetűen nemzeti katasztrófának, mert a magyar területi nemzetállam – a békediktátum folyományaként – úgy jött létre, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában (tehát a Habsburg Birodalomban) Magyarországként (Magyar Királyságként) körülhatárolt terület kétharmada és vele együtt a magyar népesség egyharmada az új nemzetállam határain kívülre került. E katasztrófa azonban csak része annak a katasztrófa-folyamatnak, amelyet a trianoni békediktátum elindított, éspedig nem is elsősorban avval, hogy hol vonta meg 1920-ban a magyar nemzetállam határait, hanem avval, hogy az ellenforradalmi restaurációt jóváhagyva, érintetlenül hagyta az ország félfeudális társadalmi berendezkedését, a rendies, származási alapon elkülönült úri – katonai-hivatalnoki-földbirtokosi – kaszt uralmát, amely az addigi magyar polgári fejlődés nyugatos gazdasági, politikai, kulturális alkatelemeit és vívmányait „nemzetidegennek” bélyegezte és rombolta, ahogy tudta. Eközben – csakugyan egyik pillanatról a másikra – egy etnikailag, nyelvileg szinte homogén, ám identitásában összezavarodott, életképességében megtört, belső integrációját tekintve meggyöngült magyar társadalom lépett az addig etnikailag, nyelvileg, vallásilag tarka, erős és magabízó birodalmi magyar társadalom helyére. A terület- és népességvesztés önmagában nem lett volna végzetes, ha teljesül két fontos feltétel: 1. ha a békeszerződés – a népek önrendelkezésének elvét tiszteletben tartva – az etnikai határok mentén vonta volna meg a szuverén magyar állam területi határait; 2. ha a világháborús vereség nyomán támadt általános társadalmi és politikai válságból kirobbanó polgári demokratikus forradalom nem vetélt volna el 1919-ben a Tanácsköztársaságban, és nem követte volna ezt a magyar polgári fejlődést, a modernizációt, a nyugatosodást blokkoló ellenforradalmi restauráció.

3

A közös tér a különbözők között létrejövő tér, az emberi viszonyok eleven világa, amelyet cselekvéseinkkel mi magunk hozunk létre. Ezt a különböző emberek, népcsoportok, kultúrák, nyelvek között létesülő köztes és közös világot nevezi Hannah Arendt oázisnak. Ebben az értelemben állítom, hogy az 1867-es Kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia multikulturális birodalmi életvilága, liberális autokráciája oázis volt az ország számára, a Trianonnal létrejött szuverén magyar területi nemzetállam szociálisan kasztos-rendies, kulturálisan szűkös, az átjárásokat és vegyüléseket tiltó, a kulturális, nyelvi, vallási másságok maradványait is felszámoló életvilága, antiliberális autokráciája viszont sivataggá vált, az elsivatagosodás megállíthatatlan folyamatának összes pusztító következményével.

A szóban forgó közös világ – a népek, kultúrák, nyelvek közti világ – nem dolgok, hanem emberek, emberi cselekvések, interakciók, politikai és kulturális ténykedések világa. Ezt nevezi Arendt átfogóan a „viszonyok világának”: „A viszonyok világát, amely a cselekvésből, az ember tulajdonképpeni politikai ténykedéséből jön létre, lényegesen nehezebb szétrombolni, mint a dolgok előállított világát, amelyben a készítő, a létrehozó marad az egyedüli úr és mester. Ám ha e viszonyvilágot egyszer sivataggá változtatták, akkor a politikai cselekvés – amelynek a folyamatait a politikumon belül valóban igen nehéz visszafordítani – törvényeinek a helyére a sivatag törvénye lépett, ami, mivel emberek közötti sivatag, olyan pusztító folyamatokat enged szabadjára, amelyek ugyanazt a mértéktelenséget hordozzák magukban, amely az emberek viszonyokat létrehozó szabad cselekvésében rejlik. A történelemből ismerünk ilyen pusztító folyamatokat, s alig tudunk olyan esetről, amikor e folyamatokat meg lehetett volna állítani azelőtt, mielőtt egy egész világot a maga teljes viszonygazdagságával a pusztulásba rántott volna” (Hannah Arendt: Sivatag és oázis). A Trianon utáni „Kis-Magyarországon” ez a törvény – a sivatag törvénye – teljesült be. De nem teljesülhetett volna be, ha Magyarország az 1920 utáni huszonöt, majd az 1945 utáni negyvenöt, végül az 1989 utáni huszonöt évben a társadalmi integrációnak és vele együtt a polgárias politikai és gazdasági fejlődésnek azt a „kisnemzeti” létlehetőségét váltja valóra, amelyet a nemzet olyan nagyszerű, de magányos politikai gondolkodói fogalmaztak meg egykor programszerű világossággal és céltudatossággal, mint 1920 után Fülep Lajos és 1945 után Bibó István.

Az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi életvilágának összeomlásával nem a „történelmi Magyarország” veszett el (az már alighanem Moháccsal és a török hódoltsággal elveszett), és nem is egyedül a magyar népesség és magyarok lakta területek vesztek el, hanem a népek, kultúrák, nyelvek közötti közös tér, éspedig elsődlegesen a magyarok számára. Az osztrákok számára a veszteség kisebb volt, mivel pótolhatta ezt valamelyest a német ajkú népek, országok, kultúrák közötti közös tér; a trianoni béke nyertesei, románok, csehek, szerbek pedig új területi államukban részlegesen megörökölték a korábbi birodalmi közös tér egy-egy szegmensét, még ha az újsütetű, központosító, etnikailag homogén nemzetet álmodó nacionalista nemzetállamok a népek, kultúrák, nyelvek közötti közös teret másutt sem értékként és nyereségként, hanem a „nemzeti egységre”, a nemzetállamra leselkedő veszélyként és hátrányként fogták fel, nem e közös tér – az oázis – megőrzésére, hanem elpusztítására – szuverén nemzeti sivatagok létrehozására – törekedtek. Egy évszázad elteltével jól látható, hogy ez a törekvés – nota bene ugyanúgy, mint egykor Magyarország esetében: területvesztés és népességvesztés árán – oly sikeres volt, hogy ma már Csehszlovákia és Jugoszlávia sem létezik, szétestek nemzetállamokra: az egykori birodalmi köztes tér, amelynek részleges megöröklői és – tudván és tudatlanul – kulturális és gazdasági haszonélvezői voltak, teljesen megsemmisült. Igaz, kiemelkedőben van egy új, nem-birodalmi szerveződésű köztes tér, az Európai Unió, amelynek integrációs keretében új formában és új módon – a közép-európai és balkáni nemzetállamok által részben vagy teljesen megsemmisített régi birodalmi közös tér – megint megképződhet, de ez ma még a kezdet kezdetén tart, és a gazdasági globalizáció kényszere hajtja, az Unióban társult szuverén nemzetállamok politikai akarata pedig inkább fékezi, gátolja létrejöttét, jóllehet a helyi társadalmaknak, a sokféle régióból összetevődő valóságos nemzeteknek kifejezetten ennek a köztes térnek a megszilárdulása volna az érdekük. Szuverén nemzetállamokból föderációt létrehozni – fából vaskarika; ugyanakkor a konföderáció mint politikai és kulturális integrációs keret alkalmatlan egy ilyen sokféle népet és kultúrát összekapcsoló, eleven (nem pusztán reprezentatív funkciójú) közös tér megalkotására és fenntartására. Az út a nemzetállamok regionalizálódásán, föderalizálódásán át vezet, de ha a nemzetállamok bürokratikus politikai és gazdasági elitjei meghiúsítják ezt az utat, akkor a temetőbe, és akkor az Európai Unió közös terének újonnan megképződő oázisát is pillanatok alatt ugyanúgy fölfalja a sivatag, ahogyan egykor az Osztrák-Magyar Monarchia oázisát falta fel.

4

Amennyire igaz, hogy a modern magyar politikai nemzet és a nemzeti identitás alapító eseménye – bukása ellenére – az 1848-49-es forradalom volt, annyira igaz, hogy a modern, tehát szuverén területi magyar nemzetállam alapító aktusa a trianoni békeszerződés lett. Az, aminek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eredményeként kellett volna létrejönnie, nyilvánvalóan más határok között, más politikai keretben, a történelemben ténylegesen először 1920-ban jött létre a trianoni békediktátum által önkényesen és a népek ötpercenként deklarált önrendelkezési jogát durván megsértve, ugyanis az etnikai határokat semmibe véve megvont területi határok között és anakronisztikus – autokratikus-rendies és nem polgári-demokratikus – politikai keretben. Az 1848– 49-ben önálló államiságát és saját államberendezkedését (a Habsburgok trónfosztása után föderatív alapon elképzelt köztársaságot) kivívni nem tudó magyar politikai nemzet – immár nem a nemesség, hanem a nemzetté vált nép – és az Osztrák-Magyar Monarchiából a trianoni békediktátummal kiszakított szuverén területi magyar nemzetállam fél-feudális politikai-gazdasági berendezkedése kezdettől fogva ellentétben álltak.

Az ellenforradalmi rendszer az úri-katonai-köztisztviselői kaszt uralmának és kiváltságainak megőrzése érdekében a hangsúlyt a szociális és gazdasági bajokról a terület- és népességvesztésre helyezte, a nemzet belső – gazdasági, szociális, kulturális – integrációja helyett a nemzet külső integrációjában jelölve meg az új nemzetállam elsődleges célját, és az ellenforradalmi restauráció minden belső ellentmondását, minden szociális ellentétet, minden társadalmi bajt is a trianoni a veszteségből vezetve le. A trianoni Magyarország politikai üdvtanát frappánsan foglalta egyetlen giccses rigmusba az irredenta propaganda-lózung: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország – mennyország”. Ez a – történelminek mondott, de történelmi idejét túlélt, ám privilegizált helyzetéhez, kiváltságaihoz foggal-körömmel ragaszkodó – dzsentroid katonai-hivatalnoki kaszt és az egész „úri-keresztény” középosztály érdekében álló hangsúlyeltolódás végzetes és máig ható következményekkel járt Magyarország huszadik századi történetére. A nemzet etnikai alapon elképzelt külső integrációja (az irredentizmus: az elszakadt országrészek, az elvett terület és népesség visszavételének délibábos álma) oda vezetett, hogy a nemzet elmaradt-félbemaradt belső integrációját (politikai, szociális, kulturális integrációját) is etnikai-származási alapon kezdték elképzelni és akarták megvalósítani. A polgári politikai nemzettel szembeállított származási nemzet ideologikus fikciója és ennek politikai megvalósítása azt jelentette, hogy a „neobarokk társadalom” kasztos és korporatív jellegét elleplező, az „úri keresztény középosztály” uralmi érdekét szolgáló illuzórikus társadalmi integráció keretében az „előkelő”, „úri származás” rendi-feudális „teljesítményét” előbb etnikai, majd – kereszténységellenesen – keresztény „faji” származásként értelmezve át és terjesztve ki a magyar társadalom egészére, „származási idegenként”, „származási páriaként”, utóbb pedig „származási ellenségként” rekesztették ki belőle a Habsburg Birodalom keretében két-három, eseteként négy-öt nemzedék alatt asszimilálódott, magyarrá lett és a Kiegyezés-kori magyar modernizáció fő hajtóerejét képező zsidó polgárságot. Ilyenformán maga a modern kultúra, a kapitalizmus, a polgáriasság, a pénzgazdaság, a liberalizmus, a nagyvárosi életforma, a nyugati minták követése vált nemzetidegenné, nemzetrontóvá, „zsidó métellyé”. Az úri „származás-teljesítmény” és a polgári iparkodás teljesítményei között feszülő ellentét már a sokféle etnikumú, többnyelvű, többkultúrájú Osztrák-Magyar Monarchiában felszínre tört, és ideologikusan és politikai síkon is megjelent, de csak 1920 után, a szuverén nemzetállam keretei között vált egy egész társadalmi rendszer szervező elvévé.

A magyar nemzet polgári politikai és gazdasági integrációja helyett első körben „faji” integrációja valósult meg, amely a modern fejlődés motorját alkotó amúgy sem túltengő polgári elem egyik fontos alkatelemének – a zsidóságnak – egyre radikálisabb eltávolítását jelentette a gazdaságból és a kultúrából. A szóban forgó „eltávolítás” radikalizmusa egy ponton eljutott a zsidóság életből való eltávolításának tényleges megvalósításáig (egy másik fontos modernizációs alkatelem, a hazai németség javának eltávolítása a második világháborút követően az országból való kitelepítésig ment el).

A háború után kezdődő második körben már nem kvázi-faji, hanem osztályalapon mint szociális idegeneket vagy „osztályidegeneket” diszkriminálták, „deklasszálták” és távolították el a – Vészkorszak és a sváb kitelepítések után drasztikusan megcsappant – magyar polgárság maradványait (tegyük hozzá: az úri-keresztény középosztályi elemet is) a gazdasági, a politikai és a kulturális élet szinte minden területéről, ami aztán ezt a réteget az ország folyamatos és két ízben – 1947-48-ban, majd 1956-ban – tömeges elhagyására késztette.

Az előző századfordulón, a Monarchiában még elsősorban gazdasági és szociális okokból indult el nagyarányú kivándorlás Magyarországról, s bár már ez is messzemenően összefüggött a polgári fejlődést béklyózó félfeudális viszonyokkal, még nem a modernizációs elit, hanem a kilátástalan nyomor elől menekülő falusi nincstelenek tömeges kivándorlásában kulminált. Ha most már a származási összetételét tekintve zömmel nem magyar eredetű polgárság hivatalos politikává emelt, törvényesített állami pusztítása – elüldözése, lemészárlása, kitelepítése, deklasszálása – egyetlen folyamattá egyesül szemünk előtt – a Trianon utáni ellenforradalmi Magyarországtól kezdődően az 1945 utáni demokratikus és az 1949 utáni államszocialista Magyarországon át egészen az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországig –, akkor nem alaptalanul támad az benyomásunk, hogy a létező magyar nemzetállam – akárha valaminő végzetes születési hiba folytán – kezdettől fogva azzal próbált úrrá lenni az őt ért külső és belső kihívásokon, azon az alapon igyekezett a magyar társadalmat integrálni, hogy szisztematikusan, de lényegileg mindig származási alapon pusztította, sorvasztotta, irtotta az ország modernizációja szempontjából létfontosságú polgárias kulturális és gazdasági alkatelemeket, a polgárias mentalitást, a polgárias értékrendet, a polgári iparkodáshoz és sikerességhez elengedhetetlen készségeket, semmibe vette vagy leértékelte, de mindenképpen rombolta, hiteltelenítette a polgári észjárást, a polgári erényeket és intézményeket. Száz év tükrében egyfajta nemzeti önelemésztés jellegét ölti ez a folyamat, amely legmélyebb pontjára kétségkívül 1944-ben, a Vészkorszakkal jutott el. Nagyon is összefügg tehát Trianon a magyar holokauszttal. Nem abban az értelemben, hogy Trianonból következett a magyar Auschwitz, hogy az egykori békediktátumból vagy az irredentizmusból következett a népirtás – a magyar zsidóság tömeges megsemmisítése –, hanem abban az értelemben, hogy a Trianonnal létrejött, birodalmi kulturális és etnikai tarkaságát elvesztett területi nemzetállamban felülkerekedő rendies reakció a politikai nemzetet mindinkább faji-származási (utóbb kereszténységellenesen „keresztény származási”) alapra helyezte, és az etnikailag és kulturálisan már amúgy is szinte homogénné vált magyar társadalmat származási alapon drasztikusan még tovább homogenizálta. Ennek a rasszizmusként modernizált és radikalizált rendies származási fikciónak a politikai megvalósítása vezetett oda, hogy a Kiegyezés utáni magyar modernizációs elitben kulcsszerepet játszó, erősen asszimilálódott, magyar ajkú és magyar identitású zsidóságot a „neobarokk” magyar állam szuverénül kirekesztette a nemzetből, előbb minden módon diszkriminálva, majd pedig tevőlegesen is közreműködve több mint fél millió magyar állampolgár fizikai elpusztításában, ebben a – mind lefolyását, mind következményeit tekintve – katasztrofális nemzeti öncsonkításban.

Mindaddig, amíg ennek az összefüggésnek az átlátásához a magyar társadalom nem jut el, amíg nem érti meg, hogy ami a Vészkorszakban kulminált (hiszen nem akkor kezdődött és más, kevésbé brutális formában utána is folytatódott és folytatódik mindmáig), az nem más, mint a nemzeti önfelszámolás folyamata, amíg az új magyar nemzetállamiság katasztrofális alapító eseménye Trianon lesz, és nem Auschwitz, a legnagyobb magyar temető (ahogyan az 1945 utáni Európa – a felvilágosodástól kezdődően Európának nevezett keresztény világ – újraalapító eseménye is csak Auschwitz lehet most már), addig nem következhet be a katasztrofális mozgásban változás. Az emlékezés nem kegyeleti aktus, nem is valamilyen előbb-utóbb kikerülhetetlenül elvégzendő össztársadalmi pszichológiai vagy erkölcsi gyászmunka. Nem az az igazi kérdés, hány emlékhely és hány emléknap őrzi és vajon igaz és méltó módon őrzi-e az áldozatok emléket, hanem az az igazi kérdés: mire és mivégre kell éppen erre az eseményre emlékeznünk nekünk, mai magyaroknak: végmagyaroknak.

A polgári nemzetté válás, a belső társadalmi integráció érzületi és tudati előfeltétele változatlanul a ráébredés a valóságos történelmi sorsra. Ráeszmél-e a magyar társadalom, hogy öngyilkos módon – csaknem egy évszázadon át – a képzelt nemzetet a valóságos nemzet folyamatos pusztításával akarták ezen a helyen, e hazában megmenteni, vagy nem eszmél rá mindaddig, amíg újabb katasztrófa nem következik be és semmi nem marad abból a nemzetállamból, amely fatális módon 1920-ban létesült és azóta is – a legkülönfélébb címszavak alatt – változó intenzitással, változó utakon és módokon, de egyfolytában szembe megy saját társadalmával, származási, kulturális és politikai alapon csonkolja tovább már amúgy is végzetesen megcsonkult állampolgári közösségét, pusztítja kulturális sokféleségét, köztes tereit, és így, ahelyett, hogy a kisnemzeti lét oázisának reálisan létező lehetőségét váltaná valóra, az ország teljes elsivatagosodását viszi egyre előrébb. Csak remélni lehet, de ezt is már csak a reménytelenek reménykedésével, hogy egyszer megállítható lesz a Trianon utáni Magyarország önfelszámolásának 1920 óta tartó démoniája, amely – visszafelé tekintve – az ovidiusi Átváltozások Erysichthon-jának önemésztő, démonikus falását idézi. ő az a szerencsétlen, aki az átokként ráküldött emésztő éhségtől hajtva végül önmaga ellen fordul, saját tagjaiba vájja fogát, hogy önnön testével táplálja saját testét: „Ám maradéktalanul felemésztve e bűn erejétől // újdonatúj táplálékot nyújt annak a kórnak // kezdi saját testét harapással tépni, befalni // és testét a szegény kevesítve kívánja növelni” (Átváltozások, VIII. 809 – Devecseri Gábor fordítása).

JEGYZETEK

1. Az írást a Szombat folyóirat körkérdése (Trianon helye a magyar társadalom emlékezetében) ihlette, a lap 2015 januári számában részlet jelent meg belőle. A teljes szöveg itt olvasható. (Sz. Á.)