ADY ÉS AZ IRODALMI GÉPEZET

Az Ady Endre élete és költészete körül kialakult – gyakran nemzeti sorskérdéseket tárgyaló – irodalmi kultusz egyike a legjelentősebbeknek a magyar irodalomtörténetben. Terjedelmében, összetettségében talán csak a Petőfi-kultusz előzheti meg, annak a költőnek a kultusza, aki valóban megelőzte, aki az irodalmi kultusz magyar modelljéül szolgált1, akivel kezdetben oly sokszor szembeállították, később pedig oly sokszor egymás mellé helyezték. Magától értetődőnek is tűnhet tehát ennek az Ady-kultusz kezdeteiről, Ady saját kultuszában játszott szerepéről szóló írásnak az alaptézise, mely szerint Adynak az irodalmi kultuszhoz való viszonyát leginkább Petőfi példája és a Petőfi-kultusz tanulságai határozták meg.

Mint oly sok fontos téma esetében, Ady a kultusz kérdésében is ambivalens álláspont(ok)ra helyezkedett, egyszerre bírálva és használva a kultikus gyakorlatokat. A Petőfi-ház című cikkében elítélően nyilatkozik az írók nacionalista kisajátításáról, állami kultuszáról: „A Petőfi-ház javára a magyar társadalom sötétebb és nagyobb fele még mindig nem unta meg a hangversenyezést. Gyalázatos merénylet készül Petőfi ellen, úgy sejtjük. Azokról, akik Kazinczy Ferencet a klerikális nacionalizmus számára sajátították ki, minden rosszat felteszünk. Azok nem kíméltek senkit s kultuszaikkal egy Kossuth Lajost is megbántottak.” Ady sötét humorral hozzáteszi: Petőfi, „Mintha megérezte volna, hogy kik mernek valamikor az ő nevében szólni, legalább a tetemét elrejtette”, hogy ne beszélhessenek a sírjánál.2 Másik írása szerint ez a bizonyos „gyalázatos merénylet” már megtörtént, a forradalmi költő nacionalizmusát visszamenőleg lejáratják a rá hivatkozó nemzetiek: „ami anno Petőfi szabadságharc volt, ma nyomorult szájhősök kenyérszerző mesterkedése”3.

Ennek a kultusz-kritikának része az a felismerés, hogy a múltról beszélni szükségszerűen kisajátítás: „ma már tudom, hogy a szobor is legtöbbször az elevenek galád szerencsejátéka a gazdag halottakkal” – fogalmaz éleslátóan Ady.4 Ezt a gondolatot fejti ki részletesen A serleges Magyarország című írása: „Mert ugye bizonyos, hogy valamenynyien magunkért beszélünk, amikor a régi Magyarország dísz-sírkertjét turkáljuk, magunkért, ügyünkért?”, és felmerül, hogy az utókor politikai és vallási csoportjai különböző képeket alkotnak a múltról: „Széchenyiről másként beszél Prohászka püspök, mint Szemere Miklós, s egészen másképpen beszélne valaki, ha kit e korszak szükségesnek látna Széchenyi egyenes lélekutódjának küzdelmeink közé beállítani.” A „halott példa-kultusz” Ady gondolkodásában – Gyáni Gábor és Takáts József az irodalmi kultuszok működésében a nacionalizmus fontosságát hangsúlyozó téziseivel5 is egybehangzóan – a nacionalista „fedőtörténet” része, amelynek célja, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról: „Serlegeket emelünk, emlékbeszédeket mondunk, halottakat idézünk ma Magyarországon, holott tudjuk, hogy ököl, friss szó s több élő kellene.”6

A múlt kisajátító használatának találó kritikája a gyakorlatban persze inkább a politikai ellenoldal, a konzervatívvá alakult nemzeti liberális kormányzat bírálataként működik, Ady saját ilyen jellegű tevékenységét nem érvényteleníti. Ady hisz abban, hogy az igazság az ő oldalán áll: „rajtunk és ügyünk becsületességén, az emberi haladás hozzánk hajló viszonyán telik, áll, hogy a serlegeinkből milyen bor beszél.”7 A szobor „legtöbbször” hazugság, eszerint nem mindig – aki a haladás ügyét becsületesen képviseli, annak igaza van. Amikor pedig Ady összeválogatja Petőfi forradalmi verseit, maga is része lesz a Petőfi-kultusz gazdag történetének – keresi és meg is találja az „igazi” Petőfit: „Az igazi Petőfi: ez mindazt jelenti, amit a XIX. század közepén egy fiatal, szláv származású, tehát forradalmár és nagyon nyugtalan idegrendszerű magyar ember jelenthet. Jó előre kijelentjük, hogy Petőfi Sándor nem volt, nem lehetett ám ugyan mai hitű és elkészültségű szocialista, de korának minden szabadságérzése az ő érzése is volt” – fogalmaz Ady (megelőlegezve a Révai Ady-könyvére épülő kommunista Ady-kultusz „Ady nem volt szocialista, de…” érvelését8).

Ady a maga Petőfi-kultuszában az „igaziság” megtalálásán túl is az irodalmi kultuszkutatás által sokszor leírt tipikus eljárásokkal él: a költőt prófétának tekinti, társadalmi jelentőségét szűk művészi értéke fölé helyezi, és úgy láttatja, hogy az általa képviselt csoport a kultikusan tisztelt költő jogos örököse, helyes értelmezője, hovatovább tulajdonosa. A forradalmár Petőfi legfontosabb tulajdonsága a „szabadságváró százezrek” számára a szöveg szerint: „íme, ez az ember a ti csodálatos prófétátok volt. / Mert az volt Petőfi: koránfejlett nemzet-társadalmi ambícióinknak legtelítettebb valakije, s akármilyen naivan, bibliásan és babonásan hangzik: próféta.”9 A válogatás e rövid bevezető szövegét később sok kritika érte konzervatív oldalról, de Ady védekezni kényszerült a Nyugat olvasói előtt is, többek között azért, mert a kötet nem az irodalmilag, hanem a társadalmilag legjelentősebb Petőfi-verseket gyűjtötte csokorba, az aktuális értéket az esztétikai erények fölé helyezve, amit azzal magyarázott, hogy erre kapott kiadói felkérést: „Ezek a versek nem a legjobb Petőfi-versek, de Petőfi Sándor polgárnak legemberibb, leghevesebb s a valóságokhoz legragaszkodóbb vallomásai. S ha Petőfit politikailag és társadalmilag éppen a radikális átalakulások gyűlölői foglalják le maguknak, nemes kötelesség Petőfit azoknak visszaadni, akiké volt.”10 Ady hosszabban is kifejtette Petőfi-értelmezését (a Nyugat helyett a harcosabban közéleti Renaissance lapjain)11, árnyalva a rövid előszóban mondottakat, de nem vonva vissza azt a korábban kifejtett tézist, hogy Petőfi a „szociális forradalom” költőjeként aktuális: „Hirdetjük s valljuk, hogy Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk.”12 A szerző már A Petőfi-ház című írásban is kifejti a hivatalos kisajátítókról: „Áttetsző a céljuk: elvenni tőlünk, magyar szabadgondolkozóktól, minden nagy magyart, aki a mienk. És minden nagy magyar a mienk.”13 Ady tulajdonképpen kétszeresen is kisajátítja tehát Petőfit: önvallomásként saját eszményi költőtípusát rajzolja meg benne, és közben bejelenti rá a „szabadságváró” „szabadgondolkodók” csoportjának tulajdonjogát is.

Veres András leírja, hogy milyen fordulatot okozott Kosztolányiban, amikor 1927-ben megjelent Hatvany Lajosnak az Ady levelezését közreadó könyve, amelyből kiderült: Ady személyes kapcsolatait fáradhatatlanul igyekezett érvényesülésének, pozitív befogadásának szolgálatába állítani. Ennek hatására kezdte el foglalkoztatni Kosztolányit „Ady személye és szerepe a kultusz kialakításában”, és a körülötte kialakult kultusz miatt „A levelek alapján Kosztolányi már elsősorban magát Adyt tartotta felelősnek”, amely vélekedését aztán Az írástudatlanok árulása című pamfletjében is hatásosan kifejtette.14 A Kosztolányival egyetértő Veres András szerint Ady volt az első, aki – publicista tapasztalatainak köszönhetően – „nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését”15.

Margócsy István az elsőséget viszont Petőfinek tulajdonítja, aki szerinte aktívan és passzívan hatalmas szerepet játszott abban, hogy kultusza kialakult, „a modern irodalmi gépezetnek, az irodalmi iparnak jóformán minden mozzanatát felhasználta érvényesülésének érdekében”, „élt velük, s rajtuk keresztül hagyta kibontakozni költészetének belső modernségét.”16 Azt hiszem, az utóbbi idézet fontos belátást tartalmaz: az önkultusz gyakorlatai nem helyettesítették és nem tették semmissé az irodalmi teljesítményt, és nem is attól független gépezetként működtek, hanem teljesen összefonódtak vele. Amikor tehát most röviden sorra veszem mindazt, amit Ady imázsa és az azzal összefonódó kultusza kialakítása érdekében tett, ezzel természetesen nem irodalmi teljesítményének értékét vonom kétségbe. Szolláth Dávid a kultuszkutatás tendenciáiról írva hangsúlyozza: Shakespeare-rel ellentétben például Petőfi vagy Jókai esetében a kultikus gyakorlatok „már a kultikus figura életében megkezdődtek, s ez a különbség is számos olyan felismeréshez vezetett, amelyek a Shakespeare-kultusz tanulmányozásából nem következnek. Az egyik – a kultuszkutatás perspektíváit is érintő felismerés – a költői szerep és a kultikus befogadás kontinuitásának hangsúlyozása.”17 Ebben az értelemben látom én is összekapcsolódni – és szeretném összekapcsoltan láttatni – Ady esetében a költői imázsalakítás, önnépszerűsítés és a kultusz jelenségeit.

Meglehet, Ady a saját kultuszának kiépítésében még Petőfinél is hatékonyabb volt, de szembeötlő, hogy sok esetben a Petőfi által kitaposott utat követte. A Margócsy Petőfi és az irodalmi gépezet. Petőfi mint modern polgári író című – 1998-ban először éppen ebben a folyóiratban megjelent – cikkében leírt technikák szinte mindegyike Ady esetében is megtalálható.

Az első, talán leginkább közismertnek tekinthető tény, amely egyaránt igaz Petőfire és Adyra is, hogy „publicisztikáinak, sőt nemegyszer szépirodalmi alkotásainak is jó része burkolt vagy burkolatlan önreklámként is felfogható”.18 Az irodalmi és különösen a lírai megszólalásnak általában vannak olyan jellegzetességei, amelyek a kultikushoz hasonló beállítódást hívnak elő az olvasóból, a lírai én szubjektív kijelentései, érzelmei, a költői képek alakzatai nem ellenőrizhetők tudományosan, gyakran áthághatják a hétköznapi logika szabályait, éppen ez teszi őket érdekessé az olvasó számára, aki felfüggeszti a kételkedést, elfogadja a műre egyedien érvényes szabályokat. Adynál azonban – már az Új Versek Előhangjától kezdve – ennél többről is szó van: a költemények énjének előtérbe helyezése, állandó mitizáló önmeghatározása, az irodalmiság másodlagosságának hangsúlyozása („a Vers csak cifra szolga” stb.), a Pilinszky János Adyról szóló vallomásában felemlített „királyi pózok”19, a messiás-tudat mind gyakran kultikus magasságokba helyezik a megszólalót, akinek kijelentései csak az alárendelt pozíció elfogadásával válnak a befogadó számára érvényes közléssé.

Ezt a helyzetet pontosan és szellemesen elemezte Karinthy Frigyes már 1909-ben, akinek ironikusan és szó szerint egyaránt olvasható írása éppen a Nyugat első Ady-számában jelent meg (a nyugatos Ady-recepció sokhangúságának jó példájaként). Ebben az Ady-hívő pozíciójából foglalja össze korábbi hitetlenségének okait és „megtérésének” okát. Karinthy az irodalmi kultuszkutatás egyik jelentős előfutáraként tűnik fel ebben az írásban, amelyben megállapítja, hogy Ady „néhány gyönyörű akkordja után teljesen abbahagyja az alkotást, kilép önmagából, hogy azok közé álljon, akik síkraszálltak érte; – egész tehetségét az önmaga kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítva zsenijét, hanem közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja; különös, újszerű allegóriákban egyre csak arról szólván, hogy micsoda jelensége ő a Kornak, ő, a sok ezeréves áloe-nemzedék első és utolsó virága, aki hadakozni és rombolni jött ide.” Ady költeményeiről megállapítja, hogy „tulajdonképpen nem is versek azok, amiket ő ír, hanem (szigorúan véve) arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a zsenivel, melyet magában érez.” Mindazok a megfigyelések, amelyekkel az emiatt érzett befogadói elégedetlenség feloldható, teljesen megfelelnek Dávidházi vagy Margócsy az irodalmi kultuszkutatásban kanonizálódott kultusz-leírásainak20: „rájöttem arra, hogy nekem a nézőpontom volt hamis: a koordináta-rendszer középpontját át kell helyeznem magamból őbelé: – és egyszerre érthetővé lesz a csatazaj is, a kultusz is, az öncsodálat is.” Nem a mű van a befogadó szórakoztatására, épülésére, hanem a befogadó van a műért, még pontosabban a költőért: „lírai költőnél nem a mű, hanem az ember fontos, aki szuggesztív erővel hat reánk. Mert nyilvánvaló – és ezt akartam végeredményben levezetni –, hogy nem miértünk van az effajta költő, hanem mi vagyunk őérette: hogy keretet alkossunk határtalan szubjektivitásának”; „Ady Endrét nem érteni, hanem csodálni és szeretni kell.”

Van az írásnak a játékos duplafenekűséget kegyetlenebb egyértelműségre cserélő néhány sora is: „Világosabban és ridegebben szólván: az a lenyűgöző és szuggeráló hatás, amit mireánk, költészet-bolondjaira Ady Endre egyénisége gyakorolt, ebben az egy szóban fejezhető ki: karrier. Ady Endre igazi, megkapó költő-karriert csinált, iskolát alapított; megbolondított, összezavart, szuggesztív erővel magába szédített egy csomó versfaragót, éreztette az erejét: – és ez mámorral töltötte el őt és ezt a mámort mi is érezzük.”21 A karrier emlegetésekor Karinthy igen messzire kerül a Nyugat Ady-számának koncepciójában impliciten bennfoglalt affirmatív jellegtől, annak ellenére, hogy más írásaiból tudható: nagy költőnek, a kifejezés mesterének tartotta Adyt. Hasonlóan kegyetlen humorú éleslátással fogalmazza meg Ady látszólag mindent fölülíró megmutatkozási vágyát évtizedekkel később Szerb Antal: „ha nem született volna vezérnek és szimbolikus életnek, akkor is azzá tette volna emésztő vágya, hogy mindenki róla tudjon, és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos.”22 Az utóbbi két hasonlat – miközben érzékletes kritikát ad a modern tömegmédia közönségének igényeiről – Ady személye irányában is különösen maró gúnnyal van megválasztva: a gyilkos említése rímel a költő közellenség-szerepére (amelyről még szó lesz), és arra, hogy a sikert a hagyományos morállal szembehelyezkedve is ambicionálta; az pedig, hogy a teniszbajnok Szerbnél nő is, Ady hiúságának – bizonyára nem dicséretként felhozott – feminin jellegét is érzékeltetheti.

Petőfi, az „iparlovag” újításai közé tartozott Margócsy tanulmánya szerint, hogy a költő állandó jelenlétet kísérelt meg elérni, ő volt az első, aki „kötelezte magát arra, hogy egy folyóiratnak minden egyes számában megjelenjen műve”, jelen volt a sajtóban, a nyilvánosságban és a könyvpiacon is: míg korábban általában csak egy költő összegyűjtött költeményei jelentek meg a pálya végén, neki számos kisebb kötete jelent meg, beleszólt verseinek kiadásába, sorrendjébe.23 Ady mindebben is követte a költőelőd receptjét: költői berobbanása után törekedett rá, hogy minden évben jelenjen meg egy-egy új verseskötete, egy időszakban minden verses és prózai szépirodalmi munkájának kiadói jogát lekötötte a Nyugat Rt.-nek. Hatvany Lajos emlékezése szerint Adynak „Mániája volt, hogy sohse maradjon ki egy számból se. Azt hitte, hogy a kimaradás, csak egyetlen kimaradás is, az elfeledtetést jelenti számára.”24 Ady Lajos, a fiatalabb testvér ezzel egybehangzóan felidézi azt is: a költő ihlete a Nyugat leadási határidejéhez igazodott, „csak az utolsó nap legutolsó órájára készült el a penzumával, de akkorra, ha tört, ha szakadt, mégis csak elkészült.”25 Bár Ady sokszor volt elégedetlen a később legendássá vált folyóirattal, minden jel szerint kölcsönösen érdekükben állt az együttműködés, „Nemcsak első számú munkatársa a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is”.26(Hasonlóan ahhoz, ahogy Petőfi, noha költői alanyként általában egyedül, magányosan ábrázolta magát, az irodalmi életben közösségek képviselőjeként lépett fel, szövetségeket kötött stb.27) Különös jelentősége volt 1909-ben a Nyugat Ady-számának, amely egyszerre népszerűsítette a költőt és a folyóiratot, Bölöni György szavaival: „Ez föltétlen hódolás volt Adynak, az elvitathatatlanul diadalmas, nagy költőnek”, amelynek „el sem képzelhető propaganda hatása lett (…) egyszerűen a haladó Magyarország Olympusára ültette. (…) Az Ady-imádat kaotikus napjai jönnek ezután.”28 Ady vonakodva ugyan, de részt vett a Nyugatot népszerűsítő előadásokon is, amelyeket Ady Lajos „vidéki irodalmi propaganda-est”-eknek nevez.29

Az állandó jelenlét elérésének alkalmas eszközei lehetnek a nyilvánosságban, a sajtóban zajló viták is. Tudta ezt már Petőfi is, aki „folyamatosan kiprovokálja, hogy róla legyen szó, akár kihívóan, időnként megbotránkoztatóan szokatlan »személyességével, őszinteségével«, (…) akár azzal, hogy nézeteit és saját költői integritását védelmezni akarván, mindenkivel hajlandó, – az akkori sajtóviták szokásait erőteljesen meghaladó módon – sajtópolémiába keveredni”. A megtámadott szerző személye és műve figyelmet kelt az olvasóban, a védelmezők oldalán pedig a vita keretében kifejthetők és akár kultikus érveléssel is védhetők az új irodalmi irány elvei, „a kritizálhatatlanság, az összemérhetetlenség, a tökéletes öntörvényűség, a zseniális emberfelettiség mozzanatai mind előkerülnek” már a Petőfi életében zajló kritikai vitákban. A viták által biztosított nyilvánosság előnyeit mérlegelve állapítja meg Margócsy, hogy „alighanem helytelen az a hagyományos irodalomtörténeti beállítás, mely szinte sajnálja Petőfit amiatt, hogy sok támadással kellett szembenéznie; a modern irodalom szempontjából nézve talán éppen fordítva áll a helyzet”.30 Hogy Ady mennyire jól tudta ezt, arra érdekes bizonyítékokkal szolgál Kosztolánczy Tibornak az Új Versek megjelenésének időszakát vizsgáló írása, amelyből kiderül: 1906 elején Ady szándékosan több sajtóvitát provokál, „sértő megjegyzéseivel a lehető legnagyobb közfigyelmet akarja kiváltani”, polarizálni akarja a reakciókat, és „az emóciókkal telítődött figyelmet megpróbálja kötetére fókuszálni”. A kötetről megjelenik több tucat kritika, ám ezek Kosztolánczy szerint „nem a kötet iránt megnyilvánuló széles érdeklődést tükrözik, többségükben még a reklámkampány részét képezik: kihívóak, fenntartás nélkül halmozzák a dicséreteket”, jelentős hányadukat az Adyval szimpatizálók és a Budapesti Naplónál dolgozó kollégái írják meg. A legérdekesebb részlet, hogy a költő cikkeiben a valóságosnál nagyobb volumenűnek írja le az ellene intézett sajtótámadásokat, önmagát botrány híján is botrányhősként pozícionálva, miközben az őt támadó cikkek „feltehetőleg nem is íródtak meg, s őket emlegetve Ady pusztán a retorikai bővítés eszközét alkalmazza”.31

A valódi sajtótámadásokra az 1908-as Holnap-vitáig várni kell. Veres András is megállapítja, hogy „A Holnap az 1908-as év leghangosabb szenzációja lett, reklámnak is elsőrangú”, a támadások jót tettek a modern irányzat képviselőinek, mivel „A kritikai össztűz (…) akkora figyelmet keltett irántuk, amely messze meghaladta a versbarátok akkoriban sem túl magas számát.” Ezek a viták éppen azért szólították meg a szélesebb közvéleményt, mert „egy pillanatig sem korlátozódtak tisztán esztétikai szempontokra”, hanem általánosabb közéleti, nemzeti értékorientációs kérdéseket is felvetettek.32 Ebben a vitában Ady azonban túlságosan egy csoport részeként jelent meg, amire logikus válaszlépésként következhetett a híres „duk-duk affér”, egyéni pozíciójának, elkülönülésének újabb körvonalazása, egy újabb vita, amely ismét számot tartott a közönség érdeklődésére…

Ady ezután számos vitában vett részt, kezdeményezőként és elszenvedőként, fentebb már szó volt a Petőfi-képe körüli polémiáról, de vitáztak vele-róla például a Népszava hasábjain, vitáztak sajátos „kálvinistaságáról”, többször vitázott Rákosi Jenővel és így tovább.33 Utóbbinak különös érdekessége, hogy Ady a konzervatív irodalmi és közéleti elit egyik legtekintélyesebb figurájával, a hivatalos államnemzeti nacionalizmus jelesével került szembe, a 30 millió magyar államának propagálójával34 – a vitapartner magas pozíciója természetesen Adyt is kiemelt helyzetben mutatta fel. Hasonlóan ambiciózus, amikor Ady több megnyilvánulásában a regnáló miniszterelnökkel, Tisza Istvánnal szemben lép fel – ez a párosítás annyira sikeres lesz, hogy míg a polgári radikális értelmiségi kör számára a régi, feudális országot Tisza István testesíti meg, a haladást a költő-publicista Ady, „akit sokan (Jászi is) az Új Magyarország szimbolikus alakjának tekintettek.”35 Ez az ellentét később, már Ady halála után is használható marad, sőt Szekfű Gyulának, majd Hegedüs Lórántnak köszönhetően hosszú karriert fut be.36 A sok vitahelyzet kulcsfontosságú volt a költő imázsának kialakításában, mint Veres is megállapítja: „Mert folyamatosan viták középpontjában állt, kialakult és megszilárdult az a közvélekedés, hogy Ady totális lázadó”.37 1913-ban egy újabb vitacikkben visszatekintve Ady maga is ironikusan utal rá, hogy a viták segítették a karrierjét: „Nem haragszom: legszebb éveim voltak azon évek, melyekben Rákosiék rémülten és mindig bántani akartak, s az utolsó időkben rettegtem magamért, mert a B. H. (= Budapesti Hírlap) belémtörődött, s olykor majdnem dicsért is.”38

Az Ady körüli vitáknak és botrányoknak összetevője volt az is, hogy a modern társadalmak legfontosabb közösségi összetartozást jelentő keretrendszerét, a nacionalizmust is bírálta politikai költészetében, verseinek és cikkeinek jelentékeny részében provokatívan és sokszínűen szólt bele a nemzetről folyó diskurzusba, mindeközben belül maradva a nem szűk politikai értelemben vett nacionalista diskurzuson és a magyar eszmetörténeti hagyományon (amelynek fontos témái a magyarok kelet és nyugat közti helyzete, az elmaradottság ostorozása, nemzethalál stb.). Természetesen kalkulálhatott azzal, hogy szövegei botrányt okoznak az olvasóközönség konzervatívabb részében (ahogy számíthatott erre Petőfi például A magyar nemzet – „És az ily elkorcsult nemzet / Életet nem érdemel”, vagy A nemzethez – „Ébredj, ébredj, istenverte nemzet”– írásakor). A nemzeti diskurzushoz való érdemi hozzászólás ezenkívül a magyar irodalomtörténeti hagyományban a kultikussá válásnak is fontos összetevője, a kultikus beállítódás a legtöbbször eleve érzékeny a nemzet témájára, hiszen a nemzeti kultúrának a nacionalizmus szempontjából éppen az az egyik legfontosabb feladata, hogy a helyes, értékes, hazafias viselkedés mintáit rögzítse és továbbhagyományozza. Ám ismét fontos emlékeztetni rá, hogy amikor Ady az elmaradott magyar Ugarról beszél, vagy például azt írja, hogy a nacionalizmus „ősi ámítás”, amely „arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki s mihez van joga”39, nemcsak öncélú publicitásra törekszik, hanem gondolkodásának egyik alaptémáját fejti ki, a műalkotás és a reklám elválaszthatatlanul összefonódnak.

Ady közéleti jelenlétének megtervezésekor multimediális megközelítést alkalmazott, nem elégedett meg a szövegek, az írott szó erejével. Petőfi „hajlandó volt feltűnő, kihívó népfinak öltözködve, szinte eleven reklámfiguraként is propagálni ama költői imágót”, amit írásaiban is képviselt, imázsát népszerűsítette „a folyóiratban közzétett arckép is”40– ez ismét igaz Adyra is. A szerző saját képi reprezentációjához való tudatos viszonyát elemzi az Ady összes fényképét összegyűjtő kötet bevezető tanulmányában E. Csorba Csilla, aki felidézi, hogy „a 18. század végétől fel-fellobbanó irodalmi kultusz hatására a fényképarc szemlélése a művek olvasásával egyenrangú befogadói igénnyé vált.” Ady francia, német kortársairól megtanulta, hogy a zseni „külső megjelenésén is észlelhető” a tehetség, tudta, hogy a közönség kíváncsiságát ki kell elégíteni, a fényképei iránti érdeklődése ezenkívül az „exhibicionista természetéből fakadó megmutatkozási vágygyal, a halhatatlanságot a látvánnyal is fokozó törekvéssel” magyarázható. Törekvéseihez megfelelő társra talált Székely Aladárban: „Ady meg akarta, Székely pedig meg tudta vizuálisan is mutatni, hogy ki a költő.” A beállított felvételeken a páros sokáig dolgozott, a sikerült felvételek sokszorosított másolatait Ady százával adta postára, ajándékozta, dedikálta, képeslap formájában is küldte – E. Csorba értelmezése szerint azért, mert „az ön-népszerűsítésnek keresve se találhatott volna jobb eszközt”. Az amatőr képeket viszont nem szerette: egy, a füredi parton róla tudomása nélkül készült képet Ady Diósi Menyhért emlékezése szerint összetépett, azzal a felkiáltással, hogy „Ilyen semmitmondó arcom nemigen lehet.” A képi imázsteremtés sikerességét mutatja, hogy a köztudatban szinte eggyé vált híres „könyöklős” arcképével: „E kép került a Nyugat Ady-számába, ez szerepelt képeslapok ezrein Ady életében és halála után barna, majd fekete változatban, kis- és nagyméretben, paszpartuval és anélkül, ezt nyomták a Nyugat-levelezőlapra, a »Szobrot Ady Endrének« mozgalom képeslapjára, bélyegre stb.” E. Csorba írásából kiderül az is, hogy Ady a személyiség fontos kifejeződésének tekintette az öltözködést is, „különleges megjelenését még emelte szinte hatásvadász öltözéke: mindig a kor divatját követte, remek mesterektől rendelte öltönyeit, cipőit.”41

A vizuális megjelenésen kívül nagy szerep jutott Ady népszerűsítésében egy másik médiumnak és egy másik szerencsés találkozásnak is: versei Reinitz Béla megzenésítésében az irodalmi lapokénál szélesebb közönséget értek el: „rengeteg azoknak az Ady-híveknek a száma, akik Reinitzon, a muzsikuson át jutottak el Ady Endre, a költő megértéséhez, s élvezéséhez” – fogalmaz Ady Lajos42. A többi életrajzíró hasonlóan nagy fontosságot tulajdonít ezeknek a megzenésítéseknek, Révész felidézi, hogy „Matinék dobogóin, egyesületek ünnepségein, lányos szobák bizalmas zongoráin, a Nyugat fölolvasó körútjain mindenfelé Ady-versek zendültek, a Reinitz-dalok megvilágításában”43, és Bölöni is arra emlékezik: „Az Ady-versek lázához a Reinitz-dalok láza járult, hogy országszerte terjesszék a költő népszerűségét.”44

Érdekes egybeesés mindhárom idézett szövegben, hogy a szerzők a megzenésített versek hatását egybehangzóan szinte vallásos élményként írják le. Révész hosszan elidőz a kultikus párhuzamnál, annak toposzaival írva le a folyamatot: „Ady zárkózó, csak maga-magát érző sorait Reinitz fölváltotta a lomhább képzeletűek számára, közelebbférő, elkerítő muzsikával. Ezt a kultuszt nem lehet eléggé megbecsülni”; „A boldogulás Golgotáján Adyra már az út elején várt a Reinitz-dalok Veronika-kendője, amitől könynyebb lett a kereszt is és a szenvedéseket megrövidítve, hamarabb jött el a föltámadás is…”; „Betlehemjárás volt az, ahogyan testvérpásztorok, a vezérlő csillaggal a fejük fölött, vitték szeparéról-szeparéra új és új hívek gyülekezetébe, az Ady–Reinitz dalokat. (…) Titkos kultusz volt ez, künn a kegyetlen nappali józanok még nem tudtak róla s hajnali tisztulásra megnyert hívők indultak el a harsanó Város tudatlanai közé, az Ady-Reinitz-zsolozsmákkal megtanított ajkukon.”; „Reinitz ráhajol a zongorára, nyomkodja a buggyanós billentyűket, olyan így, mint az előimádkozó és a kis hitközség vele mondja”.45 Talán az ő nyomán, talán valóban az eredeti élmények hatása alatt fogalmaznak hasonlóan a többiek. Ady Lajosnál Reinitz „Rekedtes hangján inkább csak markírozta az éneklést s a melódiák mégis szíven találták a szinte már szektárius jellegű hallgatókat”.46 Bölöni is így idézi fel Reinitz Bélát, amint énekli „különös, Dávid-zsoltáros, egyben Jeremiásos hangján az újabb Ady-szerzeményeket. Valóságos Ady-istentiszteletek voltak ezek. A vers, a dal volt az úrvacsorai kenyér és a bor”.47

Bár Ady és Reinitz valamelyest elhidegülnek, amiért Adynak a Royal-beli 1909-es estjén más megzenésítések hangoznak fel (az estet finanszírozó vagyonos amatőr muzsikus szerzeményei), Reinitz továbbra is zenésített meg Ady-verseket, Ady pedig később is nagyra becsülte Reinitz munkáját, ahogy azt egy ankétra készített, bizonyára engesztelésnek szánt cikkben megfogalmazta: „Az Ady-verseket ma már gyűlölnöm kellene, s jobban is gyűlölném, mint gyűlölöm; ha Reinitz Béla nem írja meg az Ady-dalokat. (…) Ezek az Ady-dalok valóban annak az Adynak a továbbnyirkált, továbbvitt, továbbsírt versei, aki e verseket élete megrontóinak tartja. / Nem tudtam Ady-verseket addig jól, magamat és mást megindítóan elmondani, amíg Reinitz dalait nem hallottam. (…) Reinitznak minden és páratlan zsenialitása valahol a zseniális fordítóé és a zseniális interpretálóé között lehet.”48

Nagy szerep jutott a Reinitz-féle megzenésítéseknek a kabaréban is, ahol Ady addig főleg csak paródiák tárgyaként volt jelen: „Olyan megrendítő volt a hatásuk, hogy a közönség valósággal elfelejtette, hogy tegnap még körülröhögte a versek megcsúfolását”, amikor még „A Nagy Endre-kabaré, mert a közönséget szolgálta, esténként azzal szórakoztatta látogatóit, hogy a furcsálkodónak látszó Ady Endre verseiről karikatúrákat mondatott el bohóckodó színészeivel” – idézi fel Révész. Feltűnésekor Ady újszerűségével és a lírai én kultikus felnagyításával sok olvasóban inkább komikus hatást keltett, „Ady körül heccelődtek a kollégák, élni akaró szatirikus lapok Adyt mint figurát szerepeltették hasábjaikon, élni akaró kabarék ugyanúgy mulattatták a közönségüket”.49 Ady Lajos szerencsétlen hatásúnak tartotta ezeket a paródiákat, szerinte e „»műfaj«-nak különben végzetes szerepe volt az Ady-problémában, mert a »művelt magyar közönség« egy számra tekintélyes része még ma is a Karinthy és Lovászy Károly egyébként geniális és mulatságos paródiái után ismeri és ítéli meg Ady Endrét”50, az ugyanakkor biztos, hogy ezek is szerepet játszottak közismertté válásában, ráirányították a figyelmet. A paródiák nyilván sérthették Ady alkotói önérzetét, Révész azonban felidézi, hogy a költő előkerült „Ady-relikviák” (Bölöni szerint: „Ady-ereklyék”) feliratú dobozában sok más papírral együtt a róla írt sikerültebb gúnyverseket és karikatúrákat is megőrizte, talán annak bizonyítékaként, hogy képes volt az öniróniára.51 A kultikus imázs-alkotás sikerességét pedig jelezheti, hogy később elhalkulnak a költő hangütését komikusnak tartó hangok, verseit érvényes, sőt tragikus súlyú megszólalásokként ismerik el.

Ady saját alakjának legendásításakor igyekezett a tanulatlan költőzseni (Petőfi által is sikeresen népszerűsített) mítoszának megfelelni, aki számára – a „természet vadvirágaként” – a költemények megalkotása nem aprólékos szellemi munka, nem tanult képesség, hanem az ihletett állapot ajándéka. Ez a törekvése igen sikeres volt, még Kosztolányi esetében is, aki a Nyugat Ady halála után megjelent, második Ady-számában visszaemlékezik rá, hogy néhányszor együtt vacsoráztak a Három holló vendéglőben: „Itt írta a szemünk láttára a Beszélgetés egy szegfűvel című versét hajnal felé, a szivarhamus és boros abroszon, s a költemény, mely percek alatt született meg, a bonyolult és megmunkált versformájával annyira készen szakadt ki belőle, hogy később se változtatott rajta egyetlen hangot sem.”52 A költő testvére is úgy emlékezik: „javítás, korrigálás nélkül, folyamatosan került ki ceruzája alól” a legtöbb vers, „úgy, hogy minden kézirata másolásnak látszik”.53 Az élet a valóságban persze nem lehetett ilyen kegyes Adyhoz, ahogy arról Hatvany Lajos is megemlékezik, amikor felidézi, hogy Ady a fentebb ismertetett módon, egy lendülettel leírta mellette a Két szent vitorlás című költeményt: „Amint a verset papírra veti, észreveszem, hogy a vers a fejiben már előre kész volt. Megmondom neki, hogy a vers szép, ez a fő s minek produkálja számomra a rögtönző poétát. De ő naivul épp arra volt büszke, hogy rögtönöz. Röstellte, hogy tetten értem.”54 Hatvany persze ezután kompenzációként hozzáteszi, hogy valódi, színvonalas rögtönzésre is látott példát: emlékezése szerint a költő például az ő felszólításra helyben írta meg A harcunkat megharcoltukat.

A rögtönző, ihletett költő mítoszára vigyázhatott Ady akkor is, amikor el akarta tüntetni a munka nyomait őrző eredeti kéziratokat. Ady Lajos szerint az ilyen eredeti fogalmazványokat mindig el kellett égetni, „Nekem ne nézegessen be senki a műhelyembe!” – mondta állítólag e tárgyban Ady.55 Hasonló mulatságos kiszólásra emlékszik Bölöni is: „Ady ugyan nagyobbrészt azonnal széttépte a hozzá írt leveleket – »majd frászt az utókornak« –, de az érdekesebb levelekkel kivételt tett”, ezek belekerültek az említett Ady-relikviák feliratú dobozba. „Első fogalmazványait eldobta, szétszakította, nehogy az »utókor« lássa, hogyan dolgozott” – eszerint Ady tehát tudatosan, a rá jellemző zsenitudattal készült az utókor figyelmére, és – ha Petőfihez hasonlóan „tetemét elrejteni” nem is tudta – imázsát óva válogatott az emléktárgyak, bizonyítékok között. Az utókor gondolkodásmódjára azonban mélyen jellemző, hogy éppen a költő nagyságára való tekintettel nem tartotta tiszteletben a költő (eszerint többször kifejtett) akaratát – a kultusz papjai nem tisztelték az önkultusz szabályait –: Révész és Bölöni könyvei roskadoznak a magánjellegű képeslapok, levelek, kéziratok reprodukcióitól. Különösen Bölöni későbbi felesége, Itóka tűnik tapintatlannak: Ady nála dolgozik egy kéziraton, majd megakad, kidobja és távozik, Itóka pedig kiveszi a kéziratot a szemetesből, amit aztán évtizedekkel később Bölöni aggályok nélkül leközöl. Árulkodó a kultikus szóhasználat, amikor Bölöni leírja: van a feleségénél néhány kézirat, „melyeket írójuk halálraítélt, kettészakított, hogy hírük se maradjon, amelyek mégis őriződnek, mint ereklyék.”56

A szimbolikus pillanatot, amikor Ady halálának közeledtével az Ady-önkultusz ideje lejár, és végleg az „utókor” veszi át a hatalmat, egy megrendítő jelenet jelöli az Ady-életrajzban, amely Hatvany emlékezésében és a nagyrészt ebből dolgozó Révész színesebb előadásában maradt fenn. A nagybeteg Ady elmegy a köztársaság kikiáltására – „hogy lássák őt”, az elfeledettségtől, mellőzöttségtől való, nem múló félelem újabb jeleként. Az őszirózsás forradalommal hatalomra vagy annak közelébe került barátai és tisztelői megtudják, hogy súlyos az állapota, és 1918. november 18-ra ünnepséget szerveznek a lakására. A hírrel előreküldik Hajnal Jenő fiatal újságírót. Köszönőbeszédét Ady nem tudja maga megírni, csak két szót mond: „dadogva” és „gyáván”, a megszövegezés feladata ezért Hajnalra marad, ő fogalmazza meg: „Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetet Önöknek, a forradalmi magyar nemzet tanácsának, aki eljött a költőhöz. (…) Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam.” A Nemzeti Tanács küldöttsége megérkezik, a költőre „szép, fekete kabátot” adnak, fotelba ültetik, beszédek éltetik őt, amelyek nemzeti költőként mutatják be: „Minden korszaknak megvan a maga Istentől küldött prófétája, aki a korok viharzó eseményeit ösztönében felfogja és érthető alakban kifejezi. (…) / A Te neved, Ady Endre, összeforrott a szabadság korszakának születésével. A népköztársaság a nemzet háláját rója le irántad, mert úttörő előmunkása voltál az emberiség szebb hajnalhasadásának. Áldjon meg az Isten érte!” Később ez is elhangzik: „benned él, Ady Endre, Magyarország szellemi egysége. (…) A benned nyugvó szellemi egység Magyarország fizikai egységének immár egyetlen bizonyítéka. (…) Mutass a magyar lélek birodalmára, a te szellemi országodra, amelyet nem szállhat meg ellenség, s mely a jövendő magyarok örök országa. Ebben az országban a te utadon akarunk járni”.57 (Az utóbbi beszéd szövegét maga Hatvany fogalmazta, aki egyébként nemcsak Ady mecénása, hanem Petőfi életének és munkásságának fáradhatatlan kutatója is volt.) Amikor eljön az idő, hogy Ady felolvassa válaszát, már arra sincsen ereje: „Következett volna Ady felelete. Kis papírlapból akarta fölolvasni, de nem tudta elolvasni többé. Nekem kellett válla fölé hajolnom és úgy olvastam el a szívbe markoló pár sort” – emlékszik vissza Hatvany. Révész irodalmi érzékenységgel foglalja össze: „Ady elnémultan nem ellenkezett, elfogadta szegény, hogy helyette írják, elmondják a beszédet…”58 A szívbemarkoló jelenetben Ady már magatehetetlen bábnak tűnik csupán, élőhalottnak, akitől elvétetett legfőbb fegyvere, a nyelv – a történetnek kultikus szempontból mégis pozitív a végkicsengése. Miután az ünneplők nagy része távozik, Ady felélénkül, jobban lesz, és azt mondja Hatvanynak: „– Azt hiszik, nekem elég ez is! / Úgy látszott, mintha inkább búsítaná, mintsem örülne. Aztán kedves naivitással árulta el örömét. A jelen volt két zsurnalisztának pontos instrukciókat adott, hogy és mint adják le a hírt a lapokban. Engem pedig noszogatott, hogy igyam ki gyorsan a teámat, hogy a magam üdvözlőírását idejében és teljes szövegben adhassam le a kőnyomatosnak. Így élt az örök zsurnaliszta benne.”59

IRODALOM

Ady Endre összes prózai művei VI. (szerk. Varga József), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. (AEÖPM VI.)

Ady Endre összes prózai művei IX. (szerk. Vezér Erzsébet), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. (AEÖPM IX.)

Ady Endre összes prózai művei X. (szerk. Láng József és Vezér Erzsébet), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. (AEÖPM X.)

Ady Endre összes prózai művei XI. (szerk. Láng József), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. (AEÖPM XI.)

Ady Lajos: Ady Endre. Amicus kiadás, Budapest, 1923.

Bölöni György: Az igazi Ady. Atelier, Paris, 1934.

Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

E. Csorba Csilla: Ady Endre fényképeiről. In: Uő: Ady – A portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2008. 5–31.

Gyáni Gábor: Az irodalmi kultuszkutatás dilemmái. In: Uő: Relatív történelem. Typotex Kiadó, Budapest, 2007. 21–36.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.

Hatvany Lajos: Ady a kortársak között. Genius Kiadó, Budapest, 1927.

Hatvany Lajos: A Nemzeti Tanács üdvözlete. In: Uő: Ady. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 591–592.

Hegedüs Lóránt: Ady és Tisza. Nyugat Kiadó, Budapest, 1940.

Karinthy Frigyes: Ady Endréről. Nyugat, 1909/10–11. 560–562.

Kosztolánczy Tibor: „Rajongj érte, vagy szidd le a sárga földig – jámbor embertársam –, az nekem mindegy.” Az ’Új Versek’ fogadtatásáról. In: Iskolakultúra, 2006/ 7–8. 54–62.

Kosztolányi Dezső: A huszonhét éves költő. Nyugat, 1919/4–5. 261–263.

Kovalovszky Miklós (szerk.): Emlékezések Ady Endréről V. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.

Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet. Korona Kiadó, Budapest, 1999.

N. Pál József: Modernség, progresszió, Ady Endre és az Ady-Rákosi vita. University of Jyväskylä, Jyväskylä – Pécs, 2008. (https://jyx.jyu.fi/dspace/bitstream/ handle/123456789/19856/URN_ISBN_978-951-39-3327-2.pdf?sequence=1)

Pilinszky János: Vallomás Adyról. In: Vezér Erzsébet (szerk.): Ifjú szívekben élek? (Vallomások Adyról). PIM – Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1969. 110–111.

Révai József: Ady Endre. In: Uő: Ady. Szikra, Budapest, 1952. 5–100.

Révész Béla: Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről (2. javított kiadás). Athenaeum Kiadó, Budapest, 1925.

Révész Béla: Ady Endre összes levelei Lédához és a nagy regény teljes története (Szerzői kiadás). 1942.

Révész Béla: Ady Endre tragédiája. A háború, a házasság, a forradalom évei. 2. könyv. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1926.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Maecenas Kiadó, Budapest, 1989.

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető Kiadó, Budapest, é. n. [1997]

Szolláth Dávid: A kultuszkutatás két tendenciája. Budapesti Könyvszemle, 2004/3. 232–240.

Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok. In: Uő: Ismerős idegen terep. Kijárat Kiadó, Budapest, 2007. 137–151. (2007a)

Takáts József: A nemzeti kultúra megalkotása és a kultuszok. In: Uő: Ismerős idegen terep. Kijárat Kiadó, Budapest, 2007. 152–160. (2007b)

Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. (2007c)

Veres András: Szempontok Ady „depolitizálásához”. In: Kabdebó et al. (szerk.): Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről. Anonymus, 1999. 43–50.

Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma. Filológiai regény. Balassi Kiadó, Budapest, 2012.

JEGYZETEK

1. Margócsy 1999. 15.

2. Ady: A Petőfi-ház (1908). AEÖPM IX. 30–1. A lábjegyzetekben általában csak a szerző nevét, a használt kiadás megjelenési évét és oldalszámát adom meg, a tételek részletes leírása az irodalomjegyzékben található. Ettől azonban az Ady Endrétől vett idézetek esetében – mivel a dolgozatban a többi szerzőhöz képest sokkal több művéből idézek – eltérek, megadva a konkrét művek címét (első megjelenésük évével) és lapszámát. Ha az idézetek lapszámát nem jelölöm külön, akkor azonosak a korábban megadott lapszámokkal.

3. Ady: Piros és fekete (1910). AEÖPM X. 34–6., az idézet: 36.

4. Ady: Jászi Oszkár könyve (1912). AEÖPM X. 191–4., idézet: 193.

5. Gyáni 2007, Takáts 2007a, Takáts 2007b.

6. Ady: A serleges Magyarország (1912). AEÖPM X. 175–7., az idézet: 176.

7. Ady: A serleges Magyarország (1912). AEÖPM X. 175–7., az idézet: 176.

8. Révai 1952, 13. Persze ezt az érvelést Ady magára is többször alkalmazta, mint pl. a Népszavában: Gyűlölet és harc (1913). AEÖPM XI. 60–1.

9. Ady: Piros és fekete (1910). AEÖPM X. 34–6., az idézet: 36.

10. Ady: A forradalmár Petőfi (1910). AEÖPM X. 61–2.

11. Ady: Petőfi nem alkuszik (1910). AEÖPM X. 75–95.

12. Ady: Piros és fekete (1910). AEÖPM X. 34–6., az idézet: 36.

13. Ady: A Petőfi-ház (1908). AEÖPM IX. 30–1., az idézet: 30.

14. Veres 2012, 126.

15. Veres 1999, 45. Veres szerint Petőfi kultuszépítésében Vahot Imrének is döntő szerep jut, ez magyarázza Ady elsőségét.

16. Margócsy 1999, 47., 50.

17. Szolláth 2004, 238.

18. Margócsy 1999, 54.

19. Pilinszky 1969, 110.

20. Dávidházi 1989, Margócsy 1999.

21. Karinthy 1909, 561–2.

22. Szerb 1997, 440.

23. Margócsy 1999, 53., 68–9., 59–60.

24. Hatvany 1927, 55.

25. Ady L. 1923, 153.

26. Veres 2012, 93.

27. Margócsy 1999, 63–7.

28. Bölöni 1934, 203.

29. Ady L. 1923, 135.

30. Margócsy 1999, 55., 41., 56–7.

31. Kosztolánczy 2006, 56., 58., 55.

32. Veres 2012, 41., 97., 96.

33. Utóbbiról ld. N. Pál 2008.

34. Gyurgyák 2007, 101–3.

35. Takáts 2007c 95.

36. Szekfű 1989, Hegedüs 1940

37. Veres 2012, 97.

38. Ady: Harc és gyűlölet (Válasz a B. H.-nak) (1913). AEÖPM XI. 59–60.

39. Ady: A nacionalizmus alkonya (1905). AEÖPM VI. 117–9., az idézet: 118.

40. Margócsy 1999, 54.

41. E. Csorba 2008, 6., 11., 25., 16., 29., 14., 8., Diósi emlékezése: Kovalovszky 1993, 351.

42. Ady L. 1923, 135.

43. Révész 1925, 49.

44. Bölöni 1934, 219.

45. Révész 1925, 48., 49., 50., 52.

46. Ady L. 1923, 135.

47. Bölöni 1934, 219.

48. Ady Reinitz: Ady-Dalok (1910). AEÖPM X. 71–2., az idézet: 71.

49. Révész 1925, 49., 33.

50. Ady L. 1923, 134.

51. Révész 1942, 494 , Bölöni 1934, 79.

52. Kosztolányi 1919, 261–2.

53. Ady L. 1923, 154.

54. Hatvany 1927, 55.

55. Ady L. 1923, 154.

56. Bölöni 1934, 79, 83., 87., 191.

57. Révész 1926, 135., 136–7., Hatvany 1927, 78., Révész 1926, 138–9., 141. Az utóbbi beszéd pontos szövege: Hatvany 1977, 591–2.

58. Hatvany 1927, 78., Révész 1926, 139.

59. Hatvany 1927, 79.