Előszó egy komoly regényhez

KEDVES KEGYELMES MESTEREM!

augusztus 27.

Bizonyára emlékszel még arra a szép képre, amely az alagsorból a tetőtérbe való feljutásról szól egy tekintélyes szerző alapvető szövegében. Ha így most nincs meg, mire is gondolok, akkor ennél konkrétabb utalásra nem vetemedem, részint, mert nincs kedvem máris idézetbe bonyolódni, részint, mert szerintem halványan bizonyára sejtheted, miért is példálózom máris a szeretett Maurice Blanchot-nak az írás mesterségéről írott épületes, szó szerint: épületes metaforájával. Igen, mert zavarban vagyok.

Nem szeretném elrontani ezt a Neked címzett első levelemet. Félek, hogy felsülök. Hogy mellé ütök a szegnek – ahogy Szindbád mondotta volt Huszárik Zoltán filmjében. Látod, rögtön a második utalásnál tartok, pedig úgy szerettem volna igazán eredeti és eredetiségemben máris lehengerlő lenni! Persze talán így is eredeti vagyok, és talán Te is annak tartasz most, szeretném hinni. Na, jó, kijövök ebből a bekezdésből – még a végén rám az omlik ez a kezdetleges alagsor!

Mesterem! Drága Mesterem! Egy túlélő veszett el bennem, és Te vagy ez a túlélő, Mester!

Mondd, ó, kérlek, mondd, hogy nem követtem el máris valami iszonyú nagy hibát! Nem akartalak definiálni, vagy ha ilyen szándékom is lett volna, titkon, magam elől is rejtegetve késztetésem intim tébolyát, nos, akkor sem a harmadik bekezdésben. Megtörtént, spongyát rá! Irány az ötödik

bekezdés. Helló Mester! Hogy ityeg a fityeg?

Zavarban vagyok, és az ilyen. Rá se ránts, Mester, majd elmúlik, dolgozom rajta. Szerintem az első húsz levél – úgy ahogy – még magán fogja viselni zavarom pelyhes kis tüskéit, majd levedlem, semmi vész. Vagy az első harminc, az első háromszáz. Amúgy nem kalkuláltam, nem kalkulálhattam ezzel a zavarral, természetesnek veszem, és nem akarok belőle nagyobb ügyet csinálni, mint amilyen az önmagában. Mert, ami azt illeti, azért ez a zavar több mint indokolt, valljuk be. Elvégre ki vagyok én, hogy ne legyek zavarban, nem igaz?

Zavaromat tovább tetézi, hogy, mint arról már bizonyára értesültél, én mindent jól csinálok. Nekem, úgy látszik, ez a végzetem. Nem tudok hibázni. Képtelen vagyok rá. Számomra a hibázás lehetősége alapvetően kizárt, magát a fogalmat sem egészen értem. Miféle lehetőségről is lenne itt szó, kérdem. Ha lehetséges lenne hibáznom, bizonyára már hibák tízezrei integetnének a kordonok mögül, és óbégatnák magukat rekedtre, feltételezem: végső bukásom rémétől rettegve. De miféle végső bukástól, kérdem újfent. Hát még nem buktam volna el végleg? Pontosítok: hát még mindig nem buktam volna el? Még mindig csak a bemelegítő köreimet taposnám, valóban? És ha, tegyem fel, valóban így lenne is, hibáim valóban aggódnának értem, valóban rekedtre óbégatnák magukat, és valóban irtózatos bukásom rémétől maguk alá tojva tennének így? Ami azt illeti, mindezt kissé kétlem, kegyes Mesterem.

Én ugyanis még életemben nem hibáztam. Szerettem volna, de nem sikerült. Eddig még mindig mellé ütöttem a szegnek. Pedig odafigyeltem, törekedtem rá, hiába. Talán ha nem figyelek oda, ha nem törekszem rá annyira, nem tudom. Magamra uszítottam a végzetet, és az eredmény? Semmi, egy deka hiba, mutatóba se, sehol. Iszonyú. Most, hogy számot adok róla, most a legelviselhetetlenebb. A hétköznapokban még együtt lehet élni egy ekkora teherrel, nem mondom, hogy könnyen és egyszerűen, de kibírom, és ezen kéretlen számadásom után is megleszünk majd valahogy egymással, nem kétlem; nem, nem erről van szó. Bevallani, ez a halálos kihívás. Ezt kibírni, Mester! Méghozzá a színed előtt. Még ezt sem elhibázni. És láss csodát: tartom magam.

Persze nekem könnyű, talán ezt gondolod. Hisz bukásom révébe értem, nincs rajtam teher, esetleges hibáim hiánya sorsom halálos hajtűkanyarjaiban is bukásom árnyékára vetültek, velem voltak tehát, végig velem, még panaszra sem lehet okom, még hiányukat sem hánytorgathatom hát fel, ugyan miért is lenne s mitől is olyan kibírhatatlan most a pillanat?

Hát éppen ezért, Mester! Mert szavam nem lehet a végzetemre. Beteljesedett. És nekem szó nélkül kellene hagynom, igaz? Ezt szeretnéd? Komolyan kérdezem: ezt? Hogy hagyjam szó nélkül, árván, a tapasztalat magába süppedt önfeledtségében? Igen? Nyomatékkal kérdem: ezt szeretnéd?

Pedig tudnod kell, hogy én a nyomatékkal nem szeretek spórolni. Mert szavamra, ez igazán jó végzet volt. Imádtam a végzetem. Majd megdöglöttem érte. Te is imádnád, Mester, hiszen, végül is, ez a végzet a Te végzeted is volt, ha úgy vesszük. Mindegy, hogy melyikünk is élte túl valójában, mert félek, tán még összevesznénk, ha kiderülne. Hidd el, jobb így, félrészegen a teljes tanácstalanságtól, vagy, egy másik metaforával élve, még kialvatlanul egy olyan vigília után, melyben nem volt semmi kölcsönös köszönet.

Ha Te nem akarsz szót vesztegetni erre a kalandra, Mesterem, ám legyen! Te tudod, Mester! Még azt is megkockáztatom, hogy Te még nálam is jobban tudod, mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Kussolni. Elfogadom. Nyilván az is nehéz, nem vitatkozom veled, nehéz. Talán a legnehezebb, talán. És velem mi lesz? Velem mik a terveid? Én is duguljak el, és legyek jó fiú, engedelmes, hallgatag, beletörődő, készséges kis pipogya zombi? Ezt szeretnéd? Ez a terv? Nem tudom, kérdezem.

Tudod, hibázni csak bizonyos feltételek között lehetséges. Egy olyan közegben, ahol vannak feltételek. Ezeket a feltételeket hívhatjuk játékszabályoknak is, ha így érthetőbb. Én ezeket a játékszabályokat, tudtommal, lefektettem. Megteremtettem. Létrehoztam. Gondoskodtam róluk. Amit akarsz. Adtam teret, adtam lehetőséget a hibára – és most szeretnék végre hibázni is, érted? Jogom van hozzá, hogy hibázzak, világos? Nem, nem akarok tiszteletlen lenni Veled, Mester, félre ne érts. Én pontosan azt akarom, méghozzá tiszteletem legfőbb hozadékául, hogy félreérts. Hogy értsél félre. Ehhez a félreértéshez aztán újabb játékszabályok meghozatalára van szükség, de lelkem rajta, én megteremtem ezeket az újabb játékszabályokat is, ez legyen az én gondom, Mester! Te csak érts félre. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy tisztességesen félreérts. Csak ezt kérem Tőled, semmi mást. Nézd, tudom, hogy lehetetlent kérek. Tudom, de én hibázni akarok, és kész. Eldöntöttem. Tudom, hogy hiba, hogy félreértésre kényszerítelek, de akkor ez legyen az első hiba az életemben. Hallelúja! Hacsak…, hacsak… nem értesz félre máris. Hiszen tulajdonképpen itt nem is kérésről van szó, a legkevésbé egy szívesség megtételéről, hanem nyílt felszólításról, nyers tudomásulvételről, egy terrorista utolsó lélegzetvételéről, ha tetszik, amelyet talán illene elsősorban is tiszteletben tartanod: végy komolyan engem!

Ez a kérés úgy hagyta el a számat, mintha csak kiköptem volna eléd. Sajnálom. Össze vagyok zavarodva, ne haragudj rám érte. A szándékaim, úgy gondolom, tisztességesek. Érthetőek. Magukért beszélnek, vagy legalábbis beszélnének, ha hagynám őket érvényességük teljes térségességében kibontakozni – majd eljön ennek is az ideje, nagyon bízom benne. Látod? Pontosan erről beszélek. Hogy nem tudok hibázni. Ha érthetetlenre könyörgöm is magam a színed előtt, ha egy szuszra előjövök is azzal a farbával, amit istenigazából még napirendre sem vettem: hiába, óvatlanságaim szövetséggé kovácsolódtak a hátam mögött, és nekem nem hagytak, oké, hagytak, de csak alig hagytak igazi játékteret. És én máris kihasználtam a pillanatot, pedig csak egyetlen pillanat volt, és én nem hibáztam el. Holott, láthattad, elhibázhattam volna. Ez az első levél, teljesen amatőrnek kellene még lennem, az is vagyok, ám a döntő pillanatban nem ismerek kegyelmet, a többi pillanat pedig nem számít. Lehettem volna kíméletesebb is Hozzád, vagy valamivel tán fukarabbul kíméletlenebb, ám én rögtön Rád rontottam, azonnal behálóztalak puha, még csak tapogatódzó igényeim kényelmetlen hálójába. Még kapálózhatsz, elszökhetsz, de már nem menekülhetsz. Amatőrségem, profizmusom, mindkettő határtalan. Ez az én kínom, én szenvedek tőle csakugyan, és talán soha nem kapok feloldozást alóla. Még így sem, hogy előtted nyafogom el a mártíriumomat, épp előtted, ó, Te Örökké Mindent Mindig Elhibázó Öreg Mesterem! Lúzerek Lúzere! Te Szentséges Vesztes! Te Dicsőséges Örök, Te!

Engedd meg, hogy méltósággal zárhassam első, Hozzád intézett kegyvesztett soraim történetét. Légy kegyes, Te Legkegyetlenebb!

P. S. Úgy. És most hagyd, hogy kibontakozhassam. Zsibong a halántékom a zsarnokságodtól. Mit halántékom, az egész halántéki lebenyem kivan már Tőled! A mindenedet betöltő veszteség tudatától kifakult bennem annak igénye, hogy őszintén megszólítsalak, és noha a mesterkélt megszólítással sincs semmi bajom, én mégiscsak ragaszkodnék ahhoz a képtelen képzettársításhoz, hogy valóban létezel. Mint arra tapintattal utaltam, nem szoktam tévedni. Más talán igen, én nem. Ilyen nagy horderejű ügyben pedig, mint amilyen az életem, kizárt, hogy bohócot csináljak magamból. Lehet, hogy máris bohóc vagyok, vagy ha még nem is egészen, Te máris annak tartasz, de akkor Neked kell tudnod a legjobban, hogy a jelmezem valódi jelzem, krumpliorrom valódi krumpliorr, rizspúderem igazi rizspúder, rúzsom igazi rúzs. Minden valódi, és semmi sem hamis. Ha valamikor kiderülne majd, hogy már a porondra lépés előtt mindent elhibáztam, ám derüljön ki, bár attól tartok, addigra már le fog futni ez az előadás. Ha elhúzom a függönyt, és kilépek végre az árnyékodból a fényre, Neked annyi. Ez az első levél ennyi: érzéssel megfogtam a függönyke szélét. Még nem világítanak a pofámba a reflektorok, még nem dől kínosabbnál kínosabb poénjaimon a közönség a kardomba, még volna egy villanásnyi időnk elbúcsúzni egymástól, nem, már nem, már késő, késő. Azt hiszem, az előadás elkezdődött, foglalj helyet, és ha megkérhetlek, egyelőre ne csinálj semmi őrültséget. A többit pedig bízd rám. Akkor ezt szépen meg is beszéltük.

ISZONYÚ KEGYELEMTELJES DRÁGA MESTER!

szeptember 2.

Mester! Hihetetlen ötletem támadt ma kora reggel, borotválkozás közben! El se hinnéd, hogy mi jutott eszembe, miközben arcszőreimet armageddoltam, hogy majd frissen és üdén, tisztán, faggyútlanul és gyanútlanul számot adjak Neked róla. Egy olyan ötlet, egy olyan felismerés, ami mindet megváltoztathatna. Ahogy mondom: mindent. Az egész irodalmat forradalmasítaná, naná. Nem viccelek, valóban kétségbeejtő komolyságú felismerés született, nem véletlen, hogy itt parádézom ám körülötte! Rám hoztam a szívbajt. Fél tízig leírom, de egyet ígérj meg nekem, drága szentem, Mesterek Mestere, ígérd meg, hogy nem csapsz balhét miatta. Nem azt, hogy nem lopod el, mert nem fogod ellopni, mert ez az én ötletem, színvonalában messze kimagasló érvényességű, tehát felismerhetően az enyém, már messziről észrevenni rajta, hogy ez valami különös minőség, egy új íz a világirodalomban, és annál is inkább jó, hogy most szóba hozom a világirodalmat, mert ez a világirodalomra is éppúgy tartozik, mint Rád, hiú Mesterem! De egyelőre csak Téged avatlak be, nem terhel semmi egyéb felelősség, mint hogy szépen végighallgatsz. A világirodalommal maga az ötletem intézné el a továbbiakat. Én emiatt külön már nem aggódom, szerintem van akkora ez az ötlet, hogy a marketingnek ezt a fejleményét rá lehessen bízni. És akkor most az ötlet.

Iparkodnom kell, mert mindjárt fél tíz. Mondjuk, nem hajt a tatár, az is igaz. Majd elmondom holnap, addig kiforrja magát. Jobb ezt nem elkapkodni. Kényes, különös mesterség ez az írói! Mondasz valamit, és megvalósul. Gondolsz valamire, és úgy lesz. És nem másként. Hát ki tudja, mi lesz itt, ha elszabadítom a poklokat. Hát ki garantálja, hogy… mit tudom én… nem dől tőle össze a világ, mondjuk így, ilyen patetikusan. Bennem például konkrétan egy egész világ dőlt össze tőle. És még csak hajnali fél hét se volt. És mindez miért? Mert támadt egy Írói ötletem. Pedig nem is vagyok még író. Tegnap tettem egy ilyen hangzatos kijelentést, de már megbántam. Egyébként szerintem az ötletem is innen pattant, ebből a megbánásból, ebből a kivagyi rátartiságból, hogy írónak merészelem magam öndefiniálni. Mire föl? Na, mindegy, már túl vagyok ezen a miniválságon, csak úgy mondom, hogy szerintem ez hozta felszínre a poklok mélyén megbújó és már régóta fortyogó igazságomat. Ami a következő. Szerintem alapvetően hibás az az írói gyakorlat, hogy a dedikálás során a szerző a saját könyvét minduntalan valaki másnak a figyelmébe ajánlja. Ez hiba. Ezt a gyakorlatot el kell felejteni egyszer és mindenkorra. Ennek vége. Ezt tudomásul kell venni. Egy valamirevaló szerzőnek a továbbiakban épp fordítva, nem a könyvet az olvasónak, hanem az olvasót kell a könyv figyelmébe ajánlania. Valahogy így: „Kedves könyvem! Fázom ettől az alaktól (itt jön az alak neve). De Te ne fázzál tőle. Vagy fázzál, sok választásod nemigen maradt. Búcsúzom hát fájó szívvel: (itt jön a szerző neve, alá meg a dátum).”

Vagy. „Jaj, Te könyvem. Ütött az utolsó közös percünk. Ez a szuka (ide jön az olvasó becses neve) három napon belül elevenen fel fog falni téged. Már nem állíthatom meg. Stop! Látod, nem megy. 1000 bocs: (ide jön a szerző aláírása, majd a dátum)”. Vagy. „Életem! Nekünk annyi. Szép volt, jó volt, de elég volt. Azért hiányozni fogsz. Vigyázz erre a (ide jön az olvasó neve) nevű szarkupacra, őrizd elevenen, jobbat egy darabig most nem kapsz (szerző aláírása, dátum).” Vagy. „Na, most mi van? Be vagy szarva? Hát még én (szerző neve) hogy! Gondolj rám szeretettel! Ölellek, szeretlek, imádlak! Öld meg ezt a nyesedéket: (ide az olvasóé) (Amint lehet!!!) (majd alá a pontos dátum)”. Vagy. „Hát eljött ez a perc is. Élj boldogan új gazdáddal (olvasó neve). És legyetek nagyon-nagyon boldogok! (szerző neve, alá dátum.)” Vagy. „Kisfiam! Az anyád vagyok, (szerző neve). Õ meg a kistestvéred: (az olvasó neve). Jól vigyázz rá, mert még meg sem született. Neki meg majd te leszel az anyukája, és akkor majd Te is megtudod, mit érzek most… (dátum)” Vagy. „Pusztuljatok, takarodjatok a szemem elől mindketten, Te és ez a (ide jön az olvasó neve). Ma nem akarok embert látni. Meg fogok ütni valakit. (szerző neve) halál! halál! halál! (dátum)” Vagy. „Hogy mi? Hogy búcsú? Hogy most? Hogy örökre? Hogy soha többé? Hogy ennek? (olvasó neve) Hogy éééén? (szerző neve) Hogy Tőled? (nyilacska a cím felé rajzolva) Az ki van zárva! (dátum)” Vagy. „Ez az ócska fasz (olvasó neve) teljesen impotens. A kényelmes közhelyek marketing menedzsere. És képzeld, még büszke is rá. És nincs mit tenni. És nem írom alá. És nincs dátum se. És nincs semmi már, és soha nem is lesz. (szerző neve, majd a dátum)” Vagy. „Ezt a pasit (olvasó neve) imádni fogod. De légy vele óvatos. (Most többet nem mondhatok. De tényleg jó fej amúgy. Özvegy.) Halihó: (szerző neve) (és persze a dátum)” Vagy. „Tisztelt Mű! Most, hogy megjelenésed után pár héttel ennek az illetőnek (olvasó neve) a gondjaira kell bízzalak, nem maradt más hátra, mint előre! Ölel a szerződ: (szerző neve) (illetve a dátum)” Vagy. „Tisztelt Mű! Eljött a búcsú perce mindkettőnk számára. Majd, ne most, ne sírj! Nekem is fáj, hisz tudhatod. (Olvasó neve), te pedig vigyázz rá, kérlek. Néha majd azért porold le, tudod, őkelme szerfelett allergiás a múlandóságra! Utolsó öleléssel: (szerző neve, alá dátum)” Vagy. „Tisztelt Mű! Ön mától (dátum) nem az enyém, hanem az övé (olvasó neve). Ezért Önt én mától nem tekintem a saját művemnek. Fájó tudomásulvételében dermedt szívvel osztozom. (szerző neve)” Vagy. „A kurva anyád (olvasó neve)! Meg a te (a címre mutató nyilacska) jó kurva anyádat is! A jó büdös kurva anyátok: (szerző neve, dátum)” Vagy. „Ugye tudod, mi múlik ezen a pillanaton? Az ég egy adta világon már semmi. El fogunk válni egymástól, mint ágtól a falevél. Csakhogy itt, hm, én vagyok a falevél.” (Se olvasó, se szerző, se dátum, se semmi.)

Na, milyen voltam, Mester? És gondolj bele, hogy még csak szeptember másodika van, hát mi lesz itt novemberre? Ez volt tehát az ötlet, a felismerés, a megvilágosodás. Példáim merő illusztrációk, abszolút légből kapottak, és nem bizonyítanak semmit, csakis önmaguk különös érvényét. Azt bizonyítják, hogy akár így is lehetne. Vagy így! Jöhet a többi is? Akkor most csipázz, Mester!

„Kevesem Szerzőm! Ebbe a könyvbe most írnom kell pár keresetlen sort, hisz annyi mindent köszönhetek Neked. Tulajdonképpen mindent. Tudom, hogy Te ezt pont fordítva gondolod, de erről most ne nyissunk vitát, búcsúzni jöttem Tőled. Amióta kipenderültél belőlem, azóta az én sorsom megpecsételődött, és ahogy látom, a tiéd úgyszintén. Szarul nézel ki. Én meg, nézz csak rám, amilyen zárkózott vagyok még, éppoly elegáns is. Micsoda puccparádé, édes istenem! Majd vigyázok magamra, megígérem. Még nem eszeltem ki a módját, hogyan tartsalak meg szép emlékezetemben, de rá fogok jönni, bízz bennem. Hamarosan oda kell adj ennek a szerencsétlennek (olvasó neve). Így hívják? Mintha azt mondtad volna pár perce, hogy így. És ugye, nyugtass meg, két essel írják azt, hogy Wessely? Dedikáltam magam helyetted ennek a szerencsétlennek. Neked most legkisebb bajod is nagyobb annál, mint hogy ilyen ökörségekkel foglalkozz. Ezt én lerendezem helyetted, Te csak pihenj. Pihend ki magad, utazz el valahova, lehetőleg minél messzebbre tőlem, menj, mondjuk, Malmőbe. Felejts el engem. Már nem tehetsz értem semmit. Ezt ki kell bírnod. Bírd ki. Miattam bírd ki. Menj. Hallod? Menj. Ne nézz vissza! Menj! Menekülj, te másik szerencsétlen, te zavarodott, várj. Ölelj meg, utoljára, még egyszer. Most először, gyere már, ölelj át. Úgy. És most nézz a szemembe. És ígérd meg, hogy nem adod fel. Kérsz zsepit? Na, fújd ki az orrod. Úgy. Idehallgass. Én… szóval, én… én már könyv vagyok, nem mű. Nem az vagyok, akinek ismersz. Megfiatalodtam, kizsendültem, felnőttem. Te is nőj fel. Ne hozzám, magadhoz. Hogy büszke tudj rám lenni, azért. Ilyen pityerkőcen semmi hasznodat nem veszem. Oké. Mást nem szeretnék mondani. Dehogynem. Csak nem férnék ki. Mindjárt kezdetem veszem. Fejedet mért venném hát? Fuss, Szerző, fuss! 🙂 Ölellek: (nyilacska mutat a cím felé)”

Vagy.

„Szóval te vagy az. Már sokat hallottam rólad. Milyen hülyén nézel ki így élőben. Hülye a neved is. Ezt feltétlen muszáj volt a cím fölé pingálni? Mindegy, nem izgat, majd megszokom. Akkor te vagy a szerző, ugye? Örvendek. Ez a pár közös pillanat adatott meg nekünk az életben, gondoltam, akkor már tollat ragadok, hogy méltó mód találkozhassunk egymással, itt, az írás testmelegében. Nincs sok mondanivalóm, de azt fegyelmesen beosztom. Nem figyelmesen, hanem fegyelmesem. A különbség árnyalatnyi, ám az árnyalat, tudhatod, az árnyalat minden. A műved jó. Kissé túlírtad, de elbírom. Fél kiló vagyok, te meg csont és bőr. Ne játsszuk el a nagyhalált. Most jöttem ki a nyomdából, nekem se könnyű, elhiheted. De azt, hogy még össze is firkálj, nem, azt nem játsszuk el. Felejtsd el! Majd én saját magamat kidekorálom, ha kell, de Te tartsd magad távol tőlem. A műved már az enyém. Hoppá. Igen, kimondom, mert Te nem mered kimondani: a művedhez többé már semmi közöd sincs. Ezt el kell tudni viselni. Hogy nehéz? És ez kit izgat, mert engem nem. Szerintem ennyi. Remélem, találtál magadnak más programot, mint hogy ide dedikációt irkálj. Mint láthatod, a hely foglalt. Alig maradt üres felület, azt pedig szeretném én beosztani magamnak. Szerintem nekem ehhez jogom van. A többiek nevében nem nyilatkozom. Ha szeretnél mondani valamit, hagyok ki helyet, de különösebben ne fárasszuk egymást. És akkor most vegyetek érzékeny búcsút egymástól. (Remélem, nem zavarok.) Jó. Hát akkor, kedves szerző, igazán örvendtem az ismeretségnek. További minden jót. Viszlát.”

Vagy.

„Hát maga meg kicsoda? Jééééé, ne már! Hát tényleg maga az? El se hiszem. Ugye ez vicc? Komoly? Beszarok, mik vannak. Mit akar? Hogy mit? Micsodát? Milyen applikációt? Hogy mit? Nem hallom. (Beszéljen hangosabban!) Hogy dedikációt? Kinek? Nekem? Nem nekem? Mégis csak nekem? Ja, hogy neki. Neki? Mit? Ide? Zavarok? Hova menjek? Férjek a bőrömbe? Miért? Miért én? Ki van otthon? Nem én? Maga itt van otthon? Hogy mi? Miért várjak? Nem várok. Nem akarok a bőrömbe férni. Hagyjon békén. Hagyjon már békén! Na! Tünés. Nincs itt semmi látnivaló. Úgy. (Azt hittem, már sose rázom le azt az idiótát.)”

Vagy.

„Közlöm veled, hogy maradt bennem néhány szemet gyönyörködtető kibaszott sajtóhiba. Ezt mégis hogy képzelted? Hm? Majd nem veszem észre, vagy micsoda? Majd nem tűnik föl, baszd meg, vagy mi volt a koncepciód? Ennyire hülyének nézel, te szaragyú! Te balfasz. Te senki. Mit csináltál te? Milyen tördelő, te idióta? Hát nem te törted magadat értem, éveken át? Hogy jön ide egy kibaszott tördelőszerkesztő, ne idegesíts már, mert feltolom idegre, aztán majd nézelődhetsz. Szóval? Na, csicseregd, hallgatom. Figyelek. Hogy is volt ez? Mert valaki hibázott. Ezek a hibák nem voltak bennem, tévedsz, és ne kend rám. Te komoly tévedésben élsz. Lökd a süketet, mert addig innen te el nem mész. Mert nem engedlek el, azért. Azért! Ezért. Lapozd csak fel a 36. oldalt. Ötödik sor vége. Hm? Az ott mi? Mi a fasz az ott? Igen, és hogy került az oda? Ja, nem vetted észre. Ja, képzeld, én meg észrevettem. Na, cimbora, és akkor most mi van? Nekem égjen a pofám miattad egy életen át? Nem. Akarok. Hallani. Semmilyen. Tördelőről. Ezt. Te. Basztad. El. Ennyi. Ennyit tudsz. De ezt stabilan. Kérdezd csak meg a többieket, egyenként, mind az ötvennégyet. Meg a nyolcvanhét vesszőhibát. Meg a harmincegy (!) fattyúsort, mindet, végig, megvárom. Aztán majd dedikálhatsz. De ide nem. Azt te felejtsd el messziről.

Takarodj.

Hord el az irhád.

Tűnj innen.

Szégyelld magad.

Erre nincs mentség. Ne is keress. Ne légy szánalmas. Nem lesz bocsánat. Nem lesz irgalom. Nem. Még nem végeztünk. Itt maradsz. Hallgass!

Azt mondtam, hallgass.

Majd négyszemközt mondok valami nyomdafestéket nem tűrőt, addig túró a füledbe!

Na, lódulj! Takarodj!

És mindent kösz!

Szia.

(este nyolc)

Mester! Azt hiszem, ha ez így folytatódik tovább, felettébb érzelmes prózának nézünk elébe.

MESTEREK MESTERE!

szeptember 18.

A levegő. Okold a levegőt. Gyerünk! Csakis a levegőt. Hát az ront el mindent. A rohadt levegőtök. Oxidálja a szervezetet ez a szar egy egész életen át, és ezt nekünk tűrni kell? Hát mért tűrjük ezt? Miért kell közben jópofát vágnunk ahhoz, hogy szép lassan eléget bennünket, mindannyiójunkat, miért? Én már nem is veszek levegőt, én ehhez a nyílt kivégzéshez nem asszisztálok, nem vagyok hajlandó! A belégzés egészségtelen, a kilégzés pedig hitvány kompromisszum – engem senki se kényszeríthet arra, hogy levegőt vegyek. Vegyen magának, aki akar, egészségére. Engem nem lehet bepalizni, én biztosan nem csinálok hülyét magamból még egyszer. Nincs az az isten. Nem, velem ti nem fogtok többet szórakozni. Még hogy levegőt! Miért? Ugyan már! Mégis mit tudsz te a lélegzetvétel ártalmasságáról, kisfiam?

Na, mit szólsz ehhez a nyitányhoz, Mester? Utolsó mondatot figyelted? Azért az nagyon rendben van, mi? Szerintem is. Most komolyan, szerintem megragadtam a lényeget. Szerintem én itt most kibogoztam a gordiuszi csomót. Ennek örömére könyörtelenül megmagyarázom.

Tegnap este elcsíptem egy interjút a tévében a neves íróval – ha mondhatom így, és miért ne mondhatnám: – írónővel, aki a beszélgetés egy pontján reagált a kritikusok álláspontjára, akik szerint az az irodalom, amit a szerző (is) művel, zaklatás. Terézia Mora egy trendet említ, amit egyes, az avantgárdban megfáradt kritikusok szeretnek forszírozni, mégpedig akképpen, hogy számon kérik a szerzőn, miért nem hagyja nyugodtan olvasni azokat, akik szeretnék végre elengedni magukat olvasás közben, miért nem vesz példát az amerikaiakról, hogy a továbbiakban nyugodalmasan mesélhessen a publikumnak, és legfőképp is miért zaklatja őket folyton „formai vagy akár nyelvi vagányságokkal” – ez tetszik, lopom –, amire a szerző válasza az, hogy ezt a kívánságot ő nem tudja teljesíteni, nem az ő feladata teljesíteni, szerinte ugyanis az irodalom nem arról szól, hogy elmondjunk „egy aranyos történetet – van ilyen is, de én nem ilyet írok”, hanem a nyelvről szól, a nyelv áll az irodalom középpontjában, a nyelv a centrális fontosságú elem az irodalomban. (Ezen a ponton a neves riporter felkapta a fejét, de nem a nyelv szóra, természetesen, hanem egy olyan kifejezésre, amely elégséges apropót szolgáltatott számára ahhoz, hogy az interjú huszadik percéig tisztességgel kontrollált közönségessége elől elmossa az utolsó gátat is akaratlan konnotációja roppant érvényű aktualitásával, amit az írónő, a szóhasználattól elborzadva, takarékosan ugyan kikért magának, mármint magát a konnotatívumot, melynek gyökerei a messzi náci múltba nyúlnak vissza – ha már konnotálunk, konnotáljunk, bazdmeg, rendesen –, ám ezzel a mérsékelt hidegvérrel sem tudta megakadályozni, hogy a beszélgetés, az adott téma, vagy akár csak az imént befejezett mondat elnyerhesse a létezésben azt a méltó helyet, melyért eredetileg ebben a szituációban azért nem kellett volna vért izzadni, hogy elnyerhesse. De nem nyerte el. A szerző, akit zaklatással vádol a szakma azon része, kiknek fingjuk sincs az igazi irodalomról, maga is egy bugyuta riporter zaklatásának áldozatává válik, és ezen nincs mit szépíteni. Jó, persze, Terézia Mora nem fog nyílt színen hisztizni, ahogy Whitney Houston is csak a színfalak mögött őrjöngött a barom Serge Gainsbourggel történt verbális affér, vagy inkább attak után, amikor is a möszijőnek, miután bemutatták neki a fiatal énekesnőt, volt pofája ötven másodperccel később máris szóvá tenni abbéli igényét, hogy meg akarja baszni őt, de ez még hagyján, mert a jó öreg Serge irgalmatlanul be volt baszva, ami a szívén, az a száján, kijött belőle, na, legalább őszinte volt – ilyen volt 1986-ban egy őszinte férfi –, de ez a honi betegesen józan pojáca mégis hogy jön ahhoz, hogy belevágjon egy nő, egy entellektüel, egy író, mi több, egy olvasó lény megnyilatkozásába, gondolatába, arc poeticájába? Csak azért, hogy a regnáló miniszterelnök terminológiai aljasságát forszírozhassa egy olyan ügy kapcsán, amihez momentán a megnyilatkozó megnyilatkozásának semmi köze sem volt. Ha a vén kujon képes volt a kopulációs késztetésén uralkodni, úgy Friderikusz Sándor mért nem képes a konnotációs kényszerén? Gainsbourg legalább megtartotta magának a spermáját élő egyenes adásban, de Friderikusz miért nem tartotta meg magának a véleményét még felvételről se? Kit érdekel OV „centrális erőtere”? Ki nem szarja le? Hogy jön ez ide? Ha Friderikusz Sándornak politikai tárgyú konnotációja támad egy nyelvi-irodalmi ügy kapcsán, amely kivételesen nem a politikáról szól, akkor miért is keveri ide a legocsmányabb, legundorítóbb, az emberiség történetében a legtöbb kárt okozó ideológia politikai terminológiájának gyalázatos hívószavát? Megtanult valamit ez az ember egyáltalán a huszadik századból? És dereng már neki valami a huszonegyedikből? Akkor miért is nem figyel oda teljes koncentrációval erre az irodalom lényegéről szóló fejtegetésre, amelynek töredékes mivoltában is több köze van a politikához, mint azt Friderikusz Sándor valaha is feltételezhetné ebben a remekbe szabott inkarnációjában? Miért is nem tűnik fel neki, hogy az írónő ars poeticája egyben politikai program is? Vagy talán éppen arról van szó, hogy Friderikusz Sándornak ez nagyon is feltűnt volna? Önkéntelenül, akaratlanul, ösztönösen, az átlagember azon érzékeny műszerének köszönhetően, mely rögtön kiakad, ha tudomására hozzák, hogy a nyelv: minden. És hogy ez a minden: politika. Mert a kisebbségi irodalmakban minden politika. És Terézia Mora kisebbségi irodalmat művel. Százezres példányszámok ide, Német Könyvdíj oda. Előbb a kritikusok, majd a riporter által történő elnyomás – mely előbb az ajánlattevések széles körével, utóbb a konnotáció önkéntelen ártatlanságával leplezi az elnyomó többség kíméletlen intoleranciáját – azt az őszinteséget szankcionálja zsigeri következetességgel, amelyet minden esetben megtorolnak, ha a kisebbségi szög netán kibújna a többségi véleménydiktatúra zsákjából.) A nyelv tehát. Az irodalom centrumában. Áll a nyelv benne az irodalom centrumában. És áll az irodalom centruma benne a nyelvben. És innen kis lépés már csak kimondani – T. Morának nem hagyták megtenni, de én most megteszem, legyen bár nagy lépes ez az emberiségnek, hahh – hogy az irodalom nyelv. Nincs centrum, mert nincs periféria se, csak a nyelv van, csak az irodalom, az igazi irodalom, amely semmi más, mint nyelv, tiszta nyelv. Így aztán egy szerző irodalmát, vagyis az irodalmat zaklatással vádolni annyi, mint a nyelvet vádolni zaklatással. És most gondoljunk csak bele ebbe a képtelenségbe, Mester! Jön a… – ne zaklassuk mindig a kritikusokat, túl könnyű, túl ocsmány, túl edzett célpontok – jön az olvasó, és kikéri magának, hogy egy irodalmi műben irodalommal zaklassák! Egy nyelvi képződményben magával a nyelvvel. Mondatokkal! Bizonyos szavakkal, egyáltalán: szavakkal! Egy író. Az a bizonyos író. Te, Mesterem. Nyomul rád a csürhe a szemrehányásukkal, de írhatnám akár külön is, hiszen valóban szemre hányják, szemtől szembe okádják, a képedbe tolják bele a felháborodásukat, az elemi panaszukat, aminek jogossága felől ők aztán a világ összes kincséért se élnének gyanúperrel, hiszen meg vannak sértve, vérig vannak alázva, amiért kipenderítetted őket a jól bejáratott összefüggések megszokott, kényelmes, tohonya intimitásából, amit ők a saját irodalomértésüknek neveznek. De ha az irodalom létezésének elemi feltétele a nyelv, akkor, csak úgy emlékeztetőül kérdem, mi is annak a bizonyos életnek, minden életnek, egyáltalán: az Életnek az elemi feltétele? Jaaaaa, hogy úgy, hogy van neki is, na, lássuk csak, mi is lenne az. Aha, a levegő. Az más. Az más, Mester? Az miért más? A levegő, a légkör, az atmoszféra.

Te is nézegesd csak, Mester, nyugodtan! Rád fér. Majd szépen megtanulod Te is egy életre, hogy többé kevés csupán a rezet kivágni, ha egyáltalán, ahogy szorult helyzetében Terézia Mora tette, vagy Te tetted, vagy bárki élő lény, nem, hovatovább tessék mától az atmoszférát is kivágni, ha sarokba szorítanak a banalitás földi helytartói, baszki! Le a gravitációval! Le az atmoszférával! Le a nyamvadt, pudvás, önkiszolgáló, zsémbes kis tüdőlebernyegekkel! Kibaszni a hóra mindet! Kibaszni őket most azonnal, apukám!

KARCSÚ ÉLETMÛVÛ MESTER!

október 6.

HADITITOKTARTÁS

(az elejét nincs kedvem megírni)

(illetve fejben már megírtam, de nem olyan izgalmas, és

nincs időm vacakolni valaminek az elejével, amit

már hogy írhattam volna meg fejben, könyörgöm,

egyáltalán, hogy lehet ilyen képtelenségre vetemedni,

ezt még Krasznahorkai Lászlótól sem tűrhetem, hogy ő

– legalábbis ezt hangoztatta orrba-szájba –

hogy ő fejben komplett mondatokat hord ki, na ja,

mint terhes anyák egészséges újszülöttet, de ha még terhesek,

honnan tudni, hogy egészséges lesz az az újszülött, és hogyan is lenne újszülött,

ha még pocaklakó,

még nem látta napvilág,

és ő sem láthatta a napvilágot, pfuj, pfuj…)

(Ezek a komplett, fejben kihordott keménykötésű, magvetős, jól tejelő, hírnévfialó életművek!

És az az anyafogás, jav.: az a nyafogás Kálmán Olgánál pár hete, szenzációs!

Azt nem lehetett volna tényleg csak fejben kihordani, mit kihordani, sőt!

Ama banalitásoktól vemhesen leélni a még hátralevőt?!)

(Üsse kő, inkább megírom, vagy már meg is írtam, hiszen ez az eleje,

pontosan ez az eleje, vak is látja, még ha nem is fejben fogant, hanem a gyomrom idegében,

vagy bárhol máshol, csak a fejemet hagyjuk már ki ez egyszer a játszmából!)

Mindenki felejtse el a fejemet!

És széles ívben táguljon a közeléből, ha lehetséges!

A fejemhez senkinek semmi köze, világos?!

Nincs több figyelmeztetés!

Tehát a nővérke megkérdé az egybegyűlt kollégáktól,

a recepciós pult melletti asztalnál ebédelő betegekre ügyet sem vetve,

mintha nem lenne jogunk csendben és nyugalomban

elfogyasztani a kórházi menüt, mintegy odaböki tehát,

mit tudom én, desszert gyanánt nekünk is, rágódjunk rajta,

a kérdést: Egyáltalán mért isznak az emberek kávét már kora reggel?

Majd a traumatológián, pici aranyom, ott filozofáljál, ne itt,

a fül-orr-gégén. Amúgy hármat találhatsz.

Mert az emberiség kávét kortyoló éber többsége

egy kiadós szarással akarja nyitni a napját, mégis mi a szent szarért?

Vagy mit gondoltál? Szerinted a kortizol nevű hormont

viccből termeli a mellékvese, he?

Vagy mindenki túlbuzgó és beszari béta-amiloid protein-killer

már hajnalok hajnalán, baszki?

Nem tegezlek, verset írok, nyugiba már!

Én nem fogom elmagyarázni egy irdatlanul nagypofájú,

feltételezem, vitaképtelen, mert a betegeket évtizedek óta

betegeknek, és semmi esetre sem vitapartnernek tekintő

nővérkének, se ebéd közben, se ebéd után, se soha,

hogy mi újság a csersavakkal a belekben kora reggel.

Hogy mit hogyan cirógat meg odabenn a koffein, hogy

szegény delikvens ne hordja már magával fölöslegesen

a saját szarát egész nap.

Az tuti.

Az vagy, amit megszel. Akkor pedig

amit kiszarsz, az már nem te vagy.

Ezért a mindig kissé mélabús pillantás a hűlő terményre,

ha az ember angolvécébe pottyant, ahol még szemrevételezhet

egy sóhajtásnyit a könnyes búcsú előtt.

Az emberiség közel fele nevében, tudom, tudom, nem nyilatkozhatom.

Nem nyilatkoztam meg még senki más nevében sem soha.

Csakis a magam nevében. Csakis a magam nevében.

Amit ide leírtam: szigorúan magánvélemény.

Halljátok jól? Akkor még egyszer. Hadititok.

A hétköznapi Auschwitzokat megjárt ember törődött bölcsessége.

A stratégia maga. Igen, azt írtam, Auschwitz.

A szemészet a másik szárnyban van, ugyanitt a negyediken,

csendben át lehet ballagni.

Még jó, hogy nem azt kérdezte meg fennhangon, hogy

na de Tóth úr, miért maszturbált hajnalban kétszer is

a horkoló szobatársak gyanútlanságát kihasználva

oly kétségbeesett fürgeséggel, mint akinek felforrt

az agyvize a napi két infúziótól, és attól a tűrhetetlen mellékkörülménytől,

hogy ebben a szájbabaszott1 országban kell majd leélnie az egész tetves, geci, kurva életét?

ÖRÖK-EGY-HELYBEN-MARADÓ NAGY MESTER!

október 10.

Akarsz hallani egy karakteres véleményt? Akkor kapd be szépen a faszomat, Mester!

Ez a véleményem a tegnapiakról. Kiakaszthatod.

Nagyon szívesen máskor is.

Majd legközelebb meghálálom. Ha el nem felejtem.

Igazán nincs mit. Ez a legkevesebb.

Annyira azért nem őszinte a haragom, nem kell beszarni. Egyszerűen csak tudomásul kell venni, hogy ez élet megy tovább, és kész. De kit érdekel az élet? És ha semmi dolgom sincs már az életben, mit bánjam én azt? Talán semmi dolgom nem volt ezen a földön. Talán csak annyi volt, hogy eljutassam a gyámoltalanságot egy kiadóhoz, eljuttattam, végeztem. Én nem fogok rimánkodni egyetlen kiadónak sem, hogy vegye komolyan a művedet. Ha nem veszi komolyan, legyen az az egyetemes közművelődés és az ő személyes baja, engem nem érdekel. Nem az én saram. Nem az én művem. Nem én haltam bele. Én majd – jó eséllyel – ebbe halok bele. Ebbe a francokat! A halálba halok bele, de a halált nem adják ingyen. Ezért szeretnék dolgozni ezen a regényen, nem másért. Ez a mű lenne a halál ára. Ugye jól mondom, néha azért igazán segíthetnél. Ezt most nem szemrehányásképpen mondom.

Egyszerűen csak mérhetetlenül dühít, hogy nem hagytál nekem egy elárvult szemernyi haragot sem a kamra végében. Felélted a raktárt, a teljes idegi és mentális készletet, és én most itt állok harag, düh, csalódottság, kétségbeesés, téboly és skizofrénia nélkül a sivatag szélén, ahol már csak emléked karavánja pásztáz néha a délibáb horizontján, fejjel lefelé, de nem azért, mert úgy optikailag érdekesebb a látvány, hanem mert ez így dukál egy kegyveszettnek, és kész. Ilyen irodalmi szörnyszülött, mint ami én vagyok, amúgy sem létezik. Egy dromedár és egy teve szándékos találkozása a boncasztalon semmi ahhoz képest, amit én hozok elő magamból naponta, csak hogy fenntartsam az emlékedet, amikor még hasonlítottál önmagadra, drága Mester! Amikor még hittél az irodalom publikálhatóságában. Én nem mondom, hogy ez nem fontos szempont, biztosan nagyon fontos, de engem már nem érdekel. Még csak hidegen sem hagy, egyszerűen leszarom. Az irodalom komolyabb dolog annál, mintsem hogy kiadókra bízzuk a sorsát. Ez a véleményem. Ezt is kiakaszthatod.

Minden kiadónak bőségesen megvan a maga saját baja, nekem elhiheted. Amikor egy éve az egyikükhöz befutott a gyámoltalanság, szerinted mit szóltak hozzá? Mit kellett volna szólniuk hozzá? Vagy miért kellett volna, mégis? Mit lehet kezdeni egy ilyen művel, mint a gyámoltalanság? Én is már ötvenedik oldala próbálok rajta fogást találni, eredménytelenül, hiába. Amit meg tényleg elmondhatnék, mert azért nekem is vannak róla gondolataim, azon meg Te akadnál ki, ezt most borítékolom. Mert nézd csak! Milyen nagyratörő terv is volt megírni egy regényt, amit majd nem lehet elolvasni! Milyen bámulatos teljesítmény volt mégis megírni, és hinni benne, hogy megjelenhet! Milyen káprázatos csoda volt belehalni tudni e felismerésekbe még a regény írása közben! Én ezekkel az alkotói kvalitásokkal nem versenyezhetem, tudom jól, meg sem próbálom. Amit viszont én tudok, az az olvasás. Vagy inkább így mondom: behúzódtam a távolságtartásnak abba a fedezékébe, ahol már rá lehet látni az elkészült regényre. Ezért is kell a fedezék a fejem fölé: egy elkészült műnél nincs nagyobb veszedelem. Mert mit jelent az, hogy elkészült? Mihez képest készült el? Hol vannak önmaga határai? Miért ne léphetné át ezeket a határokat éppen azon a jogon, hogy tudomással bír róluk satöbbi. És ha átlépi, mért ne léphetne túl rajtam is, aki viszont éppen e határok között igyekszem önmagamra találni e folyamatosan határsértő regényben. Ezért vándorlok én is hol ide, hol oda. Hol előszó vagyok, hol utószó, hol még mindig maga a kész mű. Miért kellene ezt nekem folyton eldöntenem? Mi ez a számonkérésszenvedély? Hát nem volt benne a pakliban kezdettől fogva, hogy a gyámoltalanság majd még a gyámoltalanságról is szólni fog, nem csak önmaga kiharcolásának folyamatáról? Hogy majd két szép szék közül – gondolok itt egy bőséges előszóra, és gondolok itt egy bőséges utószóra – éppen a gyámoltalanság fog majd a pad alá beesni? Miért kéne a saját regényem címéhez (Előszó egy komoly regényhez) tartanom magam azok után, hogy már ez az Előszó is komoly regénynek ígérkezik? Miért legyek pacifista egy csatatér kellős közepén, hm, Mester?

Ráadásul úgy, hogy a gyámoltalanságot majd még meg is kell jelentetni! Persze, nem vagyok hülye, még nem mondtam le róla teljesen, ami azt jelenti, hogy még én sem mondtam le róla egyáltalán. Különben mi a fészkes faszért írnék hozzá előszót, szerinted? De most komolyan. Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy attól, mert a regényed elkészült, még semmi nem dőlt el. Megírni is halálos kockázattal járt, miért ne járhatna halálos kockázattal az elolvasása is? Ennél olcsóbban odaadnád az olvasónak a művet? Ugye-ugye. Akkor meg nem kell foglalkozni a kiadókkal. A kiadókkal akkor kell foglalkozni, amikor a mű már eldőlt, már nem áll meg a saját lábán, már kiadóra van szüksége, már gyámolítás után eped, akkor! De csak akkor. Addig viszont a mű van, szakadatlan, és mindenki befoghatja a pofáját, befogom én is, csak még lezárom ezt a bekezdést, úgy, ni!

És elkezdem a soron következőt.

Éljen a gyámoltalanság!

Éljen az Előszó!

Éljen a Mester!

DISZKRÉTEN EROTOMÁN KIS MESTER!

október 22.

„Ön, kedves barátom, tudja, hogy én, legbelül, nem tartok sem hívőket, sem tanítványokat. Egyre inkább saját munkámban találok meg minden helyeslést és minden cáfolatot, minden veszélyt és minden oltalmat, ami csak létezhet égen és földön. Munkám medrében nyugszom, végtelenül, maradéktalanul: életre-halálra.” (Rainer Maria Rilke: Levelek I. 1894–1910. Fordította Báthori Csaba. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2014, 522. p.)

Ámen.

„A szívünk mély, de ha nem nyomódunk bele sorsunkba, soha nem ismerjük meg az alapját. Pedig lenn kell járni, az alapoknál. Erről van szó.” (Uo. 333. p.)

Szóval, Mester, Maga járt az alapoknál. Ha ez valamely olvasó számára netán spoilernek minősül, akkor csókolom a drága kezét, úgyis régen üdvözöltük egymást. Szóval Mester, Maga járt az alapoknál, és még egyszer, igen, ez itt bizony spoiler. Csókolom a drága kezét. Eddig hol tetszett lenni? Mit tetszett olvasni? Üdv a fedélzeten! Talán harmadszorra sikerül. Mester! Maga járt az alapoknál, mint tudjuk. Ez úgy történt, hogy Maga előbb szépen belenyomódott a sorsába, és aztán, zsupsz, megismerte annak alapját. Mesélne erről nekünk, kevésbé tájékozottaknak? Adna felvilágosítást, hogy ez a belenyomódás mégis miként történik pontosan? Információra vagyunk éhesek, Mester, és Maga hallgat. Beavatna a titokba? Lenne az orákulumunk? O-RÁ-KU-LUM. Orákulum. Lenne? Menne ez? Segítsünk? Rilke nem segített? Magának Rilke smafu? Világos beszéd, nehéz nem tudomásul venni. Akkor egy picit figyeljen még ide, és aztán engedem, hadd menjen.

De figyeljen ám jól! Abban a bizonyos Nagy Könyvben, melynek még se a szerzőjét, se a címét nem árulhatom el, a következő sorok olvashatók.

„Nem volna probléma, ha csak az ember kellene, hogy megfeleljen a környezetnek, s nem fordítva is, a környezet is annak, amiként az ember elképzeli, megválasztja és akarja magát. Ha elég lenne a környezetnek megfelelő, éber és hajlékony tárgynál-lét, s nem volna ennek feltétele egy produktív kerülőút, az ember önmagánál léte. Nem volna gond, ha csak a lét fenntartása, és nem az önépítés produktivitása és a lehetőségek beteljesítése volna a gond. Ha csak a lét fenntartása és nem mibenléte volna a gond, akkor nem volna gond, hogy milyen létet érdemes egyáltalán fenntartani, úgy az ember nem volna önmaga számára is titok, s léte sem közérdeklődésre számot tartó orákulum.”2

Tessék, ott van az orákuluma. Na és most csicseregjen, Mester. Köpje ki, felisszuk. Köhögje nyugodtan, nosza, nosza. Ne meneküljön az internet mögé, nincs pornó, halihó, mese van, meskete. Új bekezdés sincs, semmi, duma van, hallgatjuk. Gyerünk. Na! Azt a hétszázát neki.

Hát jó. Akkor ma is orákulom nélkül maradunk, majd túléljük valahogy, igaz, olvasó? Annyi orákulum van, mint a szemét, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít, nem oszt, nem szoroz.

Ugye, olvasó?

Minden orákulum le van szarva, már eleve le, esélye sincs orákulumkodni, még az ha orákulumhatnékolhatatlanságig is száz százalékos orákulumról van szó, akkor se. Akkor aztán rittig nincs irgalom az orákulumnak, akkor azonnal felvisít a Vesszen az orákulum-riadó szirénvisítmánya, és az orákulumnak annyi, abban a pillanatban lőttek az orákulumnak, de még az orákulum orákulumjellegének is. Egy jellegtelen orákulum lesz belőle egy csapásra, egy, mondhatni, antiorákulum, egy dezorákulum, egy aortátlan, vénátlan, béna, sete-suta aorákulum. Hiába kulizik utána már az orákulum, hadd kulizzon csak, ha jellegtelen orákulumból még jellemtelen orákulum is akar lenni, csak tessék, szabad a pálya! Orákulik kora! Hát minek ehhez ide okuláré? Mindenki láthassa, hova jutott a világ, még az orákulumnak áll feljebb! Szép kis kor ez! Kiskorú kivagyi orákulumok kretén kartellje krákog kéretlen. Nyüszít, bűdül, zsibong, szít, sőt ajz. Még ő ajz! Az arctalan pimasz. Egy orkban kevesebb a dölyf. Még ő rühell, Ráhel fattya! Rühell és Firtat & Co. Mit firtat, ne is kérdezd. Felfirtatja ezt a falfirkát is, ennek még a fakírfika se szent. És közben irkafirkál. Fifikásan fikázza az IKEA-t, ahonnan a cerkát csórta csórikám, beszabadul más műintézménybe, és tovább mórikál, mintha mise történt volna. Mert ő az orákulum, ő a Pökhendi Hendikep. Leköpik, de ő le nem kopna. Megtapossák, de ő visszatapsol. Leszarják, visszaszól. Bemószerolod, visszamaszatol. A titok, a háttér, a fedezet? Maszatmatyimutyi. Fütyifityiszkommando. Zsenánsarzénarzenál. Amit akarsz. Mert ő: Az Orákulum. Jó hogy nem már: LogoszDíva, nem? Dasaindizájner. Mindegy, hagyjuk. Kár a gőzért. Ezek kiözönlenek géz nélkül, ami elég gáz, gaz horrorcsorda, csalétkül, mert lépre csaltuk őket. Lépre csalta ám a csopaki csaplétra, az. Veszett ez a világ, ha ilyen alakok grasszálnak benne, én mondom. Nincs hova sasszézni előlük. Ezek sasszemmel kémlelik, hol illetlenkedhetnek, hol idény-idétlenkedhetnek egy ideig. Megtalálják a módját, nehogy azt hidd, hogy nem. Stírölik az éber smucig stricit a stégen, hátha stikában stréber béralvó. A kánkán is csomót keresnek. De amúgy semmit sem keresnek. Illetményük, illetve csak ményük, annyira betegek, nekik csupán illetlen letét a léthez, ledér létlepény, szarnak a közepébe. Mit nekik pénz, megélhetés, lakhatás, fizu. Közös költség. Egészségügyi hozzájárulás. Bankbetét. Õk csak tömik magukba a béta-karotint, szófosnak, a többi… elég! Retardált poénpetárdáikról regéljen csak sok veterán reterát a Vaterán, huncut azúri ramazurikról, nahát!… Még hogy orákulum!

Azt a paszta, cipőpaszta!

JEGYZETEK

1. A valóság nemi szerve a banalitás.

2. Király Jenő: A film szimbolikája. A filmkultúra filozófiája és a filmalkotás szemiotikai esztétikája. Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt. 2010. Első kötet, 2. rész, 8. p.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.