A REPÜLŐ SZŐNYEGBŐL

184. Korlátszonett

(spenseri szonett1)

Félszavakból korlátot épitek,
mindig támaszkodhatsz hozzá, szerelmem.
Nem közöttünk korlát. Épp úgy a tett
nem közöttünk tevődik, égi rendben
követi egymást, mozdulatnál szebben,
ami ránk és minket vall. Mondanám,
és hallgatok inkább felkészületlen,
hallgatnék, és belőlem kiabál
amit a nagy kimondások után
ernyedt alázattal úgy figyelünk,
ahogy lepke az esőt délután,
napfény-ütötten, amint elmerül
röptében a szárnya – meddig röpül hát?ű
Csak nézlek. Támaszkodj. Megtart a korlát.

186. Sóhaj a trecentóból

(sonetto doppio2)

Fátyolból kibontakozó kísértet
a szavam, amivé lett,
úgy hallod meg, mintha nem volna tárgya,
csak egy sodrásnak volna kitalálva,
mondom, de nincs iránya,
inkább néma lélegzet, mint igéret,
pedig ezzel mondom el, ami szépet
elmondhatok, idézet
és szóvirág nélkül, lélekhomályba
zárt eszméletemmel, sodrásra várva,
hogy ne juthass nyomába,
végigkövetned nem elég egy élet –

kísértet lett, pedig nincs nála élőbb,
ez a szó a fénykarcolat az égen,
oda van vésve, és nem
ígéret, vallomás, valami még több,

több annál, hogy lásd vagy mondjam, befénylőbb,
lélekbe fénylőbb, tudod Te azt régen,
mint az én földi létem,
és az éginél is benned szövődőbb –

187. Nekrofil szonett

(sonetto rafforzato3)

Ha megcsókollak, moly jön át a szádból,
elvékonyítja belülről a lelkem.
Jöhetsz édes. A naftalint kitettem,
s nem hányok már a hajad illatától.

Nem is téged csókollak igazából,
csak szájad helyén jó szájamba vennem,
ami ott van. Mert mindig is szerettem
jussom előre kérni a haláltól.

S a kishalál, ha veled élvezek,
jobb már nem is lehet.
Döghullámként borít szerelmi pára,
illatod kupolája
mindent bevonó nyálkás élvezet.

Kriptában kúrni kéjes képzelet –
veled ezt is lehet:
sárrá válni, amíg elönt a trágya,
míg tested újra várja,
hogy dögevőként elteljek veled.

188. A józanság panasza

(canzone4)

Nem leszek nektek ivócimborátok,
pedig együtt iszunk majd. Észre sem
veszitek, hogy csak a szám válaszol
ostoba kérdéseitekre, nem
a szemem. Tekintetem átszivárog
üres szemeteken, és áthatol,
ha kell, a falon is, hogy valahol
még ott legyen. Híg röfögésetek
nem zavarja, a sörhab szétterül
a bajszomon, komlószagba merül
az orrom, abban nyugton lehetek,
és okoskodásotok elpereg
fülem mellett, mint az esti tücsökszó –
beszéljetek csak, magánélet és
politika, mindegy, nekem az is jó,
el-elringat a megelégedés.

Úgy vagyok az esti iszogatással,
mint a kutya, ha pocsolyába fekszik,
talán akad ott annyi érdekes szag,
hogy helyén maradjon. Nincs más, ha tetszik,
ez maradt. Próbálnám valami mással
elütni az időt, de egyre rosszabb –
az időm nem, a lelkem lett a hosszabb,
elnyúlik szinte bármeddig, talán
addig elér, amíg már nincs is Isten,
csak egy tücsök van, az maga a minden,
s itt, az érdektelenség asztalán
azt a tücsköt idézitek. Na lám,
hízelgek nektek, annyi baj legyen,
meghívtok még egy körre, úgy passzent.
Én unalmamat rátok emelem,
mint poharam – felhajtom, annyi szent.

És hallgatok, új lapot hagy ne osszak!
Szétárad bennem a jó hallgatás,
mintha odabenn nem is lenne csak
maradék söremésztő indulat,
amitől böföghetek, semmi más –
minek üdvözülés vagy kárhozás
oda, ahol sör van. Nincs semmi sem,
semmi, halljátok, ivócimborák?
Ki bírja ezt a semmit részegen,
ki bírja józanul nálam tovább?

189. Imalomb

(tercina5)

Ahhoz imádkozom, aminek lombja
van, levegőhöz jut fa és bokor.
Aminek nincs lombja, vehetem sorra,

nehogy őket hívjam valamikor.
Lombtalan nincs Isten. Szárnyhoz madár
imádkozik, de szélhez csak a toll.

Az imalomb a két szememre száll,
nem látok semmit, úgy imádkozom.
Ha imádkozom, semmire se vár

bennem az ima. Azzá változom.
Hívom, mint a lomb – elváltozom benne.
Hullanék, ahogy ősszel hull, vakon.

Lehullanék, ha földdel keveredve
bennem az ima továbbhullana
elmozduló árra, vízfelületre,

nem lehet semmit kimondania,
hullana tovább is, együtt a tűzzel
kilélegzéskor sistereg a fa,

helyén a semmi, levegőbe űz fel,
húzza számból a szót, de nincs hova.
Imádkozhat bennem bármi erővel,

nem lehet semmit kimondania.
Aminek lombja van, csak az ima.

JEGYZETEK

1. Edmund Spenser szonettjeiben az angol keresztrímes szonett láncrímekkel ötvöződik: a quartettek első keresztrímei folytatják az előző quartettek zárórímeit. Képlete: abab bcbc cdcd ee

2. A sonetto doppio (kettős szonett) a petrarcai formát a quartinák első és harmadik, s a tercinák második sora után rövidebb settenario sorral bővíti. A rövid sorokat negyedfeles jambussal fordítjuk. Képlete nagybetűvel jelölve az endecasyllabot és kicsivel a settenariot: AaBBbA AaBBbA CDdC CDdC.

3. A sonetto rafforzato (megerősített szonett) a petrarcai forma tercináinak első és második sorai után iktat be settenariókat. Ezeket is hármas-negyedfeles jambusban fordítjuk. Képlete ABBA ABBA CcDdC CcDdC.

4. Bonyolult petrarcai forma. 2-től 10 strófáig váltakozó hosszúvers. Az utolsó strófát commiato (búcsú) zárja. A sorok endecasyllabok – ötös-hatodfeles jambussal fordítjuk. Olykor settenariók is közbeékelődhetnek, én nem éltem ezzel a lehetőséggel. A strófák fronte(homlokzat) és coda (farok) részből állnak, közöttük egy soros diesi áll. A frontét 2 piede (láb) építi fel abc bac rímmel, A diesi az utolsó sor rímét ismétli. A coda 2 voltából (fordulat) áll, rímképletük deed dfgfg. A Commiato diesivel kezd az utolsó strófa piede része utolsó sorának rímével, utána két volta áll hiih hfjfj rímeléssel az f az utolsó strófa második voltájának második sorával rímel. A strófák rímképlete tehát:abcbaccdeeddfgfg, a commiato pedig chiihhfjfj rímképletű.

5. A tercina Dante Isteni színjátékának háromsoros szakaszformája. Sorai ötös-hatodfeles jambusok. Rímképlete aba bcb cdc ded… Általában páros rímmel zárják le a végtelen sorozatot.