Az alábbi írás gerincét apám: dr. Kende Zsigmond (1888–1971) és anyám: dr. Hajdu Margit (1887–1942) világháborús levelei alkotják. Mindketten szegény zsidó családban születtek. 1906-ban iratkoztak be a budapesti orvosi egyetemre és 1911-ben kapták meg orvosi diplomájukat. Apámat akkor még Klein Zsigmondnak hívták (a Kende nevet 1917-ben vette fel). Medikus korában apám volt egyik alapítója és végzéséig egyik vezetője az egyetemisták szabadgondolkodó Galilei Körének. ő volt a Kör első főtitkára, és folyóiratuknak, a Szabadgondolatnak egy ideig a szerkesztője is.

Szüleim maguk is igen szegények lévén, friss diplomásként – elsősorban pénzkeresés céljából – járványorvosként dolgoztak egy évig, az ország két különböző kolerakórházában. Ebben az időben ugyanis Magyarországon (újra) annyi kolerás beteg volt, hogy számukra hirtelen ideiglenesen több helyen is létesítettek speciális kórházi részlegeket (ún. járványkórházakat). Később anyám gyermekorvosként, apám pedig klinikai és kutató orvosként helyezkedett el. 1913-ban házasodtak össze.

Apám az első világháború teljes időszaka alatt katona volt. 1914-ben népfelkelő csapat orvosként a szerbiai hadszíntérre vezényelték, 1915 és 1918 közt pedig katonai kórházakban dolgozott (előbb a trencséni megfigyelőállomáson, majd a háború végéig a nyíregyházi ún. Reservespitalban). Mindkét intézményben a sebesültek ellátásán kívül főleg súlyos fertőző betegeket kezeltek.

A háború alatt adódott néhány rövid időszak, amikor a szüleim az egyik vagy másik katonai kórházban átmenetileg együtt dolgozhattak: így volt ez 1915-ben Trencsénben, majd Nyíregyházán 1916-ban. De legnagyobbrészt külön éltek (1916-ban úgy döntöttek, hogy anyám nem marad katonaorvos feleségként tovább a városban, hanem felköltözik Budapestre, és ott megpróbál magának önálló orvosi egzisztenciát teremteni.) A távolból szinte naponta (hetente legalább háromszor, de gyakran többször) írtak egymásnak: így gyűlt össze a világháború alatt végül is ezernél jóval több – először általuk, majd a családtagok által megőrzött – levelük. Kézzel írt soraik ma is jól olvashatóak.

Az alábbiakban ebből a levéláradatból mutatunk be jó egynéhányat. A teljes anyag közléséről természetesen nem lehetett szó, mivel az jelentősen meghaladta volna a 2000adott kereteit. Ezért itt csak az utolsó két évben, az 1917-ben és 1918-ban írt levelekből válogattunk. A postai levélváltás Nyíregyháza és Budapest között ebben az időben kifejezetten jónak volt mondható (nem úgy, mint a háború első hónapjaiban, a hadszíntereken, amikor gyakorlatilag alig funkcionált, és a címzettek csak nagy késéssel kapták meg a küldeményeket). De azokban az években, amelyekben az itt olvasható írások születtek, az egyik nap írt levelek esetleg már másnap, de mindenképpen harmadnap célba értek. Szüleim közt így nemritkán közvetlen és zavartalan írásbeli dialógus is létrejött, ahogy az olvasó majd tapasztalni fogja. Ahogy azt is érezni fogja, mennyire erős érzelmi kötelékek fűzték a szüleimet egymáshoz, és hogy – mindenki máshoz hasonlóan – ők is milyen tenger gondot és kevés örömöt éltek át ezekben az években.

Élénken lüktet a leveleikben egész akkori életük: nemcsak a gondolataik, politikai nézeteik, hanem sok egyéb is. Pl. elég szó esik itt anyagi gondokról, árakról és kiadásokról, az orvosi praxis problémáiról és kirajzolódik az is, mennyire gyűlölték mindketten a háborút. … Az ő szemüvegükön keresztül pedig elénk tárul valami az első világháborús Budapestből és Nyíregyházából is. Ahogy az is olvasható, mennyi követ mozgattak meg 1917-ben és részben 1918-ban, hogy apámat a fővárosba helyezzék át.

A rendelkezésre álló levéltömeg szelektálását én végeztem el. Igyekezetem arra irányult, hogy minden „fontos” (vagy nekem annak tűnő) olyan részletet kiválogassak belőlük, amelyek egy mai olvasót esetleg érdekelhetnek. A nagyon személyes jellegű, és valójában csak a családunkra tartozó, privát ügyeket tárgyaló hosszabb-rövidebb szakaszokat kihagytam. A levelek eredeti helyesírását megtartottam, és magyarázatokat csak ott fűztem hozzájuk, ahol ezt feltétlenül szükségesnek ítéltem.

1917, a háborús évek egyik mélypontja

Szüleim több éve tartó és szinte mindennapos – legtöbbször jókedvűnek nem nevezhető – levélváltása ebben az évben is rendületlenül folytatódott. Több száz levelük származik ebből az időből.

A különélés mindkettőjüknek igen nehezére esett. Anyagi helyzetük pedig csüggesztően alakult: anyám gyermekorvosi praxisa az első három hónapban egyáltalában nem indult be, keresete és elfoglaltsága minimális volt, állandó állás nem kínálkozott, minden – nagy szorgalommal és energiával űzött – szaladgálás, keresés, protekció-hajsza ellenére. Az előző évben bérelt budapesti lakás bérét alig volt miből kifizetni. Gyakorlatilag csak hétről-hétre, hónapról-hónapra éltek. Anyám ezeket a gondokat annyira rosszul tűrte, hogy sokszor szinte a depresszió határán volt. Apám sem volt boldog: a nyíregyházi katonai kórház légköre kifejezetten taszította, és a munkájában sem talált sok örömet. Teendőkkel el volt halmozva: a laboratórium mellett az ő feladata volt a röntgen is, sőt még az is előfordult, hogy az újonnan létesített tbc osztályt is ő vitte, a rengeteg időszakos kórházi ügyeletről nem is beszélve.

A katonaság nagyon rosszul fizetett. A februári katonai fizetési jegyzékéből (amely akkor a „Gagezettel” nevet viselte) pl. kitűnik, hogy apám egy hónapra összesen 266,99 K-t kapott, ami három tételből állt össze: a rendes fizetésből (Gage), ami 140 K volt, a készenléti díjból (Bereitschaftszulage): 56 K, és a kosztpénzből (Menagengeld): 70,99 K. Evvel egyik levelében részletesen is elszámolt, és kitűnik, hogy csak kosztra elment belőle 171,48 K, így alig maradt a fizetéséből valami. Pestre küldeni, akár anyámnak, akár a szüleinek, nagy keservesen csak abból tudott, amit külön orvosi munkákból még mellé keresett. A kora nyári hónapoktól pénzügyi gondjaik egy kicsit enyhültek, de az év végén készített egyenlegük mégis riasztóan negatív lett: újabb kölcsönök felvételére kényszerültek, részben banktól, részben rokonoktól, és ezzel a teherrel mentek neki a következő évnek. 1917 életüknek egyik mélypontja lett, mint ahogy talán az egész ország számára az volt.

Anyagi helyzetükön kívül sok, sőt rengeteg szó esik az év folyamán leveleikben a háborúval kapcsolatos kül- és belpolitikai történésekről is. Íme a részletek:

1917. február. Anyám apámnak (harmadikán): „…Pesten nagyon szomorú az élet, olyan hóbuckák vannak az utcán, mint – mondjuk – Piripócson, ahol senki sem seper. A kocsik vánszorogva mennek előre. A kültelkeken – mondjuk Práter utca – naponta zavargások vannak a fa s a szén miatt. A szegény asszonyok, nemcsak hogy fűteni nem tudnak, hanem egy kis meleg ételt sem tudnak főzni. Élet-halál harcot vívnak egy kis tüzelőért. Az egyetemet nem nyitották meg, egyelőre 15-ig, mert nincs szén. A klinikán 9° mellett fekszenek a betegek. Talán, talán mégiscsak vége lesz az ügynek tavaszra…” Apám anyámnak (harmadikán): „…Rossz napom van ma: transport inspekció és egyéb apróságok. Ki sem mondhatom, hogy utálom az itteni munkát. Nyugtalankodnod azonban nem kell emiatt, hiszen láthattad, hogy egészen nyugodtan tűröm. Még arra is gondom van, hogy napról napra erősítsem a pozíciómat, ezzel szemben viszont mások napról napra gondoskodnak a gyengítéséről. Úgy elgondolkodom ezen, a tisztességes, egyenes, korrekt ember a társadalmi élet mai viszonylataiban mindig és minden körülmények között hátrányban van az ellenkező tulajdonságúakkal szemben. Érvényesülni, kiemelkedni sokkal könnyebb oly módon, ha az ember a versenytársaknak árt, azokat lenyomni igyekszik, mint hogyha azokra való tekintet nélkül absolut értékeset akar produkálni. Ezt már ugye sokszor tapasztaltuk s megállapítottuk. Egyszer talán én is megpróbálom kísérletképpen ezt a methodust. Persze a verseny még így is egyenlőtlen, mert aki természetétől fogva aljas, annak mi sem könnyebb, mint a természete szerint cselekedni, míg annak, aki nem ilyen, mindig a fejét kell törni rajta s erőt venni a természetén. Egyszer mégis megpróbálom. Mit szólnál hozzá?…” És ugyancsak ő (hetedikén): … „Mától kezdve beszüntettek egy csomó vonatot… A vonatredukció oka természetesen szénhiány… Debrecenben annyira kifogyott a szén, hogy teljesen beszüntették a villamosság termelését. Nem járnak a villamosok és este nincs világítás. Miután se petróleum, se gyertya nincs a városban, mihelyst besötétedik, mindenkinek le kell feküdnie. Elég jól haladunk, csak az a sajátságos, hogy az emberek mindezt milyen nyugodtan tűrik. Vajon van-e ennek a türelemnek egyáltalában határa…” És tovább (nyolcadikán): „…A debreceni szénínségről egyébként újabb érdekes adatokat hallottam: nemcsak a villanygyár üzeme szűnt meg, hanem a gázgyáré is. Tehát teljes a sötétség. De ehhez vízhiány is társul, mert a vízvezetéki szivattyúkat villannyal hajtják… Valaki megszállt a napokban a Bikában. Este hatkor le kellett feküdnie sötét és jéghideg szobában… Előkészítették, hogy reggel nem lesz miben mosdania. 3 üveg Salvator vízben mosakodott… Rám az ilyen híreknek folytonos szaporodása azt a benyomást teszi, hogy mégis csak közeledünk egy végső általános insufficientiához [elégtelenséghez]… A végén nem lehet majd megállapítani, hogy a szénhiány miatt megcsökkent muníciótermelés, vagy az ehhez szükséges fémek hiánya, vagy az egész társadalom alultáplálkozása, vagy a sokféle hiány miatt végsőkig fokozódott demoralizálódása az itthon maradottaknak és a katonáknak egyaránt, vagy a csődöt mondott egészségügyi szolgálat miatt végképpen leromlott s lassanként helyre nem állítható egészségű katonaság, amelyből nemsokára több hever a kórházakban, mint a lövészárkokban, vagy az okvetlenül bekövetkező kisebb-nagyobb harctéri kudarcok, vagy mindezek együttvéve okozták-e, hogy zihálva és oedémásan egyszer végképpen megakadt a masina. Illetőleg én még mindig bízom benne, hogy a most végképpen elvakultnak látszó vezetők mégsem hagyják odáig fejlődni a dolgot, hanem már előbb megállítják és békét kérnek…” Anyám apámnak (tizenhetedikén): „…Úgy látszik, a háború most ért abba a stádiumba, amikor már nemcsak a fronton küzdőknek, hanem az itthon maradottaknak is nagyon kellemetlen lesz. Öreg Hajduéknak [anyám szülei] kifogyott minden tüzelőjük, és hiába járnak utána, eddig nem sikerült szerezni. Én adtam nekik a múlt héten egy kis kokszot, most már az is elfogyott, a gázuk nem ég, mert a gázvezeték befagyott abban a házban, ahol laknak… Nekem van ugyan egy utalványom 10 Mm [ez a korabeli „métermázsa” rövidítése, ami ma egyszerűen mázsát jelent] kokszra, de vajon megkapom-e? Most kb. 1 hétre való tüzelőm van, az is nagyon szűkösen. Csak a rendelőben fűtünk. A hálóban sohsem, se a váróban. Engem majd megvesz a hideg éjszakánként, olyan a hálónk, mint egy farkasordító. Emiatt állandóan náthás vagyok egy kicsit…” Apám anyámnak (tizenhetedikén): „…Annyira betöltenek az irántad való érzelmeim, mint talán még soha. Egy sajátságos jelenséget vettem észre ezzel kapcsolatban magamon s ezen gondolkodtam ma meg tegnap sokat: minden más személy és dolog iránti érdeklődésem (s talán szeretetem is) nagyon megcsappant. Nem érdeklődöm többé a köz-dolgok iránt sem annyira, mint azelőtt, a társadalmi szolidaritás érzése is nagyon meggyengült bennem. Talán ezekkel a kifejezésekkel nincsen egészen jól megjelölve a változás, de te bizonyára tudod, hogy hogyan gondolom, s azt is, hogy milyen jelentős dolog ez nálam. Nem vagyok tulajdonképpen tisztában magammal, most figyelem magamat. Hogy relatív-e ez a változás (az irántad való érzelmeimhez viszonyított?), vagy pedig absolut? Hogy múló-e vagy maradandó? Hogy az a sok kényszerű alkalmazkodás és beletörődés okozta-e, amit a háború folyamán végigcsináltam? Nem tudom. Tehetetlenségemben addig fásítottam a szívemet s közömbösítettem magamat az emberek szenvedéseivel szemben, amíg igazán elfásultam és közömbös lettem? Vagy talán az évek múlása okozza mindezt? Mindez olyan bizonytalan és zavaros…” Majd folytatva (huszonegyedikén): „…Már jó néhány napja, hogy ilyen hangulatban vagyok, ezt már a tizenhetediki levelemből is láthattad. Nem is tudom pontosan, miket írtam meg abban a levelemben abból a lelki revízióból, amit most magam felett tartok. Hogy milyen ember vagyok? Jó, vagy rossz, vagy közömbös? Tehetséges-e, vagy csak látszom annak? Hová lett az akaraterőm? Milyen célokat tűzzek ki magam elé? Ismerlek-e téged már egészen s te engem?…” Anyám apámnak (huszonkettedikén): „…Tegnap este nálatok voltam. Nagy politikai vitánk volt. Papa, Margit [apám húga] és én voltunk az aktív felek, a Mama és Böske [apám húga] csak hallgattak. Én elkeseredetten és nagy közönnyel nézem az ügyeket (amit te magadról még csak sejtesz, egy nálad talán soha be nem következő állapotot, az nálam végérvényesen el van intézve. Engem semmi a világon nem érdekel, csak az, ami veled s velem vagy hozzánk egész közel állókkal kapcsolatos. Tudom, hogy ez így talán nincsen egész jól, de nem tudok és nem is akarok ellene tenni), a Papa ellenben tüzesebb és harcra készebb, mint valaha. Neki a szocializmus, anarchizmus sem elég radikális, valami új politikai formát szeretne. Kedves, naiv ember! Nem értettünk egészen egyet, de azért barátsággal és szeretettel vitatkoztunk. Anyád az én pártomon volt. ő is nagyon kedves: említette, hogy két politikai természetű levelet írtál mostanában az Apádnak s ő mindkettőt elégette, „mert hátha idegen kezébe kerül”. Kicsit hasonlít a Mama Gorkij „Anya” című regényében az anya alakjához. ő is öreg korára, a gyerekeitől tud meg olyanokat, amikről fiatal korában nem is álmodott. Nagyon kedves volt, amikor kicsit szégyenkezve, de komolyan is elmondta, miért égette el a leveledet…” Anyám apámnak (huszonnegyedikén): „…Egész éjjel gondolkoztam; pontosan most sem tudom, hogy mit írjak, de valahogy mégis érzem. Drágám, a te optimista hangulatodnak tele szép és okos tervekkel, vissza kell térni. Neked újból a régi, nyugodt Zsigának kell lenned. Mégpedig azért, mert nem szabad elfelejtkezned arról, hogy én vagyok a harctéren; bármennyire érzed te is a felelősség súlyát, a gondok, bajok mégiscsak engem érnek legközvetlenebbül… Te, aki mindig olyan pontosan tudtad minden érzésedet s gondolatodat analizálni, te most nem vagy tisztában magaddal? Nem, édes fiam, túlságosan befolyásoltattad magadat az érzelmeid által és ezt nem szabad. A te életed még nem a legrosszabb – azok közül, akiknek az életébe úgy állt be a háború, mint nálad. Gondold csak meg, hogy mégis a saját munkakörödnél vagy s ami mindkettőnkre a legfontosabb – láthatjuk egymást… [itt nyilván arról van szó, hogy apám olykor-olykor kapott egy-két szabadnapot a kórházban, és ilyenkor talán elutazott Budapestre]. Nagyon kérlek, légy megint olyan, amilyen azelőtt voltál…” Apám anyámnak (huszonnegyedikén): „…Ennek a néhány napos nyugtalanságomnak és idegességemnek fő-fő kiváltója az volt, hogy az utóbbi időben mind erősebben bántanak az anyagi gondjaink… Ha nem stréberkedésről, tülekedésről, intrikáról, hízelkedésről van szó, tudok bárkinél különbet produkálni. Csak mindennapi anyagi gondok ne nyomnának…” Anyám apámnak (huszonötödikén): „…örültem, hogy már nem vagy olyan depressziós hangulatban…Nincs is rá okod …Hiszen még olyan fiatal vagy, olyan elején állsz a pályádnak, hát hogy lehettél ilyen kishitű? Hogy te improduktív vagy? Te, akinek annyi értékes ötlete volt (gondolj csak a megfigyelő állomások szervezése körül felmerült érdemeidre), te, akinek olyan nagy része volt a Galilei Kör megszervezésében, te, aki a mozgalomnak mindig az esze voltál… te nem vagy tisztában az érdemeiddel? …Ilyenféle lelkiállapot, azt hiszem, minden hozzád hasonló embernél előadja magát időnként, különösen, ha a külső sikerei meg olyan kisszámúak, mint a tiedé. De lesz ez másképpen is… Apám anyámnak (huszonhatodikán): „…Amit a telefonban az esetleg elnyerhető állásról mondtál, az kimondhatatlanul megörvendeztetett. Megszabadulni a katonaságtól, Pestre kerülni, az ambíciómat kielégítő munkakört kapni – ezek olyan perspektívák, hogy tulajdonképpen nem is merem reális dologként felfogni az egészet. Hogy egy ilyen jó dolog sikerüljön, az szinte hihetetlen. De azért a gondolat maga is örömre gerjesztő. Nagyon kíváncsian várom a levelet, amelyben erről írsz…” [Amint a fentiekből kitűnik, a postai érintkezésen kívül olykor – igaz, elég ritkán – telefonon is érintkeztek. Anyám Szent István téri lakásán, amelybe előző év végén költözött be, illetve a nyíregyházi kórházban ugyanis ekkor volt már készülék.]

1917. április. Apám anyámnak (elsején): „…Igazán csak az tartja bennem a lelket, hogy nagyon bízom a közeli békében. Igyekszem az elfogultságomtól függetlenül megítélni az eseményeket és mégis minden újabb esemény megerősíti azt a feltevésemet, hogy a legközelebbi jövőben igen komoly békelépés fog történni. A háborúnak vége, a háború haldoklik. Csak az az utálatos, hogy ilyen sokáig…” Anyám apámnak (másodikán): … „Bennem is a közeli béke reménye tartja a lelket, …én is a közeli béke előjelét érzem a levegőben…” Apám anyámnak (harmadikán): „…Az orosz forradalmárok győzelme véglegesnek tekinthető… Meg vagyok győződve, hogy a különbékére való nyílt felkínálkozás mellett párhuzamosan titkos diplomatiai munka is folyik ugyane cél érdekében. Minden okom megvan azt hinni, hogy ez a sakkhúzás nem fog sikerülni s akkor jön a nyílt, általános békekérés. Talán már nem is kerül nagyobb harcokra sor addig. Könnyen lehetséges, hogy előbb az oroszoknak teszünk egy nyílt és eléggé méltányos békeajánlatot s ha ők ezt azzal utasítják vissza, hogy nem békülnek a szövetségeseik nélkül, akkor mi kiterjesztjük az ajánlatunkat azokra is. Szóval az egészen közeli, jó kifejlésben bízok. Csak az be ne következzék, hogy az oroszok elfogadják a különbékét (megjegyzem, ez igen kevéssé látszik valószínűnek), ez bizony nagyon kitolná a háború befejezését. Mindent egybevetve az a véleményem, hogy az oroszokkal való külön békekötés megkísérlése az utolsó sakkhúzásunk s ha nem sikerül, beadjuk a kulcsot…” Apám anyámnak (tizenhetedikén): „…A békereményekre vonatkozó kételyeidre voltaképpen nem is kellene felelnem, mert az azóta történt események bizonyára eloszlatták s igazolták az én következetes álláspontomat: a háborúnak vége, elvesztettük s a minél előbbi békekéréssel igyekszünk menteni, ami még menthető…” Anyám apámnak (huszonegyedikén): „…ha a béke még csak 1918 őszén fog bekövetkezni, akkor mit csinálunk? Én nem hiszem olyan rendületlenül – mint te – a közeli békét. Elhallgattak. Pár hétig bolondították az embereket s most majd kibocsátják a VI. hadikölcsönt. Mit tudod te, hogy a német butaság meddig bírja a nélkülözést és koplalást. Végre is a mi részünkről csak nekik van döntő szerepük. Kívánom, hogy rossz jós legyek, de nagyon félek attól, hogy a háborúnak 1917-ben még nem lesz vége…” Apám anyámnak (huszonnegyedikén): „…A béke pedig jön feltartóztathatatlanul. A hírek ide-oda ingadozása ne tévesszen meg, ezek nem jelentenek semmit. Volt már máskor is úgy, hogy sok volt a békehír, s akkor ugye megmondtam, hogy nem lesz belőlük semmi. S éppúgy nem jelentik most a békeremények csökkenését, ha a mi sajtócenzúránk, az orosz különbéke előre látható meghiúsultán való bosszúságában ismét háborús fuvalmakat gerjeszt. Az orosz különbéke butaság, abból nem lesz semmi. De felül, úgy látszik, még nem tettek le róla egészen, kapaszkodnak még az utolsó szalmaszálba. Mihelyst ez végleg és absolut biztonsággal kizártnak lesz tekinthető, meg fog indulni az akciónk az általános béke megkötésére. S ez már menni is fog, miután mi már hajlandók leszünk majd mindenben engedni. Ennek a prognostiomnak [előrejelzésemnek] a helyességén még az sem változtat, ha közben még nagy harcokra is kerül a sor. Sőt most már valószínűnek tartom, hogy egy orosz offenzíva is le fog zajlani még a béketárgyalások előtt (t.i. az oroszok fognak minket megtámadni); ezek a harcok azonban már nem tolják ki a békekötés határidejét, csak a békefeltételeket tolják el eredményükhöz képest kissé jobbra vagy balra. Két fogadást is kötöttem már, hogy legkésőbb augusztusban meg fognak kezdődni a végleges békéhez vezető béketárgyalások. Augusztust csak a teljes biztosság kedvéért mondottam, mert voltaképpen jóval előbbre várom. Mindkét fogadást biztosan meg fogom nyerni…” Anyám apámnak (huszonhatodikán): „…Pesten nagyon izgatott a hangulat: mindenki a május elsejei tüntetésről beszél. Teli van a város bosnyák, cseh és német katonákkal, felrendeltek a vidékről nagyszámú csendőrséget, szóval teljes készenlét van arra az esetre, ha a munkásság merne valamit csinálni…”

1917. május. Apám anyámnak (tizenkettedikén): „…A mellékelt – a Nyírvilágból kivágott – hírecskéből láthatod, hogy itt egy laboratórium vezető állás szervezése aktuálissá vált. Egészen aktuálisnak ugyan még nem mondható, mert ahhoz a belügyminisztérium beleegyező válasza szükséges, ez azonban biztosan meg fog jönni s a szándék az, hogy még a háború alatt megszervezik az állást. Ebből az alkalomból az itteni doctorok ismét szóba hozták nekem az itten való letelepedést s mindenféle jókkal biztatnak… Az állást, ha pályáznám rá, biztosan megkapnám s minden valószínűség szerint megkapnám hozzá a röntgent is. …A fix jövedelmek mellett még privát vizsgálatokra és consiliáriusi [tanácsadó orvosi] megbízásokra is számíthatnék. Mindez – azzal biztatnak – már az első évben kitenne 20-30.000 K-t s ehhez járulna a te praxisod jövedelme, ha itt telepednénk le. E beszélgetések kapcsán ismét gondolkoztam a dolog felett. Nem kételkedem benne, hogy az anyagiakra vonatkozó becslések helyesek, de még ha túlzottak volnának is, annyi kétségtelen, hogy az itten való letelepedés anyagilag teljesen kielégítő, azt mondhatnám, anyagi gondoktól teljesen ment életet biztosítana már kezdettől fogva… Idáig ez úgy néz ki, mintha rábeszélés akarna lenni, pedig távolról sem az…A hátrányos oldalait egy pillanatra sem tévesztem el szemeim elől: a családjainktól és barátainktól való elszakadást, az itteni társasági és közélet sivárságát, a rossz klímát, a kultúrintézmények hiányát, stb. Éppen azt kell megfontolni, hogy az előbb kifejtett előny megéri-e a hátrányoknak átmenetileg (4-5 évre gondolok) való tűrését. A tudományos dolgozásom és érvényesülésem szempontjából sem előnyös, sem hátrányos nem volna, mert ami hátrányt a nagy tudományos intézetektől való távollét és a könyvtárak hiánya jelentenének, azt ellensúlyozná a laboratórium berendezésében való szabadság, a teljes önállóság s a kórház beteganyagának rendelkezésre bocsátása…”

Anyám apámnak (tizenötödikén): „…Tudod, hogy én elvben – utóbbi időről beszélek – sohasem elleneztem a vidéken, speciálisan Nyíregyházán való letelepedést. Most, hogy az ügy ilyen actuálissá vált, s határoznunk kell, azt gondolom – függetlenül mindentől – hogy a főorvosi állást el kell fogadnod s átmenetileg 4-5 évre le kell telepedned…Tudom, hogy sok mindenről fáj a lemondás.. Ezek között bizonyosan nagy helyet foglal szívedben a mozgalom…” Apám anyámnak (tizenhetedikén): „…Hát amíg te arra az elhatározásra jutottál, hogy a Nyíregyházán való letelepedést ajánljad, én éppen az ellenkező meggyőződésre jutottam. Illetőleg azt nem mondhatom, hogy teljesen megváltozott a véleményem, hiszen határozottan sohasem foglaltam állást mellette, de mindenesetre változott e néhány nap alatt annyiban, hogy mikor azt a levelet írtam, inkább hajlottam feléje, míg most az ellenérvek jutottak bennem erősen túlsúlyra. Hogy melyek azok, azt ezúttal nem részletezem, úgyis tudod s azonkívül a dolog még úgysem egészen actualis. Csak egyet akarok ez alkalommal kiemelni. Jól meggondolva a dolgot, nem látom biztosítottnak a tudományos dolgozás lehetőségét. Ha t.i. reményeim szerint tényleg sok pénzt keresnék, ennek nagyobb része a praxisból tevődnék össze, ami viszont fizikailag annyi időt venne igénybe, hogy az előre láthatólag szintén jelentős hivatalos és laboratóriumi elfoglaltságommal együtt minden időmet és munkaképességemet lefoglalná… Hiszen jól tudom, hogy te nagyon a segítségemre volnál s hogy még egyéb módokon is lehetne talán egy kis szabad időt teremtenem, de mindenesetre igen nehéz volna intenzív tudományos működést kifejtenem, ami Pesten még hasonló erős elfoglaltság mellett is a társas dolgozás módszerével könnyen megvalósítható. Szóval attól félek, hogy könnyen belekényszerednék vagy talán még bele is szédülnék a kenyérkereső robotba s tudományos terveim nem volnának megvalósíthatóak.

Mindazonáltal ezt sem tekintem absolut contraindicationak [abszolút kizáró oknak], csak ki akartam kissé fejteni előtted… Arra azonban nagyon kérlek, ne éljed bele magad erősebben a gondolatba. Hiszen még a külső feltételek sem teljesen biztosak…”

1917. június. Anyám apámnak (nyolcadikán): „…Most, amikor a levelemet írom, a munkásság zajától hangos az utca: tömött sorokban, véget nem érő számban jönnek a Váczi út felől a Basilika oldalán [feltehetőleg a Választási blokk gyűlésére igyekvőkről lehet szó]. Éltetik a választójogot és sűrűn hallatszik közben: le a háborúval! Feltűnő sok köztük az asszony. A tüntetés igen nagy méretűnek ígérkezik. A rendőrség és a csendőrség reggeltől kezdve szinte megszállotta a várost. Úgy látszik, félnek valamitől. Mit szólsz ahhoz, hogy Jászi most mennyire nem szerepel ez ügyekben?…” Anyám apámnak (tizenkettedikén): „…Kedves drága túlzó optimistám… kíváncsi vagyok, mire alapítod még mindig a békereményeidet? Engedd meg aranyom, de kezdel egy kicsit nevetséges lenni. De azért nem akarlak megbántani, simogatva és szeretettel mondom ezt neked…” Apám anyámnak (tizenötödikén): „…Kissé bánt, hogy békereményeim miatt nevetségesnek mondasz. Igenis van rá okom, hogy a háború végét közelinek gondoljam s nem szamár optimizmusból írom mindig…” Apám anyámnak (huszonnyolcadikán): „…Hogy gyűlölöm ezt a tökéletlen és értelmetlen katonai munkát, amit végzek, ezeket az örökös kis piszkos intrikákat, ezt a levegőtlen kuckót, ahol laknom kell, ezt a gyámoltalanságot, amit a magamra hagyottságom okoz s ezt az ürességet. Mégis, egy pillanatig sem inog meg a meggyőződésem, hogy helyes volt a különválásunk. Ha akkor meg nem tesszük szabad elhatározásunkból, talán rákényszerültünk volna egyszer, ha pedig kihúztuk volna mostanáig, együtt szenvedtünk volna sokat s az talán az egymás iránti érzelmeink rovására ment volna… S aztán meg, most már mégiscsak tartunk valahol, van egy szilárd pont, ahol megvethetjük a lábunkat, ha egyszer megszabadulok a rabságból…”

1917. július. Anyám apámnak (harmadikán): „…Pesten most napról napra zavargások vannak, amikről nem írnak az újságok. Pár nap előtt a Váczi úton tüntettek az asszonyok az élelmiszerboltok körül, ma pedig a Garay téren. Képzeld el, nem kapható krumpli, sem száraz, sem zöldfőzelék. A hús, gyümölcs megfizethetetlen. Csodálom, hogy mégis annyira tűrik… Meglátod, ősszel Pesten is forradalom lesz…” Apám anyámnak (tizenkettedikén): „…Itt általában megszaporodott a munka. A stanislaui harcokból érkezett sebesültek előadásából következtetve ott egy kisebbfajta áttörés volt, futással és igen nagy fogoly és hadiszer veszteséggel [1917 júliusában az orosz hadsereg ezen a frontszakaszon valóban sikereket ért el]. A sebesültek úgy néznek ki körülbelül s úgy is beszélnek, mint tavaly azok, akik a bukovinai áttörésből jöttek… Most úgy néz ki a dolog, hogy nem volnék nagyon meglepve, ha néhány nap múlva a császár lemondásáról kapnánk hírt…” Anyám apámnak (tizenharmadikán): „…Tudod – de ezt nem panaszképpen mondom! – mennyit kell nekem most dolgozni: lótni-futni, ülni a villamosban piszkos, rossz szagú emberekkel, gondolni erre is, arra is, s milyen kevés ezért az ellenszolgáltatás. Bizony, ez kicsit elkeserítő. Lassanként persze hozzá fogok szokni ehhez az életmódhoz. Eddig jó dolgom volt nagyon. Együtt éltünk, te viselted a munka nagyobbik felét, nekem a könnyebbet hagytad. Ez most már többé nem lesz! Ezután sokáig így fog lenni, nemigen remélhető, hogy hamarosan úgy változzanak a viszonyok, hogy háború után is ne kelljen nekem ép így dolgozni. De már csak ott volnánk. Mert a helyzetünk a háború végéig csak rosszabbodhat…” És ugyancsak ő (huszonharmadikán): „…Tegnap egész nap itthon voltam, gazdasszonykodtam: az anyámnak csináltam baracklekvárt, magunknak málnalekvárt… Jövő hónapban megcsináltatom a hálószoba függönyeit és egyéb takaróféléket. Szorgalmasan készítettem télire a zöldségféléket. Szóval olyan kitűnő háziasszony vagyok, mintha sohse csináltam volna mást…” Apám anyámnak (harmincegyedikén): „…Néhány nap óta ismét tikkasztó hőség van itt. Remélem, ott jobb időjárás van és ami fő, több víz, lehet tussolni. Itt egyszer a fürdőszoba rossz, egyszer meg nincs víz s ez súlyosbítja a hőséget. Nevetni fogsz, ha majd egyszer felsorolom, hogy itt a kórházban mi minden »nincs«, a víztől és villanytól kezdve egészen az ostyáig és a doctorig…”

1917. szeptember. Apám anyámnak (elsején): „…Ma van elválásunknak szomorú egyéves évfordulója. Sok bajon, szomorúságon átmentünk az év alatt, s volt egy kevés örömünk is, a találkozás napjai. A történtek egészben véve helyesnek mutatták elhatározásunkat – ebben ugye most már mindketten megegyezünk. Csak egy dologban számítottam el magamat: a háború tovább tart, mint gondoltam. Hogy tavaszra (már mint 1917 tavaszára) véget fog érni – most már őszintén megvallhatom – sohasem gondoltam egész komolyan. Olyan „pia fraus”-féle [kegyes hazugságféle] volt s a következmények igazolták is. Nehezebben, vagy talán sehogyan sem ment volna az elválásunk, ha mindig egy évi vagy még hosszabb különélésről lett volna szó. De elszámítottam magamat abban, hogy az év őszére vártam a végét s úgy érzem, lassanként már nekem is elfogy a kitartásom. Alig tudok már egyébre gondolni, mint arra, hogy hogyan kerülhetek el innen. Mindkettőnknek teljes erővel bele kell feküdnünk ebbe az akcióba…” Anyám apámnak (huszonkettedikén): „…Irigyellek a vasárnapi szüretekért. Elgondolom, milyen jó lehet szép időben ott kint Tokajban, jó sok szőlőt enni, örülni a természetnek. Nálunk most már nincs meleg, de valami olyan csudásan szép őszi napok vannak, hogy kedvem volna állandóan ujjongani a szép idő miatt s olyanok jutnak eszembe, hogy milyen gyönyörű volna most 1-2 hétig együtt utazni, idegen, ismeretlen városokban. Milyen elérhetetlen s milyen fájóan szomorú lehetetlenség ez; lehetetlen, mert mindketten rabszolgák vagyunk. Milyen jó lenne még egyszer olyan szabadnak, függetlennek lenni, mint amilyenek valaha voltunk s amilyenek talán már sohasem leszünk, legfeljebb a késő öregség éveiben – akkor, amikor az absolut függetlenségnek, szabadságnak kevesebb lesz az értéke, mint most, a fiatalság, a szerelem, az erő, a szépség tetőpontján… hiába, bele kell nyugodnunk…” Anyám apámnak (huszonnegyedikén): „…Mit szólsz az új békereményekhez? Pesten úgy beszélnek róla, hogy még ebben az évben meglesz a béke. S az újságok is nagyon optimisták..” Apám anyámnak (harmincadikán): „…Néha szemrehányásokat teszek magamnak, hogy milyen hidegek a leveleim. Mindig csupa »ügyről«, beszerzésről és effélékről szólnak. Ne csodálkozz rajta, Margitkám. Oly régóta vagyunk már a levélbeli érintkezésre kényszerítve, annyiszor megismétlődött már minden helyzet, annyira nem változik az alaphangulatunk: kifogy az ember a szavakból, mint a gyászoló kifogy a könnyeiből, pedig a gyásza még éppen nem enyhült. Azt hiszem, sokan vannak így ebben a hosszú háborúban…”

1917. november. Apám anyámnak (harmadikán): „…Biztosan érdekel, hogy vált be az új regime [rendszer] a tiszti étkezdében. Hát az első három nap tapasztalatai elég jók… Azzal kezdődött a dolog, hogy vettek egy disznót és leölték, de ettől eltekintve is megállapítható a javulás a tisztaság és a bőkezűség tekintetében. Az ételek íze persze nem sokkal jobb, mert a vezető szellem, az alapgondolat most is az ecet maradt, savanyúk a levesek, savanyúk a főzelékek, savanyú, savanyú, borsos, paprikás, sűrű, ezek a fő characteristicumok, de azért mondom, nekem is tűrhető, a többiek pedig egyenesen el vannak ragadtatva…” Anyám apámnak (harmadikán): „…Zsír még mindig nincs. Pesten nagy tüntetéseket rendeznek az asszonyok. Ma három helyen taposták sárba a községi üzletek margarinját. Meglásd, a zsír forradalmat fog csinálni…” Anyám apámnak (tizennyolcadikán): „…Leírom neked, hogy töltöttem a mai vasárnapot. 10-ig a gondozóban voltam, vasárnap délelőtt oltok, kb. 60 betegem van ez idő szerint, ezeket nemcsak oltom, hanem kórtörténeteket is vezetek róluk, ami éppen elég munka. Azután elmentem milliomos paciensemhez az Arany János utcába. Betegem nagyon meg van velem elégedve, absolut fájdalommentesen adom neki az injekciókat. Egyébként érdekes megfigyeléseket teszek, milyen egy milliomos asszonynak az élete közelebbről. Aztán randevúm volt Lillyvel [anyám testvére] a téli tárlaton. Mondhatom neked, olyan nívótlan, hogy direct dehonestáló [direkt szégyenletes] arra a pár rendes festőre, akik ott kiállítottak. Czigány [Czigány Dezső festő, szüleim jó barátja] is szerepel, azzal a kenyérbe harapó parasztlegénnyel. Az érdeklődés óriási, éppen olyan tolongás volt, mint a Kernstock [Kernstock Károly] féle megnyitáson, sőt tán olyanabb, pedig már nyolc napja, hogy megnyílt. – ½ 2 volt, mire hazajöttünk, vasárnaponként Lilly nálam ebédel. 4 órakor idejött az Apám, aki most egész rendes… Aztán hazamentünk az Anyámhoz, akinek jelenleg nagy izomfájdalmai vannak. Szegény… egyedül van, minden ápolás nélkül, az Apám is elutazik holnap és csak a hét végén jön haza; emiatt felajánlottam az Anyámnak, hogy jöjjön át hozzám erre a hétre és feküdjön itt. Mégis csak rendes ápolást és kosztot kap majd…”

1917. december. Apám anyámnak (negyedikén): „…Az emberek itt éppúgy örülnek az orosz fegyverszünetnek, mint Budapesten és éppúgy a legjobbat várják tőle, mint ott, a legpesszimistábbak fél év alatt várják a győzelmes általános békét, mások egy hónap alatt. Persze ez mind bolond beszéd, már ti. ahogy ők gondolják a béke eljövetelét. A fő az, hogy a magunk békéje (a Pestre kerülés!) meglegyen egy hónap alatt…” Anyám apámnak (kilencedikén): „…Ma van a születésem napja; nem tulajdonítanék ennek különleges fontosságot, de azt hiszem, ez mégis egy komoly dátum: túl vagyok az első ifjúságon, ma betöltöttem a 30. évemet. Érzem, hogy ez egy kicsit szomorú. Szomorú, mert nem váltottam be mindent, amit erre az időre reméltem: elsősorban a gyerek, aki nem született meg, s akit úgy szerettem volna még fiatalon és erősen látni; aztán voltak egyéb ambitioim magammal-veled kapcsolatban, ezeknek a háború vetett akadályt. Aztán – amit legelőször akartam mondani – fáj ez az elvesztett év, az első ifjúságunkból, amit egymás nélkül töltöttünk. Mindezért kicsit szomorú, szentimentális hangulatban vagyok s úgy szeretném magamat neked kipanaszkodni, kisírni… Az újságból olvashatod, hogy Pesten milyen lehetetlen állapotok uralkodnak hóval, villamossal, gázzal, stb.-vel. Nem hiszem, hogy van még egy háborús ország, ahol ilyen disznó rendetlenség van …” Apám anyámnak (tizenkettedikén): „…Ezt a levelemet gyertyavilágnál írom. Már volt ugyan villany, de kialudt, ezúttal nem szénhiány, hanem üzemzavar következtében, ami mostanában itt igen gyakori. Itt is, mint Budapesten, nagy a háborús rendetlenség s az emberek mégse mozdulnak meg s ez talán nagyobb nyomorúság, mint az anyagi. Ezért nem lehet most békére számítani. Talán-talán majd tavaszra, talán akkor majd előbújnak az összefagyott emberek és elégedetlenségek. De hát hagyjuk a politikát, addig nem foglalkozom vele, amig otthon nem leszek s kissé kipihenem magam…” Anyám apámnak (tizenharmadikán): „…Ma fent voltam a belügyben. A kérésünket továbbították Bécsbe. Ezt szorgalmazni nem lehet, de hát csak türelem – mondták – ez pár hét alatt el fog intéződni… Azt hiszem, biztosra vehetjük, hogy el lesz intézve…” Ugyancsak ő (tizenhetedikén): „…Gimes [anyám sógora, dr. Gimes Miklós] tegnap megérkezett. Olaszországból jött, a legnagyobb veszedelemből; a szolgája gázmérgezésben – phosgen – meghalt. Rettenetes még elgondolni is, hogy neki is történhetett volna hasonló baja, de ő idejekorán felvette a gázmaszkot. Persze ő nem nagyon beszél ezekről, de gondolni lehet, hogy milyen veszedelemben forgott az élete…” Apám anyámnak (tizennyolcadikán): „…Bizony nekem most osztályom is van szeptember elseje óta, amióta Havas [dr. Havas András, akkor fiatal katonaorvos] elment innen; a három fertőző barakk… Most nappal többnyire nincs áram, vagy ha van is, nem elég nagy a feszültsége ahhoz, hogy röntgenezni lehetne s ezzel viszont kevesebb a munkám…”

1918: a háború utolsó évének számukra végtelennek tűnő hónapjai

A következő évben a levelek tanúsága szerint szüleink mindennapi, külső élete az év első felében elég hasonlóan folydogált, mint az ezt megelőző két évben. Anyám orvosi munkájával Budapesten küzdött a megélhetésért, apám pedig Nyíregyházán morzsolta a napokat. Az elválasztottságukat változatlanul nagyon rosszul, vagy talán fokozódó mértékben rosszul bírták, de változatlanul azt remélték, hogy az az akció, amit apám Budapestre helyezéséért még 1917-ben megindítottak, végül is sikerrel jár.

Korabeli leveleikből:

1918. január. Anyám apámnak (tizenötödikén). „…A Galilei Kör elnökét (Sisa Miklós) és az összes választmányi tagot elfogták s lecsukták; állítólag azért, mert béke levelezőlapokat és Kropotkin [többek közt orosz forradalmár] könyvét terjesztették, amit a cenzúra előzőleg eltiltott. Persze erről az újságokban egy szó sincs, de állítólag a képviselőházban interpellálni fognak…” Apám anyámnak (ugyancsak tizenötödikén): „…Kissé álmosan írom ezt a levelet, mert az éjjel ismét kint voltam Szendééknél [Szende Pál pontosan nem azonosítható rokonai] Nyírbátorban s mint az első alkalommal, nem aludtam semmit. A vonat ugyanis az elmaradhatatlan késésekkel fél egy tájban érkezik meg oda és már fél ötkor indul visszafelé. Amíg az ember bemegy, kijön, elintézi a dolgát, eltelik ez a néhány óra. Az első ízben még ledőltem vagy egy órára, de aludni akkor sem aludtam, tegnap pedig a fennmaradó egész időmet végigbeszélgettem Szende Pállal, aki közben ideérkezett. A beteg egyébként már lényegesen jobban van. A vérzés nem ismétlődött meg, amiben talán-talán némi része van az én beavatkozásomnak is… Szabályos modern ulcus curát [gyomorfekélyt gyógyító kúrát] vittem keresztül nála. A hozzátartozói mindenesetre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a közreműködésemnek, mint amekkora tényleg megilleti. De hát ez nem baj, sőt inkább jó, mint rossz. Az pedig, hogy Szende Pál hálára kötelezettnek érzi magát irántam, egyszer még igen hasznos lehet. No de rosszabbnak tüntetném fel magamat, mint amilyen tényleg vagyok, ha azt állítanám, hogy csupán ezek miatt örülök a sikernek, mert legalább is ugyanakkora mértékben örülök a megmentett (esetleg megmentett) életnek is. Az azonban tény, hogy az örömöm nem oly tiszta, mint régebben lett volna, mert a háború s talán a kor is, de mindenesetre nagyobb mértékben a háború, nagyon megrontotta a lelkemet, önzőbbé tett. Kevesebb bennem a részvét, az emberszeretet, az önzetlenség. Vajon meggyógyulok-e valaha?…” Anyám apámnak (tizennyolcadikán): „Amit tegnap még csak sejteni lehetett, ma megtörtént [ezen a napon kezdődött egy három napig tartó általános sztrájk]. Délben fél tizenkettőkor abbahagyták a munkát egy csomó gyárban, a villamosok kimentek a végállomásra és nem közlekedtek többé. Pest olyan, mint egy halott város. Ma d.u. 2 órakor gyűléseket tartanak a szocialisták, erről egy kiáltványt oszttattak ma délben az utcán, amit a rendőrök azonnal elkoboztak. Nekem sikerült egyet szereznem, betettem a táskádba. Valószínűnek tartom, hogy este nagy tüntetések lesznek. A város egész meg van dermedve… A boltoknak lehúzták a rollóit, a legtöbben be is csuktak. Félnek. Akaratomon kívül most én is sztrájkolok, mert villamos nélkül se Budára, se a Bethlen térre nem megyek…” Ugyancsak ő apámnak (huszadikán): „…A sztrájk Pesten általános… A vizet egyelőre még nem zárták el, de szó van róla, hogy a víz-gáz, villanytelepek munkásai is sztrájkba lépnek… Károlyi Mihályt letartóztatták… [ez álhírnek bizonyult]. Az újságok nem tesznek semmiféle jelentést, úgyhogy mindenről a legnagyobb a bizonytalanság. Állítólag már csak órák kérdése a vasúti sztrájk. Ausztriában 300.000 ember sztrájkol, az újságok ott sem jelennek meg… Én borzasztó izgatott vagyok, hogy mi lesz ennek a vége. Lillyvel sokat beszélünk erről, még éjjel sem tudunk aludni… A galileisták a következőkkel voltak vádolva: antimilitarista propaganda, itthon és a harctéren a katona-galileisták révén, antimilitarista iratok terjesztése itthon és a harctéren, a munkásság izgatása aktív cselekvésre (sztrájk). Sisát, az elnököt most állandóan titkos rendőrök kísérik…” Apám anyámnak (huszadikán, ill. huszonegyedikén) egy igen-igen hosszú levélben, amelynek az alábbiak csak töredékei: „…Azok a hírek, amelyeket (telefonon) közöltél velem, nagyon elkedvetlenítettek. Szegénykém, mennyi bajt okoz neked ez a sztrájk, mennyi új fáradságot… nekem pedig valami összeszorította a torkomat…, mert hirtelen úgy éreztem, hogy itt valami árulás készül, hogy ez az egész sztrájk egy nagy csalás, vagy idétlen koraszülött, ami nem éri meg, hogy az ember izguljon érte…, aminthogy betegre izgattam magamat miatta én s betegre dolgoztad magadat te… Attól tartok, hogy… alkalmas vezérek híján a mozgalom elposványosodik… Mikor tegnapelőtt a szocialista vezetőség állítólagos elfogatását közölted, megörültem…, mert így gondolkoztam: ezek az emberek elavultak, önzők…, bátorság és fantázia nélküliek, sablón szerint dolgoznak… öregek tanácsa, angol felsőház, betegpénztári számellenőrök, szakszervezeti házgondnokok – ez a magyar szocialista pártvezetőség… Ha ezeket a mozgalom kezdetén elfogják, mindenki jól jár. ők maguk, mert martyrok minden nagyobb kockázat nélkül, a mozgalom pedig két okból is: ilyen erőszak fokozza az elkeseredést és a cselekvőképességet, másodszor, mert új, alkalmasabb vezetők léphetnek a régiek helyébe. S ilyeneknek okvetlenül kell lenniük. Az lehetetlen, hogy a háborús mozgalmak 2-3 éve fel ne vetettek volna 10-12 agilis, tehetséges embert, akik szónoki képességükkel…, jó tanácsaikkal már némiképpen feltűntek, de vezető szerephez még nem juthattak… Ezért kedvetlenített el az a híred, hogy a letartóztatások nem igazak. Ehhez hozzávettem aztán a kormánnyal való tanácskozást. Ezek egyezkednek a sztrájk első éjjelén, amikor még századrészét sem tették meg annak, amit tenni kell… De ami a legjobban lesújtott, az az volt, hogy nem tudtak a mozgalom számára célokat kitűzni… Mindezekért szomorúan tettem le vasárnap este a telefonkagylót. Majd sírva fakadtam és a szomszéd szobában váró érdeklődő barátainknak csak annyit mondtam, hogy újabb esemény nincs s hogy úgy látszik, valami árulás készül, talán választójogi alapon… Másnap este: „…tehát consummatum est [bevégeztetett]. A mai Nyírvidékben benne volt a paktum, aminek a létrejöttét tegnap megéreztem. Az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, olyan kómikus dolog Wekerle nyilatkozatát [nyilvános ígéretét a sztrájkolók követelésének teljesítésére] olvasni s oly szomorú elgondolni, mi lehetett volna a dologból, ha férfiak vezetik a mozgalmat, nem pártvezetőségi tagok…” Anyám apámnak (huszonharmadikán): „…A Galilei Kört végleg feloszlatták. Megszűnt, meghalt. Összes iratait elkobozták, a helyiséget lepecsételték. Tagjai tehát most hajléktalanok. Még nem tudják, mit csináljanak. Talán felújítják a Harkányi Kört [a név itt nyilván Harkányi Edére, a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítójára utal] …Drágám, tudom, hogy emiatt is szomorú lehetsz most. A Galilei Kör biztosan legbüszkébb emlékeid közé tartozott s most már ennek is vége. De ne búsulj, meg fog még egyszer nekünk is virradni…” Apám anyámnak (huszonhatodikán): „…A Galilei Kör dolga meg éppen nem szomorít. Sőt, inkább örülök neki. Dicsőségesen halt meg s ez biztosítéka annak, hogy fel fog támadni, vagy talán valami jobb jön a helyébe. Egy diákegylet végre is nem örökéletű, sőt rendszerint nem is hosszú életű. Többnyire végelgyengülésben szoktak kimúlni, évekig tartó lélektelen és tartalmatlan haldoklás után… A Galilei Kör is könnyen erre a sorsra juthatott volna, miután az alapítók nemzedéke kiöregedett belőle. Lehet, hogy éppen ez az üldöztetés meg fogja acélozni a galileisták mai nemzedékét s képessé teszi őket rá, hogy új tartalmat és lendületet adjanak a feltámasztott Galilei Körnek, amikor mai üldözőik – Wekerlétől egészen Weltnerig [szociáldemokrata politikus, újságíró, országgyűlési képviselő] – eltűnnek a politikai süllyesztőben.” Anyám apámnak (huszonhetedikén): „…Czigány ott volt tegnap a Károlyi vacsorán. Azt mondja, hogy igen sokan voltak, a hangulat pedig igen lelkes és izgatott volt. Jászi [Jászi Oszkár] gyönyörű beszédet mondott, amely egyetlen jajszó volt a mai állapotok ellen. A Galilei Körről is beszélt. Az újságok – még a Világ is – csak igen kivonatosan és megcenzúrázva közölték… Kosztolányi Ádámka [Kosztolányi Dezső kisfia] már jobban van a diftériája után… Hanem hogy mit szenvedtem Kosztolányiéktól ezalatt az idő alatt, az leírhatatlan. Hiába, lyrikus költőt csak messziről jó ismerni…”

1918. február. Anyám apámnak (huszadikán): „…Tegnap járt itt nálam egy volt galileista amiatt, hogy a Szabadgondolatot folytatni akarják s szeretnék tudni a volt szerkesztők véleményét. Úgy gondolják, hogy természettudományi, szociológiai, szépirodalmi cikkeket jelentetnének meg, amelyek burkolt formában agitációs jellegűek volnának. Munkatársak lennének egyrészt a galileisták, akiknek most ez volna az egyetlen megnyilatkozási módjuk, miután sem kört alakítani, sem valami más körbe belépniük nem lehet, másrészt számítanak a volt galileisták közreműködésére is. Aztán úgy gondolják, hogy szövetkezeti alapon csinálnák, mégpedig a munkatársak vennének 50 koronás részjegyeket, stb., stb. Az egész kicsit naivul hangzik, azt hiszem, nem is fogják tudni megcsinálni. A lapot valami más néven akarják megjelentetni. Írd meg, mi a véleményed minderről, mert a jövő héten újra eljön az a kisfiú…” Apám anyámnak (huszonnegyedikén): „…A galileisták laptervéről az a véleményem, ami a tied. De azért helyeslem, hogy próbálkoznak s természetesen támogatom is. 50 K-val, vagy ahogy akarják. Ha hazakerülök, cikkel is. Ez a nemzedék – így távolról – nagyon tetszik nekem. Hasonlítanak hozzánk…”

1918. március. Anyám apámnak (kilencedikén): „…Pesten sztrájk van. A legtöbb gyárban szünetel a munka. A munkások nyolcórai munkaidőt követelnek s fizetést annyit, mintha 10 óra hosszat dolgoznának. A gyárak ezzel szemben kizárással feleltek. Szóval bérsztrájk van. Állítólag le akarják törni a munkásokat, s ha ez sikerül, akkor a választójogot is leveszik a napirendről. A város meg van rakva katonákkal s úgy néz ki, mintha ostromolni akarnák a sok gúlába rakott puska és gépfegyver miatt…” Apám anyámnak (harmincegyedikén): „…Hát mégis komolyan gondoltad volna a hetenkénti levélváltást?… Nem, ez semmiképpen nem helyes így. Csak írjunk ezentúl is minél gyakrabban egymásnak… Debreceni élményeimről most azért nem írok, mert már nem frissek, elvesztették a színüket. Csak azt tudom, hogy jól beleilleszkedtek abba a gondolatrendszerbe, ami most sokat foglalkoztat. Hogy miért részesül a mai társadalomban az értelmiségi munka olyan rossz elbánásban? Mit kellene az értelmiségi osztálynak tennie, hogy ez az állapot megváltozzék? (Megjegyzem, hogy a rossz elbánás egyaránt vonatkozik az anyagi honorálásra és a szellemi elismerésre.) Már egy egész szociológiai rendszert gondoltam ki egyrészt ezekből a gondolatokból, másrészt az általános társadalmi bajokból kiindulva, ami alapja lehetne a mi jövőbeli mozgalmainknak. Még nincsen egészen kiforrva, azért nem mondtam el talán nektek s azért nem tudtam elfogadtatni teljesen Karlival [Polányi Károly], csak részben. Ha teljesen ki lesz dolgozva, olyanféle rendszer lesz, mint a szocializmus, csak tökéletesebb. Talán intellektizmusnak fogom elnevezni. Az itteni [szabadkőműves] páholyban valószínűleg fogok egy előadást tartani ezekről a dolgokról. Persze tulajdonképpen nem nekik, hanem magamnak, hogy összeszedjem és esetleg leírjam a gondolataimat. Azt hiszem, szép dolog lesz, ha kész lesz…”

1918. április. Apám időnként továbbra is kirándul a társadalomtudomány, ill. a politika felé, miközben egyidejűleg még új, szakmai terveket is forgat a fejében: Apám anyámnak (másodikán): „…Azt írtad tegnapi leveledben, hogy mostani szomorúságomnak biztosan egyik fontos oka, hogy szeretnék a budapesti mozgalmakban résztvenni. Azt hiszem, nem. Én is úgy látom, hogy most nem tudnék semmit sem csinálni s hogy a barátaim sem tudnak. Mégpedig nem azért, mintha a külső körülmények tennék lehetetlenné, bár minden esetre ezeknek is részük van benne. A legfőbb ok azonban az, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, mit csináljunk. Ha a háború és minden háborús nyomás hirtelen megszűnne, akkor sem tudnánk. Szabadgondolkodó mozgalom? Szabadkőművesség? Ezek nagyon kicsinyesnek tűnnek a háború távlatából. Radikális párt? Ebben nincs semmi lelkesítő, rossz szocializmus, „Ersatz” [pótlék], semmi egyéb. Az, hogy olyan sokan gyűlölik, nem volna baj, de az, hogy senki sem szereti, senkinek sem szívbéli ügye, ez már nagy baj, mert ez azt mutatja, hogy nincsenek belső értékei, nincsen eszmei tartalma. A gyakorlati reformjavaslatai majdnem mind helyesek, részben kitűnőek, magalapításakor körülötte állottak Magyarországnak mozgalmilag talán legértékesebb elemei s mégsem tudott senki felmelegedni iránta. Miért? Mert akik a gyakorlati programot igazán helyeselték, azok szívben szocialisták voltak, s nem is igen tudták maguknak megindokolni, hogy miért vannak ők itt. Akik pedig ezt a problémát nem érezték, azok álradikálisok voltak. Azt hiszem, a radikális pártból, legalább is a mai formájában, sohasem lesz semmi. Egy egyetemes ellentmondás nélküli program kellene nekünk, az értelmiség legjobbjainak lelkéből lelkedzett program. Főbb vonalaiban már tisztán is áll előttem. Nem, ez sok, inkább azt kell mondanom, hogy még csak homályos körvonalait látom. Mindenesetre dolgozom rajta. S ha csak megközelítőleg is sikerülne belőle azt kihoznom, amire törekszem, azt hiszem, nemcsak én szabadulnék meg egy nagy gátlástól, hanem az az egész politikai csoport is, amelyhez tartozom. Tudnánk, mit csináljunk s dolgoznánk is, míg most csak kétségeink, félénk próbálkozásaink s félbe maradt terveink vannak. S mivel így gondolkozom a dolgokról, nem is hiányzik olyan nagyon a mozgalom. Amit most a magam teendőjének látok, azt elvégzem itt egyedül. Tegnap már el is kezdtem gondolataimnak a papírra vetését s ez tudod, az én írási neurosisom mellett elég jelentős lépés…”

Apám anyámnak (hetedikén): „…Tegnap este meghallgattam Supka Gézának egy előadását az itteni páholyban a középosztály kérdéséről. Elég jó szónok (persze Karlihoz közel sem jön) s elég intelligens embernek látszik, csak mozgalmilag még kissé iskolázatlan. Érdekes, hogy ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint engemet: specifikus értelmiségi mozgalmat akar csinálni, de sokkal kevesebbre jutott eddig, mint én…” Apám anyámnak (huszadikán): „…Tegnap megtartottam az előadásom. Elég jól sikerült. Azt hiszem, az előadó képességem az utóbbi években javult, úgyhogy formailag is elég jó volt s tartalmilag is meg vagyok vele elégedve, amennyiben sikerült általa az e tárgykörre vonatkozó gondolataimba rendszert bevinni és némi feljegyzésekre is rákényszerített…” Anyám apámnak (huszonharmadikán) „…Ugye az előadásodat itthon is el fogod mondani, már ti. nekem. Vagy talán le van írva? Nem gondolsz arra, hogy ezt itthon, a Páholyban vagy a T. T.-ben [Társadalomtudományi Társaság] is elmondd?…”

1918. június. Anyám apámnak (huszonharmadikán): „…A sztrájk jelenleg általános [ez annak nyomán tört ki, hogy a MÁV gépgyár udvarán a katonai parancsnok a béremelést követelő munkások közé lövetett]. Ma már a lapok sem jelentek meg. Tegnap óta nem járnak a villamosok s a Pest környéki vicinálisok… Ma beszéltem egy csomó munkással, azt mondják, hogy addig nem szerelnek le, míg ez a kormány nem bukik. Előbb kellett volna említenem, hogy tegnap megjelent egy katonai rendelet, plakát formájában, magyarul és németül, hogy aki hétfőn reggel nem áll munkába, azt erővel kényszeríteni fogják, s a népfelkelő korban lévőket pedig rögtönítélő bíróság elé állítják. A munkások ennek dacára sem mennek hétfőn munkába…” Ugyancsak ő (huszonötödikén): „…Pest még mindig ostromállapotban van, a munkások ma már 5 napja sztrájkolnak. Vasárnap óta nem jelennek meg az újságok. Híreket nem tudok, nem tud senki. A munkások állítólag nem hagyják abba a sztrájkot, míg a kormány le nem mond, viszont Wekerle úgy nyilatkozott volna, hogy ők nem mondanak le, sztrájkoljanak, ameddig tetszik. A villamos közlekedés tegnapig szünetelt. Tegnap óta van némi villamos forgalom: fél óránként közlekedik egy kocsi. A kocsivezetőkre jobb oldalt egy csendőr, bal oldalt egy szuronyos katona vigyáz. A felszállásnál egy katona őrködik, a jegyeket pedig ellenőrök osztják. Képzelheted, hogy mennyit kell emellett gyalog járni…” Apám anyámnak (huszonhatodikán): „…A politikai híreidet köszönöm. Itt mi teljesen el vagyunk zárva a világtól, semmi hírt nem tudunk. A helyi lap sem jelenik meg. Pesten mégiscsak látni, hallani egyet s mást, s ha a lapok nem is jelennek meg, az újságok kiadóhivatalai kifüggesztik a cenzúra alá nem eső híreket. Nem is képzeled, milyen furcsa érzés ez. Ha nem volnék annyira elfoglalva, a kíváncsiság idegessé tenne. Azért így is nagyon jó lenne, ha addig, amíg telefonálni nem lehet, minden nap írnál pár sort. Megjegyzem, valami sokat nem várok a mostani mozgalmaktól a munkásság politikai iskolázatlansága s a vezetőik morális fogyatékosságai miatt, dacára annak, hogy a conjuncturák elég jók. Valószínű, hogy a közeli napokban simán véget fog érni a mozgalom, anélkül, hogy bármi lényeges eredménye is volna… Hacsak a kormány valami nagy hibát nem csinál…”

A befejezés

1918. augusztus 2-ára kiderült, hogy a honvédség elutasította apám áthelyezési kérelmét. Ez a fordulat a szüleim számára felért egy taglócsapással. Igaz – felkészülve az esetleges negatív válaszra –, már előzőleg abban maradtak, hogy ebben az esetben anyám visszaköltözik Nyíregyházára, amelynek katonai kórházában mint polgári alkalmazott 1916-ban ő is dolgozott egy bő félévig, s ott próbál majd meg gyermekgyógyászként praktizálni, apám pedig elfogadja a katonakórházi munkája mellett azt a kórházi főorvosi állást, amit felajánlottak neki. A tranzakció lebonyolítását szeptember 20-ára tervezték és az a terveknek megfelelően meg is valósult. Vagyis gyakorlatilag egy hónappal a háború befejezése előtt – türelmük végső morzsáit is elvesztve a hatalom kedvezőtlen döntése miatt – megadták magukat. Hogy aztán néhány hét, vagy legfeljebb két hónap múlva, amikor vége szakadt a háborúnak, mindketten – most már véglegesen – átköltözzenek Budapestre…

Apám anyámnak augusztus (hatodikán) így írt: „…Kezdem nyugodtan nézni és intézni a dolgokat, ma azt hiszem, levélírásra is lesz türelmem. Ami a végleges elhatározás napjaiban izgatott és bántott, az tulajdonképpen nem is maga a Nyíregyházán való letelepedés gondolata volt, hiszen helyzetünk az új elhatározás folytán minden irányban csak jobb lesz, hanem a megszégyenülés… legjobban ez bántott, ami hasonlít életemnek egy néhány más vereségére… No de most már mindegy, ennek az érzésnek a friss izgalmain túl vagyok. Mindent átgondolva úgy látom, hogy egy elég kellemes és nyugodt szaka következik az életünknek… szépen éldegélünk itt, amíg ez az őrült álom elmúlik az emberiség feje fölül… Hogy meddig maradunk itt és mennyit tudok produkálni ez idő alatt, azt persze előre látni nem lehet…” Apám anyámnak (huszonkettedikén): „…A lakásunkra vonatkozólag még azt kell közölnöm veled, hogy a lakásadóknak nincs fürdőszobájuk, hanem csak egy hordozható fürdőkádjuk s ezt beállítják mindig abba a szobába, ahol fürdeni akarnak. Én már intézkedtem is ennek megfelelően, hogy a barakkban hozzanak rendbe egy már nagyon rég nem használt s elég jó állapotban lévő pléhkádat, ezt kölcsön fogom venni s mi is úgy fogunk fürödni, mint ők…” Anyám apámnak (huszonhetedikén): „…Nagyon-nagyon jó lesz együtt élni. Tudom, hogy neked most rengeteg dolgod lesz, de én igyekezni fogok neked sokat-sokat segíteni…”

Ezzel fejeződött be levéldialógusuk… A későbbi eseményekről már nincsenek dokumentumaim. Illetve egy van, de ez inkább tragikomikus. Apám 1918. augusztus 29-i dátummal egy olyan katonai kitüntetést kapott, melyet a Monarchiában még a XIX. században alapítottak, a különféle érdemeket szerzett civil személyek számára. Ez eredetileg természetesen német nevű kitüntetés és kísérő irata is németül íródott. Hivatalos magyar neve is van azonban: koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján.