Szemet, orrot, torkot ingerlően csapják a finom, ártéri löszt a teherautók: Bakó Gyula és Varga Juli, a naményi DISZ titkára meg kulturális felelőse rendre megállnak, hogy kiköhögjék, kikönnyezzék magukat. És felnézve mégis vidámságot tettetve integetnek a platókon nótázó építőtáborosoknak.

Az Ökörfürdetőn túl, ahol a nyaralók kezdődnek, már tisztább a levegő. A folyó vize a föld repedésein a felszínre kúszik, és a hatalmas ezüstnyársak árnyéka nem engedi kiszáradni az agyagtól vörhenyes utat, melyen, ha épp nem zavarják fel őket, lepkenyájak vesznek föl különös formájú alakzatokat.

A két ifjúsági aktivista (Gyula főállásban rendőr) karjaikkal hadonászva vágnak maguknak átjárót az apró, zümmögő pontokkal teli levegőben. Minden életet bocsát ki magából: az árkok buggyanó kipárolgása, a fákon a kövér, zsíros levelek és hajtások, a sok dagadó tehénlepény és a bozótosok gomolygó mélye.

Alkalmatlanabb helyet el sem lehetne képzelni az építkezésre, de Tomcsányi Alfonz grófot (s éppen a nagy válság idején) annyira megihlette a Tiszába torkolló Szamos látványa, hogy ide építtette fel nyaralóját, s a mellé települt aztán a halászcsárda, a kuglipályás kocsma és a strand. És itt hozta létre (már az új rendszerben) a naményi tanács az ifjúsági tábort, majd a sok nyárligeti államosított vállalat a munkás-üdülőházait. Olyan az egész telep, mintha fán lakó, a földre csak félve lépő lényeknek lenne tervezve, mert valamennyi építmény magas lábakon áll (a Tomcsányiak egykori villája még kőlábakon, az újabbak már vaslábakon), hogy az évenként általában kétszer, de legalább egyszer a töltésig kiöntő Tisza el ne mossa őket.

Bakó Gyula egyszer azt fantáziálta, hogy a DISZ-üdülőben rendezkedik Julival, mikor meglepi őket a medréből kirontó folyó. Nekik pedig ott kell maradniuk, ott fenn, ketten, a világtól elzárva, egymásra utalva. És mikor ezt felfogják, ledobják ruháikat. Gyulát folyton kínozza ez a fantáziakép. Nem tudja, akar-e szabadulni tőle.

A DISZ üdülőháza előtt tűz ég, Korsós Jani (egy markos, tagbaszakadt fickó, Bakó Gyulához hasonló) meg egy vékony, vörös hajú kis csenevész alak: Pók Laci, szalonnát forgatnak fölötte. ők a téeszcsé DISZ-összekötői. Mint falusi fiúk a feloszlatott parasztpárti NISZ tagjaiként kerültek a DISZ-be, ami nem jó kezdet. (Volt idő, ’53 nyara után, amikor már azt lehetett hinni, nem kell többé vizsgálni a másik múltját, és figyelni az elejtett szavaira is, de ez nem tartott sokáig.) Jani és Laci mindig különcök maradtak a naményi DISZ-szervezetben, még akkor is, ha Gyula a nehéz helyzetekben igazán számíthatott rájuk.

– Mire jutottatok? – kérdi az üdvözlés után Bakó Gyula Korsóstól.

– Jutottunk – jön a felelet. Paraszt módra. Mert falun az egyenrangúak nem kérdezősködnek egymástól, hanem kijelentenek. Aki kérdezget, az valójában faggat, vagyis valami úrféle, aki csak rosszat akarhat, akinek tehát ezért túl kell járni az eszén, de legalább semmiképp nem szabad rögtön kitárulkozni neki. Így ment ez évszázadokig. Sok minden megváltozott a háború óta („megváltozott?” – kérdi magában néha Korsós Jani), de a paraszti észjárás maradt, amilyen volt.

– Jó. És elmondanád, hogy mire?

– Elmondhatom.

Gyula ideges karmozdulatot tesz az újabb időhúzó válaszra. Nyakukon az augusztus huszadikai ünnepség, nincs türelme ilyen lakonikus beszélgetésbe belebocsátkozni.

– Akkor kezdjed!

– Sietsz valahova? – kérdi Jani Gyulától, de közben Julit figyeli. Csöpögni kezd a szalonnazsír, a drága zsír, amiért ’51-ben ölni tudtak volna (és tulajdonképpen öltek is) a behajtók, de Jani ezt észre sem veszi. Szobor ez a Jani. Vagy inkább kőhegy, mert nem tudni, nem feszíti-e belülről egy készülődő vulkán.

– Jönnek a gulácsi néptáncosok! – szól közbe vidáman Pók Laci. – Jani úgy egyezett meg velük, hogy a fellépésért cserébe a brigádjával kimeszeli a gulácsi kultúrházat.

– Nem az egész kultúrházat, csak a szemináriumi szobát! És a meszet ők adják! – rakja rendbe a dolgokat Korsós Jani.

– Vagyis így. Szóval, a gulácsiak szüreti táncokat fognak előadni.

– Ez már valami! – mondja megkönnyebbülve Gyula. – Igaz, hogy az új kenyeret ünnepeljük, nem a bort…

– A tákosi szövetkezeti pékségtől három ötkilós kenyeret kapunk majd. Meg egy aratási kalácsot! – dicsekszik Pók Laci, és feláll, hogy ezzel is kiemelje a hír nagyszerűségét. A szalonnás nyársat közben a magasba emeli, mint egy győzelmi zászlót.

– A kalács még nem biztos – korrigál Jani. – De kenyér… az lesz elég. Meg paprikásnak való hús.

– Paprikááásnak? – kérdi egyszerre Gyula és Juli, s már érezni is vélik, ahogy a hagymás-zsíros illat kiszorítja a tisztásról a mocsárszagot.

– Csarodán leszúrnak nekünk egy ürüt. Hálából, amiért megcsináltuk nekik a faliújságot. Azok a tökkelütöttek képtelenek rá. Tán még írni sem tudnak – mondja Jani büszkén, feladva hűvösségét. – Még az lett volna szép, ha előttünk végeznek a megyei faliújság versenyben! Na, azért arra vigyáztunk. És te, intéztél valamit?

– Persze – feleli Gyula. – A városi titkár nem tud jönni, de helyette mondok én ünnepi beszédet. És fellépnek az óvódások. Léggömbbel fognak táncolni meg énekelni. Mozgalmi dalokat.

„Gyula tehát nem sok energiát fektetett eddig a szervezésbe – összegez magában Korsós Jani –, mert a főnökséget meghívni nem tudta, a kis kölykök iderendelése meg nem nagy kunszt, elvégre Gyula nővére az óvodavezető.” De nincs kedve veszekedni. Inkább megkínálja őket:

– Van még két darab szalonnánk, húzzátok nyársra!

Pók Laci vinkót vesz elő. Valamikor nem tartották nagy becsben ezt a homokdombokon termett rózsaszínű itókát, de mióta a boltokban már csak kukoricadarából meg törkölyből készített löttyöt lehet kapni („csövidinka” – így hívja a nép), felment a vinkó ázsiója. Körbeadják az üveget. Savas a bor, de az direkt jól jön a kormos szalonnára.

Augusztus közepe van. A nyári hőségben ekkor születnek meg szeptember simogató szelei. A délelőtt és a dél még olyan, mint júliusban, de a délután már hűvösebb, és az alkonyatra még a folyóparti lapály homokja is megnyirkosodik.

A csárdából zeneszó kúszik hozzájuk. Gyula és Jani énekelni kezdenek a minta után, mégsem ugyanazt a dalt. Nem veszik észre. A fel-felizzó parazsat nézik, és lopva Julira sandítanak. A lány pontosan tudja ezt. Mert ez az ő sorsa. Hiába csinált végig négy szemináriumot, hiába végzett kitüntetéssel a pártiskolán, ha megjelenik valahol, csakis a nőt veszik észre benne. Pedig nem lát magán semmi különöset. Nem olyan vékony és fehér bőrű, mint az Ez a divat magazinban a pesti manökenek, csak olyan egészséges kerek a formája, barna a bőre és fekete a haja, mint a beregi lányoknak általában.

– Képek lesznek? – szólal meg Jani.

– Legyenek? – kérdez vissza Gyula bosszúsan, amiért a másik beleköpött ebbe a kellemesen ernyesztő és mégis izgató hangulatba.

A képekkel gond van. ’53 nyarán, Nagy Imre trónra kerülésekor, Rákosi elvtárs körlevelet küldött, hogy minden Rákosi-képet le kell venni. A pártirodák hitetlenkedve olvasták az utasítást, és csak ímmel-ámmal teljesítették. Aztán megtörtént a végképp elképzelhetetlen: a nagy Sztálin portréit is ritkítani kellett. Helyettük Lenin, Marx, Engels, meg a ’19-es, a ’48-as és a még régebbi forradalmak és szabadságharcok addig ismert és kevésbé ismert hőseinek arcképeit kezdték gyártani szakmányban a nyomdák. Petőfi és Lenin, Dózsa és Kun Béla – ilyen párosok díszítették a hivatalokat, az iskolákat, a téeszcsék és pártközpontok irodáit. De tavaly Nagy Imrét megbuktatták. És Hegedüs képében visszajött Rákosi. Aki most éppen elment. És jött Gerő, úgyhogy mindig is ott volt a csúcson.

– Hozz egy Kossuth-képet, abból nem lehet baj! – mondja Jani gúnyosan. S ezt a gúnyt éppúgy szánja a DISZ-titkárnak, mint saját magának.

Korsós Jani meghasadt lélek. ’49-ben ő volt a vitkai téeszcsé szervezésének egyik főkolomposa, őszinte hittel győzködte, zsarolta, verte a frissen földhöz jutott törpebirtokosokat, hogy lépjenek be végre a nyomorból való kikecmergést egyedül lehetővé tevő szövetkezetbe. A hite akkor ingott meg, mikor a középparasztok is sorra kerültek. Mint például az apja. Mert Jani három dolgot szeretett volna nagyon: a szegényeket a boldogító „közösben” látni, a földjüktől megfosztott kulákokat a munkatáborban, a tisztességes középparasztokat meg (akik, igaz rabszolgamunkával, az eke elé sokszor magukat befogva annyit gyarapodtak ’45-től ’49-ig, mint korábban húsz év alatt), a saját földjükön. De Janinak a saját apját is kezelésbe kellett vennie, mert a Párt nem engedett. Aztán mégis engedett. Hogy ’53 őszén felrobbanjon a falu, hogy a korábbi birtokosok a Párt (ami akkor Nagy Imrét jelentette) jóváhagyásával nekitámadjanak a téeszcsének, és nagyobb örömmel osszák szét annak a földjét, gépeit, eszközeit, mint tették annak idején a grófi birtokkal. Aztán most megint valami féreg kezd fészkelődni az ország testében. Most úgy van, hogy senki nem tudja, mi hogy van.

– Jó. Hozok egy Kossuth-képet – mondja Bakó Gyula. – Meg egy Petőfit. Felakasztjuk őket oda, a spalettákra. Úgyis az alatt lesz a színpad.

– Hozz egy képet Ferenc Jóskáról is! – nyerít fel Pók Laci, és csapkodni kezdi a térdét.

Bakó Gyula letorkolja:

– Az idióta megjegyzéseid tartsd meg magadnak!

– Miért!? – kel társa védelmére Jani. – Ez az ország egy kupleráj. Idióták irányítják. Ha a kedvükben akarunk járni, idióta dolgokat kell művelnünk.

– Mi az az idjóta? – kérdi Pók Laci, de Gyula Janit korholja:

– Neked főleg nem kéne ilyeneket mondanod! Mit szólna a téeszcsé ifjúsága, ha megtudná, miket gondolsz…

– Tudja nagyon jól, elhiheted! És egyet is ért velem. Mert őket is két dolog foglalkoztatja. Az egyik, hogy mikor jönnek végre felszabadítani az angolok. A másik meg, ha nem jönnek az angolok, hogy lehetne Amerikába szökni. Ahogy az első világháború előtt is tették, akiknek volt eszük. És igazuk van. El kell menekülni ebből az átkozott országból, ebből a kuplerájból!

„Rendőr vagyok, Jani tudja: minden államellenes megnyilatkozást azonnal jelentenem kell a parancsnokomnak. És ennek ellenére sem fogja be a száját. Már ezt is megteheti. Soha nem lesz itt újra rend! Igaza van Janinak, el kell innen menekülni!” – mondja magában Bakó Gyula, de persze nem helyeselhet:

– Túlzásba esel, Jani. Tíz év alatt megteremtettük a munkások államát. Ez nagy dolog! Történtek sajnálatos torzulások, de a Párt belátta a hibáit. És mindent helyrehoz. Rajkot is rehabili…

– Ó, a gyilkosai fogják újratemetni! Nagyszerű! És még dicséretet is várnak ezért! Mondom: kuplerájország ez!

– Te mit szólsz ehhez? – kérdi Bakó Gyula Varga Julihoz fordulva, mert nem akar engedni Janinak (ki tudja, talán az őt figyeli, vizsgáztatja, provokálja), de valahogy mégis távolítani akarja magát a témától.

A lány leszegi a fejét, félve attól a tekintettől, amivel majd a titkár fogadja a szavait:

– Hát… Amikor előadást tartok, hiszem is, amit mondok. A jó világot, ami egyszer eljön. De amúgy elegem van már az egészből. Arról álmodozok, hogy leigazol valamelyik pesti kézilabdacsapat, külföldi mérkőzésre megyünk, és szépen kinn marad az egész társaság.

– Van gyorsabb út is – szól közbe mohón Korsós Jani. – Az unokabátyám jegykezelő a Lehár Expresszen. Tud egy rejtekhelyet az egyik vagon teteje alatt, az elektromos kapcsolók közelében. Oda bebújhat pár ember. Ha nem kövérek. Csak Bécsig kell kibírni. Ötezer per fő!

– Honnan vegyek annyi pénzt? – kérdi Juli, és hátrább húzódik mindkét fiútól.

– Adok én neked!

– Ezt nem hallgatom tovább! Szép kis DISZ-szervezet! – mondja Gyula, feláll, megrángatja nadrágját és ingét. – Hattól amúgy is szolgálatban vagyok

És a titkár, szemrehányó tekintetet vetve a lányra, elballag.

Ahogy a gyors, sötét Szamos beleömlik a Tisza lomha, sárga vizébe, hosszúkás pamacsokká szaggatja azt, mintha az égen vándorló bárányfelhők tükröződnének a felszínen. A part felé habot szállít a megvastagodott folyó, és olyan kis örvényeket, melyeket egy evezőcsapással fel lehet oldani, meg olyanokat, melyek képesek egy ökröt a mélybe rántani.

Pók Laci köveket kacsáztat. Ha legalább hármat pattan a lapos kő a hullámokon, felugrik a fiú és olyan mozdulatot tesz a lábaival, mintha biciklipedált tekerne. Sokan mondják, hogy baj van a fejével. És lehet benne valami, mert nem sorozták be. Viszont rendesen és figyelmesen dolgozik. Nehéz elképzelni, hova szorult vézna testébe a sok erő, de gyomláláskor, kapáláskor rendre ő kapja a legtöbb munkaegységet, az ő százalékai húzzák föl elfogadható szintre a Leningrád Védői Növényápoló Szocialista Brigád teljesítményét. Amit be is szoktak mondani a „téeszcsé-rádióban”, melynek hangszóróit a határt keresztülszelő villanyvezeték póznáira szerelték föl, hogy a dolgozók munka közben se nélkülözzék az ideológiai és kulturális segítséget. (A téeszcsé egyévi teljes nyeresége ráment ennek a hírmondó-zeneszolgáltató rendszernek a kiépítésére.) Ha Pók Laci meghallja a nevét, az ágyások között is elkezdi ugrálva utánozni a biciklitekerést. Ha figyelmeztetik, hogy az röhejes, akkor a homlokához kap, és azt mondja: „Igaz, ilyet a bolondok szoktak csinálni.” Amiből az következhet, hogy ő mégsem bolond.

Juli és Jani a vízben áztatják a lábukat. A fiú, ha egyedül marad a lánnyal, mindig megpróbálja megfűzni, ami imponál a lánynak, bár eszében sincs engedni.

– Megfürdünk, Julcsimulcsi?

– Nincs nálam fürdőruha.

– Nálam sincs, na és? A szovjeteknél divat meztelenül fürödni a Fekete-tengerben.

– Ó, hát mégis a szovjet rendszer az igazi?

– Nem tudom. De abban igazuk van, hogy nem kell olyan szégyenlősen élni, mint itt a falusi nép.

– Parancsolj. Vetkőzz és fürödj!

– Te meg végignézed? – kérdi Jani kéjesen megcsillanó szemmel.

– Ha akarom. Majd meglátom.

– Te… Képes lennél lelépni a ruhámmal.

– És ha igen?

Jani megmossa tarkóját és arcát. Érzi, ahogy a víz azonnal megmelegszik a bőréhez érve.

– Mi tartasz rólam, te lány?

– Tartok, ami tartok. Ha utálnálak, akkor nem lennék itt.

– De akkor meg miért nem… Te Juli, menjünk fel a házba. Ez a bolond hadd ugrabugráljon itt, nem fog zavarni minket.

– Minek mennék én oda? Jó itt nekem. Egy lányt nem szokás rögtön szobára hívni.

– Hová szokás?

– Moziba, cukrászdába.

– Itt nincs cukrászda. Csak a csárda. Oda eljössz velem?

– Köszönöm nem. Jól vagyok lakva. Az előbb sütöttünk szalonnát – mondja, és megoldja szoknyáján a vászonövet. Jani nagyot nyel, és közelebb húzódik. Egészen közel. Combjuk végig összeér. Átkarolja a lányt. Az felkapja a fejét, de nem idegesen, csak mintha a nyakát akarná napoztatni a délutáni fényben. A fiú óvatosan megcsókolja az ajkát. Aztán hátrébb húzódik.

– Milyen volt?

– Mi milyen volt?

– Hát ez a… csók.

– Ja, az! Hm. Volt már jobb is, rosszabb is.

– Miért? Te már mással is?

– És ha igen? Te mondtad, hogy a szovjeteknek van igazuk, nem kell szégyenlősen élni.

– Hát akkor meg… – és újra közelebb húzódik, újra átöleli, de a lány ekkor már eltolja a fiú arcát.

– Elég volt a játékból. Megláthatnak. Közel a strand.

– És ha meglátnak? Kit érdekel?

– Engem.

– Azért menjünk fel a házba!

– Mondtam már, hogy nem megyek! – és most először türelmetlenül csattan a lány hangja.

A birkózás, bár Juli egy örökkévalóságnak érzi, alig fél percig tart. De ez elég ahhoz, hogy meghemperegjenek a hínáros, békalencsés pocsolyában, hogy Jani elszakítsa a lány ruháját a vállánál és a derekánál, hogy Juli mellébe és nyakába véres csíkokat vájjon a körme. Juli kiáltani próbál, a fiú az öklét a lány szájába nyomja, mire az fuldokolni kezd. De harapni még tud. És ekkor fordul le róla a támadó. A lány üvöltő sírással kapja össze magán a ruhát, és rohan föl az üdülőtelepre a nyárfák közti ösvényen. A felénél elesik és visszabucskázik. Elájulnia nem szabad. Összeszedi magát, és ismét rohanni kezd.

Mikor Juli kétségbeesett arccal megjelent a namény-ugornyai rendőrőrs ablakában, Bakó Gyulában még valami kárörvendő érzés is felgomolygott: „Legközelebb meggondolod, kivel érdemes foglalkoznod!” De aztán, ahogy végignézett Varga Juli megszaggatott ruháján, és az eldadogta, mi történt, féktelen düh, veszett bosszúvágy ragadta el. Mert erőszakot tettek azon a lányon, akinél szebbet és kedvesebbet nem hordott még hátán ez az átkozott beregi föld, s aki azért született a világra, hogy az ő hites felesége, gyermekei anyja legyen.

– Kivégzem azt a rohadt reakcióst! – ordította Gyula a többi szolgálatos rendőr előtt.

Rossz a töltéshez és a strandhoz vezető ugornyai főutca, de a féderes kocsi ringatássá szelídíti a tengelyek ugrálását.

– Kiontom a bélit annak a latornak! – sziszegi a foga között Gyula, és, mintegy előlegként, nagyokat csap ostorával a koromfekete paripa hátára. A ló nyerítve felnyög, van így is elég baja, a félkarnyi mélységű, keresztül-kasul haladó keréknyomok felsértik az állat lábszárát és maró agyaggal kenik be az eleven sebet.

– Vízbe nyomom a fejét, míg csak egyet is moccan! Elvágom mind az összes inát!

A porták előtt üldögélő és tökmagot rágó öregasszonyok, a kéményeken fiókáikat repülésre bíztató gólyák, az udvarokon kinyújtott nyakkal csapatosan rohangáló ludak, a part felől brekegés meg muzsikahangok – mindezt összekeveri a kocsi hintázása Juli fejében, aki, mikor gondolatban megint átéli Jani támadását, önkéntelenül megcsóválja a fejét. Nem hiszi, hogy megtörtént. Elhasadt ruháját és a nyakán lévő véres csíkokat kell tanúságul hívnia.

A töltés mögötti löszúton most ők csapnak akkora port, hogy a réten futballozó suhancok az arcuk elé húzzák mezüket.

A DISZ nyaralóháza előtt megint tűz ég. A szélén sztaniolba csomagolt krumpli és hagyma.

Pók Laci ijedten felugrik a nagy nyerítés közepette berobbanó rendőrségi lovas kocsit meglátva. Korsós Jani lassan, nagyokat nyelve feláll.

– Te, nehogy még a végén… – figyelmeztetné a magához térő Juli a rendőrt, de az feltartóztathatatlan.

– Most mutasd meg az erődet! – üvölt Gyula és fejjel nekiront Janinak, aki átesik a tűzön, és még gurul is hármat. Pók Laci a fejét fogja és rohangálni kezd egy másfél méter átmérőjű körben.

– Bocsássatok meg! – mondja feltápászkodva Jani, s igyekszik úgy kerülni, hogy a tűzrakás Gyulával ellenkező oldalán álljon. Támadója nem törődik a derékig érő lángokkal, áthajol fölöttük és Jani arca felé üt. Pörkölődött szőr bűzét érezni. Gyula a pernyét lesöpörve végighúzza karján a tenyerét. Aztán lassan előveszi pisztolytartójából a browningot, felhúzza és a másik feje irányába emeli.

– Így könnyű! – mondja Jani, s most harag váltja fel benne a félelmet.

– Könyörgöm, ne csináld! Megőrültél? – karolja át Juli Gyulát, aki eltolja magától a lányt. De a fegyvert is eldobja.

– Igazatok van. Puszta kézzel foglak kivégezni! – a tűzön átugorva jobb könyökkel ellenfele állába vág. Jani elesik, aztán megrázza fejét, feláll és Gyula szolgálati övét megragadva a földhöz vágja a rendőrt. Gyula gerince nyekken, arcát eltorzítja a meghökkenés és a fájdalom. Ösztönös, önmaga épségét vizsgáló nyújtózását Jani szakítja meg, aki a derekára ugrik, térdeivel összeszorítja azt, és öklével az arcát kezdi ütni. Ez téríti magához Gyulát. Megmarkolja a másik vállát, eltolja magától, majd újra közelebb engedi, de csak azért, hogy lendületet véve felüljön, s a másikat ellökhesse. Jani hátrazuhan. Gyula már fölötte is van, átkarolja a testét, s birkózómozdulattal átdobja saját teste fölött. Jani a ház alá, a betonplaccra érkezik. Gyula feláll, és lassan, ökölbe szorított kézzel közeledik felé.

– Ne csináljátok! Megölitek egymást! Nem ér annyit az egész! – hallja a könyörgő Julit, de nem jut el a lány szavainak értelme az elméjéhez.

– Te… te-te-tee… hé, elég már… – ugrál Gyula mellett Pók Laci, akit a rendőr egy rúgással elintéz.

– Jaj, jaj a tököm! Megrúgta a tökömet! – ordít fel Pók Laci, összecsuklik, és fájdalmában a földet kezdi el kapálni a lábával.

Korsós Jani hátrál, Gyula a ház alá belépve követi. A hátsó oldalt lezáró vasrács előtt ökölvívó alapállás vesznek föl. Jani üt először, ami elől Gyula kitér. Most ő üt. Jani a rácsnak vágódik. Úgy áll föl, hogy nem mer a másik szemébe nézni

Robbanás. Aztán a nyaralóházat megremegtető fémes csapódás. Majd a fekete paripa nyerítése. Aztán csend. Kívül csend, mert még a csárdában is abbahagyja a zenekar a cincogást, de a fejekben morajlanak a fültépő hangok.

A két verekedő végül Juli felé fordul. A lány, kezében füstölgő pisztollyal áll.

– Ez nem játékszer! – mondja Gyula. Elveszi tőle a fegyvert. Felfelé néz, és megtalálja az egyik vascsövön a horpadást, ott pattant meg a golyó úgy, hogy az egész fémszerkezet belerázkódott.

Gyula a karjába temeti fejét. Hosszú ideig áll így. Aztán a tűzhöz megy. Azt kezdi vizsgálni. Odalép hozzá Jani.

– Van itt víz? Mert el kéne oltani, mielőtt elmegyünk. Az a kis krumpli rég elégett már – mondja neki Gyula.

– Hozok a Tiszából – válaszolja Jani készségesen, és egy vödröt felkapva elmegy.

– Ki kell neked, te lány? – kérdi Gyula Julitól, aki leszegi a fejét. – Válaszolj hát!

– Nem tudom.

– Mit nem tudsz?

– Hogy kihez menjek.

– Kit szeretsz?

– Szeretek én sok mindenkit, de…

– De?

– Szerelmes még úgy nem voltam. Azt hiszem.

– Csak bolondítasz minket.

– Nem tehetek róla. Várok, hátha… Aztán, ha nem, egyszer majd csak választok.

– Mikor?

– Egyszer.

Felsistereg a lángoló ágakra öntött víz, hólyagok pukkannak szét.

– Menjünk Jani. Hát ezzel meg mi van? – mutat a földön fekvő Pók Lacira.

– Belerúgtál a…

– Ja, emlékszem. Hát akkor támogasd föl – majd újból a lány felé fordulva:

– Nehéz látnom téged mindennap, és közben nem… nem… Szóval, hogy nem vagy az enyém. Kérem az áthelyezésemet Szalkára.

– Ne kérd!

– Miért ne?

– Maradj itt!

– Hát van… van reményem?

– Nem tudom. De hiányoznál.

Egy madár száll föl az üdülő tetejéről, nem tud kitalálni a magas ezüstnyárfák szétterülő ágai között. Ide-oda csapódik.

– Gyertek ide… – mondja Korsós Jani gyenge, remegő hangon. Gyula csodálkozva néz rá, aztán egy fűszálat felvéve és szétszakítva odamegy.

– Mi van ezzel a bolonddal? – kérdi, de akkor már meglátja a Pók Laci feje alatti vértócsát.

– Istenem! Csak nem én?

Jani elfordítja Laci fejét és széthúzza a haját. Hatalmas lyuk tátong a halántékán.

Ekkor lép oda Juli. Megszédül. Elesik. Hányni kezd.

Bakó Gyula újból hallja a fémen megpattanó golyó alattomos hangját.

– Végünk! Börtönben fogunk megrohadni – mondja Gyula nagyokat nyelve, száraz ajakkal.

Lábukra vezetékek tekerednek, arcukra pókhálók tapadnak. És mindent kitölt a vizeletszag. Talán mert a Lehár Expressz vagontoalettje fölött van a rejtekhely. Vagy más menekülők hagyták itt a nyomukat. Pokoli a hőség. Kinn még egy utolsót perzsel a nyárvégi nap, amit felerősítenek a pályaudvar hatalmas ablakai.

Fulladoznak és szomjasak. Egyetlen ivóvízcsap működik az állomáson. Hosszú sor áll előtte. Veszekednek az emberek, tolakodnak és ingerülten legyezik magukat. Juli a félelmetes rejtekhelyről, a két félelmetes férfi közül lesi a csorgó vizet, mintha a látványtól is felfrissülhetne.

De ekkor Jani unokabátyja, a jegyellenőr visszailleszti helyére a mennyezetből kiemelt panelt, s így már nem lehet kilátni. Teljessé vált a sötétség.