A központi hatalmak 1918 őszén elvesztették a világháborút. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, helyét utódállamok foglalták el. Magyarország független ország lett. A polgári demokratikus forradalom kormánya sikerrel megakadályozta, hogy a frontról hazatérő katonák fosztogató bandákká váljanak és polgárháború alakuljon ki az országban. Az általános választójog és a nemzetiségi egyenjogúság viszont vagy későn jött, vagy nem volt elég – ekkor már nem tudták megakadályozni a történelmi Magyarország felbomlását. Mindenekelőtt azért, mivel a világháború győztes nagyhatalmai jóváhagyták az utódállamok politikusainak területszerzési igényeit és nem vették figyelembe a független, demokratikus Magyarország elemi szükségleteit és érdekeit, ahogy csorbát ejtettek saját meghirdetett béketeremtő elveiken, mindenekelőtt az önrendelkezés elvén. Magyarországot a Monarchia és a történelmi Magyarország északi, keleti és déli utódállamai, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia az Antant egyetértésével és támogatásával megkísérelték egymás között felosztani. Mindenekelőtt emiatt a világháborús vereséget követő évben – Finnországtól Németországon keresztül Törökországig számos országhoz hasonlóan – rendszerváltások és polgárháborúk zajlottak le Magyarországon. Idegen megszálló csapatok törtek előre és foglalták el az ország nem-magyarok lakta területeinek egészét, és színmagyarok által lakott területeinek jelentékeny részét.

Mindezt Szekfű Gyula Bécsben élte át. Levelezéséből nyomon követhetjük, hogy mikor milyen szerepet vállalt, milyen tervei voltak, kikhez és hogyan kötődött. Ezek alapján követem nyomon Szekfű Gyula kérdésfeltevéseinek, szemléletének, csoportkapcsolódásainak és szerepvállalásainak 1918 és 1920 közötti metamorfózisait.

Emberek, mi történt?

Miben reménykedett és mitől tartott Szekfű Gyula 1918 őszén és telén? Október 10-én és 29-én Angyal Dávidhoz, november 14-én pedig Gábor Andornak írott levelei azt tanúsítják, hogy felfogása nem állt távol a Der Staat Ungarn koncepciójától, s A száműzött Rákóczi körüli botránnyal szembeni védekezése során megalkotott konstrukciójától, amit általánosított. Akár a Három nemzedék koncepcióját is beleláthatnánk. Ne tegyük. Inkább figyeljünk az árnyalatokra.

„1849-ben a nemzet Görgeyt kereste bűnbaknak a katasztrófáért, melyet saját maga okozott. Most a mi saját bűneinket: hogy nem volt kormányzás, hogy nem volt hadvezetés, hogy nem volt tisztesség, hogy a háború éveit mindenki gazdagodásra használta, hogy egyszóval morál nélkül harczoltunk – mindezt a bűnt egyszerűen a németek nyakába fogjuk sózni. Mindennek oka lesz a német birodalommal kötött szövetség.”1

A Történeti Szemle „rólam szóló ismertetéséért hálás köszönettel tartozom Tanár Úrnak. Sajnos, a könyvhöz új fejezetet írhatok: a fiú felbontja, amit atyja kötött, az állam lesüllyed a balkánállamok közé. De állam és nemzet életében epizód az, amit mi emberöltők nyomorának nevezünk. – A fő most a bolsevikizmus kikerülése. De akik így tönkre tudták tenni a monarchiát, azok a szociális rendet is tönkre tudják tenni. Csak akkor lesz igazán vége mindennek.”2

„Nem tudom, mennyire készítették Önök a forradalmat, de innen kívülről határozottan úgy látszott, hogy ez megint csak a sovinizmusnak hatványozása lesz, egy újabb kiadása a 49-es forradalmi kormánynak, ismét kurucság stb. Az Est cikkei e tekintetben félév óta felülmúltak minden elképzelhetőt a nemzeti gőg és elzárkózottság érzései felkorbácsolásában. Képzelheti, hogy én nem valami jól éreztem magam, mikor Lovászy lett kultuszminiszter és így tőle függ azon, két hónap óta Angyal Dávidtól megkezdett akció sikere, hogy a pozsonyi egyetemre kerüljek! Azt kezdettől fogva észrevettem, hogy a radikális-szociális elem a régi 48-as politika ezen minden poklokon keresztülment díszpéldányaival nemigen passzol össze. …

Ön azt hiszi, hogy a további fejlődés a régi közjogi ellenzék kizárása felé tart; – én szeretném hinni, hogy igaza van; az általános európai fejlődés is ezt kívánná, de vajon nem lehetséges-e, hogy amint mi a régi művelt világban jó messze baktattunk a »művelt Nyugat« után, most is bármennyire nekirugaszkodunk, a nyugati fejlődést mégsem érjük el, hanem öröklött viszonyaink ismét lehúznak oda, ahonnan talán nem is lehet saját erőnkből megszabadulni: a balkáni államok közé? Csak egy szóval: Német-, Francia-, Olaszországnak legalább 1/3-a, ha nem 1/2-e a lakosságnak szocialista (proletár), – nálunk, Cseh, Oláh, Szerbországokban, … elenyészően csekély.

Hiszi Ön, hogy az a néhány polgári radikális és szocialista a sovinizmusról lemondva uralkodni és kormányozni képes leend? Pláne, ha már kiderült, hogy a területi integritást ők se tudják fenntartani; ha már nem leplezhető, hogy az antant nemcsak Tisza Istvánnak, de Károlyinak és Jászinak is ellensége, amennyire végtére is ezek is csak magyarok; ha mindez kiderül, a soviniszta elemek sietni fognak Önöket a süllyedő hajóból kivetni és jobb felé koncentrálódni, amely esetben Önök ellen az antiszemita jelszót is fel fogják használni. Ezen gondolatmenet szerint magam személyére nézve a helyzetet kilátástalannak találtam, – Ballagi Aladár kormányának én nem szolgálhatok (…) eddig úgy gondoltam, hogy valami kis privát állást szerzek itt (valami népkönyvtári tisztséget ajánltak), s abban várom meg a B[allagi] A[ladár]-éra bukását. Arra is gondoltam, hogy vagy német lapnak leszek levelezője osztrák és magy[ar] viszonyokra, vagy a megalakulandó (?) kath.[olikus] lapnak osztrák és német viszonyokra…

Azt kérdi, hogyan szeretnék hazakerülni? Úgy, hogy ne Balkánországba menjek, hanem Európába. Köztársaságba nagyon szívesen, de európai, akár szociális köztársaságba, csak nem balkáni türelmetlenséggel telítettbe, ahol a gondolatot vagy megfigyelés közlését egy császár helyett (kinek úgyis annyi egyéb dolga van) 50–60 »demokrata« cenzúrázná. Ön úgy véli, hogy az új Magyarország nem ilyen lesz. Kívánom, hogy igaza legyen. S ha igaza van, akkor szívesen megyek haza akármilyen állásba, csak valahogyan megéljek és folytathassam dolgaimat (…) mikor különösen nagy a bátorságom és önérzetem, olyan Schöpflin-féle »literärischer Beirat« állás merül fel előttem. (…) Ez a nép sem a nagy, sem a kicsiny dolgokban még mindig nem ébredt fel – még sok desillusiója lesz (…) Dick Manó biztatására, hogy írjak valamit, mozgásnak indult az eszem és tán lehetne egy füzetfélében megmagyarázni a magyaroknak, mi történt. Ilyenformán: »Emberek, mi történt?« A régi világ elmúlt, de az újat a réginek hagyatékától megterhelve kell megcsinálnunk. Mi ez a régi hagyaték, melytől nem fogunk szabadulhatni? Államnemzet – kultúrnemzet stb. (…) ilyen könyvvel megkönnyíthetném sok becsületes embernek az átmenetet, másrészt pedig a helyes, antisovinisztikus társadalmi belátást terjeszthetném. Máskor viszont: minek írni? a jövő nem a kis agrárnépek kezében van. (…) Önök úgy kezdték meg a forradalmat, mint a németség ellen irányuló akciót. És most 2 hét múlva: a német vezet a forradalomban is, mi pedig sántikálunk utána, mert most is csak ő az egészséges, erős férfi, mi pedig kis beteges gyermek. A francia forradalom óta a berlini szociális forradalom a világ leghatékonyabb eseménye…”3

Földi Mihály november 17-én a Pesti Naplóban azok között említette Szekfű nevét, akik az egyetemről hiányoznak.4 Hatvany Lajos a Pesti Napló november 26-i számába hosszú cikket írt Bajok és gondok címmel. Ebben a tudomány és a forradalom viszonyával is foglalkozott és egyértelműen kiállt Szekfű mellett:

„Forradalom nem lehet a tehetségtelenség igazolása, hanem éppen ellenkezőleg, csakis az elnyomott tehetségek érvényesülése. De a jóhiszemű, tehetséges szorgalom és az eltökélt, szívós akarnokság munkái közt nehezen megkülönböztethető árnyalatkülönbségek vannak. Ezekben az árnyalatkérdésekben csakis minden szakmának bennfentesei lehetnek a bírák. Ezért tölt el néminemű nyugtalansággal, midőn Juhász-Nagy Sándor államtitkár (…) kijelenti, hogy ma az Akadémiáról még csak mint egyszerű polgár nyilatkozik, de rövid időn belül bíró is lesz. Már pedig az Akadémia kérdése, ami szorosan kapcsolatos az egyetem kérdésével, sokkal szövevényesebb kérdés, semmint a mai egyszerű polgár rövid időn belül, mint bíró nyilatkozhatnék felőle. Ehhez hosszú évek sem elegendők. Aki csak legkevésbé is benne él a magyar tudományos életben – amit a radikális és szocialista pártokon kívül egyetlen magyar párt sem cselekedett – az bizonyára tudni fogja, hogy a tudomány kezdete és vége: a tudományos szabadság. S ha a nagyhevű, kitűnő Nagy György szemére akarja vetni az Akadémiának, hogy a tudományos és művészi szabadságot mindmáig mily egyoldalúan kezelték szűkkeblű Berzeviczyék, ám tegye, jól teszi. De akkor tessék csattanós példákra hivatkozni. Csak ne Szekfű könyvére, az Akadémiának sok év óta egyetlen érdemére, mely a Thaly-féle túlbuzgó, fanatikus Rákóczi-kultusszal szemben először hallatta az elfogulatlan tudománynak talán kissé rideg, de soha nem igaztalan szavát. Különben Szekfű aligha maradhat Ausztriától való elszakadásunk után a bécsi levéltárban, mert a magyar levéltárban érdemel díszhelyet, s az egyetemen és az Akadémián és mindenütt, ahol tudósnak helye van (…) Mert a köztársaság, szabadság nem kezdheti munkáját gondolatelfojtással. S ha az Akadémia régi dilettánsait kivetjük, ami jó és helyes –, mert hiába esküdtek fel az urak a Nemzeti Tanácsnak, azért a megújhodott politika mellett az iskola, egyetem s általában a tudomány maradtak e hazában a reakció utolsó mentsvárai – vigyáznunk kell, hogy a tisztító munkában ne vessük ki a búzát a pelyvával…”5

Hatvany Lajos még aznap baráti kézszorítását küldte Szekfű Gyulának:

„Ön a mai nappal véglegesen rehabilitálva van. Hála érte a magyar sajtónak, mely elrontotta a dolgot, s most jóvátette. Mindazon lapok, melyeket kértünk, (a P[esti] H[írlap] kivételével) leközölték a manifesztumot. … Hogy ma este mit üvölt a Magyarország… mindegy. Egyre kérem Önt. Ne köszönje meg nekem a fáradságomat… az ügyben. Ha Ön tudná, mennyire szívesen tettem mindent, milyen hittel az Ön jövőjében, tollában és hivatásában: akkor nem fog megbántani azzal, hogy egy szót is ejt a dologról. Én csak arra kérem, tartson meg barátságában s higyjen éppúgy Önmagában, mint ahogy én hiszek Önben – e csúfosan visszamaradt, szegény, szomorú, drága ország közepén.”6

Szekfű nagyon megköszönte, hogy Hatvany megvédte őt:

„Ma reggel … megkaptam Riedl Frigyestől a Pesti Napló nov. 26-iki számának rólam szóló cikkét. Okosan és finoman kifejezett energikus védelmezése az én politikusok labdájává tett személyemnek, érette meleg hálát érzek Ön iránt. – Mi lesz velem, nem tudom, rosszabbul tán alig fog menni sorom, mint ahogyan eddig ment. De most is, később is, szívesen rendelkezésükre állok Önöknek az utolsó mentési akczióban: megmenteni e tönkrement országot a balkáni kultúrától.”7

Egyúttal vállalta, hogy cikket ír az Esztendő számára a bécsi levéltár kérdéséről. A cikket néhány nap alatt el is készítette. „Előbb egy hosszú cikket írtam Hatvany Lajos felszólítására az Esztendőnek a levéltárról, most pedig az egész levéltári likvidálás az én nyakamba szakadt és folyton memorandumokon kell kínlódnom, úgy hogy a könyvünkre egyelőre nem is gondolhatok. A hivatali jövő is sok gondot okoz, az otthoni szervezetlenség miatt még nem látok világosan.” – írta Dick Manónak.8 Írásában ismertette a Bécsi Házi, Udvari és Állami Levéltár létrejöttét, kutatástörténetét, levéltári egységeinek forrásértékét, jelentőségét a magyar történettudomány számára. Érintette a kortörténeti források kutathatóságának jelentőségét, a kutatási szabadság kérdését. A forradalom vívmányának tartotta, hogy megszüntette a kutatásra kiadott iratok előzetes cenzúráját, amivel megszabadította a bécsi levéltárakat a dinasztikus presztízsvédelem terhétől, az adminisztratív főhatóságok igájától. A kutatási szabadság maradéktalan érvényesülése és a levéltári források megóvása a közös levéltárak felszámolásának előfeltételei. A forrásanyag döntő részét alkotó, organikusan keletkezett birodalmi hatósági állagok váljanak a Monarchia utódállamai közös tulajdonává. Ahelyett, hogy nemzeti szempontok szerint felosztanák. Bízott benne, hogy az I. Ferdinánd uralkodásától 1848-ig tárgyi alapon kialakított Hungarica osztály, a Kossuth Levéltár (az 1848– 1849-es magyar minisztérium) és Albrecht főherceg 1851–1860 közötti magyarországi kormányzóságának iratanyaga hamarosan Budapesten áll majd a magyar kutatók rendelkezésére.9 A cikk nem jelent meg. Nem tudjuk, hogy miért: vajon Szekfű nem küldte el, vagy Hatvany állt el a közléstől.10

Szekfű a „könyv” tervét a békekötéssel kapcsolta össze: „A könyvet (…) feltétlenül meg fogom írni, csak a békekötést kell kivárni. Szerintem egyetlenegyről hajlandók otthon megfeledkezni: az, hogy megvert nép vagyunk, akinek a békét diktálják. Ezt még otthon sokan nem látják, ez az oka, hogy a felfogás és a munkálkodás nem elég reális. Már pedig én csak reálisan akarok és tudok írni, be kell tehát várni, míg a példátlanul szigorú béke meghozza az emberek fogékonyságát a véres valóság iránt. – Ez a legközelebbi jövő, mely csak lassan fog javulni. Minden helyes, radikális törekvésnek ez lesz az akadálya: hogy mi megverten az ellenség parancsait leszünk kénytelenek végrehajtani. Mert az ellenség imperialista.”11

Helyzetek és szerepek

Szekfű Gyula neve – a közoktatásügyi népbiztosság iratának tanúsága szerint – 1919. április 10-én egy megírandó történelmi materialista történeti vezérkönyv szerzői sorában szerepelt.12 A Pester Llyodból azt is tudjuk, hogy a közoktatási népbiztos 1919. május 17-én Szekfű Gyulát a budapesti egyetem bölcsészeti karára a történeti segédtudományok tanárának nevezte ki.13 Babits Mihály huszonkét év távlatából pedig úgy emlékezett Szekfű 1919 májusi helyzetértékelésére, hogy a kommün túljutott a válságon és fenn fog maradni.”14 1919. szeptember elején viszont Szekfű Gyula Angyal Dávidnak, a bölcsészettudományi kar dékánjának írt leveleiben magyarázta el, hogy mit miért tett és nem tett a kommün alatt. Annak érdekében, hogy az egyetem igazolóbizottsága ne vonja meg a venia legendit tőle. Erőfeszítéseit siker koronázta. Akkor és annak ellenére, hogy az egyetem rektora 1919/1920-ban Ballagi Aladár volt, Szekfű neve nem szerepelt a nem igazoltak listáján.15 Holott Marczali Henriket – mondvacsinált okokból – előbb szabadságolták, majd nyugdíjazták, Babits Mihály és Fülep Lajos előadói jogát pedig megvonták.

Mi magyarázza Szekfű Gyula 1919-es politikai metamorfózisait? Vajon a Tanácsköztársaságtól kapott megbízatásait politikai mimikri, helyzetváltozások véletlen sorozata, vagy a levéltári likvidáció munkálatainak biztosítása miatt vállalta el? 1919 szeptemberében azt állította, hogy megbízatásait a levéltári likvidáció érdekei és feladatai, tehát nemzeti érdek miatt nem utasította vissza, de valamennyit elszabotálta. Azt, hogy nem élt velük, hiszen ideje túlnyomó részét Bécsben töltötte, elfogadhatjuk. Ám érdemes hozzátennünk, hogy Szekfű egzisztenciálisan bizonytalan helyzetbe került a bécsi közös levéltárak megszüntetésével, ezért rá volt utalva arra, hogy valamilyen állása legyen Magyarországon.16

1918. november közepén Budapesten Fraknói Vilmos elnökletével jórészt múzeumi szakemberekből külön bizottság alakult a bécsi közös gyűjtemények felszámolásának szakmai koordinálására.17 Szekfű 1918. november 30-án a bécsi Házi, Udvari és Állami Levéltár magyar anyagának összeírására kapott megbízást.18 Ám hivatali státuszát és besorolását 1919 júniusáig nem rendezték. Azért, mivel Budapesten nem tudták eldönteni, hogy a bécsi levéltári felszámolást végző levéltárosokat a külügy- vagy kultuszminisztérium, netán a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal állományába sorolják. 1919 januárjában a korábbi közös külügyminisztériumi osztályfőnök, Gratz Gusztáv ajánlásával Drasche-Lázár Alfréd külügyi államtitkárhoz fordult és külügyi állományba vételét és szolgálati ideje alapján jogosult hivatali előléptetetését kérte. Hangsúlyozta, hogy a levéltári likvidáció befejezése után valamelyik budapesti tudományos közgyűjteménybe, az Országos Levéltárba vagy a Nemzeti Múzeumba kíván kerülni.

„Családi vagyon híján én tudományos és irodalmi törekvéseimet egyedül a fizetés nyújtotta szűk keretekben realizálhatom, ezek pedig most, 36. életévemben a VIII. fizetési osztályban annyira szűkek, hogy intenzívebb tudományos munkára és kulturális életre alig terem.”19

Jászi Oszkár naplóbejegyzéséből tudjuk, hogy Jászi 1919. március 17-én a külügyminisztériumban Hodinka Antallal és Szekfű Gyulával a közös levéltári iratok szétválasztásáról tárgyalt.20 A minisztertanács 1919. március 20-án döntött arról, hogy három közös levéltári alkalmazott, köztük Szekfű Gyula, átkerül a külügyi apparátusba. Közvetlenül azután, hogy a Vix-jegyzék teljesíthetetlen követelései miatt úgy határozott, hogy lemond és a hatalmat a szocialistáknak átadja. A minisztertanácsi határozatot két és fél hónappal később, 1919. június elején immár a Külügyi Népbiztosság hajtotta végre, s állapította meg Szekfű hivatali besorolását, határozta meg fizetését és pótlékait.21

A levéltári likvidáció komoly, elmélyült, összetett tudományos és diplomáciai feladat volt, ami a levéltárosok, így Szekfű számára sokáig egzisztenciális bizonytalansággal társult. Az újabb budapesti kormányváltást legitimnek tekintették. Szekfű előterjesztést írt a Külügyi Népbiztosságnak, amelyben hangsúlyozta a levéltári felszámolás fontosságát és a személyi folyamatosság szükségességét, és letette az esküt a Tanácsköztársaságra. Lojalitását és bécsi jelenléte nélkülözhetetlenségét azzal is alátámasztotta, hogy ő és Eckhart Ferenc a volt közös külügyminisztérium politikai levéltárában rendszeresen kutatásokat végez a Tanácsköztársaság bécsi követe, Bolgár Elek számára. Május végére Szekfű és Stokka Tankréd elkészítette a Házi, Udvari és Állami Levéltár anyagának leírását. Június elején a levéltárosok arra tettek kísérletet, hogy Budapesten meggyőzzék a Tanácsköztársaság hatóságait az akkor esélyesnek látszó osztrák-magyar levéltári egyezmény fontosságáról. Erre a feladatra Szekfű látszott alkalmasnak, hiszen májusi egyetemi tanári kinevezése mutatta, hogy az új kormányzat tudományosan nagyra értékeli. Ehhez társult, hogy jó kapcsolatokat ápolt Fenyő Andor mérnökkel, a Tanácsköztársaság bécsi gazdasági megbízottjával, aki Szekfű magyarországi levelezését az akadozó, lassú postai forgalom és a cenzúra megkerülésével bonyolította és lehetővé tette, hogy júniusban Szekfű Budapestre utazhasson. Ott Szekfűt Niklai Péter, a Tanácsköztársaság májusban kinevezett levéltárügyi megbízottja, A száműzött Rákóczi-botrány idején Szekfű egyik védője szívélyesen fogadta. Miután Bécsbe visszatért, Szekfű mindent megtett annak érdekében, hogy Niklai megkapja a beutazási engedélyt Ausztriába a levéltári szerződés megkötésére. Ekkor ugyanis azzal számolt, hogy a Tanácsköztársaság konszolidálódik és huzamos ideig fennmarad, amit Angyal Dávidnak július 7-én írt levele is alátámaszt:

„Itt meglehetős nyugalom van, kivéve, hogy folyton »leleplezések« kommunista puccskísérletekről. Magyarok ell[en] egy kis elkeseredés. – Dolgozom az újkori kapit[alizmus] történeten, úgy h[ogy] az szükség esetén egyet[emi] előadás is lehessen. De mindenre idő kell, ilyen kutyafuttában nehezen lehet valamit csinálni. Nagyon várom jövetel híreit, legjobban Fenyő útján érkezhetnek meg levelek.”22

Niklai Budapesten Magyar Történetkutató Intézet felállítását kezdeményezte, amit Fogarasi Béla, a Közoktatásügyi Népbiztosság tudományos osztályának vezetője megakadályozott. Erre Niklai kidolgozta egy Levéltárosképző Szakfőiskola tervét, amiben Tagányi Károly és Szekfű Gyula támogatta. Niklai egyeztetett Szekfűvel az ősszel induló kurzus főkollégiumainak témáiról, tanárként Szekfű mellett még számított Angyal Dávidra, Fejérpataky Lászlóra és Tagányi Károlyra. Marczali Henrikkel is rendszeresen konzultált. Holott felettesei addigra az egyetemről eltávolították Angyal Dávidot, a Nemzeti Múzeumból pedig Fejérpataky Lászlót. Niklai körül olyan szakmai tanácsadó kör alakult ki, amelynek tagjaihoz Szekfű is kötődött. Ezért nehezen hihető Szekfűnek az egyetemi igazolási eljáráson hangoztatott védekezése, hogy a levéltáros-képzésben csak névlegesen vállalt volna oktatási feladatokat. Szekfű budapesti tartózkodása idején elkerülte az egyetemet. Viszont a Külügyi Népbiztosságon kijárta magának, hogy foganatosítsák külügyi levéltárnoki kinevezését, és visszamenőleg megállapítsák illetményeit és pótlékait. Emellett Niklai segítségével megpróbálta szalonképessé tenni a kegyvesztett Fraknói Vilmost és Angyal Dávidot.23

Fraknóit valamelyest sikerült elfogadtatnia, Angyal Dávidot annál kevésbé. Az osztrák-magyar levéltári egyezményt nem sikerült megkötni, a Tanácsköztársaság pedig megbukott. Augusztus 25-én Szekfű Gyula feljegyzést készített a bécsi levéltári felszámoló hivatalnokok Tanácsköztársaság alatti tevékenységéről.24 Ez, ahogy 1919. szeptember 4-i, a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara dékánjához, Angyal Dávidhoz írott hivatalos levele, az ellenforradalom politikai igazolásainak processzusához kapcsolódott. Ebből megismerhetjük, hogy ő hogyan láttatta a Tanácsköztársaság alatt vállalt szerepeit.

Önigazolás

„Éppen most értesülök magánúton arról, hogy a bölcsészeti kar bizottságot alakított a tanácskormány által történt egyet[emi] kinevezések dolgában. Mivel a tanácskormány engem is kinevezett »egyet. tanítóvá«, s mivel ezen ügyem közelebbi körülményei bizonyára nem ismeretesek, bátor vagyok róla a következő sorokban felvilágosítással szolgálni, azon kéréssel, e soraimat szíveskedjék Méltóságod, ha jónak látja, a bizottság tagjaival, valamint mindenkivel közölni, aki ügyem iránt objektíve és előzetes rosszhiszeműség nélkül érdeklődik.

Kinevezésemről én utólag, a Pester Lloydból értesültem. Előzőleg sem a kinevezés szándékáról, sem előkészületeiről nem volt tudomásom. Minden ezzel ellenkező állítás, ha felmerülne, gonosz hazugság. Mint utólag megtudtam, a kinevezést a közoktatásügyet vezető litteratus kommunisták a szocialistákkal szemben vitték keresztül, akik eddigi történelmi működésem alapján (Szent Istvánról való felfogásom a »Magyar Állam«-ban!) engem mint nemzeti és konzervatív írót elleneztek. Végül kompromissum útján a tört. segédtudományok tanszékére, a már meglevő tanszék mellé, neveztek ki, hogy ott ne legyen alkalmam politikai történetet előadni. Szabad véleménynyilvánítás idején ilyen bizalmatlanságról tanúskodó, megszégyenítő kinevezést annál kevésbé fogadtam volna el, mivel éppen a segédtudományokban nem tartom magamat szaktudósnak. Hogy azonban nem protestáltam, ezt és egész magatartásomat itteni hivatalos munkám, a bécsi levéltári likvidálás ügye szabta meg. Dékán Úr és a Karnak többi levéltárakban ismerős tagja igen jól tudja, mekkora hazafias és tudományos érdek fűződik a bécsi levéltárakhoz, melyeknek a dualisztikus monarchiában paritásos birtokosai voltunk. A magyar érdekek védelme a tanácskormány alatt, Károlyi Árpád volt igazgatónk irányítása alatt reám, azután, a közös pénzügyi levéltárra nézve Eckhart Ferencz kollégámra maradt. A tanácskormánytól támogatást nem várhattunk, ennek közegei pl. muzeális dolgokra nézve kijelenték, hogy a bécsi likviditás mellékes dolog, mert úgyis tanácskormány lesz Ausztriában is, s akkor mindegy, kinek kezén van az anyag. Ha tehát mi helyünket elhagytuk volna, a tanácskormánytól behelyezendő új emberek az ország jogait nyugodt lélekkel feladták volna. Így mi hazafias kötelességből helyünkön maradtunk. Nem sokkal kinevezésem után sikerült elérnünk, hogy az osztrák levéltári igazgatóság hajlandónak nyilatkozott a magyar állammal külön, ennek jogait biztosító szerződésre lépni. Államszerződés kötésére nekünk, hivatalnokoknak nem lévén meghatalmazásunk, kénytelenek voltunk a budapesti kormány levéltári exponenseihez fordulni. E feladatra én látszottam legalkalmasabbnak, mint akinek a tanácskormány előtt, a kinevezésből következtetve, bizonyos tekintélye lehetett. Így én bécsi kollegáimmal való megbeszélés után Budapestre utaztam, ott a levéltárak politikai megbízottját, Dr. Niklai Pétert és az új orsz[ágos] főlevéltárnokot, Dr. Tóth-Szabó Pált a helyzetről felvilágosítottam, úgy hogy Dr. Niklai megígérte, hogy a reánk nézve kedvező szerződés megkötésére meghatalmazásokkal felszerelve Bécsbe fog jönni. Ilyen viszonyok közt én egyet[emi] kinevezésem ellen a levéltárügy sorsának veszélyeztetése nélkül nem protestálhattam. Ellenkezőleg, az akkori egyet[emi] referensek előtt szóbelileg hajlandónak nyilatkoztam a likvidálás befejeztével az egyet[emi] üzemben részt venni. De sem a felajánlott egyet[emi] tanári fizetést el nem fogadtam, sem az akkori dékánnál kinevezési dekrétumom átvételéért nem jelentkeztem (a dekrétumot soha nem is láttam), sem az egyet[emi] esküt le nem tettem. Viszont a külügyi népbiztosságon kieszközöltem, hogy non obstante egyetemi kinevezés, továbbra is külügyi levéltárnok maradjak. Úgy hiszem, ott a vak is láthatta, hogy nem akarok egyet[emi] tanár lenni. Viszont Dékán Úrral tán discretio törése nélkül közölhetem, hogy Bleyer Jakab professzor előtt négyszemközt formálisan kijelentém, hogy a tanácskormány alatt egyet[emi] tanár nem leszek, sőt többé vissza nem térek Budapestre. Bleyer professzor úr Dékán Úrnak bizonyára szíves lesz közelebbi felvilágosítással szolgálni. A levéltári ügy továbbfejlődése nem tartozik ide. Elég az, hogy az osztrákok Párisból jó híreket hallván, csakhamar megbánták különszerződési ajánlatukat, s Niklainak beutazási engedélyt nem adtak azon ürüggyel, hogy ő – veszélyes kommunista izgató! Így a szerződést fáradozásaim daczára, nem tudtuk megkötni, s ma a végleges st.-germaini béke szerint úgy látszik, hogy korábbi jogainkat ezen, értékben a vatikánival versenyző, anyagban azt felülmúló levéltárakra elvesztettük. De hogy itt minő eminens hazafias érdekben fáradtunk, s azért minő engedményekre valánk kötelezve hivatali szempontból a tanácskormánnyal szemben, bizonyítja az, hogy a tanácsuralom vége felé, mikor a népbiztosoknak leteendő hírhedt hivatali esküről volt szó, maga Bethlen István gróf, a szegedi kormány bécsi megbízottja utasított minket, bécsi levéltárnokokat Károlyi Árpád előterjesztésére, hogy feltétlen helybenmaradásunk, hazafias érdek lévén, szükség esetén még az illető esküt is letegyük. A gróf Úr ezen utasítását Eckhart kollégám Dékán Úrnak kívánatára megmutathatja, ugyanő további részletekkel is szolgálhat, melyeket azonban, mint az eddigi levéltári vonatkozásokat is, kérek bizonyos hivatali titok alatt kezelni. Budapestről visszatérésem egy nappal halasztódott, mivel az egyet[emi] referens sürgősen véleményemet óhajtá a Niklai úrtól komolyabb ügyre méltó buzgalommal kidolgozott levéltárnokképző intézet tervezetét illetőleg, melyben ő engem több egyetemi tanár, így Dékán Úr, Fejérpataky, esetleg Áldásy professzorok mellett szándékozott alkalmazni. Meg lévén győződve mindezek hiábavalóságáról, szóbelileg csatlakoztam Dr. Niklai nézeteihez, s a levéltári likvidálás dolgát elintézve siettem vissza Bécsbe. Nem kell megjegyeznem, hogy valódi szándékaimról a terror miatt Bleyer professzoron és Dr. Horváth János Eötvös-Collegiumi tanár kedves barátomon kívül senkinek se szóltam. Úgy vélem, Dékán Úr ebből látni fogja, hogy magamat egy pillanatig sem tartottam egyet[emi] tanárnak, s eszem ágában sem volt az autonomiájától megfosztott egyetemen a tanácskormány dokrinérjeitől megszabott tudományt tradálni. Azon tisztelet, mellyel Dékán Úr személye iránt viseltetem, könnyűvé teszi nekem mindezek előadását, hogy Dékán Úr ez ügyben teljesen világosan lásson és ügyemben rendelkezhessék. De nehéz volna nekem, aki egy Károlyi Mihály pártjától üldöztetve tudományos függetlenséggel hirdettem Szent István és Széchenyi organikusan fejlesztő, konservatív irányához való visszatérésünk szükségességét, most formálisan védekeznem a bolsevizmus vádja ellen egyetemi bizottság előtt! Bizony nem tudom, el tudnám-e magamat arra határozni! Ha valakinek, úgy nekem fájna, ha ugyanaz a kar, melynek hálás vagyok, elhinné rólam, hogy autonomiája ellen voltam. Talán annyira fájna, hogy védekezni sem tudnék, nem akarnék. – Videant consules! Bátor vagyok azonban remélni, hogy ez ügy további nyilatkozat szüksége nélkül befejezéshez fog jutni.”25

A hivatalos levél mellé kísérőlevelet is küldött, amely másnapról, szeptember 5-éről keltezett:

„Igen kérem, intézze el Tanár Úr ez ügyet anélkül, hogy énnekem tovább kellene mosakodnom, mert valóban annyira undorodom a B[allagi] A[ladár]-ék előtt mosakodástól, hogy aligha tenném meg. S ha igen, a kihallgatásnál olyan botrány lenne – kissé elkeserítő, hogy én mosakodjam olyanok előtt, kik nyugodtan tanítottak autonomiájától fosztott egyetemen is. – Viszont ha venia legendit ily szégyenletesen elveszteném, többé nem mennék haza (…) Úgy hiszem, Fogarasiék azért neveztek ki, mert elfogadtam a tört[éneti] vezérkönyvük egy részének írását. Ezt mindjárt ápr.-ban fogadtam el azért, mert hivatalos felszólításukban közölték, hogy részt vesz benne Heinlein és Hóman is. Így nem volt okom el nem fogadni annál kevésbé, mert tudtam, hogy tört[éneti] materializmust, amit kívántak, maguk sem ismerik (Rákóczimat úgy emlegették, mint tört. mat. művet!) s így írhatok, amit akarok. Pesten aztán megtudtam, hogy Hóman és Heinlein nem vesznek részt, olvastam a nyomtatva megjelent éretlenségeket, s természetesen ettől kezdve csak mondtam (és egy felszólításukra írtam), hogy csinálom, de valóban nem csináltam a munkát.”26

Szeptember 16-án ismét írt Angyal Dávidnak:

„(…) Az én kinevezésem leírását a Tanár Úrtól megjelölt kihagyásokkal, s egyúttal a történelmi vezérkönyv dolgával kibővítve újra leírtam, s itt küldöm. Továbbá küldöm még Bethlen levelének Károlyi úrtól, a czímzettől hitelesített másolatát. A leírást Heklernek [Antal] is elküldtem, akinek végtelen korrekt és jóindulatú egyénisége Tanár Úr mellett egyetlen bizakodásom. Mert illúzióim nincsenek. Le kell számolnom azzal, hogy abban az országban én számomra nem hagynak többé helyet és méltó munkakört. A folytonos gyűlöletkitörésekre nem felelhetek folytonos de profundisokkal, s el kell magamat határoznom, hogy – elváljunk. Ha a venia legendit ily szégyenletesen elveszik tőlem, s besoroznak Kun Béla czinkosai közé, körülbelül bizonyos, hogy levéltári állásomat sem tarthatom meg. S akkor: arme Laute müssen wandern. Minden tehetségtelen és gonosz stréber fellélegezhetik otthon: ettől végre megszabadultunk. Hogy hova fordulok, nem tudom, de szerencsére nincs családom, s valahogyan megélek, de azt tudom, hogy többé magyarul nem fogok írni. – A vezérkönyvről tán Tanár Úr is megemlíthetné, hogy többször beszéltem róla, s eszem ágában sem volt tört. mater. szellemben készíteni.! Megírtam volna gazdaság- és közigazgatástört. szempontból, s ha a felülvizsgálatnál nem fogadják el, ez az ő dolguk lett volna. (…) Horváth szívesen megy tanúskodni rólam –, hogy Bleyer most hogyan gondolkodik, nem tudom, a politika nálunk még eddig kivétel nélkül minden embert megváltoztatott. E pontban nem táplálok illúziókat. A további lépésekre nézve kérem Tanár Urat, ha valamire szükség van, szíveskedjék üzenettel vagy telefonon testvéremet, Sz. Ignáczot, a Szt. Imre budai prefektusát (…) magához hívatni, ugyancsak ő fogja megtenni azon lépéseket, melyeket jónak fog látni B[allagi] A[ladár]-ék paralizálására egyházi körökben. Szomorú viszonyok, képzelem, mennyire szenved Tanár Úr is az állandó feszültségben. Mennyire szeretnék már dolgozni, igazán dolgozni, nem ilyen piszkokról tárgyalni. Egy kis fogalomtisztázó füzeten gondolkozom régóta, hogyan kerültünk be a bajba és mi tulajdonképpen a bajunk.”27

Angyal Dávid igyekezett megnyugtatni Szekfűt:

„Az ön irata igen szép és jó hatású lesz. Bleyerre nézve megnyugtathatom. Tegnap hallottam Heklertől, hogy ő ön mellett van és ajánlja, hogy beszéltessük Petz Gedeont Ballagival, hátha megnyerhetné. Kedves öccse beszéljen Wolkenburg és Lukcsics theologusokkal, vagy Lukcsics helyett azzal, ki idén prodékán lesz. Akkor, reménylem, nem fogják öntől megvonni a venia legendit. Hogy a karban és a tanácsban minden lehetőt megteszek, ez iránt nyugodt lehet. Hekler is mellettünk. Bleyer nem jár el az ülésekre. Bár én is elmaradhatnék róluk. A közoktatási ügyeket még nem lehet egyenlőnek fogni fel a pénzrablással és a gyilkossággal! De ha mérsékelni akarok, keveset érek el. A [kari] tanácsban alighanem semmit.”28

Horváth János 1919. szeptember 20-án számolt be röviden barátjának Szekfű Ignáccal Bleyer Jakabnál tett látogatásuk eredményéről:

„Ált[alános] benyomásom az, hogy nincs mitől félni, s rendben, simán, sőt az önérzet sérelme nélkül mehet végbe az ügy. Bl[eyer] ma is ugyanaz a kiváló férfiú, aki volt. (…) Bl[eyer] tanácsát én is helyeslem: 1.) jó volna lejönnöd; 2.) minden áron hazatörekedned.”29

Horváth János helyzetmegítélése helyesnek bizonyult: Szekfű Gyula neve nem szerepelt a nem-igazoltak között.30

RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK

Babits Mihály, 1919.: Magyar költő kilencszáztizenkilencben. In: Babits Mihály, 1978. I. 646–667. http://epa. oszk.hu/00000/00022/00270/07974.htm

Babits Mihály, 1978.: Esszék, tanulmányok. Összegyűjt, gond, utószó és jegyz. Belia György. I–II. Szépirodalmi, Budapest. (Babits Mihály művei)

Babits Mihály, 1980.: Beszélgető-füzetei, 1938. Gond. Belia György. Szépirodalmi, Budapest.

EKK: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár.

EKL BK.: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Levéltár. Bölcsészkari Iratok.

Ember Győző, 1979.: Szekfű Gyula 1918-ban írt cikke a bécsi levéltárakról. Levéltári Közlemények, 2. 311–323. http://mol.arcanum.hu/digilib/a101002.htm?v=pdf&a =pdfdata&id=50&pg=0&l=hun

Földi Mihály, 1918.: Tudomány és tudományegyetem. Pesti Napló, november 17.

Hatvany Lajos, 1918.: Bajok és gondok. Pesti Napló, november 26.

Hatvany Lajos, 1964.: Emberek és korok. Regényes korrajzok, naplók, cikkek. Vál, s. a. r.: Belia György. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. I–II.

Jászi Oszkár, 1991.: Válogatott levelei. Összeáll, jegyz: Litván György –Varga F. János. Magvető, Budapest.

Jászi Oszkár, 2001.: Naplója 1919–1923. S. a. r. Litván György. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

Litván György, 2003.: Jászi Oszkár. Osiris, Budapest. (Millenniumi magyar történelem. Életrajzok)

MTAKK: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár.

Németh László, 1987.: Utolsó kísérlet. Magvető és Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest. I–II.

OL: Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár.

OSZKK: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár.

Ress Imre, szerk., bev., 2008.: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926). Magyar Országos Levéltár, Budapest.

Ress Imre, 2011.: Szekfű Gyula, a levéltárnok 1918– 1919-ben. In: Ujváry Gábor, szerk, 2011. 76–97.

Szekfű Gyula, 1920.: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Élet Rt, Budapest.

Szekfű Gyula, 1955.: Az értelmiségiek átállása a felszabadulás idején. Csillag, 1633–1639.

Szekfű Gyula, 2001.: Szekfű Gyula. Vál., bev. Dénes Iván Zoltán. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. (Magyar Panteon 10.)

Ujváry Gábor, szerk., 2011.: A negyedik nemzedék „és ami utána következik”. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében. Ráció Kiadó, Budapest.

JEGYZETEK

1. Szekfű Gyula (Bécs, 1918. okt. 10.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805.

2. Szekfű Gyula (Bécs, 1918. okt. 29.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805.

3. Szekfű Gyula (Bécs, ? október 14., értelemszerűen: 1918. nov. 14.) – Gábor Andornak, MTAKK Ms 4492/168–175.

4. Földi Mihály, 1918. Vö. Jászi Oszkár, 2001. 21, Litván György, 2003. 131–163.

5. Hatvany Lajos, 1918. Vö. Hatvany Lajos, 1964. II. 115–226, 283–324.

6. Hatvany Lajos (kedd este [Budapest, 1918. nov. 26.]) – Szekfű Gyulának, EKK G 628.

7. Szekfű Gyula (Bécs, 1918. nov. 28.) – Hatvany Lajosnak, MTAKK Ms 391.

8. Szekfű Gyula (Bécs, 1918. dec. 14.) – Dick Manónak, OSZKK Lr.

9. Ember Győző, 1979, http://mol.arcanum.hu/digilib/ a101002.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=50&pg=0&l=hun; Ress Imre, 2011. 83–84; Ress Imre, bev, szerk, 2008. 1–58, kül. 41–52.

10. Ress Imre, 2011. 83–84. Vö. Ress Imre, bev, szerk, 2008. 1–58, kül. 41–52.

11. Szekfű Gyula (Bécs, 1918. dec. 14.) – Dick Manónak, OSZKK Lr. A levéltári likvidálásról: Ress Imre, bev, szerk, 2008, Ress Imre, 2011.

12. „Két kötetes kézikönyv kötetenként 20–25 ív terjedelemben tanerők számára – egy kisebb terjedelmű tankönyv a tanuló ifjúság számára. Praehistoria 2 ív – Varjasné [Varjas Sándorné?]. Ókor. Keleti népek, 2 ív – Pitkó, esetleg Máhler [Ede]. Görögország, 3 ív, Szigeti József – Czebe [Gyula]: Bizanc. Hellenismus, 1 1/2 ív – Schwartz [Szászy-Schwarz Gusztáv?]. Róma, 4 ív, Révai Diocletian. Byzanc, 1 ív, Schwartz. Középkor (Népvándorlás Nagy Károlyig), 2 ív, Seltmann [Rezső] (Turchányi [Tihamér]). 13. századig, 3 ív, Hóman Bálint (Munkácsy [Munkácsi Kálmán?]: Nagy Károlytól a reformációig). 13. századtól 3 ív, Seltmann. Újkor Bevezető 1540-ig, 2 ív, Feleki [Géza?]. 1540-től 1740-ig 5 ív, Szekfű Gyula. 1740-től 1848-ig 6–7 ív, Feleki. 1848-tól 6–7 ív, Sass Andor, esetleg Szende Pál. Magyar: Szende Pál. OL K 305 12 8163 (99179/ 1919) (1919. évi április hó 10-én tartott értekezlet).

13. Pester Lloyd, 1919. május 17, esti kiadás. A kinevezés hírét Ress Imre azonosította: Ress Imre, 2011. 87–88.

14. „Szekfűvel a kommün 3-adik hónapjában az utcán találkoztam. Azt mondta, mint történetíró: a magyar kommün túljutott a válságon, most már meg fog maradni, nem lehet tenni semmit.” Babits Mihály, 1980. 351. Idézi: Ress Imre, 2011. 89.

15. EKL. BK 410/1919–20, Budapest, 1919. dec. 16.

16. Szekfű Gyulának a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepét Ress Imre alapkutatásaiból részleteiben és árnyaltan ismerjük. Az ő eredményeit követem.

17. Ress Imre, bev, szerk, 2008. XXIL–XIV, Ress Imre, 2011. 80–81.

18. Ress Imre, bev, szerk, 2008. 13, Ress Imre, 2011. 80–86.

19. Szekfű Gyula (Bécs, 1919. jan. 11) – Drasche-Lázár Alfrédnak, OL K 59 1919-7/a-8240. Idézte: Ress Imre, 2011. 82.

20. Jászi Oszkár, 1991. 21.

21. Ress Imre, 2011. 81–83.

22. Szekfű Gyula ([Bécs, 1919.] július 7.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805/11.

23. Ress Imre, 2011. 86–91.

24. Ress Imre, bev, szerk, 2008. 90–93; Ress Imre, 2011. 92–95.

25. Szekfű Gyula (Bécs, 1919. szept. 4.) – Dékánnak, MTAKK Ms 805.; Vö. Babits Mihály, 1919. http:// epa.oszk.hu/00000/00022/00270/07974.htm. Niklai Péter és Tóth-Szabó Pál A művelt magyar olvasóközönséghez! aláírói között szerepelt. Szekfű egyetemi tanári kinevezését és Tanácsköztársaság alatti szerepét Ress Imre tisztázta: Ress Imre, 2011. 85–92.

26. Szekfű Gyula (Bécs, 1919. szept. 5.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805.; OL K 305 12 8163 (99179/ 1919).

27. Szekfű Gyula (Bécs, 1919. szept. 16.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805. Vö. „Kész voltam akkor nyílt vallomást tenni a te régi szavaid mellett ó nemzetem! érett a »reakciós« hitvallásra. De ma, barátaim, ma, amikor mindenki a nemzet szavait ordítja, és az boldog, aki félnappal előbb kezdte ordítani – ti. mihelyst szabad lett és veszélytelen – ma, amikor az első foglalók, ezek a nemzetfoglalók, a koncokon osztozva és a koncot féltve, zöld szemekkel őrzik a foglalt helyeket és jól vigyáznak, hogy a szerények az elkésettek – a túl finom ízlésűek, akik átálltak a konchoz sietni – vagy a nagyon is veszélyes tehetségek: hazaárulók maradjanak – mi, édes barátaim megalakíthatjuk (szegény Szekfü Gyulával élünkön) a Magyar Hazaárulók Szövetségét.” Babits Mihály, 1919. http://epa.oszk.hu/ 00000/00022/00270/07974.htm

28. Angyal Dávid (Budapest, 1919. szeptember 22.) – Szekfű Gyulának, EKK G 628, 179.

29. Horváth János (Bp. 1919. szept. 20.) – Szekfű Gyulának, EKK G 628.

30. Vö. Szekfű Gyula (Bécs, 1919. október 15.) – Angyal Dávidnak, MTAKK Ms 805/15; EKL. BK 410/1919– 20. Budapest, 1919. dec. 16.