A MÍTOSZ ÉS A TUDOMÁNYOS HÁLÓZATOK

„Sed quid nobis cum fabulis, historiam qui cogitamus?”1

Jahangir, a császár nagyon elcsodálkozott, mikor a festmény vásznát a szolgák széttekerték. Egy gyönyörű meztelen fehér nőt látott a képen, amint egy fekete bőrű, kétszarvú, félig kecske, félig emberi teremtmény orrát fogja. Mit jelent ez a kép? – kérdezte a császár a követtől. Sir Thomas Roe nem tudta, mit feleljen, mert, akár a császár, ő is csak most látta először a festményt. A császárnak küldött ajándékokat még az előtt csomagolták be, hogy elindult volna a hosszú hajóútra Angliából Indiába, s így nem volt alkalma megnézni, mit is hoz. Töprengett, mit is válaszoljon. de végül is csak azt tudta felelni, hogy a kép „a festő invenciója, avégett, hogy költői módon mutassa be művészi képességeit, de mivel ő sem látta eddig e képet, ezért nem tudja igazából értelmezni.”2 Ez a válasz nem volt teljesen kielégítő, de Roe nem is akarta elárulni, amit valójában gondolt. Õ egyértelműen úgy értette, hogy a kép a görög istennőt, Vénuszt ábrázolja, aki erotikus bájával éppen foglyul ejt egy szatírt. Ez a történet nemigen tetszene a császárnak, gondolhatta Roe, aki attól félt, hogy vendéglátója a képet úgy értelmezheti, hogy az gúnyolja az ázsiaiakat. A fekete meztelen szatír a sötét bőrű indiaiakra utalhat, és ebben az esetben a fehér, európai Vénusz úgy tűnhetnék, mintha orránál fogva vezetné, és rabszolgájává tenné a szatírt.

Roe számára az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a beszélgetést röviden lezárja, és témát vált. Stratégiája bevált (vagy inkább azt mondhatjuk, Jahangirnak még eszébe sem jutott, hogy egy félig kecske, félig emberi lény, csak azért, mert a bőrük színe megegyezik, allegorikusan őt ábrázolhatná). Az uralkodó a szolgákkal visszatekertette a vásznat, s nagy kegyesen elfogadta az ajándékot, Roe pedig visszatért íróasztalához, hogy sürgős és dühös üzenetet küldjön a Kelet Indiai Társaságnak Londonba, azt tanácsolván, hogy „komolyabban fontolják meg, mit is küldenek, mert ebből itt súlyos félreértések támadhatnak”.3

Roe azt gondolta, hogy Jahangir is ugyanígy gondolkodik: hogy a mitologikus szörny Jahangirra magára utal. Ez az l616-os anekdota, amely csak kisjelentőségű esemény az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák kölcsönös félreértéseinek hosszú történetében, ha kicsiben is, de megmutatja, hogyan is közeledtek az európaiak a felfedezések korában az egzotikus világhoz, s milyen természetesen feltételezték, hogy az európaitól különböző kultúrák is ugyanabban a diskurzusban mozognak. E történet arra is rávilágít, hogy az európaiak miként hagyatkoztak a reneszánsz korban az antikvitás kultúrájára és tudásanyagára, még akkor is, ha új felfedezéseket – keletkeztek légyen is az élet bármely területén – kellett megmagyarázniuk. S, hogy rátérjek esszém központi témájára, e történet annak is példája, hogy a szatírok mennyire alapvető részét képezték az európai kultúrának és tudománynak a Kolumbusz Amerikába érkezése és a Darwin galapagosi látogatása között eltelt évszázadokban.

Akárhova fordulunk az európai természetrajz történelmében, a szatírok mindenütt ott vannak. Azt szemlélhetjük példájukon, hogy milyen erős is volt az antik mítoszok továbbélési képessége, s hogy miként is hatnak e mítoszok a tudományra még akkor is, amikor már a körülöttünk élő világ jelenségeit empirikusan figyeljük és rendszerezzük. Mint ismeretes, a reneszánsz nagy érdeklődéssel fordult a római és görög kultúra minden területe felé, sőt mindent egybe vetve, kis túlzással akár azt is állíthatnánk, hogy a reneszánsz természetrajz nem volt sokkal több, mint a Plinius munkáihoz fűzött lábjegyzetsorozat. Ám a szatírok a természetrajz és az antik kultúra közötti kapcsolat két kevésbé kézenfekvő aspektusára is rámutatnak. Először is, úgy vélem, a reneszánsz természetrajzra a mítoszok, amelyeket ma költészeti alkotásnak tekintünk, ugyanolyan mértékben hatottak, mint Plinius, Theophrasztosz, Aelianus vagy Ptolemaiosz ma inkább tudományosnak, szakszerűnek tartott művei. Másodszor: úgy tűnik számomra, hogy a természetrajz kutatóinak felfokozott érdeklődése az antik mítoszok iránt a reneszánsz hanyatlása után sem szűnt meg, sőt mi több, a Felfedezések korában megszerzett új tudásanyag hatalmas áradata sem vetett véget a mítoszok iránti csodálatnak. Továbbmenve: ez a tisztelet még akkor sem szűnt meg, mikor pedig a kísérletezésen és megfigyelésen alapuló kutatások jelentősége már egyre fontosabb lett az összehasonlító anatómiában. A természetrajz és a biológia tudománya valójában soha nem tagadta meg a mitológia iránti érdeklődést. Dolgozatom további részében ezt az állításomat fogom példákkal alátámasztani Conrad Gesnertől kezdve egészen Brehmig terjedőleg.

Az ördögűző természettudós

Mint ismeretes, a reneszánsz természetrajz úgy azonosította és határozta meg az antikvitásban leírt állatokat és növényeket, hogy a közvetlen megfigyelést összekapcsolta a filológiával. Ám amikor a tudományos leírás a szatírokhoz ért, a probléma bonyolultsága nyilvánvalóvá vált: a szatírok a humanisták számára komoly kihívást jelentettek. Mivel a róluk fennmaradt ókori anyag rendkívül bő és ellentmondásos, velük kapcsolatban a bevett, hagyományos eljárások nem működtek. A szatírok azonban, szőrös ujjaikkal, rámutattak az interpretáció határaira. Mert mit is lehetne kezdeni egy olyan teremtménnyel, aki Lucretius szerint a mítoszok világához tartozik, de mégis szerepel Plutarkhosz és az idősebb Plinius hitelt érdemlő és tisztelettel övezett munkáiban?4 S tegyük hozzá ezekhez az egymásnak ellentmondó tudósításokhoz azt is, hogy a szatírok riasztóan hasonlítanak az ördög evilági alakjához, hiszen, ahogy a művészettörténészek újabban állítják, a kilencedik századtól kezdve a keresztény művészetekben az ördög ábrázolására igen nagy mértékben hatottak a görög-római szatírképek.5 S ne feledjük Szent Jeromos közlését sem, aki azt meséli: a megkísértéséről híres Szent Antal remete egyszer találkozott egy igazi szatírral, aki azt kérte tőle, hogy imádkozzon fajtájának megváltásáért, amiből világosan következik, hogy a szatíroknak is van lelkük, és emiatt ők is az emberi fajhoz tartoznak.6

A források ellentmondásossága, továbbá a valóság és a mítosz közötti nehezen meghúzható határ egyáltalán nem akadályozta a szatírok hosszúéletű történelmi karrierjét. Épp ellenkezőleg: figurájuk termékeny vitákat produkált, s előmozdította a források folyamatos újraértelmezését. Meghatározhatatlan jellegénél fogva, a szatír mint természettudományos fogalom nem biztos tényként volt jelen, hanem leginkább olyan dologként, amely a legkülönfélébb kontextusokban mást és mást jelenthetett, s ezért igen sokáig működni is képes volt; olyan dologként, amit a filozófus James Griesemer és Susan Leigh Star határtárgynak (boundary-objectnek), a történész Ken Alder vaskos dolognak (thick thing), és a történész Peter Galison pidginnek nevez.7 Az információk sokasága, a részletek meghatározhatatlansága, a tények és fikció keveredésének folyamatos tudomásul vétele – nos, mindezek együtt eredményezhették, hogy a szatír több mint 300 éven át a természettudomány tárgya lehetett.

Conrad Gesner volt az első azon reneszánsz természetrajzírók sorában, akik előszeretettel próbálkoztak az egymásnak ellentmondó információk összebékítésével. E kutatók szerint a legtöbb, történetileg említett szatír a majmok közé tartozott, bár némely szatír szörnynek, némely pedig démonnak volt tekintendő. Ahogy Gesner, és angol fordítója, Edward Topsell írta: bár a legtöbb szatír majom, az ördög bármikor képes ennek az állatnak az alakját magára ölteni, ugyanúgy, ahogy más alkalmakkor meg az onocentarus vagy a szamár képében jelenik meg.8 Az antik szatír-mítoszok újkori értelmezésének zavaros ellentmondásai abból származtak, hogy az ókoriak a szatír-formájú ördögöt, szarvaival és patáival, azonosították a „valódi” szatírral. Ahogy a híres svájci humanista írta: „vannak, akik úgy vélekednek, hogy a szatír démon (míg mások emberi lénynek gondolják), s ezért van az, hogy a költők és festők szarvval és kecskelábbal ábrázolják, jóllehet a majomszerű szatíroknál semmi ilyesmit nem láthatunk.”9 Gesner szerint a majomszerű szatírok felegyenesedve álltak, bőrüket szőr borította, a sivatagban éltek, és az emberi nők iránt éreztek nemi vágyat. Mindezeknek alapján tehát a jó természettudósnak nemcsak egyszerű filológusnak kellett lennie, aki egybegyűjti és összehasonlítja a különféle történeti beszámolókat, hanem egyszersmind ördögűzőnek is, aki arra is képes, hogy megkülönböztesse a démont az állattól. Ezen a ponton azonban Gesner megállt, és nem magyarázta el, hogy miért is lenne a kecskeláb az ördög egyértelmű jele.

A professzionális szatírológia egyetértett Gesnerrel. Az elfeledett Francois Hédelin d’Aubignac – a királyi sebész és szörnyszakértő Ambroise Paré unokaöccse – volt valószínűleg az első szerző, aki a szatíroknak egész könyvet szentelt. Des satyres brutes, monsters, et démons című 1627-es művében Hédelin d’Aubignac egyetértett Gesnerrel abban, hogy a szatírok a legkülönfélébb lényekhez sorolhatók: lehetnek természetes, a természet szokásos formáitól eltérő és természet feletti lények is.10 Tehát lehetnek majmok is, szörnyek is, akár démonok is, de – és ebből a szerző nem engedett –, egész biztosan nem tartoznak az emberi fajhoz. A szatírok emberi lényként való felfogása ugyanis már a Biblia tekintélyével szembeszálló eretnekségnek számított volna, hiszen ha akár egyetlen érv is szólt volna mellette, az nemcsak Ádám fajának kivételességét és egyedül álló voltát vonta volna kétségbe, hanem a Noé-történet egyetemes érvényét is megkérdőjelezte volna. Ahogy Hédelin d’Aubignac fogalmazott: a Biblia teljesen egyértelműen ír arról, hogy egyedül Noé családja élte túl a vízözönt, így tehát teljes lehetetlenség, hogy más emberi fajták is – beleértve a szatírokat is – létezzenek a földön. Amellett viszont nagyon sok érv szólt szerinte amellett, hogy démonikus szatírok igenis léteztek. Ilyen volt az antik mítoszok pogány istene, Pán, ilyenek voltak a faunok és szatírok, akik mindnyájan az ördög teremtményei voltak: „az ördög ugyanis becsapta a görögöket, és rávette őket, hogy vallásos áhítattal adózzanak sok-sok istennek; s mivel a görögök mindegyiket imádták, igazából egyiket sem imádták.”11 Az ördögi működés feltételezése adhatott magyarázatot arra is, hogy miként lehetett a mitikus, nem majomszerű szatíroknak oly sok meglepő jellemzőjük. Hogy csak egy példát hozzunk fel: a szatírok gyakran pánikot keltettek az emberek körében, ami, szó szerint, magától a Pántól való félelmet jelentette. Ugyanis az emberek szívét abban a pillanatban fogta el a páni rettegés, amikor az ördög szatír alakjában jelent meg előttük, s épp e félelem révén diadalmaskodhatott.12

E magyarázat szerint tehát a mítosz a démonikus jelenségeknek és a természet szabályszerű működésének összekeveredéséből eredeztethető. Vegyük csak Bacchus, a bor istene esetét, akinek kíséretében, a mítosz szerint, mindig is ott voltak a szatírok. Amint Hédelin d’Aubignac írta: Bacchus nem más volt, mint Osiris, Egyiptom néhai királya, aki valahai udvarában több majomszerű szatírt is tartott. Osiris-Bacchus halála után az egyiptomiak rendszeresen felvonulásokat tartottak néhai szeretett királyuk emlékezetére, s ez alkalmakkor a majomszerű szatírok is a látványosság részei voltak. Századok elmúltával azonban a király Bacchus néven istenséggé változott át, s ebből következően a helyi népesség Bacchus majmait már – babonásan – démonikus lényeknek tekintette. Eszerint a mítoszok és a mesék tehát vagy úgy születtek, hogy egy furcsa, különös állatot ördögnek vagy pogány istennek véltek, vagy pedig megfordítva: egy ördögi jelenséget, tévesen, állatnak véltek. Hédelin d’Aubignac tudósként azt tekintette feladatának, hogy e két lehetőség között tegyen különbséget.

A tudás globális elterjedése és a mítosz

Az ördög valamikor 1630 és 1666 között halt meg. A szatírokról szóló 1666-ban írt, a lipcsei egyetemnek benyújtott disszertációjában Georg Ebersbach már azt jelentette ki, hogy a régi idők meséi tele vannak „olyan nevetséges erdei istenekkel, vagy még helyesebben sátáni szatírokkal, akikkel nekünk egyáltalán nem áll szándékunkban foglalkozni”, s ezért, a korszak új felfedezéseinek hatására, helyettük majdnem kizárólagosan a majomszerű szatírokkal foglalkozott.13 Ebersbach örömmel számolt be arról, hogy néhány évtizeddel korábban Hollandiába el is szállítottak egy élő szatírt, amelyről a holland orvos Nicolaes Tulp (akit Rembrandt Dr. Tulp Anatómiája című festménye tett halhatatlanná) nagyon részletes leírást ad Observationes medicae című művében. Tulp azt írja itt, hogy ez a szatírfajta – ő satyrus indicusnak nevezte el – Afrikából származott ugyan, ám honfitársai felfedezése szerint ugyanez a faj Kelet-Indiában is megtalálható, ahol a helyi lakosság orangutánnak nevezi.14 Szerinte ezek az afrikai és kelet-indiai majmok mind ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, ahogy ezt már az antik szerzők is rögzítették.

Új korszak úttörője volt Ebersbach, hiszen a rá következő kétszáz évben többé már senki sem tett kísérletet arra, hogy a szatírokról szóló meséket démoni jelenségek bevonásával magyarázza meg. Ám annak ellenére, hogy a világban az ördög megszűnt működni, az antik mítoszok erejébe vetett hit nem rendült meg. Az orangutánok felfedezése közvetlen bizonyítékként szolgált arra, hogy valóban léteznek félig szőrös, félig ember, félig majom lények, akik nőket is képesek magukévá tenni. A Batáviaban élő holland orvos, Jacobus Bontius, aki a gyarmaton szerzett tapasztalatait az antik mítoszok hitelességének bizonyítására használta fel, az orangutánról írt hexameterét például így kezdi:

„Még gyerekek se hiszik, hogy a kecskék lábain álló
vad szatírok, szfinxek, valamint szeleburdi faúnok
léteznek. No de lásd e csodás, emberszerü szörnyet,
emberi arcát, s sóhajtását: könnyei hullnak.”15

A görög regék szőrös lábú, emberszerű lények létezéséről meséltek – és az orangutánok pontosan megfelelnek ennek a leírásnak. Ezek az állatok valóban különös módon hasonlítottak az emberekhez: attól eltekintve, hogy nem tudtak beszélni, semmilyen más emberi megnyilvánulás nem volt idegen tőlük. És ha igaz volt, amit a helyi lakosok állítottak róluk, akkor az orangutánuk még beszélni is tudtak. Bontius azonban, mivel nem akart tudóstársai előtt nevetségessé válni, úgy gondolta, hogy a beszéd kérdésében nem árt az óvatosság. Az orangután közvetlen megfigyelése igazolta az antik mítoszokat, de a mítoszok a helyi lakosság állításait már nem igazolták vissza. S ezért ismét felvetődött a kérdés, hogyan is kellene elképzelni a mítosz és valóság kapcsolatát? Ha a mítosz mégsem a diabolikusnak és a valóságnak egybefonódásából ered, akkor hogyan lehetséges, hogy nem egyszerűen az emberi képzelőerő koholmánya? A 17. századi természettudósok e kérdést úgy válaszolták meg, hogy azt feltételezték: az információ már az ókorban is globális szinten áramlott. Úgy gondolták, hogy Columbus csak a második Felfedezések Korát indította el, hiszen a maguk korában az antik görögök és rómaiak is beutazták az egész világot; s mivel abban a korban Rómát, Athént, Kínát és a távoli földrészeket már több, különféle kereskedelmi útvonal is összekötötte, az ókori tudásanyag nagy távolságokra is eljuthatott. A globális információcsere azonban tévedéseket és félreértéseket generált, és ezekből a félreértésekből születtek a mítoszok és a mesék. E gondolatnak legeltökéltebb támogatója Edward Tyson, az angol Royal Society kiváló anatómusa volt. Tyson eredetileg úgy vélte, hogy a mítosz csupán a képzelet terméke, ám később felmerült benne a megdöbbentő kérdés: „hogy ha az egész mítoszvilág nem más, mint puszta fikció, akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy egymást követő generációk mindent megtettek azért, hogy megőrizzenek olyan történeteket, amelyeknek pedig nincsen semmiféle alapjuk a valóságban, s vajon az ókor emberei miért foglalkoztak velük oly sokat”?16

Úgy vélte hát, hogy a fikció hosszú ideig nem tudott volna kizárólag a saját erejéből fennmaradni, csakis a természetben gyökerező tények tudtak az idő pusztító erejével szembeszállni. S ezért, ha a mítoszok oly sok időt átvészeltek, az csak annak lehetett tulajdonítható, hogy ha minimális mértékben is, de hordoztak valamilyen igazságot, amit azonban a globális információcsere korrupt, kereskedelmi jellege meglehetősen felhígított. Így terjedtek el a mesék a különféle vademberekről az antikvitásban. A görögök és a rómaiak kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek a Távol-Kelettel és Afrikával, ahonnét a kereskedők bebalzsamozott majmokkal tértek haza, s „azt hazudták,” írta Tyson, „hogy abban az országban, ahonnan hozták őket, az emberek is éppen ugyanilyenek.”17 Tyson az ókor hajósait „imposztoroknak” nevezte, épp úgy, ahogy a korabeli, megbízhatatlan tengerészeket is, akik szintén képesnek mutatkoztak egy ingyen italért akár egy új kontinenst is kitalálni. Ez az üzleti érdek azonban nem magyarázta meg teljes mértékben a mítoszok létrejöttét, mellettük a vallási babonák is épp oly fontos szerepet játszottak a tények fikcióvá változásában.

Tyson szerint a szatírok eredetileg nem orangutánok voltak, hanem másfajtájú majmok, azaz bonobók, akiket a helyi lakosság isteneknek tekintett, s mindenféle fantasztikus jellemzőkkel ruházott fel. S szerinte ez a jelenség nem csak az ókorra volt jellemző: a babonák miatt a globális információáramlás a mostani, jelen korban is eltorzul; ennek alátámasztásaként a holland utazó Linschoten ceyloni beszámolójára hivatkozott, amely szerint Ceylonban szintén a majmokat tekintették isteneknek.

Tyson felfedezte, hogy a mítosz fátyla mögött tulajdonképpen az antikvitásnak az egész világot átszövő kereskedelmi hálózata rejlik, amely a természetrajzi ismereteket Borneótól Afrikán át egészen Rómáig is el tudta terjeszteni, ám ezek az ismeretek a hosszú út viszontagságai során természetesen eltorzultak, félreértették őket. E tekintetben Tyson úgy is tekinthető, mint korunk egyik legkiemelkedőbb történészének, Carlo Ginzburgnak kora újkori elődje; Ginzburg ugyanis szintén az ókortól a reneszánszig fennálló, szóbeliségen alapuló globális kapcsolatrendszer feltételezésével magyarázta meg, hogy miként tudtak elterjedni ugyanazok a mítoszok Szibériától Itáliáig.18 Tyson ugyanezzel az érvvel élt. Úgy vélte, hogy a különféle, egymástól távol levő helyeken felbukkanó, hasonló történetek a világot összekötő, közvetlen vagy közvetett, kapcsolatok bizonyítékaként szolgálhatnak.

Ahol Tyson abbahagyta, a 18. század ott folytatta. A felvilágosodás szatírokról folytatott vitái során szintén azt vizsgálták: milyen ismeretekkel bírtak is az ókoriak a nagyvilágról. Az antikvitás e kor tudósai számára nemcsak azért volt fontos, mert a régi görögök és rómaiak az erkölcs és bölcsesség példaképei voltak, hanem azért is, mert a globalizáció első nagy korszakában éltek.

Vegyük például John Caverhillt, a 18. századi skót orvost, a Royal Society tagját, aki l767-ben tanulmányt írt a Philosophical Transactions számára, „Kísérletek annak bizonyítására, hogy meddig terjedt az ókoriak tudása Kelet-Indiáról” címmel.19 E tanulmányban a szerző arra a kérdésre akart választ kapni, hogy vajon az ókori Róma földrajzi ismeretei kiterjedtek-e a Maláj-félszigeten túlra is. Ugyanis a Maláj-félszigetet – amint ez minden felvilágosult tudós előtt ismert volt – már Ptolemaiosz is említi Aurea Chersonesus néven; persze Caverhill, annak alapján, hogy Ptolemaiosz Egyiptoma és Kelet-Ázsia között túl nagy a távolság, biztosra vette, bár „megbocsájthatónak” tartotta, hogy az antik kor földrajzi tudása pontatlan kellett, hogy legyen. Ezért jogos és igazolható eljárásnak tartotta, hogy viszszamenőleg korrigálja a Ptolemaiosz által megadott koordinátákat, minek eredményeképpen sikerült is egy név szerint említett antik várost, Cattigara-t Pontemaasszal, a sziámi öbölben lévő, már az újkorban kiépített kikötővel azonosítania. Innen aztán már csak néhány lépésre volt szüksége ahhoz, hogy a Ptolemaiosz által leírt, névvel is megnevezett három, szatírok lakta szigetet „Celebesszel, Borneóval stb.” azonosítsa: hiszen – ahogy Caverhill nagy boldogan beszámol róla – ezeket a szigeteket valóban nagy tömegben lakják a „csalárd, veszélyes és hatalmas majmok”. Ha a szatírok azonosak voltak az orangutánokkal, akkor az is nyilvánvaló volt, hogy a szatírok szigete csak Borneó és Celebesz lehet.

A szatírok Neandervölgyben

A 18. század második felében a klasszikus zoológiai hagyomány egymástól elkülönülő diszciplínákra szakadt szét. Az összehasonlító anatómia az állatok belső szerveinek leírására kezdte összpontosítani figyelmét, míg az antropológia az emberi faj sokféleségét egyre inkább az állati világtól szigorúan elkülönítve vitatta meg. Sok pre-Darwinista fejlődéselmélet terjedt el, bár a természetrajz számos kutatója inkább a buffoniánus hagyományt folytatta, azaz a fajok széleskörű különbözőségeit továbbra is kontextus-függő, bio-geográfikus koncepcióval írta le. A biológia új tudománya nem volt egységes, hanem oly halmazként működött, amelyben sokféle diszciplína elfért egymás mellett.

A szatírok a biológia tudományának nem mindegyik új ágazatába illettek be. Az összehasonlító anatómusok gyakran erős önkorlátozással éltek, s kizárólag olyan vizsgálatokról számoltak be, amelyek vagy a testrészek precíz megmérésére, vagy a belső szervek boncolására támaszkodtak. E tendenciának volt következménye, hogy olyan nagy tudósok, mint a híres Cuvier, vagy a kevésbé ismert Arnout Vosmaer: Regnum Animale című munkájában, az orangutánokról szóló fejezeteikben már semmilyen Nicolaas Tulp előtti forrást nem közölnek.20 Nem azért, mintha az ókori mítoszokat a képzelet puszta játékainak tekintették volna, hanem mert semmilyen, az összehasonlító anatómia számára szükséges adatokat nem tudtak nyújtani.

Ugyanakkor a fejlődéselmélet gondolkodói számára a szatírok még a 19. század közepén is kulcsfontosságú problémát jelentettek. Ahogy a reneszánsz gondolkodás számára ezek a teremtmények mintegy próbaterepként funkcionáltak ahhoz, hogy meghúzzák a határt a természeti és az ördögi világ között, ugyanúgy a 19. században is fel lehetett őket használni arra, hogy bizonyítékot szerezzünk az ember és a majmok bonyolult rokoni kapcsolatáról. Mivel az antik mítoszok nem határozták meg egyértelműen a szatírok rendszertani hovatartozását, lehetségesnek tűnt, hogy a korábban elfogadott, mesterséges határok az ember és a majom között eltörölhetőek legyenek. Már a skót felvilágosodásbeli filozófus Monboddo is, aztán meg persze Rousseau is az emberi fajhoz sorolták az orangutánokat, és érvelésük során nagyon is fontosnak tartották, hogy antik forrásokra hivatkozzanak. S amint ők is elengedhetetlennek tartották, hogy mikor az orangutánoknak emberi fajhoz tartozása mellett érveltek, felhasználják az antikok tanúságtételét, ugyanúgy alkalmazta a darwini fejlődéselmélet is a szatírokat a maga igazolására, a hiányzó fejlődéstörténeti láncszem pótlásaként.

Gondoljunk például Darwin „buldogjára”, T. H. Huxley-ra, aki Az ember helye a természetben című munkáját annak a kérdésnek vizsgálatával indította, vajon értelmezhetők-e a mítoszok a valóság feltárásának jóslataiként: „Ovidius megelőlegezte a geológusok felfedezéseit, Atlantisz a képzelet szülötte volt, de Kolumbusz mégis talált nyugaton egy kontinenst, és noha a kentaurok és szatírok csak a művészet világában léteznek, ma már jól ismertek, sőt hírhedtek olyan teremtmények, amelyek, noha a lényeges struktúrájukat illetően sokkal inkább hasonlítanak az emberre, mégis legalább annyira vadak, mint a mitológiai szörnyek kecske-, illetve lófele.”21

Vajon miért tűnhetett úgy, hogy az antik mítoszok egyes elemei egybehangzanak a modern kor felfedezéseivel? Amint Huxley másutt részletesen is kifejtette, a mítoszt a természetbúvárnak is figyelembe kellett vennie, hiszen szerinte minden mítosz a globális információcsere eredménye. Meglehet, hogy maga a tudásanyag eltorzult és pontatlan volt, de mégis távoli világokról hozott információt és bizonyítékot Nyugat-Európa számára. S mivel az egyenlítői belső-Ázsia és Afrika a legtöbb európai számára halálosan veszélyes volt (kivéve persze a bátor és tiszteletre méltó felfedezőt, Alfred Russel Wallace-t), a fehér természettudósoknak meg kellett elégedniük azzal, hogy a „többé-kevésbé mítikusnak tekinthető közlések és hagyományok” alapján gyűjtsék össze és rendszerezzék ismereteiket a bennszülöttekről.22 A mítoszokat így egy nagy távolságot átfogó hálózat termékeiként értelmezték, minek következtében a természetrajz kutatóinak is használniuk kellett a filológia eszköztárát a források egybevetésénél, hogy igaz történeteket konstruálhassanak az állatok és vademberek életéről.

A mítosz azonban a 19. századi természettudósok számára nemcsak azt a lehetőséget kínálta fel, hogy az egymástól nagy távolságra lévő területek között szoros kapcsolatokat feltételezzenek, hanem azt is, hogy bepillantsanak az idők mélyébe. Charles Kingsley, Darwin másik szövetségese, amellett érvelt, hogy a szatírokat az emberiség előtörténetére nézvést is bizonyítéknak lehet tekinteni; amint Darwinhoz írott levelében meg is jegyzi: „minden mítosz rendelkezik az igazság eredeti elemi magjával”.23 E feltételezés szerint a mítoszban kell keresni a majmok és emberek közti hiányzó fejlődéstörténeti láncszemet. A „faunokról, szatírokról, tündérekről, törpékről” szóló fabulák és mesék olyan szóbeli hagyománynak tekinthetők, amely a fajok közti természetes kiválasztódás során elpusztult, kihalt fajokról emlékezik meg. Kingsley azt is hangsúlyozza, hogy ezek a mítoszok az egész világon jelen voltak, s így azt is bizonyították, hogy az információ globális áramlása már az írásbeliség megjelenése előtt elkezdődött, továbbá tanúbizonyságot is szolgáltattak az emberiség előtörténetének kataklizmáiról. Kingsleynek írt válaszában Darwin is elfogadta annak a lehetőségét, hogy valaha léteztek félemberi fajok, amelyek azóta kipusztultak, de arról már nem volt teljesen meggyőzve, mivel ezt a tudományterületet kevéssé ismerte, hogy az „antik és régi világ” forrásait fel lehetne tudományos bizonyítékként is használni. Azt viszont minden fenntartás nélkül feltételezte, hogy néhány évszázadon belül „az angol-szász faj el fog terjedni az egész világon, és teljes népeket fog kiírtani”, ugyanúgy, ahogy hajdan az emberi faj is minden bizonnyal kiirtotta az antik mítoszok neandervölgyi szatírjait.24

Zárszó

Az 1980-as években felnőve még úgy tudtam, hogy ha valaki meg akarja ismerni az állatvilágot, Brehmet kell olvasnia. E könyv ugyan ma már ódivatúnak és idejétmúltnak tűnhet, de akkoriban még mindig az állattan tiszteletre méltó enciklopédiájának számított, amiről ugyanakkor úgy vélték, hogy szórakoztató olvasmány is lehet egy kamasz számára (jóllehet engem egyáltalán nem sikerült elszórakoztatnia, s többnyire csak felnyitatlanul hevert a könyvespolcomon). A 19. század második felében azonban Közép-Európában mindenki Brehm könyvéhez fordult mint alapvető forráshoz, ha bármely állatról tudományos vagy népszerűsítő ismerethez akart jutni. Brehm számára még mindig Plinius és a mítoszok szolgáltatták az alapvető, megkérdőjelezhetetlen forrásismeretet az orangutánokról – legalábbis addig, amíg meg nem ismerte Wallace tudományos munkáit. Brehm egy helyütt nyíltan meg is fogalmazza: „az orangután faja már nagyon hosszú ideje ismeretes. Plinius állítása szerint a kelet-indiai hegységekben élnek szatírok”.25 A német szerzőnek eszébe sem jutott, hogy kétellyel fogadja Plinius ismereteit Ázsia távoli részeiről, s e gesztusával újra megerősítette azt a vélelmet, miszerint a mítosz iránymutató lehet a természettudomány számára is. Sőt, még el is magyarázta: bár Plinius és a későbbi szerzők beszámolói az orangutánokról tele vannak pontatlanságokkal, mindez természetesen nem tekinthető az ő hibájuknak. „E mesék szerzői ártatlanul, jóhiszeműen csaltak, s csak azt ismételték, amit a bennszülöttektől hallottak. Mindaddig, amíg Wallace fel nem lépett a tudományos életben, a világ távoli zugairól szerezhető ismeretekről a bennszülöttek mesés történetei, valamint az antik szerzők maradtak az irányadók”.26 A mítoszok az első kézből szerzett közvetlen tapasztalat megszerzésének mintegy „második legjobb” alternatívájaként funkcionáltak.

Esszémben azt szerettem volna bizonyítani, milyen termékeny szerepet töltöttek be a mítoszok a tudomány fejlődésében. Mindegyik itt felidézett történetben közösnek tekinthető, hogy szereplőik hittek abban, hogy a mítoszok nagy távolságokon át is hatni képesek. Gesnertől Tysonon át T. H. Huxleyig a tudománytörténet sok generációja osztozott abban a hitben, hogy a kreatív mítoszok útmutatást adnak kutatásaikhoz. Nem értettek volna egyet a Nobel-díjas genetikus, François Jacob véleményével, miszerint a mítoszok csak arra szolgáltak, hogy rendszerezzék egy adott kultúrán belül, hogy mi tekinthető lehetségesnek, s mi nem.27 Õk mindezzel éppen ellenkezőleg, úgy gondolkoztak, hogy ezek a nagy képzelőerővel bíró történetek azt a tudást rögzítik, ami akkoriban, a mítoszok idejében aktuálisan érvényes volt. S bár a mesék szerintük is „eltorzult beszámolók”, számukra mégis történelmi tanúbizonyságként funkcionálnak.

A legutóbbi években a tudománytörténészek részletekbe menően megvitatták, hogy milyen szabályok és konvenciók vezérelték a kora újkori természetrajz kutatóit a közvetlen, első kézből szerzett megfigyelések elvégzésében, elterjesztésében és értelmezésében. Hasonlóképpen tiszteletet érdemlő munkát végeztek az eszmetörténészek is, mikor feltárták a humanista tudósok komplex filológiai gyakorlatát, amely – a 21. század eredményeivel is versenyképesen – a különböző források egybevetésével standard, hiteles szövegeket hozott létre. Mindamellett – amint dolgozatomban érveltem – azt is érdemes vizsgálat tárgyává tenni, hogy a reneszánsz, a kora újkor és a 19. század természettudósai miként értékelték újra és újra az antik források referenciális státuszát.

Amint a filológia nagyon fontos és felhasználható eszköz az antik szövegek lehető legpontosabb változatának megalkotásához, úgy a különböző korszakok megfigyelési konvenciói azt segítenek meghatározni, hogy mi is számíthat a természetrajz kutatási tárgyának. Továbbá úgy vélem, arra is szükség van, hogy a természettörténetnek poétikáját is megvizsgáljuk, hogy meghatározzuk a szöveg és valóság közti kapcsolat jellegét is, vagyis meghúzzuk a történeti beszámolók és a fikció közötti határvonalat. Amint ebben a dolgozatban leírtam, a tudósoknak, Gesnertől kezdődően egészen Darwin elvbarátaiig, figyelemre méltó, különös véleményük volt arról, mely szövegeket lehet az állattan és növénytan területén megbízható forrásnak tekinteni. Nemcsak arról van szó – ahogy néhány évtizeddel ezelőtt William J. Ashworth Jr. állította a reneszánsz kort illetően –, hogy a hagyományosan természettudományosként elfogadott szövegek az állatokról, növényekről szimbolikus, irodalmi, allegorikus értelmezéseket is tartalmaznak, hanem éppen ellenkezőleg: arról, hogy azokat a szövegeket, amelyeket mi ma szimbolikusnak, irodalminak és allegorikusnak tekintünk, korábban a tudósok szó szerint veendő, hasznos forrásnak tartották, amelyek alapján ismereteket nyerhettek valóban, ténylegesen létező növényekről és állatokról is.28

Végül, de nem utolsó sorban: ezek a régi természettudósok komplex és aprólékosan kimunkált stratégiát dolgoztak ki annak magyarázatára, hogy a tudásanyag – miközben hatalmas távolságokon keresztül is működni volt képes – hogyan is torzult el. Nem voltak naivak. Nem várták el, hogy a természettudományos ismeretek és tények – miközben beláthatatlan távolságokon keresztül kalandoznak Európa és Dél-Kelet Ázsia távoli sarkai között – „változtathatatlan mobil”-ként viselkedjenek, hogy Bruno Latour szóhasználatát kölcsönözzem.29 Tudták, hogy ily körülmények között a kommunikáció szükségszerűen károsodást szenved, kisebb vagy nagyobb mértékben. S így lesz szükségszerű, hogy a tudás anyaga a mítosz „anyagává” váljon. Már a régi természettudósoknak is tudomásuk volt arról, hogy a korrupt üzleti érdekek és a vallási babonák játszottak főszerepet abban, ahogy a tudás globális áramlásának története egyenlő lett a mitopoeia történetével. És számunkra, azoknak a történészeknek számára, akik kutatói vagyunk a hatalmas euro-ázsiai földterületen végbement tudásanyagcserének, ezeknek a régi természettudósoknak a tapasztalata emlékeztetőül kell, hogy szolgáljon arra: nagyon is gyanakvással kell élnünk, ha valaki az egymástól nagy földrajzi távolságra levő hasonlóságokból arra következtet, hogy a két hely között közvetlen kapcsolat létezett. De ha meg is tudunk egyezni abban, hogy a tudás nagy távolságokra való elterjedése szükségszerűen az ismeretanyag torzulását vonja maga után, akkor vajon miféle stratégiát lehet kidolgoznunk ahhoz, hogy szétválasztható legyen a tudás az értelmetlen fecsegéstől? S hogyan tudjuk feltárni a távoli források közös eredetét? Hiszen ha nem követjük a legnagyobb aprólékossággal, hogy hogyan terjednek el az ismeretek és az informácó, akkor meglehet, úgy végezzük, mint azok a tudósok, akik az egymásra hasonlító mítoszokat egy egyetemes valóságról beszámoló forrásnak fogták fel.

FORDÍTOTTA MIKÓ EDIT

JEGYZETEK

1. „Mesékhez mi közünk lehet nekünk, akik történetet írunk?”, Georgius Ebersbach: De satyris disquisitio. Leipzig, s.p., 1666, 8.

2. Samuel Purchas. Hakluytus Posthumus or Purchas His Pilgrimes. Glasgow, James MacLehose and Sons, 1905. IV/392.

3. Uott, IV/393.

4. Lucretius: De rerum natura. IV.580–9; Id. Plinius. Természetrajz, VIII.80; Plutarkhosz: Moralia. Isis és Osiris.

5. Alexander Kulik. „How the Devil Got His Hooves and Horns: The origin of the Motif and the Implied Demonology of 3 Baruch.” Numen 60 (2013), 195–229; Luther Link. The Devil: The Archfiend in Art from the Sixth to the Sixteenth Century. New York, Harry N. Abrams, 1996.

6. The Principal Works of Saint Jerome. Nicene and Post-Nicene Fathers Series II Volume 6. Edinburgh, T. and T. Clark, 1892, 300.

7. Peter Galison: Image and Logic: A Material Culture of Microphysics, Chicago, University of Chicago Press, 1997; Susan Leigh Star and James R. Griesemer. „Institutional Ecology, ‘Translations’ and Boundary Objects: Amateurs and Professionals in Berkeley’s Museum of Vertebrate Zoology, 1907–39”. Social Studies of Science 19 (1989), 387–420; Ken Alder: „Thick Things”, Isis 98 (2007), 80–83.

8. Edward Topsell: The History of Four-Footed Beasts and Serpents, London, E. Cotes, 1658 [1607], 10.

9. Gesner: Historiae animalium libri IV. Zürich, Froschouerus, 1551–1555, I/974.

10. François Hédelin d’Aubignac: Des satyres brutes, monstres, et démons. Edited by Gilles Banderier. Grenoble, Jérőme Millon, 2003.

11. Uott 126.

12. Uott 126.

13. Georgius Ebersbach: De satyris disquisitio, Leipzig: s.p., 1666, 8.

14. Nicolaas Tulp: Observationes medicae, Amsterdam Elzevier, 1641.

15. Willem Piso: De Indiae utriusque re naturali et medica libri quatuordecim, Amsterdam, Elzevir, 1658, V/84.

16. Edward Tyson: Orang-outang, sive Homo Sylvestris, or, the Anatomy of a Pygmie, London, Thomas Bennet, 1699, előszó.

17. Uott. 36.

18. Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok: Egy XVI. századi molnár világképe, Budapest, Európa Kiadó, 2011.

19. John Caverhill: „Some Attempts to ascertain the utmost Extent of the Knowledge of the Ancients in the East Indies.” Philosophical Transactions 57 (1767): 155–178.

20. Arnout Vosmaer: Regnum animale. Natuurkundige beschryving eener utmuntende verzameling van zeldsaame gedierten, Amsterdam, J. B. Elwe, 1804.

21. T. H. Huxley: Evidence as to Man’s Place in Nature, New York, D. Appleton and Company, 1863, 9.

22. Uott 36.

23. Charles Kingsley levele Darwinhoz, 1862. január 31., Darwin Correspondence Project, 3426. levél.

24. Darwin Charles Kingsley-hez, 1862. február 6., Darwin Correspondence Project 3439. levél.

25. Alfred Brehm: Brehm’s Life of Animals. Mammalia, Chicago, A. N. Marquis and Company, 1896, 20.

26. Uott 20.

27. François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság, Budapest, Európa Kiadó, 1986.

28. William Ashworth, Jr.: „Natural history and the emblematic world view” in: David C. Lindberg and Robert S. Westman: Reappraisals of the Scientific Revolution, New York, Cambridge University Press, 1990, 303–332.

29. Bruno Latour: „Visualization and Cognition: Drawing Things Together”, Knowledge and Society: Studies in the Sociology of Culture and Present 6 (1986), 1–40.