OMLÁS

1

Dől a mindenség, mert odavan a gyámja!
Mint omló partok olvadáskor
Egy szenvedélyes, nagy eső után.
A rézsű megroggyan, alámossa a zápor.

Ilyen, amikor soktonnányi sötét múlt
A zsilipjein áthág;
És színvalló kővel, törmelékkel
Hosszú szakaszon beborítja a járdát.

Mintha az eső hajdani lakók
Piszkos titkait akarná napvilágra hozni:
Házunk tudatalattiját. A nyúlós
Sárgaföldben csupa szégyellt holmi.

2

Keresőkutyák szimatolnak. Hopp-hopp!
Találnak is mindjárt… valamiket;
De nem csupán kukacot, bájos vakondot
Vagy hegyes orrú, félig alvó süniket.

Hanem először bujkáló zsidók kerülnek elő
Folt hátán folt krombikabátban,
Akiket a pincében az úrnő óvott sziklaszilárdan,
Amíg az utcában cirkált a tetterő;

Aztán az öngyilkos SS-ek szkeletonja
Pottyan elénk rozsdás, gömbölyű sisakban.
A ház fölszakadt bele ontja
A lávát. Valami kínos megint kipattan.

3

És itt van személyesen az úrnő, Gizi asszony,
És robusztus férje is, Tibor,
Akik itt éltek, sőt – amint hallom –,
Haltak is valamikor.

Sohasem magányban, mindig fényben… „Hát itt is lehetett egy
Ilyen angyali nő boldogtalan?” „Ej, nahát.”
Járva a széles lépcsőt, szeldesve a kertet,
Örült, ha húzta-vonta magát legalább?

„Orvos vagyok. Õ pedig beteg;
Meg fog süketülni, ha úgy ítél Istene.
Daganata van, habozik, mert még bármi lehet,
A legrosszabbnak egyelőre nincs jele.

„Melyikünk a nagybeteg, szívem?”
Gizi saját testét tisztátalannak érzi,
Már nem képes annyi régi
Nyűgét palástolni sem.

Elhitte talán, hogy a hírével (s a Kossuth-díjával főleg)
Némi védettséget élvez?
S lám, az embermentő művésznőnek
Nem fűlik foga a kitelepítéshez?

„A kínjaitól akarom megkímélni…”,
Így az ura. Jó, világos. Ezért öli meg.
„Injekció előbb neki, érti?
Majd nekem, mert nélküle minek.”

Fekete autó állt a ház elé, a párt
Szakértőt küldetett. És mire feljött megint a hold,
Kisült, hogy a nő makkegészségesen halt ilyen halált;
A dokinak viszont agysorvadása volt.

Gondoljunk csak hajmeresztő féltékenységére!
Ilyet nem produkál, csak a ködbe borult elme.
Gizi fejet hajt, legyen ismét béke…
(Ahelyett, hogy urával feleselne).

Most ugyanott gurul kettőjük koponyája,
Ahol szikráit szórta szerelem, elmebaj és ármány.
Bevilágította fakó bőrüket a lámpa
A kandalló párkányán.

AZ ÁRUSOK SZEMÉBE NE! DE AKKOR HOVA NÉZZEK?

Bazsányi Sándornak

Kerülni kell az árusok szemét, kelet.
Körszakállas férfi viszi holmiját
A hídon át. Valami lepottyan:
Egy fekete kefe, hahó!
A férfi visszafordul, sóhajt egy nagyot,
És – hiába tiltakoznánk – álmélkodva
Kezet csókol neked, majd nekem.
Nem jó androgün oligarchának lenni,
Haladnánk tovább.

De nem lehet, mert – pakk a földre – fadoboz kerül elő,
A szakállas kéri: arra tegyed a bakancsod,
Madzsar pasa! Elkapja pillantásom,
Horgot így akaszt belém. Suvickolni kezd.
Velúrbőr: így aztán nemcsak kéretlenül,
Hanem jócskán szakszerűtlenül is.
Előkerül a barátja (ezeknek valahogy
Mindig akad mozgósítható cimborájuk a közelben),
És, egy-kettő, a te cipődet pucolja meg.

Állj, a szakállas pénzt kér. Érted,
A kézcsók után! Micsoda presztízsvesztés
Két perc alatt. Vállvonogatva adunk.
„Paper”, mondja. Az apró nem elég.
Öt gyereke van, s az egyiknek műtétje lesz.
Õ pedig láthatóan fogatlan.

Trükk volt-e, találgatod. A foga nem.
A lehulló szerszám? A haver? Miért ne?
Ugyanígy cibálnak be szőnyegboltba, büfébe.
Kerülni kell a lakosság szemét vagy lépre mész.
Nem vérbeli csalók. Csak valamiképpen élniük kell.

De akkor hova nézzek?
Mindig az öbölre.
Csinos homlokzatokra.
Célra tarts és tempód meggyőző legyen.