RIGÓ MÁTÉ BESZÉLGETÉSE LUCIAN BOIÁVAL

RIGÓ MÁTÉ: Először a családjáról kérdezném. Kérem, meséljen a gyermekkoráról, hogy milyen volt felnőni a ’40-es, ’50-es évek Romániájában.

LUCIAN BOIA: 1944-ben születtem Bukarestben, mondhatni, hogy vegyes származású családban. Anyám családja olasz. Ősei Itáliából, pontosabban az akkor Ausztriához tartozó Dél-Tirolból jöttek Havasalföldre a 19. század közepén. Ekkor kezdődött a fejedelemségek modernizációja, és a felmenőim útépítők voltak, akik között ekkoriban nagyon sok volt az olasz. Câmpulungban telepedtek le. Nagyapám erről az olasz, Morendini ágról tanár és tanfelügyelő volt, elmondhatni, hogy példamutató román vált belőle. Ő már csak románul beszélt otthon, ennek ellenére a római katolikus vallást megőrizte a család. Amikor én felnőttem, már mindenki csak a románt használta. Apám családja a Nagyszeben környéki falvakból származik. Ez Dél-Erdélyben egy különleges régió, innen származott Goga és Cioran is. Mondhatni, hogy ezen a környéken voltak legpolgárosodottabbak a román falvak, amelyek a Havasalfölddel való kereskedelemből éltek. Dobrudzsa 1878-ban lett Románia része, és ekkor még meglehetősen kevés román élt ott. Az új terület kolonizációja elsősorban az erdélyi románok betelepülése révén valósult meg. A betelepülő románok nagyrészt a Szeben környéki falvakból származtak; egyébként ebből a régióból volt a legnagyobb arányú a románok kivándorlása Amerikába is. Nagyapám családja az 1880-as években költözött Dobdrudzsába, a Balkán-félszigetre, és itt született az apám is. Ő filozófiát és szociológiát hallgatott az egyetemen, és Dimitrie Gusti csapatában dolgozott falukutatóként. Bár apám családja görög ortodox volt, én katolikus lettem. Kisgyerek voltam, amikor a szüleim elváltak, így anyámmal és az ő családjával nőttem fel.

R. M.: Hogyan élte meg ez a katolikus, középosztálybeli közeg az 1950-es, 1960-as évek eseményeit?

L. B.: Azt hiszem, van bennem egy ellenállás az ideológiákkal és indoktrinációkkal szemben. Amikor valaki nagyon támogat egy ideológiát, egyből elkezdek kételkedni abban az eszmében. Természetesen ez a családi környezetre vezethető vissza, amiben felnőttem. Anyám, nagyanyám és nagynéném is antikommunisták voltak. Ami engem illet, én tettem kisebb-nagyobb engedményeket, de legbelül sohasem hittem a kommunizmusban.

R. M.: És mindezt hogyan alakították az egyetemi tanulmányai? Milyen volt Bukarestben történelmet tanulni az 60-as években? Azért a történelem elég ideologikus stúdium volt akkoriban, nem? Kérem, mondja el, hogy miért választotta ezt a hivatást.

L. B.: Alapvetően a pályaválasztásom már gyerekkoromban eldőlt. Anyám régi román irodalmat tanult a bukaresti egyetemen, Nicolae Cartojannal dolgozott, aki a 30-as és 40-es években a kérdés legnagyobb szakértőjének számított. Nagyanyámnak tekintélyes könyvtára volt a 19. századi francia, román és német irodalomból, testvérének pedig Câmpulungban volt egy nagyobb háza, ugyancsak nagy könyvtárral és nagy kerttel. Nekem legérdekesebbeknek a Belle Époque-ból, vagyis a boldog békeidőkből származó könyvek tűntek akkoriban. Mondhatni, hogy már kamaszkoromban tekintélyes ismeretekre tettem szert az 1914 előtti időszakra vonatkozóan, és ez az a korszak, ami máig legközelebb áll hozzám történészként. 1944. április 4-én az amerikai légierő nagy bombázást hajtott végre Bukarest ellen, és akkor a családom úgy határozott, hogy elmenekül a fővárosból. Câmpulungba mentünk, ahol aztán minden évben két-három hónapot töltöttem a nyári szünet alatt. Tehát így lettem történész, miközben egy olyan világban nőttem fel, ahol a kommunista mítoszt követve a legtöbb fiú mérnök szeretett volna lenni, amit a legnagyobbra értékelt a korabeli társadalom.

R. M.: Önben nem fordult meg a mérnöki pálya gondolata?

L. B.: Isten ments, biztos, hogy nem lettem volna sikeres, semmilyen technikai vagy praktikus dolog nem az erősségem. A történelem a hivatásom, és el nem tudom képzelni, mivel foglalkoznék, ha nem lenne.

R. M.: Egyetemi évei alatt milyen kutatással foglalkozott?

L. B.: 1962 és 1968 között voltam történelem szakos, ekkoriban a második világháború, és Charles de Gaulle pályája érdekelt. Követtem a lépéseit, megszólalásait, amelyek rendkívül látványosnak tűntek, ráadásul de Gaulle 1968-ban Romániába is ellátogatott. 1964-ben Románia kezdett eltávolodni a Szovjetuniótól, és fokozatosan a nyugati hatalmakhoz közeledett, elsősorban Franciaországhoz, a frankofón hagyományokat felelevenítve. A francia lapok, a Le Monde, a Figaro és mások is elérhetővé váltak Bukarestben, ez egyszerűen lenyűgöző volt.

R. M.: Ekkoriban ellátogatott Franciaországba is?

L. B.: Nem, csak később. Viszont a szakdolgozatomat De Gaulle és az angolszász hatalmak viszonyáról írtam. Sikerült bent maradnom az egyetemen. Bukarestben volt akkoriban csereprogram keretében egy cseh professzor, Josef Macùrek1, kb. 70 éves lehetett, ő vezette akkoriban a prágai Kelet-Európa Intézetet. Azért jött Romániába, hogy a románok, csehek és szlovákok közti viszonnyal kapcsolatban kutasson, az első világháborúig bezárólag. Mivel én akkoriban elég fiatal voltam az egyetemen, rám bízták, hogy foglalkozzam egy kicsit vele, így segítettem neki elkezdeni a kutatást. Ezután meghívott Prágába, és bevett kutatócsoportjának tagjai közé, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchia interetnikus viszonyaival foglalkozott. 1968-ban jutottam ki Prágába, hogy Macùrek csapatában dolgozzam. Közben persze az oroszok és más államok hadseregei bevonultak Prágába…

R. M.: És akkor éppen ott volt a városban?

L. B.: Nem akkor, amikor az események történtek, hanem pár hónappal később, december elején érkeztem. Ekkor még Dubèek volt az első titkár és az ő csapata kormányzott ’69 tavaszáig. Eltelt jó pár hónap, amíg eltávolították, bár az oroszok ebbe az irányba terelték az eseményeket. Ott voltam, amikor Palach felgyújtotta magát, nagyon látványos esemény volt. A szovjet-cseh hokimeccs után történt, amit megnyertek a csehek. Ebből aztán nagy szovjetellenes eseménysorozat lett, mindenhol feliratok voltak a prágai falakon, bezúzták a tüntetők – vagy talán a provokátorok – az Aeroflot székházának ablakait. Ez volt az utolsó jel a szovjeteknek Dubèek eltávolítására, szóval ebben a felajzott légkörben voltam ott. Közben persze a románok, csehek és szlovákok közti 19. század végi, 20. század eleji viszonnyal foglalkoztam.

R. M.: Megtanult csehül is?

L. B.: Igen, mert tanultam előtte is egy kicsit. Pár hónappal a tervezett indulás előtt tudtam meg, hogy kiutazhatom. Aztán a kutatás bedőlt, mert Macùreket eltávolították az intézet éléről, és nagyon nehéz idők következtek a cseh értelmiség számára. Közben egyedül megírtam azt a munkát, amit elvileg a kutatócsoportnak kellett volna elkészítenie. Átadtam a kéziratot a Román Tudományos Akadémia kiadóvállalatának, amit nagyon sokáig nem publikáltak, mert ekkoriban kezdett függetlenedni Ceauºescu, ekkor került sor az „erkély jelenet”-re, és hasonló más eseményekre, ’68-ban.2 Ezután a román hatóságok nem merték tovább provokálni a szovjeteket, emiatt mindent, ami Prágával és Csehszlovákiával volt kapcsolatos, későbbre halasztottak. A könyv, amit ’70-ben írtam, ezért csak ’77-ben jelent meg. A románok, csehek és szlovákok viszonyának vizsgálata Erdély irányába terelte az érdeklődésem, mivel a vizsgált etnikumok közötti kapcsolatok elsősorban a Habsburg Monarchián belül jöttek létre. A Monarchia alávetett népei, különösen a szlovákok és románok közötti szövetség, a 19. századi végi dualista Magyarország keretei között jött létre. Így kezdtem el Erdéllyel foglalkozni. 1969-től 1972–73-ig behatóan tanulmányoztam az erdélyi románok nemzeti mozgalmának történetét az osztrák-magyar dualista rezsim időszakában. Sok mindent felkutattam, sokat levéltáraztam, és írtam egy doktori disszertációt Eugen Brote-ről, aki az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik vezetője volt. Nagyon aprólékosan rekonstruáltam ennek az addig kevéssé ismert nemzetiségi vezető politikusnak az életét. A munka megjelentetésével nehézségeim voltak. Az értekezést ’72-ben védtem meg, a könyvet a Litera kiadónál publikáltam. Ezt a kiadót a kommunista rendszer hozta létre egyfajta szelepként azoknak a munkáknak a kiadására, amelyeket más hivatalos kiadók nem adtak ki. Ők a saját pénzeden jelentették meg a munkát, bár ennek ellenére a cenzúra szeme elől sem lehetett elmenekülni. Mivel nagyon sokba került nekem a kiadás, lerövidítettem a könyvet, amiből aztán a cenzúra még tovább húzott, mivel Erdélyről, a nemzeti mozgalomról, románokról és magyarokról szólt a munka. Minden mondatban volt valami, ami nem igazán felelt meg. Végülis aztán ebben a végső formában jelent meg. Egy éve újra kiadtam a Humanitas-nál. Az eredeti szöveget szerettem volna megjelentetni, ahogy akkor megírtam, azokkal a dolgokkal együtt, amiket ma már máshogy írnék. Ezt a bevezetőben indokoltam meg.

R. M.: És mit húztak ki a cenzorok a ‘70-es években?

L. B.: Tudom, hogy több órás beszélgetést folytattak a könyvről a Literánál. Szóval igazából mindent kihúztak, mivel mindent a kommunista ideológia nyelvezetét használva kellett kifejezni, akkor is, amikor nem mondtam semmi különlegeset. Minden mondatot visszadobtak, különösen amikor Erdélyről és a magyarokról volt szó. Nem emlékszem már pontosan miket javítottak át, de a lényeg, hogy alaposan elrontották a szöveget. Ennek a kutatásnak a keretében érkeztem Budapestre 1971-ben. A nemzeti mozgalommal kapcsolatban kellett felkutatnom anyagokat, különösen Brote kapcsán, aki agronómiai tanulmányokat folytatott Mosonmagyaróváron. Akkoriban volt ott egy régi és híres agrár-akadémia. Oda is elmentem, hogy Brote beiratkozási íveit és osztályzatait tanulmányozzam.

R. M.: Milyennek látta akkoriban a `70-es évek Magyarországát?

L. B.: Két hónapot töltöttem ott. Jó fogadtatásban volt részem. A budapesti Országos Levéltárban dolgoztam, és akkor már értettem egy kicsit magyarul. Megpróbáltam beszélni is, de nagyon bizarr szavak jöttek ki csak a számon. Sokszor megtörtént Budapesten, hogy amikor elkezdtem pár szót mondani magyarul, az emberek románul válaszoltak. Rájöttek, hogy román vagyok! Akkoriban megállapítottam, hogy nagyon sok pesti magyar beszél románul. Erdélyi eredetűek lehettek sokan, gondolom. Tetszett Budapest, szép város. Debrecenbe, Pécsre és Mosonmagyaróvárra is el kellett mennem. Az volt a szándékom, hogy a Habsburg Monarchián belüli nemzetiségi kérdéssel foglalkozzam, de közben megüresedett a történetírás történetével kapcsolatos egyetemi katedra. Épphogy csak befejeztem a doktorimat, és máris taníthattam egy kurzust, mely aztán teljesen más irányba vitt, egyetemes historiográfiát kellett tanítanom Hérodotosztól napjainkig, kiegészítve a román historiográfiával.

R. M.: Felszabadult egy pozíció az egyetemen?

L. B.: Igen, az elődöm diplomáciai pozícióba távozott, és szabadon maradt az állás. Tanársegéd lettem. Később előléptettek lektorrá, és itt meg is állt a kommunizmus bukása előtti karrierem. 1990-ben viszont egyből kineveztek professzorrá. A történetírás történetével foglalkoztam. Elkezdtem létrehozni egy nemzetközi historiográfiai történész bizottságot, melyre az 1980-as Nemzetközi Történészkongresszus adott alkalmat. Én szerkesztettem a historizmus historiográfiájáról szóló részt. Ez a munka aztán az Egyesült Államokban is megjelent két kötetben, ezzel azonban nem voltam megelégedve.3 Tiszta őrület volt Bukarestből szerkeszteni, azokban az átpolitizált időkben, az ideológiai nyomás alatt. Nemcsak Bukarest és a nyugati világ között voltak különbségek, hanem Bukarest és Budapest között is. A ’80-as évek minden szempontból rettenetes volt Bukarestben. Én koordináltam a kutatócsapatot, több mint 200 munkatárs dolgozott a köteten. Írtak nekem Kínából és Amerikából is, én meg Bukarestben voltam, és jobbra-balra küldözgettem a leveleket. Csak félig vagyok elégedett a kötettel, mert végül nem olyan lett, amilyennek szerettem volna. Közben elkezdtem a fiktív múlt- és jövőképzetekkel (imaginar) foglalkozni.

Ezzel együtt Prágába is meghívtak még egyszer, 1977-ben egy baráti szocialista országok közötti találkozó keretében, amikor megjelent a románok, csehek és szlovákok közös történetét feldolgozó kötet; két hetet maradtam. Nagyon jó volt, hogy egyáltalán nem dolgoztam semmit, csak sétáltam a városban, a csehek pedig elvittek különböző helyekre. Ott találkoztam az egyik levéltárban egy német kutatónővel [Helga Abret-tel], aki Franciaországba ment férjhez, és a Nancy-i Egyetemen volt akkoriban a német irodalom professzora4. Kapcsolatban maradtunk, eljött Romániába is meglátogatni, és arra gondoltunk, írunk valamit közösen. 1979 körül jelezte, hogy a Nancy-i Egyetemen alakult egy kisebb kutatócsoport, az irodalmi művekben felbukkanó Holdra való utazásokkal foglalkozott, irodalomtörténi szempontból. Ha sikerül találnunk valamit a román irodalomban, javasolta, engem is bevenne ebbe a kutatócsoportba. Ő akkor már ismerte Henri Stahl 1913-as regényét, az Egy román a Holdon-t. Ez egy figyelemre méltó munka. Egy román elutazik a Holdra, ahol találkozik egy Marslakóval, aki elmeséli neki a bolygó történetét, ahol a román a későbbiekben orvos lesz. A Mars fejlettebb bolygó, mint a Föld, és öregebb is, ezért a Marslakó elhatározza, hogy elköltözik onnan a Holdra, ahol találkozik a románnal. Ezért jutott eszembe, hogy megkérdezem Helgától, mi lenne, ha mi meg a Marsról írnánk valamit. Elkezdtem kutatni, és kiderült, hogy óriási irodalma van a Marsnak a 19. században. Azt hihetné az ember, hogy egy olyan fejlett bolygóról van szó, mint ahogy azt H. G. Wells leírta A világok harcában. Én is, és ő is kutatni kezdtünk, és 1984-ben megjelentettük a könyvünket Németországban, a Marslakók évszázada címmel (Das Jahrhundert der Marsianer). Ezután egyedül folytattam a kutatást, és megírtam franciául a L’Exploration imaginaire de l’espace-t, s ez lett az első könyvem, ami megjelent franciául. Benne vannak a Marslakók, de a Vénusz és a Hold lakói is, és minden, ami a 19. század végi, 20. század eleji kozmosszal kapcsolatos elképzelésekről tudható.

R. M.: Irodalmi forrásokkal dolgozott?

L. B.: Igen, de belevettem a tudományos szakirodalmat, a népszerűsítő munkákat is. Sok asztronómus úgy gondolta, van élet más bolygókon. Egy egész mitológia épült e köré, különösen a Marssal kapcsolatosan, és persze ott van a tudományos-fantasztikus irodalom is. Wells regénye, A világok harca a legismertebb, de van sok más, többnyire alacsony színvonalú munka is, ám mégsem ez volt a probléma. Ez volt az első kísérletem a fiktív világok feltérképezésére. A könyv ‘87-ben jelent meg Franciaországban a La Decouverte kiadónál. Utána ismét a La Decouverte-nél megjelentettem A világ vége (La fin du monde) című munkámat 1989-ben. Közben ’89 után Romániában is lehetővé vált, hogy bármiről szabadon beszélhessek. Mégis franciául folytattam, talán jobb volt, mintha Romániában jelentek volna meg ezek a munkák. A következő könyvem, A kommunizmus tudományos mítoszai, egy kis kiadónál jelent meg [Paradigme – R. M.], nem is lett nagy, vagy talán semmilyen hatása Franciaországban, azonban később megjelent egy rangosabb kiadónál is, a Les Belles Lettres-nél. Természetesen aztán megjelent Romániában is. Az imaginárius világok kutatását ezután több témával kapcsolatban is kiaknáztam, például a román történelem vonatkozásában is. Ez vezetett az első igazán sikeres könyvemhez Romániában, a Történelem és mítosz a román nemzettudatban megjelenéséhez 1997-ben. A könyvet a CEU Press megjelentette angolul, de németül, lengyelül és bolgárul is kiadták. Minden a Mars bolygótól indult, minden a Marssal kapcsolatos kutatásommal kezdődött. A világűrrel kapcsolatos képzeletvilágról szóló könyvemet én magam fordítottam le, ez volt az utolsó, ami megjelent románul, az Humanitas-nál.

Azért lett talán szenzáció a Történelem és mítosz, mert a románok, és nemcsak ők, úgy tekintettek a történetírásra, mint az igazság és a valóság reprezentációjára. Közben persze a történelemnek, amit megírunk, vagy kevéssé, vagy túlságosan is sok köze van a valósághoz. Hogy mondjam: a mitológia több eleme attól függ, hogy milyen perspektívából nézzük, például milyen ideológiai pozícióból.

R. M.: Az elmúlt tíz évben viszont sorra jelentek meg könyvei, melyekben a román nemzeti és nacionalista történetírás elbeszéléseinek ment neki. Az egyik nemrég megjelent munkájának a címe, Miért más Románia? Ez jelenleg a román könyvesboltokból leggyakrabban ellopott könyv. De miért is más Lucian Boia a többi román történészhez képest? Hogyan határozná meg a helyét a román historiográfiában, és mi volt a célja ezzel a könyvvel?

L. B.: Vannak, akik azt képzelik, hogy titkos céljaim vannak. Egyre másra felbukkan egy ultranacionalista, aki azt terjeszti, hogy csoda tudja, ki fizet engem, például Budapest. Közben egyszerűen arról van szó, hogy 1989 után szabad embernek éreztem magam, és elhatároztam, hogy azt fogom írni, ami az én nézőpontomból igaz. Nem mintha ragaszkodnék az abszolút igazság fogalmához, hanem mert ragaszkodom a saját igazságaimhoz, és a saját történelem-értelmezéseimhez. Magyarán szólva azt írom, ami szerintem igaz, nem azért, hogy bárkibe is belerúgjak, vagy bárkinek szolgálatot tegyek ezzel. Amikor megjelent az első világháborúval kapcsolatos könyvem, egyesek forrongtak amiatt, hogy azt írtam, hogy Erdély népszavazás nélkül tért vissza Romániához. Még azt se írtam, hogy lennie kellett volna népszavazásnak. Nagy nehézségekbe ütközött volna akkoriban egy népszavazást levezényelni. Az viszont napnál is világosabb, hogy nem volt népszavazás. Ez ahhoz vezetett, hogy Erdély lakossága legalább a felének a véleményét nem vették figyelembe. Nem mondom, hogyha lett volna népszavazás, Erdély nem csatlakozott volna Romániához. Valószínűsíthető, hogyha lett volna népszavazás, akkor is hasonló lett volna a területi átrendeződés eredménye, mivel a románok voltak többségben. Egyszerűen leírtam egy tényt anélkül, hogy bármilyen különleges következtetést levontam volna belőle.

Vagy szememre vetették azt, hogy leírtam, hogy az erdélyi románok 1914-ig megosztottak voltak, különösen a Ókirálysághoz fűződő viszonyuk miatt. Ez biztosan így volt. Nagyon szorosak voltak a kulturális kapcsolatok az erdélyi és a regáti románság között, és bizonyára sok erdélyi románnak az álma volt Nagyrománia megteremtése. Ezzel együtt a Habsburg-Monarchia polgárainak is érezték magukat és közép-európainak. Nekik az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása egy komplikált helyzetet teremtett, legalábbis azok a körülmények, melyek között 1918-ban felbomlott a birodalom. Amennyiben megmaradt volna a Monarchia, ha sikerült volna, nagy nehezen, a különböző népcsoportok igényeinek eleget tenni, és szabad és egyenlő népcsoportok konföderációjává alakítani, lehetséges, hogy az erdélyi románok inkább ezt az alakulatot választják, mint az egyesülést az Ókirálysággal. Ez nem azt jelenti, hogy rossz döntés lett volna, vagy hogy Erdély ne lenne sok szálon összeforrva Románia más részeivel. A románok súlya jelenleg nagyobb Erdélyben, mint 1918-ban volt. Ebből nem lehet viszont levonni semmilyen következtetést a 20. század eleji nemzeti mozgalomra vonatkozóan. Mivel a pályafutásom elején az erdélyi románok nemzeti mozgalmával foglalkoztam, tudom, hogy 1914-ig semmilyen mozgalom nem létezett, mely Erdély és Románia egyesülését célozta volna meg. Ilyen egyszerűen nem volt. Ez nem azt jelenti, hogy nem létezhetett ilyen vágy sokakban, de egész egyszerűen az emberek nem problémáznak olyan dolgokon, amiknek kevés a realitása. Az első világháborúig egyszerűen senki sem képzelte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egyik évről a másikra eltűnhet. Ezt dokumentumokkal is lehet igazolni, mindez azonban nem változtat a jelenünkön semmit. Nem arról van szó tehát, hogy hazudnunk kell pusztán abból a célból, hogy a jelen állapotot fenntartsuk. A jelen anélkül is jelen marad, hogy eltorzítanánk a történelmet. Mindössze tehát úgy elemeztem a történelmet, ahogy a saját látásmódomnak megfelelt, az alapján, amit igaznak gondoltam.

R. M.: A Miért más Románia? című könyve eddig 40 000 példányban kelt el… Akkor ez azt jelenti, hogy sokaknak bejött, amit írt?

L. B.: Pontosítanom kell, eddig 60 000 példány jelent meg, amelyből 55 000-et eladtak.

R. M.: Mennyiból szólnak ezek a nagy példányszámok Romániáról? Hogyhogy ennyien olvasnak egy történelmi munkát?

L. B.: Már maga a cím is elég radikális. Ez egy kis munka, amiben tulajdonképpen azt mondom, amit más könyveimben is, de itt jobban össze van sűrítve. Az átlagolvasó számára jóval hozzáférhetőbb a mondanivaló. Én sem számítottam rá, hogy ekkora sikere lesz. 2012-ben, amikor először megjelent, az év legtöbbet eladott könyve volt. Egyesek összekeverik a történelmet, a történészséget és a hazafias szemléletet. Én meg nem azért vagyok történész, hogy hazafias előadásokat tartsak. Szerintem az egy másik foglalkozás. Hogy is mondjam? Az én mesterségem a történész mestersége, és azt mondom, ami szerintem igaz. Hogy éppen most van-e erre a megfelelő pillanat? Épp ezt a kérdést kellett feltenni a kommunizmus alatt is, az emberek viccelődtek is rajta, hogy „ez most nem a megfelelő pillanat”. Szerintem meg most van itt az ideje, hogy az igazat kimondjuk, és kész.

R. M.: De mégis, milyen ideológia alapján ír az igazságról? Van egy politikai szemlélet, amely meghatározza a történelemszemléletét?

L. B.: Semmilyen ideológia nem vezérel a munkáim során. Talán azt mondhatnám, hogy a liberalizmus áll a legközelebb hozzám. Hiszek a szabadságban, az egyénben, sokkal jobban, mint a közösségben, vagy a globalizált ideológiákban. Nagyon sokra tartom a szabadságot, elsősorban a saját szabadságomat.

R. M.: A könyveinek sikere volt az Egyesült Államokban, Franciaországban és Magyarországon is. Amikor ír, akkor elképzel egy bizonyos nemzeti vagy nemzetközi olvasóközönséget?

L. B.: Dehogyis. Amikor írok, egyszerűen leírom azt, amit gondolok. Nincsenek különféle stratégiáim egyes olvasóközönségek meghódítására. Érdekes, ahogy egyes könyvek hozzájárulnak más könyveim sikeréhez. Például a Miért más Románia? megjelenése után az összes többi könyvemet elkezdték egyre többen vásárolni.

R. M.: Írt egy könyvet a németbarát román értelmiségiek csoportjáról, és a két világháború közötti értelmiségi generációról is. Létezik jelenleg egy ezekhez fogható értelmiségi generáció vagy csoport Romániában?

L. B.: Ez igazán jó kérdés. Én egy magánzó vagyok, egyetlen csoportosulásnak sem lettem a tagja. Talán a legbefolyásosabb értelmiségi kör az éppen ekörül az intézmény körül alakult ki, ahol most mi is beszélgetünk [Humanitas Könyvesbolt, Bukarest]. A magja a Pãltiniº-i csoport: Gabriel Liiceanu, Andrei Pleºu, és ide tartozom én is, az írásaimon keresztül. Nincs ezen kívül más, különleges kapcsolatom velük.

R.M.: Tehát akkor úgy tűnik, nem kávézgatnak itt együtt minden héten közösen?

L. B.: Nem vagyunk személyes kapcsolatban. Jó és közeli viszonyban vagyok Gabriel Liiceanuval, a többiekkel jóval kisebb mértékben. Sem ennek, sem más csoportosulásnak nem vagyok a része. Senkit nem követek. Magamnak írom a könyveket. Elkezd érdelni egy téma, mint például a Balcic tengeri fürdőhely. Volt már ott?

R. M.: Nem, csak Vama Vechében.

L. B.: Össze sem hasonlítható a kettő. Hogy is mondjam, Balcic igen látványos. Két éve véletlenül jártam ott. Lenyűgözött, és többet is meg akartam tudni róla. Nem írtak sokat eddig a fürdőhelyről, én mindent felkutattam és írtam egy könyvet. Ha valaki megkérdezné, mi volt a célja egy Balcicról szóló könyvvel, elmondhatnám, hogy semmi különös. Érdekelt a téma, rabul ejtett, és írtam egy könyvet. Mi vezetett a németbarát román értelmiségiekről szóló könyvem megírásakor? Mi is vezethetett volna? Arra a következtetésre jutottam, amit már az elején is sejtettem. A kutatás során viszont jobban kidolgozhattam az álláspontomat. Az mindenesetre egy mítosz, hogy az összes román egy irányba tekintett volna 1914-ben vagy 1916-ban. A román értelmiség egy jelentős része – mindenkit felsoroltam a könyvben – nem támogatta, hogy Románia az antant oldalán szálljon be a világháborúba. Ehelyett a központi hatalmakat támogatták, vagy a semlegesség mellett tették le a voksukat. Persze, ezzel kapcsolatban is többen kritizáltak, mondván, hogy a germanofileknek nem is volt igazuk, én ennek ellenére támogatólag írok róluk. No, én persze sem a németbarátok, sem az antant-pártiak oldalán nem állok. Az ehhez hasonló kérdésfeltevés gyerekesnek tűnik számomra. Egyszerűen érdekelt a téma, és írtam róla. Persze, hogy nem húzom le a németbarátokat. Ők hittek abban, amit hirdettek, és könnyű azt mondani, hogy nem volt igazuk. Mi már tudjuk, mi történt, de 1914- ben vagy 1916-ban ezt nem lehetett előre látni.

R. M.: A könyveinek egyik célja az is, hogy Románia megváltozzon?

L. B.: Mármint hogy én személy szerint változtassak rajta? Talán azt szeretném, mint minden román, hogy Románia élhetőbb ország legyen, mint most. Ezzel együtt nem célom, hogy a könyveimmel változtassak a helyzeten. Talán hozzájárulnak a változáshoz, és történt néhány dolog a könyvek megjelenése után. Azt hiszem, hogy vannak néhányan, akiket valóban megérintettek a könyveim, és elkezdtek egy kicsit másként gondolkozni a kötetekben érintett eseményekről. Persze, amikor elkezdek írni egy könyvet, nem azzal a céllal ülök neki, hogy most akkor szépen megváltoztatom Romániát. Kiválasztok egy témát, teljes szellemi szabadságom tudatában közelítem meg, és megszületik egy könyv. Én csak egy történész vagyok, semmi több. Sohasem folytam bele a politikába, még a civil kezdeményezésekbe se. Nem azért mondom, mintha ez az érdemem volna, egyszerűen ilyen vagyok. Minden, amit tettem, a könyvek írásán keresztül történt. Legjobb, ha mindenki azt műveli, amihez tehetsége van. Rossz politikus helyett, inkább volnék jó történész.

R. M.: Milyen manapság a román értelmiség helyzete? A 30-as évek kapcsán az értelmiség válságáról írt: beszélhetünk erről manapság is?

L. B.: Semmiképp sem kielégítő a helyzet. Egyesek elkezdtek politizálni, szerintem meg egy értelmiségi nem vehet részt közvetlenül a politikában. Inkább az a feladata, hogy figyelemmel kísérje a körülötte zajló eseményeket. Szerintem jelenleg az értelmiségnek elég kevés szerep jut a román közéleti nyilvánosságban.

R. M.: Köszönöm a beszélgetést.

JEGYZETEK

1. Josef Macùrek (1901–1992), cseh történész, Kelet-Közép Európa-kutató. A Brno-i Masaryk Egyetem dékánja 1946–1947-ben. Munkássága Magyarország és Lengyelország kora-újkori és 19. századi történelme, illetve a lengyel, cseh, szlovák és román nemzeti mozgalmak története köré összpontosul.

2. Nicolae Ceauºescu 1968. augusztus 21-i, a Román Központi Bizottság erkélyéről tartott beszédében ítélte el a Varsói Szövetség beavatkozását Csehszlovákiában.

3. Lucian Boia, szerk., Great Historians from Antiquity to 1800: An International Dictionary. (New York: Greenwood Press, 1989).

4. Helga Abret (1939) irodalomtörténész, a német és szláv irodalom szakértoje, a Metz-i Paul Verlaine Egyetem professor emerita-ja.