Nick Elsdorf – Közel-nyugati levél

REFUGIUM

Du, Mißgeburt! – üvöltötte ki a kocsiból a sofõr, majd biztatásképp hozzáfûzte: Vollidiot! A célszemély én voltam, aki biciklimmel és rám ritkán jellemzõ türelemmel várakoztam egy bécsi útkeresztezõdésben a minap. Õ úgy gondolta, elállom az útját, és így adott hangot – kifogástalan németséggel – nemtetszésének. Az „elmebeteget” gyermekeim is a „voll”-lal nyomatékosítják, igazából a „torzszülött” volt az, amire felkaptam õsz fejem (egykoron Jörg Haider nevezte így Ausztriát nagynémet gõggel). A sofõrt ugyanis mélybarna arcszíne alapján a bennem élõ rasszista dél-ázsiainak nézte, õ meg engem valószínûleg echt osztráknak. Újnáci lenne? Vagy mondjuk, a kasmíri konfliktusban is ezzel az elavult szülészeti szakkifejezéssel illetik egymást a hinduk és a mohamedánok? Az etnikai kavalkádot csak fokozta a fejemben, hogy a mellettem álló autóból egy hasonlóan sötétbõrû úr biccentett barátságosan felém, arcán a „nahát, hogy mik történnek ebben a kedves kis országban” meghökkenése tükrözõdött. Majd ment mindenki a maga dolgára.

Másnap egy utcával arrébb óriás teherautó szorított le a kerékpárútról úgy, hogy majdnem a járdán kötöttem ki. Kiterítenek úgyis – mormoltam magamban –, s eltartott egy ideig, amíg felfogtam, hogy a monstrum vezetõje anyanyelvemen kedveskedett a magasból: „húzol el a p…ába, f…kalap?!” És akkor kifröccsent a számon a mondat, melyet ugyan szégyenemben elharaptam, de máig azon töprengek, honnan a bánatból eredt: „magyart gázolsz, kö…g?!” Az utolsó szót most mondtam volna ki életemben elõször. A magyarozás ugyan gúnyolódásnak indult, osztrákosan „máttyár”-nak ejtve a nemzet nevét, de harag lett belõle, majdnem hirig is. A sofõr mellett ugyanis egy kopaszra borotvált hústorony lakozott, összevillant a szemünk, felfedeztem benne egy közeli csetepaté örömét. A csetét követõen persze alighanem belõlem vált volna pâté. Szerencsére elszeleltek. Tiszta sor: nem mertek kikezdeni egy tõsgyökeres osztrák urasággal.

Nem úgy, mint néhány héttel korábban ugyanezen a helyen a rendõr. Álldogáltam békésen a lámpánál, ám ahelyett, hogy megvártam volna, hogy zöldre váltson, lassan tekerni kezdtem, egyenest bele a piros-sárga közepébe, amikor is felharsant mögöttem egy sziréna. Tûz van, babám – értelmeztem a helyzetet megint hibásan – hisz egy rendõrbusz tornyosult mögöttem. Kikecmergett belõle egy kora-negyvenes, zömök asszonyság talpig sötétkékben, pisztollyal az oldalán, s felöltve hatalomvédte-gúnyos arcát kérdõre vont: „tudja, uram, egyáltalán, mit jelent a Rotlicht?!” Átvillant az agyamon, „hát persze, kedves hölgyem, Amszterdamban mindig elszomorít a kirakatban meztelenül tétlenkedõ lányok látványa”, de rögtön beláttam, ez nem a gender-érzékeny szentimentalizmus pillanata. Mellesleg a „tétlenkedni” szó sem jutott eszembe németül. Dörmögtem valamit a bajszom alatt, ám a policáj harcos hadnagya már véste is a büntetést, egészen 80 euró mélységig hatolva. El se juthatott a tudatáig, hogy egy megélhetési migránssal áll szemben. Õ egy osztrákot akart fegyelmezni, s csak mire a feljelentésben az adataimhoz ért (ah, sie sind aus Ungarn), esett le neki, hogy egy gyanús külföldit pécézett ki. Aki esetleg egyenesen Pestrõl biciklizett ide. Mit mondjak, nem lett tõle szomorúbb.

Ne félj, nyájas olvasó, nem tervezem, hogy az osztrák és a magyar bevándorláspolitika tételes összehasonlításával untassalak, még a végén neked is leégne a képedrõl a bõr. S miközben mi ketten itt szégyenkezünk szemlesütve, a Nagy Kerítõ csendben visszalopja magát az magyarok bölcs szívébe. Én aztán tudom. Szigetközi szülõfalumban a szomszéd Kati néni is hevesen menekültezik újabban. Az a Kati néni, aki a nyolcvanat verdesi, és egykori szövõnõként úgy rühelli a nemzeti együttmûködést, mint anno az egész magyar munkásosztály a normarendezést vagy a munkaversenyt. Folyton az ATV-t nézi, tudja hát, melyik pártban keresse a mostani tolvajbandát (a bandavezér lecigányozásáról sajnos nem sikerül leszoktatnunk), de jobban hisz a falubeli hírhozóknak. Õk mostanában arról tudósítják felháborodva, hogy a bevándorlók már Gyõr fõutcáján borognak (pestiesen: flangálnak), tízes csoportokban, és – „képzelje, tanár úr” – nem gyõznek szemetelni. Ma pedig – fûzi hozzá Kati néni – már a falu temetõjénél kószált három „ilyen”. El is vitte õket a rendõr – zárja beszámolóját megnyugodva. Több se kellett, bementem Gyõrbe, láttam is ott számos „menekült-gyanús” (kormány-prop stílusban: „katona-kinézetû”) fiatalembert. Csendben mobiloztak a padokon. Mindössze háromszor tûntek rendezettebb külsejûeknek az ott-borgó helyieknél, s Allahra mondom, az utóbbiakkal ellentétben egyiknek se volt alkohol a keze ügyében. Biztos zugivók.

Kati nénink a rezsicsökkentést nem szopta be, a „Magyarország megtelt” és a „jönnek az iszlám terroristák” szövegek azonban sajnos hitelesnek tûnnek a számára. Akkor is, ha ezek a szemetelõ flangálók épp az iszlám terrorizmus elõl menekülnek. Úgy döntött, ezentúl kulcsra zárja a kertajtót. Mellesleg ugyanõ többször elmesélte már nekem, kislányként mennyire megdöbbentette az Ausztria felé ûzött, halálra gyötört zsidók látványa a háború végén, és – változnak az idõk – milyen boldog volt negyvenöt évvel késõbb, amikor az endékások menekültek nyugatra a közeli fõúton.

Közben azt is tudja, hisz szembeszomszéd-asszonya „osztrákban” takarít, milyen kellemetlen lehet külföldinek lenni odaát is, mondjuk, amikor a határon túli naccsága arra kéri, hogy ne úgy tisztogassa a lakást, mint otthon szokta, vagy – egy ugrás csak a nagypolitika – amikor a Haider-utód Hans-Christian Strache tüzeli hasonló szellemben népét a migránsok ellen. A legutóbbi tartományi választások idején például teliszórta Burgenlandot idegen-, így egyebek közt magyarellenes plakátokkal (Heimat schützen, Grenze dicht, szabad fordításban: védd a hazát, zárd a határt). Jelenleg e snájdig fogtechnikus a legbefolyásosabb párt vezére Ausztriában. Ha így megy tovább, a legközelebbi parlamenti választások után õ keres majd koalíciós partnert magának. Nem lesz nehéz dolga, az elmúlt években már két tartományban is összebútoroztak Haider örököseivel a szocik. Csak nem ezért beszél mostanában Strache „októberi forradalomról” az õsszel tartandó bécsi választások elõtt? Ha be szeretnéd kalibrálni, nyájas olvasó, e fess forradalmár pártja, a Szabadságpárt helyi értékét a politikai eszmék világában, gondolj a Jobbikra nyolc-tíz cukiságkampány után. Vagy a Fideszre – na nem a most regnálóra, hanem a szelídebbre – még az elsõ Orbán-kormány idejébõl. A határzáró plakátokat sokhelyütt magyar vendégmunkásokkal rakatták ki, érvényben tartandó az átfazonírozott goebbelsi diktumot: „hogy ki a külföldi, azt mi határozzuk meg”. Vasfüggönyt azonban (egyelõre) nem terveznek a Fertõ-tó közepére.

Tudor mehet

Kezdek sajnos lassan beletanulni az idegengyûlöletbe. Már magyar földön is egész jól tudom utálni magam. Ám rosszul tûröm, amikor pesti liberális barátaim szájából is hallom az „áradat”, „özön”, „cunami”, „jövevény”, „járvány” és „népvándorlás” szakszavakat (az „üldözött”, a „számûzött” és az „áldozat” terminusokat viszont alig), midõn a holtfáradt vendégek tömeges érkezését kívánják érzékeltetni. Vendégek? Talán meglep, nyájas olvasó, de Ciszlajtániában és onnan nyugatra még mindig lehet az idegent, Georg Simmel szellemében, vendégnek tekinteni. „A vendég, aki marad”, s akinek – bár gyakorta hívatlanul és nem egyedül érkezik – van emberi méltósága. Pont akkora, mint vendéglátójának. Ehet, ihat, ölelhet, alhat (és persze dolgozhat), továbbá mindezen tevékenységeket nem kell smasszerok szeme elõtt végeznie. Kulcsa van élõhelyéhez. Karinthyt megfordítva úgy is mondhatnám, nincs kapu, lehet kimenni. Hely, amelyet nem tábornak hívnak. Ausztriában a legnagyobbat a Bécs-közeli Traiskirchenben, itt rengeteg hazánkfia és lánya megfordult egykoron, régen még menekültlágernek nevezték. Ma a Bundesbetreuungstelle für Asylwerber (Szövetségi Gondozóhely Menedékkérõk Számára) hivatalos megszólítás dukál neki. Azért csak ne nagyon büszkélkedjenek kedves álságos szomszédaink saját korrektségükkel! Én átlátok a szitán: az „Asylwerber” szó riasztóan hímnemû, ezért követelem – a mellesleg rég elfogadott – „Asylwerberin” változat azonnali beiktatását az intézmény nevébe. Azt viszont nem sürgetném, hogy a „Personen mit Migrationshintergrund” (migrációs háttérrel rendelkezõ személyek) kifejezést használják, mely bikkfa ide, bikkfa oda, gyorsan terjed a politikailag korrekt nyelvezetben, csak hogy ne kelljen „idegent” mondani. És hát vendéget se.

1908-ban, az akkori keleti bevándorlás láttán Simmel még azt gondolta, az idegen nem az, aki ma betoppan és holnap ripsz-ropsz távozik. Igaz, Berlinbõl nézve ma se így gondolná, de biztosan nem értené, miért hiszi el egy hajdanán kalandozó és állítólag még mindig kalandvágyó nép a szomszédos Kelet-Közép-Európában, kit csalfa szavú zsarnoka tegnap még fél-ázsiainak nevezett, hogy neki rettegnie kéne – no nem az örökre maradóktól, hanem az átutazó mindjárt-távozóktól. Akiknek jelentõs része egyébként full ázsiai. Nemzetpolitikai megközelítésben persze: cigányfajta. Nem turáni. Sõt, annyira cigány, hogy már néger. Mi lesz majd, ha a talán szintén „turulban született” kirgiz és kazah testvéreink is lóra pattannak és csapatostul elindulnak felénk? Mármint azok a távoli rokonok Ázsiából, akiknél ugyanez a zsarnok otthon szokta magát érezni. És ha elér bennünket a mordvin, cseremisz és vogul özön is? Kezdem érteni, miért súg-búg annyit a csalfa szavú a cárral. Hogy elment Párizsba pusztán azért, mert a Charlie Hebdo ürügyén le akart terroristázni minden vándort, az nem több a tõle megszokott, sima ge…ségnél, ha élhetek e helyen a hirtelen-megvilágosult jószágigazgató úrtól hallott eufemizmussal. Az viszont már emelt szintû ge…ség, hogy olyan zsarnoktárssal kellemezi magát, aki kiirttatta fél Csecsenföldet, aztán – kikapcsolódásul – öletett grúzokat is, most meg ukránok ezreit teteti el láb alól. Ettõl a karót nyelt tömeggyilkostól én bizony még egy atomerõmûvet se vennék.

Simmel, ha köztünk élne, alighanem azt gyanítaná, az ugorok azért oly ellenségesek a hozzájuk érkezõkkel, mert valójában vendégszeretõk szegények, hiszen köztudott: a szent-istváni intelmekkel kelnek és fekszenek. Így mélyen sérti õket, hogy vendégeiknek valahogy nem akarózik köztük maradni, és velük együtt csodálni mindenféle rongyosgárdák és betyárseregek parádézását. Mindezt, miután hasonlóan agresszív és haszonlesõ rongy- és betyáremberek (köztük magyar taxisok, boltosok, panziósok és mindenféle egyenruhás közegek) alázták meg és fosztották ki õket és családjaikat hosszú útjukon, majd nevelték nagy kék táblákon a tisztességes viselkedésre, amikor ideértek. A soraikban megbúvó tanerõk végre megtudhatják: bármit is hittek eddig, a pedagógia nyelve igenis a magyar. Mûveltebbjük már fordítja is arabra, amharára, pastura és más kihaló nyelvekre Magyarország Kormánya 110/ 2012. (VI. 4.) számú rendelete 3. §-ának 3. bekezdését: „A Nemzeti Alaptanterv feladataiból, céljaiból következõ motiválás és a tanulásszervezés folyamata a NAT fejlesztési feladataiban is kifejezõdõ elvárásokra összpontosít”. Ajánlom, ne hagyják ki a 6. § elsõ pontját se, mely szerint „a nevelési-oktatási program a nevelés-oktatás megtervezését-megszervezését segítõ, a NAT-ban és egy adott kerettantervben kitûzött nevelési-oktatási célok elérését, tartalmi elemek feldolgozását lehetõvé tévõ, egy adott pedagógiai koncepció alapján kidolgozott hét elemû rendszer”. Nem hat, nem is nyolc, pont hét – értve van, kedves barbárok!? Ha Magyarországra jöttök, elõször is nem jöttök, mert fennakadtok az „ideiglenes mûszaki záron”, másodszor pedig nem vehetitek el a magyarok hét elemét, vezérét, fõbûnét, legkevésbé pedig hét kedvenc törpéjét! Na jó, a Tudor mehet, mert õ még sajnos emlékszik arra, mit jelentett nyelvünkben az „ideiglenes” melléknév több mint negyven éven át.

A vándorok eleinte kicsit csodálkoztak azon, hogy a Kárpát-medencébe érve a boldog fegyelmezõk és kioktatók mellett bajosan leltek egyszersmind készséges segítõkre is. Meglepte õket, hogy ebben az országban a határt nem õrzik, hanem vadásszák, Irénke nénik szaglásznak utánuk, nemegyszer leköpdösik és ütlegelik õket, néha a sokkoló is elõkerül, máskor hashajtót kevernek az ételükbe, és vaktérképpel a kezükben zárt vagonokban utaztatják õket rogyásig. Van, hogy egy szlovák rendszámos Porschébõl kiugró bennszülött fenyegeti õket kézigránáttal, esetleg egy szájmaszkban pompázó tévés tündér rúgja hasba kislányukat. (Kérdés: ilyen esetben vajon szabad-e menekült gyereket mutatni a kincstári képernyõn?)

Amikor épp nem a vándorok génjeit szeretnék vizslatni vezetõ politikusok, boldogan terjesztenek róluk már a középkorban is õsréginek számító rémhíreket a fosztogatástól és gyújtogatástól kezdve a szûzlányok molesztálásán át egészen a pusztító járványok elõidézéséig. Hallom, hogy ez utóbbiakat egyebek között a „határsértõk” által fogyasztott szendvicseknek köszönhetjük majd. Hordjunk malária ellen maszkot! (Lábjegyzet: osztrák rendõrön még nem láttam.) Repesve várom, mikor bukkan fel a kútmérgezés vádja. David Cameron már bedobta a „swarm” igét, mely a rovarok rajzását lenne hivatva kifejezni az angolban. Elöntené a szégyenpír az orcám, ha nem Orbán állna nemsokára elõ a „sáskajárás” (esetleg a siserehad) kecses metaforájával. Ne legyen igazam: lincselés lesz ebbõl hamarosan. Alighanem kitör megint a gyülevész. Nem áll meg a levegõben a kés, kirepül a pisztolyból a golyó.

A vendégek jó ideig mindössze elvétve találkoztak magyar földön emberjogi és -baráti aktivistákkal, s mit nem tesz isten, nem nyíltak meg elõttük a templomok, de még az iskolák és kultúrházak sem. Ferencre viszont nem számítottam hiába. (Nyugalom, nem a szegény vándorokkal fõzõcskézõ giccs-úrra gondolok.) Halkan mondom, hogy a bécsi Votivkirchét még 2012-ben elfoglaló traiskircheni menekültek (akik csupán néhány tolmács elbocsátását követelték és egy kicsit jobb élelmezést), most márciusban költöztek át a város egy közeli, hasonlóan elegáns környékén elhelyezkedõ Servitenklosterbe. Itt óvja õket a Caritas, egy püspöki vikárius, sõt, még Schönborn bíboros, az osztrákok erdõpétere is felebaráti hangon beszél róluk. A napokban saját rezidenciájára is befogadott muszlim menedékkérõket, a magyar bulvárban halálfurgonnak nevezett kamionban meggyilkoltak emlékére pedig azonnal gyászmisét celebrált, melyen a fél osztrák kormány ott állt vigyázzban. Vajon mit tesz mindeközben a magyarok christophschönbornja? – kérdeztem költõien e levél nyersfogalmazványában. Ma már tudom: leginkább azt teszi, hogy nem kíván az embercsempészet bûnébe esni. Egyháza meg eközben – mint nyilatkozza Erdõ – „diszkrét jelenlétével” tüntet. Külön érdekelne, mit gondol a nemrég még a déli határon szaporodó fehér keresztekrõl. Ördögûzésre, tessék mondani, mikor lehet jelentkezni? Á, mindig csak ez az ûzés, üldözés, kergetés, hajszolás. Mi lenne, ha kicsit lelassítanánk a történelmet? Ebben a katolikus egyháznak mintha lenne némi gyakorlata. Nálunk talán nincsenek kolostorok? Esetleg apátságok? Akkora a csend mostanában Pannonhalmán, bizonyára jót tenne a pihenni vágyó vándoroknak.

Azért a többi, úgymond történelmi egyháznak se ajánlanám, hogy túl korán nevessen. Mintha mostanában nekik is a torkukon akadt volna a szó. És noha elképzelhetõ, hogy bizonyos Sipos Pál Pannonhalmára gondolván fájdalmas-gúnyos mosolyra fakad, jó hírek is érkeznek a dombról: olvasni, diákok járnak ki az országútra, hogy megtérítsék oltalmazzák a mohamedán menekülõket. Ez idõ szerint az apátság már két családot is befogadott közülük. Több helyük egyszerûen nincs.

Ha tudnák, mirõl maradnak le. Én napok óta abból élek, amit önjelölt civilként a 10-es út mentén összeszedtem. (Naná: elhajigált okostelefonok, megunt pénztárcák, arany kösöntyûk.) Nem tagadom, mindössze néhány órán át vettem részt az útpadkán ballagó szír családok fuvarozásában a múlt héten. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek Vologya bácsi a szovjet háborús filmbõl, a sokat megélt kolhozparaszt, aki Nagyezsda néni (szerzõné) társaságában szekerével az erdei rejtekúton haladva biztos helyre szállítja a riadt tekintetû, sebesült partizánokat. Utóbbiak a kezét szorongatva (feleségét átölelve) búcsúznak tõlük, miközben sírással küszködnek. Vologya bácsi mélyen barázdált arcán is legördül egy könnycsepp, megsimogatja egy partizánkislány buksiját és odaadja neki utolsó falat mahorkáját, majd – konyec filma. Nos, valami ilyen esett meg velünk. Többször is. Ideértve az osztrák önkéntes csaj önfeledt mosolyát, aki valahonnan Stájerországból rándult át néhány fordulónyi segítségre autóval, a vidám arab tolmács-srác szabadkozását, hogy õ sajnos nem tud afgánul, mikor megpillantotta barna bõrû szír utasainkat, a magyart erõsen törõ, idõs német hölgy ruhával, vízzel, gyümölccsel telipakolt kisbuszát (õ bajor földrõl érkezett), ám azt is, hogy amíg mi Lébény és Hegyeshalom között ingáztunk, magyar rendszámú kocsi nemigen sürgölõdött a menekültek körül. Oppppardon, néhány taxi erõsítette a szabályt. Sajnos a károlyházi polgárõr gonosz kacsintását sem felejtem, aki, mikor a határról visszafordulva egyik utasunk öccsét kerestük, megnyugtatott: „az állomáson biztos megtalálja, ott õrizzük õket”.

Keresztapós

Te aztán tudod, nyájas olvasó, hogy nem kenyerem az osztrák közállapotok alázatos eszményítése. Itt se mindenki feneke tejfel, ahogy azt egy részeges orosztanár és besúgó hangoztatta a Rákóczi Gimnáziumban vagy fél évszázada. A keleti tartományoknak nem könnyû rábeszélniük a nyugatiakat, hogy legalább üzemen kívüli kaszárnyáikat bocsássák a menedékre vágyók rendelkezésére (eredetileg Traiskirchen is KuK tüzérhadapród-iskolának épült), és szerte az országban vallja a nép, hogy a szomszéd faluban/városban/tartományban jobb helye lenne egy hercig kis táborocskának. A bécsi példa nem túl ragadós. Már a konzervatív Néppártból is bírálják a katolikus egyházat, mondván: mint az ország legnagyobb ingatlantulajdonosa megnyithatna még néhány tucat épületet a több ezer kolostorból, rendházból és paplakból álló birodalmában a menekültek elõtt. Mi tagadás, az osztrák kormány is késõn ébredt, de akkor végre tényleg felébredt. Elege lett ugyanis az egymásra mutogatásból, és szövetségi jogával élve elõírta, mely középületeknek kell rögvest befogadóállomássá átlényegülniük. Nix ugribugri: élelem, víz, villany, csatornázás, orvosi ellátás alapkövetelmények, nincs olyan, hogy a menedékeseket fedél nélkül a pusztába kiáltjuk. Egy Sozialstaatnak persze könnyû, hisz’ évtizedek óta mûködik együtt a civilszervezetekkel. Ezeknek meg nem az a dolguk, hogy a jóléti államtól joggal elvárható szolgáltatásokat nyújtsák (e jóléti állam helyett) nap mint nap rögtönözve, és cserében még rohadt kellemetlenül is érezzék magukat a hatalom állandó gyanakvása miatt.

Amikor az ember ébredezik, reflexszerûek a gesztusai. Az osztrák kormány például kitalálta, hogy nemcsak használt kocsit, limlomot, gondozásra szoruló idõseket lehet keletre exportálni, hanem menekülteket is. Levajazta a szlovákokkal, hogy Traiskirchenbõl néhány százat – jó pénzért – átküld a határon túlra. Nem sejtették, hogy velünk kezdenek ki. Most Bõs-Gabèikovóban forrnak az indulatok – õsi magyar falu, lakói már Etelköz óta népszavaznak, meg is gyûlt a baja velük a szocialista Faymann–Fico párosnak. Érdekes, a Dunasaurust valahogy jobban tûrték a helyiek, pedig azóta alig látszanak ki a betonból.

A „bárhogy is, de szabaduljunk az idegenektõl” programja persze konveniál az osztrák széljobbnak. A Szabadságpárt a maga részérõl ott lázít a „betolakodók” ellen, ahol csak tud. Az „Überfremdung” (túlidegenedés) és az „Umvolkung” (átnépesedés) náci horrorszavait ismét gyakrabban hallom politikusaitól. Állítólag valakik szándékosan Európába zavarják/csalogatják a színeseket, hogy szétzilálják nemzeteinket. Még az embercsempészeket is õk fizetik. Szerintem csak a cigányok lehetnek ilyen elvetemültek. Csupán nekik érdekük ugyanis, hogy megmutassák a gádzsóknak: velük még mindig jobban járnának.

Ezzel szemben áll Belgrád bevétele. Akarom mondani, az a több mint százezer bosnyák, horvát és koszovói albán menekült (illetve összes kombinációjuk), akik a kilencvenes években megfordultak az alpesi köztársaságban. Többségük békében le is telepedett ott, pedig Ausztria a korábbi évtizedekben már sok százezer kelet-európait befogadott. Fõként ugyancsak délszlávot, no meg magyart, csehet, szlovákot, lengyelt, a szovjet zsidókról és a mindezen nemzetekbõl kirekesztett romákról nem is beszélve. De itt választotta a szabadságot számos Ceauºescu üldözte román állampolgár is a nyolcvanas években. A létezett szocializmus kárvallottjain kívül jöttek a törökök, kurdok, afgánok, arabok és fekete-afrikaiak is tömegestül. Most meg az ukránok. Egy, a bevándorlók nélkül alig hétmilliós országba. Ahol egyre több olyan is van, mint én, aki maga elõl menekült ide (megengedem, a jobb élet reményében), megtartotta állampolgárságát, és hetente-havonta hazajár. Így él Osztrákiában az a temérdek germán is Németországból, akik újabban munkát keresnek vagy tanulnak a sokáig hanyagul lenézett, hasonnyelvû országban. Õk most a legnagyobb kisebbség Ausztriában. Valahogy mégis kibírnak minket a „valódi” bennszülöttek (Bécsben például a csehek). Pedig már legalább feleannyian vagyunk, mint a feltételezett õshonosok, ha nem az állampolgárságot, hanem az itt-tartózkodást számítjuk.

Ha sokáig folytatják a jótékonykodást rövidlátó szomszédaink – hallom a finom figyelmeztetést a magyar rendektõl –, mindenki hozzájuk tódul majd, míg a végén azon veszik észre magukat, hogy vendégek lettek saját hazájukban. Vagy éppenséggel menekültek. De még ezt is megtehetik. Hogy miért? Mert zsírgazdag a mázlista osztrákja – így a cizellált magyarázat. Nem lehet, hogy a sok-sok bevándorló miatt (is) az?

Azért azt nem állítanám, hogy a helyi hivatalosság nem hezitál és taktikázik. Az Orbánt simán hazugnak nevezõ Faymann kancellár egyelõre csiki-csukit játszik Hegyeshalom és Nickelsdorf között. Láthatóan nem tudja, mi lesz Merkel következõ lépése, aki félek, legtöbbször szintén nem tudja azt. Nem tudják, de (jól) teszik. Arról fogalmuk sincs, hogy az ajtajukon kopogtatók közül hányat lássanak vendégül, de abban biztosnak mutatkoznak, hogy üldözötteket nem szabad tovább alázni. Az „illegális bevándorló” kifejezést Ausztriában nem erõltetik, a migránsok helyett inkább a sleppereknek nevezett embercsempészeket gyûlölik. Amikor már nagy volt a baj, hirtelen lett elég ágy, tolmács, német tanár, pszichológus a menedékkérõk számára, no meg jó adag szabadkozás, ha átmenetileg sátrakat kellett felállítani vagy ha nem tellett háromfogásos ebédre. Ilyen az, amikor egy hatékony és nem-lelketlen állam mûködni kezd. Ehhez szerintem nem kell feltétlenül zsírgazdagnak lenni. Az ORF-ben megszólalók döntõ többsége még ezt is kevésnek tartja. A pártok se tágítanak: a zöldek például korrupciót orrontva folyamatosan feszegetik a Traiskirchent kiszolgáló svájci cég gyanúsan magas árait. Talán ezért is van az, hogy a bécsi menedékesek 80 százalékát magánlakásokban helyezik el. A városi tanács szerint ez összehasonlíthatatlanul emberibb megoldás. És olcsóbb is.

Ugyanez az állam nem „norvégozik”, hagyja a civileket dolgozni. Kolléganõm asztalán a minap 20 darab vadonatúj arab-német kisszótárt pillantottam meg. Csak nem arabul tanulsz – kíváncsiskodtam – nem elég ahhoz egyetlen példány? Kiderült, Traiskirchenbe viszi a szótárakat, azért vette õket, mert olvasta valahol, ezekre van most ott a legnagyobb szükség. A pályaudvaron taps fogadja a menekülteket, rengetegen adakoznak, segédkeznek, fogadnak be magukhoz családokat, percenként figyelmeztetve a kormányt, hogy ha a vendégek érkezését nem is tekinti áldásnak, átoknak semmiképp se tartsa. A civilek nemrég úgy rántottak össze Bécsben pár nap alatt húszezres tüntetést az érdekükben, bizony-bizony, nyaralásidõben, majd’ negyven fokos kánikulában, mintha erre készültek volna évek óta. Voltaképpen készültek is. Nem évek, hanem évtizedek óta. Ma már ennyi ember magától is kisétál egy antirasszista demonstrációra. „My nationality: human” – ez állt augusztusban az egyik tüntetõ transzparensén. Magyar átiratban: ember vagyok, nem turista.

Egyébiránt ha valakik látványosan keresztbe tesznek a bécsi udvarnak, azok nem a civilek, még csak nem is a szegény menekültek. Az osztrákok hírnevét igazából a dúsgazdag vendégek csorbítják. Az itteni újságok címoldaláról évek óta orosz, ukrán és kazah oligarchák merednek az olvasóra. (Simicska hírértéke még csak az errefelé kevéssé feltûnõ szánkózásnál tart.) Az a bökkenõ, hogy ezek az urak nemcsak beruházni és fogyasztani jönnek Ausztriába, hanem gyanús pénzeiket is itt parkoltatják illetve mosogatják. No meg magukkal hozzák szerteágazó politikai konfliktusaikat is. Az egyikük, a kazah örökös zsarnok veje (bizonyos Alijev) például nem átallott néhány hónapja egy szigorúan õrzött bécsi börtönben elhalálozni. Ne keress, nyájas olvasó, közvetlen összefüggést a baltás gyilkost kitüntetõ azeri Alijev barátunkkal, tudod, a KGB-s Alijev fiával. A megboldogult egy másik nagy barátunk, Nazarbajev (a kazah kommunista párt egykori fõtitkára) rokona volt, mely körülmény az utóbbi idõben sebesen rongálta az egészségét. Volt õ helyettes nagyvezíre a kazah titkosszolgálatnak, egy bankot is elnökölt, sõt két alkalommal is nagykövetként szolgálta országát Bécsben. Apósa, akit mindeközben néhányszor szívesen megpuccsolt volna, évekkel ezelõtt kettõs emberöléssel vádolta meg, ezért jobbnak látta, ha menekülõre fogja, és átmenetileg ismét Bécsbe költözik. Ahol, nézzenek oda, elõbb-utóbb szintén a szemére vetettek némi pénzmosást, kezdték a Kazahsztánban elkövetett gyilkosságokat is kicsit komolyabban venni, valamint megorroltak rá, mert állítólag – hogy mentse magát – lefizetett egy szakajtónyi osztrák politikust. Ügyvédei szerint Alijev nem volt szuicid típus, mégis egy magánzárkában lehelte ki a lelkét. Akasztva volt – bocsánat, de kivételesen kénytelen vagyok szenvedõ szerkezettel élni. Elõtte még gyorsan megírta Keresztapós címû könyvét és arra is volt érkezése, hogy megvádolja Bill Clintont és Tony Blairt. Szerinte túl szoros kapcsolatot ápoltak Nazarbajevvel: az elõbbi óriási uránüzletet bonyolított vele, az utóbbi mindössze havi apanázst húzott tõle személyes tanácsadóként.

Bécsbõl nézve a legkínosabb az ügyben talán mégis az, hogy az utóbbi öt esztendõben egy nemrég volt osztrák kancellár szintén Nazarbajev elnök zsoldjában állt. Alfred Gusenbauer, az SPÖ volt elnöke, potom évi 400 ezer eurót kért szolgálataiért, mármint hogy összetoborozta néhány kedves kollégáját (egyebek között Kwasniewskit, Schrödert és Prodit), hogy megalakítsák „Kazahsztán Barátainak Klubját”, melyet mind a mai napig õ vezet. Nem gyõzi hangsúlyozni, hogy ez idáig kizárólag külgazdasági és külpolitikai ügyekbe ártotta bele magát, ha épp nem a jogállamiságot fejlesztette a volt szovjetköztársaságban. Értem én, Alijev tényleg nem volt kifejezetten a liberális jogállam híve. Ám ennek talán nem lett volna szabad feljogosítania mindenki Gusiját, hogy – mint azt a bécsi államügyészség vélelmezi – megbízójának, Nazarbajevnek kémkedjen, és titkos parlamenti iratokat játsszon át neki a nem kifejezetten jogállami vej viselt dolgairól. Az évi 400 ezret persze nem kell készpénznek venni, annál ugyanis jóval többet kapott Gusenbauer. Õt osztrák körökben mindig is a szocpárt „Toscana frakciójához” sorolták, azokhoz a politikusokhoz, akik tudtak élni. A Spiegel által megszerzett költségelszámolások szerint az ex-kancellár business classon röpködött Asztanába (Gusenbauer Schrödernek: „a [kazah] kormány nem retten majd vissza semmilyen kiadástól vagy erõfeszítéstõl, hogy Téged a világ bármelyik repülõterérõl magángéppel Asztanába hozzon”), és a Klub tanácskozásain kaviárba és pezsgõbe csomagolták gyönyörû ötleteiket arról, hogyan lehetne egy közép-ázsiai despotát Európában fényezni. Az osztrák közönség nem esik azonnal hasra, ha luxusétkekrõl hall, azonban az egyik kazah számlán szereplõ elõétel – libamájpástétom portóiban aszalt körteöntettel – még az itteni gourmet-k merész képzeletét is felülmúlta.

Folytathatnám a történetet, de félek, végleg elrontanám az étvágyad, nyájas olvasó, oly sokan szerepeltek (szerepelnek?) a kazah fizetési listán a globális politikai elitbõl: Köhler, volt német államelnök, Schilly, volt német belügyminiszter, legendás ’68-as, De Maizière, az NDK elsõ nem kommunista miniszterelnöke, és ez csak a német felhozatal. Te csak õrizd jó étvágyad és bízz továbbra is Angela Merkelben, hogy õ aztán majd tényleg, mindenképpen, feltétlenül és örökre véget vet a zsarnokságnak, kivált, ha az az Unión belülre merészkedik. Abban viszont valóban reménykedhetsz, hogy itt is mûködik egyfajta kiszorítási hatás: ha ennyi euró gurul Kazahsztánból nyugatra, talán kevesebb jut a keleti rokon-rezsimeknek.

A Bécsben virmanoló, tehetõs menekültek sorában említhetném Dmytro Firtas nem-hrivnyában-milliárdost is, õ egy frissen idegenbe szakadt ukrán oligarcha, aki azzal kelt feltûnést, hogy az istennek sem akar Amerikába utazni, mely elhatározását az osztrák bíróságok is támogatják. Ellentétben kispályás magyar társaival, õt nem kitiltották az Újvilágból, hanem egyenesen beidézték oda, hogy számot adjon Indiát is behálózó korrupciós ügyeirõl. Ezek éppenséggel nem az urán, hanem a titánium körül szövõdtek. Felkészül a Mengyelejev-táblázat bármely más méregdrága eleme. A Gazprommal kötött sweetheart dealek révén (és nem mellékesen Szemjon Mogiljevics, a nálunk is rossz hírnek örvendõ orosz maffiózó engedélyével) megtollasodott Firtas a tavaly bukó Janukovics királycsinálójaként vált igazán ismertté, s mint ilyen, zsákszámra cipelte haza a pénzt Moszkvából. Hipp-hopp lett is belõle mûtrágya-mágnás, nem kevéssé a ciprusi és svájci cégeinek segítségével behozott olcsó orosz gázt elfüstölve.

Amikor Janukovics elhúzott Oroszországba (nicsak, egy újabb menekült), Firtast, aki véletlenül épp Bécsben idõzött, az FBI kérésére letartóztatták. Ám rögtön ki is engedték, igaz, csak a börtönbõl, nem Ausztriából, mihelyst – Putyin-közeli körökbõl, pontosabban a vozsgy kedvenc sportja, a judo szövetségi elnökétõl – megérkezett a 174 millió dolláros kaució. Azóta, akárcsak Nazarbajev, Firtas is szorgosan szervezi nyugati píárját, de nem feledkezik meg Janukovics pártjának feltámasztásáról sem. Bécsi székhellyel mûködtet egy ún. „Ukrán Modernizációs Ügynökséget”, és – láss csodát – máris talált befolyásos támogatókat. Verheugen, egykori EU-biztos, Steinbrück, volt német pénzügyminiszter valamint Cimoszewicz, lengyel ex-miniszterelnök erõsíti csapatát. Megbízható szociáldemokraták mind egy szálig. No és ki a legeslegfõbb modernizációs ügynök? Ki más lenne, mint Michael Spindelegger, tavaly még osztrák alkancellár, ezúttal a konzervatívok táborából.

Nem értem én ezeket a kajla osztrákokat. Nemzetközi bûnözõket okosabban is lehet pátyolgatni. Elég már a nagyképbõl: nem szégyen az élelmes szomszédtól tanulni. Az elzárás, a bírósági tárgyalás, a kiadatás igen bonyolult és látványos jogügyletek, súlyosan nemzetközi a terep, túl sok az ellenõrizhetetlen szereplõ és felettébb kíváncsi a sajtó is. Ha luxusbevándorlókat akarunk, vajon nem egyszerûbb-e titokban letelepedési kötvényeket osztogatni? Azokból is csurran-cseppen az osztogatóknak, a putyin- és nazarbajev-félék is elégedettek lesznek, s ki tudja majd kideríteni, hogy a „keleti széllel” bevitorlázó alijevek és firtasok esetleg nem ártottak-e kétszer vagy húszszor annyit az ország gazdaságának (például azzal, hogy kitartóan rongálták jó hírét), mint a vándorvendégek gyalogos tízezrei.

A rátarti Szemjon

De mi lesz, ha az átutazni vágyók egyszercsak úgy döntenek, hogy mégis inkább velünk maradnak? Úgy hallom, lent a magyar rónaságon ennek ürügyén kelt szorongást a kormány, drótoz sürgõsen pengét, orrontja terroristák beszivárgását, és – miközben a menekültek, iszkiri, menekülnek az országból –, Európa megmentõjének szerepében tetszeleg és új Nándorfehérvárról delirál. A tartós vendégség kockázataival, leginkább a diaszpóra-terrorizmussal foglalkozott az Angliában élõ, lengyel szociológus, Zygmunt Bauman is egy bécsi elõadásán nemrégiben. Dehogy tett egyenlõségjelet ez az épp kilencvenedik évében (igen fürgén) járó, visszaesõen menekült tudós a migráns és a terrorista közé, pusztán megkockáztatta: nem ugyanaz a terrorizmus, ha a tettes mindössze „tiszteletét teszi” egy országban, hogy arrafelé gyilkolásszon vagy eleve ott nõ is föl. Ilyenkor félig-meddig az asszimiláció ellen lázad – mondjuk, harmadik generációs bevándoroltként –, midõn robbant, lõ, gázol, késel vagy túszokat ejt. Bevallom, egyelõre nem fog el a pánik a „muszlim fenyegetés” hallatán, jóllehet a bicskával lefejezés gyakorlata kissé elborzaszt. Valószínûleg velem van a baj, hisz ahogy öregszem, a villamosszéket, a méreginjekciót, a szõnyegbombázást, de még a gázkamrát is egyre rosszabbul bírom. Ha már egyszer halni kell, mindig is a viccbéli hóhérra vágytam. Õ azzal vág fel az elítélt elõtt, hogy amikor bárdjával lenyisszantja a fejét, az észre se veszi majd. Suhint egyet, mire a kivégzendõ röhögve szól vissza: kezdheti elölrõl, mester. A bakó rá se néz, úgy felel: biccentsen csak.

Manapság egyre kevesebbet mosolygok. Amilyen vérmes alak vagyok, már a Páneurópai Piknikre büszkén emlékezõ vonatról leparancsolt menekültek látványa is inkább haragra gerjeszt, mint gúnyra fakaszt. Mi tagadás, el vagyok borulva. Nem kenyerem a kényszeres kácetezés, de amikor zárt vagonokról, toronymagas drótkerítésrõl, a teherautó falát haláltusában tíz körömmel kaparó emberekrõl hallok, vagy olyanokról, akiket a szabadság ígéretével vonatra raknak, majd megállítják a szerelvényt, és táborba szállítják õket, esetleg amikor a kék színû kocsinkba beülõ szír fiú remegve kérdi tõlem: „polísz, polísz?”, és ez ráadásul – mint Kati néni is emlékezett – az 1944–45-ös Todesmarsch egyik helyszínén történik, nos akkor nem lehet, hogy az embernek egyáltalán ne jusson eszébe a múlt. Reménykedve mondom: mutatis mutandis. Ne hidd, nyájas olvasó, hogy nem tudom tovább csavarni az analógiát. Izraeli ismerõsöm ugyanis így reagált fenti sirámaimra: „arra persze nem gondolsz, hogy azok a férfiak, akiket ma annyira sajnálsz, lehet, hogy tegnap még miránk lõttek?!” Passz. A napokban egyetlen dolog tudott csak megnevettetni. Hallom, a magyar táborokban azt hiszik a gyerekek, a rendõr bácsik és nénik azért viselnek gézmaszkot, nehogy megfertõzzék azokat, akikre vigyáznak. Csak azt nem értik, hogyan lehetnek egyszerre mindannyian betegek.

Önzõ alak, aki vagyok, a terrorizmussal az a legfõbb bajom, hogy semmi értelmes nem jut róla az eszembe. Igaz, már a nagy Lenin is így volt ezzel, midõn megfeddte narodnyik-anarchista bátyját, Alekszandrt, miután az felsült egy másik Sándor, az épp regnáló cár elleni merényletével. Aki ezért örömében felakasztatta az ifjú forradalmárt. Remélem, emlékszel még, nyájas olvasó, az ifjabb Uljanov „nekünk nem ezen az úton kell haladnunk” kezdetû tûpontos politikai programjára. Apró hiba, hogy Lenin zseniálisnak hitt ötlete végül abban csúcsosodott ki, hogy a „rendetlen”, ellenzéki terrort, állami-nagyipari szintre emelte. Kíváncsi voltam, tud-e a terrorizmusról újat mondani egy évszázad múltán valaki, aki – mint Bauman – nem egyszerûen kényelmes egyetemi irodájából kikukucskálva borzong most épp az ISIS rémtettein, hanem valamikor a saját bõrén is érezte a terror államosított változatát, méghozzá egyszerre hitleri és sztálini kivitelben.

Egyébiránt – bevallom – egy idõ óta már nem nagyon érdekel, mit forgat Bauman a fejében. Azt persze nem értem, miért közöl a 2000 percenként egy esszét tõle. (Csak nem én ajánlom ezeket a tisztelt szerkesztõség figyelmébe?) Nekem ugyanis Bauman a lengyel Heller Ágnes. Minden évben ír egy blikkfangos címû könyvet (a „posztmodern moralitástól”, az „élet elfogyasztásán” át egészen a „folyékony modernitásig” vagy a „kölcsönvett idõig”), és bármirõl, bárkinek, bármikor hajlandó mélyeket nyilatkozni. Nem tudtam azonban, hogy ilyen szikár-száraz az öregúr. Magyar kolléganõjétõl eltérõen sehol egy szellemi sziporka, egy Kant-idézet, egy csúfondáros arckifejezés, és hát… van itten még egy…, hogy is mondjam csak, egy pici, úgyszólván elhanyagolható különbség kettejük között.

A háború után Bauman a szovjet– lengyel hadseregbõl úgymond leszerelkezve az elhárítás ügynöke lett (álneve: Szemjon). Három éven át szorgalmasan jelentgetett, majd egészen 1953-ig szolgált politikai tisztként (többnyire agit-prop fõnökként) az Állambiztonsági Minisztérium egyik speciális katonai egységében, mely az ukrán lázadók és a Honi Hadsereg megmaradt ellenállói körében tisztogatott. Õ maga nem verte nagydobra, igaz, nem is tagadta, hogy a szervek alkalmazásában állt, azt sem, hogy hithû sztálinista volt ebben az idõben. Komolyabb megbánást azonban nem tanúsított (unalmas munka volt, brosúrákat írtam a katonáknak – emlékszik újabban), és valószínûleg most már büszkén viszi magával a sírba fõbenjáró bûneit, ha elkövetett ilyeneket.

Én meg, az álszent liberálbolsi, mindezeket már valahogy el is felejtettem neki, hisz nemcsak õ üldözött másokat, hanem õt is nyomorgatták rendesen, elõtte és utána is. A fenti – elgondolkodtató – részleteket csupán néhány esztendeje ismerem, nem értem, miként mehettek ki mégis a fejembõl. Megsajnáltam volna? Hogy életben maradt, hosszú éveken át egy hajszálon múlt. Tizennégy évesen menekült a nácik és a lengyel pogromlovagok elõl a Szovjetunióba, ahol fegyvert fogott, és nemcsak a háborút élte túl szerencsésen, hanem az ottani zsidóüldözést is. Amikor édesapja, kinek cionizmusát jó kommunistaként megvetette, az ötvenes évek elején Izraelbe szeretett volna távozni, Baumant se szó, se beszéd kirúgták a belügybõl. Mi mást tehet ilyenkor az ember, szociológusnak áll (egyik kedvence Simmel lett). ’68-ban a moczari antiszemita kampány keretében másodszor is kipaterolták Lengyelországból, Izraelben viszont, jóllehet talán nem éreztették vele nap mint nap, hogy pólisi menekült, nem szívelhette – mint mondotta – a zsidó állam-nacionalizmust, a palesztin területek megszállását, és a Holocaust kisajátítását. Így választotta végül otthonául a festõi Leeds városát. Egy olyan országban, mely köztudomásúlag sohasem szállta meg Palesztinát, s melynek lakói mentesek minden nemzeti fensõbbrendûségi érzéstõl. Való igaz, egy percig sem hiszik, hogy kizárólag a zsidók estek népirtás áldozatául.

Amit hajlamos voltam feledni, azonmód emlékezetembe idézte néhány fiatalember, aki pár másodpercre benyomult Bauman elõbb említett bécsi elõadására, hogy tiltakozzon, mi más, mint a varsói Zydokomuna ellen. Õk a Bécsi Népi Kezdeményezés nevû mikroszkopikus méretû lengyel szervezet nevében kiabálták, hogy „halál a kommunistákra!” és „emlékezzünk hõseinkre!”. Hatan voltak mindössze a bécsi lengyel kisebbség e verbál-terroristái, de szorgalmasan videózták magukat, elérve, hogy a lapok másnapi számai róluk is szóljanak. Vezetõ szocialista politikus sietett elítélni a zavarkeltést, és liberális megmondóemberek kezdték rögtön élveboncolni egymást: az egyik „folyékony felejtéssel” vádolta Baumant, a másik meg a szélsõjobb kiszolgálásával az egyiket. A decens bécsi publikum pedig ismét megbizonyosodott afelõl, hogy még darab ideig mindenki gyanús, aki a valamikori Ostblockból érkezik, ideértve a maguknak nyugaton kínkeservesen hírnevet szerzetteket is.

Nekem egészen más járt a fejemben. Büszke honfiként szégyellem bevallani, de úgy éreztem, a lengyel „népi kezdeményezõk” mellett elbújhat a magyar Jobbik. Hegyeshalomnál elfogyna az õserõ? Semmi bécsi randalír? Miért nem láthatja a keményen dolgozó osztrák kisember valamelyik magyar gárdát végre a Kärntnerstrassén is masírozni? Netán attól tartanak hõs kapitányaik, hogy a felvonulók egyik felét agyba-fõbe vernék az itteni anarchisták, a másikat meg már jóval elõtte letartóztatnák az állambiztonságiak, méghozzá a „náci bûnök újraelkövetésének” vádjával? A puhány Strachéban nem érdemes bízniuk, õ mosná kezeit: magyar elvbarátai közül a neo-cukik még nem felelnek meg kényes ízlésének. Úgy látom, Orbánnal sem keresi lázasan a kapcsolatot. Mindez a Vér és Becsület magyar matadorairól jutott az eszembe, akik alig egy hónapja szerették volna végiglátogatni Hitler kegyhelyeit Bécsben. Már a Képzõmûvészeti Akadémiára se jutottak be, ahol hajdanán az ifjú Schicklgruber tanulta az ecsetkezelést, pedig ott híresen engedékeny a portás. A rektor egyszerûen bezáratta vele az épület kapuját.

No de vissza Baumanhoz, aki – ritka eset – dacára hajlott korának, nem ébresztett együttérzést bennem, pedig a haragos lengyel ifjak felettébb fenyegetõen viselkedtek. Nyilvánvalóan nem érdekelte már senki, távol járt a tekintete, bár lehet, hogy mindig is „ki-ha-én-nem”-ben utazott. Vádoltam is magam rendesen: hogy lehetsz ilyen részrehajlóan feledékeny, Nick?! Legkevesebb egy valamikori tégla áll elõtted, aki nem restellt a szocializmus nevében kínzásra és gyilkosságra felbujtani. Tõlem se telne többre, mint a híres német múltfeldolgozás laza osztrák–magyar változatára? Enyhe undor, söprés a tudat alá, oszt jónapot? Ítélkezni persze nem érzem feljogosítva magam (errõl beszéltem már egy korábbi levelemben), de homokba se dugnám szívesen a fejem. Ha magamnál vagyok, az ilyen figurákkal nem szoktam lélekben sem parolázni. Más magyarázatot kéne hát keresnem végtelen jóindulatomra.

Hoppá, mikor is olvastam elõször Baumant? Ezt tényleg nehezen tudnám feledni. Nemzedékemnek ’68-ban kezdõdött ugyanis a történelem, de akkor nagyon (új mechanizmus, Párizs, Prága), majd hirtelen véget is ért. Legalább 1981-ig tartott a kényszerszünet. Engem Prága rángatott ki politikai gyerekkoromból. Osztálytársam és legjobb barátom a behívóját várta. Mindkettõnket fölvettek a Közgázra. Augusztus volt, nekem meg lelkiismeret-furdalásom, hogy a májusi sorozáson, noha csak öt kávét ittam elõtte, kiszuperáltak, és így kimaradok minden rosszból. Már ismertük a 2000 szó szövegét, éreztük, hogy közeleg a „testvéri segítségnyújtás” pillanata. Nem festem az eget, fogalmunk se volt, kinek drukkoljunk. Ekkor nyomta kezünkbe barátom apja Bauman Általános szociológiáját, egy testes, unalmas kötetet, mely alig egy évvel korábban jelent meg magyarul. A szerzõ nem számíthatott túl nagy sikerre nálam, miután pár nappal azelõtt fejeztem be Herbert Marcuse Egydimenziós emberét. Rém büszke voltam, mert úgy véltem, megértettem a szerzõ néhány mondatát. Marcuse akármennyire lenyûgözött is, nem segített abban, hogy megbirkózzam akkori bajaimmal (amit a kielégülés és az elnyomás kapcsolatáról regélt, az például egyenest bénítóan hatott egy tizennyolc éves késõkamasz vágyaira). Bauman könyve azonban – láss csodát – a katonai szervezet szociológiájánál nyílt ki, ahol a szerzõ nem elidegenedésrõl és manipulációról szavalt, hanem megpróbált pontos állításokat tenni a hadseregrõl mint bürokratikus intézményrõl.

Megnéztem megint, néha ilyeneket is lehetett írni a Varsói Szerzõdés fenyegetõ világában: „A hadsereg számos intézményt hoz létre, amely kifejezésre juttatja a katonai hierarchia szintjei közötti külsõ különbségeket… Az ilyen intézmények közé tartozik mindenekelõtt a szervezeti hierarchiában különbözõ pozíciókat elfoglaló emberek személyes kiváltságainak aprólékos meghatározása, amely kiváltságok különbözõségét nem indokolja a tisztán katonai szükségletek hierarchiája… Az ember nyilvánvaló módon nem Kowałski, hanem Kowałski õrnagy vagy Kowałski õrmester. Ilyen intézmény továbbá a gondosan meghatározott rituálé, amely minden helyzetben, a helyzetben résztvevõ személyekre tekintet nélkül, kizárólag a személyek által elfoglalt pozíciók szempontjából szabályozza a viselkedést; valamint e rituálé körülsáncolása mágikus színezetû formulákkal és gesztusokkal…”

Akkor még nem tudhattuk, honnan ismeri a szerzõ oly bensõségesen a katonaság világát, de amit mondott, erõt adott barátomnak a kalocsai, úgynevezett Forradalmi Ezredben uralkodó slampos totalitarizmus elviselésére, mert rámutatott: a személyesnek tûnõ kiba…sok, szadista rémtettek és fájdalmasan stupid parancsok egész sorozata bele van kódolva a szervezetbe. Amikor feljebbvalód gyûlöli leendõ értelmiségi státuszod, irigyli belsõ szabadságod és fél nyelvi fölényedtõl, akkor voltaképp elõre megírt program szerint jár el. Nem kell magadra venned, nem veled van a baj. Ha mélyen megaláznak, nem tanácsos rögtön öngyilkosságot fontolgatnod. A métely ugyan strukturális (ahogy akkoriban mondtuk beképzelten), de tizenegy hónap elteltével megszûnik majd a hatása (ahogy akkoriban gondoltuk derûlátóan). Barátom így élte túl Kalocsát, nem kevéssé Bauman segítségével, és – hab a tortán – még Csehszlovákia megszállásáról is lekésett. Én meg könnyíteni tudtam heveny lelkiismeret-furdalásomon, miközben nem volt túl nehéz arra is rájönnöm, hogy többnyire az a helyes, ha az ember nem a megszállóknak drukkol. A tudomány, mely megvéd minden földi rossztól? Idáig azért nem merészkednék. Ha már ismertük volna a 22-es csapdáját (mely alig valamivel késõbb, 1969-ben jelent meg magyarul), félek, Baumannak nem sok esélye lett volna minket boldogítani.

Gondoltam, mint hálás utókor befogom az orrom, és elmondom, mit köszönhettem neki úrfikoromban, hisz elõadása után eljött egy szemináriumomra (hívatlan vendég), ahol – mint kiderült – barátnõje, szintén lengyel szociológus, volt a fõszereplõ. Bauman rokonszenvesen végigizgulta nyolcvanhárom esztendõs partnere prezentációját, ’68-as hõstörténetemet viszont, melyet a szeminárium utáni small talk keretében igyekeztem elõvezetni, a harmadik mondatnál lepattintotta magáról. Igaz, nekem is nehezemre esett egykori személyes érzéseimrõl két centi távolságról a fülébe ordítva vallanom vagy harminc ember elõtt. Mikor eljutott a tudatáig, hogy érdekel a komenizmus története, kizárólag arról akart felvilágosítani, hogy barátnõje a lengyel Rákosi, Bolesław Bierut lánya. Szemmel láthatóan ez ma is imponált neki. Hogy magam mentsem, megpróbáltam Oskar Langéra, a korábban Londonban és Chicagóban tanító, világhírû közgazdászra terelni a szót, akivel egy folyosón székeltek a Varsói Egyetemen az ötvenes évek végén. Mirõl beszélgettek egymással? – tudakoltam, gyanítva, hogy ’56 után a két mûvelt marxistának igencsak volt mirõl. Ez se érdekelte, csak annyit említett, milyen öregnek és mogorvának tûnt számára akkor az ökonómia professzora. Bátyám – másodállásban bridzsbajnok – odavetett félmondata ötlött fel bennem. Sose mesél a versenyeirõl, de egyszer véletlenül elárulta, hogy a napokban elhunyt Omar Sharif ellen játszott. No, és hogy fest közelrõl a híres-nevezetes Zsivágó doktor? – bukott ki belõlem a kérdés. – Hát…, elég bénán licitál szegény.

Kérdezhetnéd, nyájas olvasó, mindezeket átgondolva, megtudtam Baumantól, az egykori úgymond fehérterror-elhárítótól valami észbontót az erõszak természetrajzáról. Annyit biztosan, hogy lesznek ismét bõven olyanok, akik majd gyorsan elfelejtik, mennyi mindent ártottak annak ürügyén.

Shitstorm

Amikor e sorokat írni kezdtem, az Andrássy úton állt a bál. Hál’ isten, nem akadt több hatvannégy vármegyésnél a kordonon túl, de valakik bölcs elõrelátással gondoskodtak kellõ mennyiségû fekáliáról az Opera-közeli fák tövében, hogy – reményeik szerint – így vegyék bûz alá a buzikat. Már ahogy a felvonulókat nevezni szokták (epitheton ornans: mocskos), addig sem kell az LMBTQ rövidítéssel bajlódniuk. Most elmaradt a fizikai erõszak, de a teljes magyar jobboldal fröcskölt, jobb esetben sunnyogott. Az ember lassan már az orbáni „négyfalközöttcsinálhatjákcsakneprovokáljanak” felszólítástól sem kap sikítófrászt, és még azt is elviseli, ha egy fideszes potentát sértetten harsogja, hogy õ bizony nem buzeráns, bármily elõszeretettel pletykálják is róla azok. Kik is? Sajnos a legendás „szakállas SZDSZ-es bácsi” ezennel nem szerepelt a kedvenc hivatkozások között. A „bajuszos SZDSZ-es néni” neologizmust egyelõre megúszta a hír terjesztõje.

Szeretnék végre igazságot tenni. Kedves BKV! Kedves Budapesti Önkormányzat! Kedves Kincstári Tévé! Itt, a távoli császárvárosban onnan tudom tavasszal, hogy jön a nagymeleg (ugye, értik), vagyis közeledik a Life Ball, illetve a Vienna Pride, mely a Rainbow Parade-ben csúcsosodik ki, hogy a bécsi tömegközlekedési vállalat minden jármûvére szivárványszínû zászlókat tûz ki, melyek büszkén hirdetik úgymond a másság szépségét. Sajnos nem láttam még letépve õket. Amilyen furfangos itt a városi tanács, ezeket az angol szörnyszavakat szerepelteti a honlapján (a képen két fiatalember ölelgeti egymást), kizárólag azért, hogy százezrek, köztük nemzetközi celebek tucatjai, minden évben ide látogassanak, s tágra nyissák vastag bukszájukat. Tudjuk jól: zsivárvány. Még azt is kifundálták, hogy a közlekedési lámpákat is férfiatlanítani kell. Elõször német mintára csak visszataszító szoknyás alakok tûntek fel rajtuk, majd megjelentek a virtigli osztrák Ampelpärchenek, a lámpa-párocskák (így kicsinyítve, akár a mesefigurák, hogy orvul megszerettessék magukat már a kisdedekkel is), köztük az egymás kezét fogó hölgyek és az ugyancsak egymás kezét fogó urak. Hogy a hülyék is értsék, kis szívecskék villognak közöttük. Még jó, hogy nem puszilkodnak, mint ezek a szerencsétlenek teszik fényes nappal a belvárosban. Rengeteg köztük a bevándorló kinézetû. Fertõ, sõt egy egész Fertõ-tó! Ha ez így megy tovább, jön a homo-házasság meg a szabad füvezés. Már csak egy fekete bõrû – menekült – kancellár hiányzik, aki mindezt megengedi.

A Life Ball az AIDS-t népszerûsíti, a többi meg azokat, akik tudvalevõen az AIDS-t okozzák. Aztán itt ez a szakállas nõimitátor, az osztrák állami tévé hivatalos kiküldöttje az európai dalversenyre, akivel megnyerették a vetélkedõt (tudjuk, kik, tudjuk, mennyiért), azóta ott pózol minden hasonló szennytalálkozón. Conchita Wurst, egy kolbászkoncsi, még a nagybetût sem érdemli a magyarban. Sajnos igazi osztrák a felsõ-ausztriai Gmundenbõl, Thomas Neuwirth a neve. De ami engem a legmélyebben felháborít, kérem, az az, hogy szánalmas parádéjukat ezek a másságosok a Ringen a hivatalos forgalmi iránnyal szemben menetelik végig, amikor még a szocik is betartják a rendet május elsejei felvonulásaikon. Az hagyján, hogy õk meg a zöldek is beálltak a szivárvány alá, de újabban a nemzetiek némelyike is feltûnik a ferdék rongyrázásán. Tessék hát vigyázni! Nem szeretném megérni, hogy a végén otthon is terjedjen a gonosz szóbeszéd, mint szegény Haider idején szerte Ausztriában, aki állandóan divatos (ahogy mi mondjuk: szûk nadrágot viselõ) fiatalemberekkel vetette körül magát. Akkoriban nem gyõzték híresztelni a baloldalon, hogy egy Männerbundban (férfiszövetségben), legyen az párt vagy legényegylet, esetleg egy egyetemi kollégium, a homoerotika gyakori tartozéka a macsó természetnek.

Tömszelence

Pest felé araszolok a nyári forgatagban. Néhány német tartományban véget ért az iskola, ergo legkésõbb Bicske környékén bedugul a sztráda, onnan áll a sor egészen az emnullásig. A körülöttem várakozó autókban tipikus vendégmunkás-családok perlekednek – törökök, románok, délszlávok, bolgárok, mögöttük minimum egy kocsiban töltött éjszaka, idegesek, hangosak. A leálló sávon négy jóképû fiatalemberre leszek figyelmes, talán afgánok. Farmer, póló, futócipõ, hátizsák, pont olyanok, mint a diákjaim az egyetemen. Csendben tréfálkoznak egymással, vidáman integetnek mindenkinek, ráadásul minden érdek nélkül, hisz’ eszükben sincs bekéredzkedni az autókba. Boldogan sétálnak az út mentén, egyikõjük még egy kidõlt útjelzõoszlopot is gondosan visszarak a helyére. A közeli menekülttáborból jöhetnek, viselkedésük azt üzeni a világnak: érdemes volt, mi már Európában vagyunk. Legalábbis annak közelében. A megtett 2000 kilométer után a maradék 200 már semmiség. Ott vár az igazi menedék. Persze van még hátra egy határ.

1987-ben ugyanezen a tájon én is így ábrándoztam a sokszor elképzelt refugiumról Bécs felé zötyögve egy sárga Skodában, melynek folyton felforrt a hûtõvize. Ez kissé rontotta az áhítatot, bár alkalmat adott arra, hogy megismerjem legrondább magyar szavunkat, a tömszelencét (máig versenyben van még a cserszömörce). A tatabányai benzinkutas azóta is egy szakállas hülyérõl mesél unokáinak, aki – képzeljétek – egyfolytában bárgyún vigyorgott, miközben elmagyaráztam neki, hogyan mûködik a vízpumpa, oda se figyelt, majd 20 forint helyett 200-at nyomott nagyapátok markába. Jóllehet a Skoda a hûtõvízügyi felvilágosítás dacára, továbbra is idõrõl idõre gõzbe borult, eközben azonban otthon maradt feleségemet nem erõszakolták meg bigott martalócok, lemenõimet nem sorozták be gyerekkatonának, engem nem raboltak ki már Budakeszinél gonosz embercsempészek, s nem süvített golyó a fülem mellett, ahogy elhagytam Gönyût. Mi több, nem traiskircheni tömegszállás, hanem kényelmes vendéglakás várt odaát. Meglehet, a talán-afgán vidámfiúk lélekben hetedíziglen menekültek maradnak, akárcsak számos sorstársuk a dugóban veszteglõ kocsikban. Én, fehér ember a Monarchiából, eleve vendégnek ígérkeztem. Más kérdés, hogy az is maradtam. A határtól, no nem annak nickelsdorfi oldalától, azért én is tartottam egy (igen mély) leheletnyit. Tudtam ugyanis, hogy bármikor csontig vetkõztethet a magyar közeg, majd felfedezve, hogy szamizdatot csempészek és a megengedettnél több schilling cincog a zsebemben, úgy elkobozza az útlevelem, hogy a BM nem adja a másikat.

Bauman elvtárs, felejteni akarok!

U.I. Levelet hozott a posta. A bécsi bürgermeiszter küldi benne személyes jókívánságait születésnapom alkalmából. Honnan a fenébõl tudja, mikor jöttem a világra? Mindegy, választásra készül, szeretné, ha szeretném, egyenlevél, minden hasonló korú bécsi lakos megkapja. Pokolba is kívánhatnám, mert Senior-nak nevez, és a város idõseknek járó szolgáltatásait reklámozza a köszöntõ ürügyén. Mégsem teszem, mert üzenetében szerepel egy kifejezés Bécs viszonyáról szerény személyemhez. „Ihre Heimatstadt”-nak nevezi Ausztria fõvárosát. Ilyet nekem Budapest polgármestere még sohasem mondott, pedig oda pottyantott a gólya. A Heimat hazát jelent, a Stadt várost, együtt ezért nemcsak szülõvárost, hanem olyan helyet is, ahol otthonra lel a vendég. Ajvé, nem lesz ennek jó vége.

Bécs, 2015. augusztus–szeptember

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.