Vezérdemokrácia vagy cezarizmus?

„…a fasizmust [a szerző] abszolút antidemokratikus valamiként fogja fel, miközben valójában csak az igazi demokrácia liberális felbomlasztásával áll ilyesfajta abszolút ellentétben. Itt a szerző nézetem szerint nem tartja elég határozottan szem előtt a demokrácia és liberalizmus önmagában természetesen már régtől fogva ismert különbözőségét. Ez a különbözőség alapvető; ugyanis általában a politikai és gazdasági gondolkodás ellentétén nyugszik. (…) A következetes liberalizmus hazája részben a gazdaságban, részben az etikában található és egyébként az állam gyengítésére szolgáló módszerek művészi rendszere. Az etikaiból és gazdaságiból kiindulva felbomlaszt minden specifikusan politikait és specifikusan államit. A demokrácia ellenben az a fogalom, amely éppoly specifikusan a politika szférájába tartozik. Igazi nacionalizmus, általános hadkötelezettség és demokrácia mármost »háromságot képez és nem választható el egymástól«, és a cezarisztikus érzületű demokrata is egy régi történeti típus (Sallustius!).”1

Carl Schmitt

Mi történt Magyarországon az utóbbi öt évben? Mi váltott fel mit? Milyen rendszer lépett, kinek vagy kiknek az érdekében és akaratából milyen rendszer helyébe és miért? Tényleg más rendszerben élünk 2010 óta, vagy csak teljes elit-csere történt és a kormányzati rendszer, a kormányzás módja változott meg radikálisan? Új rendszer jött-e létre avagy csak a régi mutációja, javított (feljavított) vagy rontott (lerontott) kiadása? A kérdés kettős intonálásával szeretném érzékeltetni, hogy a válasz attól függ, ki, miért, milyen nézpőntból teszi fel a kérdést. A 2002-től 2010-ig tartó „hideg polgárháború”2 győztesei, a jelenlegi rendszer kedvezményezettjei (a hatalom-védte, államfüggő, a fordított újraelosztásért hitszerű rajongással vagy számítóan hűvös lojalitással fizető újrendies középosztály) és a hatalom csúcsára kapaszkodottak (ellen-elit) nyilvánvalóan apologetikusan, az új rendszer történelmi, erkölcsi és politikai jogosultsága, sőt mintateremtő felsőbbrendűsége igazolásának szándékával válaszolnak rá; a vesztesek, a rendszer lánctalpa alá kerültek vagy a rendszeren (olykor az országon is) kívülre szorultak (az állam által eleresztett-eltaszított vagy eleve nem államfüggő, a hatalommal szemben közömbös, illojális, rendszerkritikus maradványközéposztály) pedig – és itt persze nem az új rendszer engedelmes vagy engedetlen fogaskerekeiként működő parlamenti ellenzék pártjaira gondolok – alkotmányos puccsnak nyilvánítva a rendszer „fülkeforradalmi” születését és az 1989-es jogállami forradalom eredményeként létrejött alkotmánynak az illiberális alaptörvénnyel történt felülírását, az új rendszert a demokrácia hőhalálaként, tekintélyelvű fordulatként, populista diktatúraként, maffiauralomként, zsarnokságként, történelmi kisiklásként, zsákutcaként (stb. stb.) értékelik, egyszersmind tehát radikálisan elutasítják a 2010-ben született új rendszert (vagy rendszermutációt).

Mivel a kérdés par excellence politikai kérdés, vagyis közvetlenül érinti az állampolgári közösség minden tagját, akár válaszol rá valaki, akár nem válaszol, nem lehet – pontosabban: értelmetlenség – semlegesen, értékmentesen föltenni, sem válaszolni rá. Lehetséges a különféle, egymással gyakran ellentétes nézőpontokba bele-belehelyezkedve tárgyilagosságra, az egyes oldalak igazságának meghallgatására és mérlegelésére törekedni, de ez inkább az ítélőbíró szemlélő és értékelő alapállására hasonlít, aki azonban csak igazságos ítélet meghozatalára törekszik, eltérően a tudóstól, aki tárgyáról tudományosan egzakt, ennyiben tehát cáfolható állításokat kíván tenni. Minden politikafölöttiség, a tudományos egzaktság színében feltűnő kérdés és válasz szemforgatás és színlelés, érdektelen vagy zavaró mellébeszélés, ideológiai fűrészpor, amit az inkább sunnyogó, mint a részrehajlástól mentes méltányosság szent oltárán helyeznek el szemlesütve a hatalomnak bemutatott áldozati ajándékként. A politikai kérdésekre – mivel akár részt veszünk, akár nem veszünk részt a közügyek intézésében, a róluk folytatott vitákban, a politikában benne vagyunk – csak politikai válasz adható, akkor is, ha ez a válasz fogalmilag artikulált, távolságtartó. Nincs értékmentes – jót és rosszat, igazat és hamisat, helyeset és helytelent szét nem választó – politikai beszéd, a politikatudomány beszédmódját is beleértve. A rovartan tudós művelője nem tesz különbséget rossz tücsök és jó tücsök, helytelen ciripelés és helyes ciripelés, a geológus pedig sikeres és sikertelen vulkánkitörés, a meterológus igaz és hamis napfolttevékenység között. A politikatudós ezzel szemben – tárgya és helyzete természetéből adódóan – kénytelen különbséget tenni jó rendszer és rossz rendszer, jó kormányzás és rossz kormányzás, jó politikus és rossz politikus, politikai igazság és hazugság között, vérmérséklete, világnézete, erkölcsi meggyőződése szerint fogadva vagy utasítva el, védelmezve vagy támadva, dicsérve vagy ócsárolva valamit, rábeszélve valamire vagy lebeszélve valamiről, akárkihez beszél is közvetve vagy közvetlenül: a hatalomhoz, a szakmai közösséghez vagy az egész politikai közösséghez. Magyarán: a politikatudomány, mint bármely más társadalomtudomány argumentálási és megismerési módja mindig innen marad a retorikán, és ez nem elrejtendő fogyatékossága, hanem legsajátabb természete, amit oktalan kesergés vagy az objektivitás még oktalanabb színlelése nélkül vállalnia kell. Hiszen különösebb hermeneutikai ásatások nélkül is jól látható minden értékmentes, egzaktul objektív politikatudományi kérdés és válasz retorikai irányultsága, értékelő tartalma, politikai értelme. A hatalomtól távol tarthatja magát a politikai közösség tagja, de a politikától, például a hatalmi rendszer, a kormányzás, a közösséget érintő ügyek és döntések értékelésétől, a közös ügyekben való pro vagy kontra állásfoglalástól egyetlen pillanatra sem (a hallgatás, a politika mint olyan negációja, a valami mellett vagy ellenében elkötelező kiállás félelemből, lelki restségből vagy önző számításból eredő elutasítása ebből a szempontból a legaktívabb politikai részvétel, vagyis tevőleges hozzájárulás ahhoz, ami az élet valamelyik területén vagy egy egész országban politikailag lehetségessé válik és megvalósul). Nem képez kivételt ez alól a politikafilozófus és a politikatudomány művelője sem: lett légyen akármilyen távol a hatalomtól, vonja ki magát mégoly határozottan a közéleti harcokból, törekedjen tárgyának mégoly tárgyilagos és sokoldalú fogalmi megismerésére, egyetlen politikára vonatkozó kérdésre sem fog tudni politikailag értékmentes – „egzakt”, „objektíve tudományos” – választ adni, mivel ő maga is benne van a politikában, és akár közvetlenül vagy közvetve politikai megrendelésre dolgozik, akár saját tudományos gyönyörűségére, mihelyt gondolatai, hipotézisei, következtetései, elméleti modelljei és szemléleti innovációi nyilvánossá válnak, bekerülnek a politikai közösség gondolkodásába, módosítják a politikai napirendet, ösztönzőleg hatnak a politikai szereplőkre, vagyis részt vesznek a politika alakításában és nincs is más értelmük, mint ez.

Érthető hát, hogy akár tudományosan vannak megfogalmazva, akár tudománytalanul, a politikai kérdések és válaszok ellentétes irányba mutatnak az új rendszer győzteseinek és veszteseinek (relatív és abszolút veszteseinek) táborában, de még az egy irányba mutató válaszok is megoszlanak. A vesztesek táboránál maradva például attól függően, ki mit veszített el, illetve, mit tekint elsődleges veszteségének: saját veszteségeit vagy a közös veszteségeket? Mondjuk: profitja vagy jövedelme megcsappanását, privilegizált helyzete, állami forrásokhoz való hozzáférése, magánnyugdíjpénztári megtakarításai, munkája, állása, rokkantnyugdíja, szociális és munkanélküli segélye, háza vagy hazája elvesztését, avagy a liberális alkotmányosság elvesztését, a jogállam névlegessé válását, szakmai, állampolgári autonómiája beszűkülését, a politikai- és média-pluralizmus hiányát, a szabadság levegőjének megritkulását, egyszóval annak a kevésnek az elvesztését, ami igen-igen sok egy etatizmushoz-paternalizmushoz szokott-szoktatott, kevéssé és töredezetten polgárosult, rendies-kasztos múltú, szabadsághiányos, önszerveződésre szinte képtelen, fejletlen jogi kultúrájú, erősen integrálatlan társadalomban, mely a hatalommal szembeni kiszolgáltatottság, a szabad emberhez méltatlan alattvalói viselkedés, a meghunyászkodás és behódolás, a passzív rezisztencia, az idegenbe kivonulás (kivándorlás) vagy az önsorsrontó idegengyűlölet reflexeit hordozza magában.

Politikailag eleve csak közös veszteség létezik. Csak e közös veszteség nézőpontjából lehet politikai és erkölcsi ítéletet mondani arról, ami lett. Innen nézve pedig közös veszteségünket a jogi, politikai, szellemi és gazdasági kultúra kevesek végtelenül sok munkájával és erőfeszítésével létrehozott oázisainak elpusztításában – a lelki-szellemi elsivatagosodásban –, az amúgy is gyönge lábakon álló joguralom erőuralommal való felváltásában, a politikát teatralizáló neo-neobarokk hatalom tömegkulturális spektákulumának közízlést és közgondolkodást romboló hatásában (magyarul: a giccs rémuralmában), a társadalmi érintkezési formák barbarizálódásában, az írott és íratlan szabályok, intézményi közvetítések, az érzelmi, morális és nem utolsósorban szociális összekötő utak, hidak, lépcsők – az úgynevezett metaxü-k3 – szisztematikus rombolásában látom. E közös veszteség nézőpontjából arra a kérdésre, milyen rendszer váltotta föl 2010-ben az 1989-es jogállami forradalom alapította liberális demokrácia rendszerét, nem nehéz megelőlegeznem a választ: 2010-ben, amikor az ellen-elit az általa rendszerellenes népszavazásként (már-már a nép közvetlen akaratát kifejező közfelkiáltásként, „fülkeforradalomként”) értelmezett parlamenti választásokon hatalomra jutva egy „második”, antiliberális rendszerváltás – választók előtt eladdig titokban tartott – forgatókönyvét megvalósította, akkor a liberális alkotmányosságon, tehát a hatalmi ágak szétválasztásán, a fékek és ellensúlyok rendszerén, a végrehajtóhatalom kontrollján, a népszuverenitáson és a jogállamiságon alapuló, plurális (poliarchikus) képviseleti demokráciát – egyenlő és egyetlen politikai szereplő hatalmi akaratával sem felülírható versenyszabályaival, nyílt versengésével – egy populista, illiberális, a liberális alkotmányosságot elvileg tagadó, gyakorlatilag pedig szinte teljesen felszámoló, minden gazdasági erőforrást egyetlen hatalmi központba, egyetlen kézbe koncentráló, erősen neokorporatista és cezarizmus felé menetelő vezérdemokráciával váltotta fel, a rá jellemző erőpolitikával, etatista monolitizmussal, antiparlamentarizmussal, a hatalom leválthatatlanságát szavatoló választási rendszerrel, a magát népként és nemzetként identifikáló, és minden intézményes kontrolltól megszabadult karizmatikus vezér abszolút szuverenitásával. Mintha legalábbis a hatékony és kreatív kormányzás útjában álló és ezért eltávolítandó legfőbb akadály nem a magyar liberális demokrácia konszolidálatlansága, hanem a központi hatalmat korlátozó, az állam elszabadulását fékező-akadályozó liberális alkotmányosság lett volna.

Prezidencializálódástól a vezérdemokráciáig

Kezdetben volt a kancellárkormányzás (a kancellárdemokrácia), majd a prezidencializálódás (a miniszterelnöki vagy kormányfői hatalom „elnökösödése”, az elnökdemokrácia) eszméje, fogalma, metaforája, analógiája, amellyel a gyors ütemben vezérelvű párttá átalakuló Fidesz politikai kíséretéhez tartozó politikatudósok és politikai elemzők azt a mélyreható változást igyekeztek megragadni, amely Orbán Viktor első kormányra kerülése után – 1998–2002 között – ment végbe a magyar demokrácia rendszerében, s amelyet maga a fiatal miniszterelnök akkor a „rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több” sokatmondó formulájával írt le.

A kormányfői hatalomnak – a politika mediatizációjától és a hatalom perszonifikálódásától elválaszthatatlan – prezidencializálódása, amit – az Egyesült Államok példájára utalva – olykor amerikanizálódásnak is neveztek, az európai parlamentáris demokráciák gyakorlatában azt jelentette, hogy – a parlament ellenőrzése alatt zajló kabinetkormányzással és a tömegpártok uralta parlamentek miniszterelnöki kormányzásával ellentétben – a miniszterelnök a kormányzás hatékonyságának növelése (főképpen a döntéshozatal és a végrehajtás meggyorsítása) érdekében olyan jellegű és mértékű szuverenitást „mozog ki” magának a parlamentáris kormányzás rendszerében, amely csak a közvetlenül az egész nép választotta (plebiszciter) elnökök hatalmához hasonlítható, és ezáltal az erőviszonyok mind saját pártjában, mind a parlamentben a kormányfő javára tolódnak el, ami jelentős mértékben kiszélesíti politikai mozgásterét.4 A prezidencializálódásnak leggyakrabban hivatkozott példái a 80-as és 90-es évek Nagy-Britanniájából a konzervatív Margaret Thatcher és a munkáspárti Tony Blair kormányzati időszakai voltak. Szögesen ellentétes politikai programjuk, világnézeti irányultságuk és választói bázisuk azt nyomatékosította, hogy a prezidencializálódás nem ebből vagy abból a világnézeti vagy pártpolitikai programból következik, hanem korszakos jelenség, új fejlődési etap a liberális demokráciák történetében, amely a politikai stabilitás és a kormányzati hatékonyság elengedhetetlen előfeltétele a mediatizált tömegdemokrácia korában. Ám a parlamentáris rendszer prezidencializálódása sem Nagy-Britanniában, sem a kontinensen nem vezetett a liberális alkotmányosság beszűkítéséhez, a jogállam, a fékek és ellensúlyok leépítéséhez, a hatalmi ágak elválasztásának felülvizsgálatához, leválthatatlan hatalomhoz, a választási rendszer szabályainak hatalmi érdekek szerint történő átírásához, a média-pluralizmus csökkenéséhez; a kormányfői hatalom megnövekedése csupán a kormányzási módot, a kormányzat vezérlési rendszerét változtatta meg lényegesen. Vagyis a prezidencializálódásnak nemhogy a diktatórikus vezérállamhoz, de még az illiberális vezérdemokráciához sem volt semmi köze. A kormányfő politikai mozgásterének kiszélesedése nem jelentett sem populista új rendszerváltást, határtalan hatalomkoncentrációt, sem irányított vagy szuverén demokráciát, sem a hatalom intézményes kontrolljának megszűnését, illetve mindennek – törvényhozásnak, alkotmánybíróságnak, jegybanknak, médiának, ügyészségnek, szakmai testületeknek, önkormányzatoknak, egyetemeknek, bankoknak, civilszervezeteknek – állami kontroll alatt tartását, esetenként pedig közvetett vagy közvetlen államosítását.

Si duo faciunt idem, non est idem – még az irányított demokrácia (szuverén demokrácia, vezérdemokrácia) egymásra megtévesztésig – addig és nem tovább – hasonlító magyar és orosz modelljére5 is igaz ez, hát még a liberális alkotmányosság lehető teljességét megőrző brit és az illiberális – a liberális alkotmányosságot csak nyomokban megőrző és elvileg tagadó – vezérdemokráciában végződő magyar prezidencializálódás között vont analógiára. A nullához közelít annak az analógiának a heurisztikus értéke, amely két jelenség, tendencia, esemény, rendszer felszíni hasonlóságait teszi meg tiszta fogalmi elvonatkoztatások („a” liberális demokrácia, „a” prezindencializálódás”, „a” politikatörténeti korszakváltás, „a” deliberatív demokrácia, „a” pluralista demokrácia, „a” vezérdemokrácia stb.) alapjául, látszólag azért, hogy ezáltal valamilyen helyi változás mélyebb okára fény derüljön, valójában azért, hogy e helyi változás jogosultságát, szükségességét, elkerülhetetlenségét, kívánatosságát ezen az úton ismertesse el, igazolja és üdvözölje. Ha a brit, a magyar (esetleg az orosz) kormányzati rendszert izoláltan, a brit és az angol politikai kultúra, a helyi hagyományok, az intézmények és szokások élő szövetéből kipreparálva vizsgáljuk, ha eltekintünk olyan csekélységektől, hogy az előbbi két évszázada konszolidált demokráciának, a másik pedig negyedszázada konszolidálatlan demokráciának tekinthető, akkor a fogalmilag kipreparált hasonlóságok semmitmondóvá válnak, a lényegbe vágó különbségek és tényleges mozgások pedig érthetetlenné. Az analógia vagy semmitmondó lesz, vagy a szándékos megtévesztés eszköze, amellyel nem felfedik, hanem elfedik azt, aminek megismeréséhez segítségül hívták. Elhomályosulnak mind a liberális demokrácia rendszerében felszínen érzékelt általános változások egészen eltérő, konkrét helyi okai és érthetetlenné válik e változások éppannyira eltérő kifutása, mondjuk, hogy miért nem lépte át a brit kormányzati rendszer prezidencializálódása a liberális demokrácia határait, miért nem rúgta fel évszázadok alatt létrejött, minden politikai szereplő által elismert és betartott játékszabályait, miért nem kezdte ki jogi kultúráját, egyszóval miért végződött a kormányfői hatalom prezidencializálódásnak nevezett erősödése az egyik helyen illiberális vezérdemokráciában, míg egy másik helyen a liberális demokrácia rendszere a prezidencializálódástól meg sem rezzent, sőt éppenséggel még erősödött is. A spekulatív analógia híve erre a felvetésre azzal vághat vissza, hogy még nem végződött: ami késik, nem múlik. A „politikatörténeti korszakváltásra” – az illiberális rendszerváltásra – éppen azért került sor előbb és radikálisabban Magyarországon, mint Nagy-Britanniában vagy Nyugat-Európa más országaiban, mert nálunk alig vagy egyáltalán nem akadályozta a „korszakváltás” dinamikáját a liberális alkotmányosság, az intézményes fékek és ellensúlyok erős rendszere, masszív civiltársadalom. Oroszországban pedig nyilván azért jött el még ennél is előbb az illiberális vezérdemokrácia aranykora, mert – lévén társadalomfejlődési modelljét tekintve még nálunknál is keletibb ország – ennyi alkotmányos korlát, liberális fék, ellensúly, társadalmi akadály, ekkorka jogállam és civiltársadalom sem tartóztathatta fel diadalmas eljövetelét. Ha azonban a brit-magyar analógia híve így okoskodna, akkor egyrészt fatális módon nemcsak megismételné a marxista Antonio Gramsci régi válaszát arra a kérdésre, hogyan győzhetett egy antikapitalista forradalom 1917-ben abban az elmaradott országban, amelyben jószerével nem volt kapitalizmus és burzsoázia (azért, mert a politikai hatalom meghódítását nem akadályozta a hegemonisztikus „polgári társadalom” erődítményrendszere); másrészt az illiberális vezérdemokráciában végződő provinciális magyar modellnek éppoly provinciálisan – hiszen semmiféle racionális premisszából nem következően, viszont a magyar kormányzati propagandával messzemenő összhangban – világtörténelmi jelentőséget kellene tulajdonítania. Ami a „nyugati ortodoxiával” – a plurális demokráciával, az alkotmányos liberalizmussal, a kompetitív gazdasággal, a magánkezdeményezéssel – keleti módra szakító, „keleti gyökereihez” visszataláló, ősi múltjából magyarnótás jókedvet és erőt merítő Magyarország számára már az illiberális vezérdemokrácia beteljesült jelene, az a „gyökértelen”, elpuhult, döntésképtelen, határozott és bátor politikai cselekvés helyett vitatkozgató, határozatlan és gyáva Nyugat düledező államai számára az ígéretes jövő.

Az 1998–2002 között a magyar kormányzati rendszerben lezajlott változások prezidencializálódásként való értelmezése6 egyes elemzésekben7 – legkorábban alighanem a „vezérdemokrácia” Max Weber-i fogalmát elsők közt felújító és Carl Schmitt szellemében átértelmező Körösényi András tanulmányaiban – már ekkor a plebiszciter karizmatikus-populista vezéruralom perspektívájából jelent meg: „Orbán miniszterelnök már elsősorban és közvetlenül a választók számára politizál. A neokorporatív struktúrák felszámolása, a parlament háttérbe szorítása, a kormánypárt feletti szilárd kontroll, a kormányon belüli hatalomnak a miniszterelnök javára történő ,,átsúlyozása” – mind azt teszi lehetővé, hogy a kormányfő immár nem ezen »közvetítő intézmények« felé, hanem közvetlenül a választókhoz forduljon – írta Körössényi 2001-ben. – A politizálás intézményes arénája is átalakulóban van. A kormányfő a legnagyobb jelentőségű bejelentéseit nem a parlamentben, nem is kormányüléseken, hanem mediatizált rendezvényeken teszi (egyenes közvetítésű tévébeszédek, mint a Vigadó-beliek, illetve a heti rádiónyilatkozatok). Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy lényeges vonásait tekintve nem egyszerűen a kormányzat működése, hanem a magyar demokrácia egésze más, mint amilyen az 1990-es évek elején volt. A brit és magyar politikában érzékelhető perszonalizálódás, a kormányzás stílusának prezidencializálódása és a pártok szerepének, funkcióinak módosulásai (kartellpárti vonások) felfogásunk szerint az empirikus demokráciaelméletek dimenziójában is jelentőséggel bírnak. E folyamatok ugyanis felvetik, hogy a pártdemokráciát a populista demokrácia váltja fel, ahol a populizmus nem a politika tartalmára vonatkozó fogalom, hanem a politikai vezetők és az állampolgárok/szavazók közti közvetítés jellegére utal… A prezidencializálódás metaforával jelölt folyamatok és a kartellpárti vonások megjelenése tehát – demokráciaelméleti összefüggésben – mintha a populista demokrácia felé vezető utat kövezné ki. A tárgyalt folyamatok így – ebben a dimenzióban – a weberi plebiszciter vezérdemokrácia problémaköréhez is kapcsolhatók.”8 A szerző később Vezér és demokrácia9 című tanulmánykötetében lényegében a vezérdemokrácia politikai doktrínáját fogalmazza meg. Annál meglepőbb, hogy amikor ez a doktrína bizonyos értelemben politikai testet öltött a 2010 utáni populista rendszerváltás során, akkor a doktrína megfogalmazója egyáltalán nem reflektált erre. Mintha a liberális-plurális pártdemokráciának populista vezérdemokráciává való átváltozását addig figyelmesen követő elméletet a megvalósulás már nem érdekelte volna: ami az elméletből megvalósul, az többé nem képez elméleti problémát, elméletileg tehát nem érdekes. A halkszavú politikatudós, aki éveken át – nagyjából a szaktanácsadó és segédedző kettős szerepkörében – a politikai futball erőfutballá átalakulását figyelte, és előre látta és igazolta ennek az erőfutballnak labda és csapat nélküli egyéni erőmutatvánnyá való átalakulását, most hogy az átváltozás bekövetkezett és a – liberális alkotmányosságon, azaz joguralmon, a hatalmi ágak elválasztásán, a fékek és ellensúlyok rendszerén nyugvó plurális és deliberatív – képviseleti demokrácia átalakult illiberális populista vezérdemokráciává, elnémult és bölcsen, rezignáltan, netán az új rendszerben feleslegessé válva visszavonult az intézeti tudományosság kolostorcellájának hatalomvédte bensőségébe.

A vezérdemokrácia mint anti-liberális (illiberális) politikafilozófiai elképzelés a rendszer gründolásának időszakában fogalmazódott meg, de amikor a rendszer megvalósult, a doktrina igazolódott, az elmélet győzött, akkor a vezérdemokrácia heurisztikusnak is mondható fogalmát kidolgozó politikatudomány képviselői egyszeriben elhallgattak. Nemhogy könyv, tanulmánykötet, de egyetlen elméleti írás sem született tollukból, amelyben az általuk eszményített, és immár hat éve sikeresen működő „anti-liberális” magyar demokrácia-modellt a vezérdemokrácia fogalmával kísérelték volna meg leírni. Jellemző, hogy a „létező vezérdemokrácia” rendszerként való leírására a vezérdemokrácia weberi fogalmát nem a politikatudomány művelői, hanem olyan outsiderek használják ma – megjegyzem, meglehetősen termékenyen – mint az alkotmányjogász Sárközy Tamás.10

Körösényi korabeli vezérdemokrácia-könyvének elvi „anti-liberalizmusát” – a Macchiavelli Fejedelmének kormányzásmodelljét Tilo Schabert11 „kreatív kormányzásával” összekapcsoló – G. Fodor Gábor tette explicitté a könyvről írt elemző-méltató tanulmányában12: „Körösényi vezérdemokrácia elmélete tehát anti-liberális elmélet. S mivel az uralkodó felfogássá a demokrácia liberális értelmezése vált, bizonyítania kell, hogy elmélete ugyan anti-liberális, de nem anti-demokratikus”13 – írja G. Fodor, felszínre hozva annak az erősen Carl Schmitt-i ihletésű demokráciafelfogásnak a politikafilozófiai, mondhatni doktrinális alapját,14amely utóbb, a 2010-es rendszerváltás nyomán előállt magyar vezérdemokrácia vezetőjének szájából tételszerűen, de semmiképp sem doktrínaként vagy ideológiai formulaként, hanem a kreatív politikai cselekvésként felfogott és gyakorolt kommunikáció aktusaként, egyfajta vezér-cselként – saját rendszere liberális uniós kritikáját újrakeretező frame-ként – az „illiberális demokrácia”15 formulájában fogalmazódott meg. Ezek szerint a demokrácia nem szükségképpen liberális, lehetséges anti-liberális demokrácia is, amely szintén demokrácia, csak másképpen az, értsd: nem-ortodox demokrácia. Így a liberális kritika éle vele szemben kicsorbul. Hasonló értelemben használja évek óta Vlagyimir Putyin saját vezérdemokráciája igazolására a „szuverén demokrácia” frame-jét: szuverénül más, orosz módra más demokrácia, tehát kifogástalanul demokratikus minőségét csak az vitathatja, aki a másságot vagy a mássághoz való szuverén jogot is vitatja, vagy aki kettős mércét alkalmaz: minden másságot lelkesen igenel, csak az orosz mássággal, az orosz demokrácia másságával van baja, amivel elárulja, hogy valójában nem a létező orosz demokrácia, nem a Putyin-rendszer, hanem csak Oroszország javíthatatlan civilizációs mássága – kiterjedése, szuverenitása, nagyhatalmisága, befolyása, visszaerősödése – aggasztja.

A liberalizmus és a demokrácia természetesen nem egymást fedő, hanem inkább egymást kiegészítő, történetileg összekapcsolódó fogalmak: autokráciák is lehetnek liberálisak és demokráciák is lehetnek illiberálisak, attól függően, hogy érvényesül-e bennük a szuverén (uralkodó vagy nép) hatalmát korlátozó alkotmányos liberalizmus vagy sem.

A szabadság történetileg az uralkodói hatalom korlátozásával veszi kezdetét. A kérdés – mint John Stuart Mill írta A szabadságról című 1859-ben kiadott liberális alapvetésében – az abszolút monarchiák kialakulása után az volt, hogy „a közösség mennyi hatalmat tűrjön el az uralkodótól”, vagyis, hol húzódjanak az uralkodói hatalom határai, mert lényegében „ezek a határok jelentették a szabadságot”.16 A demokratikus köztársaság megjelenésével azonban, attól kezdve, hogy az uralkodói hatalom már nem leszármazáson, örökletességen, hanem az alattvalók időszakos választásán alapult, felmerült e korlátozások szükségtelenségének gondolata. Sokan a ciklikusan ismétlődő választást is a hatalom elégséges korlátjának tartották. A hatalom korlátozása a régi uralkodókkal szemben jó eszköz volt, hiszen az ő érdekeik általában ellentétesek voltak a nép érdekeivel, de attól kezdve, hogy a hatalom birtokosától elvárták, hogy azonosuljon a néppel, az általános akarattal, tehát a választott vezetők érdeke és akarata a nemzet akarata legyen, úgy gondolták, nincs szükség ilyen korlátokra: „Saját akaratával szemben nem kell megvédeni a nemzetet. Senki sem fél attól, hogy önmaga zsarnokává válik. Legyenek az uralkodók tényleg felelősek a nemzetnek, legyenek könnyen leválthatók, s ez esetben a nemzet bátran adhat hatalmat nekik, hisz maga szabhatja meg, hogyan használják fel. Az uralkodók hatalma így nem más, mint a nemzet összpontosított, s a felhasználás szempontjából alkalmas formába öntött hatalma” – írja Mill17, hogy megértesse, miért elengedhetetlen a demokratikus köztársaságban is a hatalom korlátozása, ha nem akarják, hogy zsarnoksággá – mindenekelőtt a többség zsarnokságává – fajuljon: „Észrevették, hogy az olyan kitételek, mint »önkormányzat«, »a nép hatalma önmaga felett«, nem fedik a tényleges helyzetet. Az a »nép«, mely a hatalmat gyakorolja, nem mindig azonos azzal, melyen a hatalom gyakoroltatik; a sokat emlegetett önkormányzat nem azt jelenti, hogy ki-ki önmagát kormányozza, hanem azt, hogy minden egyes ember alá van vetve az összes többi kormányzásának. A nép akarata gyakorlatilag a nép legnagyobb vagy legaktívabb részének akaratát jelenti; a többség akaratát, vagy azokét, akiknek sikerült többség gyanánt elfogadtatni magukat; következésképp valóban lehetséges, hogy a nép elnyomja az összesség egy részét; s ez ellen legalább annyira szükséges óvintézkedéseket tenni, mint a hatalommal való visszaélés bármely más formája ellen. Ezért aztán a kormányzat hatalmának korlátozása az egyén fölött semmit sem veszít fontosságából, még akkor sem, ha a közösség, illetve annak legerősebb pártja rendszeresen felelősségre vonhatja a hatalom birtokosait. (…) A politikai gondolkodásban »a többség zsarnoksága« azon legfőbb rosszak egyike lett, melyekkel szemben a társadalomnak okvetlenül védekeznie kell.”18

Ahol az illiberális demokrácia kérdése egyáltalán felmerül, ott mindig a kormányzati, végső soron a végrehajtó hatalom korlátainak kérdésére fut ki, csak a liberális demokráciával éppen ellentétes előjellel. A liberalizmus a demokratikus úton szerzett hatalom alkotmányos korlátait – fékeit és ellensúlyait – jelenti; az illiberalizmus viszont e korlátok részleges vagy teljes lebontását, abszolút hatalmat és hatalomkoncentrációt. A jobboldal hagyományosan inkább a liberalizmus, mint a demokrácia elkötelezettje, a baloldal megfordítva. Nem csoda, hiszen – mint Fareed Zakaria írja – „az alkotmányos liberalizmus a hatalom korlátozásáért száll síkra, a demokrácia pedig a hatalom koncentrálásáért és felhasználásáért. Ezért is látott sok liberális a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a demokráciában olyan erőt, amely képes aláásni a szabadságot.”19 Ne feledjük, hogy 1830-ban Nagy-Britanniában, Európa akkor bizonyos értelemben legdemokratikusabb országában, a parlament alsó házának megválasztásában a teljes lakosság 2%-a vehetett csak részt és ez a mutató még az 1880-as években is alig érte el a 40%-ot.) Csak amikor 1945 után – nem utolsósorban a pax americana és a szovjet fenyegetés együttes hatására – a két politikai alapelv összefonódott a tömbösödött Nyugaton, békélt meg a liberális jobboldal az általános választójoggal, a demokratikus baloldal pedig az alkotmányos liberalizmussal. „Ettől kezdve – írja Zakaria – Nyugaton demokrácián liberális demokráciát értenek, ám ez nem a liberális pártok vagy a liberális ideológia uralmát, hanem a szabályos és tiszta választásokon megszerzett többségi hatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait, joguralmat, a hatalmi ágak elválasztását, a szólás, a gyülekezés, a vallás és a tulajdon alapvető szabadságjogainak védelmét jelenti. A szabadságjogoknak ez a csokra az, amit alkotmányos liberalizmusnak nevezhetünk, és ami elvileg és történetileg is különbözik a demokráciától. Ahogyan a politikatudós Philippe Schmitter megjegyzi: »a liberalizmus mint a politikai szabadság felfogása vagy mint gazdaságpolitikai doktrina időben egybeeshetett a demokrácia születésével. De sohasem volt elkerülhetetlenül és egyértelműen összekötve a demokrácia gyakorlatával.« Manapság a liberális demokrácia e két szála, amely a Nyugat politikai életének szövetében annyira összefonódott, a rajta kívül eső világban szétválik. A demokrácia virágzik, az alkotmányos liberalizmus azonban nem.”20

A maradéktalanul illiberális demokrácia a maga modellszerű tisztaságában történetileg a fasiszta/náci és kommunista totalitarizmusokkal, általánosabban szólva: a radikális populizmussal jelent meg, amely – a közkeletű elképzeléssel ellentétben – nem a jobboldal és nem a baloldal, hanem a liberális centrum szélsősége (természetesen ez nem jelenti azt, hogy a jobboldalnak és a baloldalnak ne volna szélsősége, de ez más tőről fakad). Antidemokratikus jobboldal van (a jobboldal szélsősége volt különösen antidemokratikus), de antiliberális vagy illiberális jobboldal nincsen, vagy az már nem jobboldal, hanem a liberális politikai centrum szélsősége: populizmus, ahol a demokrácia közvetlen választáson – népszavazáson – alapuló vezérdemokráciát vagy a nép köztéri akklamációján – közfelkiáltásán – alapuló vezérállamot jelent.

Magyarán: az illiberális demokrácia így vagy úgy a vezér korlátlan hatalmával azonos. Korlátokat a hatalomnak nem a demokrácia, hanem a liberális alkotmányosság szab, ha pedig nem szab többé, akkor előbb-utóbb az utolsó korlát, a demokratikus választáson nyert mandátum időbeli korlátja is megszűnik,21vagy legalábbis a vezér kénye és kedve, hatalmi érdeke szerint bontható le, tolható ki vagy kerülhető meg, mint azt az utóbbi években és évtizedekben egy sor virtigli illiberális vezérdemokrácia gyakorlata mutatja – Oroszországtól Törökországig, Kazahsztántól Szingapúrig.

Max Weber vagy nem Max Weber?

Max Weber – a német politikai fejlődés egy különösen válságos pontján, 1919-ben – A politika mint hivatás című előadásában így fogalmazza meg a parlamentáris demokráciák előtt álló választás lényegét: „…nincs más választás: vagy gépezettel működő vezéri demokrácia, vagy vezér nélküli demokrácia, azaz a hivatásos politikusok uralma, akiknek nincs elhivatottságuk, nincsenek olyan belső, karizmatikus tulajdonságaik, amelyek vezérré tesznek valakit. És ez jelenti aztán azt, amit a mindenkori belső pártellenzék általában a klikk uralmának nevez.”22 Weber a politikai pártokat és pártokratikus rendszereket megbénító, az emberektől elidegenítő, a tulajdonképpeni politikát felülíró techno-bürokratikus racionalitással és az „oligarchia vastörvényével” (mármint a pártok „eloligarchásodásának” vastörvényével) szemben fogalmazta meg a plebiszcitárius, tehát népszavazáson alapuló – ebben az értelemben populistának is nevezhető23 – vezérdemokrácia ajánlatát, mint a még talán lehetséges utolsó gyógyírt a demokráciát permanens válságba taszító parlamentáris demokrácia – „pártokrácia”, kabinetkormányzás – szervi bajára (bürokratizálódás, klikkesedés, oligarchizálódás, kormányzati impotencia). Max Weber 1919-ben, Németország első világháborús veresége után azt látta, hogy a forradalmi káosz (a kommunista kollektivizmus elközelgése) és a nemzet politikai egységének megteremtésére képtelen deliberatív vagy parlamentáris demokrácia (párturalom) között evickélő hazájában csak egy közvetlenül a nép által választott karizmatikus vezér lehet képes demokratikus egységbe fogni az osztályok és pártok, érdekek és értékorientációk polgárháborús káosz felé tartó sokféleségét, egyszersmind kivédve a sokféleség nélküli egység diktatorikus zsarnokságát. Akár fából vaskarika volt a születése pillanatától kimúlásáig szüntelen válsággal küszködő német liberális demokrácia (a weimari demokrácia) számára a vezérdemokrácia elmélete, akár valóságos mentőöv, amelyet azonban nem tudott megragadni (illetve liberális demokrácia ellenségei ragadtak meg), Weber értékelő alapállása mindenesetre legalább annyira káosz-, mint zsarnokságellenes. Nem olyan egységet képzel el, amely kizárja a sokféleséget, hanem amely összefogja. Blaise Pascal tündökletes megfogalmazásában: „A sokféleség, amely nem végződik egységben – zűrzavar; az egység, amely nem függ a sokféleségtől – zsarnokság.”24 Weber – rövidre szabott élete végén, az első világháborút követő válságos években – különösen élesen érzékelte, hogy a sokféleség egység nélkül káoszba – az érdekek fragmentalizálódásába, a politikai nemzet szétforgácsolódásába, örökös polgárháborús torzsalkodásba – torkollik. A sokféleség nélküli egység – a zsarnokság – akut veszélyét sokkal kevésbé érzékelhette ekkor, elméleti szinten pedig a sokféleséget egységbe fogó karizmatikus vezér közvetlen és demokratikus – leváltásának lehetőségét, új népvezérek megjelenését is magában foglaló – választhatóságával gondolta kivédeni. Arra nem gondolt – és 19. századi nemzedéki és kulturális beágyazottsága, polgári neveltetése, személyes jóhiszeműsége folytán talán nem is gondolhatott –, hogy a népszavazással hatalomra jutott plebiszcitárius vezér esetleg arra használja majd föl pártok és parlament fölötti hatalmát, hogy felszámolja a társadalom politikai és kulturális sokféleségét, a pluralizmust, megszünteti vagy puszta látszatként őrzi meg a politikai versengést, beleértve a parlamenti választásokat és a népszavazást is, amelyek attól kezdve, hogy őt hatalomra juttatták, szerencsésen betöltötték társadalmi szerepüket, és mostantól a történelem szemétdombján vagy a múzeumban a helyük. A népállam létrejött és a nép nem lesz bolond a maga államát megdönteni, hacsak a nép ellenségei – az államellenes liberális áskálódók és összeesküvők, az „ötödik hadoszlop” – nem bolondítják meg, amit a néppel eggyé vált, a népet mintegy perszonifikáló karizmatikus vezér persze nem fog megengedni ezeknek a szörnyszülötteknek. Az egység ára a sokféleség feláldozása a vezérállam oltárán. Így alakulhat át – letérve az elmélet által lefektetett sínpályáról – a demokratikus vezérdemokrácia rövid úton totalitárius (enyhébb változatban illiberális) vezérállammá, cezarizmussá.

Weber szerint a karizmatikus vezér éppen annak köszönhetően válik képessé a nemzet politikai egyesítésére és az egyén megvédelmezésére a mindent depolitizáló bürokratikus szakizgatás önkényével, steril racionalizmusával, a pártklikkek és gazdasági oligarchák csoport-, illetve magánérdekeivel, korrupt összefonódásaival szemben, hogy hatalmának legitimitása a pártoktól és a bürokráciától független forrásból ered, és a nemzetet szétforgácsoló párt- és osztályérdekek, a formális demokrácia racionális szabályai fölött áll. A közvetlen népszavazás értelme a karizmatikus vezér tekintélyének megteremtésében áll, ezért is nevezi őt Weber plebiszcitárius vezérnek, sőt néha plebiszcitárius diktátornak is. Teljességgel figyelmen kívül hagyja azonban, hogy a képviseleti rendszeren kívülről – egyenesen az égből – érkező, senkitől és semmitől nem függő, számadással elvileg csak az őt megválasztó népnek tartozó karizmatikus vezér megválasztása pillanatától alig kontrollálhatóvá vagy egyenesen kontrollálhatatlanná válhat. Különösen akkor nagy ennek a veszélye, ha az adott helyen a demokratikus hagyományok (észjárás, attitűd, elvárások, kultúra) és intézmények töredezettek, fejletlenek, gyöngék. Ez esetben ugyanis a plebiszcitárius vezért semmi nem gátolhatja abban, hogy rendkívüli hatalmát ne a liberális képviseleti demokrácia – meglehet: szervi – hibáinak reparálására, működési zavarainak elhárítására, a kormányzást blokkoló, a döntéshozatalt lelassító korporatív és oligarchikus érdekek visszaszorítására használja, hanem e hatalom minden meglévő alkotmányos korlátjának, ellensúlyának, kontrolljának leépítésére, a sokféleségtől való függése felszámolására, odáig menően, hogy a törvényt a szeszély, a szabályokat a szüntelen szabálytörés, a tárgyalásokat és kompromisszumokat a vezér diktátumai és ultimátumai váltják fel.

Ha elméletileg elképzelhető is olyan vezéruralom, amely nem számolja fel a szabadságintézményeket, a pluralizmust, az autonómiákat, a liberális alkotmányosság fékeit és ellensúlyait, a gyakorlatban csak olyan vezéruralmakat ismerünk, amelyek – kezdettől fogva vagy a hatalom elvesztésének kockázatával fokozódó mértékben – beszűkítik, korlátozzák, felszámolják a szabadságintézményeket, a jogállamot, az autonómiákat, hogy végül minden hatalmi ágat, szakmai területet, életszférát – a kormányzás felgyorsítására, a parlamenti és állami bürokrácia, az oligarchikus érdekek legyőzősére hivatkozva – a kontroll nélkül maradt népvezér kizárólagos kontrollja alá vonjanak.

A vezéri hatalmat generáló népszavazás révén a nép, ha nem is a pártok helyére, de a pártok fölé kerül. Ám a nép részvétele a Max Weber által elképzelt vezérdemokráciában a politikai vezér közvetlen megválasztására szorítkozik, akit most már nem párt- vagy osztály-programja, meggyőző érvei, hanem karizmatikus – legalábbis annak látszó – adottságai (vezetésre termettsége, győzelemre hivatottsága, szerencséje, sikeressége) alapján választanak meg. Nem egyik vagy másik párt (tehát a politikai rész), hanem a nép, a nemzet (politikai egész) perszonifikálódik benne. (Ezért kerüli el messzire minden karizmatikus vezér saját pártját, még ha annak vezetője is, nehogy pártjával vagy valamilyen pártérdekkel azonosítsák.) Karizmatikusságának a népszavazás az első próbája: győzelme igazolja karizmatikusságát, amit kormányzása alatt győzelmek, sikerek – legalábbis győzelemként, sikerként eladott politikai akciók – végeláthatatlan sorának kell újra meg újra megerősítenie. Ha ezek elmaradnak, vagy kudarcok sorozata váltja fel a sikerekét (avagy nem képes sikerként kommunikálni minden cselekedetét, még a legrosszabbakat és a kudarcot vallottakat is), oda a karizma, varázsa kialszik, ami új demagógosz, azaz népvezér megválasztásához vezethet. Ebből is kitűnik, hogy Weber a vezérdemokráciát nem másik rendszerként, nem a demokrácia ellen-rendszereként gondolta el, hanem ugyannak a demokratikus – választásokon és sokféleségen alapuló – rendszernek másfajta – nem-bürokratikus, nem-oligachikus, nem-pártelvű és nem is pártsemleges-technokratikus – kormányzási módjaként, amely visszaadja a politika értelmét és egyfajta társadalmi (népi) kontrollt jelent a bürokratizálódás-oligarchizálódás-technokratizálódás általános tendenciájával szemben. A kontrollt a választott és nem leválthatatlan népvezér valósítja meg különleges – a racionális választási legitimitását mintegy megtetéző – karizmatikus legitimitása alapján. Karizmatikus legitimitása ugyanis csak személynek lehet, intézményeknek, bürokratikus gépezetként működő pártoknak soha. Intézményeknek is lehet tekintélyük, csak nem karizmatikus. A modern demokráciáktól elválaszthatatlan politikai sokféleség (pluralizmus) és a politikai játék mindenkire nézve általánosan kötelező versenyszabályai (the only game in town) Max Weber vezérdemokráciájában nem szűnnének meg, csak a pártok, pártgépezetek, klikkek és oligarchiák szintjéről áttevődnének a karizmatikus vezérek politikai küzdelmének és választási rivalizálásának szintjére. A plebiszcitárius népvezér személyi hatalmával szemben azonban nemcsak a választhatóság és leválthatóság, vagyis a népszavazás intézménye jelent biztosítékot; megmaradnának a hatalom intézményes fékei és ellensúlyai, jogállami korlátai. De ha – mint azt Weber korántsem alaptalanul feltételezte – az oligarchizálódó modern pártok uralma a bürokratikus gépezet személytelen zsarnokságához vezethet, akkor a karizmatikus vezérdemokrácia még sokkal inkább vezethet személyi zsarnoksághoz, cezarizmushoz, bonapartizmushoz, általánosabban szólva: a liberális alkotmányosságot lebontó illiberális, populista vezérállamhoz.

Ugyan ki vagy mi akadályozhatja meg a karizmatikus vezért abban, hogy az őt a formális ész racionális szabályai, a formális törvények fölé helyező karizmatikus legitimitását arra használja fel, hogy félretolja vagy felszámolja a versengés racionális szabályait, a formális jogot és hatalmát leválthatatlanná tegye (ahogyan azt a populista vezérállamot létrehozó Hitler ténylegesen meg is tette, amikor felszámolta a párt-alapú weimari demokráciát, amelynek formális szabályai szerint, de a legkevésbé sem népszavazás útján, hanem pártja élén a kancellári hatalmat megszerezte). A vezérállam kiépítéséhez azonban már az is elégséges, ha a magát a nemzettel, a néppel azonosító győztes a politikai versengést oly mértékben beszűkíti, hogy az hatalmát (a benne hatalomra jutott Nép hatalmát!) ne veszélyeztethesse, miközben a választások demokratikus látszata megmarad.

Mintha – képletesen szólva Kafka Kastélya – a bürokrácia személytelen zsarnoksága – és Orwell Big Brother-jének vezéruralmista perszonifikált zsarnoksága alkotná megint egyszer azt a Szküllát és azt a Karübdiszt, amelyek között a poliarchikus képviseleti demokrácia mozgékony, ám törékeny bárkája evickél, hol ehhez, hol ahhoz kerülve közelebb, a sziklákhoz csapódás és szétzúzódás vészterhes kockázatával. Vannak azonban helyek, ahol ez a kockázat már nem nyugtalanítja a demokratikus kedélyeket: a csónak szétzúzódott a cézárizmussá, vezérállammá silányult vezérdemokrácia sziklafalán.

Vezérdemokrácia versus vezérállam

Max Weber vezérdemokrácia-elméletének – mint az remélhetőleg már az eddigiekből is kitűnt – vajmi kevés köze van a náci vezérállam politikai gyakorlatához. Tagadhatatlanul van köze azonban a Hitler vezéri államának – az állam liberális depolitizálásával szemben25 mindent átpolitizáló totális államnak – a „politikai teológiáját” megalkotó Carl Schmitt26 „tömeg- és emberiségdemokrácia”-kritikájához, mindenekelőtt azon a ponton, ahol Schmitt a deliberatív – a független képviselők érvelő vitáján nyugvó – parlamentáris kormányzásnak (goverment by discussion) a tömegdemokrácia körülményei közötti fenntarthatatlanságát és ebből következő válságát éleselméjűen elemzi,27 odáig feszítve a liberalizmus és a demokrácia közötti különbséget, hogy az izolált szavazópolgárok által leadott szavazatok aritmetikai összeadásából kiolvasott közakarattal szemben még a népakarat közfelkiáltással történő kinyilvánítását is demokratikusabbnak ítéli.28Márpedig a liberális alkotmányosság elutasításának útjára lépve a deliberatív demokrácia, a kabinetkormányzás, a parlamenti választási rendszer jogos elméleti kritikájától nem nehéz eljutni a választásokat eltörlő fasizmus, a fasiszta (olasz) és náci (német) vezérállam elméleti igazolásáig és politikai elfogadásáig: „Az, hogy a fasizmus lemond a választásokról és az egész »elezionismo«-t gyűlöli és megveti, még közelről sem antidemokratikus, hanem antiliberális, és abból a helyes felismerésből származik, hogy a titkos egyéni választás mai módszerei a tökéletes privatizálással minden államit és politikait veszélyeztetnek, a népet mint egységet teljesen kiszorítják a nyilvánosságból (a szuverén eltűnik a szavazófülkében), az állami akaratképzést pedig titkos és egyedi magánakaratok összegződésévé, azaz valójában ellenőrizhetetlen tömegvágyakká és tömegressentiment-é alacsonyítják le.”29 Ezzel szemben Max Weber vezérdemokrácia modellje a legkevésbé sem valamilyen – a választások megszüntetésig menően – antiliberális, kvázi-plebiszcisztárius, azaz fasiszta demokrácia irányába, inkább a liberális demokrácia amerikai típusú elnöki berendezkedése felé mutat, ebben ismerve fel az egység nélküli sokféleség káosza és a sokféleség nélküli egység zsarnoksága közötti középutat, mint legkisebb rosszat: „Így tehát a parlament fölött a plebiszcitárius diktátor áll – írja Weber –, aki a gépezet révén felsorakoztatja maga mögé a tömegeket, s a parlamenti képviselőket csak a kíséretéhez tartozó politikai javadalmasoknak tekinti. (…) Amennyiben a pártokat plebiszcitárius vezérek irányítják, ez feltételezi a követők csapatának lélektelenné válását, mondhatni, szellemi proletarizálódását. Ahhoz, hogy egy ilyen csapat a vezér számára mint apparátus használható legyen, vakon kell engedelmeskednie, amerikai értelemben véve gépezetté kell válnia…”30

A kétféle vezéruralomban – Max Weber vezérdemokráciájában és Carl Schmitt cezarisztikus vezérállamában – csak a „Führung”, vagyis a vezénylés, vezérlés, vezetés katonai eredetű szava közös (a náci korszakban aztán csakugyan ezt kezdték használni a „kormányzás” jelentésében), ami megfelel a dux és a rex különbségének: a dux (innen az olasz fasizmus ducéja is) ugyanis a katonai vezető, a harcot vezető ember, aki állandóan konfliktusokat gerjeszt, eleme a nyugtalanság, mozgás, változás; ezzel szemben a rex a békés kormányzás vezető típusa, akinek a stabilitás, a statusquo, a társadalmi béke megőrzése a feladata – megannyi par excellence nem vezéri feladat. A vezérdemokráciát a vezérállamtól azonban ennél jóval nagyobb különbségek választják el, melyek csak akkor kezdenek eltűnni, ha a vezérdemokrácia elindul a lejtőn a cezarizmus, a vezérállamiság felé.

A náci vezérállamban például a törvényhozás normális parlamenti útját kikapcsolták, a törvényeket is a kormány hozta. A törvényhozó testület szerepe tehát jelképessé vált, annak bizonyítására szolgált csupán, hogy a vezér akarata az egész nép politikai helyeslésével találkozik. A törvényalkotás normális formája a kormánytörvény (Regierungsgesetz) lett (a Birodalmi Gyűlés összesen két törvényt hozott, de ebből mindjárt az első a Nép és Birodalom szükségének [szükséghelyzetének] elhárításáról szóló törvény (Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich), röviden: felhatalmazási törvény (Ermächtigungsgesetz) volt, amely a törvényhozó hatalmat egyszerűen a kormányra ruházta és kimondta, hogy birodalmi törvényeket – beleértve az alkotmánytörvényeket is – a kormány a törvényhozás igénybevétele nélkül is alkothat.31

A weberi vezérdemokráciában a jogszabályalkotás természetesen változatlanul a parlament dolga, de egy olyan parlamenté, amely – mint láttuk – a „plebiszcitárius diktátor”, vagyis a karizmatikus népvezér akaratának áttétele, aki – mint fentebb már idéztem – „a parlamenti képviselőket csak a kíséretéhez tartozó politikai javadalmasoknak tekinti”. Természetesen a parlament és a kormány viszonyát csakis az egész rendszer összefüggésében értelmes vizsgálni: a parlamenti többség feltétel nélküli hűsége a karizmatikus vezér iránt, engedelmes követése tűzön-vízen, árkon-bokron át, minden jogalkotási parancsának feltétel nélküli végrehajtása mögött a vezéri hatalom minden egyéb korláttól, ellensúlytól, féktől való megszabadulása áll. Már a parlamenti többséget alkotó képviselőket is a vezér személyes akarata rektrutálja, de szinte teljes kontrollja alá kerülnek az önkormányzatok, a szakmai testületek, a hatalmi ágak, a média és így tovább. Ténylegesen tehát a weberi modellben is a vezérdemokrácia vezéri állam felé való szüntelen csúszása figyelhető meg. Nem kell ehhez semmiféle felhatalmazási törvény, enélkül is, de facto rendeleti kormányzás zajlik 2010 óta Magyarországon is, a vezér iniciálta kormánytörvényekre a kétharmados parlamenti többség csak gépiesen ráüti a törvényhozás pecsétjét (ha kell, egyik politikai pillanatról a másikra, mindenféle előzetes tájékozódás, mélyebb ismeret, érdemi parlamenti vita, az ellenzékkel vagy az érintett érdekképviseletekkel való hosszadalmas egyeztetés, tárgyalás nélkül). Amennyiben a parlamentáris kormányzás lényege a tanácskozás, megbeszélés, a vitatkozás útján történő kormányzás (government by dicussion), mint arra már a parlament szó latin eredetű töve is utal (a franciában parler – beszélni; az angolban parley – vita, tárgyalás), annyiban a magyar vezérdemokráciában ezidő szerint legfeljebb pszeudoparlamentáris kormányzásról beszélhetünk: a vezér politikai akarata kormányoz minden szinten szinte mindent, méghozzá – a rendszer kiépülésének, azaz az intézményes fékek és ellensúlyok leépülésének mértékében – egyre kisebb ellenállással, egyre akadálytalanabbul, egyre ellenőrizhetetlenebbül és egyre kiszámíthatatlanabbul is. S noha a vezérdemokrácia egyik előnye – az arctalan, személytelen formális automatizmusokkal kormányzó bürokratikus, oligarchikus pártkormányokkal szemben – éppen a felelősség személyessé válása és számonkérhetősége volna, ennek lehetősége legfeljebb történelmi perspektívában, az egész rendszer bukása után nyílhat meg, de semmi esetre sem a parlamenti választásokon, amelyek ténylegesen a karizmatikus vezér ünnepélyes újraválasztásának rítusaivá válnak, a parlamentben vagy a nyilvános politizálás más színterein.

De nevezhető-e népszavazásosnak az a vezéruralom, ahol a nép nem közvetlenül választ politikai vezetőt, mint az elnöki rendszerekben? Úgy vélem, nevezhető, amennyiben pártalapú parlamenti válaszásokon hatalomra került demagógosznak, a karizmatikus népvezérnek sikerül ezeket a választásokat népszavazásként beállítani, ahogyan az Magyarországon történt, ahol a miniszterelnök saját pártjának a 2010-es és 2014-es parlamenti választásokon aratott nagy arányú választási győzelmét egyfajta közfelkiáltásként, a nép akklamációjaként állította be, amely őt közvetlenül a néptől eredő forradalmi – „fülkeforradalmi” – felhatalmazással ruházta fel, és ezzel szabad kezet adott neki a régi rendszer – a liberális demokrácia – felszámolására. A „fülkeforradalom” 2010-es szlogenje azt jelentette, hogy ha formailag nem is, de ténylegesen itt mégiscsak egyfajta népszavazás történt: az arctalan, depolitizálódott, bürokratikus-oligarchikus pártok, fűrészporos pártprogramok ellenében, a parlamenti választások racionális szabályait megtörve a nép közvetlenül az elhivatott politikai vezérre szavazott. A magyar vezérdemokrácia egyik legjellegzetesebb vonása a népszavazásos elem kidomborítása egy olyan rendszerben, amelynek saját alkotmánya – a vezérdemokrácia alaptörvénye – minden hatalomtól független, a kormányzat, maga a kormányfő mozgásterét szűkítő népszavazás kockázatát teljesen kivetette a rendszerből, miközben – szimbolikusan – állandóan a nép közvetlen választásából, a népszavazásként beállított „nemzeti konzultáció” kérdőíveinek rubrikáiban szuverénül kinyilvánított népakaratból meríti karizmatikus legitimitását. Mintha nap mint nap népszavazás erősítené meg azt a rendszert, amely a népi kezdeményezést, a népszavazás intézményét ténylegesen kiiktatta az alkotmányból. Ez is ama vonásai egyike, amely a népszavazás intézményét ugyancsak eltörlő vezérállammal hozza kétes rokonságba: a Birodalmi Gyűlés által hozott 1933. július 14-i törvény a népszavazásról (Gesetz über die Volksabstimmung) értelmében „Csak a birodalmi kormány kérdezheti meg a népet, hogy valamely intézkedést helyesel-e vagy nem. Tehát a néptől – a weimari alkotmánnyal ellentétben – nem indulhat ki sem népszavazás, sem népi kezdeményezés. A népszavazásnak így a német vezéri államban szintén csak szimbolikus értelme van. Mindössze a nép részéről elhangzó akklamáció. [Közfelkiáltás – tételes szavazás helyett] A plebiszcitárius elem fontosságát akarja kidomborítani a nemzeti szocialista állam organikus felfogásban.”32

A vezérdemokrácia weberi elméletét felújító,33 ám Webertől eltérően nem az oligarchikus-bürokratikus káosszal, hanem a liberális demokrácia (mind a deliberatív, mind a pártelvű, pluralista demokrácia) vélelmezett válságával szembehelyező Körösényi András – érthető módon – ugyancsak nagy súlyt helyez arra könyvében, hogy a vezérdemokráciát elhatárolja a fasiszta típusú vezérállamtól, mondván – és joggal –, hogy a vezér megjelenése egy modern tömegdemokráciában még nem jelent fasizmust: „A fasiszta és demokratikus rezsimek közti legfontosabb különbségek nem abból fakadnak, hogy a fasiszta rendszerekben a kormányzók a tömegmanipuláció eszközeivel élnek, míg a demokratikus vezetők nem. Mindkét rezsim vezetői élnek ilyen eszközökkel. A döntő különbségek intézményi jellegűek, továbbá a politikai elitek közti, és a vezetők és alattvalók közti viszony strukturális különbségeiben állnak. A fasiszta képviselettel és más, diktatórikus rezsimekkel szemben a képviseleti demokráciákban a vezetők számára nem használható fel bármilyen eszköz az állampolgárok befolyásolására, preferenciáinak formálására.”34De ha a demokrácia gyökértelen és konszolidálatlan, a hatalom ellensúlyát képező intézmények gyöngék és kezdetlegesek, az állampolgári közösség bénult és passzív, akkor mi akadályozhatná meg a vezetőket abban, hogy karizmatikus vezéri hatalmukat a szabadság jogi védműveinek, a hatalom kontroll-mechanizmusainak lebontására vagy saját személyes kontrolljuk alá helyezésére használják föl, hogy a demokratikus struktúrák felszámolását, a kultúra, a gazdaság és a politika részleges újraállamosítását „forradalomként”, „szabadságharcként”, „szuverenitásként”, „unortodox megoldásként” vagy „kreatív kormányzásként” ünnepeljék?

Vezéruralom és oligarchák

A magyar vezérdemokrácia új oligarcha-uralomként való leírása a vezérdemokrácia természetének teljes félreértésen alapul: vagy vezérdemokrácia, vagy oligarchia. (Hasonlóképpen elterjedt félreértés a jelenlegi orosz rendszer – a putyini vezérdemokrácia – oligarchiaként való leírása.) Az illiberális vezérdemokrácia éppenséggel a politikát maga alá gyűrő, az államot minden tekintetben legyengítő oligarcha-uralomnak vet véget, legalábbis abban az értelemben, hogy az állami erőforrásokat felélő, magánvállalkozásaikba becsatornázó oligarchákat, oligarchikus klánokat mintegy „lefejti” az államról, egyenlő távolságba tolja a politikától (az oroszban erre új kifejezés is született: ravnoudaljonnoszty oligarhov ot vlasztyi), és ha a vezérdemokráciának – a népet megtestesítő karizmatikus vezér megkérdőjelezhetetlen szuverenitásán alapuló – új játékszabályait valamelyik oligarcha vonakodik elfogadni vagy felrúgja, akkor hamarosan nemcsak a hatalomból kénytelen távozni, hanem a gazdaságból is (jó, ha nem a börtönbe, mint Hodorkovszkij, hanem csak külföldre, mint Berezovszkij és Guszinszkij). Ha azonban az oligarcha elfogadja az új erőviszonyokat és játékszabályokat, beletörődik abba, hogy nem oligarchák kontrollálják a politikát és az állami erőforrásokat (a 90-es években Oroszországban „szemibankarscsinának” – hétbankárok uralmának – nevezték az államnak ezt az oligarchikus gyámság alá helyezését), hanem a hatalmat saját kezében összpontosító politikai vezér kontrollál minden forrást, minden intézményt, minden gazdasági és politikai szereplőt, akkor nemcsak megtarthatja és tovább gyarapíthatja korábban inkább többé, mint kevésbé kriminális vagy kleptokratikus úton szerzett milliárdjait és vállalkozásait, hanem mintegy lojalitása jutalmaként a vezér varázsigéjére az állam Szezám-fala is megnyílik előtte. A karizmatikus vezér népszerűségének egyik fontos összetevője, hogy móresre tanítja, megleckézteti, ha kell, „leváltja” a harácsoló, öntelt, egyszóval rossz oligarchákat és jókat „nevez ki” helyettük. Nemcsak a politikai ellenfél oligarcháival bánik el, hanem saját oligarcháival is, ha azok kezdenek a fejére nőni. Jó példája ennek a magyar vezérdemokrácia élenjáró gyakorlatában Simicska Lajos, e kifejezetten hatalomközeli saját oligarcha lefejtése az állami forrásokról, miután bizalmas, baráti és fegyvertársi kapcsolatait üzleti érdekei gátlástalan érvényesítésére, médiabirodalmát pedig politikai nyomásgyakorlásra és zsarolásra használta fel. Elhatalmasodása a vezérrel szemben már nemcsak a vezér karizmatikus tekintélyét, hanem politikai szuverenitását is fenyegette, ténylegesen már-már valamilyen duumvirátus körvonalai bontakoztak ki a vezérdemokrácia láthatárán, ami a vezér teljes tekintélyvesztéséhez és a rendszer felbomlásához vezetett volna (2014 körül egyébként ez a felbomlás kezdetét is vette és még ma sem dőlt el, sikerül-e lefékezni vagy megállítani).

A vezérdemokrácia létalapját ásná alá, ha a vezér eltűrné, hogy akármilyen – régi vagy új, párt- vagy üzleti – oligarchia a karizmatikus vezérrel szemben önállósulhasson, pláne, föléje emelkedjen és diktálja politikai lépéseit. Ez persze állandó éberséget, készenlétet, beavatkozást, fegyelmezést, érdekek és étvágyak visszaszorítását követeli meg a „nép választottjától”, a rendszer urától. Ha korábban a magánérdek, az üzleti élet oligarchái tartották informális, de hathatós ellenőrzésük alatt – képviselők lepénzelésével, pártpolitikusok megvesztegetésével, olykor egész pártok megvásárlásával, választási kampányok finanszírozásával, hivatalnokok korrumpálással és saját médiabirodalmuk zsaroló potenciáljával – az államot, a kormányt, a miniszterelnököt, akkor most megfordítva: a karizmatikus, plebiszcitárius (vagy kvázi-plebiszcitárius) politikai vezér ellenőrzi az üzleti oligarchákat, miután a pártoligarchiát és az állami bürokráciát már ellenőrzése alá hajtotta. Ilyenformán a hatalomkoncentráció, a procedurális demokrácia játékszabályainak szüntelen felülírása, a liberális alkotmányosság fékeinek és ellensúlyainak, a szakmai és civil kontrollmechanizmusoknak a kiiktatása a kelet-európai vezérdemokráciákban nem pusztán a hatalmi téboly elszabadulása, visszaesés a „totalitárius szolgaságba”, a szabadság formálódó rendjének öncélú lerombolása, hanem a közérdeket a magánérdeknek, a politikai érdeket az üzleti érdekeknek alárendelő, a politikai állam és a magángazdaság határait következmények nélkül megsértő oligarchák, multinacionális óriások, globális gazdasági szuverének visszaszorítását és megfékezését is magában foglalja. A vezérdemokrácia felemelkedése és korszakos berendezkedése Oroszországban és később Magyarországon is, bizonyos értelemben a történelmi büntetés volt azért, hogy az oligarchikus káosszal eljegyzett – és részben ezért is konszolidálhatatlan – liberális demokrácia képtelen volt az állam politikai egységét, külső és belső szuverenitását biztosítani.35

A vezéri állam lépései mindig e két irányba – egyfelől a politikai, másfelől a gazdasági szabadságok, autonómiák megnyirbálása, beszűkítése megszüntetése irányába – mutatnak. Ezért sem olyan könnyű minden esetben kitartani az egységes kritikai szempontot a demokratikus vezérállammal szemben, még ha illiberális is, egy kalap alá vonva politikai és gazdasági szabadságot megnyirbáló lépéseit, az állampolgári szuverenitás és az oligarchikus vagy multinacionális szuverenitás korlátozását. Hadd világítsam meg ezt a dilemmát egyetlen példával: ha a – valamilyen okból – a vezéri állam által extra-reklámadóval sújtott, profitját, gazdasági pozícióját veszélyben érző, addig a hatalommal szemben lojális multinacionális kereskedelmi médiaóriás egyszeriben magasra emeli a sajtószabadság lánglobogóját, az autoritárius hatalom legfőbb kritikusának csap fel és a kezében lévő jelentős médiafelületet legsajátabb üzleti érdekében leplezetlenül zsaroló szándékkal, politikai fegyverként veti be a hatalom ellen, akkor a szóban forgó üzleti vállalkozás politikai bátorságának, demokratikus elkötelezettségének önfeledt ünneplése a liberális demokraták táborában legalábbis aggályos.

Csakhogy az illiberális, a cezarizmus felé csúszó vezérdemokráciában nem az oligarchikus gazdaság szereplők túlhatalmának szükséges megtörésére, állam fölött gyakorolt gyámságuk jogos megszüntetésére kerül sor, nem arra tehát, amira több mint sajnálatos módon a liberális kabinetkormány – hol fantáziátlansága, hol bürokratikus tehetetlensége, hol az oliharchikus struktúrákkal való korrupt összefonódottsága miatt – képtelennek bizonyult, hanem maguknak a szereplőknek a kiiktatására, lecserélésére, elüldözésére, állami vagy félállami szereplőkkel (vezérhű emberekkel) való kicserélésére, tulajdonuk nyílt vagy burkolt államosítására, a kalkulatív piaci racionalitás bürokratikus állami racionalitással való megtörésére – kicsiben és nagyban egyaránt: trafikoktól a takarékszövetkezetekig, földbirtokviszonyoktól a bankszféráig, multinacionális üzletláncoktól a külföldi nagyszolgáltatókig.

Általában minden téren azt láthatjuk, hogy kapitalista alapon álló, a politikát a gazdaságnak alárendelő polgári demokrácia belső ellentmondásait, működési zavarait a populista vezérdemokrácia – a történelemből ismert módon – úgy „oldja meg”, hogy felszámolja a demokráciát, a népszuverenitást pedig a népet közvetlenül – ha kell, a pártokkal, korporációkkal, parlamenttel, jogállammal, bíróságokkal, procedurális szabályokkal szemben is – képviselő vezér szuverenitására szűkíti. Ezért is nevezik a vezérdemokráciát szuverén demokráciának, hiszen bizonyos értelemben csakugyan az: a szuverén demokráciája. Azt csinál vele, amit akar.

Az illiberális vezérdemokrácia konszolidálhatatlansága

2010-ben, amikor Orbán Viktor populizmus felé orientálódó, de a két világháború közötti ellenforradalmi úri-keresztény jobboldal történelmi fedőszíneit is magára öltő pártja abszolút többséget szerzett a parlamenti választásokon, akkor ezzel egyedülálló esélyt kapott a liberális demokrácia konszolidálására,36 a rendszerváltás folyamatának lezárására és egy tartós, akár korszakos jobboldali kormányzás feltételeinek megteremtésére. A 2002 és 2006 között egyre súlyosabb válságba került, illetve – a hideg polgárháborút vívó középosztályi csoportok és a politikai osztály önzése és felelőtlensége folytán – válságba sodort liberális demokrácia konszolidálása helyett azonban a választási győzelmet nem a politikai ellenfél, a „bal-liberális” oldal, hanem a liberális demokrácia fölötti győzelemként ünnepelve, és – populista módon – a rendszer felszámolására kapott forradalmi mandátumként értelmezve át, villámháborús gyorsasággal kezdte leépíteni az alkotmányos liberalizmus alapján álló demokráciát, hogy helyére a maga illiberális, populista, kvázi-plebiszcitárius vezérdemokráciáját állítsa, amit „nemzeti együttműködés rendszerének” nevezett, a nemzetnek (a társadalomnak) a kvázi-plebiszciter vezérrel (a hatalommal) való együttműködését, ténylegesen a karizmatikus vezér és a nemzet (vagy nép) politikai azonosságát téve meg az új rendszer alapjává.

A vezérdemokrácia önmagában persze még nem nyílt vagy burkolt személyi diktatúra, nem cezarizmus, de megállás nélkül e felé tart. A vezérdemokrácia sajátos dinamikája ugyanis kizárja a rendszer konszolidációját, lévén az egész hatalmi-gazdasági gépezet motorja a vezér aktivitása, amely épp ezért leállíthatatlan. Ha leállna, a rendszer belső egyensúlyát vesztené és összeomlana. Innen az úgynevezett „kreatív kormányzás” kényszere: a vezérnek örökösen kezdeményeznie kell, új vagy váratlan tervekkel, ötletekkel, ajánlatokkal kell előállnia, felrázva, megosztva és ezzel mozgásba hozva és mozgásban tartva a társadalmat. Szüntelenül cselekszik: minden kezdeményezésével, minden döntésével, minden szavával – kommunikatív cselekedetével – megoszt, konfliktusokat provokál országban és világban egyaránt, hogy aztán az így generált konfliktusokba beleállva megvédelmezhesse a „jókat” a „rosszaktól”, a „barátot” az „ellenségtől”, a „mieinket” az „idegenektől”, az „hagyományos magyar életet” az „életidegen brüsszeli bürokráciától”, a „békés polgárokat” az „elvetemült bűnözőktől” és így tovább, a végtelenségig. ő áll ott minden kilométerkőnél, karizmatikus jelenlétével biztonságot sugározva, és szüntelen politikai aktivitásával betöltve a politikai tér minden szegmensét. Csak így, szüntelen rohanásban, állandóan előreszaladva őrizheti meg rendszere egyensúlyát. Ezért ebben a rendszerben a hatalom a vezér számára inkább hasonlít mókuskerékhez, mint cement-talapzathoz.

Az illiberális vezérdemokrácia sajátos belső dinamikájából fakadóan konszolidálhatatlan rendszer. A vezér joggal ráncolja homlokát még a „konszolidáció” szó hallatán is, és reagál rá ingerülten, amikor a baráti újságíró – az általános elbizonytalanodást, irányvesztést, kifáradást, a fokozódó társadalmi elégedetlenséget érzékelve – tapintatatlanul a konszolidálhatatlan rendszer vezérének felteszi a kérdést: vajon nem jött-e el a konszolidáció békességének ideje is most már? Nem, nem jött el és soha nem is fog eljönni. Egyáltalán, hogy kerül az asztalra ez az idegen szó: konszolidáció? – méltatlankodik a vezér, és joggal. A karizmatikus vezéri hatalom ugyanis sem a tradícióra, sem a törvényre nem alapozható, egyedül a vezér csodatévő ereje, sikert sikerre, győzelmet győzelemre halmozó személyes politikai aktivitása (az új rendszer elvakult apologétái ezt „kreativitásnak”, elvakult kritikusai pedig „tébolynak” nevezik) alapozhatja meg. A semmiből új világot teremtő, a kialakult és megkövesedő hatalmi, gazdasági erőviszonyokat, függetlenedésre hajlamos intézményeket, horizontális személyi és csoportos összefonódásokat egyfolytában romboló-kaszaboló vezér karizmatikus aktivitásának a kibontakozásához konfrontációkra, konfliktusokra, háborúkra, provokációkra, hadüzenetekre, támadásokra, a világ ellenségre és barátra való politikai felosztására, a társadalom szüntelen mozgósítására (irányított forradalomra, irányított szabadságharcra, hideg polgárháborúra, „nemzeti konzultációknak” nevezett pszeudo-népszavazásokra) van szükség, ami pedig nem fér össze a konszolidációnak még a szimulálásával sem, nemhogy programszerű megvalósításával. Ebben a rendszerben a konfliktusok bővített újratermelése a hatalom legfőbb, ha nem egyetlen forrása. Ezért a vezérdemokrácia belülről fakadó konszolidálhatatlansága a többé-kevésbé irányított káoszból a valóságos társadalmi káosz felé tart, avagy – ezt elkerülendő – a káosz „befagyasztása”, a sokféleséget felszámoló egység megteremtése, vagyis a liberális demokrácia maradványaitól is megszabadított vezéri állam – a cezarizmus – felé tolódik el, föltéve, hogy ennek útjában nem áll számottevő belső vagy külső akadály. A magyar vezérdemokrácia útjában azonban ez idő szerint hatalmas külső akadály tornyosul: az Európai Unió, amelynek Magyarország is tagállama. E szövetségi állam liberális alkotmányossága, demokratikus politikai berendezkedése, normatív jogrendje és jogi intézményei, különösképpen pedig bőven ömlő pénzforrásai képezik azt a külső akadályt, amely a magyar vezérdemokrácia cezarizmussá való átalakulásának útjában áll. Márpedig ha nem képes átalakulni cezarizmussá, akkor felbomlásra van ítélve.

JEGYZETEK

1. Carl Schmitt: A fasiszta állam lényege és kibontakozása (1929). Carl Schmitt elvi jelentőségű recenziója Erwin Beckerath Wesen und Werden des faschistischen Staates (Berlin, Springer, 1927) című könyvéről. In Uő: A politikai fogalma. Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002. 205–206. – Kiemelés – Sz. Á.

2. Lásd erről bővebben e sorok írójának A kékek és a zöldek. Hideg polgárháború Magyarországon című monografikus munkáját (Palatinus, 2010).

3. A metaxü szó jelentése az ógörögben: közben, közbeeső, közbül levő. Simone Weil alkot fogalmat belőle egyik feljegyzésében, ahol a metaxü-ket – a közvetítéseket, a közvetítőeszközöket – „a görögök hídjainak” nevezi, lévén arra szolgálnak, hogy térben és időben áthidalva az ellentéteket, különbségeket, akadályokat, lehetővé tegyék a közlekedést fent és lent, Ég és Föld, ember és ember, mieink és idegenek, barát és nem-barát, állam és állam, nemzet és nemzet, szembenálló pártok, osztályok, csoportok, nép és hatalom stb., stb. között. „A teremtett dolgok lényegük szerint közvetítők – írja Weil. – Közvetítők egymáshoz, s ennek nincs vége. Közvetítők Istenhez. Ilyenként kell elfogadni őket. (…) Mit szentségtörés lerombolni? Nem azt, ami lent van, mert az nem fontos. Nem azt, ami fönt van, mert azt, ha akarnánk, sem érjük el. A „metaxü”-ket. A „metaxü”-k a jónak és a rossznak a tája. Nem szabad megfosztani egyetlen emberi lényt sem saját „metaxü”-itől, vagyis azoktól a viszonylagos (fogyatkozásokkal) kevert értékektől (otthon, haza, hagyományok, műveltség stb.), amelyek melengetik és táplálják a lelkét, és amelyek nélkül senki sem képes emberi életet élni, legfeljebb a szent. (…) Az igaz földi értékek „metaxü”-k. Egymás effajta javait csak olyan mértékben tudjuk tisztelni, amennyiben pusztán „metaxü”-nek tekintjük őket. Ahhoz például, hogy mások hazáját becsüljük, az kell, hogy saját hazánkat ne nézzük bálványnak, hanem lépcsőnek, amely Istenhez vezet.” (Simon Weil: Metaxü. In: Jegyzetfüzet. Új Mandátum Könyvkiadó, é. n. 89–90. Kiemelés – Sz. Á.)

4. A prezidencializálódás elméletének legismertebb teoretikusa Thomas Poguntke a témakörben született fontosabb tanulmányokból mértékadó válogatást készített: The Presidentialization of Politics: A Comparative Study of Modern Democracies. (Szerk.: Thomas Poguntke – Paul Webb), Oxford University Press, 2005.

5. Az orosz és a magyar „irányított”, „szuverén” vagy illiberális vezérdemokrácia eredete és működése közötti rendszerszintű hasonlóságokat és különbségeket behatóan elemeztem Túlirányított demokrácia. Orosz lecke (Kalligram, 2011.) című könyvemben.

6. A kívánatos vagy elkerülendő/elkerülhetetlen „prezidencializálódásról” lásd bővebben: Körösényi András – Lengyel László – Stumpf István – Tölgyessy Péter: Túlterhelt demokrácia – Alkotmányos és kormányzati alapszerkezetünk. (Szerk.: Gombár Csaba), Századvég Kiadó, 2006.

7. Az 1989-ben létrejött és végül is konszolidálhatatlannak bizonyult magyar liberális demokrácia jövőjét latra téve Tölgyessy Péter már 2006-ban arra a vigasztalan következtetésre jut, hogy míg a „konszenzusos” vagy „megegyezéses demokrácia” konszolidálására vajmi csekély már az esély Magyarországon, egy „vezérdemokrácia” létrejövésének valószínűsége annál nagyobb: „Magyarországon a korai tömegdemokráciák csaknem minden baja kortünetként jelentkezett. A választói várakozások nagyban túlterhelik a demokráciát, miközben a parlamentarizmusnak mind kisebb a tekintélye az emberek előtt. Az üzleti érdekek által is befolyásolt közvélemény nem igazán képes lehetőségeinek pontos számbavételére. A tények megítélése egyre inkább a saját tábor nézőpontjából történik. A közéleti tömbök viadalában haldoklik az igazság, az értelmes közbeszéd lehetősége. A pártok népszerű ígéreteikkel, az emberek vágyainak gerjesztésével keresztbe fekszenek a józan gazdaság- és társadalompolitika előtt. Megjelent már a minden gondra megoldást ígérő politikai vezér is.” (Túlterhelt demokrácia – Alkotmányos és kormányzati alapszerkezetünk. I. m. 137. – Kiemelés – Sz. Á.) A konszenzusos megoldások alkotmányos intézményesítése – a megegyezéses demokrácia – esélytelenségének fő okát azonban Tölgyessy 2006-ban – és joggal – nem az államférfiúi bölcsesség hiányában vagy fogyatkozásaiban, netán a hatalom emberére leselkedő legnagyobb veszélyben: a hübriszben látja, hanem abban, hogy a társadalom nagy érdekcsoportjai között mindezidáig nem tudott létrejönni egyetértés „a késő kádári szerkezetek” elkerülhetetlen, és a középrétegek egzisztenciájába vágó lebontásának módját és árát illetően. Abban, hogy üljön el a csatazaj, legyen vége az önsorsrontó politikai háborúnak, „legyen béke, béke már”, legyen végre „konszenzuális kormányzás” Magyarországon, szinte össztársadalmi igény mutatkozik, csakhogy „a késő kádári szerkezetek” súlyos érdeksérelmekkel járó, mindazonáltal elkerülhetetlen átalakításához nem lehet megnyerni „a nagy társadalmi csoportok széles körű egyetértését”. (I. m. 137.) Nehéz persze megmondani, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Tehát a késő kádárkori etatista szerkezetekhez kötődő, kibékíthetetlen társadalmi érdekellentétek voltak-e előbb és a politikai-hatalmi háború csak ennek következménye volt, avagy a „zsákmányszerzésre”, az újraelosztó állam forrásainak elbirtoklására, a hatalom minden áron való megszerzésére/megtartására orientálódó politikai osztály meghasonlása és háborúja volt előbb, és összehangolt fellépésének elmaradása hozta felszínre és élezte ki politikailag a társadalom nagy érdekcsoportjai közötti ellentéteket, egészen a hideg polgárháborúig és a 2010-es „dicsőséges fülkeforradalomig”, illetve populista vagy illiberális rendszerváltásig.

8. Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. In: Századvég, új folyam, 2001. tavasz, 3–38.

9. Körösényi András: Vezér és demokrácia. Politikai tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, 2005.

10. Sárközy Tamás: A „vezérdemokrácia” kormányzásának jellemzői. In: Mozgó Világ, 2013. 9. szám

11. Lásd Tilo Schabert: Boston Politics: The Creativity of Power. De Guyter Studies on North America. Berlin – New York, Walter de Gruyter. 1989.

12. G. Fodor Gábor: Kormányzás és demokrácia. Reflexiók a Körösényi-könyvről. In: Politikatudományi Szemle, 2006. 2–3. szám, 305–320.

13. I. m. 310.

14. G. Fodor Gábor, a 2010 után a „második rendszerváltásban” a kormányfő keze alá dolgozó és a kormány politikatechnológiai laboratóriumának szerepét játszó Századvég Intézet egyik vezető embereként eminens szerepet vitt ennek az anti-liberális politikai filozófiának a mindennapi kormányzati gyakorlatba való átültetésében és az új rendszer legitimációs ideológiájának kialakításában. Az „innovációként”, „politikai kreativitásként”, „unortodox útként” kommunikált vezérdemokrácia doktrinális alapjai talán csak azért maradtak 2010 után rejtve, mert az új rendszer, az újfajta hatalomgyakorlás – éppen ezzel az antiliberális, kvázi-konzervatív politikafilozófiával összhangban – a politikát eszmei értelemben teljesen értékmentes, ideológiátlan aktivitásként, a pillanat – a véletlenek, esetlegességek, műszóval: a kontingenciák – meglovaglásának művészeteként fogta fel, amelyben semmiféle eszme, értékelv, ideológiai vagy morális megfontolás nem szolgálhat a politikai cselekvés alapjául vagy zsinórmértékül, nem kötheti meg a kreatívan cselekvő politikai vezér kezét. A politika nem elvek, értékek, eszmék, programok megvalósítása, hanem aktivitás, innováció, teremtő cselekvés, amelynek – e filozófia szerint – vajmi kevés köze van értékekhez és képviselethez, s annál több az érdekekhez, az akarathoz, a tetterőhöz, a képzelőerőhöz, mindahhoz, aminek nem párt és nem kormány, nem mozgalom és választói tömeg, hanem egyedül a – hatalmi érdeke szerint – bármilyen elvet, értéket, törvényt, szabályt felrúgni kész, saját intuíciójára hagyatkozó, küldetéses-karizmatikus politikai vezér a letéteményese. Paradox módon éppen ez az antiliberális doktrína képezte a mindenféle doktrínát tagadó, ideológiai értelemben alaptalan politikai gyakorlat, a reflektálatlan, már-már ösztönös politikai cselekvésre épülő „kreatív kormányzás” alapját. A vezérdemokrácia Körösényi- és G. Fodor-féle modelljének politikai megvalósulását – paradox módon – éppen az mutatja, hogy doktrinális értelemben a vezérdemokrácia – mint a rendszer hivatalos elméleti alátámasztása vagy legitimációs ideológiája – ettől kezdve egyáltalán nem jelent meg. Ha pedig a vezérdemokrácia, a „kreatív kormányzás” eszméjének sikeres gyakorlatba ültetésétől megittasult szolgáló értelmiségi – ezzel is elárulva, milyen kevéssé politikus a szó gyakorlati értelmében – véletlen elkotyogta az új praxis doktrinális titkát, mint azt egy 2015-ös tévéinterjújában G. Fodor tette, azzal a kormányzat középosztályi táborának értékelvű, ideológia-vezérelt részében értetlenséget és felháborodást keltett.

15. Az illiberális demokrácia kritikai fogalmát – a liberális alkotmányosság és a demokrácia összefonódásának történeti alakulását is röviden áttekintve – Fareed Zakaria vezette be a köztudatba. Lásd: Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy. In Foreign Affairs, 1997. november-december (http://www. foreignaffairs.com/articles/53577/fareed-zakaria/the-rise-of-illiberal-democracy). Lásd még: Illiberal democracy five years later: democracy’s fate in the 21st Century (interview with Fareed Zakaria). In: Harvard International Review. 2002. 24(2) szám, 44–48.l. Zakaria nyomán a 2008 elején már jól láthatóan körvonalazódó magyar antiliberális rendszerváltás aggasztó perspektíváját magam is e fogalommal igyekeztem megvilágítani Az illiberális demokrácia küszöbén című írásomban (Népszabadság, Hétvége, 2008. 02. 09. 5. o.) Lásd még a cikk kiváltotta vitát Cáfolatra várva. (Népszabadság, 2008. 04. 04. 13. o.) Az „illiberális demokráciát” elhíresült 2014-es tusványosi előadásában új és követendő demokrácia-modellként bemutató magyar miniszterelnök szavaira a fogalom megalkotója, Zakaria azonnal és elképedve reagált: „Azért figyeltem fel erre a beszédre – írta The Rise of Putinism című cikkében a Washington Postban –, mert 1997-ben a Foreign Affairs számára készült esszémben (The Rise of Illiberal Democracy) történetesen én használtam ezt a szóösszetételt annak a veszélyes tendenciának a leírására, amikor demokratikus, gyakran kifejezetten népszerű kormányok felhatalmazásukat az egyéni jogoknak, a hatalmi ágak elválasztásának, a törvényességnek a kikezdésére és meggyöngítésére használják fel. De az meg sem fordult a fejemben, hogy egy állam vezetője, ráadásul egy európai uniós államé, ezt a terminust egyszer majd az elismerés formulájaként használhatja”. Lásd még e sorok írójának a kormányfői kijelentésre reflektáló cikkét: Az illiberális jobboldal. (Népszabadság, Hétvége, 2014. 08. 16. 5. o.)

16. John Stuart Mill: A szabadságról. Haszonelvűség. Magyar Helikon, 1980. 13. l. A teljes szöveg így hangzik: „Szabadság alatt a védelmet értették, a védelmet a politikai uralkodók zsarnokságával szemben. (…) Az uralkodók hatalmát szükségesnek, de egyben nagyon veszélyesnek is tartották; olyan fegyvernek tekintették, amelyet az uralkodók legalább annyira törekszenek saját alattvalóik, mint a külső ellenség ellen fordítani. Hogy a közösség gyengébb tagjait megvédhessék a megszámlálhatatlan keselyűtől, kellett egy olyan ragadozó, aki erősebb a többieknél és kordában tartja őket. Minthogy azonban a keselyűk királya sem kevésbé hajlamos a nyájat gyötörni, mint a többi vérszopó, a nyájnak örökösen védekeznie kellett karmai és csőre ellen. Ezért aztán a hazafiak célja az volt, hogy határokat szabjon annak, hogy a közösség mennyi hatalmat tűrjön el az uralkodótól; s ezek a határok jelentették a szabadságot.”

17. I. m. 15.

18. I. m. 16–17. Mill külön foglalkozik a társadalom többségének zsarnokságával, amely nem a hatóságok tettein keresztül, bár gyakran szemet hunyásával és hallgatólagos jóváhagyásával, ha ugyan nem biztatásával érvényesül (elég itt a lincselések és pogromok, az előítéletekből, félelmekből és fóbiákból táplálkozó tömeghisztériák kitöréseire, a másságot érő utcai atrocitásokra utalni): „Eleinte úgy vélték, s közönségesen ma is attól tartanak, hogy a többség zsarnoksága, aminthogy a többi zsarnokság is, főleg a hatóságok tettein keresztül érvényesül. De a finomabban gondolkodó emberek észrevették, hogy amikor maga a társadalom a zsarnok – a társadalom mint összesség az őt alkotó egyének felett –, akkor a zsarnokoskodás nem szorítkozik a politikai tisztségviselők működésére. A társadalom végrehajthatja és végre is hajtja a maga rendelkezéseit; és ha helyes rendelkezések helyett rosszakat hajt végre, vagy ha olyan dolgokról rendelkezik, amelyekbe nem lenne szabad beavatkoznia, sokkal félelmetesebb társadalmi zsarnokságot gyakorol, mint a politikai elnyomás bármely más formája, mert jóllehet általában nem olyan szélsőséges büntetésekkel tartja fenn, kevesebb lehetőséget hagy a menekülésre, mivel jóval mélyebben hatol az élet részleteibe, s magát a lelket igázza le. Ezért az elöljáróság zsarnoksága elleni védelem nem elég; védekezni kell az uralkodó nézetekkel és érzelmekkel szemben is; a társadalomnak azzal a hajlamával szemben, hogy saját ideáit és viselkedési szabályait a polgári büntetésektől eltérő eszközökkel azokra kényszerítse, akik nem értenek vele egyet; hogy béklyóba szorítsa, s ha csak lehet, megakadályozza az olyan egyéniség kibontakozását, amely nincs összhangban vele, s arra kényszerítse a legkülönbözőbb jellemű embereket, hogy az ő mintájához igazítsák magukat. A közvélemény jogos beavatkozásának az egyén függetlenségébe igenis van határa; s e határ megtalálása és megvédése a jogtalan túlkapásokkal szemben éppoly nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberi viszonyok jók legyenek, mint a politikai önkény elleni védekezés.” (I. m. 17–18. – Kiemelés – Sz. Á.)

19. Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy, i. m.

20. U. o. – Kiemelés – Sz. Á.

21. Lásd ehhez: William Case: Miként uralják a hatalom birtokosai a választási küzdőteret? In: 2000, 2012. 5. szám.

22. Max Weber: A tudomány és a politika mint hivatás. Kossuth Könyvkiadó, 1995. 111. Kiemelések – Sz. Á.

23. Lásd ehhez: A kékek és a zöldek. Hideg polgárháború Magyarországon című könyvünk Vox populi – Vox Dei. Populizmus és közvetlen demokrácia című VII. fejezetét (Palatinus, 2010. 560–584.)

24. „La multitude qui ne se réduit pas à l’unité est confusion. L’unité qui ne dépend pas de la multitude est tyrannie.” (Pascal: Pensées [Szerk.: Michel Le Guern] 516. fragmentum, Coll. Folio Classique, Gallimard, 2004. 355. l.

25. „Tíz évvel ezelőtt sikeres szerzők és mindenfajta vezetők bizonygatták, hogy csupán a politikusokat és a politikát kell leépíteni ahhoz, hogy minden nehéz problémát megoldjanak. E szerint a radikális »depolitizálás« abban áll, hogy technikai, gazdasági, jogászi vagy más szakértőknek kellett eldönteni minden eddigi politikai kérdést, állítólag tisztán technikai, tisztán gazdasági, tisztán jogászi, röviden tisztán »tárgyi« nézőpontból. 1919 és 1924 között számtalan tanulmány és brosúra hirdette ezt az egyetemes boldogság egyedüli feltételeként. (…) Hamarosan kiderült, ez a »depolitizálás« használható politikai anyag ahhoz, hogy a kellemetlen problémákat és szükségszerű változásokat elnapolják, a fonák status quo-t konzerválják és minden határozott változtatási akaratot üresjáraton tartsanak. A tökéletes »nem-politikával« kapcsolatos ilyen tapasztalatok után érvényre kellett jutnia annak a felismerésnek, hogy potenciálisan minden probléma politikai probléma.” (Carl Schmitt: A totális állam továbbfejlődése Németországban (1933). In: Uő: A politikai fogalma. Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002. 221.

26. Carl Schmitt: Politikai teológia. i. m. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar TEMPUS „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektumának kiadványa. Budapest, 1992. Lásd különösen a vonatkozó fejezetet (9–19.) és a mindenható Isteni szuverenitásának helyére lépő abszolút uralkodó politikai szuverenitásnak (egyben tehát a vezér vagy diktátor szuverenitásának) híres-hírhedt meghatározását: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról [mármint annak bevezetéséről] dönt.” (i. m. 1.) –, ami a náci állam gyakorlatában utóbb mintaszerűen megvalósult. (Lásd erről a Carl Schmitt-re bőven hivatkozó Dr. Csekey István A német vezéri állam című 1936-ban tartott előadását, amely különlenyomatban is megjelent [A M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Barátai Egyesületének Jog és államtudományi Szakosztályéban tartott előadások. 22. Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. 1936.], és amelyből szemelvények olvashatók e cikkünk Öve Alatt.) Ne feledjük, hogy Schmitt szerint „A kivételes állapot a jogtudományban hasonló jelentéssel bír, mint a csoda a teológiában” (i. m. 19.). Így már tisztán áll előttünk az a szuverén – ugyanis a karizmatikus vezér –, aki úgyszólván a „halott Isten” helyére lép és akinek szuverenitását az teszi, „hogy közvetlenül beavatkozik az érvényes jogrendbe” (u. o.).

27. „A parlamentarizmus helyzete ma azért olyan kritikus, mert a modern tömegdemokrácia fejlődése üres formalitássá tette az érvelő nyilvános vitát. Ennek következtében a mai parlamenti jog néhány normája, mindenekelőtt a képviselők függetlenségére és az ülések nyilvánosságára vonatkozó előírások fölösleges dekorációként hatnak, haszontalanok, sőt kínosak, mintha valaki a modern központi fűtés radiátoraira azért festene vörös lángokat, hogy a lobogó tűz illúzióját keltse. Ma a pártok (amelyek az írott alkotmány szövege szerint hivatalosan egyáltalán nem léteznek) már nem vitatkozó véleményekként, hanem szociális vagy gazdasági hatalmi csoportokként lépnek fel egymással szemben, racionálisan kiszámítják kétoldalú érdekeiket és hatalmi lehetőségeiket, s ezen a tényleges alapon kötnek kompromisszumokat és koalíciókat. A tömegeket egy olyan propagandaapparátus segítségével nyerik meg, melynek hatékonysága a legkézenfekvőbb érdekekre és szenvedélyekre való hivatkozáson alapul. Az érv tulajdonképpeni értelemben, amely a valódi vita szempontjából karakterisztikus, eltűnik. Az érv helyére a pártok tárgyalásaiban érdekek és hatalmi esélyek céltudatos kiszámítása lép; a tömegek kezelésében pedig a plakátszerűen tolakodó szuggesztió vagy …a »szimbólum«. (…) Ma már nem arról van szó, hogy az ellenfelet meggyőzzék valamilyen helyességről vagy igazságról, hanem arról, hogy többséget szerezzenek és ezzel uralkodjanak.” (Carl Schmitt: A parlamentarizmus és a modern tömegdemokrácia ellentéte (1926). In: Uő: A politikai fogalma. Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002. 195–196. Kiemelések – Sz. Á.) Nos, mindezt akár Max Weber is írhatta volna.

28. „…a bolsevizmus és a fasizmus – írja A parlamentarizmus és a modern tömegdemokrácia ellentéte című 1926-os tanulmányában, mint minden diktatúra, jóllehet antiliberális, de nem szükségszerűen antidemokratikus. A demokrácia történetében akadnak diktatúrák, cezarizmusok és más példák is feltűnőbb, az utóbbi évszázad liberális hagyományai szempontjából szokatlan módszerekre, melyekkel kialakítják a nép akaratát és homogenitást teremtenek. A nem demokratikus, a 19. században liberális elvekkel való keveredésből létrejött elképzelésekhez tartozik, miszerint a nép csak olyan módon nyilváníthatja ki akaratát, hogy minden egyes polgár, a legmélyebb titokban és teljes elszigetelségben, tehát anélkül, hogy kilépne a magán és a felelősségre nem vonhatóság szférájából, »védőberendezések« oltalmában és » nem megfigyelve« – miként azt a német birodalmi szavazási rend előírja – adja le szavazatát, azután regisztrálnak minden egyes szavazatot és kiszámolják az aritmetikai többséget. Ezáltal egészen elemi igazságok mentek feledésbe, olyan igazságok, amelyek a mai államelmélet számára látszólag ismeretlenek. A nép, a közjog fogalma. Nép csak a nyilvánosság szférájában létezik. Magánemberek százmillióinak egyhangú véleménye nem jelenti sem a nép akaratát, sem a közvéleményt. A nép akarata közfelkiáltással, akklamációval, magától értetődő, vitathatatlanként elfogadott létezéssel éppen olyan jól és még demokratikusabban nyilvánítható ki, mint azzal a statisztikai apparátussal, amelyet fél évszázada oly aprólékos gondossággal alakítottak ki. Minél erősebb a demokratikus érzés, annál bizonyosabb a felismerés, hogy a demokrácia valami más, mint titkos szavazások regisztrációs rendszere. A nem csupán technikai, hanem vitális értelemben közvetlen demokrácia színe előtt a liberális gondolatmenetekből létrejött parlament mesterséges gépezetként jelenik meg, miközben a diktatórikus és cezarisztikus módszereket nemcsak a nép akklamációja hordozhatja, hanem lehetnek a demokratikus szubsztancia és erő közvetlen megnyilatkozásai.” (I. m. 203–204.)

29. Carl Schmitt: A fasiszta állam lényege és kibontakozása (1929). In: Uő: A politikai fogalma. Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002. 206. (Kiemelés – Sz. Á.) Lásd még: Carl Schmitt náci korszakából A Führer oltalmazza a jogot (1934). (I. m. 227–231.) és Totális ellenség, totális háború, totális állam (1937) (I. m. 231– 236.) című írásait. Lásd végezetül a 20. század egyik – Hitler és a nácizmus bűvöletébe esett, mindazonáltal legjelentősebb – politikai gondolkodójának pályaképét az idézett tanulmánykötet szerkesztőjének és fordítójának kiváló utószavában: Cs. Kiss Lajos: Egy keresztény Epimétheusz. (I. m. 241–279.)

30. Max Weber: A politika mint hivatás. In: Uő: A tudomány és a politika mint hivatás. Kossuth Könyvkiadó, 1995. 99. – Kiemelés – Sz. Á. (Az idézett fordításban két helyen a „népszavazásra támaszkodó” jelzős szerkezetet az egyszerűbb és kifejezőbb „plebiszcitáriusra” módosítottam – Sz. Á.)

31. Bővebben lásd: Dr. Csekey István: A német vezéri állam. Szeged, 1936.

32. I. m. 7–8. Kiemelés – Sz. Á.

33. „Véleményem szerint elméleti szinten Max Weber vezérdemokrácia (Führerdemokratie) fogalma megfelelőbb a politikatörténeti korszakváltás megragadására.” (Körösényi András: Vezér és demokrácia, i. m.14.)

34. I. m. 172–173.

35. Lásd erről bővebben Túlirányított demokrácia – Oroszlecke című könyvem Az eszköztelen állam című III. fejezetét (Kalligram, 2011. 135–187.)

36. Lásd ezzel kapcsolatban e sorok írójának tanulmányát: A demokrácia konszolidálhatatlansága. In: A konszolidációról. (Szerk.: Gombár Csaba, Nova Eszter), Kalligram, 2012. 264–305.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.