A füzetsorozatként 1971-ben, folyóiratként 1975-ben induló Mozgó Világ a modern irodalom (Czakó Gábor, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Spiró György, Tandori Dezső stb.), a szociográfia és közgazdaságtan (Berkovits György, Csalog Zsolt, Bauer Tamás), illetve a független kritika (Beke László, Szigethy Gábor, Szörényi László, Tarján Tamás) fóruma volt, a zenei rovatot pedig a már akkor is világhírű Kocsis Zoltán zongoraművész szerkesztette. A hivatalos vonaltól markánsan eltérő lap körül egész mozgalom bontakozott ki, sorra alakultak az egyetemi városokban a Mozgó-klubok, melyek egy-egy programjára színháznyi közönség zsúfolódott. A szerkesztőség már 1981-től újra és újra konfliktusba keveredett a hatalommal.1

Milyen lesz az emberarcú szocializmus?” – kérdezte Lányi András, hamiskás mosollyal érzékeltetve, hogy máris egy politikai vicc közepén vagyunk. Épp a mai Piarista köz és Váci utca találkozásánál ácsorogtunk, a színjátszóra várva. Akkor még ott volt a Bölcsészkar épülete, ennek egyik termében szoktunk ugrabugrálni, a fiatal filmrendező Lányi instrukcióira. 1982 novembere volt, és a friss hírt latolgattuk: a 75 éves (de inkább 95-nek tűnő) Leonyid Brezsnyev helyett a 68 éves Jurij Andropov lett a szovjet birodalom új ura. Tizennyolc éves korszak zárult le, azóta tartott, mióta csak az eszünket tudtuk. Élet Brezsnyev nélkül? Milyen lehet? Emberarcú? Lányi a hatásszünet után lecsapott a poénnal: „Andropomorf”.

Abban reménykedtünk, hogy előkerül egy szovjet Dubèek, és előkapja az 1968-as jelszavakat az emberarcú szocializmusról. A politikai rendőrség, a KGB korábbi főparancsnokának SZKP főtitkárrá emelkedésével azonban e remény azonnal zuhanni kezdett a kremlinológiai találgatások tőzsdéjén. Erről a reményvesztésről szólt a vicc, ahogy ez a másik is: „Mit mondott Andropov, mikor belépett a Központi Bizottság főtitkár-választó ülésére? – Elvtársak, aki rám szavaz, az egyik kezét leteheti.” Borzongtunk, és nevettünk.

Akkor már három éve tartott a Szovjetunió afganisztáni háborúja, amivel a „kis hidegháború” elkezdődött. Javában telepítették az új szovjet SS-20-as rakétákat Kelet-Európában. Felfüggesztették, de még lebegtették a lengyelországi szükségállapotot, ami épp egy évvel korábban azzal kezdődött, hogy a közigazgatás és az üzemek élére katonák kerültek, majd minden újság megszűnt, a magán telefonvonalakat egy hónapra kikapcsolták, tízezer embert zártak internáló táborokba. Rettenetes híreket lehetett hallani a Szabad Európában és a BBC magyar adásában a ZOMO-sok (az ottani ÁVH) utcai brutalitásáról. „Mi az új lengyel munkásmozgalmi dal? – Lődd a szejmet elvtárs!” És „milyen szakszervezetet engedélyeznek Varsóban? – Erőszakszervezetet.”

Nevettünk a vicceken és különben is mindenen, élveztük a próbákat, a Stúdió K vagy a frissen alakult Katona előadásait, az egyetemi órák némelyikét, a nyarakat még jobban. Mintha egy normális országban élnénk. Ha bizonyos dolgokra nem gondoltunk. A testvéri országokra odakint, vagy a besúgókra idebent, akikről tudni lehetett, hogy mindenhol ott vannak. Persze olyan nagy baj ebből nem lehet, hisz még a szamizdatszerkesztők is, akiknek kiadványait olyan kéjes borzongással vásárolgattuk a Galamb utcai „szamizdat-butikban”, szabadon jönnek-mennek. De mi van, ha valamivel minket is bezsarolnak a szervezetbe, vagy kirúgatnak az egyetemről? Eszünkbe jutottak a néhány évvel korábbi vicces-kínos laktanyai élmények. Ott, az őrtornyok mögött bizarr formában élt tovább az ötvenes évek szelleme, mint valami palackba szorult, mérgesen átkozódó, torzan vicsorgó, groteszk és bornírt dzsinn.

De mi van, ha kijön onnan? Ha például a civilbe öltözött KGB tábornok füttyent neki? Mi lesz, ha egyetlen nagy vallatószobává alakítja a birodalmat? Maradnak-e az őszintébb tanárok? Továbbra is előfordulhat-e majd, hogy a kiadni nem engedett Bibó-emlékkönyvből ez-az külön megjelenjen (mint Szűcs Jenő vázlata), vagy a katedrára nem engedett Szűcs Jenő elveszíti akadémiai intézeti állását is? És megmarad-e a Mozgó Világ, az a lap, amiben majdnem úgy írnak szépirodalmat, esszét, tanulmányt, mintha nem lenne cenzúra?

Nyugtalanító apró jeleket láttunk mindenben, így néhány hónap múlva, 1983 márciusában abban, hogy Elbert János Budapesten lement a boltba cigit venni, és a Balaton parton, térdig érő vízbe fulladva találtak rá. Határozottan tudtuk, hogy Andropov keze van a dologban, akinek 1956-ban állítólag a tolmácsa volt. Nem az az érdekes, hogy ez igaz volt-e, hanem hogy olyan természetességgel tudtuk, hogy így van.

Ugyanebben a hónapban Ronald Reagan amerikai elnök először nevezte a „gonosz birodalmának” a Szovjetuniót, majd néhány hétre rá bejelentette a csillagháborús tervet, az űrfegyverkezés új szakaszát.

Már az új tanév kezdetén, 1983 szeptember elején hallottuk, hogy a szovjet légvédelem Kamcsatka körül lelőtte a New York–Szöul között közlekedő, menetrendszerinti utasszállító gépet, fedélzetén amerikai állampolgárok sokaságával, köztük egy kongresszusi képviselővel. Mind a 269 utas meghalt. „Te, Sztyepa, az ott nem egy koreai utasszállító gép? – De igen, eltaláltad!” – mondtuk a morbid viccet. Borzadtunk, nevettünk. Fatális félreértés történt, de akkor ez egy új kurzus kezdetének tűnt.

Akárcsak az, amit három héttel később hallottunk a Szabad Európán: Demszky Gábort, a szamizdat kiadványok szerkesztőjét, sokszorosítóját és terjesztőjét nyílt utcán, fényes nappal egyenruhás rendőrök kiparancsolták az autójából és brutálisan összeverték. Ez szeptember 24-én történt.

Andropomorf?

Éppen akkor durvult be a hónapok óta dúló kultúrpolitikai új-agresszivitás is. Csoóri Sándorra nyáron publikálási tilalmat rendeltek el egy nyugaton megjelent írása miatt; szeptember 16-án jelent meg egy Csoóri-ellenes dörgedelem az Élet és Irodalomban (a kritizált írást persze nem ismerhette meg az olvasó), 23-án viharos taggyűlést tartott a Fiatal Írók József Attila Köre (JAK), majd 26-án az Írószövetség választmánya is. A kemény viták hanganyaga kijutott a Szabad Európához.

Ennek a sorozatnak a részeként szeptember 23-án jelent meg szintén az ÉS-ben Tóth Dezső miniszterhelyettes interjúja a sokat sejtető Szigorítás vagy következetesség? címmel. Ebben elmagyarázta, hogy szeptember 16-án miért menesztették a Mozgó Világ főszerkesztőjét, „Kulin Ferenc elvtársat”. Szerinte a Mozgó „társadalomképe … nem táplálkozik az elért történelmi eredmények tényeiből”; közölte, a lapot a „deprimált elégedetlenség”, „nacionalista nézetek »igazolása«” jellemzi, és a „kísérletezés felkarolása során … szélsőséges, esetenként dilettáns divatoknak nyit teret”. „Ezeknek a jelenségeknek az összessége a marxizmus szerkesztői képviseletének háttérbe szorulására vall.” A kérdező, a lap főszerkesztő-helyettese, Zöldi László szerint ez „súlyos és meglepő döntés, amit egyesek nyilván az irodalmi életbe való beavatkozásnak fognak majd tartani. … Vajon nem fognak-e ebből sokan … módszereink szigorodására következtetni?” Így többes elsőben, és akkor ez nem volt furcsa: a nyilvánosan megszólalók mind úgy benne voltak a hatalomban, mint a panteisták Istenben. Félték is persze, de azonosak is voltak vele. (Később Zöldi azt nyilatkozta, nem az ő eredeti kérdéseivel jelent meg az interjú, azokat voltaképpen Tóth átírta; ezután interjú rovatát meg is szűntette. Ha igaz, akkor ez a tény csak megerősíti a szocialista panteizmust.)

Vége a Mozgónak? Mit lehet tenni? Benézek egyetemi csoporttársaimhoz a „napközibe” (így hívták a Duna-parti kocsmát), könyökölnek búsan, mint Petúrék: ilyen idők jönnek. Valaki úgy tudja, hamarosan összeomlik a magyar gazdaság is, oda a legvidámabb barakk.

Csoporttársam volt Mihalicz Csilla is; tán épp ugyanekkor, de valahol máshol az ő fejéből pattan ki az aláírásgyűjtés ötlete.

Napokkal később állok a bölcsészkari büfé előtt, kezemben a tiltakozó szöveg.2 Köröttem ugyanazok, akik a „napköziben” búsongtak. Értetlenül néznek. Miért írnánk alá? Például azt az állítást, hogy Tóth igaztalanul vádolta az ÉS-ben a Mozgót, és hogy „Magunkénak érezzük a lapot”? Hogy „egyet értünk a szerkesztőség és a szerzőgárda munkájában tükröződő igazság iránti elkötelezettséggel, amire sajnos más folyóiratok esetében ritkábban adódik példa?” Mégis, mi fog ettől változni, azon túl, hogy kirúgnak minket az egyetemről? Meg hogy megtudják, ki van velük, ki ellenük? Nem tudok igazán mit válaszolni. Tényleg, miért is vállaltam, hogy aláírásokat gyűjtök a Mozgó megszűntetése ellen? Talán gyávaságból: szégyellném a barátaim előtt, hogy nem merem bevállalni. Egyetlen aláírást sem sikerül beszerezni.

Október 18-án a Mozgó egész szerkesztősége (Alexa Károly, Berkovits György, Czakó Gábor, Kocsis Zoltán, Gergely András, Mányoki Endre, Margócsy István, Reményi József Tamás, Szabados Árpád, Szkárosi Endre, Tárnok Zoltán) feláll, mert a kijelölt új főszerkesztővel nem akarnak együttműködni. Eldőlt: a Mozgónak vége.

Épp aznap ül össze az ELTE egynapos diákparlamentje a jogi kar XI. nagyelőadójában. Afféle igazi kongó KISZ-es ülésezés. Most mégis izgalmas: Mihalicz szót kér, hogy felolvasson valamit. Hagyják. Elhangzik a Mozgó-állásfoglalás szövege. Az egész terem egyetlen nagy, hideg, néma, közöny. A levezető nem szavaztatja meg, nem történt semmi, köszönjük, következő hozzászóló? Csodálom Csilla bátorságát, meg sem tudtam volna ott szólalni a helyében.

Egy hét múlva, október 25-én a bölcsészkari félemeleten, a rövid folyosó büfével ellentétes végén kikerül egy nagy lepedő, a Mozgó címlapjával, de a hónap sorszáma helyett egy hatalmas 0. Benne: „Védd meg, ha szereted!” A plakátfestést előző nap Nóvé Béla vezényelte a lakásán, bölcsész, grafikus, halk szavú, szellemes fiatal apa. (Nemsokára ő fordítja magyarra az Állatfarmot.) Volt előzőleg egy megbeszélés, ahol mindezt elterveztük. Én inkább csak hallgattam, de annál aktívabb volt Molnár Imre, aki mintha egy Eisenstein-film orosz paraszt-alakja lenne, csak a kiegyenesített kasza hiányzik a kezéből. Lelkes, mosolygós, mindenkit rögtön megölel, mindenhol nyíltan beszél, szamizdatokat lobogtat. Csehszlovákiából (merthogy felvidéki) és Szegedről már kiutasították. Vagy a Dialógus békecsoportot szervező, a Bem szobor előtt a szükségállapot évfordulóján a lengyel himnusz éneklésével tüntető, örök-agilis és örök-vidám Derdák Tibi.3

Nyíltan aláírást gyűjteni egy kormányzati intézkedés ellen, ilyet még nem hallottunk. Mégis, most odajönnek a diákok és sorban aláírják, mintha a „napközisek” érveit nem is ismernék, mintha mi sem lenne természetesebb. Talán a pofátlan nyílt módszer adott bátorságot. Az asztalnál középen Szent-Iványi Pista, az egyik főszervező áll, és már vagy hatvan aláírás összegyűlt, mikor leront az emeletről Pálinkás István, a dékáni hivatal vezetője, mögötte Pölöskei Ferenc történész, a dékán. Direkt emiatt jönnek, egyenesen oda. Pálinkás ordít, és mikor odalép, hogy letépje a lepedőt, lendületből a lábamra tipor. Éles ellentétben velem, ő ezt észre sem veszi, magához ragadja az íveket és Szent-Iványinak esik: ki ő, hogy képzeli, ide jár-e, meglesz a következménye, takarodjon ki az épületből – és hasonlók. Az egyetemi legenda szerint BM-es volt; ez a turbulens fellépés nem gyengíti a gyanút. A dékán közben csak méltatlankodva szekundál. Rám ügyet sem vetnek, aminek egyrészt örülök, meg hát persze kínos is. Csak nem hiszi majd azt valaki, hogy én az ő emberük vagyok? Körülpislantok. Megint egy helyzet, ami egyszerre vicces és ijesztő.

Tényleg: ki szólhatott Pálinkáséknak? Talán Nyári Misi, a KISZ-titkár, aki a hírek szerint önszorgalomból szokott letépdesni a faliújságokról engedély nélküli fecniket? (A karon kevesen voltak KISZ-esek, a vezetőik pedig, mindenki úgy tudta, külföldi építőtáborok egymás közti elosztására szövetkeztek. Vagy így volt, vagy nem, de nem nagyon szerette senki a kedélyeskedő fiúkat.) Esetleg egy besúgó tanár vagy diák nyomta fel a dolgot, aki közvetlenül a BM-hez volt bekötve, és a telefon már onnan jött?

Nem sokkal Pálinkás őrülési jelenete után fut be egy rémült diákhírnök, ő is tisztára, mint egy operában: le van zárva az épület! Rézfúvósok, nagydob. És tényleg: mindkét kapu előtt nagy tömegben állnak a bejutni szándékozók. Kimenni sem lehet? Mi ez? Mi lesz azzal, aki már bent van? Elviszik? A gróf, a gróf a vízbe fúlt, a vízbe fúlt.

Aztán semmi sem történik: némi idő elteltével ismét ki-be lehet járni, de mindenkit egyenként igazoltatnak ismeretlen civil emberek, nyilván rendőrök. Úgy látszik, rémületükben az aláírásgyűjtés tüntetéssé fajulását akarták megakadályozni, kissé túlreagálva. Olyannyira, hogy órákkal később Mátay Enikő és barátja, Moss Laci – két kosaras – rémülten jönnek: bármerre mozognak a környékbeli utcákon, egy „szerelmespár” mindenhová követi őket. Ha hátra néznek, csókolózni kezdenek. Most is itt vannak valahol az épület előtt. Vicces és félelmetes. Enikő részt vett a plakátfestésben is, most szinte sír, Laci vigasztalja. Aztán megint semmi sem történik.

Másnap megyünk a Károlyi Mihály utcán a jogi kar felé. Szent-Iványi lendületesen lépked, és magyaráz: folyamatosan jönnek belőle a nyomdakész bővített-összetett mondatok, mint valami nagyon gyors fényreklám, benne idegen szavakkal. Hogy mikor volt utoljára ilyen aláírásgyűjtés Magyarországon, hogy akkor mennyi aláírás gyűlt össze, hogy most több, mint hatszáz, ami nagyon soknak számít, és mi következik mindebből.

A nagy előadó – ugyanaz, ahol Csilla olvasott fel tíz nappal korábban – most zsúfolásig tele. Az egyetemi KISZ és a Lapkiadó „Sajtófesztiváljának” záróeseménye. A többi rendezvényen csak lézengtek, de ez más: mindjárt érkezik Tóth Dezső illetékes elvtárs, aki egy hónapja nyilatkozott Zöldinek (vagy önmagának). Itt kapja majd meg az aláírt íveket is, már amit Pálinkás nem kobzott el. Ez másféle közönségnek látszik, mint a tíz nappal korábbi, az egyetemi stréberek bágyadt gyűlése. Izgatott zsongás. Számos középkorú és idősebb ember is ül bent, nyilvánvalóan a Szabad Európa beharangozására jöttek el. Nem lesz ebből baj? Csak a legfölső sorokban jut hely.

Zöldi lesz a moderátor: mint egy élő Brenner-karikatúra, kopaszságán keresztülfésült hajszálakkal, kis nyeles műbőr kézitáskával érkezik. Talán lehettek olyanok, akik úgy gondolták, hogy ő maga is műbőrből van. Mosolyog, udvarias, kedélyes, „jó fej”. Nem így a Tóth. Bőszen összevont bozontos szemöldökkel lendül a katedrára, mintha Beethovent akarna vezényelni. Érces hangon indítja a támadást. Hallotta, hogy a Szabad Európa bemondta, hogy ő itt valamiféle aláírásokat fog kapni, hát tessék, ne legyen vacakolás, hozzák ki!4 Egy közgázos, Langmár Ferenc megy ki, és olvassa fel. Nagy taps. Tényleg más közönség!

Tóth nekiesik: valljon színt, mi a véleménye „arról, hogy a Szabad Európa hírt adott erről a beszélgetésről?” És arról, hogy „akad olyan, aki kijuttatja ezeket az eszmecseréket egy olyan fórumnak, amely fórumot szerető ember nem hiszem, hogy lenne köztünk. Mi erről a véleménye?” Most légy okos, Langmár. Tétován szólal meg: „Hát, ez elég meglepő és sajátos dolog, hogy itt a mikrofon előtt állok, és válaszolhatok erre a kérdésre.” Nagy nevetés. Nem volt szokás a Szabad Európáról nyilvánosan beszélni, mint olyan dologról, ami tényleg létezik. Mintha a szexről kérdeznének az Üdvhadsereg kakaódélutánján. „Én csak azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy az itteni nyilvánosság komoly hiányosságaiból fakad, hogy egyesek úgy érzik, hogy erre a csatornára rászorulnak.” Tökéletes válasz: semmi „trágár”, mégis őszinte. Nagy taps. Langmár harminc évvel később árulta el, hogy rettenetesen félt – ebből ott nem látszott semmi.

Tóth nem tudott lejönni a SZER-ről. A Münchenben szerkesztett amerikai adó akkor maga volt a Sátán, olyan, mint ma Soros György; ha sikerül a Mozgó elleni indulatokat azzal összekapcsolni, talán fordíthat az ügyön, ezt gondolhatta Tóth. „Ha itt a hazai nyilvánossággal való elégedetlenség olyan kifejezést kap, hogy én azt a Szabad Európa nyilvánosságával korrigálhatónak találom, annak a Szabad Európáénak a nyilvánosságával, amelyik itt ’56-ban uszított és számos, önökhöz hasonló fiatalt vitt sírba, azzal nem értek egyet. Olvastak maguk arról, hogy milyen pénzeket szavaztak meg ezeknek a fórumoknak? Látják önök azokat az összefüggéseket, … hogy milyen háttere van ennek a szervezetnek?! Egy magyar, aki idehaza él, aki ennek az országnak a társadalmának van mégis elkötelezve, az a Szabad Európához fellebbez ezzel a társadalommal szemben? Nem idehaza törekszik küzdeni, vagy saját elvei alapján, mondjuk a szocialista demokratizmus szélesítéséért, a nyilvánosság szélesítéséért?”

Hm. Nehéz erre 1983 Magyarországán nyilvánosan mit mondani, még gondolni is. Ekkor közelemben hirtelen föláll egy borzasztóan raccsoló figura, és leordítja az aréna mélyén álló előadóhoz: „A Szabad Európával semmi dolgom nincsen. Krassó Györgynek hívnak, 24 éves voltam, amikor börtönbe csuktak tíz évre.” Te jó ég, egy igazi, élő ellenforradalmár! Pont olyan is, ahogy az ellenforradalmárt ábrázolni szokták a karikatúrák: bozontos-kócos őszes hajú, borostás, árkolt szemű, hajlott hátú, hiányos fogazatú. Csak a ragtapasz hiányzik az arcáról, a fityegő cigaretta a szája szegletéből és persze a gépfegyver. „Csak annyit akarok mondani, hogy a magyar fiatalokat a hivatalos bírósági ítéletek alapján akasztották. A sírba nem a Szabad Európa adásai vitték őket, hanem a bírósági ítéletek és az ítéletvégrehajtók.” Ajaj, ezt talán nem kéne. Ráadásul két jelentés is a „bitóra juttatás” kifejezésre emlékezik.5 És mégis: váratlanul nagy dörgő taps. Krassónak és ’56-nak.

Itt Tóthnak már nem terem babér. 1983-ból mintha 1956 tavaszára repültünk volna, vagy 1848-ba, a Pilvaxba, ahol ő, mint Metternich embere próbál agitálni. De állja a sarat. Kitér a Mozgó-ügyre. „Nem azokkal a nézetekkel van a politikának baja, amelyek a Mozgó Világban megjelentek. … A probléma ott van, hogy ezek tömörülnek, összegződnek, úgyannyira, hogy arculattá kezdenek jegecesedni és válni. Ez pedig már nem megy.” Arculat! Ez valóban nagy bűn volt akkor. Sőt, a Mozgó „a Magyar Népköztársasággal, annak vezetőivel szemben kifejezetten ellenséges tevékenységet folytató Faludy Györgytől nemcsak verseket hoz, tanulmányban méltatja, de sajnálkozásának ad kifejezést, hogy az ellenünk szóló versei nem láthattak napvilágot.” A „Magyar Népköztársaság” hivatalos néven nevezése mindig fenyegetést jelentett. „Olyan szerkesztőséget szeretnénk, amelyik hol erre téved, hol arra téved, de nem csinál folyóiratot az egyirányú tévedések halmozására.” Derültség. Minél dühösebb, annál többet nevet a közönség.

A sorjázó kemény diákkérdések dörgő tapsot kapnak, a néhány kínos KISZ-es próbálkozás, meg persze Zöldi fontoskodásai felzúdulást, nevetést.

Én is belehevülök, tapsolok, dobogok. Ekkor veszem észre, hogy néhány méterre tőlem, a fölső bejárat melletti korlátra támaszkodva áll egy ballonkabátos ember, és felvont szemöldökkel, báva mosollyal néz. No, ez BM-es. Miért engem néz? Talán ő írta az idő közben előkerült belügyes beszámolót, mely szerint „a megjelentek között számos ismert ellenzéki-ellenséges személy foglalt helyet”. A résztvevők e szerint kifejtették, hogy „a különféle társadalmi fellépések a »szabadság« követelése jegyében születnek”. A szabadság elővigyázatosan idézőjelben volt. „A rendezvény légköre bizonyította, hogy az ellenséges-ellenzéki személyek … mind erőteljesebb kísérleteket tesznek … nyílt fórumok kihasználására is”, ennek érdekében itt a „felbujtók nemcsak jelen voltak, hanem agresszív elutasító kérdésfeltevéseikkel, állásfoglalásaikkal igyekeztek az előadót »sarokba szorítani«, lejáratni, és különféle hangulatkeltő eszközökkel, módszerekkel – bekiabálás, fütyülés, ellenzék megtapsolása stb. – véleményalakításában, válaszában akadályozni.”6

Azután Tóth szegény ráfutott egy nagy aknára: indulatosan megkérdezte, „mekkora bizalom legyen” a JAK-kal szemben, amikor annak „vezetősége előzetes figyelemfelhívás ellenére a tagjai sorába választja Tamás Gáspár Miklóst”… és itt nem tudta folytatni, mert a közönség soraiból felállt egy orosz narodnyiknak látszó, hosszú fekete szakállú férfi, és ünnepélyesen meghajolt. ő az. Dörgő taps.

Nem sokkal később TGM mikrofonhoz is lép (Zöldi a „Gazsi” megszólítással próbálja pozícionálni magát), és azzal kezdi, „csak megismételhetem Tóth Dezső szavait: »valamikor én is egyetemi előadó voltam itt, bár az lennék most is«”. Kész. Megint hosszú, dörgő taps, nagy nevetés. Mindenki tudta, TGM-et politikai okból kirúgták az ELTÉ-ről. Halkan, szakaszosan löki ki magából a tő- és tagmondatokat. Felidézi, hogy a JAK a maga állásfoglalását eljuttatta az ÉS-hez, ahonnan azt a választ kapta, idézi: „Áprilisi tréfáját megkaptam. Kissé elkésett vele, mert már október van. Isten önnel.” Zöldi kínban lapul, az aréna morajlik.

TGM-nek azonban nem tetszik a közönség viselkedése sem: általában utasít el minden alattvalói hozzáállást, akár kérvényező, akár háborgó. „Mi, kérvényezők itt állunk, és hát ki-ki vérmérsékeltének megfelelően, de kérelmeket, tiltakozásokat, fölháborodásokat és egyebeket mond, vagy kiabál, vagy suttog, pöröl, az irányítás felé, aki a maga racionalisztikus, bürokratikus természetének megfelelően ezekre az írásos gesztusokra nem válaszolhat. Bolond lenne válaszolni. Tehát amennyiben például a jelen esetben ugye mi föl vagyunk háborodva, dobogunk, tapsolunk, mert vannak érzelmeink és hát minden jót lehet követelni, de mit kezdhet ezzel a miniszterhelyettes? Keveset.” Hm. Erre most nem lehet tapsolni.

Szerinte vagy egy olyan „grémium” kéne, mely felülvizsgálná a társadalom részéről a kultúrpolitikai döntéseket, vagy pedig – tudomásul véve, hogy az állam mint tulajdonos meg akarja szabni, hogy mi legyen a lapjaiban – „kivonulunk és csinálunk egy másik lapot”. „Mert nem botrányt, hanem szabadságot akarunk, ügyelnünk kell arra, hogy a feszültséget ne növeljük. De nem szabad olyan következtetéseket levonnunk, hogy … csak az intézményrendszeren keresztül lehet valamit csinálni.”

Vagyis egy hivatalos rendezvényen, a miniszterhelyettes elvtárs jelenlétében valaki higgadtan meghirdeti a szamizdatba és a civil ellenállásba való kivonulást. Hát ezt, botrány ide, alattvalóság oda, megint nagyon meg kell tapsolni.

Aztán egy diák mintha a hangulattal szembe menne: „Van egy konkrét kérdésem és egy elhatárolódás a Szabad Európától, hogy végre már az is elhangozzon. Ez utóbbival kapcsolatban egy elítélés.” Méltatlankodó moraj. „Én elítélem azt, hogy az öt hónappal ezelőtti Mozgó Világ-est közvetítésével a Szabad Európa hónapokkal később le tudta körözni a magyar tömegkommunikációt.” Aha. Nagy nevetés és taps.

Megyünk haza. Odakint megint 1983 van. Az emberek közönyösen jönnek-mennek az utcán, sem nem háborognak, sem nem nevetnek. Mit sem tudnak Tóth Dezső megpróbáltatásairól vagy TGM felmagasztosulásáról. Sietnek haza a VGMK műszak után: alig egy éve lehet vállalkozásokat alapítani, „gazdasági munkaközösségeket” és „vállalati gazdasági munkaközösségeket”. Fáradtak, és tervezik a hétvégét a telken, meg a november 7-i videó-beszerző utat Bécsbe. A bolsevik „forradalom” évfordulója ott nem ünnep, nyitva lesznek a boltok, és már négy éve nem kell vízum az utazáshoz.

Ülünk a dékán irodájában a süppedő fotelekben, valamikor november elején. Hallottuk, hogy Szent-Iványi ellen fegyelmi készül. A szenvedélyes és izgatott Kárpáti Peti (egyszerre bölcsész és dramaturg hallgató) ötlete lehetett, hogy menjünk be a Pölöskeihez, és mondjuk meg, István nem egyedül csinálta: ha fegyelmi, akkor legyen fegyelmi ellenünk is. Gőzöm sincs, hogy keveredtem ebbe a kis öngyilkos különítménybe, mely Briant megmenteni indult. Ebből most mi lesz. És megint semmi. A Pálinkás nélküli Pölöskei mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Szívélyes, kedélyes. Teljesen megért minket. A szerkesztők az ő kollégái, szereti őket, szereti a lapot is, nem tudja pontosan, hogy mi volt a baj vele, nagyon sajnálja, hogy kialakult ez a helyzet. De vigyázzunk, olyan erők használhatnak fel, melyeket nem ismerünk ki. Búcsúzáskor biztosít, hogy Szent-Iványinak nem lesz semmi baja, nem eszik őt olyan forrón, ilyesmi.

És tényleg nem lett: decemberben, nagyjából egy időben azzal, hogy az amerikaiak elkezdik telepíteni Európában a felénk irányított Pershing II rakétákat – a szovjet SS-20-asokat ellensúlyozandó –, összeül a fegyelmi bizottság.

A jegyzőkönyv7 kimondta: „a hallgató beismerte, hogy tudatában volt a plakátok kifüggesztése dékáni engedélyezésének kötelező voltáról, de hivatkozott más, kifüggesztett és dékáni pecséttel el nem látott plakátok sokaságára.” Magát az aláírásgyűjtést egyszerűen meg sem említették, arra nyilván nem volt egyetemi szabály. A jegyzőkönyvben ezután következik egy furcsa, levegőben lógó mondat: „Arra a kérdésre, hogy a dékánon, a dékán helyettesen és a Dékáni Hivatal vezetőjén kívül más hivatalos egyetemi, illetve egyetemen kívüli hivatalos személlyel találkozott-e a Kar épületében, úgy válaszolt, hogy egyenruhás rendőrökkel nem találkozott.” (Ezután a jegyzőkönyv visszatért a plakátkihelyezés beismerésére.) Szent-Iványi talán, afféle „ellenindítványként” egy másik, súlyosabb jogsértésre híva fel a figyelmet: az egyetemi autonómia megsértésével rendőrök nyomultak az épületbe, ami nem dékáni előírásba, hanem törvénybe ütközik. Az ekkor feltett kérdésre válaszolhatta a fentieket. A kérdés csak az, miért került ez be a jegyzőkönyvbe? Valószínűtlen, de nem kizárható, hogy a bizottság és elnöke, Mádl Antal, a német tanszék tekintélyes vezetője véletlenül „felejtette bele” ezt a jegyzőkönyvbe, így üzenve felfelé: „azért kérem itt nem csak a diák sértett szabályt”. A diák ellenpanaszát azonban, éppen az ő védelmében, kihagyták. Semmi sem kizárt, olyan átláthatatlanok és iszamósak voltak a viszonyok. A fegyelmi bizottság javaslata alapján a dékán további újabb két hónappal később, 1984. február 21-én hozta meg megrovó határozatát, mely szintén mélyen hallgatott az aláírásgyűjtésről. Biztos ez a késedelem is árulkodó, csak nem tudni, miről.

Még a fegyelmi bizottság decemberi ülésével nagyjából egy időben akadályozták meg a régi Mozgó-gárda utolsó előkészített folyóiratszámának megjelenését, Bibó István Az európai társadalmi fejlődés című tanulmánya miatt. És közben megjelent az első olyan Mozgó, amit nem Kulinék szerkesztettek. Ellene és az újabbak ellen a neves szerzőgárda és az olvasók bojkottot hirdettek. Illetlenség volt „új Mozgót” venni. Erről azonban úgy látszik, sokan nem tudtak: a lap továbblétezett, fogyott, és létezik azóta is.

Dühítő volt az olvasók és szerzők erkölcsi retorziójának hatástalansága, de megnyugtató a hatalmi megtorlás elmaradása. Krassó ellen a belügy intézkedést javasolt, ez elmaradt.8 Tóth Dezső sértett és bosszúéhes beszámolójában Tamás Gáspár Miklós kiutasítását tanácsolta Aczélnak, de ebből sem lett semmi.9

Talán annak is szerepe volt ebben, hogy másfél évvel korábban, 1982 májusában bemenekült az ország az IMF-be és a befogadásnak politikai feltételei is voltak. A társadalom békés közönye is csillapította a kezdeti hatalmi hisztériát.

Végül is látszólag nagyjából minden maradt a helyén, úgy, ahogy Brezsnyev idejében volt, ahogy nyilván előtte is, már a felső paleolitikum óta. A Mozgó hűlt helye is ugyanúgy megmaradt, mint volt azelőtt, hogy létrejött. Végül is a Mozgó jelentette a változást (nomen est omen), nem a felszámolása. Maradt az „arculatnélküliség” itt kint. Bent, a palackban pedig továbbra is ott vicsorgott fenyegetőzve a randa dzsinn. Most már szinte biztos volt, hogy örökre velünk marad, csak a dugó szilárdsága keltett továbbra is kételyeket.

Pedig mire a dékán végre nagy nehezen meghozta a határozatát, addigra már Andropov két hete halott volt. Egy év volt még hátra Gorbacsov színre léptéig.

---

Lázár István: Mi mozog? 2. Töprengés és interjúk a Mozgó Világról és a Mozgó Világ ügyéről. Új Tükör, 1983. 50. 18–20.

Részletek

Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes nem itt [a Jogi kari Mozgó-vitán] vette fel először a kesztyűt. Már idézett interjúja szokást tört: hogy a főszerkesztőcserét történjék nyugdíj, kádermozgás vagy alkalmatlanság okán, az impresszum, rövid személyi hír, kis kommentár adja tudtul. A nyílt és érvelő indoklást nem az ügynek, Kulin Ferenc leváltásának különös hordereje tette szükségessé. Hanem? A sors iróniája, hogy amikor egy ilyen döntést szokatlanul hosszas viták, meggyőzési kísérletek előztek meg, s ezek során a Mozgó Világ nem egy esélyt kapott álláspontja kifejtésére és kölcsönösen elfogadható program kidolgozására … az e kísérletek meghiúsulása utáni elhatározást a személycseréről a türelmetlenség és szigor kiáltó jegyeként kezdték interpretálni. …

Tóth Dezső: „…Én a főszerkesztő és a szerkesztőség ellenérzéseit, fenntartásait részben közvetlenül ismerem, részben rekonstruálni tudom, és – beleértve még Kulin egy nyugati hírügynökségnek tett nyilatkozatát, vagy azt is hogy a korábbi szerkesztőség által létrehozott egyik szám kapcsán álláspontjuk teljesen megmerevült – még ezekkel együtt is úgy érzem, hogy ez a szerkesztőségi reflexió messze innen van azon, amivé az ügyet különböző, részben belső, részben külső erők felpumpálták. A Mozgó Világ egy ideje nagyon rossz, és gondolom, sőt biztos vagyok abban, hogy tőlük is idegen szándékoknak és törekvéseknek az eszközévé, az ürügyévé, a megnyilatkozási alkalmává vált. Nem tudom elképzelni, ahogy ismerem a szerkesztőség – tegyük hozzá, a volt szerkesztőség – egyes tagjait, hogy azzal, amit a Mozgó ürügyén mások mondtak, azzal a szélsőséges, provokatív, a párbeszéd lehetőségét és kívánatosságát is tagadó és politikailag nemcsak ellenzéki színezetű, hanem valóban ellenzéki magatartással ők közösséget vállalnának. … Hiszen nem a Mozgó Világról volt ezen az inkriminált találkozón sem szó. … Én arra készültem fel, hogy az érveinkről és meggondolásainkról, vagy legalább szorosan ezek mentén folyik majd az eszmecsere, és hogy a művelődéspolitika kapcsolódó, szélesebb kérdéskörei is szóba kerülnek. Ami helyes és érthető is lett volna. De mindez ott az égvilágon senkit nem érdekelt. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, nem az történt, hogy 300-400 fiatal úgy verbuválódott össze ott, hogy a legszélsőségesebb felszólalásoknak tapsolt. [tapsoljon?] Idővel ugyanis a művelődéspolitikával szemben felszított közhangulat, csak valamelyest ugyan, de érzékelhetően oldódott. Amiből az is következik, hogy ez a közhangulat a »másik oldal« meggondolásait nem ismerve alakulhatott ki. Ezért merült föl a kérdés: az egyetemi oktatók, a marxista tanszékek, a KISZ miért vették passzívan tudomásul, hogy a hallgatók között ellenérzés van a Mozgó Világ körüli döntés miatt? Miért adták ki ezt a szemmel láthatóan neuralgikus kérdést albérletbe egy sajtóhét egyik esetleges találkozójának? … Ha az egyetem maga rendez egy ilyen találkozót, akkor azon a néhány prominens szószóló vendég, és nem házigazda lett volna, s szinte bizonyos, hogy így kilátástalanná vált volna az aláírásgyűjtés kezdeményezése. Persze akkor a rendezvénynek nem is csinált volna propagandát a SZER.”

(…) Jómagam [értsd: Lázár István], ha találgatásra utalva is, nem egy okot keresek az irritált és polarizált hangulat eredőjeként. Békénk fenyegetettsége, gazdasági gondjaink tartóssága, a reform lassú kifejlődése, miközben e lassúság sem ment meg a reformot kísérő káros mellékjelenségektől, s az egyetemek ama állapota, mely a nemrég széleskörű társadalmi vitára bocsájtott távlati fejlesztést is indokolja, sőt előírja; az ideologikus tárgyak oktatásának és az egyetemisták körében különösen nehéz nevelésnek a tartós válsága körül keresném azon okok együttesét, ami árnyalt magyarázat kiindulópontja lehet. … A gazdaságnak nemcsak a reformközgazdászok szava érvényesülésének ereje a gondja, hanem az aszály is; … látni kell nemcsak a Dimitrov téri vitákat [ott volt a Közgazdasági Egyetem, a mai Fővám tér], hanem a bábolnai csirkekeltetőket is, az arab földtől a szovjet földig, amint kirajzolják a magyar innovatív sikertevékenység térképé­nek ritka, mégis létező jeleit.

JEGYZETEK

1. Németh György: A Mozgó Világ története, Budapest, 2002. A könyv részletesen, szakirodalmi hivatkozásokkal foglalkozik az itt alább tárgyalt eseményekkel a 156–161. oldalakon.

2. Az Állásfoglalás szövege megjelent: Németh, 234– 235.

3. A tiltakozó mozgalomról részletesen lásd Lőrinc László: „Magunkénak érezzük a lapot”. tenyleg.com, 2013. október 28. – december 8. http://www.tenyleg.com/index.php?action=recordView&type=places&category_id=3115&id=409314 Rövidebb változat: Uő: Beolvasók. Diákmozgolódás a Mozgó Világért. HVG, 2013. október 22.

4. Az esemény magnó alapján leírt jegyzőkönyve megjelent: Hangszalag beszámoló Budapestről. A Mozgó Világ elleni intézkedések vitája az ELTE Jogi Karán 1983. október 28-án 18 óra és 21 óra 30 között. Irodalmi Újság, 1984. 1. Párizs, 12–16. Szemelvények: A Mozgó Világ vita – a hangszalag részletei. tenyleg.com, 2013. október 28. http://www.tenyleg.com/index.php?action =recordView&type=places&category_id=3115&id=409297.

5. Tóth Sándor százados és Törzsök István r. főhadnagy jelentése Fábri Béla, a Budapesti KISZ Egyetemi és Főiskolai Osztály vezetőjével folytatott beszélgetésről, 1983. november 9. Belügyminisztérium III/III-2-b. Történeti Hivatal O-19619/8, 344–345., és aláírás nélküli összefoglaló rendőrségi jelentés Aczél György, Korom Mihály, Óvári Miklós, Tétényi Pál, Varga Péter, Köpeczi Béla és Fejti György részére, 1983. október. Történeti Hivatal O-19619/8, 336–338. Nóvé Béla is emlékszik a bitóra.

6. Összefoglaló rendőri jelentés, lásd 4. jegyzet!

7. Jegyzőkönyv Szent-Iványi István V. éves néprajz-szociológia szakos hallgató fegyelmi ügyében tartott vizsgálatról. 1983. december 15. ELTE Levéltár.

8. Összefoglaló rendőrségi jelentés, lásd 4. jegyzet.

9. Tóth Dezső: Feljegyzés Aczél György elvtárs részére. 1983. október 31. Közli: Beszélő, 4. évfolyam, 2000. 3. szám http://beszelo.c3.hu/cikkek/feljegyzes-aczel-gyorgy-elvtars-reszere.