LEVÉL KÁLMÁN C. GYÖRGYNEK1

Budapest, 2015. április 26.

Drága Gyuri!

A védésen nem volt idő részletesen felelnem kérdésedre: miért fontos, hogy Csalog Zsolt hagyatékának úgynevezett „végleges naplója” – az OSZK internetes fondjegyzékén túl – teljes terjedelmében szerepeljen őszre tervezett könyvemben is. S miután arra – legalább részint – már a vitán fölolvasott válaszban is utaltam, hogy a megjelenés előtt álló „filológiai regényben” milyen diszkurzív szerepet szánok e „fejezetnek” (vagy szövegszelvénynek), most inkább az olvasásmód irányából közelíteném meg a kérdést.

Én hagyatéki katalógust 2013. május 2-án, az MTA Kézirattárába kerülésem napján vettem először a kezembe. S noha egy olyan személy – Veres Péter író és honvédelmi miniszter – kéziratos örökségének anyagába nyerhettem bepillantást, aki, történetesen, roppant mód érdekelt, maga a katalógusolvasás meglepően hamar kifárasztott, s így 10–15 perc feszült tanulmányozás után úgy kellett letennem a segédletet, hogy alig tudtam meg valamit belőle. Kérdés: vajon kiben (vagy miben) volt (van) a hiba. A katalógus készítőjében, a műfajban – vagy esetleg magában az olvasóban?

Azóta eltelt egy-két év, nem mondhatod hát, hogy elsiettem a választ, de meg kell mondjam: a hiba az én „készülékemben” volt. Most ugyanis, hogy túl vagyok immár jó néhány nagyobb hagyaték földolgozásán, s nemcsak az OSZK kutatójaként keresek – célirányosan – egy-egy levelet-fogalmazványt valamely fondjegyzékben, de rendszeresen, mondhatni: „fő-műsoridőben” fogyasztom őket, úgy érzem, kezdek belejönni a katalógusolvasásba. Nem mondom, persze, hogy akár a Berlász-rendszerű, akár a Windisch-féle jegyzék2 lebilincselő olvasmány volna, de mégis: szívós munkával, kitartással, úgy tűnik, ki lehet fejleszteni egy sikeres stratégiát még ezeknek a szövegeknek a befogadásához is.

Különben épp tegnap, a XXII. Nemzetközi Könyvfesztivál gyermekkönyv-részlegén sétálva döbbentem rá, hogy olvasói pályafutásunkat szinte kivétel nélkül olyasféle könyvekkel kezdjük, mint ezek a segédletek. Hiátusos, az asszociációknak, a már tudottal/ismerttel való kontinuus kapcsolást nem csupán megengedő, de tervszerűen e kognitív készséget fejlesztő-késztető anyagokkal. És szándékosan nem mondok itt szövegeket, merthogy e könyvművek nem kis része alig-alig tartalmaz betűt: a képek mellett inkább csak hívószavakat találunk, a „hangos”-narrátornak (szülőnek, nevelőnek) szánt tematikus és dramaturgiai utasításokat.

Aztán meg az jutott eszembe: voltaképpen ugyanez (volt) a helyzet a posztmodern irodalommal, a szövegirodalommal is – a látszólag teljesen öncélú esztétizálás, a mindent megkérdőjelezés, a disszeminálás, az önfelszámolás prózájával. Emlékszem: Esterházy Termelési-regényét, majd Temesi Ferenc szótárát, a Port sikítva hajítottam el gimnazistaként, hiszen egyszerre rémültem meg tőlük, s egyszerre undorodtam el: „Úristen! Mit csináltak ezek az állatok Mikszáth és Kosztolányi magyar irodalmából?” Megrémültem, mert akkori önmagam, a Babits-lírából kitüntetéssel érettségiző kisdiák, a Juhász Gyula stílusában verselgő fiatalember hirtelen „hülyének”, inkompetensnek érezte magát; klasszikus műveltségével kirekesztettnek a „magas irodalomból”. Ugyanakkor el is undorodtam: „hát mit kezdjek én ezzel a sok olvashatatlan szarral? Ezek nekem nem nyújtanak semmiféle örömöt; én ezekben nem tudok úgy lubickolni, mint Szabó Magdában, Ottlikban, Máraiban…”

Aztán bekerültem a bölcsészkarra. És itt leszögezném: akitől oktatóim közül Esterházy megértését várhattam volna, már ismeretségünk elején jellemtelen csirkefogónak bizonyult, tehát még azt sem mondhatom, hogy ott, a tudományok katedrálisában lúgozták ki belőlem korábbi értékrendemet, ott estem át (mint egyébként oly sokan) a kötelező beavatási agymosáson, és 2011 tavaszán immár fehérzakós, disznóbőr bölcsésztáskás ifjú nikotinistaként kezdtem meg filoszéletem. Merthogy nem így történt. Először is: Mikszáthtal kezdtem foglalkozni – annak is a verseivel. A bakkalaureátus három esztendeje alatt összegyűjtöttem a Vén Palóc prózai műveinek lírai intextjeit, majd a magisztrátus végére ezeket elemeztem, csoportosítgattam, egyik-másikról kiderítve „világraszóló titkát” – no de nem ezt akartam mesélni. Hanem hogy Esterházy és köre, mint keserű pirula, idővel hatni kezdett bennem – s ahogy a világ dolgainak linearitásába, homogenitásába, a katolikus gimnázium lelki-szellemi idilljébe vetett hitem csorbulni kezdett, majd mind hevesebb grafomániává, végül sajátos elkeseredéssé, már-már válsággá mélyült, kezdtem automatikusan és öntudatlanul a szétszóratás, az elkülönböződés eszmeisége felé sodródni.

Doktorandusz voltam már, amikor témám, Csalog Zsolt élete után nyomozva, az író özvegyétől megkaptam disszertációm későbbi hősének saját Termelésijét. De csak később, könyveiből, naplóbejegyzéseiből értesültem róla, mily hevesen rajongott ez a már-már XIX. századian visszafogott, „konzervatív”, lineáris-motorikus poétikájú pofa a Péterek művészete iránt. Hogy Temesivel – a Látom, nekem kell lemennem Temesijével – például országos cimborák (sakk- és ivópartnerek) voltak. Hogy Lengyel Péterrel, Bereményivel, Esterházyval, Hajnóczyval, Nádassal prózarondót szerveztek – és így tovább.

Akkor aztán újra kézbe vettem a Termelésit – és a szülőfalum felé robogó volánbusz utasainak megrökönyödését kiváltva, hangosan röhögtem a könyv fölött. Alig egy évre rá a perverzek csemcsegésével élveztem végig az új kiadásban megjelenő Emlékiratok könyvét – s legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem zavart, hogy képtelen vagyok a mondanivalóra figyelni, mert esztétikai érzéke(i)m egyszerűen belegárgyulnak a kéjbe, amelyet a „hosszú mondatok poétikája” jelent. S így azon is már csak nevettem, amikor Turcsány Peti felesége az undor szuperlatívuszaiban beszélt szegény Zsávolya Zoli első (és mindmáig egyetlen) csúcsteljesítményéről, a külcsínt a belbeccsel káprázatos mód szinkronizáló Égi Roziról. Holott ez a kis piros könyv mind az elbeszélésmód, mind a szimbolika, mind a történetszövés tekintetében egyszerre váltotta be azt az ígéretet, amelyet Mészöly Miklós és a kortárs próza rajongó ismerője, Zsávolya Zoltán a rendszerváltás utáni magyar irodalom számára jelentett. Csak hát, ugye, Áginak ehhez nem volt szenzora – ő, a mienkétől gyökeresen különböző olvasási stratégiájával képtelen volt érzékelni Zoli művének esztétikai érdemeit, és ami a legfontosabb: élvezni e lebilincselően ironikus és jópofa oráció áradását.

No de visszakanyarodva a „végleges napló” műfajához: az is egy ilyen – ma úgy mondanánk: – kihívást hordozó szövegtípus. Nem azt mondom, hogy „fel kell nőni hozzá”, mert ez pofátlanul elitistán hangzik, hanem inkább azt: rá kell éreznünk az ízére. Továbbá: természetszerűleg ismernünk kell felhasználásának korlátait, lehetőségeit. Ezek a könyvek ugyanis nem regények – még ha fentebb (akarva-akaratlan) azt is sugalmaztam, hogy Temesi, Esterházy vagy akár Zsávolya könyvei rokon szisztéma szerint szerveződnek. Nem! Ezek, ha már a regényműfaj felől közelítünk, sokkal inkább hasonlítanak a varázsmese- és a detektívregény-típusú művekhez, amelyek egy bevett receptúra szerint strukturálódnak – mindig ugyanazokkal a beépülő modulokkal és szereplői funkciókkal. A „végleges naplók” alapvető hiányossága éppen a regényforma Bahtyin által diagnosztizált hallatlan szabadsága. Ez nincs meg bennük; olyannyira nincs, hogy a kézirattáros feldolgozómunkáját köti (s így természetesen a katalógus fölépítését is meghatározza) a szakrend3 – amelytől eltérni legföljebb egyedi esetekben (s kis mértékben), az anyag kívánalmai szerint lehetséges.

Autonóm formaként tehát a katalógus nem „életképes” (miként a posztmodern szöveg sem lehetne az – a „minden poénját elsütött”, „határaiig jutott” magyar- és világirodalmi hagyomány nélkül); egy nagyobb koncepció szerves részeként viszont már igen. Hát gondolj csak bele: mégis kinek-kiknek készültek-készülnek ezek a segédletek? Talán a „művelt nagyközönségnek” (ha ugyan beszélhetünk még ilyenről)? Ugye, nem!? Hanem: a „szakembereknek”. Tehát: vagy azoknak a megátalkodott manuszoknak, akik egy meghatározott dolgot keresnek – az ilyenek számára segédlet, forrás, szamárvezető –; vagy az adott szerző életművét betéve ismerőknek – legyenek azok rajongó laikusok vagy hivatásos filológusok –, számukra e partitúrák lineárisan olvasható, némi túlzással azt is mondhatnám: olvasmányos szövegek. Olvasmányosak, mert beszédesek. Mert az adatsorok, melyeket a szemükkel látnak, a jelölők, melyeket ízlelgetnek, ismerős tartományok felé terelik emlékezetüket; mert egy-egy név, műcím vagy dátum asszociációk és felismerések tucatjaival ajándékozza meg őket, amikor hidat ver előzetes tudásuk s a megismerés felé irányuló érdeklődésük közé.

Mármost az én koncepcióm az volt: mi a fenének különíteném el a kettőt egymástól. Hiszen az általam feldolgozott fond jegyzéke és könyvem történeti/elemző fejezeteinek párhuzamos olvasása „rekanonizációs” munkafázisaim viszonyán túl az olvasó tudásának és kíváncsiságának kapcsolatára nézvést is megvilágító erejű lehet. Amit ugyanis a jövő Csalog-kutatója eddig tudott, s amit az én szövegeimben olvas, azt a fondjegyzék kiegészíti, megsokszorozza – sőt: őt magát is új utakra, önálló munkára, további nyomozásra indítja.

Nem is beszélve arról, milyen izgalmas más ember fiókjában-szekrényében kotorászni. Főleg egy íróéban – és pláne elsőként. Zsolt például elrakta Kenedi Jancsi A „tiszta forrástól” – a vérpatakig. Esszé Jancsó Miklós film-formanyelvének kialakulásáról és felbomlásáról című „disszertációjának” egy példányát, amelyet a politikai üldözött jó barát a mű születésekor ugyebár nem adhatott be, nem védhetett meg, de amelynek egyetlen (a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményében őrzött) példányára ma is lelkesen hivatkoznak a Jancsó-kutatók. S ez a Csalog-féle másolat ráadásul nem is akármilyen! Tele van autográf javításokkal – Zsolttól, Keneditől és még ki tudja, kiktől. Egy könyv tehát, amely – ha figyelmesen olvassuk – egy nemzedék hiteles történetét rejti…

Vagy mondok másik példát. Heltai György, aki, mint tudod, a Nagy Imre-kormány külügyminiszter-helyettese volt,4 1983 januárjában életútinterjút adott a Soros-ösztöndíjas Csalognak. Heltai, ki ekkor már az észak-karolinai Charlestonban volt egyetemi tanár, készséggel válaszolt az író kérdéseire, s az emigránslét biztonságában nyugodt szívvel mesélt saját és társai itthoni tevékenységéről. Sejtette-e vagy sem, hogy Zsolt ebből az interjúból doku-portrét ír, hovatovább: ismerte-e egyáltalán az író bármely korábbi könyvét, nem tudom. Tény, ami tény: ’83-ra készen állt a portré – vagy egy féltucat másikkal együtt –, és szerzőjük már a megfelelő kiadót kereste, amikor kiderült: a Doku 56 kötetben a Hogyan kell forradalmat csinálni? című írás nem szerepelhet. Maga az adatközlő tiltotta meg – hogy pontosan miért, máig rejtély. Zsolt persze dühöngött – s joggal. Odavolt a sok munka: az interjú, a lejegyzés, a cédulázás, a megfogalmazás – belegondolni is szédítő. És az „Öreg” hajthatatlan volt. Mit volt mit tenni: írónk – immár Budapesten, ’89 tavaszán – szép csöndben közzétette a szívének legkedvesebb szakaszokat a Magyar Narancs, illetve az éppen akkor induló 2000 hasábjain.5 Heltai természetesen tudomást szerzett a dologról és – amint az várható volt – vérig sértődött. Hogy mit tett, mit írt, mit mondott, nem tudom – mert 1994-ben meghalt, és Zsolt hagyatékában nem maradt fenn utánuk levelezés. Egy biztos: idővel – talán az olvasói visszajelzések hatására? – megbékült, s a Hogyan kell forradalmat csinálni? című rádiójátékot már a legnagyobb egyetértésben szerkesztették meg.

Ám az idő kerekét visszatekerni nem lehetett: a Doku 56 1990-ben, az Unió Kiadó „gondozásában” megjelent, s a Heltai-portré menthetetlenül kimaradt belőle. Az író pedig, miután igyekezett mindig tematikus köteteket kiadni (gondoljunk csupán paraszt-, cigány-, munkás-, bűnöző- és káderkönyveire), megelégedett azzal, hogy a kézirat fennmarad, s ha ő már nem is, életművének kutatói elővehetik, olvashatják, sőt akár sajtó alá is rendezhetik azt. Merthogy Zsolt a jól ismert „halálom után átadandó” meghagyással ajándékozta a gépiratot az OSZK kézirattárának – még 1989. február 14-én.6 És sajnos jól számított: e művéhez újfent hozzányúlni már nem akadt módja; a kilencvenes évek második felében egyik daganatos megbetegedése a másikat érte – míg végül, ’97 nyarán el nem vitték őt is az áttétek.

Most itt van a fondjegyzék, benne a mű – jelzete: Fond 445/270. –, és itt van előttem saját fénymásolatom; lehet tehát töprengeni, mit is kezdjek vele. Érdemes-e foglalkozni a kiadás gondolatával; egyáltalán: érdekelheti-e az olvasókat a szöveg; jelenthet-e a történelmi kor vagy a 70-es, 80-as évek prózapoétikájának kutatása terén bármilyen nóvumot? Aztán hagyom magamat meggyőzni. Rémlik ugyanis, hogy Révész Sándor Aczél-könyvében7 mintha emlegetné egy-két helyen ezt a szöveget. És valóban: a 21. oldalon rövid utalás, a 61–62. lappáron pedig terjedelmes idézet található a műből. Vajon Révész hogyan akadt rá a szövegre? Személyesen kérte-kapta kölcsön Csalogtól? Vagy az OSZK-ban lévő példányt olvasta – a szerző engedélyével? És miért interjúként utalt rá? Nem vette volna észre, hogy ez egy „utókozmetikázott” tünemény? Messzire vezető kérdések. Most, az általam készített végleges naplóban mindenesetre megtalálható a mű – és ha megtalálható, hát meg is találják. Így akadt rá disszertációm függelékében kollégám és barátom, Katona Feri is, aki nyugdíjazásáig a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum (USHMM) levéltárosa volt, s most hazajött, hogy (ha nem is ott, hiszen egy egészen új világban, s főként: nem Komor András életművével, de) folytassa filológusi működését, mellyel 1980-ban, kényszerű emigrációjának évében felhagyott.

S lám, milyen a sors: mostanában rendezzük sajtó alá Ferivel Nagy Péter irodalomtörténész Levelek Piroskának című emlékiratait is,8 melynek jegyzetanyagát és utószavát éppen azért írjuk közösen, mert amíg én a hagyatékot ismerem s a kor szak- és regényirodalmának egy részét – tehát a „makroregény” „teljes szövegének” kvázi a felét –, addig Feri (a kor írott és íratlan szakirodalmának másik részén túl) csupán az általam készített „végleges naplóból” tájékozódhat. De miért is mesélem ezt? Hát mert a Nagy-memoárban olvasott kollégám többek között Heltairól is – aki Csornoky Viktor 1948-as pesti letartóztatásánál asszisztált –, s boldogan kapott az információn, hogy a Csalog-hagyatékban egy mindeddig kiadatlan Heltai-portré lappang. „Hátha a két szöveg a Csornoky-témában is, meg még ki tudja, hány másik kérdésben ugyancsak izgalmas párbeszédet folytat?!” Nosza – elolvasta. Miután pedig a végére ért, elvitte Del Medico Imrének, aki – bámulatos memóriájának köszönhetően – az előző rendszer történetének minden apró részletére pontosan emlékszik, noha már 90 éves elmúlt.

Így mire visszakapom a kéziratot, számos helyen Feri és Imre bácsi bejegyzéseit találom – hol nevek megfejtéseivel, hol kérdésekkel-helyreigazításokkal. „Megvan-e ez vagy az a levél? Mit lehet tudni erről vagy arról?” – szegezik nekem, miközben Zsolt életrajzi adatait firtatják: „lehetett-e az író ekkor és ekkor itt és itt, beszélhetett-e ezzel és ezzel, olvashatta-e ezt és ezt” stb. Hát most mondd meg, kérlek: hogyan felelhetnék másként kérdéseikre, ha nem egy komplex „filológiai regénnyel”? Olyan munkával, mely életrajzot, poétikát, értelmezést és filológiai apparátust egyszerre ád a kezükbe?

No de elég lesz, nem faggatlak tovább, bár tudom: úgysem jössz zavarba – a mi szakmánk inkább a kérdések, mint a válaszok hivatala. Igazából úgyis csak azt akartam megírni, hogy bizony időbe telik, mire az ember „megtanul” Esterházyt, Mészölyt, Nádast, Temesit, Joyce-t és Szentkuthyt olvasni. No meg hogy a helyzet kísértetiesen hasonló a katalógusokkal. Úgy tűnik: ahhoz, hogy az olvasó ne csak a lineáris lefolyású, cselekmény-gazdag szövegeket tudja élvezni-értékelni, de előzetes ismeretei, élményei, tárgyi és formai tudása révén utalások, félszavak nyomán is képes legyen átélni a kortárs kultúra kétségkívül újszerű katarzisformáit, hasonló gyakorlásra van szüksége, mint a sikeres meditációhoz. Csak épp az előbbi sokkal több időt vesz igénybe. Na látod: ezért gondolom, hogy talán szerencsésebb, ha a tárgyi és a formai tudást a továbbvezérlő kalauzzal együtt, egy kötetben nyújtjuk át a közönségnek.

Persze – mondják egyesek – ez a kérdés is legföljebb ideig-óráig lesz már aktuális; hiszen közeleg a nap, mikor az író, az irodalomtörténész és a kézirattáros munkája mind (és kizárólag) egy helyütt: a világhálón lesz jelen.

S talán jól is lesz az úgy. Még ha én, személy szerint, nem is örülök majd neki…

baráti öleléssel,

m.

JEGYZETEK

1. Levélírónk 2015. április 24-én védte meg A BRG-től a regényig: Csalog Zsolt prózapoétikájának (műfaj)elméleti kérdései című disszertációját. Jelen írásában opponense, Kálmán C. György bírálatának alábbi kitételére válaszol: „nyilvánvaló, hogy a »Mellékletek« fejezetből csakis a szövegközléseket kellene publikálni, a nyolcvan lapnyi hagyatéki naplót nem. Hatalmas és igen értékes munka, szívesen lapozgatja is az érdeklődő olvasó – ám az igazi helye nyilvánvalóan az interneten volna. Ugyanakkor a szöveg olvasásakor szívesen lapoz az ember erre a részre is (kivel levelezett, kiket említ Csalog) – mégis a publikált formában elhagyandónak gondolom.”

2. Míg az MTA Kézirattárában követett, dobozalapú, darabszintű feldolgozási rendszer alapjait Berlász Jenő fektette le, addig az OSZK Kézirattár gyakorlatát, amely személyi fondokra épül, s inkább a levéltári feldolgozással mutat rokonságot, Windisch Éva dolgozta ki.

3. A kézirattári feldolgozómunka során szakok szerint osztjuk fel és látjuk el jelzetekkel az anyagot. Az OSZK-ban követett Windisch-féle szakrend például a következőképp fest: I. Személyi iratok; II. Működés 1. (hivatali, közéleti, egyesületi tevékenységgel kapcsolatos iratok); III. Anyagi és tárgyi ügyek; IV. Művek; V. Levelezés; VI. Működés 2. (írói, tudósi és politikusi tevékenységre vonatkozó iratok); VII. Mások művei; VIII. Családi anyag.

4. Részletesebben: Kenedi János: Heltai György. Élet és Irodalom, 2009. november 6. A cikk teljes terjedelmében: http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/tanulmanyok/kadarrendszer/kenedi_heltai

5. Csalog Zsolt: Emlékezés egy temetésre. 2000, 1989. 6. sz. (június), 2–8.; Uő: Hogyan kell forradalmat csinálni? Magyar Narancs, 1992. 24. sz. (november 5.), 46–47.

6. Növedéknapló-szám: V. 69/15/1989.

7. Révész Sándor: Aczél és korunk. Bp., Sík Kiadó, 1997.

8. MTA KIK Kt. Ms 2588/1.