Mért van az, hogy Nemes
Nagy Ágnesnak sikerül minden
ellenszenveset kihoznia Rilkéből?
Mért van az, hogy sikító
ellenszenvet érzek két
kedvenc költőmmel szemben?
Micsoda fölösleges finomkodás.
Rilke talán tényleg azt hitte,
hogy ezekben az apró lelki
árnyalatokban van az élet
lényege? Kezükben hullámzó
hajú fáklya? Ugyan! Miféle
lovasokat látott ő száguldani
az éjszakában? Képzelte őket?
Mért nem röhögte inkább
el magát, mintsem hozzájuk,
saját lapos fantáziájához
hasonuljon? Aki megállja
hogy röhögjön, talán mind
nagy költő.
Mikor a kémiatanárnak
az órán kiesett a foga, mi bizony
nem álltuk meg röhögés nélkül.
Olyan szeretnék lenni, mint ő,
aki unalmasan tanít kémiát,
és a szigorúságától nem látod,
mennyire szeret. Mondjuk,
közepes erővel. Kezében
ritkuló hajú fáklya, egy bunzenégő,
a kísérletei sose sikerültek,
és most mégis úgy érzem,
többre tanított, mint a nagy
költő, akinek egyetemi
előadásaira a kémiaóránk helyett
szöktem be, és olyan
szerettem volna lenni, mint ő,
ritkuló haja, mint a fáklya,
a délelőtti szellemi száguldás
szelében csapkodó. Sötéten,
mégis aranyszínben cikázó
nyugtalanságát igyekszem
továbbadni tanítás közben,
mert olyan lettem, mint ők.
Kezemben ellobbant fáklya,
ki is akarná átvenni?
ORFEUSZ SEGGE
(Rock a görög mitológiában)
Nem. Orfeusz nem lantos volt,
inkább valami szakállas, dühödt
rocker, dobot cipelt magával
az alvilágba, és addig verte,
amíg az ördögök csak a szenvedők
könyörgéséhez szokott füle
be nem szakadt. Lelkek
bányamélyéről nem beszélhetünk,
testek voltak ott, a kínzástól
megszépült testek.
Legalábbis a hosszú hajú,
csapzott férfi még sose látta
olyan szépnek Euridikét,
mint amikor kiadták neki.
Vidd! De cserébe hagyd
itt a dobodat. Sajnos,
ahogy lenni szokott,
ott lábatlankodott Hermész
is. Fölmeredt, mint mindig,
ha úgy érezte, lopnia
lehet, és azt követelte,
hogy az álomittas fehér
holttestet magáévá tehesse,
mielőtt a létbe visszatér.
Azt mondta, csak ő, és csak
a nő hüvelyén át adhatja
vissza neki az életet.
Orfeusz nem ült föl a hazugságnak,
verekedni kezdtek, közben a pokol
parazita lakója, egy ördög-majom,
piros szemű, piros fenekű, piros
szarvú kis lény, ellopta a dobot,
s a testetlen fákon ugrált tova vele.
A semmi fölött ágak hajlottak át,
aztán a következő semmi fölött
újabb fák ágai, és már messze járt
a hangszerrel az ördög-majom.
Hermész verekedés közben letépte
Orfeusz ruháit, és amikor birkózócselnek
álcázva mögé fordult, váratlanul behatolt
az alfelébe. Én akár veled is beérem,
röhögte. Orfeusz égető fájdalmat
érzett, Hermész pénisze achátból volt,
és a kiömlő sperma, mint a forró olaj.
Euridiké egy ideig nézte őket,
majd visszahúzta magára a halált,
kiköpött a csuklya alól.
Undorítóak vagytok, motyogta,
és mire az isteni aktus véget ért,
melyre pedig Zeusz is egyetértően
és kicsit irigykedve pillantott le, eltűnt.
Négykézláb mászott ki a túlvilágról,
e furcsa bányamélyből Orfeusz,
hangszerét elveszette, és férfi létére
teherbe esett. Hogy a hasa egyre nőtt, társai
a rockbandában azt hitték, túl sokat
iszik titokban és túl sokat zabál.
Mert újabban nem látták asztalhoz
vagy bárszékhez ülni.
Kilenc év viselősség után
apró, fekete bőrű gyereknek
adott életet. És mivel a kicsi
sose tud felnőni, zöld színű tejével,
mely a bal hüvelykujjából árad,
hetente egyszer még mindig megszoptatja.
KIS MAGYAR ESZTÉTIKA 1.
Az utánzásról
Egy nyolcéves gyerek a zongorához ül,
és ahogy az előbb látta, leüti sorra mind a
billentyűket. A koncertről ásítozva
kifelé tartók megtorpannak. Ha művelt
lenne, tudná, hogy amit ismétel, az zene,
és olyan nehéz lejátszani, mint amennyire
neki meghallgatni volt.
Az ügyelő színre lép, ez lopás,
amit csinálnak! Abbahagyni.
De nektek lopom vissza, amit
már elfeledtetek.
Egy impresszárió kerül elő, azonnal
szerződést kötünk, harsogja.
A gyerek apja ingatja a fejét,
akár egy orvos. Azt nem lehet,
de néha az utolsó öt percre majd
bejövünk, és a ráadást ő játssza el,
hogy addig a fáradt művésznő
pihenhessen kicsit. Az öltözőben
magam masszírozom majd meg a karját.
A zongora egyre idegesebben búg.
Végül egy billentyű beragad.