Happening a kriptában

Tanúsítom, nem találtam senkit Balatonbogláron, aki a nyáron tömeges szexpartikat látott volna a temetőkápolnában. Pedig többen mondták. Mert ha éjjel, az éjszakának megfelelő hiányos öltözetben, földön is fekszik egymás mellett harminckét lány és fiú –, az még nem tömegszex. Márpedig csak erre vannak szemtanúk. Igaz, erre többszörösen is. Sok éjszakáról. És mindig más és más lányokról és fiúkról. Olykor 15-16 évesekről.1*

Ne lóduljon neki tehát a képzelet, mert senki nem látott ott tömegszexet. Legfeljebb azt, hogy ugyanezek a lányok és fiúk, akik éjszaka egymás hegyén-hátán pihentek a kápolnában, meg a kriptában, reggelente lejártak az utcai kúthoz, a főút mellé. És félmeztelenül mosakodtak.

De hát, istenem, ha meg felöltözve látták őket a forgalmas Balaton-parti üdülőhely lakói, akkor azt kifogásolták, hogy olyan benyomást keltenek, mintha soha nem mosdanának. Ja, hogy sokuknak sem foglalkozása, sem állandó lakása? Meg, hogy a Balaton körüli kóborlásaik közepette kötöttek ki itt, a temetőkápolnában, a „meghökkentő művészetek templomában”? Ugyan kérem, ha a kápolna jogos bérlője, Galántai György szállást adott nekik, mi köze akkor ehhez másnak? – Hát azért valami csak van, nem? – mondják a tanács vezetői, akiket utóbb felháborított, hogy Galántai szállást adott mindenféle kóbor lovagoknak. Mert, hogy a környéken ezután hirtelen elszaporodtak a közrenddel ütköző dolgok.

Bőséges munkát adott a rendőrségnek ezen a nyáron a boglári temetődomb, meg a kápolna. Soha korábban annyi kétes alak, hazulról 20 forinttal ellógott tizenéves fiú és lány, törvénnyel már összeütközött és erkölcsi–emberi–politikai értelemben egyformán „meghökkentő” magyar és külföldi, Nyugatról idetalált „alkotó” nem fordult meg ezen a környéken, mint a múlt nyáron.

Epigonnak is gyenge

Mondhatnánk persze, hogy a hír hozta őket, a „világhír”. Mivelhogy a boglári temetőkápolnára már néhány nyugati útikalauz is felhívta a figyelmet. A Szabad Európa is. Egy különös réteg világának a hírharangja vezette ide azokat, akik tudatosan menekülnek a fényből a sötétbe, meg azokat a nagyon fiatalokat, akik romantikát látnak abban is, ha tízen esznek meg egy almát; ha úgy alszanak a kriptában, hogy félóránként csereberélik a helyüket lányok-fiúk, hogy ne nyomjon annyira a kripta sok évszázados kőpadlója; ha színházat játszanak velük a „művészek”, olyan színházat, ami az obszcenitásban kétségtelenül bonyolult, a politikai szimbólumokban meg rafináltan egyértelmű; ha olyanok ontják az „igét”, akik már a kábítószert is kipróbálták, sőt, hoztak is magukkal, cigarettába töltve. Elképzelhető ezek után, mire próbálták ráfogni, hogy az művészet. Pedig hát ezek a boglári „rendezvények”, mint epigonok is gyengének bizonyultak. Látható, honnan származik az ötlet: a nyugati lapok tömve vannak hasonló „happeningek” botrányainak a leírásával.

Talajt vesztett fiatalok, zavaros eszmék és a bűnözés találkozásából születik az a fajta züllés, amely anarchista, a szabadságról szóló frázisokkal csinál „ideológiát” az ingyenélésnek, a lumpen-életformának.

Tömegszexet viszont senki sem látott a kápolnában! Mármint a falubeliek közül. Azok közül, akikkel a kápolnabérlő korábban igencsak jó kapcsolatot tartott, hiszen a falu segítette, mert akkor még felsejlett az érdemes, a méltó hírnév lehetősége. Igen, a határokon túlra is gondolt a boglári tanács, a művelődési ház, a lakosság, amikor Galántai György fiatal grafikus megjelent a községházán, szerződéssel a kezében.

– Kibéreltem az egyháztól a temetődombon a kápolnát, 13 évre. Az elképzelésem a következő – mondta a tanácstitkárnak, és pompás kis tervet vázolt fel egy leendő kápolnaműteremről, ahol ő dolgozik és más művésztársai vendégek lesznek, hiszen oly csodás a panoráma, a Balatonra lejt a temetődomb. Szóval híre megy a művésztelepnek. – Ahogyan volt nagybányai vagy szentendrei iskola, úgy lehet boglári is – folytatta. – A nyomdai kiadványokat, a propagandaanyagot engedélyeztetjük. Rendben lesz kérem, itt minden, és olyan híre megy Boglárnak, hogy Tihany elbújhat mellette. Persze várom a tanács segítségét. Villanyt kell bevezetni, az utat rendbe hozni.

A tanács vezetői, meg a művelődési ház ifjú és Galántainál semmivel sem kevésbé lelkes igazgatója minden segítséget meg is ígért, amikor átnézte a két fél, Galántai és a boglári katolikus egyházközség között kötött bérleti szerződést. Különösen két mondat hatott megnyugtatóan: „…A bérbevevő köteles a bérleti idő alatt a kápolnát a további pusztulástól, illetve pusztítástól megóvni, ezeket megakadályozni… Kötelezi magát arra is, hogy a kápolnában semmi olyat nem rendez, ami a hívek megbotránkozását váltaná ki…”

Hegedűs László, a művelődési ház igazgatója így idézi fel ezeket a napokat: – Jó szívvel fogadtuk, fantáziát láttunk az elképzelésben.

A kriptát nem bérelte, az be volt falazva, csak később bontotta ki a barátaival együtt és dobálta ki onnan a csontokat, koporsómaradványokat. Be is költöztek a koporsók helyére…

A falu ezt akkor még nem tudta. Így kapott villanyt a kápolna, így hozták rendbe a környékbeliek társadalmi munkában a bokros részeket, így állított fel a tanács padokat, vagyis segítette Galántait… Az első, a második nyáron kezdett rendben alakulni a dolog.

– Nekem egyenesen tetszett, hogy a látogató halk gitárzene vagy virágénekek mellett élvezheti a kiállított műveket, főleg a modern grafikákat – mondja Bogdán Ferenc tanácstitkár.

Tavaly viszont megromlott a viszony a tanács és Galántai között.

– Rengeteg kétes alak jelent meg a temetődombon, akiket Galántai a barátainak nevezett – közli Bogdán Ferenc tanácstitkár. – Viselkedésük, ápolatlan külsejük nyugtalanította a környék lakóit, meg az ide érkező üdülőket. Jöttek többen is hozzánk panaszra, hogy enyhén szólva hiányos öltözetű fiatal lányok és fiúk szaladgálnak-bolondoznak-kiabálnak esténként a kápolna körül. És mind több nyugatról érkezett vendég forgott a kápolnában túl otthonosan. Esténként pedig 40-50 főnyi ifjú hallgatóság tátotta a száját.

Egy jelenlevő fiú: – Mindenféle dolgot mondott az a külföldi. Nem nagyon értettem, mi köze a ketrecnek az emberi ürülékhez, de ilyesmiről beszélt. És a feje fölött ott lógott egy fénykép a Parlamentről.

Galántai figyelmét felhívták a községi tanácsnál, hogy minden nyilvános rendezvényhez engedélyt kell kérni, a programot pedig előzetesen be kell mutatni. Meg hogy a temetődombon kezd torzulni a dolog. De senki nem csapott az asztalra. Pedig a rendőrségtől is szóltak, hogy Budapestről mind több kétes egzisztencia érkezik Galántaihoz. Olyanok, akik kifejezetten keresik a tizenévesek társaságát, tömik a fejüket zöldséggel.

A nyári program

Galántai újra mindent megígért. Azt is, hogy rendet tart a kápolnánál, azt is, hogy a kriptában nem fognak többé főzni, azt is, hogy nem enged minden jöttment kóborlót megszállni a kóruson és az egykori oltáron, és nem ad okot sem az egyház híveinek, sem másoknak az erkölcsi és politikai felháborodásra.

Közben erre a szezonra készült. Milyen szándékkal? Amikor felkerestem budapesti műteremlakásában, ezt válaszolta a Boglár ´73-ról, amelyet valójában már tavaly kezdett szervezni, itthon is, külföldön is, mindenféle törvényes kötöttséget félrelökve:

– Teremtésben meghökkentő művészetet akartam – közli és fejtegetésbe kezd holmi kételymélyítésről meg új dimenziókról.

Ám jómaga sem tagadja, hogy a külföldi szervezés, már a szezon előtt, engedély nélkül megindult. „Konkrét költészet, vizuális irodalom, szövegobjektum, külföldi és magyar kollégák” – jelzi Galántai idei, több színben, nyomdai megnevezés nélkül nyomtatott, országos és speciálisan boglári útvezető térképet is feltüntető nyári programja, amelyből sok minden kitűnik. Például, hogyan lehet Budapestről eljutni a boglári temetődombig; vagy ki az a hozzávetőleg 80 személy, akikhez így invitál a program: „Látogassa meg balatonboglári műtermemet, ahol a következő művészek meghívott vendégeim”. Mert, hogy ő nem hívott akárkiket: olvasni a neveket, amelyeknek egy része ott található a bűnügyi nyilvántartóban is. Ezek közül Pór György vezet a két év hat hónapjával, majd jön egy sereg olyan, aki eddig „csupán” rendőrhatósági figyelmezetést kapott törvényszegéseiért, aztán Kovács Miklós foglalkozásnélküli a héthavi börtönével, mint „színes” figura, Gágyor Tibor osztrák állampolgár, akinek annak idején jó oka volt szökni innen. Államunk megbocsátott neki s íme, most idejár ingyen fotókat készíteni a kápolnában: mondanom sem kell, hogy nem ingyen adja tovább. És politizálni, persze… Vajon csoda ezek után, hogy az anarchizmustól az antiszemitizmusig, a nacionalizmustól a kozmopolitizmusig, a szocializmusellenességtől a maoizmusig minden káros nézetet képviselő név megtalálható volt a nyári szeánszokon? Név, amely mögött annyi a művészet, hogy viselője „művészi módon” érti a munkakerülést. Név, amely rendszerellenes „szimbólumokkal” fonódik össze. A nyáron három éjszakán át „színházat” is csináltak.

Egy ifjú néző a kápolna-színházról:

– Lehettünk vagy hetvenen. A King-Kong ment. A Halász Péter volt a nagy majom nemiszerve, és ott aztán minden volt…

Vajon miféle művészet ez, vajon lehet-e igazi művészet emberzüllesztő?

Egy másik előadás ifjú nézője:

– Spárgával összekötöztek bennünket. Mindenkit. Nem szorosan, csak úgy, jelképesen. És volt egy nagy háló. Abban pörgött a művész, egy másik meg felolvasott. Olyasmit, amit többféleképpen lehet értelmezni.

– Politikailag?

– Szimbolikus volt, persze.

Ha kell – tiltsunk

Botrányos volt tehát az idei nyár a boglári temetődomb körül. S bár a művelődési ház vezetője meg a tanács most már minden támogatást megvont Galántaitól, sőt figyelmeztették is a törvényes előírások betartására, valószínűleg azért jutott ide a dolog, mert korábban nem léptek fel erélyesen, határozottan, mint a község gazdái. (Pedig a faluban a falusi, a járásban a járási, a megyében a megyei vezetés a „gazda” és persze a felelős is a területén történtekért.) A fél falu látta, hogy itt a művészet megcsúfolása folyik, hogy többről van már szó, mint csupán hóbortról: erkölcstelenségről, ízlésrombolásról, ellenséges magatartásról. Olyasmiről, aminél egy szocialista közösség már nem elégedhet meg a levelezgetéssel. Tiltani kell! Nem kell szégyellnünk, hogy a szocialista állam nevében tiltunk, ha társadalomellenes magatartást látunk!

– Azt mondják, ön művész, Galántai úr. A lapok több grafikáját közölték már. Miért nem ezzel törődik?

– Most már valóban nem akarok mással foglalkozni. Le is mondtam a kápolnát, a bérletet…

– Nem azért, mert az egyház pert indított ön ellen a bérlet felmondására?

– Nem azért. Jó szándékom volt. Én az előző produkciók alapján hívtam művészbarátaimat és ez lett belőle… Engem a művészet érdekelt. De látom, rázós produkció lett a három színház, amit bemutattunk. Erősen kétértelmű. Túl sok erkölcsi és politikai félreértésre adott okot.

– És a barátainak a viselkedése? Pauer Gyuláé például, aki berontott a nyáron az egyik boglári lakásba, hogy adjanak neki enni, és a kihívott rendőrséggel is szembeszállt. Hatósági közeg elleni erőszak miatt ítélték el… Ahogy gyorsan összeszámoltam, legalább harminc alkalommal ön is megsértette a különböző jogi előírásokat, a törvényes rendet. Úgy gondolja, hogy önre nem vonatkoznak a törvények, szabályok?

– Természetesen nem gondolom így!

– Úgy tudom, az idén Bogláron senki, így ön sem festett, rajzolt, alkotott. Miből élt?

– Önkéntes adományokból. Ezúttal.

– Az a bizonyos kolduspersely a kápolna előtt?

– Az nem. Az kiállítási tárgy volt.

– ?

– Ha mondom?! – feleli és váratlanul felnevet.

– Túl sok szemét gyűlt össze a boglári temetődombon…

– Elfogadom, rosszul csináltam. De ha segítséget kaptam volna… – próbálja áthárítani a felelősséget.

– Ugyan már! Mit ért ön „segítség” alatt? Segíteni túlságosan is segítették. Vagy inkább hagyták a dolgokat. Igazán segíteni azzal lehetett volna, ha gátat vetnek a tevékenységének. De vajon ezt értette volna segítségnek? Tud arról, hogy a helyi és a megyei tanács 25 évre kibérelte az egyháztól a kápolnát meg a környékét ifjúsági park és szoborkiállítás céljára?

– Nem tudok róla. De nem az lesz, amit én akartam. A Stúdió KISZ-t kellett volna bevonnom, ez az igazság – mondja és már hinném is, hogy szándékaiban társadalmilag elfogadhatóbbat akart. Körbemutat kissé szűk műteremlakásában: – Most már itt dolgozom, magamnak vagyok egy időre…

Ekkor veszem csak észre: halkan zümmög a rádió. Idegen adó, magyar nyelven. Minő véletlen lesz, ha ugyanez a rádió háborog az eseten: vagy úgy, hogy „micsoda erkölcsök”, vagy úgy, hogy „elnyomják a művészetet”! Vajon milyen érzésekkel hallgatja majd vendéglátóm a szemforgató kommentárt?

Hisz ha valaki, ő csak tudja, mi az igazság!

JEGYZETEK

1. Népszabadság, 1973. 12. 16. (Vasárnapi kulturális melléklet)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.