(Jákob botja) – Jack és Potti

A Pelican Lake alatt van egy hófehér sziklafallal határolt, két mérföld széles, szabályos félkörívű öböl. Mintha gigászi teknős harapott volna a partba. Tudtommal neve sincs, de mivel a sziklafal fölötti síkon a Pelican Lake sötétkék, hideg és halban gazdag vize kéklik, az alatta lévő öblöt Pelikán-öbölnek hívjuk, bár találóbb lenne elnevezni egy szörnyszülöttről. Rémisztő sziklatornyok merednek a háborgó vízből, s közöttük – főként élénk északnyugati szélnél – forrongva vonul ide-oda a tajték. Valahányszor itt keresünk menedéket, úgy érzem: kővé vált szörnyek között járunk. Arca van ott a szikláknak, sötét tekintetek kísérik a csónak útját minden csapásnál, mozdulni is láttam őket nemegyszer. A hófehér félkörív gigászi aréna fala, a sziklák viszont feketék, mintha valóban gladiátorok jöttek volna össze az óceán e félreeső Colosseumában. Alattuk hajózva védtelen vadnak, valamiféle véres népünnepély játékszerének érzem magam.

Éjjel, sötét erdőben, holdvilágnál, erős szélben látni így a fákat. Ha nem figyel az ember és engedi, hogy tudatra ébredjen benne a szüntelenül jelenvaló rettegés, hamarosan az öreg tölgyek mindegyike démonná lesz, s mire észbe kap, hideg veríték mossa, míg szakadatlanul fut. Úgy látja, hogy a fák ágai óriási karok, a zörgő gallyak a karmaik, úgy látja, hogy érte nyúlnak ki a sötét közepéből, végül szent meggyőződésévé válhat, hogy üldözi a szél tépte, holdfényjárta erdő, loholva vágtatnak utána a vérszomjas fenyők, sziszegve követelik a vérét, holott csak ő rohan – méghozzá lélekszakadva, valóban úgy, hogy a lelke szakad tőle ketté. De mindehhez sűrű erdő kell, kóros magány, eleve elrendelt vérbe oltott félelem, nyirkos szél és holdvilág. Bezzeg a Pelikán-öbölben! A legcsekélyebb drámai megvilágítás nélkül, a legboldogabb lélek, derűs és szélcsendes napon is megretten, halálfélelem szállja meg, s bizonyosságként ereszkedik rá az érzés, hogy a húszezer éve strázsáló szikla, amint a közelébe ér, megmoccan. Ha le nem omlik, akkor gyorsan ölő kór lesz úrrá a csónak utasain. Talán nem is sziklák ezek, hanem ősidők kőszobrai, olyasfélék, amik a szélfútta Húsvét-szigetek partján állnak. Egy valaha élt s rég letűnt törzs, talán az oak indiánok szobrai, és aki a rítus ismerete nélkül közelít hozzájuk, aki megsérti gőgös magányukat, annak annyi. Kínok kínjával pusztul el, s ha a városba még visszaér is, olyan láz borítja el, amihez foghatót nem láttak még San Francisco orvosai.

A víz rendkívül mély, ám mivel a sziklák között a tízlábnyi táv is ritka, ráadásul erős, oldalirányú áramlások keresztezik egymást, közéjük merészkedni még a Fókával is kockázatos. Mi azonban mitikus félelmeink ellenére is sokszor bújtunk meg ott. Olyan hőstettnek gondoltuk ezt, amire az öbölőrök nem képesek. De legyünk méltányosak: köztük is akad vakmerő hajós, és ha volt oka annak, hogy sosem jöttek utánunk, sokkal inkább a démonoktól való félelem volt az, semmint a hajózás tudományán alapuló okos mérlegelés. Azt is mondhatnám: amint korábban az indiánokat, úgy minket is védtek a sziklaóriások mindenféle hivatalossággal szemben, mintha mi is bennszülöttek volnánk – az óceán bennszülöttei.

Az öböl felé közelítve ezúttal is nőttön-nőtt bennem egyfajta félsz, de amint a sziklák takarásából jókora hajó fara bontakozott ki, ez a félsz rettegéssé nőtt. Annyi mindent láttam már! Felfoghatatlan volt, miért egy horgonyzó hajó kelt bennem rettegést. Gondoltam: ezúttal megsértettük a tabut. Visszaéltünk a hely védelmével. Potti vakmerősége túlment minden határon, s ez bosszúért kiált. Azon a helyen sosem horgonyzott hajó. Nem tudhatom biztosan, mégis azt állítom most is: nem. Potti olyat tett, ami legvadabb álmunkban is tilos.

Talán egy kisebb sorhajóra számítottam, mert mostanában a turbinás gőzös dívik, a sorhajó meg a kutyának sem kell. Leírták a lapátkerekeseket is – és ugyan mit kezdenénk egy tohonya bufogóval? A kompozithajók1 ára jó, s nem is rosszak, köztük még akad pár viszonylag fiatal, ám akinek kompozitja van, általában ragaszkodik is hozzá. Két típus megy nagyon: a gőzös meg a klipper. Csakhogy mindkettő egy vagyon. Egy háromárbocos klipper árából vígan élek ítéletnapig. Egyébként pedig – még ha az ár nem is számít – Potti hajója semmiképp sem lehet húsz lábnál hosszabb, nem lehet háromárbocos, főként lehetetlen, hogy két fedélköz legyen, mert oda már legénység kell, az meg temérdek gond. Talán épp az döbbentett meg, hogy jóval kisebb hajóval számoltam. Oké, egy apró szkiff nem volna hír, mégis: én mindent a Zenebonához mérek, s úgy gondoltam, valami hasonlót vett, csak kicsit nagyobbat, újabbat, gyorsabbat.

A nagy hajó elérhetetlen, akár a delelő nap. Még egy sorhajó is. Tudod, mi a különbség a Zenebona és mondjuk a Red Snow között? A Zenebona úszó szoba, a Red Snow viszont palota. Utóbbit a magamfajta voltaképp nem is kívánja. Álmodozik róla, persze, flottát is akar, ha jó a napja, ám az igazság az, hogy túl nagy egy olyan hajó. Ha vízre mennél, legénységre szorulsz és persze a legjobb időkben sem keresünk annyit, ami legalább az állagmegóvásra elég, de ami a legnagyobb gond: nem maradhatsz észrevétlen. Ezer szabály köt, fel kell engedni a fedélzetre az öbölőröket, a vámtiszteket és rendőröket, már nem küldheted el őket az anyjukba, ráadásul adóznod kell, nem dobhatod ki csak úgy a horgonyt bárhol, ahol épp a kedved tartja, ilyen nincs. Egy szkúner után fél év alatt többet szed be a vámház, mint amennyit Pottival ketten együtt ráköltöttünk a Zenebonára meg a Fókára. Ha nagy a hajód, ott húznak le, ahol csak tudnak. Egy szó, mint száz, a Zenebonánál valamivel nagyobb szkiffre, legfeljebb egy régi és kicsi sorhajóra számítottam, ehhez képest a Pelikán-öbölben egy palotát találtam.

Szürkült és párát vetett a felfelé áramló levegő. Először csak a kontúrját láttam. Hihetetlennek tűnt, hogy a sziklák közé akár csak egy kisebb szkiff is beálljon, ám a Morton legalább harminc láb hosszú, háromárbocos brigg volt, két fedélközzel, szkúner vitorlákkal, s első ránézésre is kinéztem belőle a tizenöt csomót. A fedélzetnél jóval magasabb tat – felidézve a harcias fregattok vonásait – kisebb kápolnának tűnt, ennek megfelelően a hajó tőkesúlya viszont mélyen, az örvényekben lehetett.

A habzó vízen veszettül forgott alattunk a csónak, a sirályok nagy magasságban keringtek, véletlenül se ereszkedtek volna lejjebb, én meg csak ültem ott, bámultam a komor monstrumot, s úgy kapaszkodtam a Fókába, mintha rögtön felborulnánk. Csak annyit bírtam nyögni:

– Te meghibbantál.

Potti, hogy még inkább rám hozza a frászt, kiállt a bukdácsoló Fóka orrára, felnézett a Mortonra – és akkor nekem úgy tűnt, hogy ez az egész a sziklákkal és a briggel együtt csak egy freskó az ólomszürke égen –, kicsit tébolyultan, ugyanakkor büszkén, és csak annyit mondott:

– Lehet.

Mi sem jellemzi jobban a Mortont, minthogy minden félelmem ellenére sem tudtam levenni róla a szemem. Persze, túl nagy, ijesztően az, pláne, ha téged nyomaszt az a kérdés, honnan lesz legénység, miből fizeted az adót, lesz-e olcsó bérelt helyed a csatornában, és egyáltalán: mi a frászt kezdesz vele? Halászol, kereskedsz, szállítasz? Legrosszabb esetben bérbe adod? Mindezek ellenére mégis csak az a helyzet, hogy ilyen hajóról tényleg csak a legjobb napjaidon álmodozol. És csak úgy van az, hogy amikor a Red Snow vagy a Long Harpoon befut, igyekszel a közelébe jutni, mert valahogy csodás felnézni rá, az égbenyúló árbocokra, érezni azt a roppant tömeget, amely épp most szelte át a világ legnagyobb vizét és már százszor is átlépte a dátumhatárt2.

– Honnan van ez a brigg? – kérdeztem Pottit, ilyet ugyanis nem lehet csak úgy leakasztani. Igaz, ez a brigg-típus nem éppen új, az állapota alapján viszont lehetett volna az is.

– Elég, ha én tudom.

– Hogyan került ide? – faggatóztam, mivel a hajón síri csönd honolt, márpedig egy ekkora jószággal senki sem boldogul egyedül.

– Itt volt.

– Mi az, hogy itt volt?

– Itt vettem, pontosabban, miután kifizettem, ide hozták vissza.

A Pelikán-öbölben adnak át egy háromárbocos brigget? Abszurd, ám ha esetleg mégis, akkor a hajóval nagy a baj.

– Te most, ugye ugratsz. Vetted? Mégis miből? És pont itt? Miért, mi ez itt, egy hajópiac? Jaj, Potti, ne szórakozz! És mi az, hogy ide hozták vissza? Miért nem a kikötőbe?

– Az mindegy – válaszolta Potti és mint mindig, ha ideges volt, az ujját ropogtatta, a szeme meg oly fürgén ugrált, hogy képtelenség volt belenézni.

– Egyáltalán nem mindegy. És ki volt az kretén, aki ide beszuszakolta? Ennyi erővel neki vihettétek volna akár a zátonynak is. Hogy az istenbe viszed ki innen?

– Megoldjuk, nyugi. Segítesz, és akkor semmi gond. Ugyan, Jack, ne akadékoskodj már, nézd meg inkább jobban! Látod, mekkora?

Harmatcseppek hintáztak Potti hajszálain, a sapkáját pedig kissé hátrabillentette. Felnéztem a briggre, és akkor félelem helyett csodálat öntött el. A Morton tökéletesen uralta az áradó vizet, örvények bukkantak elő alóla, habok buktak alá, a csónakunk továbbra is ide-oda forgott, végül már mindketten erősen hadakoztunk az evezővel, ám a Morton stabilan állt, nem billegett, s úgy tűnt, hogy a víz kavargását is ő maga okozza.

Mire nagy nehezen megállítottuk a Fókát és végre felkapaszkodtam a hágcsón, Potti tudhatta már, hogy csapongó természetemnél, nagyravágyásomnál fogva, mély harapással, akár egy cápa, elragadott a parttól, eltépett a terveimtől a Morton. És most, épp úgy, mint a cápa, megrázza a fejét, s a gerincemet töri.

– Miénk a világ, Jack. Minden, amit csak akarunk. Nincs olyan kikötő, amit ezzel el ne érnél – mondta Potti, s kis híján átölelt, ám végül inkább csípőre vágta a kezét.

A keresztárbocok sűrű ködbe vesztek, a sudárvitorláról meg oly bőven hullott a víz, mintha odafentről a Pelican Lake vize csorogna ránk.

– Mit szólsz? Hitted volna?

– Mint egy fantomhajó… Mondd meg nekem őszintén, ez egy fantomhajó3 vagy tényleg vetted?

– Vettem, Jack, vettem.

– Szóval rendben van vele minden.

– Abszolút tiszta.

– Nem keresi senki.

– Senki. A kabinban odaadom a papírokat is. A Morton a miénk.

– Akkor miért nincs a kikötőben?

– Így volt egyszerűbb. Egyébként is ez a kedvenc helyünk, jól mondom?

– És a pénz honnan volt?

– Nem ismersz még engem, Jack.

– Szóval?

– Azt hiszed, hogy kurvára ismersz, pedig kurvára nem.

– Potti, bazd meg, ne idegelj!

– Ígéred, hogy nem gúnyolódsz?

– Jól van, ígérem.

– A részem felét mindig félreraktam. Volt, hogy csak a harmadát, de valamennyit mindig, és jól kerestünk az elmúlt másfél évben, nem igaz?

Álmaim hajóján álltam aznap este. Bármilyen hihetetlen, Potti megtalálta és megszerezte. Erős és szép, stabil és kecses. Ébenfekete, mint egy szerecsennő. Egy úszó palota és szinte új! Morton. Jelszó is lehetne. Rég nem éreztem ehhez foghatót. Utoljára akkor volt ilyen erős és édes az élet, amikor először mondták rám, hogy skipper. Hazarohantam és elújságoltam apámnak:

– Kapitánynak szólítottak a mólón, képzeld csak, kapitánynak! – aztán visszasiettem a kikötőbe, hátha így szólít még aznap valaki, és úgy jártam-keltem, mint aki pár óra leforgása alatt egészen más, teljesen új ember lett, mint akiben minden friss, minden új, és minden nagyszerű.

Meg sem vetettem a lábam a Mortonon, már láttam, amint először úszunk be az öbölbe. Lassan, komoran, fenyegetően. Ragyog utánunk a nyomdokvíz, akár a színezüst, fehér sirályok csapata száll fölöttünk, mintha csak a fővitorlából szakadt volna ki, és mire a kikötőbe érünk, megtelik a part, egymást tapossa a sok vén skipper, csakhogy jól láthassák: kié, honnan jön ez a pokoli brigg?

És akkor váratlanul olyan emlékek bukkantak fel bennem, amikről addig nem is tudtam Például: Potti gyakran méricskélt engem zavarba ejtő nyíltsággal, olykor egészen elmerült a tanulmányozásomban, és az sem tűnt fel neki, ha már én is őt néztem. Néha azt gondoltam, ő is rákattant az ópiumra, egyébként pedig elfért ez is a többi furasága közt. Aztán: sokszor csillant a szemében pánik. Úgy véltem, azért van ez, mert alig ért valamit a világból, ettől néha megijed. Ennyi. Máskor azon tűnődtem, minek iszik hitelbe, ha egyszer kedvünkre szórhatjuk a pénzt? Miért sürget, hogy menjünk osztrigázni, ne olvassak annyit, inkább halásszunk, miért aggódik a szél miatt folyton, és miért rezzen össze, ha váratlanul nyitom rá a kabint.

Aztán eszembe ötlött még valami. A gőgöm elillant, s szégyenérzet öntött el. Már nem én, s nem is a hajó tűnt fontosnak, csakis az a kérdés, hogy valójában ki a fene Potti? Egek! Hisz nem is én vagyok az, akiben valami új és nagyszerű lakik, sokkal inkább Potti az. Most látom először őt így, csak most értem meg azt is, amit eddig láttam belőle, s rájövök: hozzá mérten kisstílű és felejthető alak vagyok, egy bugris, míg ő igazán – nem mondhatok mást erre – csodálatos. Nem láttam még így soha senkiben egy titkos, csodás ént, se anyámban, se apámban, senkiben ezen a lepra világon, még Ina Coolbirth-ben sem. Talán mert senkiben sem volt meg mindaz, ami ekkor – mint egy naiv, ám nagyvonalú isten – színről-színre mutatta meg magát Pottiban.

– Tudod, mihez kezdek, ha már nem hajózunk? – kérdezte egyik este.

Aznap bő fogás volt. Ügyesen lavíroztunk a ködben, kigyulladt egy raktár az East Side alatt, ott nyüzsgött a teljes öbölőrség, szabad volt az út, könnyedén rámoltunk ki három osztrigatelepet is. Olyan simán ment minden, mint még soha, egy svunggal elhajóztunk Pittsburghbe is, csakúgy repített minket az őszi szél, eladtuk az utolsó darab osztrigát is, ki sem szálltunk, csak kiadtuk a ládákat. Nem hiszed, de százhetven dollárt kaszáltunk, hát lett volna okunk berúgni Heinoldnál, Potti mégis azt kérte, kössünk ki, főzzünk kukoricás babot, bontsunk bort és maradjunk a Zene-bonán. Üsse kő, gondoltam, a part közelében kidobtuk a horgonyt, és ott ringatóztunk, iszogattunk álló éjjel. Potti oly ábrándos volt, mint akármelyik kicsi húgom Karácsony este.

– Megveszem a Pelican Lake környékét és lovat tartok – mondta –, pontosan száz, hófehér lovat. Se többet, se kevesebbet. Az öböl fölött építek házat. A nyugati oldala a tengerre, a keleti meg a tóra néz majd. Olyan közel lesz hozzá a tó, hogy a horgot akár az ablakból is kivethetem. Építhetsz oda te is, de ha nem, akkor gyakran meglátogatsz.

Sok efféle tervet hallottam már az Első és utolsóban, mert sokakat mégiscsak kiszárít a szél, elgyötör a folytonos változás, s egy idő után mégiscsak fáj, hogy nincs mellettünk senki, de nem ismerek olyat, aki aztán valóban asszonyt kerített, holdasszonyt vagy indiánlányt, és farmot is vett a hegyeken túl. Ki hitte volna, hogy épp Potti különbözik tőlük?

Nem egyszerűen álmaim hajóján álltam tehát, hanem azon hajón, amivé Potti a saját végső tervét miattam tette. Talpam alatt a palló a majdani ház teraszából hiányzott. A főárboc az istálló tetejét tarthatta volna, az oldalvitorlák árából jött volna ki a szekér, a kötélzetéből meg a karám. De ha nem így lenne, akkor is, hívjon bárki erre a briggre, ne kapitánynak, mint Potti, ne társnak és barátnak, csak évi húsz dollár fejében matróznak, akkor se mondanék nemet.

– Oké, Potti. Vezess!

Vezetett is, s nem akárhogy. Mintha Salt Lake Cityből érkeznék és már az első órában fél Kaliforniát mutatná be nekem, s muszáj volt látni azt is, hogy bármiről beszél is – tatról, merülésről, kormányszékről –, nincs itt szó semmi másról, csakis rólunk.

– Életedben először lesz külön kabinod – mondta és az első fedélközbe vezetett. – Tudom, arra vágytál mindig, hogy külön lehess.

A kapitányi kajüt kopottasabb volt, mint a hajó maga, az ajtó pedig öregebbnek is tűnt, valószínűleg egy régi, zátonyra futott fregattból rekvirálták. A réz zár élében találtunk is egy gravírozást: „Nord Scourge” – vagyis „Észak Istencsapása”. Ez bizonyosan hajónév, s rémlik is nekem. A vörös tölgy ajtó eredetileg is kapitányi kabinajtó lehetett, s az égtájak mellett fokbeosztást és horizontot is festettek rá, ezen felül számos ismeretlen jelet és idegen nyelvű feliratot. A kalligráfiák közül egy azonban szemet szúrt.

Ezt jól ismertem, de hagyjuk későbbre, hogy honnan.

Potti ajánlata önmagában is vonzó volt, hisz a Zenebonán mindig egy légtérben aludtunk. Ha kettesben akartam lenni Mimivel, Pottit és Goodot ki kellett küldeni. Persze az időjárás mindig akkor volt a legádázabb, amikor Mimit a legjobban kívántam. Good és Potti – hiába süvített a szél, szakadt az eső – szó nélkül távozott, sosem tettek szemrehányást, mégis néha feszélyezett, hogy míg órákig hancúrozok Mimivel a meleg fedélközben, addig ők odafent gubbasztanak. Mimivel nehéz volt betelni, így aztán Goodék sokat áztak-fáztak odafent. Ráadásul a Zenebona viszonylag kicsi volt, s ha csak egy krumplicukorért nyúltam ki, máris billegett. Könnyű elképzelni, hogyan ringott ütemesen, míg Mimivel a kéj kikötőjét ostromoltuk. Potti és Good ez idő alatt jobb híján iddogáltak, és bizony kézben kellett tartaniuk a poharat, nehogy kidőljön a grog. Ezt leszámítva nem volt gond az összezártság, hisz ebben nevelkedtem. A válság éveiben szénre sem futotta, így aztán gyakran aludtam együtt a testvéreimmel. Sosem panaszkodtam. Pottinak sem, mégis tudta, hogy külön kabinra vágyok.

– Nyugodtan olvashatod a könyveidet. Csináltattam egy táblát is. Látod? Ha ezt kiakasztod, még én sem kopogtatok. Mit szólsz?

Mit mondhattam volna? Potti ugyan bajtársias volt, ha Mimivel hemperegtem, ám rühellte, hogy folyton olvasok. „Miért nem megyünk inkább osztrigázni?” Cseppet sem tisztelte ezt a szokásomat, de rendben volt is ez, hisz én sem tiszteltem benne mindent. Kölyökkorában sok undorító szokást vett fel, például gyakran köpködött, néha percente, s fél nap alatt teleköpködte a fedélzetet.

– Potti, bazd meg, miért köpködsz? Nekem miért nem kell? Ugyanazt esszük, ugyanazt isszuk, én nem köpködök, te meg folyton. Miért van ez? Legalább köpnél a tengerbe, így meg merő szutyok az egész hajó. Nézz már körbe az istenért, hogy nézünk ki!

– A tengerbe nem köphetek, a tengert tisztelem.

– És a hajónkat nem tiszteled? És engem? Engem sem tisztelsz?

– De tisztellek, Jack, persze, hogy tisztellek, meg a hajót is.

– Akkor ne csulázz össze mindent, légy szíves, elvégre itt élünk.

– Jó, de akkor hová köpjek?

– Egyáltalán muszáj köpködni?

– Végül is nem.

– Akkor ezt megbeszéltük. …Megbeszéltük?

– Meg hát – mondta Potti, majd három lépéssel arrébb olyat sercintett a kormányszék alá, hogy három vödör víz sem vitte le. Ilyenkor már nem szóltam, csak szemrehányóan fixíroztam őt.

– Baszódj meg! – morogta Potti és letrappolt a fedélközbe, ahol persze tovább sercintgetett.

Szegény barátom kínok kínjával öltött emberi alakot az évek során, és amikor úgy érezte, hogy erőszakoskodom, ordibált, néha megütött, máskor – nyilván az egyensúly érdekében – ő is igyekezett engem tanítgatni. Például próbált leszoktatni az olvasásról. Fölösleges, sőt alávaló dolognak hitte.

Egyszer navigálni tanítottam, s akkor, egy ponton, minden bántó szándék nélkül megkérdeztem:

– Ne tanítsalak meg írni is?

Közönséges anyázástól se lett volna dühösebb. Válasz helyett az öklét rázta, végül nem ütött le, ám pár napig nem állt szóba velem. Jobbnak láttam hallgatni. Jót akartam, mégis megsértettem. Teltek a napok, egyre kínosabban, továbbra is néma csöndben, Potti tüntetően köpködött, nem is takarítottam, szavam sem volt, még a hajókötelet sem oldottuk el. Három napig. A harmadik nap délutánján már pipa voltam, s azon morfondíroztam, hogy odamegyek hozzá és egyszerűen fejbe rúgom.

„Nem lehet ennyire hülye ez a szutyok!”

De egy lépést se kellett tennem. Potti néha bámulatosan megérzi a dolgokat, a közelgő vihart – mint akinek barométer van a fejében –, a jó fogást, s minden effélét, rajtam pedig valami módon szinte átlát. Ezért sem értettem, miért kell ekkora balhét csinálni ebből az ügyből. Vagy talán mégis neki van igaza, s olyasmit is meglát bennem, amiről magam se tudok? Talán valóban bántani akartam?

Ekkor már eltorzult arccal üvöltött, nem értettem egy szót sem, feküdtem a priccsen, ő meg szinte fölém hajolt. Amikor lassan feltápászkodtam, a fedélzetre rohant. Már azon voltam, hogy visszadöglök, ám ismét beviharzott – ezúttal egy hang nélkül – s azzal a lendülettel, szinte futtában, éles balegyenest vitt be. Az arcom majd szétszakadt, azt hittem, hogy az ökle, mint egy eltávolíthatatlan kartács örökre az ábrázatomban marad, de csak egy nagyőrlőm törött ki.

– És leszopni sem foglak – mondta, visszament a fedélzetre, tett-vett egy darabig, végül kötszert és egy nagy pohár whiskyt hozott.

Tényleg halálosan bosszantotta az olvasás, talán mert elválasztott tőle, mert olyankor olyasmiben voltam, amiben ő nem lehetett jelen, hisz nincs meg hozzá a képessége. Se esze, se szorgalma. Az efféle féltékenységgel nem tudsz mit kezdeni. Mindezek ellenére azt mondja nekem a Pelikán-öbölben:

– Komolyan beszélek, Jack, nyugodtan olvashatsz, és hozhatod Mimit is. Akit csak akarsz.

– Mimi elevezett. Nem hallottad?

– Dehogyis! Alig két órája beszéltem vele.

– Kérdezett rólam?

– Nem, csak azt üzente, hogy vigyázz, mert a Francia téged keres.

– Szóval igaz.

– Mit számít az most? Figyelsz te rám egyáltalán? Hadd keressen! Leszarod, érted? Mi meg elhajózunk. Rohadt gyors ez a hajó, Jack, el sem hiszed mennyire. Na, tippelj!

– Tizenöt csomó.

– …

– Tizenhat?

– Állítólag megvolt már a húsz is! – lelkendezik Potti, és ha ez igaz, valóban miénk a világ. Meg is ölelném Pottit, de az túlzás volna, tudom, pedig ezúttal az ő hangja is lágy és józan. Arra vár, hogy kimondjam: maradok.

– Hé, Jack, ne kéresd magad. Nyisd ki azt a flancos ajtót!

Az ajtó – a Morton és a Nord Scourge ajtaja – könnyedén tárul. Egyszerre nyílik meg minden lehetőség a régi és az új Jack előtt. Imádom az ilyen ajtót! Kimunkált és passzos, könnyedén száll a pánton, mégis magabiztosan kattan és zár.

Tágas, pormentes, jó ízléssel berendezett szalonban találtam magam. Szegény jó Potti – isten bocsássa meg nekem! – úgy illett oda, mint majom az oltárra. A széles ágyon két vidraprém-takaró háromrét hajtogatva és két, támlának támasztott, gazdagon hímzett, kínai selyempárna. A viaszos padló ragyog, az ablak kristálytiszta, a padlóhoz rögzített asztalon tintatartó, mappa és egy öreg glóbusz. Középütt másik, jóval nagyobb, ovális étkezőasztal nyolc székkel. Bordó abrosz, karcsú és magas gyertyatartó, fehér templomgyertya, odébb tálca, talán ezüst, rajta pedig italok, többek között egy Jack Daniel’s. Mimi járt itt, a napnál világosabb, ő rakott rendet, ő törölt port, ő vetett ágyat, jól ismerem ezt a gondosságot, s abban a pillanatban világossá válik: ha nem rúgom ki kedden, itt állna most ő is, mi több, egy üveg rummal a kezében az ágyon heverne pucéran. Ezt tervezhették Pottival, csak épp keresztülhúztam minden józan számítást. Épp csüggednék már emiatt, akkor azonban olyasmit pillantok meg, amit hajón nem láttam még. Könyvespolc van az asztal fölött. Nem valami apró alkalmatosság a Bibliának meg a hajónaplónak, nem, igazi, nagy és hosszú könyvespolc.

– Én fabrikáltam – dörzsöli a kezét Potti, mintha épp az imént szögelte volna fel. – Nem tudom, hány könyvre van szükséged, de akár összeüthetek újabbat is. Figyelj ide! Itt elfér egy egész könyvtár.

– Mimi rendezte be?

– Igen, de ez ne zavarjon. Ha nem akarod, nem lesz itt. Ez a hajó a tiéd és az enyém, itt minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk, de persze te vagy a skipper – és itt röviden tisztelgett. – Viszont most kimennél öt percre? Nézz körbe a fedélzeten, barátkozz a kormányszékkel, igyál valamit, aztán mindent megdumálunk.

Oké. Elvettem az asztalról a Jack Daniel’s-t és felkapaszkodtam a tatra. Két korty után el is döntöttem: maradok a Mortonon. Mit nekem a partok bölcsessége? Mit érdekel engem az úri világ? A fehér bőrű városi lányok. A finomkodás, az elegáns beszéd, pézsmaillatú ruhák, tiszta köröm és suvikszolt cipő? Mit tanulhatok én a parton, amit ne tanítana meg a Morton? Két órája Mimi még a kikötőben volt. Hát akkor kiengesztelem, és a Mortonra hozom. Szólunk Goodnak, csak takarítson, nem kell árbocot másznia, s máris hárman vagyunk, de könnyen toborzunk még egy-két fickót, s aztán irány Japán!

Meghúztam az üveget, a szél megélénkült, a hullámzás felerősödött. Besötétedett, a sziklákat sem láttam már, de éreztem: oly közeliek, hogy hozzájuk koccanhatunk bármikor. A nyílttengerről dühödten tört be a víz az öbölbe, a Morton ide-oda dülöngélt, alig találtam el a kormányszékig, a viharlámpát is épp csak sikerült meggyújtani. Amint lángra lobbant, felragyogott a kormánykerék rézbetétje, s azon az alábbi felirat:

Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.

Vagány. Percről percre a céltudatosság, a fegyelem fontosságára int, valami állandóra, épp ott, ahol minden szakadatlanul változik. Ez meredek és hátborzongató. Kilencvenfokos fordulatnál ugyanannyit fordul a felirat is, leginkább persze a kormány felső íve van szem előtt, hol az tűnik szembe, hogy „kedvező annak”, hol meg az, hogy „semmilyen szél”. Ha Potti írástudó volna, „hetven fokkal észak-északnyugatra” helyett ordíthatnám neki azt is:

– Semmilyenről kedvezőre!

– Nemről éles fordulattal vissza szélre!

– Annakról tartra!

– Tartsd az irányt akin!

És akkor sötét gondolat tör rám: Bárcsak Potti értené ezt!

S a következő pillanatban rádöbbenek az egyszerű és sértő igazságra: Potti, bármilyen jó barát is, és táruljon fel benne bármilyen naiv és nagyvonalú isten, ő akkor sem a társam. Kedvelem, talán szeretem is, mégis szabadulnom kell tőle. Sőt, úgy vagyok vele, ahogy a nők velem, amikor átlépem a határaikat: már egy kávét sem iszok meg itt szívesen.

Értem Senecát, olvastam már ezt a Webster úti könyvtárban. Igen, látnom kellett a Mortont, és talán lelkesülnöm is kellett. Nem baj, ha vérzik a szívem érte, de amiért valójában itt vagyok, az nem a hajó, hanem Seneca. Az üzenet. Amit nem értettem meg Ina Coolbirth könyvtárában, itt végre megértem. Ez nem az én hajóm. Ez nem az én célom.

Mint később nem kis döbbenetemre kiderül, Potti is tudja, hogy az idézet Senecától való, arról viszont fogalma sincs, ki a túró az a Seneca. Szerinte egy baltimore-i kapitány, egy nagy erejű, sötét szemű, verekedős olasz. Hogy ezt honnét veszi? Tudom is én! De maradjon is csak ebben a hitben, hadd gondoljon rá úgy továbbra is, mint egy régi ismerősre. Maradjon csak írástudatlan matróz, hisz így jó neki, be kell látni, amint azt is, hogy hosszú távon rossz nekem vele.

Látod? Olyan vagyok én is, akár a tenger. Színe is, szándéka is óránként változik. Lám, még fel sem húztuk a horgonyt, s máris süllyedünk.

Pofozkodnak bennem a gondolatok, a világ is, az élet is csak egy rohadt kocsma, az ajtóban kapod az elsőt, az utolsót a halálod órájában. Itt, barátom, állandóan, agyba-főbe ütnek-vernek, nincs megállás, nincs kegyelem. Köd és gőz gomolyog a Morton körül, döng alattunk a tenger és dühös vagyok, hogy engem ilyen könnyen lóbál a sok érzés. Ó, most végre kívülről látom magam.

Nem a Morton a fantomhajó, amin trópusi kór irtotta ki a legénységet mind egy szálig, hogy aztán üresen sodródjon a tengeren. Nem. A fantomhajó én vagyok, mivel mindenki, akivel a sors összehozott, kiölt belőlem valamit, így mára üres és irányíthatatlan lettem. Potti mutat egy brigget? Rögtön oda minden tervem. Hát ez vicc. Bármi, bármikor eltéríthet. Ha az anyám a konzervgyárba küld? Beállok. Aztán lapot hordok, ha apám azt kéri. Mégiscsak a magam ura lennék? De a hajón nem vagyok meg Mimi nélkül. Ráadásul a hajóról a partra, Ina Coolbirth-höz húz a szívem, a partról meg a vérem húz vissza a hajóra. Már a lelket is kiölte belőlem a valódi erő hiánya és a kurva alkohol. Tisztán látom már, hogyan nézett rám tegnap a város, míg a Hendrik Pointról néztem le rá. És most azt is tudom, hogyan lát engem az isten, amikor porig égek előtte századszor is.

Pocsék csalódni újra és újra Ina Coolbirth-ben, apámban, anyámban, ám kétségkívül ez itt most a legvadabb csalódásom. Színről-színre látom, hogy más vagyok, mint akinek hittem magam, és ez olyan, mintha páros lábbal rúgnának le egy felhő tetejéről, s még azt sem hihetem, hogy eddig legalább megérdemelten ültem odafönt. Zuhanok és megalázó bucskázásom kellős közepén Potti kiált fel a fedélközből:

– Hé, Jack! Jöhetsz! – s én vonszolódom, mint aki vérpadra megy. Fáradt vagyok és összetört, tudom, most jön a legrosszabb. A szülés. Amikor a régi Jack meghal, s az új megszületik, és én ebbe rögtön beledöglök. Meghúzom az üveget, oly mindegy már, talán azt kellene tenni, mint máskor, hányásig inni, kiütni magam három napra. Kiütném magamból a nagyravágyást is, az ábrándokat, hogy író leszek, a parton megbecsült ember, szép és művelt lánnyal az oldalamon, gazdag házban, hagynám ezeket a francba, pusztítsa el, irtsa ki belőlem a rum, s ha végeztem, élek tovább, kínzó vágy nélkül a gyönyörű szép fedélközben. Mimivel és Pottival. És mégsem tehetek így, már nem. Lebotorkálok Pottihoz a kabinba.

Gyertyák égnek, sültek az asztalon, butéliák, poharak, ünnepi teríték, az asztal mögött Potti. Látom rajta: többé nem köpköd. Látja a jövőt – nem úgy, mint én. Hagy majd olvasni, talán még írni is megtanul. Tervei vannak, ő bezzeg tudja, melyik kikötőbe tart, csak azt nem tudja még, hogy nélkülem.

– Ülj le, Jack!

– Köszönöm – mondom a boldog és büszke Pottinak.

A bőség még inkább lehangol. Szegény Potti.

– Mit iszol?

– Amit te.

Potti gint tölt, koccintunk és iszunk.

– Na?

– Ez igazán szép – mondom a terítékre.

– Szerintem még sosem ettünk így.

– Szerintem se.

– Szedj magadnak, amit csak akarsz.

Felnyársalok egy jókora steaket, s még az első falat se megy le a torkomon, amikor Potti teltszájjal beszédbe kezd.

– Szóval úgy gondolom, elhívhatnánk Goodot, vele jóban vagyunk, nem igaz? Aztán esetleg Bigclow is jöhetne, és emlékszel arra a fickóra, akiről San Joséban meséltem, Embrió a neve. Tényleg rohadt ügyes, hallott rólad, sokra tart, társa viszont nincs, elég gyámoltalan, nem lenne vele gond. Azt teszi, amit mondasz, szóval őt is megkereshetnénk, és akkor már vagyunk öten, na meg persze Mimi, már ha úgy gondolod. Öt tag kezdésnek elég, nem? Ha te vagy a kormányszéken, akkor ugye én is melózhatok, mondjuk a főárbocnál. Az orrvitorláknál Bigclow, Embrió a tatban, és akkor még marad Good a többi fedélzeti munkára. Idővel őt is betanítanánk, és akkor még kormányoznod sem kell, azt átveszem én, Good lehetne a taton, Bigclow meg a főárbocnál, de akár lehet fordítva is, hogy Bigclow kormányoz és én maradok az árbocon, ez már részletkérdés. Mimi főz, takarít, meg ilyesmi, nem nagy ügy, öt emberre gyerekjáték, te meg olvashatsz, és ha tényleg úgy van, ahogy mondtad, hogy író akarsz lenni, akkor írhatsz egész nap. Figyelj csak! Ha a nyílt tengeren vagyunk elég napjában egyszer-kétszer feljönnöd, bár talán még arra sem lesz szükség, navigálni Bigclow is tud, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy fölösleges vagy, érted, csak azt, hogy akár könyvet is írhatsz. Tudom, mit gondolsz. Bigclow miatt ne aggódj. Elég öreg már, épp tegnap utasították el a St. Winden, pedig tudod, mekkora híre van, szóval nem ugat bele a dolgainkba, rám egyébként is hallgat, szerintem örülne, hogy egyáltalán velünk jöhet. Mit szólsz? – kérdezi és megáll a szájában a falat.

Hümmögök valamit, mire folytatja.

– Csak az a kérdés, Jack, hogy mit akarunk. Irány, Japán, ahogy mindig mondtad? Kalózkodjunk nagyban? Mert akkor fegyverek is kellenek, méghozzá komoly flinták, és egy hely, ahol biztonságban lehetünk.

Én meg egyre fásultabban hallgatom, s amint egyre nő bennem a bizonyosság, hogy utoljára vagyok ezen a pompás hajón és utoljára iszom le magam, épp úgy növekszik bennem a másik bizonyosság is: dunsztom sincs arról, mi vár rám a parton. Talán esélyem sincs. Talán semmi keresnivalóm ott. Végül Potti rövidke szünetet tart, s mivel már a fásultságom sem nőhet tovább, így szólok:

– Potti, hallgass ide! Értem, mit magyarázol, és baromi jól kitaláltad ezt az egészet, mégis meg kell mondanom, hogy ez nem fog menni.

– Bigclow miatt? Nem gond, csak egy javaslat volt.

– Nem erről van szó.

– Mert ha jól meggondolom, nincs rá szükség, csak azért gondoltam rá, hogy több időd jusson a könyvekre. Mert azért a navigálás egész embert kíván, ezt hajtogatod mindig, de mondd meg te, hogy mi legyen, és úgy lesz. Bigclow? Felejtsd el!

– Tudsz figyelni rám kicsit?

– Persze, hogy a viharba ne tudnék!

– Oké. Szóval. Hidd el, nem szívesen mondom, de nekem, bármilyen jó is ez a hajó, vissza kell mennem a partra. Ott van dolgom, érted? Legalábbis mostanában.

– Nem, Jack, nem értem. Mi a gond a hajóval? Nem erről álmodtál? Ilyen hajóról meséltél mindig, és most tessék, itt van. Megnézted jól?

– Megnéztem.

– Hol vagyunk most? Az első fedélközben! Érted? Hitted volna, hogy a közeljövőben olyan hajód lesz, ahol két fedélköz van, a kabinod meg egy bálterem? Ugye hogy nem!? Mindig ezt magyaráztad, hogy a hajónak, még ha nem is klipper, szkúner-vitorlázata legyen. Az is megvan. Tudod, mit? Aludd ki magad, reggelre hozok embereket és próbáljuk ki a hajót együtt a nyílt vizen. Hidd el, utolérhetetlen. A halőrség hajói között nincs ilyen gyors egy sem.

– Látod, Potti, erről van szó. Nem akarok folyton menekülni. Elegem van. Mellesleg idő kérdése csak, hogy az őrség mikor kap egy gőzturbinás hajót. Láttad az új vörös gőzöst?

– A Marina-állásnál?

– Igen. Tudod, mit mondanak róla? Viszi a huszonöt csomót. A huszonötöt, bazd meg! Szóval ne gondold, hogy ez a brigg utolérhetetlen. Csodaszép, de ezt felejtsd el. Azt a gőzöst valószínűleg az őrségnek építették és talán már holnap bevetik, s attól kezdve védtelen a Morton.

– Hát majd idővel szerzünk egy gőzöst mi is.

– Nem akarok gőzöst, értsd meg, egyáltalán nem akarok már semmiféle hercehurcát.

– Jól van, értem már. Nem gond. Akkor kitalálsz valami mást. Eddig is mindig kitaláltál, neked ez könnyű. Kereskedjünk vagy csináljunk saját osztrigatelepet, részemről oké.

– Nem értesz. Épp arról pofázok, hogy én már kitaláltam valami mást, és az, akármilyen szarul hangzik is, nem a hajózás. Te mondtad sokszor, hogy lovakat akarsz a Pelican Lake-nél. Te mondtad, hogy egyszer le kell állni. És jól mondtad!

– De hát ez pont olyan, mintha megállnánk. Ezen a hajón igazi életed lehet, olvashatsz, írhatsz, felhozhatod Mimit, Rose-t, bármelyik nőt, mit bánom én! Komolyan nem értelek, mit akarsz még?

– Tanulni.

– Azt itt is tudsz, nem?

– Bizonyos dolgokat csak az egyetemen lehet megtanulni.

– Az egyetemen. Aha. Tudod, nem értem, miért lett büdös neked ez az élet. Mit gondolsz, mi keresnivalód ott? Vagy hirtelen rájöttél, hogy a te apád mégis csak rendőrtiszt, az anyád meg úrinő? Úr akarsz lenni? Ficsúr? Kalap kell meg sétabot? Erről van szó?

– Nem. Egyszerűen – fogd már fel végre! – engem érdekel a világ, és igen, nem szeretnék csóró maradni. Tanulni akarok és kész.

– Miért, Jack, mit nem tudsz még?

– Nem tudom.

– Látod, összevissza beszélsz. Érdekel a világ? Barátom, hát ahhoz épp egy jó nagy hajó kell! Miért nem ünnepelünk inkább? Gyere, együnk, igyunk, aztán horpassz egyet. Csak szólj, és már hozom is Mimit, nem azért mondom, de azért klassz lány, és akármilyen szemét voltál is vele, mert azért kicsit szemét voltál, ismerd el, ő szívesen jönne ide, csak egy szavadba kerül, más rohadtul örülne neki, de a lényeg csak az, hogy lazíts, érezzük jól magunkat, ne vitatkozzunk, és holnap meglátjuk, akarsz-e még tanulni vagy inkább kihajóznál.

– Add el a hajót Potti, és vegyél földet a tónál.

– Aha, Jack, látom ám, hogy miben mesterkedsz. Eldöntötted, igaz? Akármi lesz, szétbaszod a napomat.

– Hülyeséget beszélsz. Higgadj le! Egyszerűen csak arra kérlek, add el a hajót.

– Mért adnám el? Három napja se az enyém. Egyébként is szükség van rá. És tudd meg, nem csak miattad. Ha neked büdös már a tengerészélet, leszarom. Mondjuk, pont most lett büdös? Pont a Morton? Te begolyóztál? Elmész te a picsába, Jack! Menj a kurva egyetemre, ha akarsz, én meg jól elleszek itt, jobban, mint te a városban.

– És ki navigálja majd, talán Good?

– Bigclow nálad is jobb navigátor.

– Az lehet, de ki kell ábrándítsalak. Bigclow soha a büdös életben nem jön ide, jobb, ha ezt tőlem tudod.

– Mit tudsz te erről, Jack? Bigclow a fogadott apám, vagy már elfelejtetted? Ha valaki jön, ő aztán igen! És ha nem, akkor mi van? Boldogulok én magam is. Ne hidd, hogy ismersz engem.

– Ismerlek. Jól ismerlek, Potti.

– És hitted volna, hogy összegyűjtöm a pénzt?

– Nem a hajóra gyűjtöttél, hanem a házra.

– És azt hitted volna?

– Nem.

– Akkor mit pofázol? Miből gondolod, hogy ezt nem oldom meg?

– Ugyan már, Potti! Megmondanád, hogy miért nem hajóztál ki egyedül soha?

– Miről beszélsz? Kihajóztam!

– Igen? Mégis mikor? Mondj egy példát!

– Hát most majd kihajózok!

– Megmondjam, miért nem hajózol egyedül?

– Nem érdekelsz, Jack! Én idehívlak, megszerzem a hajót, te meg olyan bunkó vagy, hogy ilyet még nem is láttam.

– Azért, Potti, mert nélkülem épp annyit érsz a tengeren, mint az Első és utolsóban.

– Rendben. Szerinted mennyit érek? Ki vele!

– Kedvellek Potti, esküszöm, de az igazság az, hogy a bunyón, az iváson és a vitorlázáson kívül nem sokat tudsz, talán neked is tanulnod kellene. Talán nem ártana.

– És te mit tudsz? Honnan veszed, hogy te többet érsz? Miért vagy ebben olyan biztos?

– Nem vagyok benne biztos, épp ezért kell a partra mennem, hogy végre megtudjam, mit érek, de azt érzem, hogy bennem több van egy tengerésznél.

– Bennem is. Képzeld el, Jack, bennem is több van!

– Rendben, Potti. Benned is több van.

– Ne beszélj velem leereszkedően! Heinold is megmondta, hogy túl sokat képzelsz magadról, pedig összevissza csinálsz mindent és rakás szart sem érsz.

– Heinoldot hagyd ki ebből! Hogy jön ő most ide?

– Ahogy Mimi is, meg én is. Hülyének nézel minket? Nem egészen egy hete még azt szajkóztad, hogy ha nagy hajónk lesz, az első utunk Japánba vezet. Hát tessék, a segged sem kellett felemelni, azt sem tudom, hol az istenben basztad magad egész héten, de nem gond, én megvettem a hajót. Neked. Felfogod ezt egyáltalán? Hogy neked jó legyen, most meg azzal jössz, hogy köszönöm, nekem a tengerből elég, és oltári nagy ember vagyok, akinek semmi sem elég. Mégis, mi a szent szart hiszel magadról?

– Nem kértem, hogy hajót vegyél. Egy szóval sem. Miért nem kérdeztél meg előbb?

– Kérdeztelek volna meg két nappal később? Inkább azt mondd meg, hogy ami érvényes volt egy hete, ma miért nem az?

– Ez a hajó a tiéd, és senki másé. Ha valóban hajót akarok, megveszem én magam.

– Úgy csinálsz, Jack, mintha sosem éltél volna a hajómon. Vagy már elfelejtetted, hogy amikor a tiéd leégett, felkérezkedtél az enyémre? És egyébként is, miért beszélsz velem így? Hisz ez egy ajándék! Neked. Nem látod? Lemondtam a lovakról és inkább hajót vettem.

– Jól figyelj, Potti! Annak idején te hívtál a hajódra. Így volt, vagy nem? És egy szóval sem mondtam, se régen, se mostanában, hogy hagyd a farmot a fenébe. Ha mégis lemondtál róla, rosszul tetted.

– Igen, de valahányszor szóba hoztam, te a hajókról áradoztál, én meg azt gondoltam, nekem az is jó. Itt nem a farm a lényeg.

– Tudom.

– Jaj, Jack, ne csináld ezt, maradj a Mortonon, kérlek – mondta Potti, és beletörölte a kezét az abroszba. Sokáig a tányért nézte, az arca eltorzult, és én félni kezdtem. Bevallom: egyébként is gyakran töltött el félelemmel. Nem az volt a legnagyobb gond, hogy állandóan járt a szája. Kiszámíthatatlan volt, és sosem értettem meg igazán, hogyan működik. Heinold szerint Potti beteg. Lehet. Ahogy a Morton asztalánál ültem, és csak hallgatott, a kezét az ölébe engedte, nem nézett rám, megértettem: a legutóbbi hónapokban már rettegtem tőle, aludni se tudtam a közelében. Amikor aztán Potti felemelte a fejét, és láttam, hogy az arca skarlátvörös és csupa könny, úgy éreztem, végem. Úgy fél perc után hirtelen felállt, rátámaszkodott az asztallapra, sóhajtott, aztán megindult felém. Felálltam én is, és megvetettem a lábam arra az esetre, ha megütne. Potti egészen közel jött, megállt, és a szemembe nézett.

– Jack, kérlek, ne csináld ezt. Kérlek.

– De, Potti, én nem csinálok semmit – mondtam neki bátortalanul.

– Ne csináld, Jack.

– Jó, nem csinálom.

És tudod, mikor rémültem meg igazán? Amikor zokogni kezdett. Tudnod kell, hogy a bunyó volt az egyetlen fizikai érintkezés köztünk, most meg váratlanul átölelt. Ez borzasztóbb volt mindennél. Inkább ütött volna meg! Eszelősen szorított, belezokogott a nyakamba:

– Jack, én szeretlek!

– Én is, Potti, én is.

– De én igazán!

– Tudom, nyugodj meg!

– Ugye, ezt már eldöntötted?

– Nincs baj, Potti, hidd el – veregettem a hátát, ő meg szinte hozzám bújt. Kénytelen voltam megsimogatni, akár egy gyereket, de borzalmas érzés volt. Alig vártam, hogy kijöhessek a helyzetből, de persze így kellett maradni elég sokáig. Potti levegő után kapkodott, a nyakamon éreztem a könnyeit és a lihegését is. Azt hiszem, életében nem sírt még.

– Téged nem érdekel Potti.

– Dehogyis nem! Na, gyere, ülj vissza. Semmi gond – és szép lassan, félig-meddig továbbra is ölelve, visszavezettem a helyére.

Némiképp megkönnyebbülten, amikor végre sikerült leültetni, de nemigen tudtam, mitévő legyek. Már azt is bántam, hogy a diftéria-járvány után Oaklandbe költöztünk, s így törvényszerűvé vált, hogy találkozzam vele. Ugyanakkor persze – komolyan mondom – tényleg kedvelem. Csak épp nem úgy, ahogy ő szerette volna.

Odáig sem jutottam el, hogy másra tereljem a szót, Potti egyik pillanatról a másikra kijózanodott, nyilván elszégyellte magát. Megtörölte az arcát az abrosszal, ivott egy kortyot, felvette a kést, vágott a húsból, keményen az arcomba nézett és nekem szegezte a kérdést:

– Mi az igazság, Jack? Mondd meg!

Tudom, ha több eszem van, szépítek kicsit a dolgokon, de ez nem szokásom, s mielőtt tudatosítottam volna, hogy milyen helyzetbe kerültem, kicsúszott a válasz.

– Egyszerűen nem illünk össze.

Potti nyelt egy nagyot. Feldarabolta a húst, gint töltött és felhajtotta. Óvatosan rakta vissza a poharat, tétovázott, majd bekapott egy falatot.

– Mert nem olvasok?

– Nem azért.

– Tanuljak meg írni? Ne köpködjek? – kérdezte, és képtelen voltam eldönteni, hogy ez most komoly vagy csak gúny.

– Nem csak erről van szó. Bizonyos dolgokat nem értesz, nekem pedig más a dolgom, mint neked. De ez természetes, nem tragédia.

– Bazd meg, Jack! Szólhattál volna korábban is! – kiáltotta pont olyan ingerülten, ahogy rendesen pörölni szokott és kiköpte a falatot. Sütött belőle a gyűlölet, a tekintetét nem is állhattam. Erre nem szolgáltam rá. Bár szemlesütve, mégis keményebb hangot ütöttem meg én is.

– Szóltam is. Emlékszel? Én már a legelején sem akartam együtthajózni veled igazán. És ha már Heinoldot említetted, jó, ha tudod: ő is óvott attól, hogy veled társuljak.

– Rohadj meg, te utolsó faszszopó! – ordított fel Potti, és mint mindig, egy pillanat alatt elfutotta a düh. Túl messze voltunk egymástól ahhoz, hogy rögtön leüthessen, ezért a sültet vágta hozzám. Aztán jött a pohár. A hús rendesen pofán talált, de a pohár elől már az asztal alá buktam, ám mihelyt kikukkantottam, Potti újabb dolgokat dobált felém, végül menekülőre fogtam a dolgot. Mielőtt kirohantam volna az ajtón, egy viharlámpa csattant a hátamon, lángba borult az ingem, hanyatt vágódtam, hogy a tüzet elfojtsam, ezt kihasználva Potti mellém ugrott és belém rúgott. Elkaptam a lábát, földre rántottam, néhányszor a padlóba vertem a fejét, aztán felpattantam és a fedélzetre futottam. Potti vérző orral ordított, csetlett-botlott a lépcsőn, ám mire utolért, már a hajó oldalán ereszkedtem lefelé. Elnyisszantottam a csónakkötelet, és bár az orromig sem láttam, ellöktem a Fókát a Mortontól. A fedélköz ajtajából piros füst csapott ki, s mielőtt a Morton körül örvénylő tajték behúzott volna az első szikla mögé, még láttam Potti árnyékát a hajóorrban.

– Baszódj meg, baszódj meg! Hogy rohadtál volna anyádba! Hallod, Johnny?

Ez volt az utolsó, amit Potti nekem mondott.

JEGYZETEK

1. Félig fából, félig fémből épült hajó.

2. A Csendes-óceánon áthaladó 180 fokos hosszúsági kör, amelynek mentén keletre vagy nyugatra tartó hajókon a dátum megváltozik, egy napot ugrik.

3. Fantomhajónak nevezik az olyan hajót, amely – általában egy járványnak köszönhetően – elveszti legénységét, s aztán legénység nélkül sodródik, míg valahol partra nem teszi a víz vagy egy másik hajó rá nem talál.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.