Tandori-átiratok

A VÉGESSÉG SZERETETE

(1)

Ugyanoda mentünk, ahova tavaly. Volt saját kert, közel a város és a part sem volt messze.
(Azt hiszem, így visszaemlékezve, kettővel, hárommal – milyen fontos „kinek hogy” –
arrébb volt még a haláltól is.) „Ahogy belefekszünk kicsit a végesbe”, (így mondtad akkor)
„úgyis csak ennyi marad a mából” – és elindultál le a vízhez, hogy begyűjts még valamennyit
abból a kis privát örökkévalóságból. Már akkor szeretnénk, majd, újra megérkezni oda;
ahonnét nemsokára hazamegyünk, mikor még tart. Örökvolt.

(2)

Akkoriban a kikötőben, annak a kis bárnak a teraszán kezdtük el
minden reggel. Elnéztem azt a sok kéket a vállad vonalán túl, és nem is egyszer
megszokhatatlanul jó lett az élet. Talán, ahogy abban a piros és narancs ruhában ültél
(két árbóc közé még pont befértél) elmesélhetnélek úgy, hogy mindig velem voltál.
Olyanokat írtunk haza, hogy „a jónál jobb, a kevesebbnél kevesebb. Amúgy mindenki
megvan, a szebbik szobát is megkaptuk. Majd visszatérnénk még, pont ide, ha lehet”. Az aprót
az asztalon hagytuk. Nem lehetett a két kávéért, a vízért, meg a narancsodért pont annyit adni.

(3)

„Drága Barátom, ne félj, tavaszra boldogok leszünk!” – kiabálod és lebuksz
a víz alá. De nem lettünk. A nyári majdoknak talán soha nincsen mostja.
Az őszt már úgy kezdjük, hogy újra várunk.

(4)

Hallatszott, ahogy a többiek még bent a pultnál megbontják az aznap esti első üveget.
Hát akkor ebbe is belekezdünk. Ahogy kipakoltak szépen (az asztal mindig a mi
halhatatlan területünk volt) te még mindig nem mozdultál. Nem lehettünk volna jobban.
Megnyugtató volt a poharak összekoccanása. Fogtam és az egyiket feléd nyújtottam,
a zenekar hangolt, mi tudtuk, jönni fog, néhányan még a jegypénztárba rohantak,
hiszen itt, most (nemhiába!) a végtelenség kezdődik. Csak a kipakolás lépéseit
lehetett hallani (micsoda rutinos előkészület), a teraszra ki és be a konyhába.
És hát amíg ilyesmit hall az ember, legalább nem kell gondolnia másra.

TÖBB PÉLDÁNYBAN

Mi volna az? Hisz semmire se vágytam.
Nem nagyon voltak kézzelfoghatók.
Talán (őszintébben!) csak annyi volt,
hogy ha-már, akkor kicsit több példányban

éljek. Ebben a nyilvánvalóságban
minden ennél konkrétabb akciót
elhagytam. némiképp még igazolt
is a világ e pazar hiányzásban…

Eképp nem is gyűjtöttem soha mást,
(minő gyűjtő) csak késleltetett véget,
(annyit) ’mennyitől a semmi is jobb.

Nem volt újra s újra rápillantás,
hogy javítható lett volna a képlet,
„mellyel csak nem meghalni akarok.”

LELÉPTEM

[39]

Leléptem. Leléptem múltkor, így most már tudni lehet.
Nem sok van hátra. A hosszától függően 34-39 lépés.
Az összesen annyi lesz, mint… nem is tudom, de ezért a néhány
kanyarért álltam lábra. Ezért a kis semmiségért, de hát az életnek
nem sajátja az előzetes lemérhetőség. Remélhetőség esetleg,
hogy bár mindenhonnan úgy látszik, éppen vesztek, nagyot játszok
sok kicsi passzal, merész szögekkel, furcsa íveléssel. és nem cserélek.

Ide jön most az, hogy (látod?): ’elérek’ …
a napsütötte sávig. (az egyik legszebb) 30-34 lépés.
Úgy világít. Lelépni nem lehet.
Ebben az ütemben már csak lekerekíthetek.
Hogyan tovább?

[34]

Hogyan tovább-ít áramot, hangot, ingerületet… elkerültetek?
Minden értelmében a szónak. Jól van kitűzve a pálya,
keserű áhítás, hogy ’hátha óvnak’.

Továbbítás az egész. Továbbot int. és kész.

[30]

Nem kerestem a biztonságot. csak semmi körülbástya.
Csupa rövid egyenes és kanyar volt a pálya. most lassan már
elhagyok (TD remélem nem bánja) néhány fölös’ mozdulatot.

[20]

Az élők útja egyszerű. Leléptem múltkor. huszonegynéhány lépés.
Leléptem. és kész.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.