Zuborgásban

Luzie arca, amint őt figyeli. Talán sejt valamit. Talán Teresa elmondott neki valamit – lehetetlen, gondolta Färber.

Még mindig a bungalójuk fölött a törzsről letörve, lazán fityegő pálmalevél súrlódó zaja töltötte meg a fülét. A hang először nagyon közelről jött, mintha a szoba valamelyik sarkában suttogna valaki, aki fél és mindenáron szabadulni akar valamitől. Ha Färber kissé elfordította a fejét, sokkal messzebbről és magasabbról, odakintről hallotta, majd hirtelen elnémult (akárha elharapva a szót, noha szavakat nem lehetett a suttogásban megkülönböztetni), hirtelen újrakezdődött, megint félbeszakadt és így tovább – végtelen beszédfolyam a városon terpeszkedő, elszürkült hőségből, amely kábulatba ringatta és aludni csábította Färbert. Majd, ébredés óta, egyszerűen nem volt elég levegő a szája előtt, még lélegeznie is nehezére esett; elhaltak a nyelvén a szavak; kedves Teresa…

Más módon is próbálkozott. Először egy hosszú érintés: Teresa alvó, meleg karja. Färber akkurátusan reggelit készített mindnyájuknak, és kizsonglőrködte a megrakott tálcát a kertbe, ahol kolibrik surrogtak a hibiszkuszbokrok körül; a madarak láttán még mindig émelygés-szerű érzés fogta el. Mi lenne, ha fölállna az asztaltól, nem sietősen, nem is lassan, csak mintha az asztalról hiányzó sóért vagy tejért indulna, és levetné magát a meredélyen a szomszéd telekre – ilyen kusza gondolatok kavarogtak a fejében, miközben segített Luzie-nak becsomagolni a hátizsákjába. Talált megfelelő edényt a rothadásszagot árasztó kagylóknak; elmélyült figyelemmel szúrt levegőztető lyukakat a tartó fedelébe, egyiket a másik után; halántékában heves lüktetés: Én öőőő…, én…, én… Itt elakadt. Nem értette, hogyan engedélyezhette a Gladstones-beli beszélgetést.

A gépük később indult, este. A délelőttöt, megbeszélés szerint, külön töltötték. Färber egy kiállításon volt; egyetlen képet sem tudott pontosabban felidézni, csak a női portrék (sok volt belőlük; azok a hosszú nyakak és feltűzött frizurák) szemének tökéletes oválisára emlékezett, és a művész halotti maszkjára, amelyet a múzeum kijáratánál, a képeslapos-állványok mellett látott egy vitrinben. „A halottak tekintete mindig szemrehányó egy kissé.” Färber nem emlékezett, hol olvasta ezt a mondatot; csodálkozott, milyen kicsi és elveszett egy emberi arc a fejről leválasztva. A játékbaba-szerű homlokot, amely tompán fénylett, akárha kisimítgatták volna, két, az orrgyök fölött futó, finom, párhuzamos ránctól eltekintve, amelyek régi, mélyen kigyalult szánkónyomra emlékeztették Färbert. Hiányoznak a fülek, gondolta Färber, a fül fontos, szélesíti, kikerekíti az arcot, míg fül nélkül olyan, mint amit megcsonkítottak; mintha azt akarná mondani: Sosem voltam ezen a világon. Färber nem értette, hogyhogy ilyesmi foglalkoztatja, ám ez gyakran volt így. És gondolni valójában nem gondolt semmit, csak egy hang szólalt meg a fejében, mondván: „Hiányoznak a fülek”.

A maszk vékony, szinte láthatatlan üvegpálcákon lebegett, és Färber egy pillanatra erős késztetést érzett, hogy letérdeljen és vessen egy pillantást az arc homorú, rejtett belső felére. Ehelyett elolvasta a táblát a vitrin talapzatán: egy Lipsic nevű litván férfi készítette a maszkot. Färber számára ez ugyanolyan semmitmondó volt, mint a festő neve (Modigliani), a hangzás, az egymáshoz kapcsolt Litvánia-Lipsic szavaké azonban még órák múltán is átjárt mindent, amivel találkozott; ez lett ennek a délelőttnek a hangja, amely körülölelte s egyfajta vigaszt nyújtott neki.

Teresa és Luzie Palm Springsbe mentek, a Híres állatok otthonába. Luzie már napokkal korábban talált egy prospektust, borítóján egy csúcsos kalapban tortát eszegető majom képével. A kép alatt ez állt: „Cheeta – Tarzan majma”. Elképzelhetetlen, hogy ez az állat még életben legyen, gondolta Färber. Volt még fénykép a prospektusban egy alom gombolyaggá összebújt, frissen született cicáról; a képaláírás szerint valamennyien Snowballnak, Hemingway kedvenc macskájának a leszármazottai, a hátoldalon pedig egy Fee nevű magányos teknős cammogott, amellyel életének korábbi szakaszában egész sereg híres színész osztotta meg az otthonát; bizonyságul összekaristolt páncéljára vetítették a hírességek portréit – Färbernek egyikük sem tűnt ismerősnek.

Kint, a parkban, a kiállítási épület előtt építésiterület-védő rácsokkal elkerített kátránygödröt talált; amellett elácsorgott egy darabig. Perzselt a déli nap. A napfénnyel együtt valami tompa és butító nyomult belé. Färber, miközben óvatosan ingatta a fejét és mozgatta a nyelvét a szájában, érezte a nehéz béklyókat: ha csak bámult maga elé, semmire nem gondolva, jobban érezte magát. Közvetlenül a földből bugyogott elő a kátrány; egy egész szurokkal teli gödör. Färber soha korábban nem látott még hasonlót.

– Nicky, Francis, Robby, Paco, Molo, Jim, Liz, Jake… – sorolta a macskák neveit Luzie; Färber csodálta a memóriáját. Amikor ránézett, a kislány a földet bámulta, a naptól recsegőssé szárított pallódeszkákra vagy a kereskedőknek a kikötőhíd korlátja mellett fölállított összecsukható asztalaira tapasztotta a tekintetét; ahogy elfordította a fejét, himbálózott a copfja, műanyagszandálja kemény, kérdezően kopogó hangot adott.

A frissen született macskák nem is kerültek volna igazán sokba, csak valamiképpen – az állatotthon vezetője elmagyarázta nekik, pontosan hogyan és miért – nem volt szabad őket idegen országba vinni. Luzie tényleg így mondta, idegen országba, és Färber alig tudta megállni, hogy magához ne ölelje. Megköszörülte a torkát, és fölajánlotta, hogy kárpótlásul fagylaltot vesz, mindnyájuknak. Luzie-nak tetszett az ajánlat, de csak aprót biccentett. Az én kedvemért, gondolta Färber, és ismét uralkodnia kellett magán. Mindenfelől zene hallatszott; elnyomta a pallók alatti örvénylést és loccsanásokat.

Teresa tudomást sem vett Färberről. Búcsúzóul vurstlit ígértek Luzie-nak. A kislány föntről, a Palisades Parkból fölfedezte a kikötőhíd végén magasodó óriáskereket, amelynek élénksárgán fénylő gondolái a víz fölött lebegtek, megálltak, majd finom rándulással újra elindultak és a horizont fölé emelkedtek. Kedves Teresa… – Färber szavai azonnal belefulladtak a zajba. Mintha csak elsősegélyre volna szükség, a térben győztesen egyedül maradó zúgásban egy „Litvánia-Lipsic” zümmögött fel.

Färber túlzott igyekezettel tört utat hármuknak a tolongásban, de mindvégig vagy túl gyors volt, vagy túl lassú: ahányszor csak körülnézett, mindannyiszor valamilyen idegen arcba ütközött a pillantása. A hangzavarból időnként, tisztán elkülönülve attól, kihallatszott egy-egy kiáltás, a gyerekkor szabadtéri strandjaira emlékeztetőn, s egy tizedmásodpercre most is borostyánkőbe zárttá merevítette a világot, és a tekintet számára egy hűvös, távolléttel teli teret nyitott meg, amelybe Färber e pillanatban nagyon vágyott belépni: elmenni, itthagyni mindent. Itt azonban senki nem vetette magát a hullámokba, senki nem fürdött a kikötőhídról a vízbe ugorva vagy a híd közelében; az a hír járta, hogy a vízfelszín alatt egy nagy szennyvízcső torkollik itt a tengerbe.

Luzie egyszer csak megállt. Az egyik árus kiteregetett portékája: egy sereg poszter és póló, nehezéknek rájuk rakott kövekkel, mellette egy láda alpakka étkészlettel és konyhai eszközökkel, amögött összecsukható asztal, barnán csillogó alkarok borítják, amelyek mozdulatlanul az ég felé nyújtják hegyes, enyhén terpesztett ujjaikat, mintha abban bíznának, hogy valamikor majd lenyújt nekik valaki valamit odaföntről. Egy finom és keskeny valamit, gondolta Färber, talán egy bankjegyet, egy szál cigarettát, esetleg egy madártollat, de minél tovább függesztette a tekintetét a fölfelé mutató-nyújtózó karokra, a kimondottan hosszú, szépen formált ujjakkal, annál gátlástalanabbnak és kellemetlenebbnek találta a gesztusban rejlő követelést; hiszen semmije nem volt. Nem volt semmije, adni sem tudott semmit; a legkevésbé… Kirakatkezek, semmi egyebek, mint kirakatkezek, gondolta Färber, és a jó öreg mi-re gondolt: saját magára, Teresára és Luzie-ra. Micsoda elveszettség vett erőt rajta álmában – nem tudott róla fogalmat alkotni; tennie kellett valamit, valami döntésértékűt és bizonyosan helyeset, de nem jutott eszébe, mit is. Drága Teresa, mi… Ez így, Luzie-val együtt képtelenség volt. Drága Teresa, én, én úgy gondolom, az együtt töltött évek után nem helytelen…

Luzie-nak egy távirányított játékszer berregett át a lábai közt, egy kis elektromos kutya. Közben a tömeg áramától sodortatván egy hosszú asztalhoz értek; ezüstékszerek csillogtak rajta bársonyterítőn: karperecek, gyűrűk, láncok. Pár méterrel odébb egy férfi törökülésben; rajzok hevertek körülötte; a következő nagy földrengés utáni Santa Monica fantáziaképei, a fiktív adatok: a dátum és az áldozatok száma egy, a kikötőhíd korlátjára függesztett iskolai palatáblára voltak fölírva krétával. Luzie most nagyon óvatosan rakosgatta a lábait, nehogy rálépjen az elektromos játékállatra; zavart mosollyal pillantott Färberre, aki úgy látta, valamilyen hozzá intézett kérdés, netán kérés tükröződik a kislány tekintetében.

A nap változatlan erővel perzselt, de a hőségnél is jobban uralt mindent a fény; belefájdult a szem, túl világos volt, nem is igazi fény, csak agresszív, sav módjára maró jelen, amelynek súlya nyomta Färber szemhéját, amelyet így csak félig tudott kinyitni, s legszívesebben egészen lehunyt volna, hogy sötétben menjen tovább. Még mindig ott csengett halkan a fülében a Litvánia-Lipsic, még ha mindent taszítónak érzett is itt: Litvánia-Lipsic. Könnyen szerezhetett volna magának némi megkönnyebbülést, ám a baseballsapkák és a napszemüvegek iránti ellenszenve az utóbbi hetekben valóságos gyűlöletté fokozódott.

Az elektromos állatokkal teli láda mögötti stand Osama-Bush-Laden-plakátokkal hívta föl magára a figyelmet, mellette valami lista, amelyre fel lehetett iratkozni. – Don’t look, it’s shit, baby! – kiáltotta a szomszéd árusasztalnál ülő férfi; hívogatóan nyújtotta Luzie felé simára borotvált lábait s karjait, amelyek kék árnyékokkal voltak telehintve: Jézus különböző pozitúrákban, Mária a Gyermekkel, közöttük néhány angyal; a férfi gyengéden simított végig saját hatalmas combján, amelyen a feltámadás-jelenet díszlett. – Only one! – kiáltotta oda nekik, de Luzie addigra már a szappanbuborékfúvó gépnél állt.

A gép mellett álló férfi jókora darab volt. Be volt festve az arca: egy fehér, egy vörös csík. Agyagtál állt a lába mellett, aprópénzzel és dollár-bankjegyekkel. Indián; azték vagy mexikói vagy mindez együtt, gondolta Färber. A férfi lábán világosbarna mokaszin, és bő, olajosan csillogó vászonnadrágot viselt, afölött köpenyt, afféle szőrmeponcsót, amelybe aranyszálak voltak beleszőve. A mellkasán feszülő ingen mosástól megfakult, kör alakú nyomott ábra látszott. Hurkatincses ősz haja bokorfélévé volt csomózva a tarkóján; tollak meredeztek belőle, kuszán, minden irányba. Ez alatt a hajbozót alatt panamakalap lógott.

Az indió szünet nélkül integetett a körülötte állóknak, különösképpen a part felől közeledőknek; pontosan úgy, mintha régről ismerné, s most örülne, hogy végre viszontláthatja őket. A prémköpeny dacára sem látszott, hogy izzadna. Färber annyira elmerült a gondolataiban, hogy visszaintett, legalábbis félig fölfelé rándult a karja; e reflexmozdulat azonnal magára vonta a jól megtermett mutatványos figyelmét.

– Hello, father, hello! – kiáltotta megörülve az indió. Färber ijedten kapta a földre a pillantását, majd kinézett a tengerre, de egykettőre úgy érezte, muszáj ismét az őt szólongatóra néznie. Soha senki nem integetett vissza ezen a kikötőhídon, dühöngött magában Färber, és igyekezett elszántan határozatlan képet vágni, a kezét pedig a homlokához emelte, beárnyékolni a szemét, hogy megmutassa: alkalmasint nem is integetés volt az intése, csupán egy elsőre tétova, félbemaradt mozdulat, hogy árnyékot tartson a kezével a szeme fölé, s így a nap felé nézhessen. Ünnepélyesen, akárha valamely mélyebb egyetértést kifejezendő biccentett oda neki az indió, s közben lehunyta a szemét.

– Hello, father!

A termetes fickó már maga köré is gyűjtött néhány gyereket. Szüntelenül szappanbuborékok szálltak föl a levegőbe; különböző méretűre fújta őket a gép; némelyik rendkívül nagy volt.

Halkan zümmögött a gépezet, s Färber észrevette, hogy vibrál körülötte a föld, minek folytán a lúgtól nedves és csúszós deszkákon apró szappanbuborékok egész kohorszai habzottak föl, s folytak egybe, a fa erezetét követve, csillogva fölpúposodó kelésekké – elektromotor, akkumulátor és alacsony feszültség; ilyenek kísértettek Färber fejében, aki bosszankodva konstatálta, milyen haszontalan gondolatokra indította a szerkezet. Tényleg nevetségesnek találta az egészet: ahogy itt a kikötőhídon minden igyekezett magára vonni a figyelmet.

A gép áttekinthetetlen látványt nyújtott; a szerkezet magassága csaknem azonos volt az indiánéval, felső részében néhány átlátszó tartály, melyekben folyadékok pulzáltak, továbbá csővezetékek, szelepek, emeltyűk, tölcsérek és merevítők, amelyek átláthatatlan módon kapcsolódtak össze. Az alsó részt kopott alumíniumborítás fedte, amelyre, többé-kevésbé gondosan, egy jelet pingáltak; ugyanazt, amely az indió ingén volt látható. Färber úgy gondolta, valami körré vagy gömbbé kanyarított szókombináció; mindenesetre valamiféle betűk alkotta dekoratív képződmény, amelyet vagy így, vagy úgy, de valószínűleg csak belülről lehetett elolvasni … Hello, father, hello!

Färbert még soha nem szólították meg így; Father–Vater; a szó végtelenszer visszhangozván keringett görcsbe rándult szíve körül, majd visszaröppent az indiánhoz… Milyen jóságosan, milyen gondosan bánt a masinájával, milyen becézőn simított végig időnként az imént még integető keze a remegő alumíniumlemezen. Färber Teresára nézett; az asszony haja sötéten ragyogott; Färber félresikerült integetését nem vette észre.

Az indió végre beszélni kezdett. Először egészen nyugodtan állt, összezárt lábbal, a gépével egy vonalban. Nem ő, hanem az apja, akinek az apja varázsló volt… Färber nem tudott valami jól angolul, s a szemén át egyenest az agyába nyilallt a nap; ő maga, folytatta az indián, a népétől kapott megbízás alapján jutott ennek az örökségnek a birtokába, és részesít lehetőleg minél több idegent ebben az – ahogyan nevezte – hagyományozott csodában. Ezzel a gép körül körben felsorakoztatott ötliteres zöld fémkannákra mutatott, hangsúlyozva, hogy a titok, az ősök üzenete nem a készülékben, hanem elsősorban az esszenciában rejlik. Beszédében a berendezés technikai részletei a szent helyek, a szent állatok és szent dolgok, „a csillámló fenyőtű és a villódzó víz” fölsorolásával keveredtek; mindazon nyersanyagokéval, amelyek (ha Färber jól értette) a recept nélkülözhetetlen részei voltak.

Miközben mindezt előadta, olyan ünnepélyes és pedáns módon, amely a nagy harcosok sajátja, az indió türelmetlenül ide-oda kezdte ingatni a felsőtestét. Végül előrántott az övéből egy csontpálcikát, a gyűrű formájú csontvéget belemártotta egy, a gépen elhelyezett pohárba, majd rendületlenül és ünnepélyesen továbbszónokló szája elé tartotta – s a hurkon máris jókora, szürkén derengő buborékok támadtak, amelyeket a szél a közönség felé hajtott. A gyerekek csodálkozva nyújtogatták a nyakukat.

Färber ingerülten, már-már kaján-gonoszul (nem; csupán védekezett: a hőség, a zajos vurstli, a szappansámán, mindez túl sok volt neki) emelte kezét egy buborék felé, amely súlytalanul-reszketve siklott el fölötte. „Ez az a szent, amely gyökértelenül tévelyeg a mindenségben…” A következő pillanatban szétpattant levegő finom permete záporozott Färber arcára; kellemesen hűvösen; ez volt az esszencia – állott hús vagy használt és szellőzetlen ágynemű szaga. Färber undorodva törölt végig fölhevült homlokán; nagyszülei hálókamrájának a szaga csapta meg az orrát, érezte, amint gyerekként közöttük fekszik, beszorulva: előtte a nagyanyai masszívum, érezte, ahogyan a nagyapja az ő feneke alá tolja, majd fokról fokra föltolja a térdét, úgy, hogy ő, akit az éjszaka folyamán egyre följebb nyom a térd, előbb-utóbb elkerülhetetlenül hozzápréselődik a fejével az ágy oromzatához. Färber újra megtörölte a homlokát – egyszerűen túl nagy volt a forróság ezen a kikötőhídon, túl sok fény, túl sok ég, amelyből nem jöhetett semmi; szeretet a legkevésbé… Teresa, azt akarom…

Mit?

Teresa könnyedén Luzie vállára tette a kezeit, s félig lehajolva a gyerekhez, fordította, amit szappanbuborékfúvó-gépész mond; Teresa, ahogy türelmesen oldalt dönti a fejét, Teresa és Luzie; olyan szép, finom egységet alkottak, Färber nélkül.

– Manitu, el doro tota, tota Manitu… – Az indió időnként egyfajta szellemidéző keveréknyelvre váltott; talán a törzse nyelvére, amely talán azték lehet, gondolta Färber.

A hosszú mondatokból nagyobb buborékok kerekedtek, és Färber konstatálta, hogy az indiánnak nagyon lassan, monoton hangon és ajkát biggyesztve kell beszélnie. ő maga az-ősökhöz-beszélésnek és az-ősökbe-beszélésnek nevezte ezt: minden buborékban saját lélegzete, abban pedig egy-egy hajdani rokon lélek világlása válik láthatóvá, mondta, hiszen a levegő minden életnek, amelyben csak jelen van, átadja a maga szellemét; lásd az első lehelet, az utolsó sóhaj és ehhez hasonlók. Semelyik gyereket nem érdekelte sem a gépezet története, sem az ősöktől örökölt esszencia; mindnyájan az indió csücsörített száját bámulták, és elragadtatottan sikongattak, látván, miként híznak és dagadnak a buborékok, amelyek bármelyik pillanatban elpattanhattak, de mégsem pattantak el, hanem tovább nőttek, s végül a hurokról leválva ellibegtek. Tetszésnyilvánítás kísérte, ahogyan ezek a sajátosan szivárványló képződmények az egyre alacsonyabban álló nap felé lebegtek, fényesen fölvillantak, majd láthatatlanná váltak. Olyan formájúak is voltak közöttük, amilyeneket Färber még sohasem látott. Némelyikük a kikötőhíd korlátja fölött a tenger fölé imbolygott, leszállt egy hullám hátára – s még így sem pattant szét. Ezután mintha arcok lettek volna, úgy ringatóztak a vízen a part felé, simán, ragyogva – Litvánia-Lipsic, villant fel újra Färberben a régi páros, s egyszersmind megsejtett magában valamit, aminek most biztos volt a létezésében, s amivel eddig nem törődött eleget. Rajta kívül senki nem követte a csillámló félgömbök útját a szárazföldig, ahol óriási medúzák módjára, esetlenül próbáltak partot érni.

Az indió most elhallgatott. Utolsó mondata rendkívül hosszú volt, így a buborék is nagyobbra sikeredett minden korábbinál, s úgy tűnt, nehezére esik fent maradni a levegőben. Färber arra gondolt, hogy az üvegfúvók korábban halnak, mint mások, mert életük során több levegőt fújnak ki, mint amennyit belélegeznek – legalábbis többször hallotta ezt a nagyanyjától. A nagymama egész életében büszke volt a lauschai fúvott üvegekből álló gyűjteményére, amelyre kapcsolatok révén tett szert, és amelyet ereklyeként őrzött: valahányszor megmutatta az üvegtárgyakat, elmaradhatatlanul sor került ismételt kifényesítésükre, valamint az említett nézet kifejtésére az üvegfúvókról. Gyermekévei folyamán Färber fantáziájában így mindenféle képzelgések rétegződtek egymásra az üveghutákban dolgozó emberek lassú, de biztos elsorvadásáról – a levegő feldagasztotta arcokról, a fúvástól kemény szájakról –, s végül mindezek a képek azzá a soha föl nem tett kérdéssé álltak össze, hogy miféle emberek azok, akik – ahogy a nagyanyja mondta – látva látván, hogy mi vár rájuk, önként vállalták ezt a sorsot. Az indió félig sajnálkozó, félig kétkedő mozdulatot tett, s a következő pillanatban térdre vetette magát, nagy lendülettel előrerántotta a felsőtestét; fején cinóbervörösre festett választék villant fel, panamakalapja pedig villámgyorsan átcsusszant a tollas konty fölött, és a feje búbján kötött ki.

Lelkes taps.

Mintha kővé dermedt volna, úgy merevedett meg előrehajoltában a férfi, karját cirkuszi mozdulattal kitárva, arccal a közönség felé fordulva.

Más semmi nem történt. A szappanbuborék remegve kóválygott egy darabig, majd döntött és a panamakalapon állapodott meg. Mozdíthatatlanul, mint egy hatalmas, csillámló második koponya, úgy ült a kalapon az óriásbuborék.

Taps és éljenzés.

Färber szinte megbénult álltó helyében. Mennie kellett; nem bírta tovább. Vidám csengést próbálva erőltetni a hangjába mondott valamit, és a kikötőhíd végén álló óriáskerékre mutatott. – Luzie; nem akarunk… azt mondtad, szeretnél… – Még a tenyerét is összeütötte néhányszor, esetlenül, görcsösen megfeszített tenyérrel, mint aki küzd – mi ellen is? Nem most van-e itt vajon a pillanat, kérdezte magában; talán a legutolsó alkalom a hazautazásuk előtt. Drága Teresa… Érezte a lába alatt a gépezet vibrálását, sziszegve bugyborgott föl, közeledett hozzá a habzó kelés, benedvesítette a szandálja talpát, és visszatért a father-Vater-szatellit; hello, father, hello!

Az indió meghajolt, ezúttal nagyon lassan, mintegy lassított felvételen; a dinnye nagyságúra nőtt koponya minden további nélkül levált a kalapjáról és remegve leimbolygott a földre; szétpattant, éppen Luzie előtt, aki gyorsan visszahúzta még egy picit a lábfejét – jól van, gondolta Färber, jól van. Az indió, közömbös arckifejezéssel, végignézett a körben állókon, s végül Luzie felé nyújtotta az egyik kezét, a másikkal pedig egy, a szappanos létől üvegesen csillogó ülőkére mutatott.

Sem Luzie, sem Teresa nem nézett Färberre. Talán nem is hallották őt; de talán nem is mondott semmit, csak hitte, hogy igen, és továbbra sem volt hallható a hangja. Vagy máris levegőnek nézték, nem számított, érdektelen volt; egy volt férj…

Teresa fordított Luzie-nak.

Luzie bólintott.

Färber fülelt: a father-Vater zajból hosszan elnyúló barlang lett, amelynek falain lassan elkezdett leképződni, ami odakint, az életben történt.

Amikor Luzie föllépett az ülőkére, a szappanosember merev gesztussal tartotta-támasztotta a kezét. Akárha Luzie most az ő tulajdona lenne, levette a szemüveget a kislány orráról, s anélkül, hogy alaposabban körülnézett volna (Hello, father, hello!), találomra a közönség felé nyújtotta. Färber gyorsan ellépett Teresa mellett, és magához ragadta a kis fémkeretet. Az indió rezzenéstelen arccal a leány tarkójához nyúlt, és csomóvá kötötte össze a copfjait; Luzie-nak közben többször hátracsuklott a feje, s álla fölfelé rándult; Färber nem akart hinni a szemének – mint valami tőrdöfés, úgy érte Luzie minden ellenkezésnek híjával levő készségessége. A szappanbuborékos ember pár ügyes mozdulattal egy egész bádogkannára valót beleöntött az undorító esszenciájából a gépezetbe (egy nagy, összecsavart banánlevelet használt tölcsérnek), és súgott valamit Luzie fülébe. Ezután meghajolt, még egyszer odalépett a szerkezetéhez, és babrált valamit némelyik kallantyún és gombon, amelyeknek szemlátomást semmilyen funkciójuk nem volt.

Az ülőke alatt egy szappanbuborék nőtt-növekedett. Kékes, felső pereme már el is nyelte Luzie lábát, s most csupasz bokáján át fölfelé kúszott enyhén szétterpesztett vékony lábain; a buborék nehézkesen meggyűrődött a szélben, amely most az óceán felől fújt; csillogott a lúg a lemenő nap fényében.

Néhány gyerek kacagott és tapsolt.

Luzie viszont teljes csendben és mozdulatlanul állt. Látnivalóan teljes komolysággal követte az indió folyamatosan a fülébe sugdosott utasításait, talán valami varázsige-félét, gondolta Färber, aki fölfedezte, hogy a buborékot egy, alulról az ülőke lapjára erősített, apró, átlátszó tömlőn át pumpálják fel. A kislány enyhén fölszegte a fejét, s e mozdulatában, úgy tűnt, büszkeség, de valamelyes védekezés vagy távolságtartás is kifejeződött. Vagy megmondta neki Teresa (bár a megállapodás úgy szólt, hogy csak otthon, a teljesen megszokott környezetben), vagy anélkül is sejt valamit, gondolta újra Färber, miközben a szappanbuborék lassan, akadozva-dagadva benőtte a leány vékony, napbarnított lábikráját, a térdhajlatát, majd centiméterről centiméterre haladva bekúszott a ruhája alá, ahol elakadván feldagadt egy pillanatra és szétpukkanással fenyegetett, ám aztán a ruha szegélyét bekebelezve tovább kúszott fölfelé, és lágyan körülfogta Luzie csípőjét.

Färber gyengének érezte magát. Mindez valami felfoghatatlan módon a bensejét, legsajátabb valóját sorvasztotta. Nyugtalansággal töltötte el, hogy a tömlőben, amely Luzie-t a csendben szakadatlanul dolgozó gépezettel összekötötte, az áramlásnak nem volt határozott iránya, törekvése. Teresa megállás nélkül fotózott – Färbert tehetetlenné tette feleségének látványa. Mintha évekkel ezelőtt tették volna ezt az utazást, egy vigasztalan később bontakozott ki a szeme előtt; tűnődését a gyász érzése hatotta át, s Luzie képeinek szemlélésébe merülve látnia kellett, miként válik lassanként elérhetetlenné számára a lánya.

Néhány gyerek valami dalba kezdett, és Färber is szükségét érezte, hogy csatlakozzék az általános lelkesedéshez, elvégre mégiscsak Luzie, az ő Luzie-ja áll azon az ülőkén. Kihúzta magát, azt remélve, hogy így megszabadul erősödő szédülésétől, valami félmosoly (félig grimasz) futott át az arcán, drága Teresa…

Képtelen volt megszólalni.

Úgy tűnt, Luzie-t nem igazán érinti meg, ami körülötte történik, mint aki valahogy kívül marad mindezen; csak a szeme járt ide-oda; talán arra várt, hogy a nyakán érezze a terjeszkedő lúgot, akkor ugyanis kulcsfontosságú lesz különösen nyugodtnak maradnia, s még nehezebb lesz a megfelelő pillanatban egy kicsit teljesen szüneteltetni a lélegzést, visszatartani a lélegzetét – pontosan akkor, amikor az óriásbuborék pereme az arcán végigkúszva terjed tovább fölfelé; ezen múlik a siker. Legalábbis így magyarázta el, heveny extázisban, a szappanindián. A magyarázat erejéig félbeszakította a varázsigéjét, vagy bármi volt is, amit addig Luzie fülébe sugdosott, mintha most, tekintettel a küszöbön álló nehézségre, nem volna más választása, mint beavatni a közönséget is.

Lúgpancsoló, gondolta Färber, lélekfúvó.

Nem kis fáradságába került az indió mesterkélten túlartikulált halandzsáját követni, abban pedig kételkedett, hogy Luzie egyáltalán fölfogott valamit a szófolyamból. Feltűnő csend lett körülöttük, mintha a nézők nem akarták volna megzavarni az áldozat fokozatos elnyeletését. A kényszerű mozdulatlanság valami idegenszerűséget és bálványszerűséget kölcsönzött Luzie-nak. Már amikor a szappanbuborék elérte kis, v-alakú ruhakivágásának csúcsát (a kék ruháét, amelyet Luzie Färbertől kapott a tizedik születésnapjára, s amely mindkettejüknek nagyon tetszett), úgy emelkedett meg a mellkasa, mintha valamilyen rajta átfolyó elektromosság emelné, majd megmerevedett – a lúg tétovázás nélkül tapogatta le finoman előreugró kulcscsontját.

Nem vettem észre a határt, elszalasztottam, nem fordultam vissza… akárha valaki másnak a gondolatait gondolta volna Färber.

Azután nagyon gyorsan történt minden. Gyorsan, ahogyan egy függöny szárnyai csapódnak össze, amelyeknek össze kell végre zárulniuk, vándorolt végig a buborék Luzie arcán, megtorpanás nélkül kebelezte be szegélye a leány állát és száját, a füleknél kissé megtorpant; feltartóztatta egy pillanatnyi remegő ellenállás, majd egy pillanatig csak Luzie hajfedte fejebúbja kandikált ki a csillámló esszenciából; ez a sötét, hajas sziget volt az első, amit Färber annak idején megpillantott a gyerekéből, miközben Teresa görcsösen, mintha ragadozókarmokkal szorította volna a karját … Drága Teresa, mi, úgy értem, minket… De Teresa már eltűnt mellőle.

Heves taps, a gyerekek szökdécseltek elragadtatásukban. Luzie körvonala feloldódott, szétfoszlott, mint egy mag árnyéka, amely körül minden a reményeknek megfelelően fejlődött és gyarapodott.

Färber egyszeriben megérezte, hogy beszippantotta őt valamilyen kollektív aggodalom. Érezte, hogy a buborék valami fontos és értékes, érezte békítő gömbölyűségét és egyfajta magasabb rendű nyugalmat, amelyet ez az idegesen vibráló képződmény sugárzott – egy képlékeny koporsó, amely fokozatosan ránőtt Luzie-ra és bekebelezte; amit Färber érzett, egyszerre volt boldogság és totális vereség. Megborzongott a víz felől jövő szélfuvallattól; minden légáramlat fájdalmat okozott napfénytől kivörösödött homlokán – még pár perc, és összeesem, gondolta.

Már az ülőkét is elnyelte a buborékóriás; megremegett, hajladozott, szaporán-szabálytalanul ki-kidudorodott és behorpadt; Färbernek a lélegzete is elállt, ahogyan látta puhán odébbgördülni. Valaki megveregette a vállát; az elismerés részben neki, a bátor leány Hello-Father-Vaterének is kijárt. Färber nem mert hátrafordulni. Csak bólintott, vagy – jelezvén, hogy maga is meg van lepve – nagyon visszafogottan megcsóválta a fejét – igen, ő az apa.

A szappansámán égnek emelte mindkét karját, akárha meg akarta volna áldani a gömböt, mielőtt egészen leválna és valamennyi teremtményének útját követve föllebegne. Färber már látta is, ahogyan az indió fölfújta az arcát és csücsörítette a száját. Färber azon erőlködött, hogy ne veszítse szem elől Luzie árnyékmagját, de elvakította az ősök esszenciája visszaverte fény; csak egyszer pillantott meg egy, a csillogásból előugró kis, kékes arcot; nem volt nagyobb egy almánál. A gyerekek elragadtatásukban kiáltozva és vadul gesztikulálva illegették magukat a buborék tükörhasa előtt, s nem győztek örvendezni szeszélyesen változó torzképüknek. A csoda sikerült.

Teresa – Färber sehol nem látta, hiába fürkészte az emberek között vakujának villanásait; bánta már, hogy egyáltalán idejöttek, ebbe a sivatagvárosba, a tetováltaknak, az alkimistáknak és az őrülteknek erre a kikötőhídjára. Amióta módjukban állt utazni, alkalomról-alkalomra messzebbre merészkedtek, és Färber úgy érezte, egyre jobban eltávolodtak egymástól; most valamilyen határra vágyott volna. Eszébe jutott az első nyugati útjuk; Metzbe, a katedrálishoz. Teresa csókolózás közben óvatosan, de kíméletlenül nekiszorította Färber arcát a karcsú, hengeres támpillérek egyikének, amelyek mintegy lebegésben tartották az elképesztő boltozatot, majd egészen könnyedén, szinte gyöngéden, ahogyan olyankor kopogunk egy ajtón, ha voltaképpen nem szeretnénk zavarni, megkopogtatta a hűvös követ a férfi füle mellett. És Färber ilyennek hallotta a hangot. Mint a megszállott, sietett oszloptól oszlopig, és hallgatta a kőből az éneket. Mámorosan hallgatta le a fél katedrálist, míg a füle fehér és jéghideg nem lett.

Újra föltámadt a szél, remegés futott végig a buborékon – az indió egy gyors mozdulattal újabb bádogkanna esszenciát töltött a gépezetbe; úgy tűnt, elképesztően sok fogy belőle. Mérhetetlen fáradtság kerítette hatalmába Färbert; a lúgtól van, gondolta, a csontokból nyert folyadéktól, a csontvelőből kivont létől; hamuzsírból és valamilyen totem hullájából főzték, és szent helyeik sugárzó porával fűszerezték.

A csillámló membránon most jégtáblák vagy felhők kanyarogtak végig, szárazföld tűnt fel és folyók, és visszatért a Father-Vater-szatellit. Átvágott a nagy, üres térségen, amely Färber körül képződött, azóta, hogy cserbenhagyták a szavak; drága Teresa… A Father-Vater azonban kellemesen betöltötte Färbert; ősi beszéd volt, a legősibb; a-ra, ah-ra és ja-ra, arra a csodálkozó, nehezen elsóhajtott, pazar a-a-a-ra hangolta őt; egy őshangzatra, amely elzárta fülét a körülötte tomboló kiabálás, taps és az egész értelmetlen nyüzsgés elől, pulzáló hang volt, amely, úgy tűnt, a legnagyobb természetességgel, odatartozóként rejlik a vérében, egy saját-hang; elég tiszta és erős ahhoz, hogy egy elnyújtott Ah-jaaa…-ban feloldva megszüntesse minden elveszettségét és tehetetlenségét.

És igen, hogyne, az ott: az ő Luzie-ja volt. Az a Luzie, aki könnyekben tört ki, ha véletlenül megfeledkezett valamelyik házi feladatáról, aki otthon újra letisztázta, kilyukasztotta és lefűzte az órákon leírt összes gyakorlatot, aki semmit nem akart rosszul csinálni, semmit, a világért sem, soha; a Kicsi – de csak ne bonyolítsuk; fő, hogy minden rendbe fog jönni, a kislánnyal, Färberrel és Teresával, rendbe jön velünk, gondolta Färber; Luzie, aki – járta át villámcsapásszerűen a felismerés Färbert – biztosan még mindig visszatartja a lélegzetét.

Färber, mint aki mély kábulatból ocsúdik, nehézkesen lódult előre; teljesen nekivadult gyerekek tapostak a lábára és döfték hasba hegyes könyökükkel, kicsúszott a kezéből Luzie szemüvege, le kellett hajolnia érte, de elkésett; egy vászontornacipő… A tornacipős kölyök sem őt nem látta, sem a gyűlöletéből nem érzékelt semmit; megbabonázottan bámulta a gömböt, de a zsírosan csillogó lúg a legcsekélyebb bepillantást sem engedte annak belsejébe.

Ebben a pillanatban Färber meglátta saját magát: groteszk tükröződés, fátyolosodás az ősök olajos tükrében, akiknek esszenciáját most – mint valami tisztátalant vagy megromlottat – sötét foltok futották be. A szappanfilm tükrében Färber tökéletesen egyedül volt; megöregedett és az anyja vonásait viselte, és sehogy se stimmelt a perspektíva sem: Färber zsugorodott, eltűnőben volt! Konkáv-konvex, villant át az agyán, de nem tudta már fölidézni az iskolában tanultakat. Immár törpévé zsugorodott kezei teljességgel tehetetlenül és elveszetten verdestek össze-vissza. Szét kell rombolnom az azték hólyagot, ez az egy gondolat töltötte be; előrenyújtott kézzel, pánikszerű félelemtől hajtva vetette magát a maszatos tükörbe, és eltűnt.

– Hello, father, hello!

– Hello, father!

Amikor ismét magához tért, Färber a földön kinyújtóztatva találta magát. Nyilván elcsúszott a szappansíkos deszkákon; az ülőke is feldőlt. Biztosan a földre zuhant Luzie is; ijedt kiáltása még ott rezgett Färber fülében; ez volt az utolsó, amire emlékezett.

– Hey, father! – Mintha kezdettől fogva lett volna köztük valami ilyen megállapodás, az indió megragadta Färber kezét, s egyetlen lendülettel magához rántotta és a keblére ölelte. Az aranyszálas poncsó hozzáért Farber kivörösödött arcához; a gyapjú az ősök rothadásszagát árasztotta.

Csak most kezdődött a nevetés.

– Thank you, father, thank you… – Az óriás még mindig fogta Färber kezét, és fölemelte, mintha végezetül még egyszer integetésre akarná bírni: Hello, father, hello, sápadtarcú, hello, európai céllövölde-figura… Färber kitépte magát a fogásból; meneküléshez nem volt jó az irány, mégis törtetett tovább, egészen a kikötőhíd végéig. Feje fölött csikorgott az óriáskerék. Nem látott semmit; üres tekintettel bámult le a vízre. Valakik odakiáltottak neki valamit és nevettek; nyilván a mutatvány közönségéhez tartoztak.

Először alig érzékelte. Nem hullám volt. Hirtelen tört elő a kikötőhíd alól, minden előjel, előkészület nélkül, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak volna ki. Szürke víztömeg nyelte el az alépítményt, buborékosan habzó vízmonstrum, amely kifutott a tengerre. Áradatában minden összemosódott – Litvánia-Lipsic, a pálmalevél súrlódása a törzshöz, az ének a kőben, Luzie kiáltása és mindenekfölött a father-Vater-szatellit a maga Hello-father-hellójával… minden egyetlen, végtelen zuborgásba olvadt össze.

A Santa Monica Baytől délre sorjázó dombokon narancsszín-izzású jelzőtüzek füzére lobbant föl. Az alkonyi nap volt az, amely minden maradék fényt a bungalók nagy ablakaira zúdított.

Amikor Färber elhaladt a nézőknek az indió és a törzsi gépezet körül újraképződött fürtje mögött, egy másik, valamivel idősebb leányt látott az ülőkén állni.

Luzie és Teresa egy kávézóban várták a kikötőhíd kijáratánál. Teresa nyugtatólag beszélt Luzie lelkére. Färber lassan elsétált mellettük. Pár lépés után érezte, ahogy a markába furakszanak Luzie ujjai. Azután Teresa tenyerét a tarkóján.

Szögletes mozdulattal megfordult.

– Késő – mondta halkan Teresa.

– Tudom – mondta Färber. Most valóban tudta.

Kevéssel éjfél előtt hazarepültek, elváltak, nehéz időket vészeltek át, amelyek után azonban újra szebb napok jöttek. Így álmodta Färber, miközben egyre kijjebb sodródott a nyílt víz felé, lebegve, a zuborgás burkában – Luzie nélkül, Teresa nélkül.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.